|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Meera | 2010. 09. 01. 20:25:05 | #7467 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: ~ reámnak
Adam hitetlenkedve érinti meg ujjaival vállam, ami kikandikál a vastag hótakaró alól. Ha érezném, ha tudnám, ha érzékelném, hogy itt van, talán megrándulna a szám széle, de ez teljességgel lehetetlen. Csöndes semmiben úszom, hangok nélkül. Forró ujjai az enyémet keresik, de nem sokat engedik matatni.
- Csak nézni szabad. Mi sem merünk hozzáérni – szólal meg Brian kimérten, Lucien pedig izzó szemekkel ragadja meg a farkas csuklóját. Adam felháborodva horkan, de tekintetében lángoló kétségbeesés egy pillanatra összeköti a két férfit. Jobb kezemen váratlanul jeges repedéssel megindul egy csík, mintha karom eltörni készülne. Az orosz farkas szemei kitágulnak, lelkében feltör a félelem, olyan jeges, gerincvájó érzettel, hogy kishíján kihűl a teste.
- Összetörik?! - szólal meg a tolmács döbbenten. Adam már csak annyit érzékel, hogy hosszú, fehér ujjak markolják meg a torkát, és egy csapással nyomják le a földre. A durranás hatására a repedés feljebb kúszik, egészen életjelet nem adó nyakamig, majd feljebb, és feljebb...
- Kerítsék elő Haviert, azonnal! Most! - dörren Brian határozott hangja, mire lábdobogások kíséretében két testőr elzúg a kérdéses nőért, míg odalent a két férfi csépeli egymást a padlón.
- Lucien, elég! Még jobban feltörik!
- Megöllek – suttogja a szólított olyan vészjóslóan az alatta komoran fekvő farkasnak, hogy még legjobb barátjának a hátán is feláll a szőr. Adam arcáról lerí, hogyha miatta bármi bajom esik, készségesen vállalja a megsemmisülést.
- Nézzék, behálózta az egész testét! Ezer darabra fog törni! - kiáltja zaklatottan a tolmács, de nem sokáig van ideje arra, hogy eddig oly szorgosan szolgáló ajkain több fonémát is ki tudjon préselni. Szívén egy kar nyúl át, hosszú, halott ujjak döfődnek még dobogó szívébe...
Ajtócsapódás, és sikoltás hallatszódik, jelezvén a megjelentek számára, hogy Havier megérkezett. Nem mer a küszöbön beljebb jönni, láttomra megtorpan, és pityeregve sarkon fordulna, de nem tud.
- Havier, várjon! - kap a keze után Brian, mire a nimfa tétován megáll.
- Nem-nem tudom mit kell... Törik... Meg fog halni! - zokogja keservesen, kezeibe temeti arcát, és reszketni kezd. Ez az erős nő, aki mindig toppon van, akinek meglátása mindig pozitív...
- Márpedig csinálsz vele valamit... - jön a fenyegető hang oldalról, és lassan közeledni kezd Havier felé, jobb karjáról csöpögő vörös nedű pöttyöket varázsol a padlózatra. - Te is nimfa vagy! Segíts Natashán, különben úgy jársz, mint a szótár a földön...
Adam feltápászkodik, ahová Lucien lepasszírozta, és kihasználva a helyzetet az ágy mellé sompolyog, hogy közelebbről is megnézzen. Arcom kék, és repedt, de valamire felfigyel, ami elkerülte az aranysárga és a mélykék szemek figyelmét.
- Ez egy hár... - kezdi, de ekkor egy jeges, csillanó durranás következtében ezernyi jégszilánk pattan le rólam...
°oO°
Mély lélegzetvétellel kortyolok nagyot a hideg levegőből, ami átjárja az egész testem, nem csak a tüdőm. A kezem kicsit megdermedt, próbálom mozgatni, és sikerül is. Kicsit kóvályog a fejem, valahogy olyan érzésem van, mintha jól tarkón vágtak volna. Pilláimat lassan felemelem, de minden olyan homályos... Színes foltokat látok csupán. Oldalt valami szőkés, csillan fel, és érdeklődve hajol közelebb. Riadtan próbálok arrább mászni, de nem nagyon sikerül.
- Mi... Hol vagyok? - hangom elég rekedtes, és váratlanul rázza meg testem a köhögés előhulláma, és egy adag jégkása szerűség landol szám elé tartott kezemben. Lassan felülni próbálok, és egy hűvös tenyér segít ebben, ajkaimra hasonló hőmérsékletű száj tapad. Éhesen, kínzottan, és mégis mohón falva az enyémeket. Kikerekedett szemekkel nézek, félő, hogy szemeim kigurulnak a helyükről.
Valami feketés, fehéres folt...
Ki ez?
- Kedvesem... - hallok egy mély hangot, és már csak arra eszmélek fel, hogy karjaimat a testem mellé nyomva szorosan átölel. Az illata olyan ismerős, a kesernyés, férfias illat bódítóan hat rám.
- Ki maga? Ismerem? Olyan ismerős... - próbálok felé hunyorítani, de akkor is csak egy nagy, sötét pacát látok, aminek a közepén van egy nagyobb fehér. Az izmos karok, amik tartanak, hirtelen feszülnek meg, miután kiejtem a kérdéseket a számon.
- Szakadj már le róla vérszopó, hadd kapjon legalább levegőt! Ha segítséget nem kapott – hallom az élces kijelentést, és ez a meleg hang... Ezt megismerem! A szőke folt olyan cinkosan hunyorog a sötétben.
- Te vagy az?
- Az én hangom felismered? - mormogós hangja azt sugallja tompa elmém számára, hogy bánatos. Lassan a folt közeledik, én pedig ujjaimmal megérintem a selymes hajat, majd kicsit beletúrva megérzem a forró fejbőrt. Ezt a hajat... én csináltam.
- Adam? - sóhajtom boldogan, kezdeti félelmem elillan.
- Bingó. Na és ki az ott előtted? Ő is kurkászd meg – furcsán nézek vissza a férfire, aki „elkapott”. Két kezem, ami még Adamtől kissé meleg, arcának két oldalára simítom. A bőrének tapintása, a lágy, selymes haj, ahogy kezét a kutató enyémre simítja...
- Szerintem pihenésre van szüksége, elég kába, ha már Lucient sem ismerte fel – hallok egy másik baritont, ami szintén ismerős valahonnan. Szipogást is hallok mellőle.
- Lucien? - hasít elmémbe megannyi dolog, de látásom még mindig nem jó. - Nem látok rendesen...
- Csss... Semmi gond – von ölébe, és átkarol, élvezem, ahogy biztonságot nyújtó karjai átölelnek. Mintha semmi sem árthatna nekem. Megkönnyebbülten simulok hozzá, ujjai végigsimítanak a vállamon, és felkaromon, ajkait gyengéden tapasztja az enyémekre.
- Otthon vagyok? - kérdezem kábán, szemeimet pedig lehunyom, hogy ne kelljen néznem a színes pacák által alkotott kusza, homályos képet. Szédülök tőle.
- Nem, Angliában – simít végig a fejemen, majd hátamon. Halkan felsóhajtok, és elmosolyodom.
- De te velem vagy... és ez... számomra a legfontosabb... Ha felkelek, itt leszel? - suttogom, majd hallom a cipők kopogását, ahogy többen kivonulnak a szobából. Mintha hisztérikus női hang is felcsapott volna, de tulajdonosát kívül tették az ajtón.
- Örökké. Csak ne csinálj megint ilyet – hallom a hangján, hogy mosolyog, és megkönnyebbült. Mocorogva feljebb húzom magam, és puha puszit nyomok ajkaira, amit viszonoz. Szenvedélyessé, és bizsergetővé válik, a pusziból mély csók lesz. Szívem óriásit dobban, majd hevesen verni kezd, bőröm borzong, holott nem ismerem azt az érzést, hogy fázni...
°oO°
Nagyon sötét van, mikor szemeimet kinyitom. Baltát lehetne akasztani rá, ahogy a régi mondás tartja, de egy nemesien fehérlő arc akkor is dereng, mikor semmi mást nem látni. Óvatosan megcirógatom az arcát, homlokára hosszú csókot nyomok, remélve, hogy ezzel szebbé tehetem álmát. Állandóan aggódik miattam, mert ilyen törékeny és sebezhető vagyok... Nem vagyok számára teher?
Ha elhagyna, minden bizonnyal lélek nélküli testként járnám a világot, de azzal a tudattal élnék, hogy valaki mással, bizonyosan boldog... Elfogadtam, hogy menthetetlenül hozzátartozom, valahogy büszkeséggel tölt el, hogy csak engem szeret... Ha nem is forró az ölelése, ha csókja nem is meleg...
Kipihent vagyok, és lehet, hogy le kellene mennem elnézést kérni Briantől és Haviertől, hogy csak így... problémát okoztam, de az első lény, akitől bocsánatot kell kérnem, az Lucien.
Hogy mennyi mindent el nem visel...
Vigyázva felkelek, de mikor lábaim lecsúsznak a lepedőről, ropogást hallok meg a hátam mögül, és meg sem lepődök azon, hogy karok fonódnak a derekamra. Hajam elsöpri a vállamról, s a nyakamba csókol, mire aprón felsóhajtok.
- Hová mész? - simít végig kutató keze az oldalamon, mire egyik kezem arcára simítom, fejem az övének döntöm. Olyan megnyugtató a közelsége.
- Át szerettem volna öltözni, és lemenni a szalonba. Bocsánatot szeretnék kérni, meg elmagyarázni, mi is történt tulajdonképpen – felelem halkan, de megérzem ujjait, amikkel szabaddá teszi a hátam. Keze végigsiklik a gerincvonalamon, mire megdobban a szívem. Ahogy szétárad bennem valami, az rettenetesen felemelő, és bizsergető.
- Az elsőben tudok segíteni... - búgja fülembe, én pedig megfordulva átölelem a nyakát, hogy aranyló szemeibe nézhessek. Régen féltem ettől a szempártól, de most hihetetlennek és két ragyogó pontnak képzelem el az életemben.
- Ezt valahogy sejtettem – nézek rá komolyan, de végül csak elmosolyodom. Gyengéden lesimítja rólam a ruhát, és szenvedélyesen megcsókol. Boldogan adom át magam az érzésnek, ingjének gombjai úgy siklanak ki a nekik varrt lyukakból, mintha örökké ezt gyakoroltam volna. Szokatlan ez az egész, de az apró kis villámok a testemben azt sejtetik velem, hogy soha nem fogom megszokni ezt az egészet, ami közöttünk dúl.
Ez valami olyan, amiben régen volt részem, de az csak halvány töredéke mindannak, amit mostanában érzek. A ragaszkodás, a függés, minden Lucienhez köt... Ha zongoraszót hallok, Ő jut eszembe, ha egyetlen francia szó száll felém, első gondolatom ez a vámpír... Lágyan, óvatos mozdulatokkal eldönt az ágyon, ingjéből sikeresen kibújtattam, mezítelen mellkasát ujjaim járják be, ösztönösen simogatom az alhasát.
Bal kezemmel masszírozó mozdulatokkal kényeztetem a vállát, és a nyakszirtjét, s hamarosan nyelvének finom játékát hevesebbre váltja. Beleszusszanok a szájába, fejét elvonja az arcomtól, s apró csókokat hintve arcbőrömre a nyakamra hajol.
Ilyenkor mindig megijedek egy pillanatra, hogy majd megérzek valami éles fájdalmat, és az erő lassan kireppen belőlem, akárcsak valami lédús madár. De már megedződtem annyira, hogyha mégis a vérem akarja, akkor nem kezdek el sikoltozva vergődni alatta.
Nyelvét végigfuttatja nyakam ívén, többször is, amivel kicsal belőlem egy mélyebb sóhajt, megtalálva az egyik érzékeny pontot. Ahogy megérzi, hogy eltalálta, játszik még ott egy kicsit, hol erősebben, hol lágyabban megnyomva. Két kezemmel bejárom izmos hátát, körmeimmel néha leheletnyin végigkarcolva rajta, amit látom, hogy nagyon élvez.
Mikor szabad kezével kissé megemeli fenekem, megérzem csupasz férfiasságát, szóval róla is lekerült a nadrág... De mégis mikor? Belenyögök a bódult csendbe, ajkaival újra megtalálja az enyémeket, érzéki csókot váltva velem, amitől úgy érzem, mintha lebegnék valahol messze, távol, és mégis közel...
Végigsimít a combomon, arra késztetve, hogy fonjam dereka köré, amit kicsit akadozva bár, de teljesítek. Megremegek alatta, akaratlanul is lehűl a levegő. Kényeztet ahol tud, simogat és cirógat, zavarbaejt, ahogy csak engem édesget, és neki semmi jó sincs ebben...
De még mielőtt valamit is tehetnék, megérzem Őt magamban... Lassan, kicsit feszítő érzéssel, haja mint valami selymes fátyol, cirógatja a testem. Csodálatos, úristen... Lassan mozogni kezd, csípőjét ringatni kezdi, én pedig kapcsolódom hozzá, átvéve az Ő ritmusát.
- Ahh – nyögöm és sóhajtozva nyúlok felé, hogy megcsókolhassam, bebizonyítsam neki, hogy imádom, szeretem... Simogatom egész testét, ahol érem, néha körmeimmel megnyomom bőrét, csókja heves és mindent elsöprő, mozdulatai felgyorsulnak, hátán megfeszülnek az izmok...
Gyönyörű...
Megremegek alatta, szaporán veszem a levegőt, arcom halványan kipirosodhatott, nyögve fekszek alatta, élvezem, ahogy hullámzik rajta és rajtam is a kéj...
°oO°
A szalonba gyors fürdés után leszaladok, felvéve szokásos ruhámat, amiben könnyedebbnek érzem magam, mint azt valaha bármikor. Lucien valami oknál fogva a szobában maradt, és egy csók kíséretében megígérte, hogy perceken belül ott lesz Ő is. Furcsálkodva rábólintottam, és kipirulva siettem ki a szalonba, ahol azonban nem találok senkit.
Hát, végül is, sehol sincs leírva, hogy kötelezően a szalonban kell gubbasztani...
Mintha láttam volna az első napon egy könyvtárat... Brian eléggé művelt férfi és vámpír, elképzelhető, sőt, több mint valószínű, hogy ott tartózkodik. Lassan arra veszem lépteimet, örömmel tölt el a tudat, hogy a hideg kő hűti a talpaimat. Az óriási ajtó elé érve meglepetten konstatálom, hogy odabent Havier türelmesen magyaráz. Lassan beszél, tagoltan, nem úgy, ahogy mindig: darálva.
Halkan bekopogtatok, nem akarok illetlen lenni.
- Kerüljön beljebb – hallom a francia hangot, és meglepett arcom dugom be a könyvtárba. Meglátom Briant, akinek a haját kissé irigyelem. Gyönyörű vörös, már-már bordó, és göndör, kék szemeihez rettentően passzol, hihetetlen és lélegzetelállító az, ahogy kinéz. Egy méretes karosszékben üldögél, ölében egy szótár díszeleg, Havier pedig a mellette levő asztalon ül, lóbálva a lábait.
- Natasha! - lila csillanás, és már a nyakamban is van, sőt, meglepetésemre még egy csókot is ad a homlokomra. Mosolyogva megsimogatom a fejét, és mikor elenged, kacarászva húz maga után.
- Gyere, Mr. O'dell franciául tanul! Roppantmód vicces!
- Franciázni? - látom sejtelmes vigyort a vámpír száján, ami azt sejteti, hogy ezer százalék, hogy nem hallotta félre.
- Nem akarok zavarni, csupán szeretnék kérdezni valamit az úrtól – hajolok meg kissé a vámpír előtt, akinek érdeklődve csillannak fel a szemei. Furcsa ez a veséig látó tekintet...
- Ó, és mi lenne az? Bármiben ha tudok, segítek.
- Kérem, ne nevessen ki, de... van Önnek jégkocka tartója? - mondom gyorsan, de mikor látom, hogy kissé felemeli a szemöldökét, elismételem kissé lassabban is. Halkan felkuncog, Havier pedig figyelmeztetően villantja rám szemeit, pedig nem mondtam ki, konkrétan mire is szeretném használni.
- Természetesen, a konyhában valahol... Ott nem vagyok olyan járatos – mosolyodik el bizalmasan, mintha egy óriási titkot osztott volna meg velem. Halkan elmagyarázza, és bár apró akcentussal meghintve, de megpróbálom nem kinevetni. Végül is egy nemesi vámpírt nem illik körbenevetni.
Főhajtással köszönöm meg a segítséget, és kisurranok a könyvtárból, de mikor becsukódik utánam az ajtó, még ezt hallom meg:
- Feltartjuk egy kicsit Lucient, kedves Havier?
- Örömmel, uram – jön a csintalan válasz, és kivételesen hálás vagyok érte.
°oO°
A konyhában nem volt bent senki, így bemerészkedem az üres helyiségbe. Mindenhol tiszta csillogás fogad, a padlóról szinte enni lehetne. A hatalmas hűtő felé araszolok, és kinyitva rögtön meg is pillantom a fagyasztó részt.
Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mivel szerezhetnék örömöt Luciennek anélkül, hogy kellemetlenül érezné magát. Mármint... Ez gondolatban is rémesen ostobán hangzott. De a lényeg, hogy én értem, mit szeretnék, még ha nem is tudom magam kifejezni.
Kiveszem a jégkockatartót, és kipotyogtatom belőle a fagyos kockákat, majd egy apró varázslattal megérintem a falat. Az sejtelmesen ködbe válik, így lezárom az egészet, teljesen illattalan és érzékelhetetlen lesz, amit most csinálok. Kicsit remegő kézzel fogom meg az egyik konyhakést, de előtte még elmosom, bár nem hiszem, hogy elkaphatnék valamit innen...
Remegve emelem meg, kicsit elbátortalanodtam. Nem szeretem a fájdalmat, rettenetesen félek tőle, de ha ilyen célért kell meghoznom ezt az áldozatot... Ajándékot nem tudok neki venni, és úgy érzem, hogy ennek örülne...
Gondolom.
A kezemen apró vágást ejtek, de tudom, hogy sietnem kell... Avram és Adam régen megtanított arra, hogy fáj a legkevésbé, ha megvágom, így akadálymentesen csorgatok négy apró fakkba vért. Gyorsan teszek egy apró, illatmentesítő felhőt, amire még Gwen tanított régen, ha a mások mégis „szagot fognának”. Magamra varázsolok egy nagy, hóból készült kabátot, hogy takarjam a sejtelmes hullámzást a karom körül.
Egy intéssel fagyasztom meg a vért, és keresek egy poharat, aminek az üvege kissé sötétebb. Találok bort is, amivel feltöltöm a poharat félig, majd a kockákat beleejtem egyesével.
Vajon... örülni fog neki?
Megérzi majd a vérem illatát az olvadó kockákból? Bizonyosan, de furcsa lenne, ha fehéres ködfelhő lengedezné körül a pohár szájára kifeszítve... De egy próbát megér. Amúgy is nagyon szeretnék elmenni sétálni egy kicsit...
Semmi bajom sincs ezzel a kastéllyal, csupán szeretnék a szabad levegőn járni, és nem hinném, hogy éjfélkor bárki is kint lenne. Léptek zaját hallom meg, így gyorsan összepakolok magam után, nehogy nyoma maradjon, mit csináltam.
Lucien jelenik meg az ajtóban, és látom, hogy tekintetében apró gyanakvás csillan.
- Natasha... mit csinálsz itt egyedül?
- Őőő... Nos, azt nem mondhatom, hogy ettem – mosolyodok el szélesen, és felé mutatom a poharat. - Már vártalak.
- Akkor miért tartott fel az a két sültbolond? - duruzsolja immár közvetlenül a fülembe. Vészesen gyors, nem is vettem észre, mikor került mögém... Megcsókolja az arcélem, én pedig megfordulva engedem, hogy egy bársonyos csókban részesítsen.
- Szeretném, ha ezt meginnád, és... utána elmehetnénk sétálni? Szeretném megnézni a Tower-t, a Big Ben-t... Hamarosan indulnom kell - nézek rá ártatlan arccal, szemeim leverhetik egy kiskutya szemének csillogását.
- Indulnunk kell – javít ki, és megcirógatja az arcomat. Tényleg... most jut csak eszembe... Adam? Hová lett?
- Felszaladok addig, elköszönök – hadarom gyorsan, és mielőtt még bármit mondhatna, vagy tehetne, úgy elsuhanok, hogy talán még az utánam keletkező fagyos csillanást se láthatta.
|
| Meera | 2010. 08. 30. 13:18:55 | #7385 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: ~ reámnak (II. fele)
~II. rész~
Lucien tökéletesen visszaadott képe pislog rám karmos ujjai közül.
- Tűnjön el innen – horkan fel Shaunee.
- Nem megyek sehová, nimfa. Amiért jöttem, meg akarom kapni. Az a vámpír kötődik ehhez a nőhöz. És ha Ő itt van, akkor a vámpír is itt lehet a közelben.
- Valaki engem említett? - hallom meg az ismerős, mély hangot, én pedig úgy érzem, menten szörnyet fogok halni, és ebben készségesen segít eltompult elmém, és a körülöttem forgó világ.
- Miért zaklatják Gwendolynt? - jelenik meg Gwen, és rám mutat. Nem értem, úristen...!!! Natasha vagyok, nem...
- Én vagyok az, akit maga keres. Mit akar Lucientől? - bújik hozzá a vámpírhoz, én pedig megragadom Shaunee karját, és lehunyom a szemeimet. Itt fogok meghalni... A bánattól, mindentől...
- A fejét, mi mást.
- Akkor kapjon el minket – duruzsolja Lucien Gwendolyn hajába, majd egy fehéren izzó lángcsóvával eltűnnek a színről. Az ájulás határán marok bele a legközelebbi dologba, ami nem más, mint brazil nővérem karja.
- Takarodjon el innen – lépnek fel fenyegetően többen is, mire a Vadász bosszúsan kapja magát, és eltűnik a sötétségben. Alig kapok levegőt, lehetetlen így életben maradni... Érzem hogy izzadok, ami meleg víz formájában pereg le rólam...
Két pillanat múlva előkerül a kérdéses pár, Lucient pedig lila felhő veszi körül, és immár Havierként rohan felém.
- Sajnálom, de muszáj volt... Gwendolyn szólt, hogy látott itt valakit, aki utánad szaglászik... Ne haragudj! - kéri bocsánatkérően, szemei riadtan villannak meg rajtam. Határtalan megkönnyebbülés öntötte el a lelkem, de ez testem gyarló gyengeségén nem segít.
Váratlanul mindenki elhallgat, még Muriel is felhagy a kutató tekintetével, és mindenki egyetlen egy pontra szegezi tekintetét. Utat nyitnak az érkezőnek, én pedig néma sikollyal fogadom azt, hogy valaki átölel, és szorosan magához húz. Megrettentve tolnám el magamtól, ha lenne erőm hozzá. Hűvös ajkak érintik az enyémeket, én pedig boldogan borulok karjaiba.
- Köszönöm – hallom meg határozott hangját, ahogy Havier és a többiek felé néz.
- Soha nem tudod meghálálni vámpír. Semlegesek vagyunk, és most sikeresen borítottál ezen – Muriel hangja olyan, mintha ostorral csaptak volna végig a hátamon. Biztos most fogja letapogatni Lucien agyát.
- De azt látom, hogy mennyire szereted Natashát – reszketegen felsóhajtok, megkönnyebbülésem jelezvén. - De többet rajtad nem segítünk. Nővéreim, fáradjanak vissza a terembe, hagyjuk őket magukra.
Mindenki csöndesen követi az utasítást, ellenkezés nélkül mennek vissza az ünnepségre. Kábultan szorítom magamhoz Lucient, aki jelenleg a legbiztosabb pont számomra az egész világon. Ahogy kabátján keresztül megérzem, hogy megfeszül a teste, bátortalanul csúsztatom feljebb a fejem, ahol szíve dobogna. Mély csendesség van a helyén, de jelenléte, hogy már itt van és támogat...
Érzem, ahogy a mellkasomban elharapódzik egy érzés... Valami forró és égető, amit még soha eddig életemben nem tapasztaltam. Lehet, hogy az alkohol? De azt tudom, hogy ez a mélyről felbuggyanó dolog egyetlen egy valamit akar... Azt hogy öleljék...
Kábán emelem fel a fejem, és ajkaim az övére tapasztom. Éhesen, szeretetre vágyva, érzem, ahogy szívem egyre hevesebben dübörög, testem pedig sikolt, hogy Őt érezhessem... Karjaim nyakára fonódnak, majd ujjaim kisvártatva megpróbálják letolni Lucienről a kabátot... Mielőtt észbekapna, már ingjét gombolom ki, s ujjaim végigfuttatom kidolgozott mellkasán, összefüggéstelen szavakat motyogva.
- Én... szeretlek... kívánlak... segíts... - sóhajtom, és belecsókolok a nyakába, majd megcsókolom mellkasát is, élvezve, hogy megrándul... Fejem felemeli, hogy a szemeimbe nézhessen, de rögtön szájára szorítom az enyémeket.
Szeretném... akarom...
Váratlanul, talán még önmagával is dacolva fogja meg finoman kezeimet, melyek már teljesen nyitott ingje alatt matatnak, és megfordítja testem, hogy tenyerét a homlokomra tapassza.
Érzem, ahogy teste megrándul, és némi riadtsággal a hangjában kérdezi:
- Natasha... tűzforró vagy! Rosszul érzed magad?
Nem tudok felelni, úgy érzem, menten ketté fogok szakadni... Ölbe kap, mielőtt összeesnék, és sárga szemei kutatva futnak végig rajtam, keresve a baj forrását.
- Mi történt? - kérdezi sürgetőn, és tompa aggyal még azt is felfogtam, hogy hangjában aggodalom csendül fel. Ha Ő aggódik, akkor tényleg rosszul lehetek...
- Lucien! Azonnal haza kell vinnünk Natashát Brianhez! - csapja ki a kapukat Havier, haja lobog utána, akárcsak valamiféle zászló. Lehunyom szemeimet, hogy ne lássam, ahogy forognak körülöttem...
Ezek után már csak tompa hangokat hallok... Valaki felajánlja, hogy hazateleportál bennünket, és mindent elmagyaráz Haviernek ha odaértünk, mert nagyon siet, majd ő átadja Luciennek... Folyamatosan csak annyit tudok nyögni, hogy Lucien, Lucien, semmi mást... hideg bőrétől mikor el akarnak venni, még hangosabban szólítom...
Hirtelen hihetetlen jegesség vesz körül, mire egy pillanatra kitisztul az agyam. Egy kádban ülök, ami félig fagyott, apró jégkockák úszkálnak a tetején. Gwen áll a kád mellett, tépelődve figyelve az arcomat.
- Még nincs túl a nehezén. Havier, tessékeld ki az urat.
- Kifelé! - hallom, hogy becsapódik az ajtó, de dühös reccsenés következtében apró faszilánkok ugranak szét, amik még a vízbe is jutnak. Havier hörgő hangját hallom csak, ahogy levegőért kapkod.
- Lucien! Értse meg, hogy jót akarunk, de ha nem megy ki most azonnal, jégcsapot állítok a szívébe! - ismerős mondatok... mintha már hallottam volna egyszer... Talán én mondhattam... régen...
Mérges horkantást és morgást hallok, majd annyit, hogy valaki a szomszéd szobában egy méretes tárgyat szétzúz... Majd még egyet... és újabbat... Csörömpölés... talán az ablak?
- Lucien – sóhajtom fáradtan.
- Havier, ne felejtsd közölni a tényeket a vámpírral, mert egész Angliát képes lenne feldúlni. Mondd meg neki, hogy Natashának minden bizonnyal hibernációja lesz. Mondd meg neki, hogy a bőre elkékül és szilánkosra fagy, ahogy a szíve is. Nehogy azt higgye, hogy meghalt! - lötyköl valaki az arcomra vizet.
- Igen, igen, igen...
- Ne felejtsd el! Hallod? Havier, nem neked kellene sokkos állapotban lenned, hanem Natashának! - megrovó hang...
- Lucien... - megint szólítom, de nem jön...
- És azt se felejtsd el, hogy milyen mélyen fog aludni! Minimum két napot fog átaludni, nem lehet tudni, mikor kel fel! De ahogy ránézek, szerintem öt nap...
- Igen, igen, igen...
Szemeim lecsukódnak, fáradt és ólmos fáradtság lesz úrrá minden porcikámon, érzem, ahogy a jeges hideg végigfut a testemen, jóságosan lehűtve, és elhallgattatva...
- Kezdődik... - hallom még utoljára, majd minden elcsendesül.
|
| Meera | 2010. 08. 19. 20:06:50 | #7020 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
Hamarosan megérkezik Lucien is, én pedig fásultan meredek az irányába. Üdvözli barátját, majd hozzám sétál, két kezét a karfára teszi, s lehajolva megcsókol.
- Bonsoir, mon amour – súgja, és érzem, ahogy hideg ujjait végigfuttatja az arcomon.
- Neked is – válaszolok kedvesen, s Ő eközben kiegyenesedve barátjához fordul. Természetesen angolul szólal meg, amit nem értek. Talán a „köszönöm” és a Brian az megfogta az elmémet. De nem nagyon tetszik, ahogy a férfi elmosolyodik. Látom, hogy rám pillant, s kivételesen át tudom érezni Lucien problémáit az orosz nyelvvel kapcsolatban.
Végül szerencsére latinra vált, és szavainak határtalanul örülök:
- Nos, nem is tartom fel tovább, menjen aludni, látom fáradt.
- Köszönöm – suttogom, és megérzem vámpírom kezét a fejemen. Aranyszín szemeibe nézek, és látom, hogy mosolyog. De valami mást is látok a tekintetében... Aggódás?
- Menj drágám, pihend ki magad... Nekem amúgy is beszélnem kell a ház urával – készségesen felállok, mire száját az enyémre tapasztja. Ilyenkor mindig úgy dobban a szívem... Sokszor félek, hogy kiugrik. Biccentek Brian felé, aki viszonozza, majd elindulok a közös szobánk felé.
Lehet, hogy Lucien nem kifejezetten örül annak, hogy most nem tudok vele lenni, de nem tudom mit csináljak... nem akarok elájulni, meg a terhére lenni. Pihenek kissé, holnap úgyis kezdetét veszi a tanácskozás, ami még fárasztóbb lesz, mint az egy hétig nem alvás...
°oO°
Váratlanul megmoccan alattam az ágy, gondolom Lucien az. Ám mikor kinyitnám a szemem, hogy megbizonyosodjak efelől, ugyanis nem érzem azt a fojtogató, sötét energiát, amit szoktam nála, valami kék suhan el előttem. Mielőtt kinyitnám a számat, hogy megszólaljak, egy forró kéz tapad rá, és finoman levonnak az ágyról.
- Csss... - hallom a suttogást, én pedig rémülten kikerekedett szemekkel hagyom neki, hogy kisurranjon velem a folyosóra. Valami nagy és erős, a forróság pedig arra utal, hogy farkas. Farkasok? Nehéz teste úgy húz maga után, mint egy tollpihét, én pedig kezdek rosszul lenni a karjai között.
Istenem, csak ne melegítsen fel...
Pont akkor húz el a folyosóról, mikor látom, hogy a bakancsba bújtatott orr lép a gangra. Ijedten nyikkannék, de semmi sem szűrődik át a forró ujjak között. Bevon az egyik szobába, és óvatosan az ágyra tesz. Elveszi kezét a számtól, és mielőtt még sikíthatnék, letérdel elém.
Ebben a pillanatban több furcsa dolog is történik.
Először is, sikoltani és sápadni is elfelejtettem, -ami igen különös-, másodszor Havier került elő az egyik függöny mögül egy serpenyővel –szintén rejtély-, harmadszor az ipse fel sem vonyított, csupán arcának formáját hagyta a kérdéses konyhai eszközön.
- Feküdj már le! - ad minden szavának nyomatékot egy-egy ütéssel a szőke ciklon, de hatása nulla az előttem térdelő férfira. Annak kék szemei annyira hidegek, hogy szinte késztetést érzek arra, hogy megérintsem a szemhéját. Eltökélten néz a szemeimbe, haja hihetetlenül kék, akárcsak a szemei.
- Natasha... ne... most... gyönyörködj...! - csapkod tovább, de a farkas megunja, és megragadja a serpenyős kezét, majd ívesen betuszkolja a szekrénybe, nem törődve az egyre nagyobb visítással, amit Havier lerendez.
Leszállok az ágyról, a hálóing fölé varázsolok egy méretes hófehér kabátot, majd egy intéssel egy jéghasábbal kitaszítom az ablakon. A csörömpölésre és a kiabálásra természetesen kívülről lábak dobogása csendül fel, én pedig jéglemezekből lépcsőt készítek magamnak, és kirontok a farkas után. Megbűvölöm kissé a levegőt, így köd jelenik meg, amit ebben az országban produkálni nem nehéz. Látszik a férfin, hogy megleptem, de nem fogom hagyni, hogy odabent rendezzen cirkuszt. Alávarázsolok egy jeges csúszdát, amivel feldobom a levegőbe, és egy óriási lap jeget terítek alánk, amire sietve fellépkedem.
- Ki küldött? - kérdezem automatikusan oroszul, mire ő...
- Kérem, nem akarom bántani, csupán ezt a levelet akarom átadni. Nyugodjon meg – felel angolul. Kínomban hátracsapom a hajam, és két tenyerem egymásba csapva megrepesztem alatta az ideiglenes padlót. Mit beszél? Mit beszél?
- Nem értem az angolt – kerül kezembe a bot, amiből kaszát formálok, s elszántan nézek a szemeibe. - De nem tűröm, hogy valaki azokat bántsa, akiket szeretek. Hordja el magát innen!
- Hallgasson végig! - lép felém, és mellzsebéből egy borítékot vesz elő, karjait fellendíti, hogy lássam, fegyvertelen. De én mindenki másnál jobban tudom, hogy egy farkas ereje maga a teste...
Hirtelen megdermed az arca. Igen, lefagyasztottam térdig a lábait. A jég baljóslatúan csillan meg a napfényben. Odasuhanok hozzá gyorsan, és fagyos csattanással vágom tarkón, elvéve tőle a borítékot. Felmorran, de mielőtt bármit is tehetne, a ködöt eloszlatom, őt magát pedig egy óriási jéglabdába zárva eltaszítom messzire. Dühödt morgással próbálja kivájni magát belőle, de nem sikerül.
Egyelőre. Amint rájön, hogy testének hője az egyetlen kiszabadulási út, talán már a tengerfelé gurul. A borítékot sietve elteszem, és visszaszaladok ideiglenes lépcsőmön a szobába, ahol első amit meglátok, hogy fegyveres férfiak állnak lövésre készen. Havier, ahogy annak lennie kell, átverekszi magát közöttük, és rámcsipaszkodik.
- Bántott? Elintézted? Hol van? Csinált veled valamit? - darálja a fülembe, mire mélyet sóhajtok, és rám nem jellemző mozdulattal megsimogatom szőke tincseit.
- Nem bántott. Megkértem rá, hogy távozzon. Szerintem az utcán gurul valamerre. Nem, nem nyúlt hozzám – válaszolok minden egyes kérdésére külön külön, mire a kigyúrt férfiak mögött elismerő hang csendül fel.
- Ó, és én még azt hittem, hogy kegyed védtelen ritkaság! Kérem, ne vegye sértésnek – látom meg Briant, akinek a kezében ott van Havier serpenyője, és szélesen mosolyog. Azonban a vidám arckifejezése eltűnik az arcáról, mint valami árny. - Keressék meg.
A nagy fekete ruhás biztonságiak kicsörtetnek a szobából, Brian pedig odanyújtja nővéremnek a serpenyőt, és felteszi az általam igencsak fontos kérdést:
- Hogy került magácskához ez a serpenyő? - kérdi latinul, mire gyorsan lefordítom neki franciára. Sértetten felhúzza az orrát, kikapja a vámpír kezéből a kérdéses tárgyat, karon fog, és kivezet. Még visszafordulok Brian felé, és megkapaszkodom az ajtófélfában.
- Valami rosszat mondtam? - hallom hangját, és látom, hogy vörös haja meglebben fejcsóválására.
- Lucien... Lucien jól van?
- És máris ijedt és félős, ahogy az elején – vigyorog kedélyesen, de mikor jobban a szemembe néz, felsóhajt. - Történt egy kisebb baleset a kezével, de minden bizonnyal már jobban van – mondja gyorsan, mikor látja, hogy szemeim rémülten kerekednek ki.
- De majdnem kirontott magáért a Napra, alig tudtam visszafogni. Remélem, hogy... - nem hallgatom végig mit mond, pedig nagy udvariatlanság vendéglátónkkal szemben.
Közös szobánk felé szaladok, és látom, hogy Lucien az ágyon fekszik, s arcán látszik, hogy dacol az alvás rémeivel. Ledobom a kabátot, és gyorsan felmászok mellé, és ráborulok a mellkasára. Érzem, hogy szemei felvillannak, és két karja ráfonódik derekamra.
- Jól vagy? - kérdezzük egyszerre, mire feljebb von magához, és forrón megcsókol. Boldogan viszonzom nyelvének émelyítő játékát, majd mikor a homlokomra tér át, a fülébe suttogok. Két keze végigsiklik az oldalamon, mintha ellenőrizné, hogy épségben vagyok e.
- Aludj nyugodtan... - simítok végig mellkasán, és arcán, mire lehunyja a szemeit. Kissé oldalra dől, és magához húz. Boldogan és megkönnyebbülve fúrom magam ölelésébe. A gyomrom úgy remegett a tudatra is, hogy baja eshetett...
°oO°
Érzékeim hamarabb keltenek fel, mint Lucient, aki óvón fonja karjait körém, még mély álmában is. Fuvallatnyi csókot hintek ajkaira, majd előveszem a borítékot. Az orosz, cirill betűket látva szemöldököm az égbe szalad. Majd mikor jobban elolvasom, haragosan ráncolom a homlokom. Külföldi védelem? Biztosíték arra, hogy hazamegyek? Nemsokára telefonál? A farkas neve William, igen fiatal példány...?
Te jó ég...
Gyorsan eltüntetem a borítékot, apró darabokra roppantom szét, még épp időben. Lucien megmozdul mellettem, és pár roppanással életet lehel végtagjaiba. Szemeit lassan kinyitja, és a mézarany tekintetben szinte elveszek. Olyan csodálatos, és erős... Szorosabban magához von, ajkai megtalálják az enyémeket, én pedig karjaimat nyaka köré fonom. Fullasztó a csók és édes, érzem, ahogy haja simogatja az arcom... vagy azok az ujjai?
Két keze megfogja az oldalam, és a hátamra fordítva fölém kerekedik, majd újra a számra tapad. Kábultan simogatom vállát, felkarját, mellkasát... Érezhető, ahogy izmai mozognak, és bőre szinte bizsereg ott, ahol megérintem...
- Kedvesem... - suttogja a fülembe, amibe belecsókol. Felsóhajtok, mire az arcomra ad egy puszit. Hűvös ajkainak érintése hihetetlenül kellemes...
- Minden rendben Lucien? A kezed...? - kérdezem hirtelen, és felülni próbálok, így ő is azt teszi. Megfogom a kezét, és látom, hogy csupán egy apró fehér heg van rajta. Hófehér kézfejét ajkaimhoz emelem, és csókot nyomok rá.
- Most már biztosan rendben lesz... - susogja, és ujjai megcirógatják az arcom. - De jól érzed magad? Minden rendben?
- Igen...
- Nem bántott? - szemeiben dühös villanást vélek felfedezni, és mintha szabad keze ökölbe szorult volna. Ó, nem, nem akarom, hogy azt higgye, az Ő hibája...
- Nem, dehogyis... Valamit angolul kért és mondott, de nem igazán értettem – merülök el szemeinek örvényében, és bújok hozzá, karjaim átfonva derekán. Olyan jó hideg a mellkasa, bárcsak örökre itt maradhatnék. Úgy érzem, közelsége minden problémára gyógyír. Nagyon szeretem Őt...
- Angolul?
- Igen. Havier elkezdte ütlegelni egy serpenyővel – mosolygok ingjébe az emlék hatására. Megsimogatja a fejem, és folytatja tovább.
- Hova tűnt?
- Nem tudom. Bezártam egy jéggömbbe, de szerintem mostanában kiszabadulhatott belőle. A testhője és a lehelete felgyorsíthatta az olvadást – válaszolok, csöndesen. - Nem akartam bántani, mert ő sem akart, de... És te?
- Meglepett.
- Lucien, szeretnék valami fontosat mondani a holnapi nappal kapcsolatban – kezdem, és kicsit eltávolodom tőle, hogy rendesen ránézhessek. Szívem megdobban, és mikor nyitnám a számat, kopogtatás hangjai ütik meg fülemet. Az engem átkaroló férfi égnek emeli tekintetét, és elmászik az ágyról.
Nos... khm... minden bizonnyal Havier az.
- Szabad – mondja csöndesen, mire átölelem hátulról. Nekem Ő a legfontosabb, szeretném, ha érezné. Fejem a vállára hajtom, mire megsimogatja ujjaim.
- Biztos? - kukkant be nővérem, mire felcsicsereg, ahogy meglát minket. - De aranyosak vagytok... Natasha, gyere gyorsan, Mr. O'dell keres. A szalonban vár.
- Engem? - nézek vissza rá Lucien háta mögül döbbenten. Miért pont engem? Látta, hogy van nálam egy boríték? Ijedten harapok az alsó ajkamba.
- Semmi gond szerelmem, pár pillanat múlva én is csatlakozom hozzád. Akkor majd elmondod, mit szeretnél – von ölébe kedvesem, és egy csókot nyom ajkaimra. Olyan finom az érintése, ahogy lehelete végigcikázik a bőrömön...
- Rendben – sóhajtok, és kimászok az öléből, követve Haviert a folyosóra, de még az ajtóból visszamosolygok rá. Ám mikor kilépek az ajtón, döbbenten veszem észre, hogy két marcona férfi áll az ajtó két oldalán.
°oO°
A szalonban már a vöröshajú vámpír vár, akin észrevettem, hogy megtartja a tőlem számolható három lépés távolságot, de Havier mellé könnyeden lép. Ezt eddig nem volt alkalmam rendesen megfigyelni, de most szöget ütött a fejemben, hogy vajon miért csinálja. De akárhogy is töröm a fejem, nem tudok rájönni.
- Ó, jó reggelt – köszön kedélyesen, és a méretes kanapé felé int, hogy foglaljunk helyet. Kicsit feszengve ülök le, Havier pedig rettentően kommunikatív lenne, ha tudna Briannel szót érteni. Jobbára fordítom amit egymásnak mondanak. Latinról franciára, majd vissza...
Hamarosan feltűnik Lucien is, aki üdvözli barátját, majd leül közém és Havier közé. Elmosolyodom az apró jelenet láttán, és hagyom, hogy átkarolja vállam, és megcsókoljon.
- Mit is szerettél volna mondani?
Megcsörren a régi időket idéző telefon, én pedig, hogy kicsit mozogjak, és kiszabaduljak a két vámpír, és morcos nővérem köréből, készségesen kelek fel, hogy felvegyem.
- Brian O'dell rezidenciája – mondom végül is franciául. Angolul nem tudok, a latint meg ugyan ki ismerné? Várom hát a választ, de az illető lélegzetvételei jutnak el hozzám, majd végül, mikor már leraknám...
- Natasha – hallom a brummogós hangot, mire majdnem elejtem a telefont. Havier kapcsol, és csicseregni kezd, mire hálás pillantást vetek felé, és visszafordulok a kagylóhoz.
- Nemsokára indulok - felelek oroszul csendesen, de Avram folytatja.
- Elolvadt a hó.
- Tessék? - nyögöm és megkapaszkodom az asztal szélében. Hogy... hogy lehet az? Tél kellős közepe van! Mi a frász... Sok a farkas, ami felmelegíti a légkört, vagy... mi a nyavalya?
- Gyere haza. Ó, és Adam üdvözöl – dörmögi halál nyugodt hangján, majd hallom, ahogy a telefon susogva lejjebb ereszkedik, és pár idegtépő pillanat után valami boldogan morog bele a kagylóba, sőt, még izgatott kaparászást is hallok.
- Telihold van – jön a válasz.
- Igen...? - lépek arrább kettőt, hogy a hatalmas ablakon kinézzek. És valóban... Avram pedig mindig is volt olyan erős, hogy ellent tudjon állni, és akkor tudott átváltozni, mikor akart.
- Adam el akar indulni érted – mondja, mire megnyikkanok. Szinte látom magam előtt, hogy elmosolyodik. - Nyugalom, nem engedem neki. Siess.
Katt.
Letette.
- Ki volt az? - kérdezi a házigazda, mire tétova pillantást vetek mindenkire. Erre mit mondhatnék? Itt mindenki füle rendkívül éles, és Lucien is tudja, hogyha oroszul szólalok meg, akkor csak Adam vagy Avram lehet.
- Avram – felelek lassan, és visszateszem a kagylót a készülékre. Több szem villan rám, én pedig felsóhajtok. Nem tudom, most ilyenkor mit kell csinálni. Üljek vissza? Vagy inkább angolosan távozzak?
Ebben a helyzetben talán ez lenne a legtisztább.
- Ő ki? - vált latinra, amit csak ő és én értek. Mikor elmagyarázom, hogy ő tulajdonképpen egy vérfarkas, és ráadásul egy igen befolyásos alfahím, homlokát megráncolja, arcán egy pillanatra sötét árny fut át. Jelentőségteljesen Lucienre pillant, aki odajön hozzám, és átölel.
- Natasha, szóltál már a „kedvesednek” arról, hogy a holnapi nap több napba fog nyúlni? - rendezi le az egyik zavaró témát nővérem, és vált át egy másikra, ami már nem annyira kellemetlen.
- Még nem – rázom meg a fejem, ő pedig felpattan, és odasuhan hozzánk, Brianon látszik, hogy kezdi kissé unni azt, hogy ennyi nyelvcsaláddal osztotta meg házát. Legalább értené is azt, amit beszélünk... Legalább beszélné mindenki a franciát.
- A Tanácskozás reggel kilenctől este kilencig tart, utána pedig hajnali háromig ünnepség – lököm meg Haviert kissé, aki morogva fordít hátat, de még megjegyzi, mielőtt vereséget szenvedhetne.
- És nimfákon kívül más nem léphet be – duruzsolja negédesen, majd indián-szökdécseléshez hasonló módon elsiet. Lemondóan megrázom a fejem, és a hajamba túrok, hogy folytassam. Égő aranyszín szemei figyelmesen tapadnak rám.
- Utána pedig... Úgy néz ki, hogy... haza kell mennem.
- Rögtön utána?
- Nem tudom, én még szeretnék pár napot maradni... Csak hogy... Jobban megismerhessem Londont – mosolygok rá. - Nem sokszor nyílik alkalmam arra, hogy idegen országokban forduljak meg. De nem akarok Mr. O'dell vendégszeretetével visszaélni.
- Szívesen lát minket. Ő is, hogy is mondjam... Egyedül tengeti a mindennapjait – mosolyog rám, és homlokát az enyémnek nyomja. - Egy kis társaságba nem fog beleőrülni.
- Sajnálom, hogy nem jöhetsz be velem – suttogom bánatosan, mire megfogja az állam, felemelve így fejem, és ajkaimra puha csókot hint.
- Bemenni talán nem mehetek be... - mondja ajkain egy ravasz mosollyal.
°oO°
Odafelé menet Havier belém karol, amit nem igazán díjazok, de inkább ráhagyom. Most valahogy szótlan, mintha rágódna valamin, de nem merem megkérdezni, hogy mi a baja. A hatalmas csarnok, vagyis inkább... régi trónteremre hasonlító épület bejárati ajtajánál két férfi áll. Látszólag fegyvertelenek, de ez mint mondtam, csak a látszat. Harcosok, vagyis, ha érthetőbben akarnák fogalmazni, Muriel testőrei. Ő felel Angliáért, és ő is a vezetőnk.
- Dárius! - kacag fel pajkosan Havier, s engem ott hagyva a férfi karjaiba veti magát. Az csupán felnevet, és kezet csókol a szeles szőkének, aki boldogan hagyja. - Régen láttalak Havier. Öröm téged újra látni. Ó, micsoda kellemes meglepetés! Natasha?
- Igen, én – mosolyodom rá, mire hozzám is odalép, de nem fogja meg kezem, ahogy nővéremét, hanem meghajol előttem, öklét a szívéhez emelve. Szertartásos üdvözlés.
- Kérem, kövessetek – int, mikor meglátom, hogy a furcsa, inkább már bálteremnek kinéző épület ablakai óriásiak, és a padlóig érnek. Mekkora épület, te szentséges isten...
°oO°
A tárgyalás simán lezajlott, vagyis majdnem fél napba került, de készen lettünk az ígért időpontra. Természetesen pár percig én is rivaldafényt kaptam, hogy megjelentem, nem győztem sápadni és pirulni.
Az ünnepség vette kezdetét olyan este tíz körül, én pedig a tömegből próbáltam kiszabadulni, amikor...
- Natasha! - kerül elő a semmiből egy olajbarna bőr, és egy dús hajkorona, majd arra kapok észbe, hogy karomon valami meleg, és ruganyos csúszik felfelé. A kígyót látva kishíján felsikoltok.
- Shaunee! Megkérhetnélek arra, hogy eltávolítsd rólam Zebut? - kérdezem a rémülettől összeszorított ajkaim mögül. Vidáman felkacag, és leveszi az állatot rólam, mire hihetetlen mértékben megkönnyebbülök. Szívemre teszem a kezem, és próbálok rendesen levegőt venni.
Az egzotikus szépség előkerül, és kreol karjaival átfonja a nyakam, pillanatokig engem ölelve. Shaunee az őserdők védelmezője, így ruhája és stílusa is eléggé... khm... szabados. Körülbelül olyan elzárt a többiektől, mint én.
- Gyere, igyunk egy pohárkával – von maga után az asztal felé, ahová ételeket és italokat helyeztek. Elhúzom a szám, mire felkacag. - Humoros, nemde? Állítólag Linda csinálta, pedig mi nem szoktunk enni. Annyi baj legyen, a szándék a fontos! Nézd, vodka!
- Én nem kérek alkoholt, köszönöm – emelem fel kezeimet tartózkodásom jelzéséül. Nem bírom valami jól, ráadásul beteg is lehetek tőle. Ugyanis belülről felfűt... Talán én lehetek a legkomplikáltabb nimfa és élőlény a földön.
- Na csak egyel, ígérem, akkor nem zaklatlak vele hajnalig – kacsint rám, és már a kezembe is tuszkolt egy színültig töltött poharat. Kigúvadt szemekkel bámulom, ahogy lerántja az egészet.
- Ahh, az oroszok rettenetesek, hogy ezt kitalálták! - cuppant elégedettet, majd el is tűnik a tömegben, de előtte még megvárja, amíg megiszom. Az ital végigmarja a torkomat, és köhögni kezdek tőle. Nevetve megpaskolja a hátam, és elviharzik, úgy, ahogy jött.
- Natasha! - hallom megint, hogy valaki a nevem kiáltja, így kicsit megszédülve sétálok arra. Valakinek véletlenül nekimentem, és alázatosan hajtok fejet előtte, bocsánatot kérve.
- Elnézést, kérem ne haragudjon – mondom tétován, és mikor felemelkedem, csak egy fekete köpenyes csuklyást látok magam előtt. Kezének bőre, ami kiért a köpeny ujjából, hófehér, de feketés, kékes motívumok tekeregtek rajta.
- Semmi gond hölgyem, én kérek elnézést – biccent, és mély hangjáról kiderül, hogy férfi. Megszeppenve bámulok vissza rá, és már csak arra döbbenek rá, hogy a semmit nézem. Eltűnt.
- Natasha! Végre megtaláltalak! - kapja el valaki a csuklómat, mire parázsló érzés csap belém, ahol ujja hozzám ér, sisteregni és füstölni kezd a bőröm. - Ahh, a fenébe, mindig elfelejtem.
- Rosalie! - üdvözlöm kedvesen, és kezemre jégtakarót vonok, hogy hűsítse a fájdalmat, amit érintkezésünk okozott. Rosalie tüzes személyiség, Spanyolországért és Portugáliáért felel. Különleges képessége hasonlít az enyémre. Tűz. Bárhol, bármikor, bármilyen alakzatban, bármilyen formában. Teljesen ellentétem. Ő tűzforró, akárcsak egy vérfarkas, belevaló nő, és rettentően őszinte. Haja tűzvörös, szemei sötétbarnák, már majdnem bordóak. Ha ő és én egy légtérbe kerülünk, az mind a kettőnknek ártalmas.
- Nem akarok sokáig itt topogni veled, mert a végén te elolvadsz, én meg elpárolgok – túr dús hajába, majd meglebbenti. - De köszönni akartam, olyan régen nem láttalak...
- Én sem. Nem beszélgethetnénk? - mosolyom őszinte és kedves. Ő áll hozzám a legközelebb, és még Gwendolyn, csak őt még nem láttam sehol sem. Pedig nem nehéz észrevenni. Tökéletesen egyformák vagyunk.
- Hát, ha átállsz a terem másik sarkába, és én túl tudom ordítani a tömeget... akkor – nevet fel boldogan, én pedig legszívesebben megölelném, de az felérne egy olyan élménnyel, mintha máglyarakást ölelgetnék. - Hiányoztál, sajnáltam, hogy legutóbb nem tudtál eljönni... Gyere, keressük meg Gwendolynt.
- Rendben – követem a tömegen át, természetesen betartva a tíz lépés távolságot. Különben is... Egy tűzvörös loboncot lehetetlen szemelőltéveszteni. Hamarosan meg is látom tökéletes másom, aki hideg és fagyos arccal hallgatja Havier monológját. Mikor meglát, hálásan felsóhajt, s odalépve hozzám megölel. Az övé Antarktisz és az Északi-sark felügyelete, különleges képessége a teleportálás.
- Natasha... Hogy vagy? - kérdi a maga hűvös hangján. Hát igen, kinézetre lehet, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás, de a jellem... Az más tészta.
- Jól vagyok Gwen. Hogy érzed magad?
- Tűrhetően, most, hogy te is megjelentél. Ha tudnád, mennyi minden mesélnivalód van... - emeli fel szemöldökét, és jelentőségteljesen pillant rám. Értetlenül emelem fel a szemöldököm, mire Havier bocsánatkérően teszi össze kezeit.
- Ki az a gavallér, aki képes volt úgy megérinteni, hogy nem robbantottad szilánkosra? - nem kertel, bele a dolgok közepébe.
- Őőő...
- Határozottságod hihetetlen – kerül végre egy mosoly ajkaira, majd belém karol. És elvon másik két nővéremtől, akik csacsogva beszélgetnek. Rosalie pattogósan, Havier dallamosan. - Olyan érzésem van, mintha figyelnének. Nem érzed?
- Nem... - nézek rá kitágult szemekkel.
- Volt itt egy fura férfi... Belébotlottam, és láttam, hogy egy Vadász. Mit keresnek itt Vadászok?
- Vadász? - visszhangzik a fejemben az egyetlen szó, ami pillanatok alatt eltünteti a varázst, miszerint láthatom a családomat. Ijedten húzom be a nyakam, torkomba gombóc kerül.
- Nyugalom, nem ránk vadászik. Valaki mást keres, de úgy tűnik, nem találta meg.
- Én is találkoztam vele... - suttogom elhalóan, majd felcsendül Muriel határozott hangja, elnyomva Gwen válaszát.
- A rituálisan megrendezett harcot ma Natasha, Oroszország szépsége, és Rosalie, az Ibériai-félsziget madonnája mutatja be! - akkorát nyeltem, hogy szerintem az alvégen is meghallhatták. Muriel gondolatolvasó, és szerintem most süketülhetett meg belső hallása.
°oO°
A harci bemutató gyorsan lezajlott, eltekintve attól az apró ténytől, hogy én izzadtam, ő meg füstölgött. Különösen és furcsán éreztem magam, olyan volt, mintha valami belülről égetne, és kívülről nyalogatva. Kábultan tántorogtam a kijárat felé, hogy friss levegőt nyerjek. Olyan, mintha az agyamra tompa függöny ereszkedett volna, és inkább, a buta fejemmel arra fogtam, hogy biztosan a vodka...
A hatalmas ajtót előzékenyen tárják ki előttem, én pedig kibotorkálok a hűs éjszakába. Egy gondolattal hűvösítek kicsit az időjáráson, ugyanis túlságosan fullasztó. Hosszan szívom be a levegőt, mire kissé megszédülök, de mielőtt elesnék, két erős kar fonódik a derekam köré. Hálásan pillantok fel, majd meglepetten konstatálom, hogy Dárius az.
- Minden rendben Natasha? - csillannak fel aggódva zöld szemei, és talpra állít, majd azonnal el is enged. Tudja, hogy nem szeretem.
- Nem tudom... Olyan... furán érzem magam – válaszolok.
- Ülj le egy kicsit a padra, és...
- Natasha! - ha még egyszer valaki kimondja a nevem... De ez más. Ez Muriel hangja, ami határozottan, parancsolóan csattan. Megjelenik még pár nővérem, akik féltve gyűlnek körém.
- Rosalie rosszul lett, és gondoltam, hogy te is... Minden rendben? - kérdezi kedvesen, választ várva. De mielőtt felelhetnék, hogy az alkohol a fejembe szállt, megjelenik a csuklyás férfi, pontosan mögötte.
- Mit keres itt? Megengedtem, hogy körülszaglásszon, de mint látja, nem rejtegetünk senkit, aki magának fontos lenne! - mar a levegőbe hangja, barna haja szinte szikrázik. Félek tőle, de mégis, védelmezőn elénk áll. Mindannyiunk elé. Shaunee kígyója fenyegetően felsziszeg.
- Meg is kaptam, amit akartam, nimfa – hallom a krákogást, és köpenye alól elővon egy képet. Azt hiszem, úgy elsápadhattam, hogy egy meszes vödör tartalma is sötétebb lehetett ebben a pillanatban. A képen én voltam, ahogy éppen megpróbálok kisurranni egy méretes ablakon, azonban Adam elkapta a ruhám végét, benyomva egy tortát az arcom elé, Avram pedig félmosollyal álldogál mellettünk. Arcomon meglepettség és hála keveredik egyszerre, és nem értem, miért, hogyan került ez hozzá...
- Az a nő ott... - mutat rám, hosszú ujjain is minták futnak, amitől kiver a veríték. Elővesz még egy képet, és nekem kapaszkodót kell keresnem. - Információkat adhat nekem erről a férfiről.
|
| Meera | 2010. 08. 19. 20:06:25 | #7019 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
Hamarosan megérkezik Lucien is, én pedig fásultan meredek az irányába. Üdvözli barátját, majd hozzám sétál, két kezét a karfára teszi, s lehajolva megcsókol.
- Bonsoir, mon amour – súgja, és érzem, ahogy hideg ujjait végigfuttatja az arcomon.
- Neked is – válaszolok kedvesen, s Ő eközben kiegyenesedve barátjához fordul. Természetesen angolul szólal meg, amit nem értek. Talán a „köszönöm” és a Brian az megfogta az elmémet. De nem nagyon tetszik, ahogy a férfi elmosolyodik. Látom, hogy rám pillant, s kivételesen át tudom érezni Lucien problémáit az orosz nyelvvel kapcsolatban.
Végül szerencsére latinra vált, és szavainak határtalanul örülök:
- Nos, nem is tartom fel tovább, menjen aludni, látom fáradt.
- Köszönöm – suttogom, és megérzem vámpírom kezét a fejemen. Aranyszín szemeibe nézek, és látom, hogy mosolyog. De valami mást is látok a tekintetében... Aggódás?
- Menj drágám, pihend ki magad... Nekem amúgy is beszélnem kell a ház urával – készségesen felállok, mire száját az enyémre tapasztja. Ilyenkor mindig úgy dobban a szívem... Sokszor félek, hogy kiugrik. Biccentek Brian felé, aki viszonozza, majd elindulok a közös szobánk felé.
Lehet, hogy Lucien nem kifejezetten örül annak, hogy most nem tudok vele lenni, de nem tudom mit csináljak... nem akarok elájulni, meg a terhére lenni. Pihenek kissé, holnap úgyis kezdetét veszi a tanácskozás, ami még fárasztóbb lesz, mint az egy hétig nem alvás...
°oO°
Váratlanul megmoccan alattam az ágy, gondolom Lucien az. Ám mikor kinyitnám a szemem, hogy megbizonyosodjak efelől, ugyanis nem érzem azt a fojtogató, sötét energiát, amit szoktam nála, valami kék suhan el előttem. Mielőtt kinyitnám a számat, hogy megszólaljak, egy forró kéz tapad rá, és finoman levonnak az ágyról.
- Csss... - hallom a suttogást, én pedig rémülten kikerekedett szemekkel hagyom neki, hogy kisurranjon velem a folyosóra. Valami nagy és erős, a forróság pedig arra utal, hogy farkas. Farkasok? Nehéz teste úgy húz maga után, mint egy tollpihét, én pedig kezdek rosszul lenni a karjai között.
Istenem, csak ne melegítsen fel...
Pont akkor húz el a folyosóról, mikor látom, hogy a bakancsba bújtatott orr lép a gangra. Ijedten nyikkannék, de semmi sem szűrődik át a forró ujjak között. Bevon az egyik szobába, és óvatosan az ágyra tesz. Elveszi kezét a számtól, és mielőtt még sikíthatnék, letérdel elém.
Ebben a pillanatban több furcsa dolog is történik.
Először is, sikoltani és sápadni is elfelejtettem, -ami igen különös-, másodszor Havier került elő az egyik függöny mögül egy serpenyővel –szintén rejtély-, harmadszor az ipse fel sem vonyított, csupán arcának formáját hagyta a kérdéses konyhai eszközön.
- Feküdj már le! - ad minden szavának nyomatékot egy-egy ütéssel a szőke ciklon, de hatása nulla az előttem térdelő férfira. Annak kék szemei annyira hidegek, hogy szinte késztetést érzek arra, hogy megérintsem a szemhéját. Eltökélten néz a szemeimbe, haja hihetetlenül kék, akárcsak a szemei.
- Natasha... ne... most... gyönyörködj...! - csapkod tovább, de a farkas megunja, és megragadja a serpenyős kezét, majd ívesen betuszkolja a szekrénybe, nem törődve az egyre nagyobb visítással, amit Havier lerendez.
Leszállok az ágyról, a hálóing fölé varázsolok egy méretes hófehér kabátot, majd egy intéssel egy jéghasábbal kitaszítom az ablakon. A csörömpölésre és a kiabálásra természetesen kívülről lábak dobogása csendül fel, én pedig jéglemezekből lépcsőt készítek magamnak, és kirontok a farkas után. Megbűvölöm kissé a levegőt, így köd jelenik meg, amit ebben az országban produkálni nem nehéz. Látszik a férfin, hogy megleptem, de nem fogom hagyni, hogy odabent rendezzen cirkuszt. Alávarázsolok egy jeges csúszdát, amivel feldobom a levegőbe, és egy óriási lap jeget terítek alánk, amire sietve fellépkedem.
- Ki küldött? - kérdezem automatikusan oroszul, mire ő...
- Kérem, nem akarom bántani, csupán ezt a levelet akarom átadni. Nyugodjon meg – felel angolul. Kínomban hátracsapom a hajam, és két tenyerem egymásba csapva megrepesztem alatta az ideiglenes padlót. Mit beszél? Mit beszél?
- Nem értem az angolt – kerül kezembe a bot, amiből kaszát formálok, s elszántan nézek a szemeibe. - De nem tűröm, hogy valaki azokat bántsa, akiket szeretek. Hordja el magát innen!
- Hallgasson végig! - lép felém, és mellzsebéből egy borítékot vesz elő, karjait fellendíti, hogy lássam, fegyvertelen. De én mindenki másnál jobban tudom, hogy egy farkas ereje maga a teste...
Hirtelen megdermed az arca. Igen, lefagyasztottam térdig a lábait. A jég baljóslatúan csillan meg a napfényben. Odasuhanok hozzá gyorsan, és fagyos csattanással vágom tarkón, elvéve tőle a borítékot. Felmorran, de mielőtt bármit is tehetne, a ködöt eloszlatom, őt magát pedig egy óriási jéglabdába zárva eltaszítom messzire. Dühödt morgással próbálja kivájni magát belőle, de nem sikerül.
Egyelőre. Amint rájön, hogy testének hője az egyetlen kiszabadulási út, talán már a tengerfelé gurul. A borítékot sietve elteszem, és visszaszaladok ideiglenes lépcsőmön a szobába, ahol első amit meglátok, hogy fegyveres férfiak állnak lövésre készen. Havier, ahogy annak lennie kell, átverekszi magát közöttük, és rámcsipaszkodik.
- Bántott? Elintézted? Hol van? Csinált veled valamit? - darálja a fülembe, mire mélyet sóhajtok, és rám nem jellemző mozdulattal megsimogatom szőke tincseit.
- Nem bántott. Megkértem rá, hogy távozzon. Szerintem az utcán gurul valamerre. Nem, nem nyúlt hozzám – válaszolok minden egyes kérdésére külön külön, mire a kigyúrt férfiak mögött elismerő hang csendül fel.
- Ó, és én még azt hittem, hogy kegyed védtelen ritkaság! Kérem, ne vegye sértésnek – látom meg Briant, akinek a kezében ott van Havier serpenyője, és szélesen mosolyog. Azonban a vidám arckifejezése eltűnik az arcáról, mint valami árny. - Keressék meg.
A nagy fekete ruhás biztonságiak kicsörtetnek a szobából, Brian pedig odanyújtja nővéremnek a serpenyőt, és felteszi az általam igencsak fontos kérdést:
- Hogy került magácskához ez a serpenyő? - kérdi latinul, mire gyorsan lefordítom neki franciára. Sértetten felhúzza az orrát, kikapja a vámpír kezéből a kérdéses tárgyat, karon fog, és kivezet. Még visszafordulok Brian felé, és megkapaszkodom az ajtófélfában.
- Valami rosszat mondtam? - hallom hangját, és látom, hogy vörös haja meglebben fejcsóválására.
- Lucien... Lucien jól van?
- És máris ijedt és félős, ahogy az elején – vigyorog kedélyesen, de mikor jobban a szemembe néz, felsóhajt. - Történt egy kisebb baleset a kezével, de minden bizonnyal már jobban van – mondja gyorsan, mikor látja, hogy szemeim rémülten kerekednek ki.
- De majdnem kirontott magáért a Napra, alig tudtam visszafogni. Remélem, hogy... - nem hallgatom végig mit mond, pedig nagy udvariatlanság vendéglátónkkal szemben.
Közös szobánk felé szaladok, és látom, hogy Lucien az ágyon fekszik, s arcán látszik, hogy dacol az alvás rémeivel. Ledobom a kabátot, és gyorsan felmászok mellé, és ráborulok a mellkasára. Érzem, hogy szemei felvillannak, és két karja ráfonódik derekamra.
- Jól vagy? - kérdezzük egyszerre, mire feljebb von magához, és forrón megcsókol. Boldogan viszonzom nyelvének émelyítő játékát, majd mikor a homlokomra tér át, a fülébe suttogok. Két keze végigsiklik az oldalamon, mintha ellenőrizné, hogy épségben vagyok e.
- Aludj nyugodtan... - simítok végig mellkasán, és arcán, mire lehunyja a szemeit. Kissé oldalra dől, és magához húz. Boldogan és megkönnyebbülve fúrom magam ölelésébe. A gyomrom úgy remegett a tudatra is, hogy baja eshetett...
°oO°
Érzékeim hamarabb keltenek fel, mint Lucient, aki óvón fonja karjait körém, még mély álmában is. Fuvallatnyi csókot hintek ajkaira, majd előveszem a borítékot. Az orosz, cirill betűket látva szemöldököm az égbe szalad. Majd mikor jobban elolvasom, haragosan ráncolom a homlokom. Külföldi védelem? Biztosíték arra, hogy hazamegyek? Nemsokára telefonál? A farkas neve William, igen fiatal példány...?
Te jó ég...
Gyorsan eltüntetem a borítékot, apró darabokra roppantom szét, még épp időben. Lucien megmozdul mellettem, és pár roppanással életet lehel végtagjaiba. Szemeit lassan kinyitja, és a mézarany tekintetben szinte elveszek. Olyan csodálatos, és erős... Szorosabban magához von, ajkai megtalálják az enyémeket, én pedig karjaimat nyaka köré fonom. Fullasztó a csók és édes, érzem, ahogy haja simogatja az arcom... vagy azok az ujjai?
Két keze megfogja az oldalam, és a hátamra fordítva fölém kerekedik, majd újra a számra tapad. Kábultan simogatom vállát, felkarját, mellkasát... Érezhető, ahogy izmai mozognak, és bőre szinte bizsereg ott, ahol megérintem...
- Kedvesem... - suttogja a fülembe, amibe belecsókol. Felsóhajtok, mire az arcomra ad egy puszit. Hűvös ajkainak érintése hihetetlenül kellemes...
- Minden rendben Lucien? A kezed...? - kérdezem hirtelen, és felülni próbálok, így ő is azt teszi. Megfogom a kezét, és látom, hogy csupán egy apró fehér heg van rajta. Hófehér kézfejét ajkaimhoz emelem, és csókot nyomok rá.
- Most már biztosan rendben lesz... - susogja, és ujjai megcirógatják az arcom. - De jól érzed magad? Minden rendben?
- Igen...
- Nem bántott? - szemeiben dühös villanást vélek felfedezni, és mintha szabad keze ökölbe szorult volna. Ó, nem, nem akarom, hogy azt higgye, az Ő hibája...
- Nem, dehogyis... Valamit angolul kért és mondott, de nem igazán értettem – merülök el szemeinek örvényében, és bújok hozzá, karjaim átfonva derekán. Olyan jó hideg a mellkasa, bárcsak örökre itt maradhatnék. Úgy érzem, közelsége minden problémára gyógyír. Nagyon szeretem Őt...
- Angolul?
- Igen. Havier elkezdte ütlegelni egy serpenyővel – mosolygok ingjébe az emlék hatására. Megsimogatja a fejem, és folytatja tovább.
- Hova tűnt?
- Nem tudom. Bezártam egy jéggömbbe, de szerintem mostanában kiszabadulhatott belőle. A testhője és a lehelete felgyorsíthatta az olvadást – válaszolok, csöndesen. - Nem akartam bántani, mert ő sem akart, de... És te?
- Meglepett.
- Lucien, szeretnék valami fontosat mondani a holnapi nappal kapcsolatban – kezdem, és kicsit eltávolodom tőle, hogy rendesen ránézhessek. Szívem megdobban, és mikor nyitnám a számat, kopogtatás hangjai ütik meg fülemet. Az engem átkaroló férfi égnek emeli tekintetét, és elmászik az ágyról.
Nos... khm... minden bizonnyal Havier az.
- Szabad – mondja csöndesen, mire átölelem hátulról. Nekem Ő a legfontosabb, szeretném, ha érezné. Fejem a vállára hajtom, mire megsimogatja ujjaim.
- Biztos? - kukkant be nővérem, mire felcsicsereg, ahogy meglát minket. - De aranyosak vagytok... Natasha, gyere gyorsan, Mr. O'dell keres. A szalonban vár.
- Engem? - nézek vissza rá Lucien háta mögül döbbenten. Miért pont engem? Látta, hogy van nálam egy boríték? Ijedten harapok az alsó ajkamba.
- Semmi gond szerelmem, pár pillanat múlva én is csatlakozom hozzád. Akkor majd elmondod, mit szeretnél – von ölébe kedvesem, és egy csókot nyom ajkaimra. Olyan finom az érintése, ahogy lehelete végigcikázik a bőrömön...
- Rendben – sóhajtok, és kimászok az öléből, követve Haviert a folyosóra, de még az ajtóból visszamosolygok rá. Ám mikor kilépek az ajtón, döbbenten veszem észre, hogy két marcona férfi áll az ajtó két oldalán.
°oO°
A szalonban már a vöröshajú vámpír vár, akin észrevettem, hogy megtartja a tőlem számolható három lépés távolságot, de Havier mellé könnyeden lép. Ezt eddig nem volt alkalmam rendesen megfigyelni, de most szöget ütött a fejemben, hogy vajon miért csinálja. De akárhogy is töröm a fejem, nem tudok rájönni.
- Ó, jó reggelt – köszön kedélyesen, és a méretes kanapé felé int, hogy foglaljunk helyet. Kicsit feszengve ülök le, Havier pedig rettentően kommunikatív lenne, ha tudna Briannel szót érteni. Jobbára fordítom amit egymásnak mondanak. Latinról franciára, majd vissza...
Hamarosan feltűnik Lucien is, aki üdvözli barátját, majd leül közém és Havier közé. Elmosolyodom az apró jelenet láttán, és hagyom, hogy átkarolja vállam, és megcsókoljon.
- Mit is szerettél volna mondani?
Megcsörren a régi időket idéző telefon, én pedig, hogy kicsit mozogjak, és kiszabaduljak a két vámpír, és morcos nővérem köréből, készségesen kelek fel, hogy felvegyem.
- Brian O'dell rezidenciája – mondom végül is franciául. Angolul nem tudok, a latint meg ugyan ki ismerné? Várom hát a választ, de az illető lélegzetvételei jutnak el hozzám, majd végül, mikor már leraknám...
- Natasha – hallom a brummogós hangot, mire majdnem elejtem a telefont. Havier kapcsol, és csicseregni kezd, mire hálás pillantást vetek felé, és visszafordulok a kagylóhoz.
- Nemsokára indulok - felelek oroszul csendesen, de Avram folytatja.
- Elolvadt a hó.
- Tessék? - nyögöm és megkapaszkodom az asztal szélében. Hogy... hogy lehet az? Tél kellős közepe van! Mi a frász... Sok a farkas, ami felmelegíti a légkört, vagy... mi a nyavalya?
- Gyere haza. Ó, és Adam üdvözöl – dörmögi halál nyugodt hangján, majd hallom, ahogy a telefon susogva lejjebb ereszkedik, és pár idegtépő pillanat után valami boldogan morog bele a kagylóba, sőt, még izgatott kaparászást is hallok.
- Telihold van – jön a válasz.
- Igen...? - lépek arrább kettőt, hogy a hatalmas ablakon kinézzek. És valóban... Avram pedig mindig is volt olyan erős, hogy ellent tudjon állni, és akkor tudott átváltozni, mikor akart.
- Adam el akar indulni érted – mondja, mire megnyikkanok. Szinte látom magam előtt, hogy elmosolyodik. - Nyugalom, nem engedem neki. Siess.
Katt.
Letette.
- Ki volt az? - kérdezi a házigazda, mire tétova pillantást vetek mindenkire. Erre mit mondhatnék? Itt mindenki füle rendkívül éles, és Lucien is tudja, hogyha oroszul szólalok meg, akkor csak Adam vagy Avram lehet.
- Avram – felelek lassan, és visszateszem a kagylót a készülékre. Több szem villan rám, én pedig felsóhajtok. Nem tudom, most ilyenkor mit kell csinálni. Üljek vissza? Vagy inkább angolosan távozzak?
Ebben a helyzetben talán ez lenne a legtisztább.
- Ő ki? - vált latinra, amit csak ő és én értek. Mikor elmagyarázom, hogy ő tulajdonképpen egy vérfarkas, és ráadásul egy igen befolyásos alfahím, homlokát megráncolja, arcán egy pillanatra sötét árny fut át. Jelentőségteljesen Lucienre pillant, aki odajön hozzám, és átölel.
- Natasha, szóltál már a „kedvesednek” arról, hogy a holnapi nap több napba fog nyúlni? - rendezi le az egyik zavaró témát nővérem, és vált át egy másikra, ami már nem annyira kellemetlen.
- Még nem – rázom meg a fejem, ő pedig felpattan, és odasuhan hozzánk, Brianon látszik, hogy kezdi kissé unni azt, hogy ennyi nyelvcsaláddal osztotta meg házát. Legalább értené is azt, amit beszélünk... Legalább beszélné mindenki a franciát.
- A Tanácskozás reggel kilenctől este kilencig tart, utána pedig hajnali háromig ünnepség – lököm meg Haviert kissé, aki morogva fordít hátat, de még megjegyzi, mielőtt vereséget szenvedhetne.
- És nimfákon kívül más nem léphet be – duruzsolja negédesen, majd indián-szökdécseléshez hasonló módon elsiet. Lemondóan megrázom a fejem, és a hajamba túrok, hogy folytassam. Égő aranyszín szemei figyelmesen tapadnak rám.
- Utána pedig... Úgy néz ki, hogy... haza kell mennem.
- Rögtön utána?
- Nem tudom, én még szeretnék pár napot maradni... Csak hogy... Jobban megismerhessem Londont – mosolygok rá. - Nem sokszor nyílik alkalmam arra, hogy idegen országokban forduljak meg. De nem akarok Mr. O'dell vendégszeretetével visszaélni.
- Szívesen lát minket. Ő is, hogy is mondjam... Egyedül tengeti a mindennapjait – mosolyog rám, és homlokát az enyémnek nyomja. - Egy kis társaságba nem fog beleőrülni.
- Sajnálom, hogy nem jöhetsz be velem – suttogom bánatosan, mire megfogja az állam, felemelve így fejem, és ajkaimra puha csókot hint.
- Bemenni talán nem mehetek be... - mondja ajkain egy ravasz mosollyal.
°oO°
Odafelé menet Havier belém karol, amit nem igazán díjazok, de inkább ráhagyom. Most valahogy szótlan, mintha rágódna valamin, de nem merem megkérdezni, hogy mi a baja. A hatalmas csarnok, vagyis inkább... régi trónteremre hasonlító épület bejárati ajtajánál két férfi áll. Látszólag fegyvertelenek, de ez mint mondtam, csak a látszat. Harcosok, vagyis, ha érthetőbben akarnák fogalmazni, Muriel testőrei. Ő felel Angliáért, és ő is a vezetőnk.
- Dárius! - kacag fel pajkosan Havier, s engem ott hagyva a férfi karjaiba veti magát. Az csupán felnevet, és kezet csókol a szeles szőkének, aki boldogan hagyja. - Régen láttalak Havier. Öröm téged újra látni. Ó, micsoda kellemes meglepetés! Natasha?
- Igen, én – mosolyodom rá, mire hozzám is odalép, de nem fogja meg kezem, ahogy nővéremét, hanem meghajol előttem, öklét a szívéhez emelve. Szertartásos üdvözlés.
- Kérem, kövessetek – int, mikor meglátom, hogy a furcsa, inkább már bálteremnek kinéző épület ablakai óriásiak, és a padlóig érnek. Mekkora épület, te szentséges isten...
°oO°
A tárgyalás simán lezajlott, vagyis majdnem fél napba került, de készen lettünk az ígért időpontra. Természetesen pár percig én is rivaldafényt kaptam, hogy megjelentem, nem győztem sápadni és pirulni.
Az ünnepség vette kezdetét olyan este tíz körül, én pedig a tömegből próbáltam kiszabadulni, amikor...
- Natasha! - kerül elő a semmiből egy olajbarna bőr, és egy dús hajkorona, majd arra kapok észbe, hogy karomon valami meleg, és ruganyos csúszik felfelé. A kígyót látva kishíján felsikoltok.
- Shaunee! Megkérhetnélek arra, hogy eltávolítsd rólam Zebut? - kérdezem a rémülettől összeszorított ajkaim mögül. Vidáman felkacag, és leveszi az állatot rólam, mire hihetetlen mértékben megkönnyebbülök. Szívemre teszem a kezem, és próbálok rendesen levegőt venni.
Az egzotikus szépség előkerül, és kreol karjaival átfonja a nyakam, pillanatokig engem ölelve. Shaunee az őserdők védelmezője, így ruhája és stílusa is eléggé... khm... szabados. Körülbelül olyan elzárt a többiektől, mint én.
- Gyere, igyunk egy pohárkával – von maga után az asztal felé, ahová ételeket és italokat helyeztek. Elhúzom a szám, mire felkacag. - Humoros, nemde? Állítólag Linda csinálta, pedig mi nem szoktunk enni. Annyi baj legyen, a szándék a fontos! Nézd, vodka!
- Én nem kérek alkoholt, köszönöm – emelem fel kezeimet tartózkodásom jelzéséül. Nem bírom valami jól, ráadásul beteg is lehetek tőle. Ugyanis belülről felfűt... Talán én lehetek a legkomplikáltabb nimfa és élőlény a földön.
- Na csak egyel, ígérem, akkor nem zaklatlak vele hajnalig – kacsint rám, és már a kezembe is tuszkolt egy színültig töltött poharat. Kigúvadt szemekkel bámulom, ahogy lerántja az egészet.
- Ahh, az oroszok rettenetesek, hogy ezt kitalálták! - cuppant elégedettet, majd el is tűnik a tömegben, de előtte még megvárja, amíg megiszom. Az ital végigmarja a torkomat, és köhögni kezdek tőle. Nevetve megpaskolja a hátam, és elviharzik, úgy, ahogy jött.
- Natasha! - hallom megint, hogy valaki a nevem kiáltja, így kicsit megszédülve sétálok arra. Valakinek véletlenül nekimentem, és alázatosan hajtok fejet előtte, bocsánatot kérve.
- Elnézést, kérem ne haragudjon – mondom tétován, és mikor felemelkedem, csak egy fekete köpenyes csuklyást látok magam előtt. Kezének bőre, ami kiért a köpeny ujjából, hófehér, de feketés, kékes motívumok tekeregtek rajta.
- Semmi gond hölgyem, én kérek elnézést – biccent, és mély hangjáról kiderül, hogy férfi. Megszeppenve bámulok vissza rá, és már csak arra döbbenek rá, hogy a semmit nézem. Eltűnt.
- Natasha! Végre megtaláltalak! - kapja el valaki a csuklómat, mire parázsló érzés csap belém, ahol ujja hozzám ér, sisteregni és füstölni kezd a bőröm. - Ahh, a fenébe, mindig elfelejtem.
- Rosalie! - üdvözlöm kedvesen, és kezemre jégtakarót vonok, hogy hűsítse a fájdalmat, amit érintkezésünk okozott. Rosalie tüzes személyiség, Spanyolországért és Portugáliáért felel. Különleges képessége hasonlít az enyémre. Tűz. Bárhol, bármikor, bármilyen alakzatban, bármilyen formában. Teljesen ellentétem. Ő tűzforró, akárcsak egy vérfarkas, belevaló nő, és rettentően őszinte. Haja tűzvörös, szemei sötétbarnák, már majdnem bordóak. Ha ő és én egy légtérbe kerülünk, az mind a kettőnknek ártalmas.
- Nem akarok sokáig itt topogni veled, mert a végén te elolvadsz, én meg elpárolgok – túr dús hajába, majd meglebbenti. - De köszönni akartam, olyan régen nem láttalak...
- Én sem. Nem beszélgethetnénk? - mosolyom őszinte és kedves. Ő áll hozzám a legközelebb, és még Gwendolyn, csak őt még nem láttam sehol sem. Pedig nem nehéz észrevenni. Tökéletesen egyformák vagyunk.
- Hát, ha átállsz a terem másik sarkába, és én túl tudom ordítani a tömeget... akkor – nevet fel boldogan, én pedig legszívesebben megölelném, de az felérne egy olyan élménnyel, mintha máglyarakást ölelgetnék. - Hiányoztál, sajnáltam, hogy legutóbb nem tudtál eljönni... Gyere, keressük meg Gwendolynt.
- Rendben – követem a tömegen át, természetesen betartva a tíz lépés távolságot. Különben is... Egy tűzvörös loboncot lehetetlen szemelőltéveszteni. Hamarosan meg is látom tökéletes másom, aki hideg és fagyos arccal hallgatja Havier monológját. Mikor meglát, hálásan felsóhajt, s odalépve hozzám megölel. Az övé Antarktisz és az Északi-sark felügyelete, különleges képessége a teleportálás.
- Natasha... Hogy vagy? - kérdi a maga hűvös hangján. Hát igen, kinézetre lehet, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás, de a jellem... Az más tészta.
- Jól vagyok Gwen. Hogy érzed magad?
- Tűrhetően, most, hogy te is megjelentél. Ha tudnád, mennyi minden mesélnivalód van... - emeli fel szemöldökét, és jelentőségteljesen pillant rám. Értetlenül emelem fel a szemöldököm, mire Havier bocsánatkérően teszi össze kezeit.
- Ki az a gavallér, aki képes volt úgy megérinteni, hogy nem robbantottad szilánkosra? - nem kertel, bele a dolgok közepébe.
- Őőő...
- Határozottságod hihetetlen – kerül végre egy mosoly ajkaira, majd belém karol. És elvon másik két nővéremtől, akik csacsogva beszélgetnek. Rosalie pattogósan, Havier dallamosan. - Olyan érzésem van, mintha figyelnének. Nem érzed?
- Nem... - nézek rá kitágult szemekkel.
- Volt itt egy fura férfi... Belébotlottam, és láttam, hogy egy Vadász. Mit keresnek itt Vadászok?
- Vadász? - visszhangzik a fejemben az egyetlen szó, ami pillanatok alatt eltünteti a varázst, miszerint láthatom a családomat. Ijedten húzom be a nyakam, torkomba gombóc kerül.
- Nyugalom, nem ránk vadászik. Valaki mást keres, de úgy tűnik, nem találta meg.
- Én is találkoztam vele... - suttogom elhalóan, majd felcsendül Muriel határozott hangja, elnyomva Gwen válaszát.
- A rituálisan megrendezett harcot ma Natasha, Oroszország szépsége, és Rosalie, az Ibériai-félsziget madonnája mutatja be! - akkorát nyeltem, hogy szerintem az alvégen is meghallhatták. Muriel gondolatolvasó, és szerintem most süketülhetett meg belső hallása.
°oO°
A harci bemutató gyorsan lezajlott, eltekintve attól az apró ténytől, hogy én izzadtam, ő meg füstölgött. Különösen és furcsán éreztem magam, olyan volt, mintha valami belülről égetne, és kívülről nyalogatva. Kábultan tántorogtam a kijárat felé, hogy friss levegőt nyerjek. Olyan, mintha az agyamra tompa függöny ereszkedett volna, és inkább, a buta fejemmel arra fogtam, hogy biztosan a vodka...
A hatalmas ajtót előzékenyen tárják ki előttem, én pedig kibotorkálok a hűs éjszakába. Egy gondolattal hűvösítek kicsit az időjáráson, ugyanis túlságosan fullasztó. Hosszan szívom be a levegőt, mire kissé megszédülök, de mielőtt elesnék, két erős kar fonódik a derekam köré. Hálásan pillantok fel, majd meglepetten konstatálom, hogy Dárius az.
- Minden rendben Natasha? - csillannak fel aggódva zöld szemei, és talpra állít, majd azonnal el is enged. Tudja, hogy nem szeretem.
- Nem tudom... Olyan... furán érzem magam – válaszolok.
- Ülj le egy kicsit a padra, és...
- Natasha! - ha még egyszer valaki kimondja a nevem... De ez más. Ez Muriel hangja, ami határozottan, parancsolóan csattan. Megjelenik még pár nővérem, akik féltve gyűlnek körém.
- Rosalie rosszul lett, és gondoltam, hogy te is... Minden rendben? - kérdezi kedvesen, választ várva. De mielőtt felelhetnék, hogy az alkohol a fejembe szállt, megjelenik a csuklyás férfi, pontosan mögötte.
- Mit keres itt? Megengedtem, hogy körülszaglásszon, de mint látja, nem rejtegetünk senkit, aki magának fontos lenne! - mar a levegőbe hangja, barna haja szinte szikrázik. Félek tőle, de mégis, védelmezőn elénk áll. Mindannyiunk elé. Shaunee kígyója fenyegetően felsziszeg.
- Meg is kaptam, amit akartam, nimfa – hallom a krákogást, és köpenye alól elővon egy képet. Azt hiszem, úgy elsápadhattam, hogy egy meszes vödör tartalma is sötétebb lehetett ebben a pillanatban. A képen én voltam, ahogy éppen megpróbálok kisurranni egy méretes ablakon, azonban Adam elkapta a ruhám végét, benyomva egy tortát az arcom elé, Avram pedig félmosollyal álldogál mellettünk. Arcomon meglepettség és hála keveredik egyszerre, és nem értem, miért, hogyan került ez hozzá...
- Az a nő ott... - mutat rám, hosszú ujjain is minták futnak, amitől kiver a veríték. Elővesz még egy képet, és nekem kapaszkodót kell keresnem. - Információkat adhat nekem erről a férfiről.
|
| Meera | 2010. 08. 02. 21:20:00 | #6514 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
Naplemente előtt valami úgy ébresztett, mintha megcsíptek volna. Értetlenül nyitom ki szemeimet, és látom, hogy Lucien még mindig alszik. Lelkembe a fehér, kisimult, nyugodt arcot látva valami kellemes fúródik, szívem valami lágyan szorítja meg. Egy pillanatra elfog a kétkedés, és arra késztet, inkább sürget, hogy menjek el, amíg tudok...
De nem szeretnék. Olyan békés így, ahogy mozdulatlanul fekszik. Ha így láttam volna meg még régen, lehet, hogy még meg is sirattam volna, olyan festői az egész kép, a lénye. Váratlanul kinyílnak a szemei, a sárga íriszek csöppet sem hunyorognak. Megmoccan, karja és lábai roppannak egyet, ahogy nyújtózik egyet. Fejét oldalra fordítja, és elmosolyodik, mire nekem is hasonló kúszik fel az arcomra.
Ilyenkor mit kell mondani?
- Jó reggelt... vagy mit... - mondom végül, mire halkan elneveti magát. Nem furcsa nekem ez a dolog, hiszen legtöbbször éjjel tevékenykedem, létezésem titokban tartandó, de... Most különös ez az egész. Felül, gyönyörű haja előre hullik, szinte végigcirógatják a mellkasát.
Ilyenre...
Ilyenre nem szabad gondolni.
Kiveszik a könyvet a kezemből, és ahol hideg bőre hozzám ér, szinte sikít, hogy nyúljak érte, hogy tovább élvezhessem ezt a kegyet... Mintha hallotta volna kimondatlan kérésem, megfogja a kezem, és az ölébe húz. Egy pillanatra megremegek ilyen szintű közelségétől, és a póz is zavaró, de...
- Neked is... - szólal meg mély baritonja, amibe a lelkem szinte visítva beleremeg. Hogy válthat ki belőlem ilyen érzelmeket, ilyen abnormális reakciókat... Átöleli derekam, amit ujjaival lágyan cirógat, majd másik keze a hátamra kúszik, hogy ott is elidőzzön. Ajkai megtalálják az enyémeket, és valahol a mellkasomban valami lángragyúl.
- Veled álmodtam – engedi el ajkaimat ezeknek a szavaknak erejéig, majd újra rátapasztja száját az enyémre. - Olyasmit hoztál magaddal az álmomba, melyet három évszázada nem láthattam... Magaddal hoztad a hajnalt... olyan voltál, min egy angyal. A mosolyod...
Érzem, ahogy feje elszakad az enyémtől, és lejjebb ereszkedik, a nyakamhoz.
- ...a hangod... - hűvös ajkaival csókot ad a bőrömre, amitől szinte feláll a szőr a hátamon, de ezt nem a félelem, hanem a jól eső bizsergés a torkomban eredményezi. Egyszer csak síkos nyelvét érzem meg testem felszínén, és kishíján felnyögök az érintéstől.
Félek, és mégis egyszerre akarom, hogy folytassa. Zavarom elnyomja a kíváncsiság, és a szerelem, amely szinte odaköt hozzá. Combjai olyanok, mint valami párna, és én máshol, másnál biztos nem érezném ugyanezeket az érzéseket...
- Ne haragudj – mondja halkan, és fejét elhúzza tőlem, segít felkelni, majd ő is felegyenesedik.
- Nem haragszom - mondom bután, s hirtelen elvörösödök, és hiába próbálom leplezni, nem sikerül. Mikor látja, ajkaira egy vonzó mosoly kerül, s megcsókolja velük a homlokomat.
- Negyed óra, és itt leszek... Várj meg... kedvesem – súgja fülembe, arcom hatalmas kezei közé fogja, majd fuvallatnyi csókot nyom a számra.
°oO°
Leereszkedem a földszintre, hogy kicsit jobban körülnézzek, hogy Lucien hol tengeti napjait. Kicsit nagy a por, látszik, hogy évek óta nem járt ide senki. Van pár könyvespolc, a tűzhely fölött apró párkány van, ami felett egy félig molylepkék által tönkretett falikárpitszerűség díszeleg. A konyha apró, de mégis praktikus, még edényeket is találtam, kár, hogy nekem nincs szükségem ételre.
Az ablakokat szinte teljesen vakká tette a felgyülemlett por, de ennek ellenére nem hagyom dísztelenül. Pár jégvirágot lehelek rá, hiszen, ha rajtam múlik, itt sosem lesz begyújtva. Eléggé sötét van, de az egyik fiókban találok gyertyákat, és az felborított étkezőasztalt felállítom, s ráteszek egy párat, majd székeket is tolok mellé.
Észreveszem azt a fojtogató erőt, amit Lucien magával hordoz, s a következő pillanatban át is ölel hátulról. Csókot ad csupasz vállamra, majd ajkait végighúzza nyakam érzékeny bőrén, s szinte belecsókolva a fülembe szólal meg.
- Örülök, hogy ott voltál „reggel” mellettem... Boldogságot hoztál fagyos szívembe... - sóhajt a fülembe, mire válaszul testem azonnal megremeg. Szemeimet lehunyom, hogy jobban élvezni tudjam a pillanatot, fejem pedig biztonságot nyújtó mellkasára hajtom.
- Lábnyomokat láttam az ajtótól... Ki járt itt? - kérdezem kissé félénken. Csak ne mondja azt, hogy Avram... Kérem...
- A főbundás. De most nem akarok azzal foglalkozni... Most csak is veled akarok foglalkozni... - óvatosan megforgat maga előtt, és végigsimít az arcomon. Arany tekintetét az enyémbe fúrja, és már most érzem, hogy ha lehet ilyet:
El fogok olvadni.
Lehajol hozzám, és mielőtt még elszaladnék a tekintete láttán, száját lágyan az enyémekre tapasztja. A bársonyos, és hideg bőre olyan hatással van rám, hogy ismét megremegek karjai között. Finoman felsóhajtok, és érzem, ahogy nyelve a számba siklik, kihasználva az apró, kínálkozó alkalmat. Átölelem nyakát, és hagyom, hogy nyelvünk érzéki táncot járjon, hogy egymáson csússzanak végig, és összefonódjanak...
Keze lecsúszik az arcomról, végigsimít az oldalamon, és a fenekembe markol. Ahogy felnyögök, akaratlanul is elválok a szájától, de tüstént utána is kap, nem ereszt el egy pillanatra sem. Szívem a torkomban dobog, gyomrom úgy remeg, mint a kocsonya, és térdeim megroggyannak. Két keze a fenekemre simul, és felránt magához, én pedig megszeppenten, automatikus reflexként fonom lábaim csípője köré.
Szinte belemorog a számba, ahogy ezt megteszem, és ösztönösen túrok egyik kezemmel a hajába. Ujjaim remegnek, lábaim reszketnek, és mikor megérzem merevedését, sikoltással kevert nyögéssel szusszanok a szájába.
Váratlanul kopogtatás tompa hangja ér el a fülemig, és úgy megijedek, hogy teljesen elszakadok tőle, szinte a nyakába mászok. Rémülten felsikkantok, majd a következő másodpercben már lököm is el magamtól. Ha félek, annyi ellentétes dolgot csinálok, hogy az már félelmetes.
Zihálok, jéggombóc kerül a torkomba, és elképzelem, ahogy egy hatalmas, barna farkas ránk szakítja az ajtót, sőt, az egész kunyhót. Lucien nem nagyon próbálja leplezni csalódottságát, én pedig félig-meddig örülök neki, hogy megzavartak bennünket. Arcom olyan lesz, mint a főtt ráké, de pillanatok alatt elsápad. A vegyes érzelmek hatására, szinte berohanok a konyhába, de karjai kígyó módjára tekerednek a derekamra.
- Megnézem – harap bele kicsit a fülembe, majd elereszt, és az ajtó felé lép. Látom rajta, hogy mély levegőt vesz, s kitárja az ajtót. Nem tudom, kinek a meglepődése lehetett nagyobb: az enyém, az Övé, vagy azé, aki az ajtóban állt.
- Bonjour! Quelle sorte de plaisant voyant de nouveau est! – hallom a dallamos hangot, és kikerekedett szemekkel meredek a férfira, akinek aranyszőke haja úgy csillan meg a sötétségben, mint valami lámpa, kék szemei viccelődve csillognak.
- Natasha! - pillantásra sem méltatja Lucient, akinek az arcán semmi sem látszódik, csupán árnyalatnyi meghökkenés, és csalódás. Apró aranyos, lilás porrá változik, és odasuhan mellém, majd átölel. Ez a forró test, ez a vigyor, ez a hihetetlenül kacér kisugárzás...
Mielőtt szólhatnék, Lucien egy vicsor kíséretében megmarkolja a grabancát, és lerántja rólam, mint valami lepedőt. Mellém áll, karját a derekamra fonja, és szorosan magához húz.
Ijedten pislogok, a székek közé hajított férfi pedig méltatlankodva nyalja meg ajkait.
- Oh, quelle impulsion! - sóhajt, majd felemelkedik, és gúnyosan megjegyzi. - Micsoda vámpír, és ha jól érzem, szintén francia. Egész jó parti, és milyen szexi kisugárzása van... Csak nem megzavartam valamit? Szinte vibrál a levegő, juuuj... - borzong meg színpadiasan.
Lucien öklét összeszorítja, ami úgy roppan, mint Szilveszterkor a petárda.
- Havier, nem tennéd meg, hogy...? - kérdezem gyorsan, mire érzem, hogy a vámpír tekintete rám siklik. Megrettenek az arckifejezésétől, s mikor látja, hogy megszeppenek, lágyít vonásain.
- Oui, ma soeur - duruzsolja, s csettint egyet. Lila porfelhő veszi körül, majd egy nő néz ránk a helyéről, buja tekintettel méregetve a mellettem állót. Belevörösödök a hirtelen érzelembe, ami rám tör, de őt ez egy cseppet sem zavarja.
- Elengednéd végre egy évszázada nem látott nővérem, Lucien de Crépuscule? - mondja, hangja kicsit megrovó, és indulatos. A francia nővérem, Havier szeles személyiség, pajzán és kaján viselkedése sokszor keverte bajba. Vére tüzes, mint az ezeréves bor, különleges képessége az alakváltás.
- Nem – jön a kimért felelet.
- Lucien, semmi gond, ő a nővérem – simítok végig karján, mire tekintete megszelídül kissé.
- Az előbb még férfi volt.
- Igen, különleges képessége az alakváltás – ismételem el azt, ami az előbb az elmémben kattogott. - Havier, nem szeretem a meglepetéseidet.
- Olyan fagyos vagy velem! Pedig jó híreket hoztam neked! - csiripel, és a mélylila ruhát, ami rajta van, meglebbenti. - Képzeld el, tanácskozás lesz, ahová téged is meghívtak!
- Én, nem mehetek el – szontyolodom el az erős karok között. Legutóbb Rosalie-nál volt az összejövetel, Spanyolországban. A tüzes vidék nem nekem való, főleg, hogy Rosalie a tűzzel tud bánni úgy, mint én a jéggel és a hideggel.
- De most iiigen! - dallamos hangját hallatva táncolja körbe a kunyhót, miközben kacérkodó pillantásokat vet Lucienre. Tudom, hogy most ingerelni próbálja, de remélem nem sikerül neki. - Angliában lesz, a rád való tekintettel!
Szerkesztve Meera által @ 2010. 08. 03. 15:36:39
|
| Meera | 2010. 08. 01. 21:02:00 | #6482 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
- Nem félsz attól, hogy a bundás barátaid meglátnak minket? - súgja a fülembe, mire kézfejéhez nyúlok, és megcirógatom. Olyan jó érzés, hogy ő is hideg...
- Melletted nem félek – mondom kicsit lesunyva a szemeim. Ezek után az első dolgom mindig az, hogy eltűnök, de most karjai között maradok. Ha meg is látnának bennünket a farkasok, akkor is, mit tennének? Mire fel? Lucient elkapnák, mert többször is kihúzta már a gyufát, de most nem csinálunk semmit.
Ülünk.
Habár, ha jobban belegondolok, köztéri veszélyeztetésért is tudnának valamit a nyakunkba sózni.
Mélyen jövő sóhajt produkál, és arcát tincseim közé, a nyakamhoz fúrja. Egy pillanatra megborzongok, tudva, hogy mit tehet velem, de... Megbízom benne. Olyan jó érzés, hogy a lehelete csiklandozza a bőrömet. A finom érintés, amit arcával tesz a nyakamon, kellemes zsibbadást okoz bennem. Teste megremeg, majd a következő pillanatban kirántja fejét eddigi helyéről, s karjai pillanatok alatt eltűnnek az oldalamról.
Rögvest fel is egyenesedik, hosszú fekete haja végigsimít rajtam, ahogy felkel. Érdeklődve és meglepetten nézek fel rá. Rossz velem lennie? Belátja, hogy igazam volt?
- Enni megyek, nehogy téged faljalak fel – mondja gyengéden, ujjaival futólag végigsimít az arcomon. - Ha nem térnék vissza ide, akkor a város és az erdő szélén lévő vadászházban megtalálsz. Ott húztam meg magam.
Lehajol, s meg is érzem, ahogy ajkai az enyémre forrnak. Szívem nagyot dobban, szájüregem előre bizsereg. Annyira szeretem, mikor így hirtelen ajándékoz meg egy csókkal.
Sajnos nem tart a pillanat olyan sokáig, így már csak a hűlt helyét csodálhatom percekig. Mikor felocsúdok, felkelek, és a zongorát egy intéssel ezer darabra töröm. Szívszorító látvány, de az emberek még jobban nem jöhetnek rá, hogy létezem, és a jégszobrász mesét még egyszer nem vennék be ugyanabban az évben...
°oO°
Megvárom, amíg a Napsugarak felkelnek a horizonton, majd apró ágyamba bújok, hogy pihenjek, olvassak egy kicsit. Ekkora ijedelemre pihenni kell, és ha ezt más mondaná, akkor is egyetértenék vele. Fantasztikus, hogy napok alatt ennyire rettegtem és gyűlöltem Őt, most pedig...
Ha kívülről látnám magam, vagy valaki nekem ezt elmesélné, az összes testnedvét mirelit állagúvá változtatnám.
Ekkor rájövök.
Nincs is nálam könyv.
Lustán kikelek az ágyból, és a könyvtár felé veszem az irányt. Ilyenkor még zárva van, és hiába akarok annyira Vele lenni, mégis kell neki is egy kis pihenés, amit fájó szívvel bár, de megadok neki.
Az apró ablakon átsuhanok, ami nem fáj annyira, hiszen vékony anyag, nem olyan vastag, mint egy jókora téglafal. Imádom, mikor a reggeli napfény besüt ezeken az ablakokon, mintegy labirintussá téve a csodálatos helyet. A mahagóni padló, és a cseresznyeszín polcok olyan barátságos és otthonos hatást nyújtanak, hogy elmosolyodom az örömtől.
Természetesen azonnal a klasszikus részleghez surranok, hogy keressek magamnak valami régit, de szórakoztatót. A könyvek gerincén végighúzom ujjaim, mintha már csak ettől is magamba szívhatnám a tudást, a betűket.
Leveszek egy régi drámát, majd mikor sikeresen leemelem a helyéről, váratlanul megszólal valaki:
- Az nem jó könyv – ijedtemben szinte elejtem a kérdéses tárgyat, majd meglepetten fordulok a megszólalt irányába. A szőke hajat narancsosra festette a Nap, így félig árnyékban húzódó testével úgy nézett ki, mint egy ördög.
- Adam? Te mit...? - húzom közelebb magamhoz a könyvet, attól félve, hogy Avram is mindjárt előkerül.
- Téged.
- Megtaláltál – felelek gyorsan, majd levéve egy másik könyvet is, elmegyek a polcsor másik végébe, hogy kikerüljem. Ahogy annak lennie kellett, azonnal előttem terem, mintha kértem volna rá.
- Igen – szemei fürkésznek, mintha valamit keresne rajtam.
- Én... Nekem mennem kell – sietnék el mellette, de nem engedi. Óriási karját nekitámasztja a másik polcnak, mire az vészesen megnyikordul. Remegve nézek fel a magas bútorra, amin meginganak a könyvek.
- A bájgúnárhoz? - szavai nem mérgesek, nem gúnyolódóak, csupán érdeklődőek.
- Ne borítsd rám, Adam – kérem halkan, majd nagyot nyelve teszem fel a nap kérdését. - Avram kért meg, hogy keress fel?
- Nem – horkant fel méltatlankodva.
- Akkor? Miért nem eresztesz ki? - vonom fel a szemöldököm.
- Elkísérlek.
- Mégis hová?
- A franciához – jelenti ki, de nem tudja megakadályozni, hogy az orrcimpái megremegjenek és kitáguljanak idegességében.
- Minek?
- Túl sokat kérdezel, és beszélsz. Nem vall rád. Csinált veled valamit?
- Neem! - toppantok haragosan.
- Fogadd el levakarhatatlanságom tényét, és menjünk.
°oO°
Eszem ágában sincs elvezetni Lucienhez, ezért az erdő másik felére vezetgetem. Talpunk alatt ropog a frissen hullott hó, amit nem felejtettem el megidézni. Érzi, hogy pillanatokon belül eltűnök előle, ezért olyan szorosan halad mögöttem, hogy néha úgy érzem, hogyha mind a ketten felborulnánk, az ölében kötnék ki.
- Szükséges ez? - utal a hóhullásra.
- Igen.
- Hm. Segíteni akarok Natasha – mondja, majd megtorpan. Megfordulva látom, hogy zsebeiben tartja a kezét, és fejét félig lesunyva pislog rám. Ne, ezt az arcot ne! Ezzel sok mindenre rávett régebben...
- Adam, megkérlek arra, hogy menj haza. Ígérem, hogy holnap reggel meglátogatlak. Így jó lesz? - emelem égnek a tekintetem. Ez a titkos fegyvere, amit még soha nem volt esélyem kicselezni.
- Honnan tudtad, hogy társaságra vágyom?
- Mert a kiskutya képet akkor szoktad elővenni – mosolygok rá, és immár közelről fixírozom, azután óvatosan, leheletnyin végigsimítom az arcát. Hogy neki miért nincs még mindig társa...
- Na jó, elhúzom a csíkot, de már hajnalban ott legyél! - mutat a két szemem közé, mire lenyomom a fellendült kezet, hogy ne hadonásszon a szemeim előtt. Int még egyet, majd lassan elcammog a másik irányba, én pedig arra megyek, amerre a szívem és lelkem egyaránt erősen húz...
A házikó csöndes, mintha nem is laknák, csak pár lábnyom mutatja azt, hogy valaki járt itt. Ha jobban megnézem, rájövök, hogy az illető igencsak robusztus lehetett, mert szinte a földig ledöngölte a tízcentis hóréteget. Ijedten pillantok a házra, s mikor belépek, síri csönd fogad.
Erre a szókapcsolatra elmosolyodok magamon, és az ostoba monológjaimon, majd beljebb lépek. Látom, hogy egy lépcső vezet felfelé, így azon indulok el. Inkább fellebegek a fokok felett, ugyanis megérzés súgja azt, hogyha rálépek, nyikorogni és recsegni kezd.
Az emeletre érve látom, hogy a padlásteret építették be, így kissé meg kellett hajtanom a fejem, mikor az ágy felé léptem. Lucien ott feküdt, teljes életnagyságban, jobban mondva elnyúlva az ágyon, mintha halott volna.
Megint elmosolyodom, a butábbnál butább megfogalmazások jönnek ki a fejemből.
Nagyot dobban a szívem, mikor látom, hogy kabátja le van téve egy székre, így én is odasétálok nesztelenül, elveszem a kérdéses ruhát, az ölembe vonom, majd leülök. Lábaim felhúzom oldalasan, és a könyvet kiveszem a hónom alól, hogy valamit kezdjek a kezeimmel, és az idővel.
Képes lennék simogatni, amíg fel nem kel, de nem merem. Valami azt súgja, hogy ne keltsem fel, inkább várjam meg, amíg felébred, és annak jobban örülni fog, mint az álmában való tapizásnak.
Leheletnyi pír kúszik fel az arcomra, a merész gondolatra, s kinyitva a könyvet beletemetkezek az angol dráma rejtelmeibe, hogy sokkal később, elnyomjon az álomok jótékony sötétsége...
|
| Meera | 2010. 07. 28. 21:29:33 | #6386 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
Érintéseimbe megborzong, s karjával derekam átölelve közelebb húz magához. Nem bánom. Azt sem, hogy megérint, és szintén nem érdekel az sem, hogy olyan közel kerül festőien gyönyörű arca az enyémhez, hogy szinte összeérnek ajkaink.
- Soha nem éreztem még ilyet... nem akarok mást, csak a te derekad ölelni... a te szemeidet nézni... a te bőröd simítani, a te illatod érezni... a te ajkad csókolni – szinte már suttogja számba a szavakat, az én szívem pedig boldogan repes.
Nem érdekelnek a következmények. Nem érdekelnek a farkasok sem. Most csak Ő számít és én. Hogy együtt vagyunk... Hogy szeret engem... Óvatosan közeledik hozzám, jéghideg ajkait az enyémekre tapasztja. Mikor megérzem szenvedélyét, lelkem örömében repesni kezd, a bőröm szinte vibrál. A közelsége, melytől annyira rettegtem, most megnyugvást ad, magas és szikár alakja, mely félelmet lopott a szívembe, most biztonságot hoz.
Csókja hevesebb és dominánsabb lesz, érzem, ahogy eluralkodik rajta a vágy. Hihetetlen önbizalmat ad nekem az a tudat, hogy ebből a csodálatos és hatalmas férfiből ilyen reakciókat váltok ki, és hogy ennyire a hatásom alatt áll...
Ha jó a kifejezés, akkor teljesen elvarázsolhattam...
Úgy érzem magam, mintha a levegőben lebegnék, a sötétségben, de mégis, az apró fénypontok, amik körülveszik testemet kellemesen bizsergetnek, és Rá emlékeztetnek. Soha nem voltam még ilyen...
Boldog.
Karjaim a nyaka köré fonom, s finoman hajába túrok, hogy közelebb érezhessem magamhoz, ő pedig úgy szorít magához, mintha lényébe akarna olvasztani. És én nem bánnám. Örökre vele lehetnék, soha és semmikor nem tűnne el... Az illata is kesernyés, édeskés, szédítő.
Hogy nem vettem eddig észre?
Lágyan leemelem egyik kezem nyakáról, és gyengéden arcára teszem, hogy onnan lecsúsztathassam nyakára, majd onnan a kulcscsontjára. Egy pillanatra megremeg, de folytatja tovább az érzéki játszadozást. De sajnos ezt a pillanatot nekem kell megszakítanom, ugyanis vele ellentétben nekem szükségem van levegőre.
Kezem lehúzom mellkasára, és finoman tolni kezdem magamtól, amit vonakodva bár, de enged. Aranyszín szemeiben annyi érzés kavarog, hogy nem győzöm őket felismerni.
Megkönnyebbülés, vigasz, szerelem, vad vágy...
Testem akaratlanul is megrándul ennyi minden láttán, de eldöntöm, hogy nem futok el. A világ minden kincséért sem. Jobb kezem lehúzom arcára, de a másikat ott tartom mellén.
- Biztos, hogy ezt akarod? Ezt a büszke derekat ölelni... a félénk szemeket nézni? A jéghideg bőröm simogatni, illattalan illatom érezni, fagyos ajkaim csókolni...? - kérdezem lágyan, szemeim megcsillannak, ahogy kiejtem ezeket a kérdéseket. - Bármikor kaphatsz szebbet, jobbat, bátrabbat, melegebbet, forróbban szeretőt. Miért pont én?
Válasza meglep, ugyanis felegyenesedik, elkapja a karom, és magához ránt, hogy arcát a nyakamba s hajamba fúrhassa. Szinte magához présel, szuszogása minden sebemre gyógyító borogatás. Automatikusan simogatom meg hátát, akárcsak valamiféle anya, aki megnyugtatni készül csínytevés miatt riadt gyermekét. Körmeimmel nyugtatóan cirógatom gerincvonalát, ezt még az egyik nővérem mutatta meg nekem.
- Lucien – ejtem ki nevét halkan, és saját magam is meglepődök rajta. Gondolatban mondtam ki eddig párszor, de ténylegesen a számra venni sosem vettem. Furcsa érzés kimondani... olyan, mintha ezzel eltörölhetetlenné tenném az eddigi eseményeket.
Finoman magammal húzom hatalmas alakját, hogy a tető utca felőli párkányára ülhessek. Szeretném, hogy a hideg szellő cirógassa meg kissé a talpaim. Leülök, magam után húzom, ő pedig félig mellém, félig mögém ül. Fejem mellkasára hajtom, élvezem, hogy karja engem ölel, szinte mindenhol.
Oroszország fényei ilyenkor a legszebbek, a kivilágított terek és mauzóleumok ekkor tündöklőbbek, mint valaha. Kicsit reszketegen bár, de sóhajtok egyet, boldogságom és elégedettségem jeleképpen.
Lent a gyerekek sikongatnak, de a kisfiú, aki teljesen elvarázsolt, boldogan osztja meg társaival újdonsült híreit, akik vidáman gyűlnek köré:
- Képzeljétek! A dédi szerint, van egy szépséges tündér, aki vigyáz ránk a nagy hidegben! A mama azt is mondta, hogy sokan látták már, fehér ruhája apró jégszálakból vannak szőve, bőre pedig hideg, mint az éjszaka! - izgatott csacsogásuk megmosolyogtat.
- És tudjátok mi van még? Tudom, hogy az előbbi néni volt az! Nézzétek ezt a hógolyót! Nem megy szét – csipogja diadalmasan, és nekidobja egy masszív házfalnak. - Ráadásul csinált a katonám mellé egy nénit is, csakhogy ne legyen egyedül! Lehet, hogy Ő is magányos volt! Majd én leszek a férje!
|
| Meera | 2010. 07. 28. 17:42:22 | #6381 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
Álmatlanul forgolódom az ágyamban. Nem találok nyugodalmat, nem találok békét és csendet azóta, amióta Lucien eleresztette monológját a zongora mellett. Az a pillanatnyi félelem, majd az utána lelket simogató dallam úgy szállt el, mint az este, mikor szó nélkül lebegtem ki a kupola törött részén, nem törődve Adam kiáltásaival, s Avram felszólításával.
Lassacskán lejár az én időm is, felejteni kellene a régmúlt elveit, s végre elhinni, hogy nekem is jogom van élni. Furcsa, hogy erre akkor kellett rájönnöm, mikor egy vámpír elrabolt, és kioktatott, megtámadta a barátaimat.
Nem érdekel hogy szörnyek. Avram a gondjukat viseli, emberölésről pedig hírből sem hallottam. Lehet, hogy teliholdkor megvadulnak, de ilyenkor kivonulnak az erdőségekbe, a fagyos pusztákra, hogy karmaikkal tépjék fel a jeget, és az állatokat, amiket ott találnak a környéken... Bevallom, régebben mindig így csinálták, hogy falukat mészároltak le, de azóta változott a helyzet.
Lehet, hogy elszigeteltek vagyunk, de nem barbárok.
A Lucienes incidens óta egy farkast sem láttam, sem a vámpírt. Lassan kezd bennem megülni a gondolat, hogy tényleg eleget tett a kérésemnek, és eltűnt. Különös erre gondolnom, de mégis azt érzem, hogy hiányozni fog. Valahogy a furcsa és szókimondó stílusa, a hirtelen felbukkanásai tették izgalmasabbá az életem. Nem tudom. Mindig tartogatott meglepetést a számomra, és sosem volt olyan érzésem, mintha egyedül lennék.
Valahogy megszoktam, hogy itt van, és habár a saját módján, de törődik velem, foglalkozik velem. Sokszor rémített meg, ijesztett halálra, de valahogy egyszerűen ott a berögződés, hogy jönni fog még, jönni fog még...
De nekem akkor is tennem kell a dolgomat...
Régen, hasonló érzésekkel voltam egy férfi iránt, de... ő is itt hagyott, holott tőle nem kértem volna soha. Akkor voltam boldog, kiegyensúlyozott, de ma már... Hűvös lettem, és... antiszociális.
Ironikus, nemde?
°oO°
Lassacskán lemegy a Nap, és ma még nem is csináltam semmit. Eddig a munkám volt a hobbim, az elfoglaltságom, a szórakozásom, de most... Kínnal teszem a dolgom. Várom szinte, hogy valamelyik sikátorból kinyúljon egy fagyos kéz, és felcsillanjon a két borostyán sárga szem...
Ez ellentmondásos, és beteges.
De, talán... elvonja a figyelmem a munkám...
Lassan sétálok az utcán, ahol kisgyerekek szaladgálnak, az egyik véletlenül nekem dob egy hógolyót. Lehajolok a remekműért, ami még rajtam se ment szét. Megfogom, látatlanban megformálom a kezemben, és mikor bocsánatot kérni szalad hozzám, a kezébe adom. Csillogó szemekkel néz rám, orrocskáját a ruhaujjával megtörli, majd egy puszit ad. Megrökönyödött arccal érintem meg a felületet, amit ártatlan ajkai érintettek meg, s már csak csengő hangját hallom:
- Köszönöm néni! De tessék vigyázni, nagyon hideg a bőröd! Bejöhetsz hozzánk melegedni, ha akarod – halványan elpirul, én pedig még mindig csodálkozó arccal nézem, ahogy óriási kabátkájában visszaszalad a barátaihoz.
Milyen önfeledten boldogok...
- Nézzétek, mit kaptam! - hallom vidám hangját, ami a jeges idő ellenére melegen szól.
- Fúú, váá! Ez gyönyörű! - csodálkoznak társai, és mikor meglátnak, élénken integetni kezdenek. Félszegen viszonozom, és elindulok oda, amerre sejtem, hogy laknak. Egy csöndes kis utcában érzem pár perccel ezelőtti jelenlétét, és hát a kis hóvárak a szemetes mellett minden elárulnak. Fellebegek az ablakpárkányhoz, és látom, hogy ott egy kissé megolvadt, de mégis büszkén álldogáló katona van gyúrva hóból.
Óvatosan fújok oda egy kis havat, majd kezeim közé veszek egy kis adagot, azután megformálva leteszem a parányi katona mellé, amit szintén feljavítottam. Egy női táncost tolok lassan a katonához, akinek mostantól nem kell egyedül álldogálnia...
Elfojtok egy keserű mosolyt, ám ekkor halk nevetést hallok meg az utca sarkán. Leereszkedem a földre, és megpillantom Lucient, ahogy vállával a falat támasztja. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit gondoljak, mit tegyek, mit mondjak... Jelenléte már hatalmas megkönnyebbülés, hiszen nem ment el mégsem...
Ebből is látszik, milyen makacs vámpír létére.
Nem tudom, hogy közelebb mehetek e hozzá, nem tudom, hogy megérinthetem e sziklaszilárd alakját, nem tudom, hogy egyáltalán jogom van e még hozzászólni...
Váratlanul megszólal, mély hangján szépen zengő szavak jutnak el hozzám...
Je ne peux rien dire, ce qui est vraiment important.
Je ne peux pas vous dire ce que vous voulez.
Peux pas vous dire qui je suis,
Et ce n'est pas qui vous êtes pour moi.
Parce que les deux sont vides et silencieux mots
Seuls les yeux et parler le silence;
Toute pensée est fait prisonnier,
Chaque sentiment, chaque confession.
En vain je cherche, je ne peux rien dire.
Tout en profondeur, qui est près du feu.
Feel it, entendre ne jamais entendre,
Sentez-vous l'indicible!
Meghatottan és mégis megrökönyödve állok a helyemen, hallgatva ezt a gyönyörű verset, melynek több a mondanivalója, mint amiről valaha fogalmam lett volna! A szívem megsajdul és fájdalmasan, hevesen kezd el dobogni, gyomrom összeszűkül, mintha valaki vasmarokkal belemart volna. Ajkaim remegnek, kezeimet szívem fölé szorítom...
Soha...
Soha senki...
Soha senki nem...
De nem néz rám, csupán a földet nézi, mikor kiejti száján ezeket a csodálatos szavakat! Mikor végez, csekély egy másodperctöredékére tekint rám, majd ellöki magát a faltól, s kimért léptekkel elhagyja az utcát, hogy utána szálló fekete haját nézhessem sokáig...
Ott maradok.
Döbbenten megjelenésétől.
Ijedten látványától.
Csodálkozón szavaitól...
Ő nekem... most... Ő...
Kezeim megremegnek, ahogy megmarkolom felsőm, és szemeimet elöntik a könnyek, de nem csordulnak ki... Valahogy... Nekem is el kell mondanom, amit érzek, de fogalmam sincs, hogy hogy kell! Kétségbeesetten markolászom a fehér, lenge szövetet, töprengve mindenen, ami átsuhan az agyamon..
Ha elmegy... nem lesz többé lehetőségem arra, hogy elmondjam neki én is, mit érzek, mire vágyok! Ha itt marad... sosem fogom neki elmondani... Ekkor egy aprócska hang szólal meg belülről:
„Add magad úgy, ahogy eddig is tetted.”
Hogy adjam magam? Sosem, semmikor sem tudtam magam kifejezni rendesen...
És ekkor jutott eszembe a bál, ahol igenis magamat tudtam adni...
Lehunyt szemekkel érintem meg a jégből készült billentyűket a tetőn, ahová hirtelen surrantam fel, remélve, hogy még elér hozzá amit neki küldök... Egy apróbb pianínót varázsoltam jégből és hóból, egy hosszú üléssel.
A szomorú, de mégis sokatmondó dallam elszáll, akárcsak az aggodalmaim. Minden érzésem belesűrítettem ebbe a játékba. A vágyódást, a hiányt, a kétségbeesést, az olthatatlan magányt, melyre a gyógyír csak egy lény, kinek e dallam szól...
Csöndesen játszom, könnyeim immár lehullanak arcomon, s jeges csíkot hagyva leesnek a billentyűkre, de nem foglalkozom velük. Csak át kell tudnom adni a gondjaimat, az érzéseimet, és azt hiszem, sikerülni is fog...
Halkan énekelni kezdek mellé, hiszen így, dalba öntve minden sokkal egyszerűbb, ajkaimról csak úgy dőlnek a szavak, szemeim lehunyva, könnyeim pedig még mindig csendesen csordogálnak...
A fenyők közé indulok...
Oda, ahol legutóbb láttam őt...
De az este egy fátylat borít a tájra...
és az erdő széle melletti útra.
És az erdő fekete és üres
Szomorú vagyok, ó szomorú
és a madarak nem énekelnek többé...
Nélküled nem létezhetek
nélküled...
Veled együtt én is egyedül vagyok,
nélküled...
nélküled számolom az órákat,
nélküled...
A veled még itt vannak,
nem érik meg...
Az elágazásokban, az árkokban
csend van és élettelenség
és a légzés oly nehézzé válik számomra...
szomorú vagyok, ó szomorú...
és a madarak nem énekelnek többé...
Az utolsó hangot lenyomva elcsuklik a hangom, és az utolsó szólam még sokáig visszhangzik a fülemben. Remegve ejtem ölembe kezeimet, és csak a sápadt karjaimat nézegetem, jég csillogó tükrében.
Hát elment...
Ám ekkor...
Két kar fonódik hátulról a derekamra, s egy test bújik hozzám, szorosan. A hűvös, élettelen közelséget érezve óriásit dobban a szívem, sőt, utána ki is hagy pár ütemet. Leheletét megérzem arcomon, bőr kabátjának felszíne az én bőrömhöz ér. Testem megrándul, és sajgó szívvel fordulok meg a karjai között, hogy láthassam az arcát...
Letérdel, hogy jobban láthassam, megérinthessem... Amilyen magas, szinte most is fölöttem van pár arasznyival.
Két kezem megemelem ölemből, és lassan az arcára simítom őket, megérintve nemesi vágású arcát. Puha, és mégis jólesően hűvös...
Síri csend, honol, csupán a sokatmondó mozdulat köt össze bennünket fizikálisan, szemei izzanak, mint két apró fénypont az égbolton. Egyik kezem kutatóan csúsztatom feljebb, és gyönyörű hajába mártom ujjaimat. Milyen puha és selymes... Másik kezem, mely bal arcán pihen, hüvelykujjammal megérintem ajkait...
Szerkesztve Meera által @ 2010. 07. 28. 17:48:07
|
| Meera | 2010. 07. 28. 14:03:16 | #6371 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
A szalonból dobozostól mindenestől surrantam ki, és úgy szorítottam magamhoz, hogy senki még véletlenül se pillanthassa meg. Hihetetlen... Bált rendeznek pár külföldi vendég miatt?
Mi baj volt az eddigi kandallós, borozós félmeztelenes összejövetelekkel? Csak azért, mert pár módosabb jött Kína és Japán felől, ezért kötelezik őket, hogy felvegyék a szmokingot és a nyakkendőt! Bele fognak bolondulni...
Hát még én.
Avram egyértelmű kijelentése zavart most a legjobban, pár pillanatra el is feledem a vámpírt, aki még mindig fenyegető árnyékával köröz körülöttem, mint valami keselyű. Párral kell menni? Szívesebben mentem volna egyedül, úgy mint régen, az ablakon keresztül, akkor is csak pár pillanatra!
Most pedig köteleznek a megjelenésre, holott eddig sosem volt szükséges!
Rögvest hazafelé veszem az irányt, eldugva a dobozkát az ágyam alá, és egy kupacnyi hóval eltakarom, hogy még a madarak se lássák meg. Semmi kedvem nincs kiöltözni, ahogy nekik sem, nem tudom miért tűrik ezt a lealacsonyítást, hiszen ilyen bálokat a Lucienhez hasonlók rendeznek.
Kíváncsi vagyok, hogy Adam meddig fogja bírni, hiszen tavaly valóságos ivászatot rendeztek, ahol már egymást ütlegelték. De Avram mindig józan és higgadt, hihetetlen, hogy a sodrából nem lehet kihozni...
Ismerős nem?
Mint egy bizonyos valaki.
Fáradt sóhajjal adom meg magam a csendnek, és hallgatom a zenét, ami az egyik közeli házból szól. Olyan gyönyörű és könnyed... Mintha a lelkemből szólna. Megérint, megnyugtat és mégis szórakoztat, kikapcsol. A sok apró kis dallam kikúszik a szemben levő ház sarokra nyitott ajtaján, ahol egy nő játssza ezt a pompás dalt. Fejem csendesen ingatom a zene lágy ritmusára, s szinte vonz, hogy menjek közelebb.
Odasétálok hát a párkányhoz, s leülök rá, lábaim a mélységbe lógatva. Lehunyom a szemeim, és élvezem...
S pillanatok alatt eszembe jut valami, aminek kivételesen eleget is teszek. Apró kis vágyak, mely még az én hűvös szívemet is megdobogtatják...
°oO°
Az utóbbi pár nap csendesen telt, úgy ahogy annak mindig is lennie kellett volna. Minden reggel elindulok szétnézni a városban, így hát a mai nap is azzal telt. Lassan ereszkedek le a nép közé, és megpróbálva elvegyülni köztük megyek a Vörös térre. Rég jártam már ott, ideje megnézni, hogy is áll ott a helyzet.
Szinte ragyogok kifelé a hétköznapi emberek szürke és fekete ruhái közül, ezért inkább úgy döntök, hogy kis mellék utcákon keresztül jutok el végcélomhoz. Bizarrul festhetek ennyi ruhában, a minuszos értékek közelében...
°oO°
Este, az összejövetel hamarabb érkezett el mint gondoltam, így kissé feszengve bár, de felvettem az Avram által nekem adományozott ruhát.
A dobozt olyan óvatosan közelítem meg, lesöpörve róla a havat, mintha robbanni készülne. Leülök ágyamra, s az ölembe veszem, majd leemelem róla a tetejét. A liliom megfagyott, s eredeti pompájában tündököl ezután a három nap után is. A ruhát kiemelve arra a következtetésre jutok, hogy Avram igenis eltalálta az ízlésemet.
Nem túl nyitott, nem túl zárt, habár mozogni benne kissé nehézkesebben tudok, de véleményem szerint direkt van így. Nehogy elszökjek, nem? Óvatosan öltöm magamra, és rájövök, hogy feszélyez.
Roppant mód feszélyez.
De hát, végül is mindegy, hiszen csak pár óra... nem igaz?
°oO°
Ahogy leérek az utcára, rögtön megbámul mindenki, hogy mi a fenét keresek báli ruhában alkonyatkor, kit a hidegben? Lesütött szemekkel kapkodom lábaimat, ugyanis a hozzá mellékelt cipőt nem vettem fel. Szeretem ha a talpaimmal érzem a rezgéseket, a havat, a földet a lábam alatt.
Sietősre veszem a figurát, amikor az egyik sarkon egy kezet érzek meg a vállamon, ijedten sikkantok fel. De pillanatok múlva rájövök, hogy ez a kéz túl forró ahhoz, mint amire számítottam, így némileg megnyugodva fordulok meg.
- Adam! - szólítom meg mosolyogva, mire leveszi kezét rólam, hisz tudja, hogy nem szeretem.
- Natasha, eléd jöttem, mert hát... Szép hölgy estefelé ne kóricáljon egyedül – mondja morgós hangján, egy széles vigyor kíséretében, miközben tarkóját vakargatja.
- Ez kedves tőled – mosolyodom el újra, s immár ketten gyűrjük magunk alatt a járdát. Adam meséli, hogy új külföldi szövetségesek érkeznek ma éjjel, ezért ez a nagy dínomdánom, s ezért kell kiöltözni...
Most hogy említi, látom, hogy egy elegáns szürke öltönyt visel, fehér inggel és fekete nyakkendővel. Nos, ilyen öltözékben még sosem volt alkalmam látni, és szerintem ez az utolsó alkalom is, mikor látom.
°oO°
Természetesen az ott töltött első két óra zavartalanul telik, mivel elbújva mindenki elől, egy függöny mögé rejtőzök, az ablakpárkányra. Hihetetlenül meleg van bent, pedig nem is fűtenek... Hát, poénkodva mondogatják, hogy „micsoda szaunát hoztunk össze”, de szerintem ez nem éppen kellemes. Mondjuk ez csak rám igaz, hiszen nem szeretem a meleget. Az ablaküveg siralmasan, dísztelenül tükrözi vissza részben saját arcom, ezért pár jégvirágot varázsolok rá, tudva, hogy perceken belül el fog olvadni.
És, igen, mikor pont a lefelé száguldozó vízcseppeket nézegetem, a függöny óvatosan félrehúzódik, s engem megcsap a forróság. Felnézek hirtelen vendégemre, s rögtön fel is kelek, hogy meghajoljak előtte.
Végül is, ő a falka vezér, én pedig csupán egy egyszerű mezei nimfa vagyok hozzá képest. Hatalmas tenyerét kinyújtja, én pedig zavarodottan hagyom, hogy az enyém az övében landoljon.
Mit tehetnék mást?
- Natasha... Látom nem érzed túl jól magad. Sajnálom, hogy megvárattalak, de felmerült pár probléma, aminek orvoslásához feltétlenül én kellettem – mondja kelletlenül, látszik rajta, hogy tényleg bánja.
- Semmi gond uram, csak kissé meleg van idebent – felelem csendesen, tűrve, hogy vezessen. Előnye mégis van, hogy vele vagyok, ugyanis a tömeg s a beszélgetők azonnal utat nyitnak nekünk, így felesleges érintkezésbe sem keveredek.
- Hát, neked meglehet, de ez pont optimális – húz közelebb magához kissé, ugyanis egy méretesen kövér, öreg farkas nem óhajt arrább fáradni, mert nem tud. Frusztráltan hagyom, hogy karját a derekamon hagyja, de utána kibontakozom óriási karjai közül, hogy inkább mellette sétáljak.
Megállunk oldalt, s legnagyobb meglepetésemre érzem, hogy hideg cirógatja a lábaimat. Kikukkantok Avram mögül, míg valaki mással beszélget, s látom, hogy egy nyitott ablakhoz vezetett egész idáig. A szívem hálásan dobban egy aprót, s mikor lopva rám tekint, látszik rajta, hogy elégedett a reakcióimmal. Néha beszélgetünk egy kicsit, a magunk szokásos, kimért stílusában, de állandóan odaállít valaki hozzá, hogy megdicsérje, és egyben megrója azért, mert fel kellett öltözni.
Jobban mondva ki kellett öltözni.
Avram olyan hatalmas, hogy elképzelhető, hogy még Luciennél is nagyobb pár centivel. Festőien néz ki ebben az éjfekete öltönyben, az alatta feszülő barna, félig kigombolt ing pedig egész jól áll rajta.
A zene hamarosan elhalkul, s teljesen alább hagy, de a minket körülvevő vendégektől nem láthatok semmit, amilyen kicsi vagyok. Áh, bizonyára új ember ült a zongorához, vagy a zenelejátszón vitatkozhatnak már megint a fiatalabbak...
Hamarosan fel is csendül egy nagyon szép szám, méghozzá a zongorán. Hát tud valaki itt közülük játszani? Nem tudom elképzelni az óriási mancsokat azokon az apró és vékony billentyűkön...
A körülöttünk ülök hangos morgásba kezdenek, én pedig félve bújok be inkább az ablakba, de Avram még mindig nem csinál semmit, amivel elmondhatná, mi történik itt. Sőt, mintha ajkaira felkerült volna egy vészes félmosoly, amit még soha nem láttam rajta. Poharát a szájához emeli, és lustán iszik egy kortyot, szemét egyetlen egy pontra szegezve.
- Moszkva gyönyörű. Havas, hideg. A férfiak edzettek, a nők magabiztosak ész szépek. Ez jellemző erre a világra... De a bál... - karomon az összes szőr feláll, s kiver a veríték. Halkan sikkantva próbálok belepréselődni a falba, vagy inkább az ablak felé somfordálni, de a ruha és Avram kevesebb mozgásteret hagyott, mint reméltem reggel.
- A bál Franciaországé. Angiláé. Brazíliáé... Talán még Spanyolországban is rendeztek ilyesmiket, na de Oroszország! Olyan átlátszó és bugyuta ez az egész. Ennyi erővel névre szóló meghívót is küldhettetek volna!
Hogy kerül ide?!
Hogy jutott be?!
- Semmi baj Natasha, nem fog zűrt rendezni. Többen vagyunk, széttéphetnénk akármikor. Most csak szórakozik – kerül Avram keze megnyugtatóan a fejemre, én pedig rémülten remegő szemekkel nézek megnyugtató arcára. - Meghallgatjuk mit akar, és ennyi. Nem volt kiírva az újságban, hogy vámpírok nem jöhetnek.
- Újság? Miféle újság? - kérdezem ijedten. Idecsalták? Direkt?
Csendet int, és mutat, hogy figyeljek a feltűnési viszketegségben szenvedő vámpírra, aki egy szívszorító történetet mesél el nekünk... Hogyne ismerném... Hiszen egyik nővérem még látta is az esetet, s elmesélte nekünk még régebben...
Mikor még együtt éltünk...
Váratlanul, s mégis meglepetéssel társulva megértem ezt a lényt. Ő is egyedül van, senkije sincs, ki tudja mióta. Magányos, elhagyott, mivel senkinek sem kell. Ahogy én sem. Sorsunk és életünk sokban hasonlít, hűvös jellemünk pedig szinte egyforma. Én pedig meg sem hallgatva, saját piti céljaimhoz kapaszkodva makacsul küldtem el, holott a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy vágyaim sosem teljesülhetnek be...
- Ti is pont ilyenek vagyok... A Hold kihozza belőletek a legrosszabbat. Azt tudtad, Natasha... hogy a farkasok egy éjszaka alatt megölnek legalább annyi, vagy annál is töb embert, mint én két hónap alatt? - szavai, mint valami pengék, végigkaristolják az elmém.
- És a farkasok nem ám olyanok, mint mi, vámpírok. Ők válogatás nélkül ölnek, férfit, nőt és gyermeket. Hány özvegynek csillapítottam szomorúságát? Hány árva gyermeknek mulasztottam fájdalmát? Hány családot öltek le! És tudod, hogy mi a vicces? - néz rám újra, Avram pedig még mindig semmit sem tesz. És én valahogy akarom, hogy ne tegyen semmit. Hogy végighallgathassam, meg tudjam, mit akar mondani...
- Amíg mi.. amíg Én az életben maradásért ölök, ők azért teszik, mert ehhez tartja úri kedvük! - zengő hangja szinte teljesen eltompítja az agyam, egy kisebb farkas pedig ráront Lucienre, és elszabadul a pokol...
Nekem pedig meg kell kapaszkodnom valamiben, Avram pedig készségesen nyújtja nekem oda karját. Bágyadtan fogom meg a felajánlott végtagot, hogy valami támaszt nyerjek magamnak, ám ekkor egy fehér rózsa hullik elém, én pedig feltekintek rá, az alfahím pedig még mindig csak somolyog.
- A helyedben meggondolnám, kikkel barátkozom – mondja végül, s kitörve az ablakot eltűnik a tetőn. A rózsa a lábaim elé hullik, a szilánkoktól a vérfarkas karja véd meg. Többen rontanak ki az utcára, lerántva magukról a bosszantó ruházatot, s éktelen haraggal keresni kezdik...
Ne...
Ne menjenek utána...
Füleimre két forró kéz tapad, és tompítottan hallom Avram mély, karcos hangjának egy magasabb változatát:
- Csend legyen! - bődülhet el, mire mindenki megfagy ott, ahol van, füleimről pedig lekerülnek az óvó kezek. - A vérszopó elmondta amit akart, hadd menjen! Egyedül kiállni ellene esztelenség és botorság. Élvezzék tovább a partit!
Avram...
Ért franciául?
Sokan morognak, nem akarnak eleget tenni a parancsnak. A levegő megtelik kétkedéssel, ingerrel, haraggal és mélységes gyűlölettel, amit fokoz a hőség. Kibírhatatlan ez az egész, így hát úgy döntöttem, hogy mielőtt még többen rohannának vesztükbe, elvonom a figyelmüket...
Egy kézintéssel tárom ki az összes ablakot, a jeges kinti szél belopózik az egész kupola alá, friss levegőt és új érzéseket hozva. A függönyök csábítóan nyalogatják körbe a közelben állókat, én pedig a zongorához lépkedem, ujjaimmal pedig egy apró jéghálót szövök, amit felengedek a kitört kupolarészhez.
Fellebegek a zongora tetejére, s elővarázsolok egy hárfát.
Mindenki elhallgat, a csend szinte tapintható, én pedig egy mélyet szippantva a jeges, s elmét tisztitó levegőből, elkezdek játszani. Azt, amit három nappal ezelőtt kértem, hogy hadd tanulhassam meg...
Az andalító és kellemes dallamok a fényesen csillogó hangszerből olyan könnyeden, lüktetéssel, és érzéssel uralkodnak el a teremben, ahol az előbb még a káosz és a harag dúlt...
Csend lett, többeken látom, hogy megnyugszanak, de van, akinek ez sem elég. A háborgatott lelkeket látva, lehunyom a szemem, és még előtte látom, hogy Adam egy mikrofont helyez a zongora elé, majd a kihangosítókat bekapcsolja.
Hálásan mosolygok rá.
Megérint a zene, elcsöndesült a világ, egy pisszenés sem hallatszik.
Én pedig mikor végzek a dallal, rögvest újba kezdek, hogy megnyugtassam a zilált farkasokat, de ez a alá a szám alá most már éneklek is. Érzem, hogy minden szempár csak rám figyel, de most nem zavar, mivel van valami, ami leköti az érzékeimet, ahogy nekik én. Mindenhonnan az én zeném visszhangzik, még az utcákra is kikúszik... Mélységes csend honol mindenhol, a lágy dallam mindenkinek a fejébe bekúszik, és elszórja a nyugalom és békesség szikráit...
Jól mondta Lucien.
Nem elég nekem az, ha mások boldogok. Én magam is szeretnék együtt örülni velük, és most kivételesen... Sikerült is.
Köszönöm...
|
| Meera | 2010. 07. 27. 16:36:00 | #6345 |
Karakter: Natasha
Megjegyzés: \Reámnak\
De, természetesen tőle nem olyan egyszerű megszabadulni, a tökéletesen burkolt „nem”-et is képtelen felfogni azzal a gyilkolászós agyával. A régi sebek kezdenek felnyílni, én pedig meg fogom akadályozni, hogy elmúlt idők emlékei a felszínre törjenek. Igen. Voltam boldog. Régen. Akkor nem számított semmi, csupán az, hogy kiben milyen érték lakozik. Nem volt akkor sem gyűlölet sem viszály, sem pedig kocsi.
Fájdalmasan rándul meg a szívem, s igyekszem kifelé ebből a rémálomból, aminek akaratlanul is én lettem a főszereplője. Érzem, hogy megmozdul, s már mögém is lopakodik, karjait lassan fonja derekam köré, és úgy húz magához. Miért csinálja ezt? Mire jó mindez? Nem fogom az ő magányát szórakoztatóbbá tenni!
Megnyikkanni sincs időm, mikor érzem, hogy a teste milyen kihűlt és hideg. Olyan kellemesen hűs, de az enyémhez képest az övé pár fokkal enyhébb. A betonkemény karok fogsága megrettent, rögtön a szabadságomra gondolok, és ki akarok kerülni a karmai közül...
- Lucien – súgja a fülembe, arca jeges erőt sugároz felém, mire megremeg a gyomrom. - Lucien de Crépuscule.
Rögtön a karjai után kapok, hogy leszedjem magamról, már a közelsége is kétes érzelmeket kelt bennem... Hogy hitettem pár perccel ezelőtt, hogy kihűlt testének ily mértékű közelsége kissé enyhít a jelenleg bennem dúló háborún?
Engedi, hogy lefejtsem hatalmas karjait, de utánam kap, s a csuklómat megfogva fordít maga elé. Hogy újra azokba a zavaró szemekbe nézhessek... Hogy lehet valaki ennyire jeges, és mégis...?
- Gondoltál már azóta a csókra? - kérdezi meg, ajkaira egy olyan mosoly kerül, ami kizökkent elmebuggyant képzelgéseimből. Ez a szemét...
- Igen, undorral! - csattanok fel, ami nem rám jellemző, és mégis megint megtettem... Felnevet. Köze sincs ahhoz az ugatós, meleg nevetéshez, amit hallani szoktam. Ez bizserget, de veszélyt is sugall.
Pont ezért kellene lekoptatnom, minél hamarabb!
- Hogy te milyen antiszociális vagy! - mondja, s ezzel tőrt döf belém. Meg van rá a nyomós okom, miért nincs társam, partnerem. Egyedül élek, egyetlen beszélgető partnereim a növények és a farkasok.
- Meglehet – rántom ki a kezem a hűs marokból, és megint elindulok, a mai nap folyamán ki tudja hanyadszorra... Érzem, ahogy végigmér, s már tudom érzékelés nélkül is, hogy elém fog kerülni.
- Mi lenne, ha csak egy kicsit, csak tíz percre nem lennél velem ellenséges, Csak hogy megismerd a másik oldalamat is! - beáll elém, eltántoríthatatlannak nem tűnik, mivel elengedett. Akkor minek tart szóval? Nem fogja fel, hogy nem akarok itt lenni?!
- Nem vagyok kíváncsi a másik oldaladra! Épp elég ismernem azt is, amit eddig megmutattál! - tegezem le vaktában újra, hangom halkabban susog, mint a kinti szél. Elsurranok mellette, és amikor már a lépcső végén lépnék át, megint utánam szól.
Ha megint beáll belém, tűpárnát csinálok belőle. Türelmem rengeteg, de irányába valahogy mindig elfogy.
- Felesleges idecsődítened a farkasokat. Már nem leszek itt, de gondolom ezt te is tudod – visszapillantok rá, már majdnem lenézően. Nem fogok ráuszítani senkit sem, ő hívta ki elég egyértelműen a klánt. Hátha elintézik.
Remélem tanúnak nem fognak behívni, mert nem viselném el, hogy rajtam dőljön el esetlegesen egy háború, vagy egy viszály.
Mikor kiérek a hideg, fagyos külvilágba, megkönnyebbülök kissé. Stólám szorosabbra fogom, és nekivágok gyalog az útnak. Nem vagyok annyira messze a várostól, és hát... Nem is olyan régen terveztem, hogy teszek egy sétát a külvárosban.
De gondolataim még mindig odalent forognak. A keserűség, ami a hangjában csengett egyik válaszom után, nem hagy nyugtot. Vámpírként ő sem találhatott magának társat, párt, a magány olyan osztályrész, amit a természetfeletti lények örökösen kiérdemelnek. Lehet, hogy évezredek óta tengeti élőhalott létét egyedül, és csak társaságra vágyik, de számomra nem az, amire vágyom. Csendet és nyugalmat akarok, békességet, mely nem tartalmaz semmilyen félelmetes és zavaró dolgot.
Azonban ebben az évszázadban mindenfelől a változás szele fúj, és ezt idővel meg kell szoknom. Nem ragaszkodhatok örökké a kis piti vágyaimhoz, melyek a közelgő új világban fikarcnyit sem érnek majd. Oroszország kezdi elveszíteni régi fényét, s helyette újakat emel, amit látnom kissé fáj.
°oO°
Két napig nem láttam színét sem, amit egyszerre csodálok, s egyszerre örülök neki. Közeleg a farkastanács összejövetele, ha jól számolom, három nap van addig. Nem szívesen jelenek meg ott ezek után. Eddig sem szerettem nagyon odajárni, mivel állandóan tapogatni akartak, hogy milyen hűvös vagyok, rajtuk meg tojást lehetne sütni...
Nem szeretem, ha hozzám érnek, valami oknál folyvást kicsap tőle az ideg.
Mostanában inkább nappal közlekedem, ami szintén nincs ínyemre, hiszen így túl sokan bámulnak meg, ami szintén a nyavalyáim közé tartozik. Adam viccelt legutóbb, hogy nekem egy kar nélküli, vak férfi lesz a társam, de erre csak legyintettem akkor.
Most, belegondolva az ő szemszögéből talán igaza is lehet. Hűvös vagyok, és ahogy a vámpír mondta... Antiszociális. Nos, meglehet, de szeretem figyelni az embereket, és nem beleavatkozni rövidke kis életükbe.
Leereszkedem a nép közé, és a tömeg között jóval több farkast látok, a megengedettnél. Az egyik odajön hozzám mikor meglát, s meghajol, amit nagyon furcsának tartok. Int, hogy kövessem. Nagyot sóhajtok, amivel véletlenül az egyik idős bácsi sapkájára idézek egy kupac havat. De fel sem tűnik neki, amit megmosolygok.
Legnagyobb meglepetésemre egy ruhaszalonban kötünk ki, és már csak égnek emelem a tekintetem, mikor a háttámlával felém néző fotel megpördül, és Vezérük ezüstszín szemeivel nézek farkasszemet. Vicces ez a szóhasználat, de mikor így van...
- Natasha, úgy gondoltam, hogy idén újítunk egy kicsit – simít végig az egyik tűzvörös anyagon, és akaratlanul is nyelek egyet.
- Ez szép gondolat, uram – biccentek, nem fogok kötekedni, de nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy azt nem rám akarja adatni, hanem valamelyik nőstényére...
- Jelmezbál lesz idén, vagyis... inkább mondjuk simán bálnak – sejtelmes, halvány vigyora a legrosszabbra készít fel, s mikor egy méregzöld anyagot fog hatalmas ujjai közé, lassan kifelé lopakodom.
- Hohó! - hallom a felhorkanást, s következő pillanatban keze már a fejem mellett pislog rám, ő pedig tiszteletben tartva az érintésről szóló elveimet, ott is hagyja. Mi ez a furcsa viselkedés?
Meg fogok bolondulni.
Nem lehetne, hogy egyszer valahonnan úgy menjek el, hogy senki nem emel kifogást ellene?
- Nos, azt nem említettem, hogy párral kell érkezni – mondja ki úgy, mintha csak az időjárásról beszélne. Kitágult szemekkel bámulok rá, értetlenül.
- Avram... - szólítom meg tétován keresztnevén, mire elégedetten elmosolyodik. Talán tíz éve nem ejtettem ki a számon a nevét. A farkasok lekushadnak a földre, aki pedig emberi alakban van, az csendesen hátrál. Látom Adam-et is, aki fancsali pofával bár, de önként araszol hátrébb a próbafülkék irányába.
Már amennyit a hatalmas alakjától látok.
- Igen?
- Muszáj ott lennem?
Orrcimpái kitágulnak. Tehát igen. Próbálok mikroszkopikusra összezsugorodni, de ezzel csak azt érem el, hogy még jobban fölém magasodik. Int egyet, és Adam egy dobozt hoz felénk, amit alázatosan nyújt át Vezérének. Felemeli a fedelet, és benne egy lélegzetelállítóan mélykék ruhát pillantok meg ízlésesen becsomagolva, tetejére pedig valaki egy fehér liliomot helyezett.
Annyira meghatott a törődés, vagy inkább a hirtelen letámadás, hogy elpityeredtem.
|
|
