- Ami! Aminaaa! - zúg bele a fülembe valaki, mintha csak az ébresztõórámat akarná utánozni, amit körülbelül jó tíz perce már lenyomtam. Olyan jó lenne, ha ezt a valakit is le tudnám nyomni, hogy késõbb keltsen fel, ne szombat hajnalban, mikor egyébként sokáig aludhatnék.

- Csak még öt perceeeeet! - nyavalygom a paplant a fejemre húzva, de hiába is igyekszek, a fény szinte átsüt rajta, és ez a paplan nagyon nincs velem, mivel pár percre rá valaki orvul lerántja rólam, ezzel a teljes káprázatba taszítva. Mmmm… így már sajnos nehéz lenne visszaaludni.

- Nem lehet, Ami. Megígértem a szponzorodnak, hogy idõben ott leszel a fotózáson - ül le az ágyam szélére nevelõapám, mire álmos arccal a képébe nyomom az egyik plüssjátékom. Csak egy kicsit felejtené el néha a kötelességeim. Csak egy kicsiiit!

- Az „idõben” tág fogalom. Az idõ bármikor lehet, reggel, délelõtt, délben, délután, este… szóval, gyere vissza este! - fordulok el tõle, és a macim magamhoz húzva ismét behunyom a szemem. Halk sóhaj hallatszik mellõlem. Sajnos tudom, hogy ez nem a megadás jele.

- Hozok egy pohár vizet - áll fel végül a férfi az ágyam szélérõl, én pedig gyanakodva kapom fel a fejem.

- Rám akarod önteni? - nézek rá vesébe látó tekintettel, de az arcán a vigyoron kívül semmi sem látszik.

- Ugyan, miket gondolsz. Akkor nem egy pohárral hoznék… hanem rögtön egy hordóval!

Egy párnát dobok felé, de ügyesen kikerüli, és ezzel a lendülettel be is csukja a szobám ajtaját. Még hallani egy „készülõdj” utasítást a túlvégrõl, de aztán minden elcsendesedik. Nagyot sóhajtok. Végül is nem úszhatom meg, ugye? Így hát, ha kicsit fátylas szemekkel is, de nekilátok a reggeli teendõknek.

- Kicsit jobbra, Amina! Úgy, most már jó lesz. Ventilátor bekapcs! - utasítja a fotós a segítõit, majd a szerkezet bekapcsolódik, és nagyon örülök, hogy most csak félig kellett lehúznom ezt prémes dzsekit. A hajam a szellõ hatására százfelé repül, közben pedig már kapom is az újabb utasításokat: mosolyogj, ne a kamerába nézz, lépj elõrébb. Már teljesen rutinból megy, megszoktam.

A háttérben valahol a nevelõapám beszélget a szponzorommal, gondolom, hogy mit adjanak nekem vacsorára, vagy, hogy melyik kajával lehet a leggyorsabban kinyírni. Brokkoli… brr!

Legszívesebben fintorognék, de nem tehetem, csak akkor, ha ezt kérik tõlem.

- Mára ennyi, kösz, kicsim! - biccent a fotós, én pedig csak mosolygom, már sikerült megszoknom, hogy ilyen közvetlen velem.

Ezután a segédek az öltözõbe vezetnek, leszedik rólam a gondolom méregdrága ruhát, aztán visszaadják a rendeset, és kimennek, amíg felöltözöm. Minden teljesen átlagosan történik, ahogy mindig is szokott.

Mikor készen vagyok, egyszerûen kisétálok a terembõl, és nevelõapám keresésére indulok. Nem találom meg, de az infót megkapom, miszerint fontos hívást kapott, és el kellett mennie. Nem kifejezetten lep meg, volt már ilyen. Legalább ellehetek egy kicsit a gondolataimmal hazafelé menet.

Kimegyek az épületbõl, majd egy fa alatt megállok, hogy leellenõrizzem, nem hagytam-e ott valamit. És akkor érzem, hogy valaki átölel. A fülembe fúj, én pedig rögtön elpirulok, és magam mögé pillantok. Sehol senki. Képzeltem volna? Pedig olyan valóságos volt… mindegy. A fáradtságnak tulajdonítom a dolgot, és folytatom utam hazafelé.

-… és olyan az illatod, mint a piros nyalókáé, meg a meggyszószos tejszínhabos sütié - hangzik valami pusmogás a fülemnél, néha el is távolodik, de sose annyira, hogy ne értsem a szavait. - a lépted pedig, mint a fiatal elfeké az erdõben. A füled nem olyan szép csúcsos, de így is gyönyörû elf lennél. - Zavartan kapkodom a fejem, és kezdem tényleg azt hinni, hogy megbolondultam. A hang azóta nem hagy békén, hogy kiléptem az épületbõl, és ez kezd egyre jobban megijeszteni. Mégis honnan jön ez a sok furcsaság?

- Láttam ám a hasadat az elõbb, arra gondoltam, milyen káprázatos is lenne, ha málnalé folydogálna a köldöködbe, és tovább… - M… málnalé? Elvörösödök már csak a gondolattól is, és ez a baj, mivel minden figyelmem lelankad. Hallom az autó dudálását, de már nem tudok kitérni elõle, össze is szorítom a szemem, úgy várom a becsapódást.

De a kocsi máshova csapódik be. Úgy két centire mellettem, a korlátnak. Belesápadok a gondolatba, mi lett volna, ha elüt… inkább… inkább nem is akarom tudni. Még meg is remegek, ez túl sok balszerencsés dolog így egyszerre. Gyorsan elillanok, mielõtt a sofõr a szememre hányhatná a dolgot.

Hazaérve köszönök anyunak, és látom, hogy már nevelõapám is hazaért. Éppen a szomszéd néni babájára vigyáznak, anyu gyakran el szokta vállalni, ha babahiánya van. Nem sokat tudok törõdni a kicsivel, mivel inkább a vacsora elkészítésében segítek. Így a csöppséget végül elviszik, én pedig letudok egy vacsorát, aztán lepakolom a táskám, és a fürdõbe megyek. Mivel fáradt vagyok, hamar le akarom tudni a mosdást, ezért csak zuhanyozom. A tusfürdõ ezernyi kis habcsillámja körbevonja a testem, és én örülök neki, hogy legalább ilyenkor nyugalomban lehetek.

Köntösömet felvéve lépek a szobámba, a kellemes hûvös azonnal megcsap.

Az ágyamra huppanok, majd lekapcsolom az éjjeliszekrényemen fénylõ lámpát. Egy nehéz nap után mindig öröm a meleg ágyikóba bújni. Most aztán senki sem kelthet fel dél elõtt!

Jólesõ hidegség vesz körbe, a vakítóan fehér pelyhek csak úgy hullanak körém. Szeretem a havat, ezt a fajtát különösen, ami nem égetõen rideg, hanem kellemesen langyoskás, olyan megnyugtató, amiben szeretsz angyalkákat rajzolni.

Én is éppen így akarok tenni, mikor egy különös állat felém közeledik, és hatalmas nyelvét végighúzza az arcomon. Ijedten hõkölök hátra, és landolok valami puha kis melegen, aki most hangosan felsápog. Egy kiskacsa, az, amit rögtön simogatni kezdek.

Egy repülõbõl lelógatva… ezek a dolgok túl gyorsan történnek, még csak esélyem sincs rá, hogy megtapasztaljam az egyiket, már jön is a másik.

Ismét új helyszín, egy nagy terem, amiben gyertyák égnek. A fényben nevelõapám alakja tûnik fel, aki a kezét kinyújtva felém táncba visz, és valamiért egyáltalán nem bánom a dolgot. Nagyon közel van hozzám, én pedig nagyon jól érzem magam a karjaiban… belepirulok a gondolatba. Ilyen is csak egy álomban lehet!

A következõ nap hamar eltelik, a családommal vagyok, szinte nem is érzékelem az idõ múlását. Nem tudom, mennyi ideje alszom, mikor egy kép tûnik fel elõttem, mintha csak egy filmet kapcsoltak volna be. Amiben szemmel láthatóan én vagyok a fõszereplõ.

Virágos, pillangós mezõn járok, amin nevelõm vezet végig. Kihúzza a hajamból a kis masnis szalagot, majd a fûre fektet, és fölém hajol. Jó a közelsége, nem akarok ellenkezni… az arca egyre közeledik felém, mikor…

A lepkék buborékokká alakulnak, és a zöld pázsithalom pedig kék, langyos vízzé. Feltöltõdöm energiával, a víz minden cseppjét imádom. És akkor megpillantok valakit a parton. Szõke hajú, és kedves tekintetû. Engem hív. Nem ijedek meg tõle, sõt, a testem szinte külön életet élve közeledik hozzá.

Kezemet kinyújtott kezébe kulcsolom, õ pedig magához húz. Meleg szellõ leng körbe minket, vagy csak az idegen fiú varázsol el így.

Édes kék szemei rám csillannak, ujjai a hajamba fonódnak, az ajkai pedig érintik az enyém. A szívem hirtelen kezd vad vágtába, de nem ellenkezem, nem tudok ellenkezni. Csókunk egyre hevesebb lesz, de mielõtt még bármi más is történhetne…

Bíp-bíp.

Álmos szemekkel nyomom le az ébresztõórám, és fancsali képpel hanyatt fekszem az ágyon. Szóval lett egy álombéli hercegem, és az órám szakított el tõle. Nem igazság! De ennyi… ennyi talán éppen elég volt.

 Reggeli közben eléggé elkalandozom, így sietnem kell az iskolába, hogy el ne késsek. Szerencsére még csengetés elõtt beérek, barátnõim pedig rögtön körém sereglenek, hogy milyen volt a szombati fotózás. Mégis milyen lett volna? Nem értem, mit várnak tõlem. Modellnek lenni nem olyan izgalmas, mint ahogy azt õk gondolják. Sokkal inkább fárasztó… nagyon.

Az órát csendben végigülöm, de a fejemben csak az álombéli herceg jár. Vajon máskor is látni fogom még? Olyan jóképû volt… és gyengéd.

Gondolataimból a csengõ szakít ki, ami jelzi, hogy ideje szünetre menni. Egy kisebb csapat lánnyal az oldalamon lépkedem a folyosón, mikor majdnem megtorpanok a meglepettségtõl.

Hiszen… az ott, a folyosó végén… Õ…

Vörös leszek, mint a rák, és zavaromban a hozzám legközelebb lévõ szekrény ajtaja mögé bújok. Barátnõim érdeklõdve néznek, de hamar rájönnek, mi a bujkálásom oka.

- Te Ami, az ott nem Martin véletlenül? - vigyorog rám egyikük, mire a fejemet rázva csapok felé a táskámmal.

- Halkabban te buta, a végén még meglát! - sziszegek felé az ajtó mögül kukucskálva, mikor az hirtelen becsukódik, és õ éppen akkor néz felém. A lányok rögtön felvihognak, az én arcomra pedig halványrózsaszín pír ül ki. Rám… rám nézett…

Egy darabig figyel még, aztán az egyik haverja vállon üti, így most már felé fordul. A szívem a torkomban dobog, hirtelen ismét érzem, mennyire szeretem. Lassan kifújom a levegõm, és magam elé pillantok. Megint nem jött ide hozzám…

- Ugyan Ami, ne csüggedj… egyszer biztosan… - helyezi egyik barátom a vállamra a kezét, de nem várom meg, amíg befejezi a mondatot. Morcosan hátat fordítok a társaságnak, és megyek be a következõ órára. Ez nem igazság. Engem egyik herceg sem vesz észre!

Az egyik fa mögül nézelõdök ki, szememmel a herceget keresve. Meg is találom, a bandájával épp most megy haza. Vágyakozón pillantok felé, majd mikor elmennek, nagyot sóhajtok. Sosem fog észrevenni…

- Komolyan tetszik neked ez a leengedett, colos, uborkalében fürösztött étcsokibevonatú szörnyûség? - susog valaki a fülembe, mire ijedten kapom oldalra a fejem. Nincs mellettem senki. Ismét körbenézek, még a fa tetejére is felpillantok, de az ágakon kívül semmit sem látok. Nyelek egyet, és elindulok, mikor a hang újra megszólal.

- Mi olyan jó benne? Az, hogy szöszi? Mindenki tud szöszi lenni, és ilyen aranyos arcot varázsolni magának. - Kezdek egyre jobban kétségbeesni, és komolyan elhinni, hogy meghülyültem. - Õ nem való neked…

Rémültem csapok a fülemhez, hátha akkor elmegy a hang, majd villámgyorsan szaladni kezdek, egyenesen haza. Én tényleg… komolyan… félek!

Egy asztalnál ülök, egy hatalmas, ablakkal teli teremben. Az egyik sarokban zenészek játszanak, míg a terem közepén párok ezrei forognak, tarka szoknyájuk meg-meglibben. Rajtam egy estélyi ruha van, elõttem egy váza rózsa, és valami érdekes színû ital. És még valaki…

- Üdv - mosolyog rám a tegnapi herceg, fekete öltönye csak úgy fénylik. A szemem megtelik boldogsággal.

- Te vagy az? A hercegem? - nézek rá csillogó íriszeimmel, õ pedig mosolyog, tisztán látom magam a szeme tükrében.

- A herceged? Lehet. De az is lehet, hogy az álommanód vagyok. Vagy valami egészen más! Szirupos, szivárványos, káprázatos. Csak rám kellene így mosolyognod, nem arra az ubikirályfira!

Az arcomra lassan kiül az értetlenség, nem tudom felfogni, mirõl beszél. Amikor ezt észreveszi, csak megrázza a fejét, szõke tincsei ide-oda röpülnek vele.

- Nem fontos - emeli fel a piros itallal telt poharat, majd felém nyújtja. Erre én is felveszem az enyém. A két porcelán csillogva koccan össze. A herceg szemében van valami furcsa, de…

De nem tudnám megmondani, mi is az…