- Jegyezd meg Yahiko! Nem beszélsz, csak ha kérdez! Azt teszed amit mond! És ami a legfontosabb, soha, de soha nem feleselsz, vagy szegülsz szembe! Úgy fog bánni veled, ahogy õ akarja, de neked egy szavad se lehet! – Szigorúan cseng a hangja, és ha eddig nem is féltem igazán, hát most elkezdtem.
 

- Értem – motyogom alig hallhatóan. Vajon Filowen, akihez visznek, milyen ember? Azt tudom, hogy harcos, de vajon olyan, mint azok, akikrõl társaim meséltek? Õk azt mondták, a legtöbbjük durva, és csak az élvezetet hajszolja. 

Mikor végeznek a külsõmmel, egy szolga lép mellém, majd elindul, és int, hogy kövessem. Szaporán szedem lábaimat, hogy lépést tudjak tartani, így majdnem nekimegyek, mikor megtorpan. Belép az ajtón, és miután meghajolt, és én is követtem a példáját, szépen maga elé tol. 

- A császárné küldi õt, hogy legyen társasága, míg megpihen az úr – hallom meg a hátam mögül, de nem merek felnézni, lehajtott fejjel szuggerálom a padlót.  

De nem szól semmit, a szolga távozik, így kénytelen vagyok rápislogni. Lenyûgözõ férfi, figyelmeztetnem kell magam, hogy ne bámuljam. 

Int, hogy üljek le mellé, én pedig szótlanul telepszem le a mutatott helyre.  

- Mi a neved? – kérdi halkan. 

- Yahiko – felelem engedelmesen, és mély tisztelettel hangomban.  

- Voltál már együtt férfival valaha? 

- Nem, még sosem – válaszolom szégyenkezve. Biztos tapasztalt ágyasra számított, nem is tudom, miért engem küldtek egy ilyen tiszteletreméltó férfihoz. 

Feláll, és a futonhoz lépve, ledõl rá. Lopva követem tekintetemmel, de nem moccanok. 

- Kérlek, feküdj mellém! – szólal meg némi idõ után. Lassan felállok, és ügyelve a mozdulataimra, eleget teszek a kérésének. Megkért… Nem pedig parancsolt. – Nem foglak zaklatni, aludj inkább!  

Ez még inkább meg lep, és kissé neki is keseredek. Nem lennék elég jó neki? Nem tetszek? Felé pislogok, de csak a hátát látom, elfordult.  

Tanácstalanul szegezem tekintetemet a plafonra, mintha onnan várnék segítséget. Sose voltam még ilyen helyzetben, fogalmam sincs, mit kéne tennem. 

Végül szemecskéim leragadnak, és követve az utasítást, álomba merülök.

Arra riadok, hogy feláll mellõlem. Úgy ülök fel, mint akit darázs csípett, és várakozóan pislogok fel rá, hogy megmondja mit csináljak. 

Lehet, hogy már így is elrontottam, talán elõbb kellett volna kelnem, és elõkészíteni neki valamit.

- Ké…készítsek egy fürdõt? – kérdezem tétován, feltérdelve a fekvõhelyen. 

- Köszönöm, de most inkább sétálok, gyere velem! – feleli halkan, nekem pedig majdnem tátva marad a szám. Köszöni? Meg egyébként is, ez is inkább volt kérés, mint parancs. 

- Igenis! – Lecsúszok az ágyról, és megállva elõtte, némán felnézek rá. 

A toló ajtóhoz lép, és arrébb húzva, kilép a fa teraszra, majd lesétálva pár lépcsõfokot, megáll a kerti ösvény kövén.

Mezítláb követem, a császári kertekben sose kell tartani attól, hogy az ösvényen maradva koszba, vagy szúrós, éles dologba botlik az ember. 

Némán indul el a szebbnél szebb növények között, szerencsére nyugodt, lassú tempóban, így én is képes vagyok tartani a tempót. Pár perc múlva, meglepetten eszmélek rá, hogy ez a kert rész, nincs is olyan messze attól, ahol én is sétálhattam. Ha elengednek, át tudok menni a kis fülemüléhez.

Vágyakozva pislogok a rejtekhelye felé, de nem csinálom elég észrevétlenül, Filowen úr észreveszi. 

- Szeretnél menni valahová? – kérdezi ugyan olyan hangszínen, ahogy eddig beszélt. Riadtan rázom meg a fejem, megfeledkezve róla, hogy ez nem túl kifinomult mozdulat. 

- Ne… nem. Persze, hogy nem – vágom rá reszketeg hangon. Tudom, hogy voltak társaim, akiket már kevesebbért is megbüntettek.

Habár õ nem tûnik olyan kegyetlennek, nem szeretném, ha megharagudna rám. 

Kétkedve húzza fel a szemöldökét, majd egyenesen arra indul tovább, amerre pislogtam. Szívem heves, rémült kalapálásba kezd, ahogy egyre közelebb ér madárkámhoz.  

Sietve beérem, és reménykedek benne, hogy kis fülemülém ezúttal nem kezd izgatott csipogásba, mikor meghallja a lépteim.
 

Csalódnom kell, ugyanis egy tó mellett álló, apró cseresznyefáról csiripelés harsan fel, és pár pillanat múlva, egy esetlen kis barna tollcsomó kezd felénk ugrálni. 

Rémülten figyelem, ahogy egyre közelebb kerül a vízhez, és büntetés ide vagy oda, nem hagyhatom, hogy belefulladjon. 

Ellépek Filowen mellett, és pár kecses lépéssel a madárhoz érek. Leguggolok hozzá, és halkan dudorászva neki, igyekszem megnyugtatni. 

Hirtelen árnyék vetül ránk, és a kezemben pihegõ jószággal együtt, riadtan pillantunk fel a fölénk tornyosuló férfira.
 

- Sajnálom, kérem ne haragudjon – állok fel gyorsan, és remegve, bûnbánóan hajolok meg elõtte. Állam alá nyúlva, ösztönöz, hogy egyenesedjek ki, és mikor már csak a fejemet horgasztanám le, azt se engedi.

Szívem ugyan olyan hevesen dobog, mint a fülemülének, és tágra nyílt szemekkel próbálok olvasni a tekintetében.
 

- A te madarad? – kérdezi halkan. Megrebben a szemem, ezt akár igennek is veheti, habár szerintem szabályt szegtem. Nem tudom… 

- I.. igen, az – teszem azért hozzá suttogva. – Pontosabban, nem az enyém, én csak ápolom, mert megsérült, és nem akartam, hogy meghalljon. Eltört a szárnya, és ha nem etetem, nem boldogul – hadarom egyre kétségbeesettebben. Képtelen vagyok olvasni a mimikájában, és így nem tudom mire számítsak tõle.
 

- Értem – reagálja le végül, és mikor ismét a szemébe nézek, látom, hogy már a kezemben pihegõ fülemülét figyeli. – Ma már kapott enni? 

Elkerekedett szemekkel pislogok rá. Ez most akkor azt jelenti, hogy nem kapok büntetést, és továbbra is gondozhatom? 

- Mé.. még nem – dadogom zavartan. Remélem nem értettem félre, mert akkor ez az esemény, nem lenne a legjobb kezdésem, mint ágyas. Rögtön elküldene megbüntetni, vagy saját kezûleg tenné, anélkül, hogy eddig bármit is szolgáltam volna neki.