A Green Food étterem kicsi és praktikus. Arra az elvre lett kialakítva, hogy sok ember férjen el kis helyen is, így a székek jórészt egymáshoz érne, ha nem húzza be teljesen az ember és az asztalok is túl közel vannak egymáshoz, ahhoz, hogy valaki viszonylag szeparált beszélgetést folytasson a szomszédjától.

Ha nem lennék gondolatolvasó, akkor is mindent hallanék amit mondanak és ez borzasztóan idegesít. Szerencsére ebédidõben csak kevesen választják ezt az éttermet, mert az amerikaiak nagyon kis százaléka figyel csak az egészséges étkezésre. Tulajdonképpen ez nem a kedvenc helyem, nem is az én stílusom, mert annak ellenére, hogy a kevésbé olajos ételeket preferálom, a hús ellen semmi kifogásom. Egy barátom kérésére jöttem ide, aki a tanácsomat szeretné kérni, szigorúan szakmai szempontból.

Végre megérkezik a pincérnõ is a két római salátával és persze a gondolataival.

„Csak tudnám minek melózok itt még mindig, mikor a seggfej Tony csak azért adja meg a túlóradíjat, mert még nem jelentettem fel zaklatásért! Jól meg kéne neki mondanom, hogy hová dugja a mocskos…”

- Köszönöm kisasszony! – mosolygok rá, figyelmen kívül hagyva a fejébõl tóduló szóáradatot, ami csak akkor szakad meg, mikor válaszol.

- Nincs mit. Hozhatok még valami mást?

- Nem, köszönjük.

„Õ legalább ismeri a köszönöm szót. Nem úgy mint az a rohadék szo…”

Eltûnik a közelembõl, ismét az áldott béke a fejemben, távol ettõl a sok keserû, negatív gondolattól.

A velem szemben ülõ egyenlõre csak a salátát eszegeti, a feje tiszta és a közelünkben sem ül több ember, így nyugodtan beszélgethetünk.

- Mirõl van szó Richard?

- Nem is tudom hol kezdjem. – sóhajtja.

„Mindig is monogám párti voltam és hiába a diploma az ilyen emberek gondolkodását nehéz…”

- Kezd az elején. Mi a probléma? – kérdezem, mintha semmit sem hallottam volna az egészbõl.

- Egy házaspárról lenne szó… pontosabban van egy pár és egy harmadik személy. A férfi szeretõje, de õ személy szerint amolyan második feleségként emlegeti, viszont jogilag nem házasok, mert nem akartak jogi következményeket. – mondja nehézkesen.

Richard négy évvel idõsebb nálam, két éve praktizál, de a komolyabb eseteknél gyakran kér tanácsot. Még nem sikerült neki kialakítani egy ítéletektõl mentes Én-t, így gyakran nem tud elvonatkoztatni és tárgyilagosan, vagy kívülrõl szemlélni a problémát.

- A férj egyiktõl sem akar megválni, de a két nõ között egyre nagyobb a feszültség, holott eleinte szinte a legjobb barátnõk voltak. Olyan problémákkal hozakodtak elõ, minthogy melyikükkel szexel elõször a férje, féltékenyek egymásra minden téren.

- Nos, ez várható volt egy ilyen kapcsolatnál. A poligámia nem mindenkinek való. – mondom a helyzetet elemezve. – Én azt javasolnám, hogyha együtt akarnak maradni osszák el a napokat. Legyen mindegyiknek saját éjszakája a férfival, ha pedig a hármas aktust választják, akkor szintén. Egyik nap az egyikük legyen az elsõ, másik nap a másik. – javaslom, szegény férjnek elég érdekes lehet a helyzete.

Nem mintha bajom lenne az édes hármas gondolatával, de én jobb szeretem kisajátítani azt aki hozzám tartozik és csak vele foglalkozni, csak õt kényeztetni.

- Én is valami ilyesmire gondoltam.

„Legközelebb nem jövök megint Sebastianhoz. Nem értem miért vagyok még mindig bizonytalan, pedig egyre több betegem van.”

Nem mondok semmit, de pontosan tudom mire gondol. Richard még az egyetemen lett az egyik legjobb barátom, de mikor én három év alatt elvégeztem és ledoktoráltam és neki nem voltak olyan kiemelkedõ eredményei, elbizonytalanodott. Egy idõben folyton azt gondolta, hogy fölötte állok és még mindig van ebbõl valami. Remélhetõleg hamarosan kiveri ezt a fejébõl…

***

- Itt van a következõ páciense kartonja. – adja a kezembe Alis, a titkárnõm.

Magas, fiatal nõ és kissé vásárlásfüggõ, ha cipõkrõl van szó. Kedvelem, mert általában kimondja ami a fejében kavarog.

- Köszönöm, kérem szóljon, ha megérkeztek.

Leülök a kényelmes fotelembe, az egész rendelõm meleg árnyalatokkal van borítva: csokoládébarna falak, krémszínû bútorok és szellõs fehér függöny, egy narancssárga vászonszalaggal oldalra kötve. Modern és otthonos, ahol könnyebben képesek ellazulni az emberek. Már amennyire az én pácienseim képesek erre.

Kinyitom a mappát és elolvasom a rövid adatlapot, amit a titkárnõm töltet ki az új páciensekkel. Egy párról van szó, Victor Marsay és Andrea Johnson. Huszonnégy évesek mindketten.

Két hete kapták az idõpontot, egyszerre foglalkozom majd kettejükkel, ami nagyon hasznos tud lenni párok esetében.

A mappát az asztalra helyezem, majd az íróasztalomhoz sétálok és a fiókjából elõveszem a jegyzetfüzetem, amire a terápia közben szoktam írni. Késõbb ezt átdolgozva beviszem a gépembe és kinyomtatva egy kartonba teszem, mint bármelyik orvosi leletet.

Éppen leteszem a tollat is az asztalra, mikor Alis szól, hogy megérkeztek.

Bevezeti a párt a rendelõbe, még a gondolataikba sem látok, de már tudom, hogy gondjaik vannak. Nem nagyon néznek egymásra, a hölgy inkább a szõnyeget bámulja, a férfi pedig elõre néz és rám pillant mikor közelebb lépek.

- Üdvözlöm önöket! – alaposan szemügyre veszem õket, mint mindenkit akivel találkozom, de a feszültség szemmel látható közöttük. – Dr. Sebastian Landebert vagyok.

- Victor Marsay. – mondja a férfi miközben kezet rázunk, a hangja lágy dallamos. – Õ pedig a menyasszonyom, Andrea Johnson. – röviden biccent felém amit viszonzok.

- Kérem foglaljanak helyet. - a kétszemélyes kanapé felé intek, mire csendesen oda is sétálnak és leülnek. Láthatóan távolságot tartanak egymástól.

Helyet foglalok velük szemben egy pillanatig még tanulmányozom õket. A férfi jóképû, nyitott személyiségnek tûnik, a menyasszonya ellenben nagyon tartózkodónak és merevnek.

Nem koncentrálok tovább az óra ketyegésére, így a gondolatok szabadon áramlanak a fejembe.

„Nem hiszem el, hogy komolyan belementem ebbe! Ezt a szégyent! Ha a szüleim megtudják soha többé nem tudok a szemükbe nézni”

Hmm… a hölgy egyértelmûen nem akarja ezt…

„Remélem ez majd mûködni fog, mert már nem bírom tovább így. Andrea-t nem érdekli, de bízom benne, hogy legalább kibírja majd és nem rohan ki idõközben.”

Akkor ezt a terápiát a férfi javasolta. Különös, általában õk nem igazán akarják.

- Nos, elõbb had mondjak el néhány dolgot a terápia lényegérõl. – kezdem a szakszerû bevezetõt, mielõtt rátérnénk az érdekes részekre – Elõször is, az itt elhangzottak nem kerülnek ki innen, az orvosi titoktartás kötelez. Azt szeretném tehát kérni, hogy próbáljanak a lehetõ legõszintébben beszélni a problémáikról. Bármirõl is legyen szó együtt megtaláljuk a megoldást, de ez csak akkor fog mûködni, ha mindketten akarják.

Victor oldalra pillant Andrea-ra, aki teljesen passzívan ül, mintha itt sem lennék. A gondolatai egyedül csak arra irányulnak, hogy milyen szégyen éri õt.

Akkor kezdjük a nyitottabb féllel.

- Victor, megkérhetem, hogy mondja el miért vannak itt?

Rám pillant, a zavar süt az arcáról, de az eltökéltség is. A szemembe nézve egy pillanatra elbámészkodik. Az íriszeim sokakra vannak ilyen hatással.

- Mi… már a középiskola óta ismerjük egymást és öt éve együtt élünk. – kezdi feszülten, az ujjai a nadrágját kaparásszák. - De… sokat veszekszünk és… mostanában már nem… csak ritkán szeretkezünk.

A végére a kanapén ülõ hölgy teljesen elvörösödött és összeszorítja az ajkait. A férfi is zavarban van, halvány bõrét enyhe pír színezi és ezért nem nagyon néz rám.

- Értem. Kérem, mikor beszélgetünk nézzen rám. Nem kell zavarban lennie a szexualitás egy természetes aktus, ami minden ember életnek része. Nincs benne mit szégyellnie.

Bólint, feszülten elmosolyodik, igazán aranyos, de ez a mosoly is eltûnik amint a párjára pillant.

- Önnek mi a vélemény errõl? – kérdezem Andrea-t.

„Azt várhatja hogy elmeséljem!”

„Jaj, ne! Kérlek Andrea, ne kezd el, csak most nem!”

- Én nem szeretnék a magánéletemrõl beszélgetni. – jelenti ki határozottan.

Magamban elvigyorodom ezen a dölyfös szigorú hangon, holott valószínûleg azt a szót, hogy „szex” ki sem merné mondani.

- Pedig sokkal jobb lenne önnek is, higgye el. De ha nem kíván beszélni, akkor most csak hallgass meg azt, amit a párja mond és gondolkodjon el rajta.

Ha nekem kéne ezzel a nõvel együtt élnem… vagy egy hozzá hasonló merev férfival egyáltalán nem lenne szexuális életem. Sajnálom a võlegényét, hogy egy jéghegy van mellette.

De vajon fel lehet olvasztani?

- A vitáiknak van köze a szexuális életükhöz, vagy ettõl függetlenek? – fordulok újra Victor felé, miután pár sort lejegyeztem a papírra.

Egy kis csend, majd… - Nem beszélünk róla. Andrea-t kényelmetlenül érinti.

Gondoltam. Ez elég nehezen megoldható, mert a gátlások sok esetben mélyen gyökereznek.

- És ön? Ön mit szeretne elérni a beszélgetéssel?

Ismét rám emeli a szemeit, a kék íriszek szinte csillognak miközben gondolkodik. Ismét elengedem magam és hagyom beáramolni a gondolatokat, amik tömegestül jönnek is.

„… bármit ami jobb mint most, mert ez így frusztráló, idegõrlõ és semmi értelmet!” „… Nem tervezzük a gyereket, akkor minek, ha nem is élvezi? Még azt is megakadályozza, hogy nekem jó legyen, de nem…”

- Szeretném, ha több érzelmet mutatna. – mondja ki hangosan a már összeszedett gondolatait. – Gyakran úgy tûnik, hogy neki teher ha… szexuálisan közeledem felé.

- Tehát ön több intimitásra vágyik, ez teljesen érthetõ. – rámosolygok, hogy kicsit esetleg oldjam a feszültséget benne. A vonásai elég kifejezõt, így tudom, hogy érez.

A bámészkodása nem zavar, megszoktam már és ha egy jóképû férfi néz, az sosincs ellenemre. Na de vissza a témához…

- Az intimitás az, ami összetartja a kapcsolatot. Ezért különleges egy párkapcsolat, és ezért különbözik attól, ha egy vadidegennel létesít szexuális kapcsolatot. Az pusztán az élvezetek hajszolása, de egy valódi kapcsolat a partner iránti bizalom és gyengédség, gondoskodás ez nagyon fontos. A szexuális életükre pedig nagy hatása van. – magyarázom lassan, hátha Andrea-nak is eljut a tudatáig, de nem úgy tûnik.

„Istenem! Ezért kellett idejönnöm? Ostobaságot hallgatni, inkább vállaltam volna délutáni mûszakot az iskolában, vagy bármi mást, mint ezt a megaláztatás…”

Ez a nõ nagyon, de nagyon negatív. Szinte elszívja az energiáim azzal, hogy egy helységben vagyunk és a gondolatait hallgatom. Mintha Victor próbálna segíteni, a nõ meg ignorálja. Miért is vannak együtt?

- Milyen gyakran szeretkeznek? – teszem fel a következõ kérdésem, egy pillanatra megfeszülnek, de csak az egyiküknél lesz tartós ez a testhelyzet.

Érdekes egy óra lesz, az biztos…

- Elhiszem. De azt is meg kell tanulnod, hogy evés közben nem beszélünk. – jelentem ki neki komolyan, és csak lesüti a szemeit.

- Õ..- látható zavara, így csak elmosolyodom picit. - Bo..bocsánat. - dadogja.

- Semmi baj. Legközelebb már tudni fogod. – válaszolom nemes egyszerûséggel és tovább eszik, ahogy én is. Jó látni, hogy betartja azt, amit mondtam neki és bízom benne, ha tanítani kezdem majd jobb lesz neki. Igazából ezzel magam is megleptem, hogy magam mellé vettem, de hát tény… eléggé unalmas itt egyedül és így legalább lesz elfoglaltságom. Hamarabb megeszem mint õ, így megvárom míg befejezi és jól lakik.

- Gyere velem. – mondom, amint lerakta a kanalat.

- Hová? – néz rám kérdõn.

- Gyere megmutatom a szobádat. – mondom neki és elindulva örömmel veszem tudomásul, hogy követ. Egy kisebb mellék részlegbe megyünk, ahol van egy szoba. Eléggé apró és igazából csak ágy van benne, de most ez is megfelel majd neki. A fürdõ mellette van, ami nem sokkal kisebb. Van benne egy wc- és egy zuhany, meg egy csap és ennyi.

- Nos. Ez lesz az. Nem túl nagy pont megfelelõ. – A szája tátva marad, akaratlanul is elmosolyodom kedvesen.

- Én…én…én még sosem aludtam ágyban. – motyogja, ám ezzel felettébb meglep

- Akkor eddig hol aludtál?

- Ahol éppen tudtam, vagy besurrantunk egy szállodába. – meséli el, ami nem igazán öröm teli.

- Értem. Mostantól ágyban fogsz aludni. – mondom határozott hangnemben, mert nem fogom most már hagyni, hogy elcsatangoljon, vagy el bóklásszon más felé. Jobb életet kínálok neki, így remélem betartja, majd a szabályaimat. Az ágyra pillantok, majd vissza rá. - Majd holnapra pedig elõ állítok neked egy program tervet. Ezt kötelezõ lesz betartanod, nem tûrõk ellentmondást.

- Én sosem alkalmazkodom semmilyen programhoz. – vallja be, hát most viszont kénytelen lesz.

- Most kell. – vágom rá komolyan. - Elhagynod a könyvtárat csak az én engedélyemmel szabad. – folytatom tovább a szabályokat.

- Mi? – tágra nyílnak a szemei, és felháborodása kezdi éreztetni velem, nem lesz egy fáklyás menet, még ha az õ javát is akarom.

- Ahogy hallottad. – mondom határozottan. Nekem se tetszik, hogy be kell zárnom, de míg nem tanul meg írni, olvasni, számolni és emberekkel úgy viselkedni, mint ahogy az illendõ nem engedhetem ki. Elkapják és börtönbe viszik.

- Na, azt már nem. – na itt van amitõl tartottam. - Nekem eddig még senki sem mondta meg mit csináljak, szabad ember vagyok, és azt csinálok, amit akarok. – fakad ki és el is indulna mikor megragadva karját tartom vissza határozottan.

- Már pedig itt nincs választásod, vagy elfogadod a szabályaimat vagy mész a dutyiba. – Mélyen nézek a szemeibe és határozottan nézek rá. Nem akarok neki rosszat, de ahhoz be kell tartania a szabályokat. Nem tehet meg akármit, remélem ezt hamar felfogja. - Szóval mi legyen? – kérdezek rá nyomatékosan.

- Maradok. – válaszolja, aminek igazán örülök.

- Helyes. Akkor, most ha le akarsz pihenni, menj csak. Én addig gondolkozom a programon. – mondom kedvesebb hangon, amire bólint. Elengedem a karját és bemegy a szobába. Elõször csak leül, és összekulcsolja a térdeit, de becsukva az ajtót hagyom magára.

~*o*~

Hosszú ideig vagyok oda lent a könyvtár részlegben egyedül. Hiába nyitottam ki az ajtót és tettem ki a nyitva táblát az oktalan tudatlan emberek nem jönnek be a könyvtárba. Nagyot sóhajtva dolgozok tovább a tanulási programon Miyakonak. Legalább ez lefoglal.

Késõ délután mászik elõ szemét törölgetve álmosan. Mosolyogva nézek rá.

- Jó reggelt. –köszönök neki és lerakva a tollat sétálok oda hozzá és simítom meg finoman karját. –Jól aludtál? - kérdem kedvesen érdeklõdve.

- Igen jól azt hiszem. –mondja zavartan és egy erõs korgást hallok meg hasa felõl. Zavartan fordítja el a fejét. –Öhm… kérhetnék… esetleg…

- Igen gyere. –Mondom mosolyogva és finoman vállát megfogva kísérem fel az étkezõbe és leültetve készítek neki szendvicset. Vajat és sonkát rakok rá neki és úgy teszem elé az elsõ szelet kenyeret. Magamnak is készítek és leülünk reggelizni. Szerencsére nem kérdez most semmit így csendben eszünk és láthatóan utánozza azt, amit én csinálok. Helyes tanul, bár látom rajta, hogy igen csak zavarban van, és nem tudja pontosan, mit miért teszek.

Az igazat megvallva magam se tudom miért is csinálom ezt, de valahogy kötelességemnek érzem, hogy segítsek neki. Széplány és igazán megérdemli az esélyt arra, hogy normális életet éljen, és ne az utcán keljen lopkodnia. Az evés befejeztével meg törlöm a számat.

- Elég volt, vagy csináljak még? –kérdezek rá érdeklõdve. Lenyeli a falatot és csak utána beszél, pedig ezt az illemet még nem mondtam neki, de ügyes õ és okos is.

- Igen kérek, ha lehetséges. –mondja és láthatóan morfondírozik valamin. Felállok és neki látok csinálni még egy szendvicset neki.

- Min gondolkozol ennyire Miyako? –kérdem érdeklõdve.

- Csak azon, hogy miért csinálod ezt. Miért segítesz? Miért akarsz nekem minden áron segíteni. Velem még soha senki nem volt ennyire kedves és gondoskodó. Inkább csak börtönbe akartak dugni, mert lopni mertem abból amibõl nekik sok van. –mondja én pedig a szendvicset elé rakva ülök mellé. Finoman fogom meg a vállait és magam felé fordítva néznék szemeibe, ha nem sütné le. Finoman emelem fel fejét állát két ujjal megfogva gyengéden.

- Én is sokat gondolkodtam ezen, miért is csinálom ezt, de rá jöttem, hogy azért segítek neked, mert te egy okos és értelmes, széplány lennél, ha adnának neked esélyt. Értékes vagy, még ha a rongyos külsõ ezt el is takarja. Ismered Aladdin történetét? –kérdezem szemeibe nézve.

- Nem, nem ismerem. –vallja be, amin elmosolyodok.

- Akkor majd megismered.

- Elmesélnéd nekem, míg megeszem? –kérdezi aranyosan, amire nem tudok nemet mondani.

- Igen elmesélem neked Miyako. –adom be derekam és elengedve hagyom, hogy egyen miközben elmesélem neki Aladdin történetét és szemmel láthatóan tetszik neki. A történet végén finoman simítom meg a hátát. Be is fejezte az evést láthatóan jól lakott.

- Köszönöm az ételt és a történetet, igen tanulságos. –jegyzi meg.

- Remek, örülök, hogy tetszett, na de ideje ezt a csiszolatlan gyémántot is megcsiszolni, hogy lássa minden fajankó az értékét. –jegyzem meg felállva és kezemet nyújtom neki. –Ideje neki látni a tanulásnak.

- Úgy gondolod én is egy olyan csiszolatlan gyémánt vagyok, mint Aladin? –kérdi nagy szemeket meresztve rám

- Nem gondolom Miyako, hanem tudom. Én felismerem az értéket. –jegyzem meg neki, bár remélem a szavaim megnyugtatják és nem akar majd szökni.

~*o*~

Egy hónapja, hogy Miyako a könyvtárba került és tanítom minden egyes nap. Alig van vendége a könyvtárnak és egyik se olyanok, akik ismernék õt, így nyugodtan tudunk lenni. Én is azóta ide költöztem, hogy közelébe legyek. Voltak nagy harcaink, mikor ki akart menni a könyvtárból, de nem engedtem. Még nem szabad kimennie. Majd legfeljebb egy év után, ha már minden biztos, és köztük az is hogy elfeledték ki is õ valójában. Ez alatt a hónap alatt nagyon gyorsan sikerült haladnunk. Olyan, mint egy szivacs aki szomjazza a tudást. Kapott új ruhákat és napi háromszor eszik, és már koránt se az a kis csontváz, mint volt. Egy gyönyörû idomokkal rendelkezõ csinos hölgy lett belõle ezalatt a hónap alatt, és a viták ellenére nagyon meg szerettem. Õ az elsõ nõ az életemben, akit az elsõ adandó alkalommal nem vittem az ágyba. Nem tudom mi ütött belém, de teljesen megfogott. Vigyázni és óv ni szeretném.

- Engedj ki Derek! Ki akarok menni! –Mondja akadékoskodva. –Vigyél ki sétálni! –kérlel szinte parancsolón. Nagyot sóhajtva vakarom meg a takrómat.

- Nem lehet Miyako. Még biztos felismernének az utcán. –mondom gondterhelten az ajtó elõtt állva, hogy ne tudjon kimenni.

- Akkor kiszököm! –vágja a fejemhez.

- Rácsok vannak az ablakon, szóval nem tudsz csak az ajtón távozni. –hívom fel a figyelmét, ugyanis tényleg szereltettem fel rácsokat az ablakra.

- Gonosz vagy! Ki akarok menni a friss levegõre! –mondja és nagyot dobbant a lábával. –Unom már idebent! Szabad akarok lenni!

- Jó kiviszlek, de egy feltétellel Miyako! Végig mellettem maradsz. Elviszlek az egyik kedvenc helyemre, ahol nincsenek emberek és szabadon futkározhatsz. –mondom szemeibe nézve, és remélem ezzel kicsit lehiggasztom kedélyeit és elégedett lesz.

- Elnézést. – hosszan nézek a lányka szemeibe, ám bunkó modoromban talált.

- Azt ajánlom, máskor jobban figyelj. – morogom neki „bajszom alatt.

- Kapjuk el arra ment. – hallatszik az újabb kiáltozás. A lánykát figyelem és reakciójából ítélve már tudom, õt akarják elkapni. Mielõtt elslisszolhatna, megragadom karját és ott tartom.

- Õt keresik?- szólalok meg az oda érkezõknek.

- Igen. Ne engedje el Uram. - szólal meg, levegõt alig kapó pék. - Ez a lány ellopott tõlem három kiflit.

- És mi az a három kifli magának úgyis annyi van barom? – kezd el mérgelõdni a kicsike.

- Nézze meg az ember még a szája is nagy a kis csitrinek. Börtönben a helye . - fakad ki a pékség tulajdonosa.

- Börtönben nekem? Ugyan már ne nevettessen. – mondja flegmán, én pedig csendben figyelek. - Maguk jól élnek mint halak a vízben és sajnálnak tõlem három darab kiflit. - ordít rájuk.

- Mi meg dolgozunk érte. - morogja az egyik szintén ziháló egyén.

- Higgye el, ha felvennének én is dolgoznék, csak mivel nem tudok olvasni sem írni ezért nem kellek senkinek. – ledöbbenek kijelentésén, és élesen ránézek - Csak tudnám mért csak az okos tojások kellenek az embereknek.

- Nyugodj le! – szólok rá. Jobb emberrel nem is találkozhattál volna kislány. ~Ha nem tud írni, olvasni, hát majd én megtanítalak.~ Fut végig a gondolat agyamon. Túl szép és törékeny teremtés ahhoz, hogy börtönbe kerüljön.

- Én nyugodjak le maga idióta! – tesz engem is céltáblájává.

- Pofa be! - szólok rám ismét. Dühösen ráncolja össze homlokát. ~Kicsi lány nem érdekel, mit gondolsz, de most mentem meg az irhád.~ - Mit akarnak a lánnyal csinálni?

- Természetesen feljelentést teszek ellene. Nem úszhatja meg szárazon. - mondja az egyik. A lány ellép mellõlem és megfordulva szaladna is el.

- Ne mozdulj! – fordulok hátra és éles hangon kiáltok rá, amitõl megdermed, újra megragadom karját, ne tudjon elszökni. - Hagyják rám, én majd elviszem a rendõrökhöz. – mondom vissza fordulva az ostobákhoz.

- De Uram mag nem tudja elmondani mit tett.

- Ellopott három kiflit az ön boltjából. - mondom határozottan- És nyugodjon meg van egy rendõr ismerõsöm õ majd elintézi nekem. – még jó, hogy ügyesen hazudok. Megfogva határozottan a lány másik karját is.

- Áu. Ez fáj. Engedjen el maga …- szisszen fel, de most nem engedek a fogásomból. Elindulva ráncigálom magammal messze az ostoba emberektõl. Ezen a lányon segíteni kell, nem börtönbe csukatni. Ficánkolni kezd a kezeim között, de nem érdekel.

- Ne ficánkolj már. Maradj nyugton. –szólok rá.

- Mégis mit gondol, hagyom, hogy csak úgy bedugjon a dutyiba. – morog rám. A karomba harap és még meg is rúg, ami koránt sem tetszik. Már szerencsére a könyvtár elõtt vagyunk ahova nem jöttek utánunk. Megragadva ismét mindkét karját fordítom magam felé és mélyen nézek a szemeibe kissé mérgesebben.

- Higgadj már le! - Ripakodok rá. - nem akarlak dutyiba vágni. – végre felnéz rám és látom a döbbenetet a szemében.

- Akkor minek mondta azt? Mért ráncigált el? –teszi fel a kérdést én pedig körbenézve elengedem egyik karját és kiveszem a kulcsomat amit a zárba helyezve nyitom ki a könyvtár ajtaját.

- Azért, hogy a csõcselék lenyugodjon, és ne kövessenek. –mondom neki a gyors kommentárt. –Gyere be. –utasítom és beviszem a könyvtárba. Maga a könyvtár egy nagyon régi épület és kívülrõl meg nem mondaná róla senki, hogy itt bizony kulturális értékek vannak. Bent viszont nagyon impozáns és elbûvölõ környezet. kulcsra zárom magunk után az ajtót, hogy még véletlen se jöjjön be ma senki. A lányra nézek és az ajtóhoz nyomom újra megragadva mind a két karját. Mélyen nézek szemeibe és macskám felugrik a vállamra.

- Mégis minek hozott ide?! –Kérdi kissé riadtan. –Meg akar erõszakolni? –hangjában hallom a félelmet. Nagyot sóhajtok kérdéseire. Elengedve kezeit állok elõtte és mikor menekülne, elé rakom a kezem, hogy ne tegye. Az ajtó kondul egy nagyobbat, ahogy kezem csapódik rajta.

- Elõször is hallgass végig. Nem… nem megerõszakolni akarok, hanem segíteni neked. Azt mondtad nem tudsz írni, sem olvasni. Nos, én megtanítalak. –Mondom szemeibe nézve komolyan. Felém fordul és pislogva hitetlenkedve néz rám.

- Mégis miért tenné?

- Mert túl unalmasak a napjaim…

- Én nem tudok fizetni. –mondja kissé remegõ hangon.

- Nem is kell. Sõt szállást és ételt is adok neked. –jegyzem meg mélyen szemeibe nézve és a döbbenete egyre inkább fokozódik.

- Mégis miért tenné ezt? –teszi fel újra a kérdést.

- Mondtam túl unalmasak a napjaim, és mert az egész városban csak én vagyok hajlandó neked segíteni. –sóhajtok nagyot. –Na, kell a segítségem vagy sem? –teszem fel a kérdést nyíltan és egyenesen. –Ha nem fogadod el, viszlek a börtönben. –teszem hozzá motivációként. –Hajlandó vagy tanulni? –hosszú csend áll be én pedig türelmesen várom a válaszát. Elveszem mellõle a kezem és megsimítom macskám fejét, majd zsebembe dugom. –Nos?

- Elfogadom. –mondja ki bizonytalanul.

- Remek! Akkor egy szót se akarok hallani és mindenben követed az utasításomat. –mondom és megfordulva indulok el be a könyvtárba és felkapcsolom a lámpákat, ami még jobban bevilágítja az épületet.

- Mégis ki maga? –teszi fel a kérdést, majd visszafordulok hozzá és egy kedves lágy mosolyt engedek meg.

- Derek Freed vagyok. A város fõkönyvtár tulajdonosának fia. Én igazgatom ezt a könyvtárat. –mondom el neki. –Kérlek, gyere velem. Bizonyára nagyon éhes vagy. –mondom neki, majd mikor újra megfordulok, hogy elinduljak, meghallom gyomrának korgását.

- Igen, éhes vagyok. –mondja félénkebben hasára téve kezét.

- Akkor meg gyere, ne kéresd magad, mert nem fogok könyörögni. –jegyzem meg neki és hátra megyünk a könyvtár kiskonyhájába ahol kivéve a hûtõbõl egy fazék levest teszem oda megmelegíteni. Szedek neki és az asztalra lerakva nézek rá. –Gyere, egyél.

- Abból? –kérdi zavartan.

- Igen ebbõl. Egyszerû tyúkhúsleves tésztával. –mondom ránézve és látva habozását, rá kell jöjjek, még csak kifliket és száraz ételeket evett. Odalépve mögé megsimítom két karját párhuzamosan. – Nyugodj meg nincs semmi baj. Nem kell szégyellned elõttem semmit. –mondom neki lágy hangon és az asztalhoz kísérve ültetem le és kezébe adom a kanalat. Érintéseim lágyak és bíztatóak. Eldöntöttem, hogy segítek neki akkor az így is lesz.

- Én még sose ettem kanállal. –mondja ki õszintén. Remek legalább azt tudja, hogy mi az amit fog.

- Nincs semmi baj, itt vagyok és segítek. –mondom lágy kedves hangon és a hátát megsimítva fogom meg a kezét és a hátát megnyomva döntöm kicsit elõrébb, és az elsõ mozdulatot megmutatom neki. –Így kell kanállal kanalazni a levest, egyet kérek, akármilyen éhes vagy ne habzsolj, mert akkor rosszul leszel és visszaköszön az étel. –hívom fel a figyelmét a habzsolás veszélyére. –A habzsolás az, amikor túl gyorsan eszel sokat. –teszem hozzá, hogy értse minden szavamat.

- Jó lesz így, nagyapa?

- Ennyire ne mozgasd a csípõd… csak egy finom kis mozdulatot kell tenned. Látod? Így.

Nagyapám egy fél mozdulattal az elõttem lévõ sziklába csap, ami a nagy erõtõl rögtön lebucskázik az alattunk lévõ szakadékba. Elképedve nézem. Én még sosem voltam ilyenre képes pusztán a farkammal!

- Cápaként könnyebb lenne - jegyzem meg közömbös fintorral. Egyáltalán nem is értem, mért a második alakunkban gyakorolunk.

- Az elsõ formádnak a szárazföldön nem veszed hasznát. Ebben az alakban viszont az utolsóra is hatással lehetsz. - Nem értem, mire gondol, de csak engedelmesen bólintok, és ismét próbálkozom. Megint nem sikerül. Akkor már feldühödök, és csapok egy óriásit. A kõ darabokra hullik, és egy láncreakciót beindítva, lefelé lök egy méretesebb sziklát is. Lentrõl tompa visítást hallani. Illetve… ez nem visítás, hanem ultrahang.

Nagyapámmal egymásra nézünk, aztán egyszerre kezdünk el úszni. Ilyen hangja csak egyfajta állatnak lehet… és a sejtéseim beigazolódnak. Lent egy kisdelfin sír keservesen, a kõ a farkára esett. Nagyapa elismerõen néz rám, aztán kérdõen a kisállat felé bök.

- Megeszed?

Végigmérem a magát kétségbeesetten ide-oda vetõ emlõsön, és kissé elfintorodom. Nem, delfineket nem eszek. Õk közel a legértelmesebb lények ebben a nagy kékségben, ráadásul még az emberekkel is jóban vannak. Egyszer talán még a szövetségeseink lehetnek, ezért gondolok a jövõre, és nem bántom õket.

- Nem - legyintek. - Fél fogamra sem lenne elég.

- Ahogy gondolod.

Közösen felemeljük a delfinrõl a követ, az pedig majdnem rögtön eltûnik a tenger sötétjében. Csak a felfelé szálló vércsík jelzi még, hogy itt volt. Ez kissé elkábít, de meg sem rezzenek, megfogadtam magamnak, hogy delfineket nem eszem… nagyapus nem fogadta meg. Õ szimplán elég bölcs már ahhoz, hogy ne egyen meg minden útjába evickélõ dolgot. Én ezen még dolgozom. Egészen jól fejleszti az önuralmat.

- Menjünk - fordul meg hirtelen a mellettem lévõ, és ismét felfelé kezd úszni. Egy darabig még nézek a delfin után, kifújom a vértõl bûzlõ vizet, és csak akkor kezdek el én is visszafelé úszni, mikor biztos vagyok benne, hogy a kicsi már messze jár. Mert képes lennék utána vetni magam, ha tudnám, hogy van esélyem elkapni.

Egész délelõtt a zátonyt õrzöm, közben megkergetek néhány szerencsétlen, arra tévedõ halacskát. Nem lakom jól velük, de a nap hátralévõ részében még jönni fog elég. Buta halak. És nem csak a halak buták… az emberek bûzét bizony még a víz alatt is érezni. Halkan felmorranok, ezek nem tanulnak. Bár az utóbbi idõben kevesen jöttek, valamiért mindig visszatévednek ide, és rájuk kell ijesztenem. Idegesítõ népség, nem bírják elfogadni, hogy a víz már nem az õ területük. Mintha nem lennének már így is elég hatalmasak…

De lenyugtatom magam, nehogy véletlen nekiugorjak bármelyiknek is. Nekem csak az ijesztgetés a feladatom, aztán már magától jön a hatás. A zátony mellett kell maradnom.

A szag irányába úszom, így hamarosan meg is pillantom õket. Két fiú, már amennyire ki tudom venni õket. Az egyik rögtön berezel tõlem, hátra is hagyja a másikat, és ez megint csak gúnyos gondolatokat ébreszt bennem a fajtájuk iránt. Az én klánom ilyet soha nem tenne, csak az emberek ennyire alávalóak… pedig én nem utálom õket. Csak akkor, ha felesleges munkát csinálnak nekem.

Már éppen megkönnyebbülnék, hogy elmennek, de akkor… a lent maradt ember felõl vöröses felleg látszik. Pillanatok alatt megérzem a vér édes illatát, ami most ezerszer csábítóbb, mintha egy állatét érzem. Szinte kényszeríti az izmaim, hogy támadjak, többet akarok ebbõl érezni, meg akarom ízlelni, és… már nem is tudom kontrollálni magam. Felé iramodok, de még idõben ellöki magát. A vére az orromba ivódik, teljesen feltüzel, de próbálok küzdeni magammal. Nem, nekem ezt nem lehet, egy emberbõl enni egyenlõ az öngyilkossággal. Nem tehetem meg, akármilyen kívánatos a vére, és akármennyire is szeretném! Néha felé pillantok, de nem akarom látni. A szememben õ már egy préda, akire ezentúl megszállottan vadászni fogok. Túl finom a vére. Szerencsére most kapcsol, és elmenekül, de még percekkel késõbb is érzem a vérének illatát. Ilyen lehet az emberi vér? Ennyire jó nem lehet… meg fogok õrülni, ha nem kaphatok belõle legalább egy… kicsit…

De nem, nem felejthetem el, ki vagyok. Egy cápa, akit nem érdekelnek az emberek, nem szabad, hogy érdekeljenek. Ne legyél hülye, Chris… csak verd ki a fejedbõl!

Végül a korallzátony felé indulok, közben felfalva minden utamba akadó halat. Ennem kell. Most rögtön.

Másnap reggel kimegyek a partra, egyszerûen nem bírom ki, ha nem teszem. A zátony egy napot kibír nélkülem, mondjon a családom bármit. Nekik én nem mondtam semmit a tegnapról… nagyapám szerencsére nem volt otthon, neki ugyanis nem bírtam volna hazudni. De jobb is így. Az eszem egyre csak a tegnapi srácon jár, valahonnan érzem is az illatát, de nem akarom megkeresni. Könnyen lehet, hogy letámadnám, ha nem marad meg köztünk a tisztes távolság. A kábulat elõl a hullámokba menekülök, szörfözök, és egy srác le is szólít. Valami versenyrõl pampog, én meg, bár nem szoktam szóba állni a fajtájával, kivételesen belemegyek. Legalább ez is elvonja a figyelmem.

Nem vele fogok versenyezni, hanem az egyik haverjával. Nekem igazán mindegy, csak kezdjük el valahára! Végre az említett is feltûnik, és rám mosolyogva, a kezét nyújtja… ez egy emberi gesztus, volt szerencsém megismerkedni vele. A baj nem is ez. Hanem, hogy szinte remegni kezdek, mikor tudatosul bennem, kicsoda. Az illata csiklandozza az orromat, és kedvem lenne… lenne… nem, semmihez nincs kedvem. Ahogy delfineket nem, úgy embereket sem eszem. Nyugodj meg Chris, minden rendben. Nem érzed a csábító illatot… de a fenébe is, érzem!

- Szólíts csak Chrisnek! – Próbálok természetes lenni, és ez most remekül sikerül. De ez csak annak köszönhetõ, hogy ebben a testben nem vagyok otthon. Az emberi kifejezések és érzelmek idegenek nekem. Egyedül azt tudom rendesen, ami cápaként is megvan bennem. És most minden éhség nélkül falni akarok…

Még beszélnek õk valamit ketten, én pedig a deszkám fényezem. A cápa alakom eléggé kifejezõ lett rajta, a készítõ jó munkát végzett. Egyszerre kelt félelmet és tiszteletet. Csak nem ennél a fajnál…

- Szóval, a barátaim kissé elfogultak, így olyan bíró kéne, aki egyikünket se ismeri – lép mellém Sao -mert így hívják a hus… az embert-, és körbenéz a parton. A szeme megakad egy másik embercsoporton. – Tökély!

Pár perc múlva már a vízen vagyunk, sok kíváncsi szem kísér minket végig a hullámokon. Nem mondhatnám, hogy zavar, otthon is hozzászoktam már a figyelemhez. Itt is csak annyi különbség van, hogy ezek emberek.

Már némileg hozzászoktam Sao közelségéhez, így kicsit józanabb vagyok. A bennem lévõ cápa viszont folyamatosan a lehetõségeket keresi, hogy levadássza õt. Húzós egy menet lesz ez…

- Gondolom, ismered a szabályokat - fordul felém. Bólintok, bár valójában teszek mindenegyes szabályra. Szerintem tök fölöslegesek. Úgy szörfözök, ahogy akarok, aztán kész…

- Sok szerencsét - ejtek el valami mosolyszerût, vagy mit. De lehet, hogy túl vicsorítósra sikerül, mivel mikor bemondják a rajtot, Sao mintha fel se fogná, csak néz. Eh, a cápa eléggé kikukucskál belõlem… na mindegy. Ez csak elõny.

A hullámok ma egészen vadak, össze-vissza dobálnak minket, ugyanakkor remek esélyt adnak rá, hogy trükközzek. A közönségnek bejön, visítanak is párat, amitõl egyre jobban megfeledkezem róla, hogy a husikám is itt van mögöttem… õ egy darabig utánozza, amit csinálok, aztán magánakcióba lendül, és beelõz. Ahogy látom, egy hullámot akar meglovagolni, amit nem akarna megtenni, ha jobban megnézné. Szinte biztos, hogy le fogja dobni!
Morogva harapok az ajkamba, de ez ellen már nem tehetek semmit. Sao a víz alá kerül, és az óriás engem is lesodor a deszkámról. Lent aztán õrvénybe kerülünk, amit simán elviselnék, ha mondjuk nem emberi tüdõm lenne, de ez így elég kellemetlen. Jó idõre még Saot is szem elõl tévesztem, a hullámok messze sodorják tõlem, de aztán meglátom, ahogy felfelé lebeg a vízben. Eszméletlen, és… vér… vérzik… megrázom a fejem, aztán odaúszom hozzá, és a felszín felé veszem az irányt. A tüdõm fájdalmasan könyörög levegõért, viszont most nincs elég erõm hozzá, hogy felvegyem a második alakom. Végül egy rúgással a felszínre lököm magam, pont, ahogy nagyapától tanultam. Mégis igaza volt az öregnek.

Lihegve nézek körbe, a parttól messze vagyunk, egy teljesen másik partrészen… rögtön a srácra pillantok, aki még mindig nem fest jobban, így gyorsan a partra úszok vele. Ott aztán ébresztgetni kezdem, aztán mikor ez nem hat, megnézem, lélegzik-e még. Igen, akkor elvileg nem lehet baj. Az elõzõ sebe kezdett ismét vérezni, és talán most ez a legrosszabb hír számára. Ugyanis az izgalomtól eddig nem figyeltem rá, de most már ismét megéreztem azt a mámorító illatot… és most egészen közel van hozzám… nagyon-nagyon…

Lassan a kezéhez hajolok, és lenyalom a vért. A lehetõ legmeggondolatlanabb tett, mert innentõl már nincs visszaút. Ahogy megízlelem a sós folyadékot, még ennél is többet akarok, de szerencsére a szárazföldön nem változhatok cápává, hogy megegyem. Ez az egy szerencséje.

- C… Chris… - hallom a meglepett nyögést, mire rápillantok. A szemében a döbbenet és a félelem egyszerre csillan meg, ahogy az én számon a vére. Most teljesen állatias lehetek, ha egyszer elkezdek enni… akkor már nem bírom visszafogni magam.

Mielõtt még bármi mást mondhatna, ismét fölé hajolok, és a fogaim a nyakába mélyesztem. Megremeg és fájdalmasan felkiált, de engem most nem érdekel. Ez az emberek egyik legérzékenyebb pontja, így a vére szinte a számba tódul. A húsának ízét is érzem, de egyelõre jól elvagyok a vérével is. Eközben õ a hajamba kapaszkodik, és tépni kezdi a fájdalomtól, talán ez ébreszt fel. Onnantól ismét próbálom kontrollálni magam, de mindig visszaesek a révületbe. Sao viszont egyre kevésbé szorít, és nem is remeg annyira, ami nem jelent jót… túl sok vérét vettem el! Mikor a keze maga mellé esik, csak akkor bírom elszakítani tõle magam. A szám csupa vér, és az õ nyaka is, ráadásul két sebbõl is vérzik. Ennyi viszont egyelõre elég volt belõle, így az állatias csillogás kezd kiveszni a szemembõl. Behelyettesíti az emberi kétségbeesés… tudom jól, hogy valamit tennem kell vele, különben maradandó károkat okozhatok. Lemosom hát gyorsan a szám, és a karjaimba véve, ismét emberek közé iramodok. Ott aztán beadok egy mesét nekik arról, hogy olyan partszakaszhoz sodródtunk, ahol sok volt a piránnya, ez pedig az egyiküknek a mûve… beveszik, és amíg aggódnak, én észrevétlenül eltûnõk a színrõl. Egyenesen egy elhagyatott halászhajóhoz megyek, itt szoktam lenni, mikor emberi alakban vagyok. Kiemelem a halászáshoz használt hálóm, és nyersen kezdem tömni magamba a halakat. Nem tesz jót, tudom. Az emberi testemnek már a vér sem tett jót, de muszáj húst ennem. Ugyanis tévedtem, mikor azt hittem, ennyi elég volt belõle… nem. Akkor csak az emberi énem kerekedett felül. Ilyen még nem volt, de alaposan meg is fogom bánni.

Ugyanis a cápa emiatt ezerszer éhesebb lett… 

Ásítozva lépek ki, a ragyogó napsütésbe, úgy tûnik, megint nem sikerült idõben ébrednem, hogy megnézzem a napfelkeltét. Nem gáz, majd holnap. Most pedig ideje lenne, megtartani a mai búvártúrát, mielõtt valaki reklamálni kezd!

- Hé cicus, most nem jöhetsz velem! – guggolok le, a lábamhoz törleszkedõ kis jószághoz. Ma hajóval megyünk ki a korallzátonyhoz, félek, hogy belepottyanna a vízbe.

Búsan nyávog egyet, de mikor megcirógatom a füle tövét, elégedett dorombolásba kezd, és hagyja, hogy elmenjek, nem kapaszkodik a lábamba.

Ezzel megspórolt nekem pár ragtapaszt.

- Akkor remélem, mindenkinek világosak a szabályok! – fordulok a négyfõs turistacsoporthoz. Korombeli srácok, és érzem, hogy ebbõl még gond lesz, nem tisztelnek eléggé, hogy figyeljenek a mondandómra. Most is, ahelyett, hogy válaszolnának, vígan röhögcsélnek, valami hülye poénon.

Beszívom az alsóajkam, és tanácstalan pillantást vetek, a felszereléseket elõkészítõ társaimra. Tim megvonja a vállát, jelezvén, hogy itt már nem segít az udvariaskodás. Felsóhajtok, majd a srácok felé fordulva, határozottan toppantok egyet.

- Oké, aki merülni akar, rám figyel! Most! – Erre már felkapják a fejüket, és meglepettségük mellé, némi elismerés is társul. Na azért! – Jól figyeljetek, mert ez tényleg lényeges! A legfontosabba szabály, hogy semmi esetre se távolodjatok el a merülõ társatoktól, karnyújtásnyi távolságnál messzebbre! Ha pedig mégis elvesztettétek egymást, szép lassan, az elmondottak szerint feljöttök a felszínre, és megkeresitek a másikat!

Közlök még velük pár kikerülhetetlen szabályt, majd beosztok melléjük egy-egy dive mastert. Én a leghangosabb párja leszek, és miután sikerül ráaggatni a felszerelést, én is felveszem a sajátom, és lecaplatok a hajó végébe. A srác már landol is a vízben, eléggé eltérõ módon, mint ahogy tanítottuk.

- Tudod Sao, asszem lent hagyhatnád õkelmét – veregeti meg a vállam a hajó kapitánya, én pedig halkan felkuncogok.

- Akkor ki fizetne? – nézek rá, miközben leellenõrzök magamon mindent, és felhúzom a maszkom.

- akkor legalább kóstoltasd meg a cápákkal – von vállat. Elvigyorodok, és a reduktort bekapva, egy óriás lépéssel belevetem magam a vízbe.

Imádom ezt az érzést. Ahogy hirtelen felcsap körülötted a víz, majd minden elcsendesül, és te a kristálytiszta, kékes világban találod magad. Sajnos azonban fel kell löknöm magam a felszínre, hogy a csoporttal együtt merüljünk le, így ismét a víz felett bukkanok ki. Jelzem a hajónak, hogy oké, majd a többieknek, hogy merülés, és társamat figyelve, kiengedem a levegõt a dzseketembõl.

Soha többé nem hozok merülni, egy felelõtlen fiúcsapatot. Társaim is megküzdenek a saját párjaikkal, de ahogy sejtettem, nekem jutott a legrosszabb. Szinte minden jelzést összekever, ráadásul nem figyel rám, folyton nekem kell utána úsznom.

Egyre messzebb kerülünk a csoport többi tagjától, és már azon vagyok, hogy ha sikerül magamra vonni a figyelmét, lefújom a merülést, mikor hirtelen megtorpan… már amennyire hirtelen képes rá, nuku gyakorlattal a víz alatt.

Követem a pillantását, és ég nekem is nyelnem kell, pedig láttam már cápát, úsztam is velük, nem egyszer. De a nem messze tõlünk lebegõ, hatalmas fehércápában, van valami, amitõl borsózik a hátam.

Van benne, valami emberi értelem, ahogy felénk fordulva, mozdulatlanul lebeg és figyel. Megbököm a leblokkolt srácot, hogy mozgásra késztessem, de ennyitõl is, elõtör belõle a pánik, és más lehetõsége nem lévén, engem használ elrugaszkodónak, és a felszín felé lódul.

A rúgás lendülete, engem a korallzátonynak taszít, és fojtottan felnyögök, mikor egy éles korall, hátulról felsérti a vállam, még ruhán keresztül is. Erõsen ráharapok a reduktorra, nehogy kiessen a számból, de mikor oldalra pillantva látom, hogy a víz elszínezõdik körülöttem, alaposan megijedek.

Ha a cápa megérzi, nekem végem! Hevesen dobogó szívvel figyelem, ép kezemet sebesült vállamra szorítva. A régi kutyaharapásom, semmi nem volt ahhoz képest, amit az elõttem lebegõtõl szerezhetek be.

Igyekszem nem pánikolni, és egy lassú mozdulattal feljebb lököm magam. Csakhogy az áramlat felé viszi a vérem, és mielõtt észbe kaphatnék, már vetõdik is felém. Sebesen rúgom el magam az orra közelébõl, és mire visszafordul, már méterekkel arrébb lebegek.

Várom, hogy ismét támadjon, de legnagyobb meglepetésemre, nem teszi. Mintha küzdene önmagával, hol félre fordul, hol ismét felém.

Nem tudom mire vélni, de meglátva benne a lehetõséget, a felszín felé lököm magam. Ahogy kibukkanok, már érkezik is mellém a zodiákkal Tim, és rögtön kihúz a vízbõl.

-Sao! Jól vagy? Hé! – Lehúzza rólam a maszkot, majd lehámozza a felszerelést is, és aggódva hajol a sebem fölé.

- Tim… mi van a sráccal? – nézek fel rá, kissé sápadtan a sokktól, és a vérveszteségtõl.

- Jól van – morogja vissza, nem túl fényes ábrázattal. – Egyszer csak felbukkant, és hevesen kalimpált, egyértelmû volt, hogy baj van. Kihúztuk, õ meg elkezdett hápogni valami cápáról. Nekiálltunk téged is keresni, aztán megláttuk, hogy lent kergetõzöl azzal a döggel.

- Jól vagyok – motyogom halkan, majd fáradtan lehunyom a szemeim. – De asszem, legközelebb csajokkal merülök, azok mindig mellettem maradnak.

Kissé örömtelenül felnevet, majd beindítja a motort, én pedig félig elmerülök az öntudatlanságba, hogy ott ismét megjelenjen elõttem a támadóm. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom elmondani senkinek, de képtelen vagyok állatként tekinteni rá. Nem az volt…

*-*

- Hé, Sao! De jó, hogy itt vagy! Tim belekötött valami idegen srácba, és szörfversenyt beszéltek meg! – pattan elém Mika, mikor cicusom kíséretében, egérkezek a partra. A vállam már szépen gyógyul, a három nappal ezelõtti sérülésbõl, így a deszkám is nálam van.

- Oh, az érdekes lesz! – nevetek fel, de Mika csak megcsóválja a fejét. Hoppá, van még valami… - Mondjad! – vigyorgok rá, mire beletúr hosszú, barna hajába, és felemeli a zsebembõl kiugró macsekomat.

- Nos, Timnek nagy szája van, de nem jó szörfös, így azt mondta, majd az egyik barátja versenyez helyette! – Féloldalasan rám pislog, én pedig rögtön tudom, honnan fúj a szél.

- Ididóta – fintorodok el, de rögtön pezsegni kezd a vérem, ahogy a versenyre gondolok. – És merre vannak?

A part egy pontjára bök, majd mindketten elindulunk, és pár pillanat múlva, már a barátaim, és egy idegen srác körében találom magam.

Rámosolygok a szõke fiúra, és kezemet nyújtva, kibököm a nevem. Elfogadja, és a szemembe nézve, viszonozza. Kissé ledermedek egy pillanatra, mikor találkozik a pillantásunk. De fura szemszíne van!

- Szólíts csak Chrisnek! – mondja, majd elenged és felemeli a földrõl a deszkáját. Megremegek, mikor megpillantom a rajta díszelgõ, méretes cápa motívumot. Nem félek a történtek óta különösebben a cápáktól, de ez, majdnem pont úgy néz ki, mint amit akkor láttam. Még a sebhelye is megvan…

- Bocs Sao, de túl jól nyomta, meg kell neki mutatni, hogy te jobb vagy! – súgja nekem Tim, mire közönyös arccal, meghúzgálom fekete tincseit.

- Akkor drága haverom, máskor inkább azt mutasd meg, te mit tudsz!

Zavartan felnevet, és pedig végül elvigyorodok, és felkapva saját, naplementében fürdõ tengerpartot ábrázoló deszkámat, Chris mellé lépek.

- Szóval, a barátaim kissé elfogultak, így olyan bíró kéne, aki egyikünket se ismeri – pillantok körbe, mígnem egy csapatnyi turistán akad meg a pillantásom, akik éppen minket figyelnek érdeklõdve. – Tökély!

Hamarosan, már a vízen vagyunk, a parton szép kis nézõközönséget hagyva magunk után. Így még égõbb lesz veszteni, de hát ez csak játék, nincs semmi tétje. Legalábbis szívbõl remélem, hogy Tim nem egyezett meg vele semmiben. A fene, ezt azért megkérdezhettem volna…