Nyugodtan sétálgatok a következõ városban. Mivel késõ van, már senki sem jár az utcán. De én érzem, hogy rossz erõ van a közelben. Az utcasarkon befordulva egy kocsmát pillantok meg. Innen jön a baljós energia. Lassan elindulok felé, majd mikor odaérek, belépek. Benn nagy mulatság van. Szuper. Tömérdek berúgott ember, és… az egyik sarokban meghúzódva 3 személy. Beszélgetnek. Az egyiknek vörös haja és hegyes fülei vannak, mint nekem is. Démon. Hm… közelebb megyek hozzájuk, hogy halljam, mit beszélnek.

- Szóval mennyit kérsz? – hajol közelebb a vöröshöz egy kissé szakadt ruhájú pasas.

- 50.000 yent. – válaszol a démon vigyorogva.

- Mi? De hát ez rengeteg pénz! Nekem nincs ennyim! – hûl el a férfi.

- Akkor a drága családodnak vége… - néz rá ridegen a vörös, majd feláll, az övébõl egy pisztolyt húz elõ, és a pasi társának a fejéhez nyomja – És õ lesz az elsõ, aki meghal közülük. - vigyorog a fiúra gonoszan, és az ujját a ravaszra csúsztatja.

- Chh… ez annyira szánalmas. – mordulok fel halkan, majd odabaktatok hozzájuk, és egy mozdulattal hátracsavarom a démon kezét. Õ meghökkenten pillant hátra rám, majd elmosolyodik.

- Áh, te vagy az… Alex Heavy, nemde? Heh… - becsukja a szemét, majd újra kinyitja, és most már sárgán világítanak neki – Apád egy csaló volt, és te sem vagy más. Mekkora jutalmat kapnék érte, ha kinyírnám a Heavy család selejt féldémonját? – röhög fel gúnyosan, majd ellökve magától a pisztolyt nekem szegezi. Gyilkosan nézek rá.

- Dögölj meg te szemét! – suttogom halkan, majd a kezem magam elé emelem, és egy sötét energiahullámmal végzek a gyerekkel.

Csak szánni tudom… mekkora egy seggfej volt.

***

Másnap délutánra haza is értem a fogadóba. Az egyetlen hely, ahol visszatérõ vendég vagyok. És az egyetlen város, ahol eddig nyugtom volt. Fáradtan battyogok le az elõtérbe, és álmos szemeimmel valami ennivaló után kezdek kutatni.

- Na mi az Xander, megint elfelejtettél ételt vinni az útra? – jött ki a konyhából egy idõs férfi, kezében egy pezsgõspohárral, amit épp fényesített. Õ Bob, a jelenlegi legjobb és legmegbízhatóbb barátom, valamint a gyámom.

- Nem, csak odafelé menet mindent megettem. – mosolygom rá a férfira. Õ kedvesen visszamosolyog, majd az egyik szekrénybõl egy tál ételt vesz elõ.

- Neked tettem félre. Az ebéded! – bólintok, majd hihetetlen gyorsasággal tömni kezdem magamba az ételt. Az itteni vendégek már megszokták, hogy én más vagyok, és nem is nagyon törõdnek velem. Még 2 perce sem eszem, mikor a fogadó ajtaját valakik berúgják. A bent lévõ emberek és én rögtön odakapjuk a fejünket. 5 srác az. Vagyis nem srác… arkangyal. Sajna nem jó szándékkal… a mai világban már tényleg semmi sem szent.

- Nos, drága kis halandóim! – lép ki közülük a legerõsebb muksó, feltehetõen õ a góré – 5 percet kaptok rá, hogy minden értéketeket ideadjátok, különben az egész kecó a magasba repül!

Akaratlanul is majdnem elröhögtem magam. Fegyveres fenyegetések és robbantás, hová süllyedt ez a világ? Felállok, és a székemet betolva elindulok feléjük. Érzem magamon az aggódó tekinteteket, de ügyet sem vetek rájuk. Megállok az 5 hülye elõtt, és így szólok:

- Nos, kedves angyalkáim, ti meg 2 percet kaptok rá, hogy szépen elhúzzátok a beleteket, különben a szaros kis életeteknek ezzel vége! – mordulok rájuk, és õk szemlátomást meg is lepõdnek. Aztán felismernek…

- Áááh, rólad már hallottunk. A félvér Heavy kölyök, nemde? – mosolyodik el semlegesen a fõnök. Sötéten nézek rá.

- Közöd? – felnevet.

- Kölyök, nekünk semmi bajunk egymással! Nem lenne egyszerûbb simán kisétálnod innen, és átengedni a terepet? – hitetlenkedve nézek rá, mire hirtelen hátulról átfogják a nyakam. Hát persze… Egyik a hátam mögé osont, miközben én ezzel a barommal csevegtem. Túlságosan kiszámítható lépés. „Beszélgetõpartnerem” lassan elindul felém, majd mikor odaér elém, gúnyosan rám vigyorog.

- Vagy inkább így mondom: 2 percet kapsz rá, hogy szépen elhúzd a beled, különben a szaros kis életednek ezzel vége! – Nevetséges. Azt hiszi, megzsarolhat. Körülöttünk már mindenki totál kész van. Pedig nem kéne… Lehajtom a fejem, és halkan kuncogni kezdek. Az 5 fickó értetlenül bámul rám. Én erre elkapom a nyakamat szorító krapek kezét, felé fordulok, és egy egyszerû energiahullámmal cafatjaira oszlatom. A társai elhûlve bámulnak rám. Visszafordulok hozzájuk.

- Nos, nem ismétlem meg még egyszer. Tûnés! – mondom most már kiabálva, és a szemeim vörösen fényleni kezdenek. A 4-bõl 3 erre meg is hátrál, de a vezetõ csak nem akar engedni. Elõttem terem, és a nadrágzsebembõl kihúz egy kinyithatós medált. Ez fontos nekem. Pánikszerûen kapok utána, de már nem tudom elérni. A 4 angyal már az ajtó elõtt áll.

- Hát akkor… viszlát! - röhögik, és futásnak erednek.

- NE! Azonnal adjátok vissza! – ordítok kikelve magamból, és utánuk eredek. A hátam mögül még hallom Bob ellenkezõ kiáltását, de nem érdekel. Ezt muszáj visszaszereznem! Egy darabig még látom a menekülõket, aztán elnyeli õket az erdõ sûrûje.

***

Árkon-bokron át szaladok, mikor aztán végre újra meghallom a 4 senkiházi röhögését.

- Na, mit gondoltok, srácok? – vihog föl a vezetõ – Azt a nyomorult féldémont már úgyis leráztuk… Mit szólnátok egy kis szórakozáshoz?

Egy fa mögé lapulok, de már látom, mi a helyzet. Ezek a barmok egy gyenge fiút próbálnak becserkészni. Heh… ez már tényleg szánalmas!

- Én benne vagyok – egyezik bele vihogva egy másik is, és elindulnak a gyerek felé.

Haj… annyira nincs kedvem még ezt az ártatlant is belekeverni. De nincs más választásom. A fa mögül elõrenyúlok hozzá, és berántom magam mellé.

- Maradj nyugton a seggeden! – morgom neki, majd kisétálok a fa mögül.

- Á, itt vagy, te szerencsétlen? – köszönt kedvesen az a degenerált, aki elvette tõlem a medálom.

- Hiányoztam? Hát, nem sokáig lesz alkalmad szomorkodni. – nézek rá sötéten, majd a kezemet magam elé emelem, és a lehetõ legnagyobb energiahullámot irányítom feléjük. Azonnal meghalnak. Heh… szánalmas. Odamegyek a volt vezetõ hamvaihoz, és kiveszem belõle a medálom. Semmi baja. Hála.

Eközben a gyerek, akit megmentettem, éppen kilesett a fa mögül. Nem akarom, hogy meglássa a medált, így villámgyorsan elõtte termek, a nyakánál fogva felemelem, és a fának szorítom. De könnyû.

- Ki vele, ki vagy te? – kérdem hidegen, majd jobban végigmérem a srácot. Hm, tényleg nagyon helyes. Nem csoda, hogy azok a szemetek rátapadtak. - Meglehetõsen szemrevaló teremtés vagy, az biztos… De volnál szíves elárulni, mégis mit keresel ezen a területen?! - megdermedve néz rám.

- Én… én... – dadogja félénken. Édes.

- Igen? – nézek a szemébe kérdõen, és kicsit megszorítom a nyakát, mire õ még jobban remegni kezd.

- N… Ne ölj meg… - hebegi. Én erre felnevetek.

- Most mentettelek meg édesem! Mi értelme lenne megölni? – hallgat. Bátor egyéniség. Végül csak sóhajtok, és elengedem a ruháját, mire õ tehetetlenül a földre rogy elõttem. Nem árthat nekem. Csak az idõmet vesztegetem vele.

- Na jó. – dünnyögöm – Ezzel nem jutok elõbbre. – megfordulok, és már éppen indulnék vissza, mikor utánam kiált.

- Aiden vagyok! – visszafordulok felé, és elmosolyodom.

- Örülök. Én Alex… - nyel egyet. Mit akarhat? Õ olyan más…

- Én… csak… éppen erre sétáltam, mikor ezek szembejöttek velem. – nyögte ki a válasz a 2. kérdésemre is. Fejlõdõképes.

- Aha. – bólintok – Legközelebb inkább maradj otthon. – erre nem válaszol, csak mereven néz. Hát persze, a ruhámat sokan szokták csodálni… Nem lep meg. – Akkor… - méregetem sejtelmesen, majd vállat vonok – Adios. – intek, és mennék, de õ nem hagyja.

- Várj!

- Mire? – nézek rá unottan. Már tényleg kezdem unni amit csinál!

- Én… - lehajtja a fejét, és mintha valamin erõsen gondolkodna, aztán visszanéz rám fekete szemeivel – Meg akarom köszönni.

- Szívesen. – morgom idegesen toporogva. A fogadóba már biztosan halálra aggódják magukat miattam!

- De nem így! Én… - beharapja az alsó ajkát, az arcára némi idegesség ül ki – Szeretném, ha ma nálam vacsoráznál.

- Heh?! – horkanok fel. Mit gondol ez az Aiden? – Szó sem lehet róla. – jelentem ki komoran.

- De kérlek! – jön közelebb hozzám – Nincs más, amivel megköszönhetném!

- Nekem egy „Köszönöm” bõven elég lenne! – mondom makacsul.

- Kérlek! – lép oda elém, és megfogja az egyik kezem – Csak egy vacsora! Nincs semmilyen hátsó szándék mögötte! – próbál magabiztos lenni, de valahogy nem sikerül neki. Komolyra váltom arcvonásaim. Felemelem az állát, és mélyen a szemébe nézek. Õ kicsit félve pillant vissza rám, de már nem annyira, mint elsõre.

- Nem félsz, hogy én is rossz vagyok? – suttogom neki. Halványan rám mosolyog.

- Aki megmentette az életem, az nem lehet rossz! – megadóan sóhajtok egyet. Addig nem fog békén hagyni, míg el nem megyek arra a vacsorára… Bob meg csak nem adja el a házat miattam.

- Hát legyen. Essünk túl rajta. – erre a szemei kicsit felcsillannak.

- Rendben! – mondja vidáman, majd hátat fordít nekem, int, és elindul.

Unott képpel követem. Én bolond… miért is mentem bele?

***

Estére egy kis viskóhoz érünk. Nem túl nagy, de elég otthonosnak tûnik. Mikor még jó pár méterre vagyunk a háztól, az ajtó hirtelen kicsapódik, és 2 lány szalad ki rajta. Azt hiszem ikrek.

- Aideeeen! – visítják, és a tõlem nem messze álló fekete hajúra vetik magukat. A fiú csak nevet, és átöleli õket. Nagy szemekkel bámulom az eseményeket. Ez háremet tart otthon?

Végül a 3 „gyerek” feláll, és nevetgélve elkezdik leporolni magukat. A 2 csaj ekkor nagyra nyílt szemekkel kezd méregetni engem.

- Ki ez a fiú Nii-san? – kérdi az egyik kíváncsian.

Akkor ezek a testvérei. Pompás! Még több kolonc.

- Csak egy barátom. Majd bent beszélgethettek vele! – legyint mosolyogva a fekete, és az ikreket kézen fogva a házba kezdi vezetni.

Némán ballagok utánuk. Nem is tudom, hányadszorra bánom már meg, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe. Más se hiányzik nekem, mint még pár kolonc a nyakamba!

***

Bent egy nõ kedvesen mosolyogva fogad minket. Gondolom õ az anyjuk. Engem meglátva elõször kicsit meglepõdik, majd még szélesebb mosollyal az arcán Aiden felé fordul.

- Új barát?

- Igen, Alexnek hívják. Szeretne ma nálunk vacsorázni! – Szeretnék? Szeretnéd! De inkább továbbra is csak hallgatok, és egy mosolyt próbálok erõltetni magamra.

- Hát persze, szívesen látjuk! – nevet az anyja, majd elém jön, és jobban végigmér – Furcsa ruházatod van neked, fiam!

- Mondták már. – sikerül végre visszamosolyognom, bár hogy hogyan, azt nem tudom. Érdekes hatással van rám ez a család.

- Amanda vagyok. – mutatkozik be.

- Én Lily!

- Rachel!

Mutatkoznak be a lányok is. Mosolyogva bólintok. Eközben Amanda visszafordul Aiden felé.

- A vacsora már kész, csak rád vártunk. – a fekete bólint, majd a csuklómat megfogva az ebédlõbe vezet. Annyira furcsa érzésem van tõle… Tudom, hogy nem ember, de valahogy… nem tudom eldönteni, micsoda.

***

Az ebédlõbe érve Amanda terítéket rak elém, majd behozza az ételt. Az illatát már messzirõl érzem. Hm, finom! Aiden mellett foglalok helyet. Lily és Rachel néha rám pillant, majd nevetgélve súgnak össze. Idegesítõ. Hogy bírja ezt ki Aiden? Egy pillanatra rápillantok, majd gyorsan vissza is kapom a fejem. Nem akarom, hogy észrevegye.

- Na és van munkád, Alex? – ül le az asztalhoz Amanda is.

- És hány éves vagy?

- Ez az igazi hajszíned?

Tesznek fel újabb kérdéseket az ikrek, amikre csak egy rosszalló pillantást kapnak vissza anyjuktól.

- Igen, egy fogadóban szoktam dolgozni apámmal. 18 éves vagyok, és igen. – válaszolok a kérdésekre, és megpróbálok viszonylag jó képet vágni.

A 18-ra Aiden gyanakodva pillant rám. Valahogy nem ér váratlanul. Csak nem sejt valamit?

- Értem. És az édesanyádnak van munkája? – folytatja a kérdezést Amanda.

- Õ halott. – hajtom le a fejem. Együttértõ szemekkel találom körbevéve magam.

- Óh, nagyon sajnálom. – mondja a nõ halkan. Rámosolygok.

- Ugyan, semmi baj! – felállok, és betolom magam mögött a széket, mivel idõközben már mindent megettem – Köszönöm a vacsorát! – hajolok meg, majd elindulok fel, Aiden szobájába. Nem volt nehéz megtalálni, csak követni kellett a furcsa energiát. Azért csak úgy mégsem mehetek el, az gyanús lenne…

***

Felérve alaposan körülnézek. A szobában semmi különös sincs. Csak egy ágy, asztal, szekrény és hasonlók. Tipikus szoba, semmi extra cuccal. Még egyszer végigmérek mindent, majd az ablakhoz poroszkálok, kinyitom, és kiülök a párkányra. A szél játékosan kap bele a hajamba, jólesõ érzést biztosítva. Becsukom a szemem, és hallgatom, amit lent a kis család beszél. Érteni nem értem, csak hallgatom. Az olyan megnyugtató érzés… végül nyílik az ajtó, és a szobába Aiden lép be. Kinyitom a szemem, és rápillantok. Némán becsukja maga mögött az ajtót, és felém fordul.

- Ízlett a vacsora? – mosolyog rám.

- Igen, finom volt. – bólintok semlegesen. Õ továbbra is csak mosolyog.

- Alex, az anyád…

- Mond, mégis mit akarsz még tõlem? – mordulok rá idegesen – Itt maradtam vacsorázni. Megköszönted. Útjaink ezzel elválnak!

- Akkor miért maradtál itt? – magam elé bámulok. Kis csend következik. Végül megszólalok.

- Mi vagy te? – nem válaszol. Csak hallgat. - Na így nem játszunk! – morgom idegesen, majd megfordulok, és lefelé bámulok, hogy felmérjem a terepet az ablakból leugráshoz. De mielõtt még megvalósíthatnám ezt a tervem, Aiden az egyik kezét a vállamra helyezi. Kiráz a hideg. Hátrapillantok rá. A szemei most egészen másak…

- Ne menj még.

Értetlenül bámulok rá. Õ pedig visszanéz rám… komolyan… és bár semmi ridegség sincs a tekintetében, mégis megborzongok. Mit akarhat még tõlem?

Csupa fehérség vesz körül… Megpróbálok megmozdulni, de nem sikerül. Mintha oda lennék betonozva, egy helyre. Valahol, nem messze tõlem az anyám arca rajzolódik ki a fehérségbõl. Anya… Mi ez…? Mit keres itt? Meg akarom szólítani, de egy hang sem jön ki a torkomon. Aztán a semmibõl felbukkan mögötte az apám alakja… kezében egy kést szorongat, amit… amit egyenesen anyának szegez. Nem! Ne bántsa! Engem már ideküldtek miatta, akkor legalább anyát ne…

Rá akarok kiáltani, de még mindig nem tudok egy hangot sem kiadni. Az apám fölemeli a kezét, és anya felé lendíti a kezét…

Reszketve, zihálva ébredek föl. Csak álmodtam… körbenézek. Már megint az erdõben vagyok. Mindig itt kötök ki, amikor a múltammal kapcsolatos rémálmok gyötörnek. És minden egyes alkalommal a szívbajt hozom jelenlegi gyámjaimra.

- Aiden! Aiden! – hallok egy ismerõs hangot kiabálni.

Összeszedem magam, és feltápászkodom a földrõl. Leporolom a ruhámat, és megköszörülöm a torkomat.

- Itt… itt vagyok – szólalok meg rekedten.

Elindulok a hang irányába, és hamarosan meg is pillantom a felém közeledõ, 60-es éveit taposó asszonyt.

- Aiden, drágám, minden rendben? – szorítja meg a vállamat gyengéden.

- Igen… azt hiszem – mosolygok rá halványan.

Amanda mindig is saját fiaként szeretett engem, és én is nagyon szeretem õt. Sosem meséltem el neki, mi történt velem, és mi vagyok én valójában – de magától is tudja, hogy más vagyok. Hogy nem vagyok egészen ember. Nem csoda… Lassan 30 éve már, hogy befogadott, és ez alatt a 30 év alatt a külsõm egyáltalán nem változott, nem öregedtem semmit. De mindannyian elfogadnak így, és ez nekem bõven elég.

- Gyere, menjünk haza.

Felé nyújtom a karomat, õ pedig belém karol, és így sétálunk vissza a kis házikóba, ahol a családjával együtt élünk.

***

Az egész napom átlagosan telik. Segítek a konyhában Amandának, aztán bemegyek a férjével, Jasperrel a városba, hogy némi kisegítõ munkával plusz pénzhez juttassam a családot.

Amikor Jasper is végez a munkahelyén, értem jön, és együtt térünk vissza haza. A pénzt átadom Amandának, hogy tegye be a családi kasszába – bõszen ellenkezik, de végül sikerül ráerõltetnem. Ezután föllátogatok az ikrek szobájába – Lily és Rachel már 15 évesek, és olyan elevenek, mint két kis lurkó. Születésük óta ilyenek.

Segítek nekik a szobájuk rendberakásában, majd visszatérek a saját szobám falai közé.

Egy ideig csak nézek ki a fejembõl, aztán inkább amellett döntök, hogy jobb volna sétálni egyet. Lesietek a lépcsõn.

- Amanda, egy kicsit kimegyek. Majd jövök – szólok be a konyhába.

- Rendben!

Kilépek az ajtón, és bevetem magam a fák közé, az erdõ sûrûjébe.

***

Szótlanul meredek magam elé. Olyan furcsa… Már lassan 80 éve, hogy itt ragadtam, de még mindig képes vagyok reménykedni. Pedig… elég valószínûtlennek tûnik, hogy összefutok az egyik fajtársammal, aki a nyakamba borulva közli, hogy a király meggondolta magát.

Nem igaz?

Sóhajtok egyet, aztán fölállok a földrõl, hogy visszainduljak – ekkor beszélgetés hangja üti meg a fülemet. Az ágak és az avar recsegésébõl könnyen meg tudom állapítani, hogy valakik felém tartanak.

Rövidesen elõ is bukkan a fák közül négy félelmetes, robosztus alak. Az biztos, hogy nem emberek… de nem tudom, mik lehetnek. Amióta megfosztottak a képességeimtõl, fokozott veszélynek vagyok kitéve, mert én nem tudom megállapítani az emberektõl idegen fajokat. De õk megérzik rajtam, hogy más vagyok…

Elég sietõsen közeledtek, de most megtorpannak, amikor meglátnak. Egytõl egyig mindegyiknek az arcára undorító vigyor ül ki.

- Nocsak, nocsak… – lép elõre az egyik, feltehetõen a csapat fõnöke. – Ki vagy te, szépségem?

- Veszélyes ám erre kóricálni, kicsikém... – teszi hozzá a másik.

Ösztönösen a mögöttem lévõ fához lapulok, de a rémülettõl meg sem tudok szólalni. Ha át tudnék változni… Így esélyem sincs megvédeni magam.

- Na, mit gondoltok, srácok? – röhög föl a „fõnök”. – Azt a nyomorult féldémont már úgyis leráztuk… Mit szólnátok egy kis szórakozáshoz?

- Én benne vagyok – röhög a másik is.

Egyszerre indulnak meg felém…

…amikor egy erõs kéz beránt a fa mögé. Furcsa a ruházata… merthogy alig van rajta. De majdnem másfél fejjel magasabb, mint én. És a fülei hegyesek.

- Maradj nyugton a seggeden! – mordul rám.

Otthagy a fa mögött, és átmegy a másik oldalra.

- Á, itt vagy, te szerencsétlen? – hallom a fõnök hangját.

- Hiányoztam? – szólal meg a… megmentõm, vagy kim. – Hát, nem sokáig lesz alkalmad szomorkodni.

Hatalmas energiahullámot érzek, ami még engem is a földre taszít. Mi a fene lehet ez?

Kikukucskálok a fa rejtekébõl. A négy rosszarcúnak se híre, se hamva.

Hirtelen egy kéz megragadja a ruhám nyakát, és annál fogva ránt fel a földrõl. Aztán már a fának szorítva találom magam.

- Ki vele, ki vagy te? – Rémülten nézek szürkés színû szemeibe, amelyekkel most éppen a testem, majd az arcom méregeti. – Meglehetõsen szemrevaló teremtés vagy, az biztos… De volnál szíves elárulni, mégis mit keresel ezen a területen?!

- Én… én... – dadogom szánalmasan.

Fenyegetõ, rideg tekintete megrémít. Meg… meg fog ölni?

Az éjszaka jól kipihentem magam ezért tiszta hiperaktív vagyok. Ha most velem lenne Iratchi azt nagyon megbánná. Hehe.

Szólok a séfnek hogy készítsen Iratchinak reggelit és hadja az ebédlõben míg nem jelentkezik. Én most nem voltam éhes ezért kihagytam a reggelit. Harc harc harc!

- Rég voltál ilyen aktív Zik. – Vereget vállba nagyapa. – Arisa ma keményen megkapja.

- Ha rajtam múlik. – görbül szám gonosz vigyorra.

Mikor Arisa megérkezik teljesen eluralkodik rajtam az izgalom és minden elõjel nélkül megtámadom. Egy pillanat alatt elkapom és rajta is teljesen eluralkodik az ösztön hogy védje magát. Olyanok lehetünk mint a keményen játszó újszülött kiskutyák. Kicsit oldalra nézve meglátom hogy az én kis ribancom leül és nézi hogyan gyilkoljuk egymást. Eltelik egy kis idõ és továbbáll, mielõtt odaszólhattam volna hogy szálljon be Arisa leterít és egy puszit hint nyakamra.

- Nyertem. – szélesedik ki vigyora.

- Visszavágót. – ne hidd hogy másodszor is hagyom magam.

A nap lemenõben van és még sehol sincs Iratchi. Arisa már teljesen ki van akadva hogy vele is szeretne egy kis csatát. Nem törõdve hülyeségével elindulok Iratchi szobája felé és egy kis fény kandikál ki a fürdõbõl. Hmn….

Belopózom és megnyitom a vizet, közben átkarolom a kis drága khm…-jét.

- Sss…csak halkan. – csókolom meg nyakát.

- Hol voltál egész nap? Unatkoztam… - Kezd el nyafizni a drága de beléfojtom durcizását egy csókkal.

- Most majd nem fogsz unatkozni. – halkan felszisszen ahogy megpördítem és hátát a hideg csempének nyomom.

- Remélem megérted ha most én diktálok. – juttatom eszébe a limuzinos kalandot. Brrrr ha csak arra gondolok hogy ráültem és még hozzá is értem ahhoz a bõrüléshez na és a szaga. Kiráz a hideg. De ha arra gondolok hogy Iratchi arca milyen csodálatos volt mikor az élvezet pillanatában hátrahõkölte a fejét. Mrrr…vérlázító!

Nem készítem fel ugyan õ sem készített fel engem itt az ideje hogy visszafizessem.

- Valahogy kicsit megijeszt ha így nézel. – simít végig arcomon és kis mosollyal a szája sarkában. Belevágom magam és erõs tempót diktálok. Ahogy elnézem arcát nem bánja. Csak nem kezdem megedzeni a formás kis popsid? Már nagyon hiányzott hogy nem láthatom ezért pár perc „vágta” után elmegyek és Iratchi is követ. Fáradtan, pihegve esünk a víz álltal már felhevített kellemesen meleg fapadlózatra . Nem értem miért csak a falakon van csempe így egy kicsit ízléstelen de legalább a csempe színe vetekedhet a fa természetes színével mintha az is fából készült volna. De nekem így sem tetszik jobban szeretem a vöröset és a méregzöldet.

Miután megtörülköztünk és pihentünk pár percet felébresztem álmából.

- Ébresztõ! – kezdem lökdösni.

- Hagyjál! – Hát nem édes?!

- Ha nem kelsz fel nem láthatod a meglepetésem! – érdeklõdve fordítja felém arcát.

- És még is mi lenne a meglepetés? – kicsi csillogást vélek észrevenni szemeiben.

- Te hívhatod szellemvadászatnak de én inkább zsákmányszerzésnek nevezném. – gonoszan mosolygok amire kipattan az ágyból és a ruhái közt kezd el matatni.

- És mire vadászunk? - csak nem érdekel?

- Egy hozzám hasonló képességû vérfarkast kéne elkapni. A barátom ezért nem bántjuk csak szeretne megismerni én meg egy kis fogócskát javasoltam. – Könyökölök fel és nézem ahogy az öltözködéssel bajlódik.

- És hogy néz ki? Mint egy egyszerû farkas?

- Egy csöppet nagyobb mint egy átlag farkas. – Hirtelen megáll az öltözködésben és tétovázik majd továbböltözik.

- És szándékában áll bántani? – Mintha kicsit félne az én kis aranyoskám?

- Nem csak az a lényeg hogy a birtokon elbújt én nem csinálok semmit te vezetsz. – megdermed és felém fordítja arcát.

 - Biztos vagy te ebben?

- De mennyire. Amúgy is mondtam már nem bánt és ha valami történne ami elég valószínû ha rajta múlik majd én megvédelek.

Pár másodperc alatt felöltözõm akárcsak õ túraruhába.

- Telihold van…ilyenkor a legveszélyesebbek a vérfarkasok. – hogy én mennyire szeretem ijesztgetni!

- Most be lehet fejezni! – Förmed rám és kinyitja az ablakot majd kiugrik…..KIUGRIK???????!!!!!!!!

Amilyen gyorsan csak tudok utána ugrok és elkapom mielõtt földet érne.

- Te teljesen meghibbantál?! – kezdenék üvöltözni de gonosz mosolya eltereli a figyelmem.

- Megvagy. – Hö?

- Ezt mire véljem? – húzom el a számat.

- Te is ijesztgettél most visszakaptad! – pöcköli meg orromat. Feh…

Leteszem és elindulunk a birtok erdõs részére. Elõkapok a táskámból egy zseblámpát mert õ valószínû nem lát olyan jól sötétben mint én. Nekem minden olyan mintha nappal lenne azzal az egy különbséggel hogy minden kék színekben pompázik.

Megyünk tovább és én az eget kémlelem. Mindjárt az ég tetõpontjára ér a hold. Figyelj Iratchi ez érdekes lesz.

Felbosszantott de komolyan általában nem tûröm ha valaki nem fogad szót nekem és egy sexnél ezerszer jobban belevésem a fejébe hogy kinek kell szót fogadni. De Iratchi egy durvább menetnél jobban nem tudom megbüntetni…ez az érzés mélyen legbelül nagyon bosszant. Éhesen esek neki ajkainak és még mindig nagy szemfogaim felsértik szája érzékeny bõrét. Megbabonázva nézem a karmazsin vörös égkövet és küzdök a belsõmben tomboló vadállattal. Nem….nem bánthatom! Iratchi nem hagyja magát egy csókkal osztja meg velem vérét és teljesen elveszítem magam felett az uralmat. Kegyetlenül lököm magam Iratchinak és õ jelzi is fájdalmát de valahogy nem jut el tudatomig. Csak arra reagálok hogy nem hallom a hangját mert befogja a száját. Na na!

- Hallani akarom a hangodat miközben alattam vagy. – nézek mélyen a szemeibe csak az bánt hogy mivel mindent vörösen látok nem látom az õ csodálatos szemeinek színét. Erõs lökésekkel nyomatékosítom benne a mondandómat és figyelem ahogy teste vergõdik az enyém alatt. Ajkaink nem engedik egymást és vadul csókolózunk, kezeim feltérképezik és simogatják testének érzékeny pontjait. Kíméletlenül mozgok benne míg testünkre éhes vadként csap le az orgazmus. Kezeim nem bírják a strapát és erõtlenül zuhanok Irathi mellkasára. Próbálom szabályozni légvételeimet és amint sikerül melléfekszem.

- Nem féltél tõlem? – kérdezem amint újra magamnál vagyok.

- Nem. Mért? Kellett volna? – szemeiben csak értetlenség csillog.

- Neked aztán semmi veszélyérzeted nincs. – mondom szemrehányóan egy mosoly kíséretében.

- Te sosem bántanál. – hááát nem akarlak de….

- Nem tudom...nem akarlak bántani, de tudnod kell, hogy a véred illata nagyon erõsen csábít… - vallom be neki õszintén.

- Ihatsz belõlem. – dadogja kipirultan.

- Én itt leszek veled és segítek. – mosolya megtölti a bennem tátongó ûrt. Más nem is kell.

- Ezt most komolyan mondtad? – nem hiszem el.

- Minden szót. Kostólj meg. – és férredöntve fejét kínálja fel nekem nyakát.

Lassan közeledem nem vagyok ebben olyan biztos. A vére számomra akár a heroin megveszek érte de mi van ha nem tudok megállni? Mi van ha megölöm és csak észre sem veszem? Nem bírnám ki ezt a sokkot. Ajkaim rátapadnak nyakának bõrére és próbálok a lehetõ leggyengébben megharapni minimális sérülést okozva. A vére íze teljesen betölti a fejem minden egyes szegletét szemeimmel minden élénk vörös és homályos teljesen elkábít. Pár korty és abbahagyom. Lenyalva a maradék pár csepp vért a nyakáról, a sebe pár pillanat alatt be is gyógyul.

- Köszönöm. – suttogom a fülébe és szorosan magamhoz ölelem. Érzem ahogy zihál de nem  fáradságtól nem tudom mien érzés lehet ha megharapnak de nem is akarom tudni. A gondolataimban elmélyedve ér utol az álom.

******

Mikor felébredek Iratchi még hozzám bújva pihenget. Olyan aranyos amikor zilált a haja. Hazavinném de eszembe jutott hogy széttéptem a ruháit. Hoppá ezt még visszakapom…remélem….morranok fel vágytól buzgó testel magamban. Mindegy. Kipakolok néhány ruhát a szekrénybõl és felöltöztetem. Milyen fura hogy nem ébred fel bár megértem gyakorlatilag megerõszakoltam. Elgondolkodásomban észre sem vettem hogy valaki bejött a szobámba.

- Ziiiiiiiik! – támad nekem Arisa.

- Ugye nem felejtetted el hogy elmegyünk nagyapához kicsit edzeni? – Nagyapa? Edzeni? Ugh teljesen kiment a fejembõl.

- Iratchi! – esne neki az én kis alvósmacimnak Arisa de fejbe vágom ezért megtorpan.

- Ez most meg mire volt jó? – kezd el visongani.

- Túl hangos vagy. Iratchi most pihen. - Mutatok rá a lényegre érzelemmentesen.

- És egyébként is bosszant a rikácsolásod! – Förmedek rá most már dühösen.

- Mi lenne ha hoznád Iratchit? Nagyapát úgy sem érdekelné mert õ nem iszik igazi vért. – Kicsit elgondolkozom majd a szememet az övébe fúrom.

- Nem rossz ötlet. – Értek vele egyet. Szemei felcsillannak és mellémlépve gyengéden megölel. Nah ez fura. De mit mondjak? A nõk kiszámíthatatlanok….. Egy hatalmas ütést kapok a fejemre.

- Nem vagyunk kiszámíthatatlanok! Viszont ti férfiak! Olyan taplók vagytok szinte kellene mindegyikõtök mellé egy külön kézikönyv! – Förmed rám kicsinyes nõiességével.

- Úgy emlékszem hogy már mondtam hogy nem olvass a gondolataimban! – De most nem zavar…  A kezeim közé kapom Iratchit és már rohanok is vele hozzájuk.

Mikor odaérünk leteszem az ágyra és írok egy kis üzenetet:

- Szia szeretném ha hatra eljönnél hozzám egy két hetes kirándulásra. Küldök kocsit hogy elhozzon. Az apáddal már beszéltem te meg nem mondhatsz nemet. A nagyapám dojóába megyek kiképzésre és szeretném ha velem jönnél. Az Iskolai ügyeket is elintéztem. Zik.

Otthagyom és indulok én is összepakolni. Tipikusan Arisával azon versengünk ki tud több csomagot vinni az utóbbi két alkalommal én nyertem ezért most biztos nagyon belehúz. Gonosz mosolyra húzódnak ajkaim a gondolatra hogy vajon mien lehet az arca a sok filózásban hogy vajon mit vigyen el.

*****

Miután összepakoltunk a ház elõtt várunk Iratchira, Közben bosszankodom hogy Arisa miért a limuzinnal akar menni.

- Fölösleges volt felkészíteni a limuzint bármelyik másik is jó lett volna. – Bosszankodom tovább.

- De csak ebbe fértek be a csomagjaink! Miért nem szereted a limuzint? – Förmed rám.

- Mert nagyon feltûnõ és utálom a bõrüléseket. -  Mindent utálok ami igazi bõrbõl készül De Arisa imádja a bõr illatát feh...annyira bosszantó. Veszekedésünket megszakítja hogy Iratchi megérkezik. Arisa természetesen a nyakába ugrik.

- Szia Iratchi már vártunk! – Kezd el ujjongani és ide-oda lépked táncszerûen.

- Zik ugye tudod hogy a levél ellenére fogalmam sincs hogy most mi van. – Néz a szemeimbe és egy kicsit mintha uralkodna felettem. Nekem oké tanát néni. A gondolatokra a létezõ legsátánibb mosolyomat ültetem ki arcomra mire õ csak csábosan elkezd pislogni. Ugh…errõl le kell szoktatnom. De sürgõsen! Beszálltunk a kocsiba de én nem hagytam magam ezért inkábba  földre ültem. Hogy mennyi mindent tudnék én csinálni itt Iratchival a kocsiban mrrr….. Leküzdve undoromat ülök le az egyik ülésre és megnyomok egy gombot. A sofõr tér és az utas tér elválasztó fala lehúzódott.

- Mit szeretne Zik-sama? – Kérdezi a sofõr még mindig az utat fixírozva.

- Álljunk meg Arisa elõre ül. – Arisa a gondolatomból már kiolvasta hogy mit szeretnék ezért szót fogad és elõre ül.

- Végre kettesben. – Ülök Iratchi ölébe átkarolva a nyakát. Most hogy az ölében vagyok egy magasak vagyunk amit szeretek bár jobban tetszenie hogyha magasabb lennék de ez van. Iratchi megfogja a derekam és a térdemre kényszerít. Így már magasabb vagyok egy jó fejjel. Kis aranyos tudja mit akarok. Mosolyodom el magamban. Éhesen és vadul csókol vissza ami meglep de szeretem a meglepetéseket. Középhangosan belenyögök a csókba mert Iratchi erõsen belemarkolt a fenekembe hogy közelebb vonjon magához. Teljesen feltüzel az én kis ribancom. Ma már másodszorra fekszem le vele de belõle sosem elég!  Durván faljuk egymás ajkait miközben ágyékomat hozzádörzsölöm Iratchiéhoz. Úh valaki nagyon örül nekem. Kigombolva gatyáját kezdem ingerelni merevedését. Úgy tûnik kétoldalúvá teszi a menetet mert õ is kezelésbe veszi péniszem. Ahhh… már attól el tudnék menni hogy hozzámér. Egy pillanat alatt szabadítom meg magunkat a ruháktól amin Iratchi szerintem már nem is csodálkozik. A csókot még mindig nem szakítottuk meg de mind ketten kényeztetjük a másikat. Iratchi másik kezével tágítani kezd amin nagyon meglepõdök. Mi a fene? Nem hagy idõt és már félig bennem is van. Hangosan felnyögök a fájdalom miatt és õ még nem is volt annyira durva mint én.

- Lazíts… - szakítja meg a csókot és egyenesen a szemeimbe néz.

- Mikor cseréltük fel a szerepeket? - Kérdezem karcos hangon.

- Meg kell tapasztalnod mind a két oldalt. De ahhoz meg kell nyugodnod mert hamar el fogok menni ha ennyire szorítasz. – Kicsit megnyugszom és sóhajtok egy hatalmasat.

Iratchi megérezve hogy megnyugodtam mozogni kezd. A tempó elõször lassú de egyre inkább megyünk át vágtába. Én nem tudok semmit sem csinálni de addig is Iratchi nem tétlenkedik. Szájával nyakam érzékeny bõrét csókolgatja és nyelvével köröket rajzol rá. Egyik keze még mindig a fenekemet markolja hogy egy kicsit se tudjak odébb menni de ez nem zavar. Másik kezével péniszemet kényezteti. Hangosan nyögdécselek és testemen többször átfut az orgazmus elõszele. Iratchi hangos nyögéssel élvez belém. Érzem forró magját testemben és az érzésre én is elmegyek. Erõtlenül kapaszkodom Iratchi vállaiba és hangosan zihálunk mind a ketten. Iratchi még lenyalja a maradék spermámat a kezérõl és már csak a látványtól is szégyenemre újra el tudnék menni.

*****

Miután megérkeztünk a nagyapám házába. Mind a hárman megcéloztuk a medencét. Kicsit lubickolunk benne majd körbevezetem Iratchit a házban. Ámulattal nézelõdik a nagy házban ami régi japán stílusú filmbeli házak tökéletes mása. Néha ninjás filmek forgatására ki is szokták bérelni. Iratchi áradozik is  róla hogy mintha látta volna már ezt a házat egy filmben. Mire befejezem a körbevezetését már hajnali kettõ van ezért elkísérem a szobájába. Majd én is nyugovóra térek.

Kicsit cirógatom selymes haját mert annyira szeretem és kicsit mocorogni kezd de nem nyitja ki a szemét. Tudom én hogy felébredtél lustaság. Megcsókolva nyakát már kezdem rávenni hogy nyissa ki szemeit. És bingó. Egyik kezét arcom felé nyújtja és végigsimít arcomon.

- Imádom a füleidet. – huh de reggel van még!

- Csak a füleimet ? – nézek rá kérdõen vegyítve egy kis komiszsággal. Huh de eltunyultam…

- Mit csináljunk ma? – mosolygok arcába. Kicsit gondolkozni kezd majd félõsen megszólal.

- Háát...arra gondoltam...szóval, hogy elmehetnénk a karneválra. – Érdeklõdve válaszom után fürkészi arcomat tekintetével.

- Jó ötlet. Reggelizzünk és induljunk. – pattanok ki az ágyból és egy másodperc alatt veszem fel ruháimat. „Lesétálok”a konyhába és elkezdek csinálni egy kis reggelit. Remélem hogy  szereti a rántottát mert én személy szerint utálom, szerintem csodálkozna ha tudná hogy milyen finnyás vagyok az ételeknél. Talán majd egyszer kiderül. Kuncogok fel magamban. Egy percel késõbb lecammog a lépcsõn és ott is marad majd kicsit gyorsabban mellém lép.

- Ezt hogy csináltad?? Alig egy perc alatt?? – csak nézi majd felém fordul.

- Gyorsan. – nevetek fel sátánian és õ is csatlakozik hozzám egy halk kuncogással.

Meg kajálunk és már megyünk is.

*******

- Zik gyere!! – ide oda ráncigál mint egy kisgyerek.

- Ezt is nézzük meg! 

Megnézünk karneváli sátrakat, földrengetõket, és egy mágus párbajt is. Iratchi akár egy angyal akar egyszerre több mindent is megnézni….szinte nem is tudom hogy hova figyeljek. Inkább követem mint egy testõr.

Elkalandozik egy férreesõ kis sátorhoz. Senki nincs itt. Kicsit gyanús de hidegen hagy. Bemegyünk és egy valószínûleg vak jósnõ ül az asztala mögött. Iratchi kicsit megrántja  a kezemet hogy menjünk de a jósnõ közbeszól.

- Gyertek csak fiúk. Már vártam rátok. – Komolyan mint a filmekben.

- Honnan tudta hogy jövünk? – Igazi mágusok nem léteznek biztos csak csal valahogy.

- Én mindent tudok a jövõtökrõl és a múltatokról is így azt is tudtam, hogy eljössz hozzám Fekete Gyémánt. – nem mondok semmit csak állok egyhelyben és meredek a vak nõ homályos szemeibe.

- Zik? - fordul felém - Mi baj van?? – tudtam hogy gyanús de kezd érdekelni. Bár hogy Iratchi is itt van mellettem nem nagyon tetszik azért ennyire még nem kéne az elején belekevernem az életemben. De mit is mondjak? Ez van…

- Mit akar? – Nézek rá és rátámaszkodom az asztalára.

- Én csak segíteni akarok veszély közeledik meg kell védened a számodra fontosakat. – Iratchi leül az egyik babzsák fotelbe és kíváncsian figyeli minden mozdulatomat, majd összes figyelme a torotkártyákra összpontosul. Leülök Iratchi mellé és õ megfogja a kezem és kicsit közelebb bújik hozzám.

- Mit ért veszély alatt? – Remélem hallja mert a sátor párás levegõje miatt kicsit karcos a hangom. Csöpögést hallok és a kint eleredõ esõt fürkészem. Nem figyelek teljesen kikapcsoltam.

- Figyelj rám fekete gyémánt! – Koppant a fejemre a banya.

- Héj! – Kapom fel a fejem. Majd ismét kifejezéstelen lesz az arcom.

- Akikhez az életed fûzõdik még is oly távol állnak tõled. – Nincs hangulatom kitalálósdit  játszadozni. Rámutat egy dobzra.

- Mond csak mióta veled van a kis barátod ittál már vért? – Iratchi erõsen megszorítja a kezem nem tetszik neki hogy a banya így beszél.

- Nem de mi köze ennek ehhez?

- Ha nem figyelsz megtámadhatod mert nem tudod fékezni vérszomjad.  – Én? Bántani? Iratchit? Soha!

- Soha nem bántanám nem számít rajtam nem uralkodik el a vadállat! – Dühösen csapok rá az asztalra.

- Akkor miért üvöltözöl? – Igaza van nyugi Zik nyugi…

- Nyisd ki a dobozt! – Mutat erõszakosan a ládára. Odamegyek és kinyitom. Egy poros boros üveg bár kétlem hogy bor lenne benne.

- Mit csináljak vele? – Kérdezem.

- Nehéz a felfogásod az esõben fiatalbarátom. Idd meg mielõtt emberi vért ontanál.

- Remélem megérti hogyha ez kicsit bizar számomra, Egy vad idegen, aki tudja hogy ki vagyok, és vért ajánl fel nekem, kicsit irónikus….

- Tudom hogy a múltban történtek baleseteid de nem alapozhatod erre az életed. – Felvillámlik és fénye megfesti a nõ sejtelmes arcát.

- Az a múlt én nem…nem is gondoltam rá…már elfelejtettem! – kicsit kezd felmenni bennem a pumpa. És fogammal kitépem az üveg parafa dugóját. Agyaraim megnõttem és veszélyesen csillognak az egyre sokasodó villámcsapások szikrázó és félelmet gerjesztõ fényeiben. Hangos kortyokkal iszom meg az üveg minden tartalmát és kis vérpatakként cikázik le néhány cseppje arcomon a földig. A földhöz érve kristályosodik és kis tû formában koppanva a padlón. Olyan ideges vagyok Iratchinak nem kéne így látnia jobb ha megyünk.

Felkapom a vállamra és kiviharzok a sátorból. Meg sem állok hazáig csak futok, úgy fél perc múlva ráteszem Iratchit az ágyamra és a hozzá közel lévõ kanapéra arcal elõre rávetem magam.

- Maradj itt egy vagy két óra és jövök ne hagyd el a szobát! – meresztem rá most már vörösen izzó szemeimet. Kimegyek a szobából hosszú és ruganyos léptekkel és lemegyek az elõszobába. Remek apám már itt van.

- Haruka van valami feladat? – nézek mélyen topáz zöld szemeibe.

- Ha ennyire akarod… - nyom a kezembe egy listát valószínû hogy azok azok akiket neki kéne levadászni de nekem ne panaszkodjon legalább turbékolhat egy kicsit anyával…

- Be kell érned néhány gyengébbel mert a nõvéred már elhappolta a legerõsebbeket. – vigyorog dicsõségittasan…hát igen…imádja Arisát mert olyan kis ártatlanka szerintem inkább bosszantó amint meglát rögtön nekem esik hogy megölelgessen ha nem lenne a testvérem szinte azt is hihetném hogy belémesett brrrr……..ez annyira..…mindegy.

- Rendben…de ne menjetek a szobám közelébe! – csak megvonja a vállát és elõkap a pultból egy üveget és kristálypoharat….na nekem elegem van az üvegekbõl mára….

******

Miután elkaptam és kivégeztem a fegyencek nagy részét visszaadom apámnak a listát hogy kapja el a maradékot. Iratchit akarom! Nem láttam már legalább két órája  elvonási tüneteim lesznek ha nem csókolhatom meg! Megtorpanok a szobám ajtaja elõtt és már most érzem hogy nincs bent. A fenébe nem meg mondtam neki hogy ne jöjjön ki?! Lehet hogy inkább haza kellett volna vinnem. Huh remélem nincs semmi baja…. Loholva rohangálok  az egész házban keresve õt és micsoda meglepetés Arisa hazajött és mellette van Iratchi. Az biztos hogy tõle meg anyámtól nem féltem. Beccammogok a konyhába.

- Nem meg mondtam hogy ne gyere ki? – nézek rá provokálóan zsebrevágott kezekkel. A hajam egy kicsit borzos a sok rohangálástól.

- Én nem is! Arisa jött be és kiráncigált! – Kezd el hadonászni kezeivel de Arisa elém ugrik és nyakamat átölelve kezd el fojtogatni.

- Ziiiiiik! – Kezd el visongani én meg próbálom levakarni magamról.

- Tudod jól hogy nem mehetsz be a szobámba!

- Tudom…de olyan jó illatot éreztem muszáj volt bemennem! – kezdi el a kifogásait.

- Ilyenkor utálom hogy tényleg jó a véred illata Iratchi! – kezdek zsörtölõdni. Csak egy értetlen pillantást kapok el.

- Mi? Nekem? – olyan aranyos….

- Most hogy megismertétek egymást……SAJNÁLATOMRA…- emelem fel a hangomat közben Arisára villantom a szemeimet. – mehetünk is ugye Iratchi? – nem néz felém csak kinéz az ablakon. Ugh....de figyelmetlen. Megfogom a kezét és elkezdem ráncigálni a hálószobám felé. Na ezért a kis kitérõért kapni fogsz!

- Mit akarsz bátyám? – szememben csak a mérhetetlen harag látható és a kétségbeesés hogy vajon mit tud.

- Nem nézhetem meg az öcsikémet? Mond csak milyen az iskola finom falatok járnak oda? Nekem is van egy kiszemeltem a vére illata már messzirõl hívogat és a szép fehér haja ahogy ezüstösen csillog a fényben és a csilingelõ neve…..Iratci…. – Ugh….nah azt már nem! Ha mérges vagyok mindig megnõnek a fogaim és villantgatom hogy lássák hogy mérges vagyok. A családban senki nem mer velem játszadozni mert tudják hogy gyengébbek. De õ…..õ más….

- Ne merészelj itt vadászni! – förmedek rá de hangsúlyomat nem emelem fel. Nem miatta nem.

 - Miért ne? – Kíváncsian fürkészi arcomat.

Feltámad a szél úgy tûnik nagyon élvezi a helyzetet érzi a véremet neki a legjobb az orra  a családban anyámékat és a többi testvéremet még át tudom verni de õt….

Egy sál akad bele a lábamba és felemelem hogy beazonosítsam hogy kié. Jaj ne Iratchi… Hogy kerül ide? Hátranézek és dermedten figyel, a lába belegyökeredzett a földbe.

Isaka követi a szemem irányát és kiszúrja Iratchit. A fenébe! Mit áll ott mint a hugyozó malac? Hát húzzon el! A családomnál nagyobb fenyegetés nem is érheti és most itt van vele szemben a legerõsebb a kártyák nem nekem kedveznek.

- Hmm...látom lesz vacsi is. – És pont õt nézi fõfogásnak de azt már nem! Õt nem engedem hogy bántsa! Õ csak az enyém rá van írva a nevem!

- Ez az én területem. Itt nem  vadászhatsz. – Ismétlem meg magam és szokásommal ellentétben hangosan rámorgok.

- Oh hát most kivételt tehetnénk. Add nekem azt a kis husit és akkor békén hagyom a drágalátós területedet. – Megölöm….de neki nem eshet baja nem… Iratchi most a legfontosabb. Kicsit elkezdek agyalni. Ha már olyan okos vagyok akkor használjuk is ki.

- Õt nem kapod meg, de megegyezhetünk valaki másban. – Gyerünk gondolkozz! Nem halhat meg ez biztos de az is biztos hogy én sem hallhatok meg mert 3 napig nem találkoztunk és összeroppant mi lenne hogyha meghalnék azt nem bírná ki.

- Már értem. Szóval õ foglalt... – baj van…

Bólintok majd feszülten meredek rá nehogy nekiessen az én Iratchimnak készen vagyok hogy lefogjam.

- Akkor védd meg ami a tied. – Felugrik a levegõbe és megtámadja Iratchit! Nem hagyom! Elkezdek kiáltozni.

- Rohanj. Ne állj már ott te szerencsétlen. Menekülj!!! – Hangom hisztérikus de nem érdekel veszélyben az élete meg kell védenem! A körmeim megnyúlnak és kardhoz hasonló csattanással ütköznek össze az övéivel. Beledöngöl a földbe. Tudom hogy mindig is irigy volt hogy nekem nem csak egy képességem van és meg akar ölni hogy õ legyen a fekete gyémánt de eddig még sosem sikerült neki. Ha megöl õ lesz a vezér. Ha elmegy egy vámpír mellett az utcán az meghajol és ha kell összeszed egy hadsereget pár óra alatt. Mérges rám mert én nem használom ki a címem azt mondja hogy csak „pocsékolom”.

Hallom hogy Zihál nagyon mérges magának akarja! Lehet hogy megerõszakolná és megsebezné hogy szenvedjen és csak utána szívná ki a vérét.

 - Ha nem adod fel be kell keményítenem! Tudod jól hogy jogom van megölni téged mint vezéred engedelmeskedned kell! - A szemeim megvillannak és a szorítás enyhül. Rántok egyet és eltöröm a kezét. Hangos üvöltéssel esik össze és fogja csuklóját.

- Már nem sokáig leszel a vezér mert átveszem a helyed és laposra verlek a hadseregemmel! – Gyenge és ez ellen nem tehet semmit.

- Nagy szavak egy kis embertõl. – Rideg és lealacsonyítóan nézek rá amire felkapja a vizet. Csuklójával nem törõdve támad nekem és próbál végzetes csapást mérni a fejemre vagy a szívemre. Tudja jól hogyha máshol sebez meg kiheverem.

- Meglátjuk ki a kis ember! – A vállamra támad tudja hogy még fáj. De nem fogok a nyamvadt fájdalom miatt veszíteni nem annál jobb vagyok.

Táncszerûen kerülöm ki támadásait ha látnám magam azt is mondhatnám hogy kecses vagyok. Látván hogy harcmûvészetben jobb vagyok még jobban elered az esõ és megcsúszok egy tócsában. Hátamra esek és nekem támad de kivédem azzal hogy megfogom a csuklóját és belerúgok a hasába ezzel eldobva magam felett. Messe fölötte vagyok minden téren és ezt nem tudja elfogadni szánalmas de sokan hívnak ki hogy megkaparintsák a címem de egyenlõre még meg tudtam védeni. Fölé ugrok és tarkón vágom hogy még egy ideig ne ébredjen fel. A vállamra kapom és hazaviszem.

 - Már megint veszített. – jegyzi meg apám és elveszi tõlem hogy elvigye a szobájába.

Irány Iratchi biztos megijedt. A lehetõ leggyorsabban száguldok a fák lombjai közt. Minél hamarabb látom hogy jól van és nem csinált butaságot annál hamarabb nyugszom meg.

  *******

Megérkezem hozzájuk és az apja beenged. A szívem kihagy két ütemet mikor meglátom hogy egy éles kést szorongatva a falnak támaszkodva áll.

- Iratcki  nagyon szépen kérlek hogy dobd el azt a kést. – Közeledek hozzá felemelt kezekkel de nem merek két lépésnél közelebb menni.

- Nem kell félned nem bántalak. – Egy lépést közelít én meg hátrálok. Eldobja a kést és megnyugszom egy kicsit de még vigyázok. Értetlenség csillan fel szemeiben és még egy lépést közelít én megint hátrálok.

- Én félni? Tõled? Miért gondolod? – Megbotlik de elkapom és szorosan magamhoz ölelem.

- Miért szorongattad az a vackot tudod hogy a szívbajt hoztad rám? – Bíztatóan mosolygok rá.

- Sajnálom én csak segíteni akartam. – Sóhajtok majd még erõsebben megölelem.

- Egész idõ alatt miattad aggódtam…Még is hogy kerültél oda? – Kicsit morgósan nézek rá.

- Csak szólni akartam hogy nem lesz suli a héten. - ??????????

- Errõl nem tudtam…. – jegyzem meg magamnak.

- Mágus karnevál lesz. – Ez érdekes egy karnevál lehet hogy majd el akar menni.

- Errõl jut eszemben jól vagy? – szemeimben aggodalom tükrözõdik.

- Én igen de inkább miattad aggódtam. Jól vagy?

- Most már remekül. – Mosolyom határtalan.

Leguggolok és megfogom a derekát majd kirántom alóla a lábait és az ágyra dobom. Párducként ugrok rá és durva csókot adok ajkaira.

- Több napig csak nyúztam magam most már le kell nyugodnom és van is erre egy ötletem. – Gonoszan vigyorgok arcába majd egy pillanat alatt szabadítom meg mind a kettõnket ruháinktól és testemmel ránehezedek.

- Mit gondolsz egy gyors menet belefér? – Imádom ahogy elpirul az megmozgat bennem valamit. Éhesen nézek végig hibátlan testén szinte már csorog a nyálam.

Lehajolok és kicsit megkóstolgatom a rózsaszín gyöngyöket mire halkan felnyög. Visszamászom és lopok még egy csókot majd folytatom teste csókolgatását. Minden négyzetcentiméterét megízlelem míg el nem érek a már betonkemény péniszéhez és végig nyalok rajta. Teste ívbe feszül pedig még csak most kezdtem. Végig nyalintom még egyszer majd enyhén megszívom a kis golyókat. Bekapom egész merevedését és hangosan felnyög majd visszazuhan zihálva az ágyra. Még mindig számban van és lassú tempót diktálva föl le

mozgatom fejem néhol erõsebben néhol gyengébben megszívva péniszét. Nyöszörög sóhajtozik minden hang amit kiad abba beleremeg testem. Ahol egymáshoz ér testünk a bõrünk felhevül és szikrák pattognak. Megremeg de mielõtt elélvezhetne elszorítom a hímvesszõ végét. Áh azt nem szabad csak majd velem!

Fölé mászok és pihegve kinyitja a szemeit. Aranyosan elpirul és a fejére húz egy párnát. Megfogom a csuklóját hogy elhúzzam de nem engedi.

 - Neh ez annyira zavaró… - Még mindig arcához szorítja a párnát.

- Csak ketten vagyunk rajtam kívül senki nem lát. - Mosolygok rá de a párna miatt nem látja.

- Nem érdekel. – Kis aranyos.

Kicsit erõsebben megszorítom a kezét. És igen. Elveszi a párnát az arca elõl.

- Mindenedet látni akarom. – Csak még jobban elpirul és kicsit elfordítja a fejét.

- Ne mondj ilyeneket. – Húzza el a száját.

- Ha nem akarod akkor nem de viszont akkor mindened az enyém. – Egy csókkal beléfojtom az ellenkezést és kezem lejjebb csusszan bejáratához. Mikor két ujjam belécsusszan belenyög a csókba.

- Nyugi édes vigyázok rád. – Szétfeszítem a lábait de nagyjából hagyja. Ujjaim kicsusszannak és a makk kerül a helyére. Lassan beljebb megyek de visszafogja sóhajait.

- Engedd ki hallani akarom a hangodat! – Kicsit mélyebbre megyek és most már érzékien felnyög.

- Igen ezt szeretem. – Pilleszerût csókolózunk nem leszek durva. Nem. Ezt élvezni akarom. Hogy csak az enyém.

Lassan ringatózunk. Mind a ketten belenyögjük élvezetünket a szoba csendjébe. Olyan csodálatos. Vele nem kell az álcámat használnom mutathatom az igazi valómat. Meg fog lepõdni hogy milyen is vagyok de az a jó ha meglepetést tudok neki okozni. Méghozzá jót.

Hangos nyögéssel élvezünk el mind a ketten. Magába fogad a fehér mennyország és egymás mellett kézen fogva lebegünk a fellegek közt. Majd a föld feketesége magába fogad és mind a ketten elalszunk. Õ a mellkasomon pihentetve a fejét alszik el én meg átkarolva a derekát és vállát.

*********

A nap felkelõ sugaraira nyitom ki a szemem. Iratchi még mindig a mellkasomon pihenve alszik. Kifárasztottam de jól esett. Néhány kósza tincset kisimítok az arcából. Kicsit mocorogni kezd és még jobban hozzám búj.

Megvárom amíg felkel.

Valaki a nevemet kiáltozza de annyira messze van……a hang ismerõs de nem tudom beazonosítani. A kerekek elkezdenek mozogni a fejemben de az is széthasad a fájdalomtól. A hang nem hagy alább csak még hangosabb remélem nem a családomból valaki mert általában tiszteletben tartják a magánszférámat és nem mennek be a szobámba de akkor….Iratchi! Keserves próbálkozással próbálom legalább egy kicsit kinyitni a szememet nem szabad hogy szóljon bárkinek is azt nem szabad!

- Zik!! Zik! ZIK!!! – Gyengéd pofonokkal próbál magamhoz téríteni és ezt a manõvert sikeresnek is veheti mert gyenge pislogásokkal jelzem neki hogy nyugi élek!!

- Zik. Mi történt?? Zik? – szólongat de egyre gyengébben hallok. Azt BUM! Kapok egy nagyobb pofont és jobban magamhoz térek.

A szája nyílik és nagy levegõt vesz. Na azt már nem! Megszorítom a kezét amennyire csak tudom és végre rám figyel.

- Iratchi...ne... – suttogom minden megmaradt erõmmel a lelkemet is beleadom a beszédbe.

- Zik, segítségre van szükséged. Kórházba kell vinni. – csak azt ne!

- Nem...a...a szüleim...ne...nem tudhatják.  – hangom keserves és alig hallható ha az ellenségeim hallanának azonnal kivégeznének és Iratchit is….Miattam veszélybe kerülhet!

- Figyelj Zik! Néz rám...kicsit össze kell szedned magad. Gyere állj fel. Kiviszlek innen.

- Talpra állít de egyedül nem megy. A falnak nyom és felad rám egy sapkát és egy dzsekit majd végig néz rajtam elégedetten mintha büszke lenne egy mûvére. Komolyan úgy érzem magam mint egy rongybaba.

Lassan lemegyünk a lépcsõn és nézem hogy hogyan agyal a kifogásokon hogy hogy nézek ki de felesleges…ilyenkor mindenki küldetésen van és csak este érnek haza. Kimegyünk az utcára és szakad az esõ ez biztos az egyik bátyám mûve mindig szakad az esõ ha küldetésen van ezért is olyan gyakori itt a felhõszakadás. Míg õ uralkodik az idõjárás felett minden más családtagom is kísérletezik saját erejével míg én itt haldoklom….brrrrr……ettõl kiráz a hideg. Amiért megborzongok Iratchi csak jobban magához ölel hogy melegen tartsa a testem és ne veszítsem el az eszméletem……feh….szánalmas vagyok.

Bevisz a házukba és belenyom az ágyba de ellenkezi sem tudok így ezt könnyen megoldja ha más lenne a helyzet és teljes erõmben lennék  lehet hogy ledönteném csak pár percre. A szívem megszakadt mikor azt hazudtam hogy nem szeretem bár a reakciója még jobban fejbe vert nem gondoltam hogy ennyire ragaszkodik hozzám, hozzám aki egy szörnyeteg és több embert öltem meg mint amennyi embert valaha is láthatott. Magyarázattal tartozom hogyha ennek vége amennyire ismerem nem fog leszállni a témáról míg el  nem mondom neki. Nagyszerû most agyalhatok a kifogásokon…..

Iratchi kimegy a szobából ezzel magamra hagyva annyira fáj már az is hogy  látom hogy kimegy az ajtón nagy fájdalmat okoztam neki reméltem hogy túllép rajtam és hogy élni fogja a szokásos életét de nem túlzottan ragaszkodik hozzám…ha sírós tini lány lennék most biztos térden állva kérnék tõle bocsánatot de szerencsére nem vagyok az és van becsületem….

Visszatér az apjával ezzel megszakítva gondolatmenetem. Az apja kitessékeli és elkezdi kezelni a sebeimet. Fertõtleníti majd bekötözi. Beadagol néhány fájdalomcsillapítót mert látja az arcomon a fájdalom ráncait. Szerintem belerakott egy altatót is mert hamar elnyom az álom.

*********

Mikor felébredek minden homályos és kicsit megrémülök hogy mióta aludhatok. Minden mozgás fájdalmas de tûrhetõ. Érzem Iratci bársonyos kezét az enyémben. Biztos aggódott miattam….Kicsit mocorog de nem ébred fel csak még jobban magához öleli a kezem ezzel az egész karomat maga alá teperve szerencse hogy nem a sérültet használja alvósmacinak  de nem zavar. Az arcom annyira közel van az övéhez hogy észre sem veszem de már egy fél órája csak benne gyönyörködöm. Talán szeret és ez olyan melegséggel tölti el a szívemet amire

eddig még nem volt példa. Végigsimítok szép arcán és kisöprök a szemébõl néhány tincset. Mocorog….majd lassan felnyitja a szemeit.

- Szia – Köszönök neki.

- Szia – bársonyos hangja megmelengeti a szívemet. Be kell hogy valljam szeretem ezt a fiút jobban mint a saját életemet de még nem akarom megijeszteni ilyenekkel õ dönti el hogy kellek neki vagy sem….

- Hogy érzed magad? – szemei melegséggel csillognak. Ugh….szinte kiüt. Pislogok néhányat majd bíztatóan rámosolygok.

Egy lélegzetnyi idõt sem hagy azonnal megcsókol….kicsit félénken de nekem ez is jó…

- Remekül…most hogy már jól vagyok azt hiszem hogy megyek is… - elég nyögvenyelõsen de sikerült felülnöm de azonnal visszanyom.

- Felejtsd el magyarázattal tartozol! Mi történt leved? És miért nem tudhatnak a sérülésedrõl a szüleid? – Kicsit erõszakos és hisztérikus volt a hangja és csak komoran ránézek.

- Sa…..Sajnálom… - Kicsit visszahúzódik és mivel nem vette észre hogy még mindig a karomat szorongatja véletlenül magával ránt az ölébe. Hehe…hogy elpirult valaki…

- Semmi baj…. – kicsit hozzábújok amint visszaszerzem a kezem. Az arca egyre vörösebb és ez annyira aranyos!

- Te…am…ööö…nah hallani akarom a magyarázatod! – Milyen kis kíváncsi!

- Bûvészkedtem otthon a késekkel és rosszul sült el… - Nézek rá ártatlanul.

- Nem hiszem hogy aki nindzsáskodik így eltudna szúrni valamit a késekkel nem versz át! – a fenébe nagy a szája az apjának!

 - Ha nem akarsz ne higgy nekem… - vonom meg a vállam de egy kicsit belenyöszörgök a fájdalomba és csak arra eszmélek hogy erõsen a mellkasához préssel.

- Miért nem bízol bennem? – Még hogy én nem bízok benne?!

- Én bízom benned csak semmi közöd az egészhez… - nagyszerû jobb nem jutott az eszembe?

- Nos hát már az én dolgom is!... - szópárbajt akarsz? Nekem rendben!

- Felejtsd el! – vágom rá de csak kiskutya szemekkel találkozom…. Oh mami…

- Lécci. – Nagyszerû a szempilláit is rezegteti mindjárt beadom a derekam…nem tudtam hogy ennyivel le tud gyõzni.

- Kérlek! – pillog tovább.

- Nem láttam nálad veszélyesebb fegyvert. – Törõdöm bele.

- Ez igent jelent? – Néz rám érdeklõdve.

Hirtelen az apja benyit és megdermedve áll az ajtóban. Hupsz még mindig Iratchi ölében vagyok… se baj nekem nem tud ellenállni ez a fazon legfeljebb kitörlöm az elméjébõl a történteket és azt hiszi majd hogy csak elaludt. Kicsit elmosolyodok a gonosz kis terveimen és felállok.

- Köszönöm hogy ellátta a sérüléseimet. – Még mindig megütközve áll az ajtóban. A szemeim vöröses színben felvillannak ezzel teljesen magamra vonva a figyelmét. Meg sem tud moccanni mert akaratom nem engedi. Felemelem az ép kezemet és a fejére rakom, a szemei lassan lecsukódnak és elalszik. Elkapom és intek Iratchinak hogy vigye a szobájába.

- Ez meg mi volt! – csattan fel miután átvitte az apját a másik szobába.

- Választ akartál itt van…

- Ezt nem értem.. – kis butus

- Pedig egyszerû…. Csak az hogy nem normális ember vagyok mint te.- Dermedten figyel a folytatásra várva.

- Bérgyilkos vagyok és hozzám hasonló lényeket és szökött fegyenceket gyilkosokat vadászok le és ölök meg. Miután kijelentettem neked hogy már nem kellesz csak a fájdalom töltötte meg a szívemet ezért plusz feladatokat vállaltam be hogy eltereljem a figyelmemet….de nem ment csak rád tudtam gondolni és hogy fájdalmat okoztam. Nem figyeltem és a fegyenc nekem támadt és megsérültem. Nagyjából ennyi. – felszülten várom hogy mit felel.

- Mit értesz az alatt hogy nem vagy olyan ember mint én? – erre nem vártam legfeljebb arra hogy sikítva rohan az asztal alá.

- A füleim a fizikai képességeim és többek közt az erõm is ez mind ember feletti dolog.

- Szuper…- 0.0 huh…

- Tessék?

- Mint a filmekben ez annyira hihetetlen! – Hát az…

- Hogy hogy nem félsz tõlem?

- Mert tudom hogy nem bántanál ezalatt a pár nap alatt némileg megismertelek és szerintem nem akarsz bántani csak az álcádat látom ahogy próbálsz eltaszítani magadtól. De miért akarsz eltaszítani? – meglep hogy ennyire õszinte de ha õ az akkor én is.

- Sok az ellenségem ha megtudják hogy hozzám tartozol bánthatnak vagy ami rosszabb meg is ölhetnek… - Komolyan nézek a szemeibe de csak kíváncsiságot és komisz csillogást látok. Huh ember feltüzelsz!

Több sem kell és rávetem magam durván csókolom és félénken de érzem hogy viszonozza.

- Te az én ribancom vagy. – Mosolyom letörölhetetlen mert látom hogy erre felkapta a vizet.

- Ribanc?! Hogy én?! A fejedet is beverted? – Vicces ahogyan vívódik de beléfojtom a csók folytatásával.

- Kaptál engedélyt hogy ne rám figyelj? – Gonoszan mosolygok.

Csak elpirul és próbál kicsit eltolni. Lehet hogy a turbékolást kicsit túlzásba vittem de hát ez van.

Felállok és magamra kapom a ruháimat.

- Én megyek a suliba találkozunk. – Zárom le az ügyet de még egy utolsó csókot lopok.

Békésen hazabaktatok de elered az esõ és dörögni és villámlani kezd az ég. A heves szél felkapja a sapkámat és méterekkel odébb dobja le. Ez Isaka. Bajban vagyok.

Tegnap nem is volt idõm pihenni az egész éjszakát egy szökevény kergetésével töltöttem. Rekordot döntött de csak mázlia volt, a gondolataim Iratchi körül lengtek és azon gondolkodtam hogyha az ellenségeim meglátják hogy tetszik valaki megtámadják és ellenem fordítják. Amennyire imád talán még nem is zavarná ha meghalnék. Lehet hogy le kéne állnom nem akarom hogy baja essen és örülne is neki hogyha békén hagynám. A szívem mindig fáj ha arra gondolok hogy miattam baja eshet.

*******

Másnap az iskolában minden szünetben õt figyeltem nem érdekelnek a formalitások…áh ugyan…..csak nem akarom hogy baja legyen ma beszélek vele de még nem mondom el hogy ki is vagyok.

Miután vége volt az iskolának az egyik kijárat lépcsõjénél vártam rá. Mikor melléérek közel hajolok hozzá és gyengéden a fülébe beszélek.

- Elmennél nélkülem?? – mondom lágyan mintha a nyakához beszélnék.

- Én…ööö...nem...vagy...de...vagy nem – aranyos ahogyan cívódik magával és dadog. A gondolatra elmosolyodom…..és megint fájdalom nyilall a szívemben de meg sem rezzenek.

Csak adom a rideg formámat nem akarom hogy a fájdalom eluralkodjon rajtam….nem ennyit még ki kell bírnom……

- Na azért – jegyzem meg és rádobom egyik kezemet a vállára látom nem nagyon tetszik neki de istenem egyéni szocproblém nekem is jár egy kis élvezet!

- Mik a terveid mára?? – kérdezem egy enyhe vigyor társaságában.

- Nem tudom... – kis édes….

- Jó mert nekem komoly terveim vannak veled – a szokásosnál is jobban elpirul de az illem kedvéért nem nagyon tanúsítok neki figyelmet.

Amint elértünk hozzájuk beinditálom a szobájába. Behúzom a függönyöket és már majdnem vaksötét is lesz. Egy gyengéd mozdulattal lépek mellé hogy egy pillangószerû lágy csókot hintsek dagadtra rágcsált ajkaira. Majd odébb lépek és intek neki hogy üljön le.

- Jó hírem van….. – vetem oda foghegyrõl.

- Igen és mi az? – szemei kíváncsian csillognak.

- Békén hagylak. – nem bírok a fájdalom miatt állva maradni és egy kicsit meginogva az asztalra támaszkodom teljes súlyommal.

- Tessék? – hát semmit sem ért? Lassan kifújom a levegõt.

- Nem érted? – emelem fel egyik szemöldököm.

- De igen de hallani akarom a magyarázatot! – odamennék de még észrevenné hogy nem a saját lábamon állok és gyanakodni kezdene feh…már csak az hiányozna….

- Mit érdekel elvégre utálsz nem?-  Nehezen de teszek felé egy tétova lépést de rögtön vissza is esek hát mire jó ha sötét van és nem lát?!....

- Én…..- nem hagyom hogy befejezze nem akarom magamat még jobban kínozni az hogy el akarom hagyni már így is szörnyû…..

- Már nem szeretlek….minden olyan lesz mint ezelõtt errõl biztosíthatlak! – hangom kicsit nyafogós lett és elharaptam a mondat végét.

- Értem….. –Vele ellentétben én jól látok és nézem szomorúan ahogy lehajtja a fejét.

- Csak azért kellettem neked hogy megerõszakolj igaz?! – Üvölt rám mereven az egész teste remeg és már szánkáznak is a fájdalom cseppjei az arcán. Nem ezt nem kéne látnom! Mély levegõt veszek majd kifújom hogy visszanyerjem önuralmam.

- Pontosan…. – belerándul a gyomrom az iménti szóba.

- Már nem kellesz nem érdekelsz ha találkozunk az is csak az iskolában eshetõséges.

- Tûnj el….. – áll fel – tûnk el! – és az ajtó felé mutat dühösen.

Nem mondok semmit csak kiengedem magam.

*******

Bánatomat a gyilkolászással próbálom enyhíteni. Ahogy könyörögnek az életükért és a félelem és az arcom tükrözõdik vissza a szemeikben ledermedem. Az egyik fogja magát és kihasználja a helyzetet. Még idõben észreveszem és a szívemrõl a vállamra irányítom a csapást. A kard áthasítja a bõrömet és elvágja az egyik csontomat. Fájdalom ittasan esek össze a karomból ömlik a vér de nem érdekel, engem senki sem ölhet meg! Felállok gyorsan és mögékerülök, kirántom a kardot vértõl ázott kezembõl és kettévágom a támadómat. Kicsit nehéz volt átvágni a csontokat ezért szeretem jobban a puskákat nem piszkolom be vele annyira a kezem. De Iratchi miatt már így is egy évre való gonoszságot követtem el.

Hazamegyek úgyhogy senki ne vegyen észre nem akarom hogy a fivéreim és a szüleim csalódjanak bennem én vagyok az úgynevezett ,,fekete gyémánt,, és most…most megsebeztek mert szimplán figyelmetlen voltam.

Lezuhanyozok és kimosom a sebet, a fájdalom miatt többször felszisszenek és nyögök de bekötöttem a számat hogy nem adjak ki nagyobb hangot. Sok vért vesztettem és emiatt hamar el is vesztem az eszméletem de elõtte bezártam a szobám ajtaját és begyógyszereztem magam. Természetesen elkövettem azt a nagy hibát hogy elöl hagytam a fürdõben a gyógyszereket de már mozogni sem tudok hogy kijavítsam a csorbát ott helyben elkapott a feneketlen sötétség.