|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| oosakinana | 2011. 05. 18. 23:09:33 | #13683 |
Karakter: Bartolómeó
Megjegyzés: (Ducky-nak ~ alfámnak)
Másnap reggel egyből kipattannak a szemeim. Elmegyek a rétre és szedek egy kis virágot, amit majd kedvenc farkasom ágya mellé tudok tenni. Nagyon bele habarodtam és szeretném minél jobban vele lenni és törődni vele, mert nagyon hiányzik.
Amint összeszedtem a virágokat már megyek is a kastélyba. Beosonok a szobájába, hogy ne találkozzak össze az alfával, mert tuti, hogy elküldene innen. Bemegyek, majd egy vázába teszem a virágot és az ágya szélére állok, hogy nézessem nyugodt arcát, amint egyenletesen szuszog. Nincsenek fájdalmai legalább is most nem mutatja, hogy lenne, aminek örülök.
Ahogy figyelem látom, hogy ébredezni kezd. Oldalra fordítja a fejét és egyből a virágok után néz, amiket neki szedtem.
- Jó reggelt! – szólalok meg halkan. Felém fordítja fejét és laposakat pislogva, de felém néz még kába tekintetével, ami így is nagyon csábító.
- Jó reggelt! – köszön vissza és nagy nyújtózkodik. Megértem a helyzetét, hiszen nem lehet kényelmes egész éjszaka, csak egy testhelyzetben aludni.
Látom, megpróbál felülni, de még fájnak a sebei. Odasietek hozzá és segítek neki. Egy párnát helyezek a háta alá, hogy legalább egy kicsit azért üljön, de még se fájjanak a sebei. Nem szeretem nézni, ahogy szenved. Egészségesnek és vidámnak szeretem látni.
- Köszönöm! – megfogja a kezemet és maga mellé ültet le. – Remélem a tegnapit nem vetted a szívedre…? – érdeklődik egy kis szünet után.
- Nem, persze, hogy nem… - próbálok hazudni neki. De hogy ne éreztem volna rosszul magam. Vele akartam lenni és vigyázni akartam rá mindennél jobban, de ellettem küldve, mint egy senki. A klán senkije.
- Gyere közelebb! – mondja parancsolóan. Lehet, tudja, hogy amúgy nem biztos, hogy megtenném? Pedig nagyon éhezek már csókjaira. Annyira édesek és egyszerűen képtelen vagyok élni nélküle.
Odahajolok hozzá. Megsimítja az arcomat, ami nagyon jól esik, végül megkapom a hőn áhított csókomat, amire egész éjszaka vártam, és amit örömmel viszonzok is.
- Te ne foglalkozz apám szavaival… tudod milyen, inkább csak tégy úgy, ahogy tenned kell, ameddig át nem veszem a klánt. Onnantól, már úgy is én döntök, és nem fog tudni bántani semmiért.
Bólintok szavaira. Értem, mit mond, de akkor is rosszul esett kicsit és emiatt kicsit szomorkodok, de nem tudok túl sokáig, mert ahogy együtt vagyunk úgy oldódok fel és leszek megint egy mosolygós és viccelődős, komisz kölyök farkas, mint régebben.
Az este viszont már megint eljön. Az ajtó nyílik, de most nem az alfa lépbe, hanem az édes anyja. Elmosolyodok. Őt jobban kedvelem, mint az alfát. Ő nem ellenzi annyira, hogy itt legyek a fiával és ezt érzem is.
De tudom, hogy ma sem maradhatok vele. Elbúcsúzok mindenkiről és már megyek is haza boldogan. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy holnap megint vele lehet és vigyázhatok rá, mert ez minden vágyam, hogy vigyázzak rá és mellette legyek, amikor szüksége van rám.
~*~
Másnap reggel megint hatalmas mosollyal és boldogsággal az arcomon megyek be imádott farkasom szobájába. Halkan benézek, hogy ne keltsem fel, de nincs szerencsém, mert már ébren van és anyukája is bent van vele.
- Jó reggelt. – köszöntenek, amire megfordulok kicsit elpirulva.
- Jó reggelt. – köszönök kicsit zavartan. – Jöttem megnézni, hogy van a beteg. – válaszolom kedvesen és a fejemet is megvakarom zavaromban.
- Ha közelebb jössz, elmondom. – mondja halvány mosollyal. Fiamemetta feláll, és mintha sejtené, mi következne és inkább magunkra hagy.
Lassan odasétálok hozzá.
- Hogy van a sérülésed? – érdeklődök, amire megfogja a kezemet és finoman leültet maga mellé.
- Hajolj ide. – parancsolja még mindig. Még nem jött rá, hogy kéréssel is odahajolnék hozzá?
Odahajolok, majd picit emeli meg fejét és édes csókot kapok ajkaimra, amit viszonzok. Annyira jó érzés érezni finom ajkainak édes ízét. Nem tudok betelni vele és egyszerűen akarom érezni. Minél többet szeretnék adni neki, de érezni is.
Levegőhiány miatt szakítom meg csókunkat és boldog szemekkel nézek szemeibe.
- Látom, már kicsit jobban érzed magad. – vonom le a következtetést. Mellkasára nézek, de csak be van kötve. Szeretném megsimogatni, de gondolom fáj neki, ezért inkább türtőztetem magam.
- Anyám adott valami fájdalom csillapítót így most jól érzem magam és nem érzek annyi fájdalmat. – jelenti ki. – Hoznál nekem egy pohár inni valót? A nagy fekvésben megszomjaztam.
- Persze. – felállok, és már hozom is a pohár vizet. Odanyújtom neki. Elveszi, de meg is fogja a kezemet. Nem bánom én sem akarom elengedni az ő kezét.
Amikor megissza, a kezünkre nézek, és csak gondolkozok magunkon. Milyen lehetne, ha mondjuk, ez örökké tarthatna és mindig ilyen boldogok lehetnénk. Gondolataimból szisszenése hoz vissza. Már megint fel szeretne ülni. Segítek neki és párnát teszek a háta alá, hogy ne erőltesse meg magát.
Leülök mellé és szinte egész délután beszélgetünk, de ekkor megjelenik az alfa, aki elég szúrós szemekkel néz rám.
- Rómeó te meg már megint mit keresel itt? – teszi fel a kérdést egy kicsit ellenszenvesen. – Menj dolgodra. Beszélnem kell a fiammal a beavatási ceremóniájáról. – mondja, de nem akarok elmenni.
- Uram én csak segítek a fiának… - kezdeném el magyarázni.
- Rómeó. Azt mondtam menjél, különben kitiltalak a kastélyból. – mondja komolyan egy kis dühvel a hangjába. Most mit csináljak? Nem akarom, hogy eltiltson Eusebio, de azt sem akarom, hogy neki gondja legyen miattam? Most akkor menjek el?
Végül nagyot sóhajtok és felállok elengedve Eusebio kezét.
|
| oosakinana | 2011. 05. 09. 10:28:12 | #13511 |
Karakter: Bartolómeó
Megjegyzés: (Ducky-nak ~ alfámnak)
- Ne haragudj, megismételnéd? Csak mert már úgy néz ki, képzelődök is, mert úgy értettem, szeretsz. – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog, de cseppet sem viccnek szántam.
- Mert tényleg azt mondtam… - felelem hangosabban.
- Mama, ha kérhetem, zárd be az ajtómat, nem szeretném, hogy apát felhergeljük – kéri meg kedves anyukáját. Remélem, nem most leszek elküldve, bár nagyon megérdemelném, hiszen csúnyán bántam vele nagyon csúnyán.
Becsukódik az ajtó és most már csak ketten vagyunk.
- Ezüstforgács. Ez van az ajtóban és a falakban, így nem hallhatja még apám se a gondolatokat, még az enyémet se. – meséli tovább, de én még mindig a földet nézem. Szóval ez lenne a válasza arra, hogy szeretem? Lehetséges, de akkor meg miért akarta ennyire tudni?
Egyszer csak vérszagot érzek, amire felkapom a fejemet és látom, hogy Eusebio megpróbál felülni, pedig nem lenne szabad.
- Maradj nyugton! – szólok rá, miközben odasietek hozzá és segítek vissza fektetni. Nem akarom, hogy miattam nagyobb baja legyen. Elég bajt okoztam már így is neki.
- Különös… - motyogja a plafonra nézve.
- Mi? – kíváncsiskodok zavartan.
- Azt, hogy újra tegezel. – felém fordul mosolyogva, de én csak ujjaimmal játszadozok és már majdnem egyet másikat el is török annyira görcsös vagyok.
- Ne szégyelld, nem zavar, sőt, örülök is neki. – válaszolja, amivel kicsit meg lep. - Gyere, ülj le! – mutat az ágy másik szélére. Hát igen egy francia ágy hatalmas és ő egy maga nem foglalja el az egészet.
Bólintok, majd átsétálok és felülök, de távol tőle, hogy ne vegyem el a helyet. Kezét viszont felém nyújtja, és úgy tessékel közelebb magához, amire engedelmeskedek.
- Rómeó… - suttogja a levegőbe halkan. – Kár, hogy én, nem tudlak szeretni… – válaszolja, amire a szívem szinte teljesen összeszorul. – Én már gyűlöllek… - mondja tovább, amivel a kést kezdi el forgatni a szívemben. Tudtam, hogy semmi esélyem nincs és nem is lehet nála. tudtam. – Annyira szenvedek a hiányodtól, hogy gyűlöllek érte… Eltaszítasz, pedig én csak a közelemben akarlak tudni – tovább búslakodok, amíg fel nem fogom, hogy még is mit mondott. Tudom, hogy az én hibám minden.
Megfogja a kezemet, miközben érzem, hogy gyönyörű szemeivel engem vizsgál.
- Rómeó… - szólal meg kicsit parancsolóan, mire felé fordítom fejemet. – Azt akarom, hogy hajolj ide, és hagyd, hogy megcsókoljalak! – parancsolja komolyan, amire tágra nyílnak szemeim. Lehet, hogy még is csak van esélyem arra, hogy nem veszítettem el teljesen és hogy szeret ő is? Lehetséges lenne?
Közelebb megyek hozzá, majd odahajolok, hogy lássam még is mennyire gondolta komolyan a parancsát, de amikor közelebb hajolok, megragadja tarkómat és magához rántva csókolom meg tényleg. Szívem örömtáncot jár, ahogy a lelkem is megnyugszik kicsit és örül, hogy van még remény és kaptam egy második lehetőséget, amit nem akarok elszalasztani. Nagyon nem.
Viszonzom édes csókját, ami már szinte marja ajkaimat, de még is olyan forró és szenvedélyes ez a csók. Mintha ebben lenne benne minden, amit ő is akar. Amíg tart a csók én is beleadok minden érzelmemet és nem akarok csalódást okozni neki, de legjobban nem akarom elveszíteni. Sokat szenvedtünk egymás nélkül. Nem akarom, hogy újabb baj érje így vigyázni fogok rá, ahogy erőmtől telik.
Levegőhiány miatt szakítjuk meg a csókot és boldogan mosolyogva nézek végre a szemébe.
- Ne haragudj, hogy ennyire ostoba voltam, csak azt hittem, hogy mivel te vagy a trónörökös, csak álmodozhatok arról, hogy valaha is esetleg legyen közöttünk. – magyarázom őszintén.
- Hülyeségeken töröd már megint a fejed Rómeó. – mondja mosolyogva.
Megint elkezdünk beszélgetni, csak most ezúttal én látom el az ő sebeit. Megvizsgálom és csak pár szakadt fel. Kicsit értek a sebek ellátásához, mert magamat is sűrűn kellett ellátnom. Leszedem a kötéseket. Óvatosan lefertőtlenítem, majd visszakötözöm és felülök megint mellé a franciaágyra.
Megfogja a kezemet és úgy beszélgetünk végre, mintha semmi nem történt volna, de belül mind ketten tudjuk, hogy ennek így nincs vége és még rendbe kell jönnünk. Arról nem is beszélve, hogy Eusebio apja nem hiszem, hogy jó szemmel nézné a mi esetleges románcunkat.
- Itt maradsz velem éjszakára? – teszi fel a kérdést legkedvesebb alfám.
- És ha apád itt talál? – kérdezem vissza, amire csak elmosolyodik.
- Ne aggódj miatta, ha már be akart volna jönni, már régen… - de nem tudja befejezni, mert pontosan ekkor toppan be a szobába az apja.
Ledöbbenek, de nem csak én, hanem az alfa is. Elveszem a kezemet Eusebio kezéből, hogy ne kerüljön még nagyobb bajba miattam.
- Eusebio, fiam jól vagy? – még is csak egy gondoskodó apuci bújt el benne, amikor gond van. – elmélkedek mosolyogva.
- Jól vagyok apám, csak figyelmetlen voltam kicsit. – válaszolja, majd a vezér rám néz.
- Rómeó, nem lenne máshol dolgod? – kérdezi fel vont szemöldökkel, hát igen nem igazán szereti hasonló helyzetekben a poénládákat, bár nem mintha amúgy kedvelné.
- Apám had maradjon. – szólal meg alfám, ami megnyugvás pici szívemnek, de csak nem hagyja annyiban apja.
- Nem fiam. Most pihenésre van szükséged és nem viccekre. – mondja határozottan. – anyád itt lesz veled este és vigyázni fog rád. – folytatja, majd rám néz. – Gyerünk, mire vársz tapsra? – mutat az ajtó felé.
- Értettem. – válaszolom, majd felállok, de még ránézek Eusebio-ra és bocsánatot is kérek, hogy nem tudok szembe szállni az apjával, végül csak az ajtó felé kezdek el közelíteni, hogy elhagyjam szerelmemet ma estére és megint a magányba burkolózzak.
|
| oosakinana | 2011. 05. 09. 08:42:03 | #13505 |
Karakter: Bartolómeó
Megjegyzés: (Ducky-nak ~ alfámnak)
Ahogy engem néz folyamatosan vicsorog és morog, amitől kicsit megrémülök, de ahogy így látom még jobban megrémülök tőle. Sosem volt még ilyen mérges és dühös. Még a szőr is feláll a hátán.
- Sa… sajnálom – nyöszörgöm halkan, miközben fülemet is lelapítom.
Érzem, hogy alakja változik. Kicsit nyitom ki a szemeimet, de a látvány megrémiszt. Nem tudok védekezni még véletlenül sem. Metsző fogai túlságosan veszélyesek számomra és nagyon dühös.
- Nem elég, hogy hülyét csináltál belőlem, mint társaddal, de még, mint vezetőd, úgy is tiszteletlenül faképnél hagytál. – morog rám, amire összeszorítom a szememet és elkezdek reszketni alatta. Félelmetes még hallani is.
Nyüszítek, de meg sem szólalok. A félelem uralkodik rajtam teljes mértékben, miközben fohászkodok az életemért.
- Hát nem mondasz semmit? Mi történt veled, Rómeó? Én azt hittem, barátok vagyunk! – ordítja le a fejemet, amire csak még jobban félek tőle.
- Sajnálom… nem akartam megbántani. – morog válaszomra, majd feláll.
- Változz vissza, most! – parancsolja erőteljesen, de ettől csak jobban megrémülök.
Simán megölhet, ha ember vagyok, akkor is, de nincs más választásom meg kell tennem. Átváltozok, de nem nyitom ki a szememet, sőt magzati pózban fekszek a földön, miközben az életemért rimánkodok.
- Kellj fel! – parancsolja tovább, amire kénytelen vagyok engedelmeskedni. Felállok és meredten nézek rá. Rettegek most tőle, de a legjobban attól, hogy elveszítem örökre, bár ez lenne számára a legjobb döntés, amit valaha életemben hoztam.
Közelebb lépve hozzám megragadja karomat. Még nem fáj, de szerintem, ahogy a dühét elnézem szerintem egy idő után fog.
- Ugye tudod, hogy ha akarnám, most azonnal visszajuttathatnálak a szobába, ahonnan még csak tegnap szabadultál? – szorítja meg a kezemet. Pontosan erre a fájdalomra gondoltam és még így sem használja a teljes erejét.
- Igen, Eusebio uram. – mondom összeszorított fogakkal.
- Akkor mond, miért ne tegyem meg? Mi a mentséged arra, hogy nem tetted azt, amit kértem? Mondd miért?! – kezdi el jobban szorítani karomat, miközben folyamatosan vicsorog rám. – Hát nem te voltál még a múltkor az, aki velem akart lenni? Akkor most miért lettél ilyen rideg velem, Bartolómeó? – elkezd enyhíteni a szorításon, de a fájdalom, amit a szívemben van sajnos nem enyhül vele.
Nem mondok, semmit csak állok ott vele szembe és gondolkozok, hogy most még is mit mondjak? Nem mondhatom el neki, hogy szerelmes vagyok beléd, mert az hogy nézne már ki. Nem szabad, hogy megtudja, valójában mit érzek, de annyira… annyira nehéz, hogy ne legyek a közelébe.
- Szóval ennyi válaszolni sem válaszolsz? – hallom csalódott hangját, amire a szívem is összeszorul. Annyira rossz így hallani és érzem, hogy bármit mondanék, felesleges lenne már.
- Sajnálom… én… én… - kezdek el dadogni, de nem tudom ki mondani.
- Mi van veled Rómeó? Mit sajnálsz? – kérdezi, amire csak lehajtom a fejemet és nem tudom, mit mondjak, vagy mit csináljak. Olyan nehéz és tényleg fogalmam nincs, hogy kéne folytatni a dolgokat.
- Én csak… - Nem tudom, ki mondani képtelen vagyok egyszerűen képtelenség, hogy el tudjam mondani neki, hiszen ő az alfavezér, hogy mondhatnám el? Ki vagyok én? Csak egy hülye poénkodós állat semmi más.
- Mindegy, hagyjuk. Felesleges az egész úgy látom. Ha te így akarod elintézni a dolgokat, akkor rendben legyen én is így fogom. – válaszolja, és már átváltozik és szalad is vissza a klánhoz.
- Sajnálom. Én csak… szeretlek. – mondom halkan, amikor már csak én hallom. Legszívesebben most összecsuklanék és sírnék. Sírnék, mint egy kis baba.
Lassan és kóvályogva térek vissza a klánhoz, de hirtelen semmihez sincs kedvem. Eusebio kint van a kastélyuk erkélyén és figyeli a klán többi tagját. Felnézek rá, de amikor észrevesz, csak csalódottságot tudok felfedezni a szemébe. Megfordul és bemegy az épületbe. A haverok próbálnak felvidítani, de most csak pihenni akarok a saját kis kuckómban. Befészkelem magam egy sötét kis helyre és megpróbálok aludni, de folyamatosan csak Eusebio jár a fejemben. Miért kellett ennek így történnie? Miért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
~*~
Két nap telik egy így. Ki sem mozdulok a házamból, de amikor a haverok átjönnek, próbálok a régi lenni és mosolyogni meg hülyéskedni velük, de a házból nem vagyok hajlandó mozdulni akármennyire is szeretnék.
Állandóan mesélik, hogy a trónörökös rossz passzban van és kicsit figyelmetlen is. Ezen nem kicsit meglepődök, hiszem mindig alapos és figyelmes farkas Eusebio.
- Képzeld Rómeó tegnap éjszaka őrjáraton, amikor elment meg is sérült. Most az anyja ápolja őt is. – mikor ezt meghallom, felállok és eszeveszetten menekülök a házamból és szaladok a kastélyba.
Többiek nem tudják, mi bajom van, de nem is érdekel. Szaladok, és már alig várom, hogy fent legyen Eusebio-nál és lássam, minden rendben van vele. Minden szobába benyitok, amíg végül meg nem találom. Odamegyek az ágyához. Éppen alszik. Annyira aranyos és férfias. Még is hogy lehetne nála esélyem?
Ahogy gondolkozok, egy hang szólít meg.
- Rómeó. A gondolataidra te is vigyázz az alfahím is a kastélyban van. – mondja, mire odafordulok és bólintok.
- Sajnálom. – mondom halkan, majd megfordulok, hogy mennék el, de a hang és a kérdés maradásra késztet.
- Miért taszítasz el magadtól? – hallom a kérdést, amire megfordulok, és a szemébe nézek.
- Mert… - Ki tudom mondani. Erős vagyok. ki kell mondanom. - … Szerelmes vagyok beléd. – mondom halkan, de lehajtom a fejemet.
|
| oosakinana | 2011. 03. 25. 13:22:52 | #12514 |
Karakter: Bartolómeó
Megjegyzés: (Ducky-nak ~ alfámnak)
- Jó reggelt, Eusebio! – köszönöm és szépen visszasétálok az ágyhoz, mintha semmi nem történt volna. Végül is annyira nem is történt, mivel csak a barátaim jöttek meglátogatni mi csak éppen jól éreztük magunkat.
- Jó reggelt! – válaszolja és kicsit mintha morcos lenne. Ellöki magát az ajtófélfától és odasétál hozzám. – Látom szemmel láthatóan jobban vagy.
- Igen, hála Fiammettának – elmosolyodok.
- Remek, ennek örülök. – leül az ágy szélére. Ölembe veszem a karomat, ami viszont még mindig nagyon fáj és elhúzom a számat. Mikor fog már meggyógyulni?
- Nagyon fáj még? – érdeklődik és hangja is megenyhül.
- Eléggé. – válaszolom kicsit fájdalmas hangon. Megfog egy törölközőt és valamit csinál vele. Eleinte nem látom mit, de amikor meglátom, hogy össze van fagyva már rájövök a dolgokra.
- Tessék, ez majd enyhíti a fájdalmat. – teszi rá a karomra.
- Köszönöm! – válaszolom és leszegem a fejemet. Olyan jól esik, hogy ennyire figyel rám és itt van velem. Csend telepszik kettőnkre.
- Valaki hozott már neked enni? – töri meg a csendet.
- Nem.
- Rendben, akkor majd hozok neked valamit – közli, végül feláll és indul kifele, de nem akarom, hogy most csak miattam fáradjon. Nem akarok senki terhére lenni.
- Köszönöm, de… - elhalkul, a hangom meg inkább nem fejezem be. Visszafordul, mire elpirulok.
- De mi? – kérdez vissza, de csak nem fogom folytatni. Mindegy is.
- Áh, semmi. – elfordítom a fejemet és még mindig rákvörös vagyok.
- Mond nyugodtan – szól kedvesen és vissza is lép az ágyhoz.
- Hát jó… - nem tudok neki ellenszegülni. – Csak azon gondolkodtam, hogy miért segítesz ennyit, elvégre én csak egy… szóval érted? – folytatom, de zavaromban összevissza hebegek.
- Nem különösebben, hiszen te is a falkához tartozol, és mivel én leszek apám után a vezér, meg kell tanulnom vigyázni mindenkire. – szavaitól nem vagyok boldog. Szóval csak egy vagyok a sok közül. Semmi különlegesség nincs közöttünk, csak én beszéltem be magamnak.
- Hát persze. Világos – válaszolom csalódottan. Mit is képzeltem?
- Azt hiszem, jobb, ha megyek. Nem jó, ha túl sokat éhezel, még soha nem javulsz meg. – mosolyog rám.
- Rendben, köszönöm. – kimegy az ajtón én meg nagyot sóhajtok. Egy vagyok a sok közül. Ilyen az én formám.
Pár perccel később viszont megint nyílik az ajtó.
- Apropó! Ha esetleg jobban leszel, szívesen megtanítalak megvédeni magad. – ajánlatára nem kicsit meglepődök. Tényleg meg akar tanítani hogyan, védjem meg magam.
- Hát… ömm… nem is tudom. – mondom akadozva és másik kezemmel fejemet vakarom.
- Egy köszönömmel is meg elégszem. – mondja kedvesen, majd tényleg távozik a szobámból.
~*~
Már lassan egy hónapja, hogy megsérültem és Fiammetta gyógyítja a karomat. Eusebio minden nap meglátogat és mikor milyen finomságot hoz nekem, hogy minél hamarabb fel tudjak épülni. Kedves tőle, de tudom, hogy a kedvességtől többet nem hiszem, hogy fogok kapni.
Amikor meglátogat, mindig beszélgetünk és mintha egyre közelebb kerültünk volna egymáshoz, de tudom, hogy ez csak a látszat. Sokat hülyéskedek vele, amit eleinte nem nagyon értett, de most már kezd kicsit oldódni a társaságomban, viszont egy két mosolynál többet nem ejt meg.
Ma reggel, már teljesen jól vagyok mikor gyógyítónk megvizsgál ő is csak mosolyogva bólint, hogy minden rendben van. Megköszönöm, és már mennék is ki a kastélyból, hogy valahogy meg tudjam hálálni kedvességét, mikor összefutok Eusebio-val.
Meghajolok előtte, ahogy illik az uralkodó előtt.
- Meggyógyultál? – érdeklődik.
- Igen. Nagyon hálás vagyok önnek is meg az édesanyjának is. – válaszolom s látom, meglepődik.
- Mi ez a magázódás? – érdeklődik.
- Ne haragudjon. Azt hiszem a betegség elvette az eszemet is, ami nálam nem meg lepő. – mondom kicsit kuncogva, de ő cseppet sem nevet.
- Kérlek Rómeó. – néz rám. Ráemelem tekintetemet, de egyből furcsa érzés kerít hatalmába. Sokkal jobban belé szerettem, mint szabad lenne, hiszen már csak napok kérdése és már ő lesz a vezér és csak egy leszek a sok közül, bár már most is az vagyok.
- Mennem kell. – mondom, és már iszkolnék el, de megfogja a kezemet.
- A holnap első órán ott leszel? – teszi fel a kérdést.
- Nem tudom. A harcolás nem nekem való. – kiszedem kezemet kezéből és távozok a kastélyból. Átváltozok, és csak szaladok. Szaladok a kedvenc tavamhoz. Felmászok az egyik kiálló kőre, majd lefekszek és a lábamat lelógatva nézek a vizet. Folyamatosan gondolataim csak Eusebio körül forog. Nem érdekel, ha valaki meghallja, csak annyit tudok, hogy ő érdekel és igen közel került hozzám még akkor is, ha csak egy vagyok a sok közül.
Egész éjszaka ott maradok, és nem megyek vissza a klánhoz. Most magányra vágyok, hiába szeretem a társaságot, most egyedül kell lennem és átgondolnom a történteket. Addig gondolkodok, amíg el nem alszok.
Másnap reggel felébredek és egyből a tóban látom meg a tükörképemet. Felállok és kinyújtóztatom minden tagomat, bár a mellső lábammal még kicsit finoman kell bánnom. Felnézek az égre. Nem fogok elmenni a kiképzésre. Felesleges, hiszen én a bohóckodáson kívül semmi máshoz nem értek.
Egész nap csak sétálgatok az erdőben egyszer csak lépteket hallok meg, mire megfordulok és egy fekete farkassal találom szembe magam. Eusebio az. Meghajolok, majd fújtat egyet.
- Miért nem jöttél el? – hallom gondolatait.
- Megmondtam felesleges. – válaszolom egyszerűen, majd megfordulok és megpróbálnék elmenni, de erre nekem ront és leterít a földre, majd mérges és dühös szemekkel néz rám.
|
| oosakinana | 2011. 03. 07. 21:36:06 | #12067 |
Karakter: Bartolómeó
Megjegyzés: (Ducky-nak ~ alfámnak)
Látom, hogy átváltozik emberi alakjába. Nem tudom, mire számítsak, de biztos, hogy semmi jóra ezek szerint. Félek, hogy nagyobb baj lesz. Nem tudom, mi lenne, ha kitiltanának a falkából. Meg kell változnom, de olyan nehéz én ilyen természet vagyok, ezzel nem tudok mit kezdeni.
Letérdel hozzám. Széthasítja az ingét, majd beköti vele a lábamat, bár mér így is elég sok vért veszítettem, de ennyi baj legyen. Nagyobb gondom is van jelenleg, mint a saját lábam és vérveszteségem.
- Próbálj meg nyugton maradni, majd a kastélyban az anyám megvizsgálja a sebedet és lekezeli – magyarázza, mire csak bólintok. Az alfahímmel amúgy sem áll szándékomban vitatkozni. Ma már amúgy is ellenszegültem az akaratának.
Felvesz a karjaiba. Nem akarom, hogy megsérüljön ő is miattam. Miért kellett ekkora marhaságot csinálnom? Miért nem tudtam befogni a számat, és hallgatni a parancsra. Ránk szólt, hogy hagyjuk abba, és hagyjuk békén a farkasokat, de nem tettük. Ezt mind magamnak köszönhetem, ha itt akarna hagyni, nyugodtan megtehetné, hiszen az alfahím parancsának nem lehet ellenszegülni.
Csak az önvádak hangoznak a fejemben, és nem bírom abba hagyni, egyszerűen annyira rossz a tudat, hogy ennyire csalódást okoztam mindenkinek. Addig ostorozom magam az önvádakkal, hogy észre sem veszem, amikor megérkezünk a kastélyhoz, ahol már vár ránk a falka vezér felesége, vagyis a gyógyítónk.
Nagyon jó gyógyító, ő ért a legjobban a fajtánkhoz. Nem egyszer sikerült már bejutnom hozzá. Mindenki az életét bízza rá, annyira tökéletes és tévedhetetlen.
- Vidd fel az egyik vendégszobánkba, Eusebio, majd ott megvizsgálom Bartolómeót.
Eusebio nem szól semmit, csak eleget tesz anyja kérésének, és felvisz az egyik szobába, majd távozik. Gondolom, nem fogom többet látni, pedig olyan jó lett volna, ha még itt marad velem egy kicsit.
~*~
Órák teltek el a gyógyításom kezdete óta. Eléggé fájdalmas volt, amit csinált velem Fiamemetta, de tűrnöm kellett. Most már sikeresen vissza tudok változni, ami csak jót jelent. Bekötözi a karomat, majd magamra hagy, hogy tudjak pihenni, meg egy kicsit egyedül maradjak a gondolataimmal.
Kopogás zavar meg, és már be is nyit Eusebio, amin nem kicsit lepődök meg. Azt hittem többet nem fogok hallani felőle.
- Hogy vagy? – kérdezi meg érdeklődve, majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Köszönöm, jól, Eusebio – mondom, mintha egy betanult szöveg lenne.
- Akkor jó. Hoztam neked egy kis levest. Remélem, szereted az őz húst. – mosolyra húzza a száját, ami nagyon gyönyörű. Annyira szép mosolya van. Kár, hogy nem láthatom sűrűbben, és nem élvezhetem a társaságát, mert lehet, hogy számomra élvezetes lenne, csak ő készülne ki tőlem.
- Igen, köszönöm – mondom hálásan. Elém hozza az ételt, majd az ölembe rakja. Mivel jobb kézzel nem tudok enni, ezért ballal vagyok kénytelen, de azzal eléggé bénán megy.
- Öh… Ne haragudj, de ne segítsek inkább? – kérdezi, mire elvörösödve és kínosan érezve magam emelem rá tekintetemet.
- Annak nagyon örülnék, bár lehet, inkább lapát fog kelleni. – mondom bevágva egyik poénomat, amire csak felhúzza a szemöldökét.
- Hogy mondod? – kérdez vissza és látom, nem érti.
- Semmi, azt hiszem, abba hagyom a poénkodást – jegyzem meg, majd várok. Végül elkezd etetni. Minden falatot jól megrágok, és inkább befogom a számat, mert látom, hogy nem vevő a poénjaimra.
15 perc alatt meg is eszem az egészet, majd nem bírom tovább ezt a csendet, és ránézek.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam – mondom halkan, mert már nem tudom magamban tartani.
- Nekem az is elég volt, ahogy rágtad magad. Legalább megtanultad végre, hogy nem szabad telihold környékén más farkasokkal játszadozni, mert úgy is te fogsz megsérülni benne – kezd el kicsit oktatni.
- Tudom – mondom halkan és a tányért nézem.
- De miért nem vágtál vissza? – teszi fel a kérdést. Hát igen, gondolom, hogy nem igazán ismeri a fajtámat, vagy csak nem akarta megtanulni, nem tudom.
- Mert mi poén gyárasok nem tudunk harcolni. Minket nem tanítottak meg, hogyan védjem meg magunkat. Gyengék vagyunk hozzá. – válaszolom, és látom, elkezd gondolkozni.
- Ez marhaság – kezdi el gondolat menetét. – Csak nem kaptatok kiképzést. Mindenki olyan gyengén kezdi, mint ti – mondja, bár kötve hiszem, hogy igaza lenne.
- Ja persze. Ti már gyerekkorotokban is súlyzókkal aludtatok, mi meg a hülyeségünkkel – mondom neki, amire csak morog egyet és én rákapom a fejemet.
- Ne írd már le magad ennyire! – mondja, mire a szemeim kikerekednek. Miért foglalkozik ennyire velünk? Miért akarja, hogy tudjunk harcolni?
- De volt időd megtapasztalnod és észrevenned, mi képtelenek vagyunk harcolni – mondom neki. – meg aztán nekünk a hülyéskedés az életünk – folytatom vigyorogva és próbálom az egyik viccemet bevinni, de megmozdítom a kezemet és eléggé fáj. Felszisszenek, így inkább hagyom.
- Pihenjél! Most arra van szükséged – mondja komolyan, és még mindig nem tetszik, neki a hülyéskedésem, hát ez van. Ezen már nem tudok változtatni, ha belegebedek sem.
Nézem, ahogy kimegy a szobából. Egy jó ideig csak az ajtót bámulok, és azon kapom magam, hogy már megint ő jár a fejembe. Az előbbi beszélgetés játszódik le bennem megint. Tetszett a határozottsága és az elszántsága. Olyan jó lenne, ha valami lenne közöttünk és bennem egyre jobban fokozódnak az érzések, ami hozzá köt, de nem csinálhatok semmit. Nem akarhatok semmit, hiszen ő az alfa családhoz tartok, amíg én csak egy kis senki vagyok.
~*~
Másnap reggel a haverok eljönnek meglátogatni. A szokásos napi hülyeségeinket nyomatjuk. Szekáljuk és piszkáljuk egymást. Még mutatványokat is találnak ki. Örömmel szállnék be én is, de a kezem miatt nem tudok, bár már állok, és úgy fogom a hasamat a röhögéstől.
Azt sem vesszük észre, hogy nyílik az ajtó, és valaki minket figyel. Egyszer csak az egyik poénba szállnék bele, de torok köszörülésre leszünk figyelmesek. Odakapom a fejemet és Eusebiot pillantom meg, ahogy a falnak dőlve figyel minket.
- Azt hiszem a betegnek most már pihennie kéne… – jegyzi meg, majd a srácok fogják, felveszi a nyúlcipőjüket és már el is tűnnek. Mintha félnének.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 03. 08. 21:03:47
|
| oosakinana | 2011. 02. 28. 20:38:36 | #11829 |
Karakter: Bartolómeó
Megjegyzés: (Ducky-nak ~ alfámnak)
Egy újabb unalmas nap csinálni kéne valami izgalmasat, ami felpezsdíti kicsit mindenki vérét. Elvigyorodok és elkezdek szaladgálni a klánon belül, meg megkeresem játszó pajtásaimat, akikkel a legjobbakat szoktuk hülyéskedni. Átváltozunk farkas alakunkba és már szaladgálunk is.
Ahogy röhögcsélünk meg viccelődünk az alfahím fia is megjelenik, aki át fogja venni majd az irányítást, Eusebio. Addig csendben maradunk én viszont elkezdem bámulni. Már nagyon régóta felfigyeltem, rá, de tudom, hogy én őt csak azért érdeklem, mert a klán tagja vagyok. Pedig néha eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne, ha esetleg ő meg én….. ááá minek is töröm a fejem. Teljesen felesleges. Megrázom a fejemet.
Tovább figyelem Eusebio-t, ahogy végig sétál, majd átváltozik. Gyönyörű fekete bundája van a hasa alja meg fehér. Akár csak az enyém, csak én szürke vagyok hátamon. Gondolom, megy körbe szaglászni, hogy nincs-e a környékünkön más klán vagy valami. Haverok megráncigálják a farkamat, mert annyira elgondolkoztam, hogy nem vettem észre őket. Ők meg mindent hallottak. Ez nem jó. Közel sem. Főleg, hogy a főnök is hallottam. Na, mindegy. Fogjuk fel poénosan a dolgokat.
Elkezdünk szaladgálni és hülyéskedünk egyszer csak még a határunkon belül idegen farkas szagot érzünk meg. Elkezdünk poénkodni gondolatainkban.
- Gyertek, vicceljük meg őket jól. Jó móka lesz. – mondja Diablo.
- Húzgáljuk meg a farkukat, vagy ami még jobb. Tereljük a vízeséshez őket. – kezd el röhögni Morty.
- Vagy rémisszük halálra őket. Úgy is olyan ijedősek. – mondom végre én, és mindenki elkezd helyeselni, de ilyenkor egy ismeretlen hang is megjelenik.
- Meg ne próbáljátok felbosszantani őket. Felejtsétek el. – halljuk nyugodt, de még is parancsoló hangot. Ajjaj, az már régen rossz, ha a főnök szól köze. Egymásra nézünk, majd elkezdünk szaladni. A farkasok irányába, miközben csak röhögünk. Egyszer csak visszaváltozunk, hogy a főnök ne hallja a gondolatinkat.
- Na, akkor mit csináljunk? – kérdezi vigyorogva Morty.
- Ijesszük halálra őket, az olyan jó buli. – mondja ötletemet Diabolo, majd rám néz. – Neked mi a véleményed Rómeó?
- Rendben menjünk, de azért csak óvatosan. Nekünk lehetőleg ne essen bajunk – mondom röhögve, mire a többiek is rákezdenek. Elindulunk és megkeressük őket.
Elbújunk, mikor megtaláljuk. Mindenki más és más helyre bújt el. Három részről könnyebb ijesztgetni. Elkezdjük őket rémisztgetni. Teljesen be vannak tojva. Minden féle hülye hangokat adunk ki utána meg röhögünk. Azt se tudják hova kerültek. Egyszer viszont annyira elkezdek nevetni, hogy kiborulok rejtekhelyemről. Mikor rájönnek, hogy az ellenfél falkából jöttünk felém kezd el futni mind a ketten, mire átváltozok, és úgy támadnak le.
Mivel nem tudok harcolni és sosem harcoltam még védekezni sem tudok. Ráharapnak a lábamra, amire felvonyítok. A gondolataimban hallok valamit, de nem tudok rájönni, hogy mi lenne az a fájdalom túlságosan is eltompítja az agyamat. Egyszer csak a semmiből előterem egy fekete farkas, Eusebio. Azt hiszem, nagy bajban leszek.
Fenségesen küzd és szinte hozzá sem tudnak érni. Nem csodálkozok, hogy ő lesz az alfahím apja után. Összekapnak kicsit a farkasokkal, de a végén még is elküldi őket, haverok odajönnek hozzám és kíváncsian néznek engem, miközben én sebesült lábammal vagyok elfoglalva. Azt hiszem eltört annyira át harapták.
Egyszer csak egy sötét árnyék vetül rám. Felnézek és Eusebio-t látom meg felém magasodva. Arcát figyelem, de semmit nem tudok kiolvasni belőle és a gondolataiban sem hallok semmit. Ezt neveznék úgy, hogy vihar előtti csend?
|
|
