"Remény… "
Hallom ezt a szót az emberek szájából mindig. Remélem, reménykedem… én is reménykednék, ha látnák rá esélyt, hogy egyszer… egyszer végre elfelejtsék azt, mit fajom tett ellenük és megpróbálnának megismerni ahelyett, hogy elítélnének, azért ami vagyok. Én nem egy vagyok közülük. Én csak egy porszem vagyok a földön… egy láthatatlan kóborló lélek itt a város forgatagában. Egy csapzott, koszos, büdös kóbor macska kinek 9 farka van, aminek ugyan csodájára járnak, de még se visz haza egyik sem, hiszen én nem érdemlem meg a szeretõ otthont. 

Az utcát járom most is… a parkba térek be nyávogni a napi betevõért. Nyomorúságos egy élet, de ez adatott meg nekem. Ha emberi alakomba lennék már megöltek volna a többi alakváltóval együtt. Kénytelenek vagyunk bujkálni emberi alakunkban. Varázslókat, mágusokat küldenek utánunk, ha megpillantanak valahol s rájönnek mi is vagy. Köszönöm én nem kérek az üldözöttségbõl és a halálból. Küzdök nap, mint nap, de legalább valamelyest élek. A parkba beérve sétálok sietõs léptekkel víztõl lógó hosszú bundácskámba és egy padon ülõ idõsebb hölgyhöz odasietve nézek fel rá, s nyávogva dorombolok neki hízelegve egy kis falatkáért. 
A hölgy lenézve rám csak arrébb rúg. Fáj az oldalam, de felállok, és arrébb megyek. Szívtelen banya… az ilyennek remélem nincs háziállata vagy gyereke. Ahogy sietõsebben megyek arrébb egyre jobban fáj ahol megrúgott így leheveredve, pihegve igyekszem pihenni. 

~Éhes vagyok. Kopog a szemem és fáj az oldalam is. Elegem van…~ 

Elszomorodva jön rám a depresszió és a kétségbe esés. Ha emberi alakomba lennék most sírnék és könnyeznék helyette csak egész testemben remegve nyivákolok fájdalmasan. 
- Jaj, te szegény jószág, hát hol a gazdád? –szólal meg hirtelen nem messze tõlem egy idegen férfi hangja, amire felkapva a fejemet nézek irányába és lelapulva hátrálok. 
- Ne félj cica. Nem foglak bántani. –mondja lágy mosolygósabb hangon és a zsebébe nyúlva nyújt felém valamit. A levegõbe kezdek szagolgatni és bizonytalanul nézek rá. – Biztos éhes vagy szépség. –A szava melyet rám mondott utoljára megcsapja a fülem. 

~ Szépség? Én? Nem lát a szemétõl? Egy ilyen koszos csapzott dög, mint én hogy lehet szép?~ 

Valamiért tartok tõle, de mégis az étel illata csábít. Mi van ha csak egy trükk hogy elfogjon és megöljön. Lehet tudja, hogy alakváltó vagyok. Nem lenne szabad oda mennem… Megérzem a macska kaja illatát. ~Csirkés! A kedvencem!~ Az éhség nagyobb úr mint a félelmem így lassan lapos kúszásban megyek oda és mohón vetem magam rá az ételre, ami a tenyerében van. Nem harapom meg, és közben megérzem kezét a hátamon s fejemet simogatva. Nem tud most érdekelni. Éhes vagyok. farkas éhes, így most azzal foglalatoskodok, hogy a lehetõ leggyorsabban megtöltsem a pocakomat. 

- Gyere, haza viszlek, és ott annyit ehetsz, amennyit csak akarsz. Meglátod jó lesz neked nálam. –mondja mikor megettem az utolsó falatot is hirtelen érzem meg, hogy hónom alányúlva emel fel és vesz az ölébe. Ficánkolni kezdek, hogy kiszabaduljak karjaiból, de magabiztosan fog még sem erõsen, de nem tudok szabadulni. Nyivákolok is kétségbe esetten. 

- Nyugi cica! Nem bántalak. Nálam nyugodt biztonságos helyed lesz sok-sok baráttal! –próbál nyugtatni. –Meleg kényelmes otthon vár rád! Haza megyünk, megfürdetlek, kifésülöm szép bundádat és kapsz enni. Meglásd jobb lesz neked nálam, mint idekint. –nyugtat és miközben elindul még simogatni is jut ideje. Lassan kénytelen vagyok megnyugodni, mert nem tudok kiszabadulni a kezébõl és a rugdosás után a simogatása annyira jól esik. 

Akaratlanul is feldorombolok, és belesimulva karjába teszem le fejemet. Szemem is behunyom, s csak élvezem a simogatást és a kedvességet. Talán életemben elõször kedvesek hozzám mióta az utcára kerültem. Nem tudom, mennyit mehet velem, de arra figyelek fel, hogy nem simogat tovább és egy ajtót nyit ki és megy be egy házba. Ahogy belép velem és becsukja az ajtót, 5 macska siet és nyávogva, rajongja körbe. 

A macskák láttán én csak ismét pánikba esve kuporodom össze és körmömmel kapaszkodom bele ruhájába, hogy le ne tegyen oda közéjük. 
- Sziasztok drágáim! Haza jöttem. Nézzétek csak! Hoztam nektek egy új barátot. Csak még õt meg kell fürdetni, addig nem rakom le hozzátok, hogy megismerjétek. Legyetek kicsi türelemmel. –beszél hozzájuk, mint ha csak emberek lennének én pedig csak felnézek rá értetlenül. Oké hozzám is beszélt, de én értem õk azonban csak macskák… ezek szerint nem tudja, hogy én alakváltó volnék? 

A fürdõbe indul meg velem, én pedig csak kapaszkodom belé és mikor észre veszi ezt, úgy ölel ismét magához. 

- Nem lesz semmi baj cica! Csak megfürdetlek és megszárítom a bundádat, hogy szép tiszta lehess és megszabadulj a bolháktól is. –nyugtat. ~Kikérem magamnak, nem vagyok bolhás!~ - Na, engedj el szépen, jó? –kérlel és elkezdi, kiszedni karmaimat az ingjébõl én meg csak engedek neki. A vizet is megengedi és lassan bele téve tûröm, hogy ismét vizes legyek. A hõmérséklete viszont sokkal, de sokkal kellemesebb mint a pocsolyák és az esõ vízhõmérséklete. Akaratlanul is feldorombolok és belefekszem a vízbe és alaposan meg is hempergek benne. Hátamon fekve élvezem a jó meleg vizet, ami érzem még a csontjaim is átmelegíti. az ki eddig karjaiba tartott csak felkuncog a látványomra. 
- Különös cica vagy te, de aranyos. Nevet is kellene ám neked adnom. –mondja lágy kellemes hangon és a bundámat kezdi mosni ujjbegyeivel dörzsölgetve bõröm, mely kellemes bizsergésként árad szét testemen. Felnyávogok és dorombolok neki. Teljesen ellazít és kilenc macska farkam most kezd el látszani igazából. Igaz a víztõl kis nyurgák mert szõröm letapad. 

- Te leszel az én kis különleges macskám. Hogy tudott valaki kirakni az utcára egy ilyen kis szépséget. –mosolyog, miközben fürdet. –Mit szólnál az Eryl névhez? –kérdezi, amire felnyávogva nézek fel rá csillogó szemekkel. Igen… talán most vagyok elõször boldog hosszú ideje. 

- Tetszik neked a név? –Kérdésére ismét nyávogok válaszolván és dorombolva bújok kezébe. –Akkor így foglak hívni. Eryl. Várj csak! Jó egyáltalán neked ez a név? Nõstény cica vagy? –kérdezi miközben a hátsó lábaimat szét húzva vizsgál meg ami hirtelen hihetetlenül zavarba hoz és ficánkolva fordulok a hasamra. 

- Igen lány vagy. Akkor jó megnyugodtam. –mosolyog és furcsállva néz rám. –Mi a baj cicám? –kérdezi, miközben leöblíti rólam a sampont és feltárul elõtte igazi színe a bundámnak. Hófehérré vált a fürdetéstõl, és ahogy kivett a vízbõl alaposan megtörölt én pedig álltam, ahogy ismét végig masszíroz. Elõvett egy furcsa tárgyat és mikor bekapcsolta menekülõre akartam fogni és úgy kapott el és kapcsolta ki. Megijedtem a hangosságától eléggé alaposan. 

- Nyugi, nyugi! Nincs mitõl félned! Ez csak hajszárító, hogy megszárítsam a bundádat és ne legyél beteg. –mondja lágy nyugtató hangon s igyekszik lenyugtatni. Érezheti kezében, milyen hevesen ver a szívem a félelemtõl, mire lemondóan felsóhajt. –Látom, esélyem sincs a szárítóval megszárítani téged. -felsóhajt és addig addig nyugtat, míg hajszárítóval megtudja szárrítani a bundámat. 

Lassan kivisz a konyhába, ahol egy tálat tesz le elém és mellé még ötöt és mindegyikbe tölt. Én szinte azonnal mohón enni kezdek, mert nagyon éhes vagyok és felfalom mindet és észre se veszem, hogy a többi macska is csatlakozott hozzám és esznek a táljaikból. Mikor végzek akkor pillantok fel és a többi macska is szaglászni kezd engem. Félénken húzódok hátrébb egészen a falig. 

- Még fél, hagyjátok, had nyugodjon meg és had közeledjen õ hozzátok. –mondja a fiú kedves hangon és megsimogatja õket guggolva mellettük. A macskák hálásan dorombolva bújnak kezébe. –Õt Erylnek hívják, õ is itt fog most már velünk élni. Jó lesz gyerekek? –kérdezi a macskáktól és láthatóan nagyon szereti õket. 

~ Talán végre megtaláltam az otthonom?~

Lassan sétálok a kertemben. Évek óta már, hogy ez a hely nyújtja nekem a legtöbb megnyugvást és boldogságot. Férjem Zeusz már nem keresi a társaságomat, lassan már semmilyen téren és egy ideje már én sem mentem hozzá. Éppen elég volt az elmúlt években annyiszor más nõvel találnom õt. Erre a gondolatra még ma is le kell törölnöm az érkezõ apró könnycseppet. Vajon mit rontottam el, hogy nem szeret már? Erre a gondolatra kedves fiam Héfaisztosz szavai jutnak eszembe. „ Ne bánkódj miatta édesanyám. Nem tehetsz róla, hogy ilyen. Miért nem keresel te is valakit aki viszontszeret”

Erre mint már olyan sokszor felnevetek. Én? Szeretõt keressek? Annyira furcsa gondolat.

Közben nevetésemre egyik kis õzgidám elõbújt és most felém közelít. Lágyan megsimogatom a fejét. A gyerekeim rég felnõttek. Most már csak kedves állataimnak adhatom szeretetemet. A gida ugrándozva jön mellettem, ahogy tovább sétálok. Idõnként megsimítok néhány virágot, melyek érintésemre felemelik a fejecskéjüket. 

Egy erõhullám érzetére megállok. Egy idegen van az egyik elhagyott oltárnál amit nekem szenteltek, miért jött ide egy démon. Az én oltáromhoz? Kört rajzolok a levegõben ujjaimmal és már látom is õt. Láthatóan keres valami. Mire vetemedik? Ajándék nélkül érkezett és még el is venne valamit? Ebben a pillanatban kinyitja az oltár egyik rekeszét és kiveszi a benne tartott varázskódexet. Mélységesen felháborodom, hogy ilyet mert tenni. Egy pillanatig csak nézi majd a kódexet, ami az én tulajdonom, majd leoldja a nyakában hordott sálat és a kódex helyére teszi. Úgy tûnik el akarja vinni a kódexet. Felháborodom és erõs aranyszínû napfény kíséretében megjelenek az említett oltárom elõtt. A férfi megijed, kiejti a kezébõl a kódexet és letérdel amikor rájön ki jelent meg elõtte.

-          Héra istennõ! Minek köszönhetem hogy személyesen is megjelentél?- mondja lehajtott fejjel.

-          Mégsem gondolhatod komolyan, hogy idejössz. Semmit nem tisztelve ezen a szent helyen és még el is viszel egy kódexet akár egy közönséges tolvaj!

-          Hagytam ajándékot helyette, Istennõ.

-          Valóban?!  - kiveszem a sálat a rekeszbõl. – Nem gondolod hogy túl sokat engedsz meg magadnak? – fejezem ki felháborodásomat és magamhoz hívom a kódexet amely a lába mellõl azonnal a kezembe repül. – Egy varázskódexet amúgy csak egy arra érdemes kaphat meg. Tudtommal eddig te nem tettél olyat amivel ezt kiérdemelted volna.