Bár, ha jobban belegondolok, az én életemben a ciklusok a gazdáimat jelölik. De ezek szabálytalanok. Van olyan, aki elad, elajándékoz és van olyan, aki meghal. Vagy önhibájából, vagy máséból, sosem a sajátomból, vagy önszántából, esetleg a természet jóvoltából, hiszen csak én élhetek örökké. Nekem megadatott majdnem minden, amirõl a gyenge halandók álmodnak. Örök élet, fiatalság, erõ, tudás. Csupán egyetlen dolog hiányzik: a hatalom. Túl unalmas, túl kiszámítható dolog, tehát nekem nem kell. Bár mi nem unalmas ebben az állandóan ismétlõdõ világban?

-Ahn Hai! – kong a nevem végig a folyosón. A körülöttem álló harcosok körbepislognak, nem észlelnek mozgást, de én már régen kiléptem az árnyékból és a szolga elõtt állok. Lépteim hangtalanok, mozgásom észrevétlen. A szolga megütközve bámul rám, majd ugyanolyan zavartan vezet a volt király terme felé a meghallgatásra. Mire a többi harcos egyáltalán felfogja, hogy én voltam az, addigra már el is tûnök.

A volt király egyenesen, pompás ruhában ül a trónon tekintélyt parancsolva minden lélegzetvételével. Mellette szintén öreg felesége, akirõl sugárzik, hogy fiatalkorában õ lehetett a legszebb rózsaszál mindközül. Szemeiben még mindig ugyanaz a fiatalos jókedv csillog. Miután egy gyors pillantással feltérképeztem a terepet meghajlok a királyi pár elõtt, akik testõrt keresnek.

-Ahn Hai, ugyebár. – bólintok egy illõ meghajlás közepette. – Szóval azt gondolod, hogy megfelelõ testõre lennél fiunknak, a mostani uralkodónak.

- Igen uram.

- Egy királyra vigyázni nem egyszerû. Sok fárasztó és veszélyes utazással jár, idegen népek, idegen szokások, árulók, csalók bújnak meg az árnyékban. Minden sarkon veszedelem, minden másodperc egy életveszélyes pillanat. Neked minden pillanatban ébernek kell lenned, nincs pihenõ, és ha a helyzet úgy kívánja, az életed kell áldoznod. Szóval… ilyen fiatalon, élted virágában, megkérdem tõled Ahn Hai… Miért tartod magad alkalmasnak a feladatra? Nem félsz, hogy fiatalságodból adódóan megbánod a döntésed? Hiszen még élet után pezseg a véred. – simogatja bölcsen a szakállát, ám jóságos hangja nem téveszt meg. Szemei úgy csillognak, mint a jó öreg, ravasz rókáké. Nem hiába vált ilyen hatalmassá a birodalma. De amikor a fiatalságról beszél… gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim.

- Felség, már mindent kipróbáltam és mindent láttam, amit az életben érdemes volt. Harcmûvészeteket és nyelveket tanultam, ismerem az illemet, erõs vagyok, a szemeim élesek, nem riadok vissza semmitõl és nem félem a halált. Nem hiszem, hanem tudom, hogy nálam keresve sem talál jobbat.

- Hmmm… csakugyan? Akkor engedelmeddel… - csettint egyet ujjaival, mire a semmibõl több fegyveres is felbukkan, hogy minden elõzetes nélkül rám vessék magukat. Szóval tesztel az öreg. Ez tetszik.

Gond nélkül legyûröm és ellátom a baját az embereinek, rekordidõ alatt. Komótosan, ráérve hátra vetem idõközben arcomba hullott hajam, végigsimítok gyönyörû ruhámon és abszolút nem érdekel, hogy az egykori uralkodókkal állok szemben. Ha egy szó nélkül próbára tesznek az a minimum, hogy megvárják, hogy rendbe tegyem magam. Még jó, hogy nem öltem meg senkit, mert akkor a kimonomnak annyi lenne. Ez az egyik kedvencem és nem viselek el rajta vérfoltokat.

-Megfelelek az elvárásaiknak? – fordulok feléjük felszegett fejjel, mintha a becsületembe gázoltak volna ezzel az apró próbatétellel, bár szörnyen vigyáznom kell, hogy ne mosolyodjak el az arcuk láttán. Valószínûleg rekordidõ alatt álltam ki a próbájukat.

- Meg. – bólint egyet a király, immár ugyanazzal a maszkszerû arccal – Wara Kin, fiam, mit szólsz az új testõrödhöz?  - búgja, míg pillantását nem veszi le rólam. Én azonban a meglebbenõ vörös függönyök felé pillantok, ahonnan kilép egy magabiztos kiállású, kávészínû bõrû fiatal. Vörös szemeivel gyorsan végigmér, majd mintha kicsit elhúzná a száját. Csupán egy pillanatig tartott, alig lehetett észrevenni. Az apjához fordul, kissé meghajol.

- Apám, fogadd legõszintébb hálám, amiért mindig gondosan megválogatod a testõreim. – Hm… ez nem volt válasz a kérdésre. De ez a királyt nem zavarja. Az egyik kis lóti-futi ember egy köteg papírt tesz az asztalra, ami valószínûleg az én szerzõdésem, meg egy tollat nyújt felém. Odalépek az alacsony asztalkához, ami a terem szélén foglal helyet, és kicsit sem sietek. Minden egyes betût elolvasok és egyáltalán nem érdekel, hogy ezt az udvaronc rossz szemmel nézi, mert neki mehetnékje van. Nem akarom, hogy átverjenek, és szeretném tudni az összes feladatom. Bár… ez ugyanaz, mint ami négyszáz évvel ezelõtt is volt. Mikor végzek, már majdhogynem szertartásosan írom alá a papírt, hiszen az én esküm, az én hûségem több mint amirõl bármelyik uralkodó álmodhat. A papírokat az udvaronc eltûnteti, majd egy másik elõlép az elsõ fizetésem elõlegével. Aztán a király intéz még pár szót a fiához, aki csak szavakkal, jobb esetben tõmondatokkal válaszol. Nem is nagyon foglalkozok vele. A párbeszédnél sokkal jobban érdekel, hogy mi volt az a szájhúzás az ifjú úr részérõl. Mi lehetett az, ami ennyire nem tetszett neki. Az elsõ benyomás… eddig egy ember sem volt, akinek ne tetszettem volna. Mi járhat a fejében?

- Ahn Hai, indulunk. Remélem, tudod a dolgod. – pillant rám vörös íriszeivel, kicsit sem barátságosan, de nem teszem szóvá, hiszen nem azért tartanak.

Elindul kifelé, én meg néma árnyként követem. Figyelem a környezet minden egyes rezdülését, habár az apja házában nem hiszem, hogy meg mernék támadni. De ugye tudjuk… az ördög sosem alszik. A hintóban egymással szemben foglalunk helyet, a függönyöket gondosan behúzom, de az õ szemei még mindig ugyanúgy csillannak a sötétben.

-Uram, ha valami zavarja, szóljon nyugodtan és változtatok rajta. – töröm meg a csendet, ezzel teljesen kizökkentve újdonsült gazdámat a gondolatai közül. Majdnem úgy néz rám, mintha valami mesebeli boszorkány lennék. Az a határozottság talán csak álca lenne? Hm… Mintha mérlegelni látszana, majd kinyitja azokat a finom ajkait.

-  Veled mi a baj? – kérdi teljesen tárgyilagos hangon, de a kérdést hallva rajtam van a sor, hogy meglepõdjek.

- Uram?

- Úgy értem, hogy az eddigi testõreimmel mindig volt valami. Ha nem teljesen hülyék voltak, márpedig te elég mûveltnek nézel ki, akkor vagy harcmániások vagy szex függõk voltak. Szóval, mégegyszer megkérdem: Veled hol a baj? – fürkészi arcom árulkodó jelek után, de csak egy szórakozott kis mosolyt kap.

- Velem nincs baj, felség. Nem vagyok a felesleges erõszak híve, és bár nem vetem meg a testi örömöket, tudom hol a határ, legfõképpen, ha ez önt zavarja. Egyetlen dologról azonban nem tudok lemondani.

- Mi lenne az a dolog?- feszülnek meg az arcizmai.

- A füst. Sajnos, szenvedélyem a dohányzás.

- Értem – lazulnak el újra lágy arcvonásai. – Ezzel nem lesz baj.

A rövid út során többet már nem beszélgetünk, de én végig azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy egyszer sem utasította vissza apja testõreit, hogy olyanokat válasszon, amilyenek az õ igényeinek megfelelnek? Egy szex függõre bízni egy ilyen fiatal királyt.Több, mint bûnösen csábító egy gondolat. Finom vonások, puha bõr, tökéletes test és azok a szemek… Ha engem kérdeznek, akkor a testõr jobban szenvedett, mint a király, akit meg kellett védenie… önmagától is.

-Mivel a személyes testõröm vagy, ezért a lakosztályod az enyém közvetlen közelében lesz. – világosít fel, amikor a kastély folyosóit szeljük át. – De engem csak akkor zavarhatsz, ha engedélyt kérsz rá, illetve ha azt feltételezed, hogy nem vagyok biztonságban.

- Értettem.

- Ezenkívül egész nap követned kell, de nem avatkozhatsz bele a dolgaimba, hacsak nem az én személyes kérésemre teszed.

- Igenis uram. – Miért érzem úgy, hogy lesz személyes kérés?  

Az ajtónál ghoulok õrködnek, akik a kicsi torreadoromat egybõl felismerik, de engem, egy kosos Gangrelt, nem. Ezért Nicolasnak jut az a hálátlan feladat, hogy felelõséget kell vállalnia a tetteimért. Nem értem ezt a dolgot, miért annak kell a felelõsséget vállalnia, aki behozott, miért nem nekem. Ez annyira… Torreador. És hülyeség. Mint az is, hogy mindenki megállítja Nicolast egy szóra, aki beszél is azokkal a majmokkal, ahelyett, hogy a Herceghez mennénk egybõl. 

- Megyek, beszélek a Herceggel – mondom türelmetlenül, mire úgy néz rám, mint egy Tzimisce ghoulra szokás nézni. Most meg mi baja van?!

- Nem hinném, hogy a Herceg csak úgy fogadna egy idegen Gangelt, aki mellékesen nem is szerepel a vendéglistán. – közli szigorúan, mire megvonom a vállam. Megszorítja a kezemet, és még a bûbájos, kedves álarcán is átüt a dühe. Ilyenkor félelmetesebb, mint egy Lasombra, pedig csak egy Torreador. Hogy csinálja?! Biztos a korral jár…

- Hiába szorongatod picim a karomat, akkor is beszélek vele. EZ van olyan fontos dolog, hogy muszáj, legyen meghallgatnia. – jelentem ki, és kezdem nagyon úgy érezni, hogy a kicsike torreadorkámnak az agyacskájára ment a sok etikett. De tényleg!

- Itt nincs olyan, hogy egy Hercegnek muszáj, lenne valamit is csinálnia! Te pedig igen kevés vagy, ahhoz hogy bármire rá tud venni, vagy csak, hogy figyelembe vegyen. Soroljam hiányosságaidat?! – közli velem hidegen. Mi a fene?!

- Neked meg mi bajod van?! – morranok rá. Nem figyelek az érdeklõdõ tekintetekre, csak és kizárólag Nicolas arcát figyelem. Csakhogy õ az érkezõ õr felé fordul, és engem figyelemre sem méltat.

- Uraim csak nincs valami probléma? – érdeklõdik, mire már szólnék is be neki hogy törõdjön a maga dolgával, de természetesen ennél cifrábban, hisz egy torreadorral vagyok, de épp az elõbb említett torreador akadályoz meg abban, hogy ki is mondjam, amit gondolok.

- Nincsen itt semmiféle probléma, csak élvezzük a Hercegünk fenséges bálját. – mosolyogja Nicolas, mire az õr biccent, és eltûnik, de látom, hogy gyakran ránk pillant azért.

Unalmas etikett-izéken átesve sikerül csak bejutnunk a Herceghez egy kis idõre. Egy üres helyiségbe vezetnek be minket, ahol csak a Herceg és az egyik tábornoka ül. Nagyon ajánlom, hogy egyikük se legyen a Sabbath tagja, mert akkor szívtuk. Nagyon-nagyon szívtuk. És nem vért…

Az etikett dolog miatt tök csöndben kell ülnünk, és már jó negyed óra eltelt a megengedett fél órából. Próbálok nyugton maradni, hisz vámpír vagyok, az Istenit!, de mint Gangrel, elegem van a csöndkirályból. Már épp megszólalnék, hogy ugyan már! önnek is van dolga, a mi mondandónk meg fontos, ne húzzuk már az idõt!, amikor megszólal a Herceg.

- Meglepõ, hogy kihallgatás kérsz tõlem, Nicolas. Minek köszönhetem, hogy a farkast is magaddal hoztad. – kérdezi érzelem-mentes hangon. Milyen jó, hogy a kicsike torreadorkám nem ilyen. Túl könnyen föl lehet bosszantani ahhoz, hogy ilyen jégcsap legyen.

- Tudomásomra jutott, hogy férges lett az almánk. – puhatolózik Nicolas. A tábornok arcán hitetlenkedés látszik, de a Herceg meg se rezdül.

- Milyen féreg az, ami észrevétlenül fúrja magát a mi édes almánkba? – kérdez vissza a Herceg. Istenem, ezek most komolyan almás metaforákról csevegnek? He? Metafora? Na, azt hiszem, kezd az agyamra menni a torreadorkám… Honnan a fenébõl tudok ilyeneket?!

- Olyan, aki már régóta szeretné, ha belülrõl rohadna el a zamatos almánk. – beszélgetnek továbbra is a rohadt almákról. Jó, jó, tudom, hogy az alma a Kamarilla, a féreg meg a Sabbath, de könyörgöm, nem lehetne normálisan beszélni róla?! Ez most kérdés volt? Nem. Mind a két kérdésemre a válasz.

- Tudunk bármi fontosat róluk?

- Még nem, de igyekszünk minél többet, ha természetesen Ön engedélyezi. – válaszolja Nicolas. Pár pillanat múlva az õrület közeledét érezzük meg. Malkáv…

- Nappalonként látom, hogy Velence utcái vérben úsznak, halandók sikítanak kegyelemért. Letépett testrészek hevernek az utca mocskos földjén. Mi lesz veled kicsi Torreador, hogyan futsz el, ha nincsenek lábaid? Mert már aludnod kellene, mint mesterednek, kit megundorított az emberek és élõhalottak örökös játszmája. Halál és pusztulás jár majd utánuk, menekülni kellene, de már nincs rá idõnk. Meghal mindenki, aki fontos volt ebbe a nyomorult városba, a Maszkabál álarca, úgy hullik a véres földre, mint leszúrt disznó a mocskába. Gangel vonyítja fájdalmát az éjszakába, halott kedvesét ölelve magához….- NEM! NEM! Az én kicsi torreadorom élni fog! Nem engedem meg, hogy meghaljon! – üvöltözök magamban, és tehetetlenségemben egy vonyítás tör elõ hangszálaim között. A Herceg továbbra is transzban van, míg a tábornoka megrezzen, és látszik rajta, ha csak egy apró mozdulatot teszek, rám támad. Nem érdekel, és már pattannék is föl, hogy szétzúzzak valakit, vagy valamit, de Nicolas megakadályoz benne. Nem tesz semmi mást, csak a farkincámat simogatja meg, de már ez a kis dolog is megnyugtat. Közben a Herceg is kizökken az õrületébõl, és elhesseget minket. Megint fölkapnám a vizet, hogy mégis mi jogon hesseget ki minket a szobából egy ilyen után, de Nicolas, mintha megérezné, mi jár a fejemben, a fülembe súg:

-Nyugodj le! Ha jó fiú leszel, otthon megkapod a jutalmad! – utasít, halkan, és ez a csábító dög nem átall belenyalni a fülembe. Cccc… Ne játssz a farkassal, Édesem, mert még alattam is találhatod magad! És nem éppen otthon, hanem például itt, ezek között a képmutató, alakoskodó vérszívók közt…

Egy morgással nyugtázom, amit mondott, és a Herceg szobájából kiérve feltûnés mentesen a fenekébe markolok. Mostantól el nem engedem magam mellõl! Még a végén beteljesedne a Herceg jóslata. NEM! Nem fog. Ez egy õrült jóslata. Nem teljesedhet be! Nicolas mellettem marad örökre, és tovább idegesít és csábít engem! Elég ideje lesz a végleges farkassá válásomig megõrjíteni engem. És még ha ez lesz a végzetem, akkor sem engedem, hogy meghaljon.

Gondolataim közt elveszve észre sem vettem, hogy közben egy idegesítõ, Torreador fruska letámadta az ÉN torreadoromat, és éppen édesen kacagva, kezét Nicolas karjára téve próbálja elvezetni mellõlem. Na, ebbõl nem eszik!

-Örülnék, ha kieresztené karmai közül a Nicolast, különben megismerkedik azzal, hogy milyen dühös is lehet egy Gangrel, ha más megérinti a párját – figyelmeztetem azt a kurtizánt mély, fenyegetõ farkas hangon, hogy tünés a kicsim közelébõl. Büszke lehet rám Nicolas, megálltam, hogy ne támadjak a nõre egybõl, hanem elõtte figyelmeztettem. Ráadásul nem a szokásos stílusomban, hanem próbáltam Torreador stílusban fenyegetõzni. Hát, nem tudom, hogy jött össze, de a próbálkozás is valami, nem? Remélem, Nicolas majd ezt is figyelembe veszi a jutalmazásomkor…

-Nicolas, nem is tudtam, hogy beújítottál egy házi ölebet. Édes, ahogy védelmez téged. Lehet, hogy én is szerzek majd egyet… Hm, esetleg ha megunod nekem is adhatnád… - gondolkozik el a nõ, mire érzem, hogy a karmaim megnyúlnak a szemfogaimmal együtt. Nicolas, még mielõtt rátámadnék a nõre, egy egyszerû mozdulattal kitessékel az ajtón.

-Elnézést kérek a viselkedéséért. Többet nem fordul elõ! – jelenti ki, visszamenve a bálba. – További szép estét! – köszön el, és visszatérve hozzám, dühös fúriaként fogja meg a zekémet, vagy mimet, és maga után ráncigál. A Hercegi palotától tisztes távolságra enged el, és nekem támad.

-Mégis hogy képzeled, hogy egy ilyen estélyen úgy viselkedsz, mint egy neveletlen vadállat? Persze, az vagy, de ezzel engem teszel tönkre! Legalább arra figyelnél. A palota Eízium! Hogy kezdeményezhetnél harcot az Elíziumban?! Gondolkozz! Még ha az nem is a fajtád erõssége, próbálkozz meg vele! – üvöltözi velem. Eddig bírtam. Azt, hogy a Herceg megjósolta a halálát, aztán egy Torreador nõcske rá akarta tenni a mancsát, és még engem tol le. Hosszú karmaim még inkább meghosszabbodnak, hajam vadul lobog fejem körül, és érzem, hogy Fenevad ismét ki akar törni. Mióta ezt a Torreadort ismerem, többször tört ki a Fenevad, mint eddigi halálom alatt bármikor. Most ivszont, a többivel ellentétben nem fogom vissza a Fenevadomat. Minek? Egyet akarunk. Befogni az elõttünk álló csábító dög száját, megvédeni a tulajdonunkat és örök életre megjelölni, hogy a miénk. Akkor miért ne engednék neki?

Egy hirtelen mozdulattal Nicolason termünk, aki még védekezni sem tud, olyan gyorsan mozgunk. Letépjük róla a felesleges ruhát, és mohón, jelezve, õ a miénk, megcsókoljuk. Túlságosan nyugton van. Mégis mit tervez? Nem érdekel. Most az ajkaim és a nyelvén kívül semmi más nem érdekel. Sem engem, se a Fenevadomat.

- Tudsz róla, hogy csóválod a farkad? – kérdezi. Csak azért is megcsóválom a farkincámat. Nekem nagyon bejön! - Nicolas Jensonin.  – mutatkozik be, és már indulna is. Most mélyen megbántott. Nem is akarja tudni a nevemet… Szipp-szipp… Na jó, nem.

- Nem is érdekel, hogy hívnak? – kötözködök.

- Figyelj minden egyes információ, amit magadtól mondasz el, kincsként fogom õrizni fekete üszkös szívembe, ha most egy szó nélkül visszamegyünk a házamba. Ha nem szedem le zárós határidõn belül ezeket a drága és immár használhatatlan – mondja finnyásan – ruhákat magamról, hozzám képes egy tébolyult tzimisce, csupán egyszerû apácának fog tûnni. – mondja fellengzõsen, „hogy kibaszottul elege van a szakadt és koszos ruhájából, és ha nem öltözhet át, akkor hiszti-rohama lesz”. Nem kell a duma. Elég lett volna, ha ennyit mond, de… Torreador. Mégis mi mást várhatnék tõle…? Azért ellépek elõle, és már suhanunk is a palotája felé. Odaérve az ajtó elõtt megtorpan, és egy hülye kérdést tesz föl.

-Csak egy napot voltunk a földbe ugye? – kérdezi. Miért lettünk volna tovább a földben?!

- Jaja, mert? – kérdezek vissza, de ez a fellengzõs kis apróság nem foglalkozik velem, hanem szinte beront a palotájába. Végig vonul egy folyosón, és még egy duplaszárnyas ajtót kinyitva, beront egy szobába. Én engedelmes pincsiként követem, és amikor én is belépek az ajtón, tisztára megdöbbenek. Ugyanis egy nagyon, de nagyon ismerõs vámpír terpeszkedik a szobában levõ díványon, csatlósai társaságában. Kicsi torreadorkám könnyed, elegáns léptekkel bevonaglik, és megáll a vámpír elõtt. Az Atyám elõtt. Ugyanis az én drága Nemzõm az, aki itt van vendégségben.

-Ne haragudj otromba viselkedésem miatt, hogy nem tudtatlak illendõen köszönteni otthonomba. Öröm szemeimnek, hogy nem szenvedtél hiányt, amíg nélkülözni kellett társaságomat – fellengzõsködik Pöttömke.

-Ugyan már Nikoleo, nem kell a színészkedés! Kiszolgálom magam, nem kell engem körülugrálni. – mondja Atyám. Nem is találkoztunk olyan régen, mégis megint többször is eluralkodhatott rajta a Fenevad…

- Nem is tudod, mennyire örülök, hogy újra látlak annyi év után. – mondja, majd rám néz, és felém int. Megint le leszek szúrva… Pedig most nem is a saját hibámból késtem…

-Fiam mit keres el itt, tegnapra vártalak. – kérdezi. Ja, persze… Most társaságban vagyunk. Társaságban nem illik megbüntetni az engedetlen gyermeket…

-Igyekeztem is hozzád, de a pici torreador – kezdem a mentegetõzést, miközben Nicolast átkarolom, ami nem nagyon tetszik neki, de ez van. Õ az enyém, én az Övé. - nem engedett el olyan könnyen.

-Ugye nem okozott neked gondot? – kérdezi Atyám, mire Pöttömke csilingelõen felkacag, és megsimogatja a karomat.

-Természetesen nem. – Fejti le magáról karomat. – Most leülnék, ha nem bánod. – mondja, és úgy is tesz. Könnyed eleganciával foglal helyet, s ahogyan leül, a szakadt ruhájából csábítóan kivillan hófehér bõre. Olyan szívesen ráugranék most, és itt, helyben magamévá tenném…

-Mindig is sejtettem, hogy valamilyen okból vonzódsz a fajtánkhoz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. – jegyzi meg Atyám nyugodtan.

- Látom újabb gyönyörû mesés vonásokat öltöttél magadra, míg nem találkoztunk. – dicséri meg Atyámat, aki láthatóan büszke erre a bókra. Vajon… Vajon több van közöttük, mint két Öreg között szokott lenni?

-Te pedig, még mindig ugyanolyan fenséges látvány vagy. Csak ezek a csicsás ruhák. – rázza meg a fejét. Én is egyet értek vele. Ezek a borzalmas ruhák… Sokkal jobban nézne ki ruhák nélkül! – sose tudom megérteni, miért kell ilyen ruhákba vonni a testedet, de hát torreador vagy. – mosolyodik el, és így láthatóvá válnak agyarai. Ez is új! Akkor kétszer uralkodott el rajta a Fenevad.

- Nem, mintha ellenemre lenne látogatásod, de miért ilyen hirtelen? – puhatolózik a kicsi torreador. Nem lenne egyszerûbb megkérdezni, hogy mi a fenéért van itt?!

- Ismersz, milyen vagyok, akkor jövök, ha kedvem tartja. Régen találkoztunk nem? Nem hiányozhattál? – kérdezi, majd pár pillanat múlva mindketten elkezdenek kacagni. Ezek… Ezek megõrültek? Nem hinném… De olyan furcsák. Atyámat még soha nem láttam ilyennek, mint Nicolassal. Lehet, hogy tényleg van/volt köztük valami?

- Tudod ez jól esett, vég nevettem ilyen jót. 

- Nos, kisebb csoportosulásokat észleltünk a város környékén…- kezdi Atyám. Csoportosulások? Atyám itt? Akkor…

- Miféle csoportosulásokat? – kérdezi Nicolas, de én már tudom.

- Szabbat! – mondja Atyám. Tehát igazam volt. Mind ketten elkomorodnak, de nem értem, miért. Végre egy kis bunyó!

- Tudjuk, kik tagok? – töröm meg a csendet. Atyám rám néz, és megszólal:

- Néhányat. De a legtöbbjüket nem, ezért nem cselekszünk – mondja. Elgondolkozva nézem õt, miközben a gondolatok csak úgy száguldoznak bennem. Körül kéne szimatolni, de… Ahhoz be kéne menni a Városba. Bár nem gond. Éjjel, a maszkabálok idején senkinek nem tûnik föl egy Gangrel, kin eluralkodott a Fenevada.

- Körül néznék, de ahhoz be kéne jutnom a Herceghez is – közlöm Nicolas szemébe nézve. Látom a szemén, hogy megérti, és bólint.

- Holnap bált ad a Herceg. Mint szolgám, te is eljöhetsz – engedélyezi kegyesen. De kedves… - gondolom magamban.

- Nos, akkor úgy látom, kezetekbe veszitek ezt az ügyet, akkor én megyek is! – mondja Atyám.

- Ugyan, maradj még! – próbálja föltartani Nicolas, ami nem nagyon tetszik. Igenis féltékeny vagyok! De ezt nem kell senkinek se tudnia, így visszafojtom a morgást, mi igazán kikívánkozik belõlem. – Olyan régen találkoztunk.

- Igaz, régen találkoztunk, de elõre láthatólag elég sokszor fogunk mostanában találkozni. Úgyhogy én most visszavonulnék új otthonomba. Engedelmeddel – mondja Atyám, és egy bólintás után el is húz.

---*---*---*---

Másnap éjjel valami ronda, szûk göncöt aggat rám a kicsi torreadorkám. Vagyis pár ghoulja, õ meg élvezettel bámulja a kínzásomat. Rajta már rajta van a ruhája, ami vörös, szûk nadrág, fekete cipõ, vörös ing és fekete mellény. Rám valami aranyszínû mellényt és nadrágot, illetve vörös cipõt és inget akarnak rám kényszeríteni. A farkincámnak egy lyukat is kivágtak a nadrágból, ami már tényleg több a soknál! Elég lett volna, ha a szokásos ruháimat vettem volna föl, azokon már alapból van hely a farkincámnak. Nem kellett volna ki… kilyukasztani azt a kínzóeszközt, majd beleerõszakolni a farkincámat. Basszus, baromi fájdalmas, ha huzigálják a farkamat!

- Kész! – mondják a gholuok, amire Torreadorkám is fölfigyel, és szemrevételezés közben körbejár engem. Olyan, mintha kiállítási tárgy lennék, basszus…

- Még hiányzik valami… - mondja, és elmegy, de pár pillanat múlva vissza is tér egy arany medállal, amit a nyakamba helyez. Na, most akadnék ki, ha, miközben a nyakláncot fölteszi, nem csókolna meg. De megcsókol, így a haragomat mintha elfújták volna. Hagyom, had csinálja, amit szeretne, de mikor el akarna húzódni, megragadom, és tovább falom ajkait. Szemfogaim a heves csókolózás közben megnyúlnak, és megkarcolják Nicolas nyelvét. A karcolásból kibuggyan egy vércsepp, ami azonnal a mennyekbe repít. Valami isteni a vére…

Torreadorkám hagyja, had csókoljam, sõt, õ is hevesen visszacsókol, de mikor az egyik ghoul megköszörüli a torkát, szinte ellök magától. Fölvesz két maszkot, és az egyiket nekem adja, másikat fölteszi magának.

- Indulunk – közli hûvösen, és kilibben az ajtón. Jó kutyusként követem, és együtt suhanunk át Velencén. Velence központjában, a Szent Márk téren levõ Dózse palotában van a bál, amit a Herceg ad. Álarcos vámpírok suhannak a palota felé, kik között lehet, hogy sokan a Sabbat tagjai, de sokan lehet, nem is tudják, hogy a Sabbat beférkõzött a városba. Elõre várom már a bált. De nem a Torreadorok bálját, hanem a harcot. A harcot a Sabbat tagjai ellen. De ahhoz sajnos ki kell bírom ezt a szörnyûséget… De Nicolassal megéri, fõleg, ha nem olyan hûvös, mint általában, hanem olyan heves, mint csókolózás közben szokott lenni…

Amint a Nap nyugovóra tért, egybõl kimászok a földbõl. Érzem, ahogyan a kicsi torredor vére kering bennem. Bár már nagyon idõs, még nem ébredt föl, de nem sok kell neki, és õ is fölébred.

Ruhámat leporolom, és leszedem róla a ráragadt földdarabokat. Váltóruhám nincs, mindig lopok magamnak. Most nincs senki a köelemben, így marad az eddigi ruha… Atyámhoz igyekszem, ott majd úgyis kapok tisztát.

Az erdõn keresztül folytatom utamat, és próbálok minnél gyorsabban rohanni, mert érzem, ahogyan közeledik. A vérem, az õ, bennem keringõ vére és az ereje miatt tudom. Egyre közelebb, és közelebb ér, és bár próbálok elõle eltûnni, de a vére miattnem megy. De mégse bánom meg, hogy magamhoz vettem a ghoulja vérét, mert így legalább megízlelhettem azt a fenséges Vitaet, ami a kicsi torreadoromé. És ez igazán megérte, még ha ezért tud is engem követni. Bár a vére, a kora miatt plusz erõvel ruházott föl, az a pár cseppecske nem volt elég ahhoz, hogy eltûnjek elõle.

Én is gyorsan suhanok a fák között, míg meg nem érzem, hogy egy halandó erre túrázgat. Gyorsan elkapom, a vérét kiszívom, a ruháit, azokat a förtelmes, díszes és szûk ruháit fölveszem, majd az útra dobom az ájult testet.

Kicsi torreadorom gyorsabban, mint a szél, végre-valahára ideér. Vörös ruhái arra a nedûre hasonlítanak, amit évszázadok óta majdnem minden éjjel kiontok száz, és száz emberbõl. Vigyorogva ránézek, és megszólalok:

-Mi van pici toreador, hát ennyire hiányoztam, hogy hanyatt-homlok rohansz hozzám?- kérdezem, mire közelebb sétál hozzám. Nem épp a legkedvesebb a tekintete, de nem ilyeszt meg. Nem fog a Végsõ Halálba küldeni. Tudom.

-Hát nem ironikus, hogy megint az erdõben találkozunk? – teszi fel költõi kérdését. – Szó nélkül távoztál tegnap este.

- És most jöttél hisztizni, mint egy elhagyott szûzlány? – vigyorgom. Szinpadiasan megkajolok felé, és tettetett sajnálattal folytatom. – Óhh bocsásson meg ifjú hölgy, hogy a minap szó nélkül kellett távoznom. – Felegyenesedek, és közel suhanok hozzá. A vérének illata megõrjít, és alig bírom törtõzetni magam és a Fenevadam attól, hogy rávessem magam. A vére aromája, mint a legdrágább kölni. Mi más lehetne egy Torreadornak?! A szemébe nézve látom, hogy õ is nehezen bírja megfékezni a Fenevadját. Hosszú haját meglibbenti, hogy a vérét még jobban érezzem, és gyilkos szemekkel pásztáz. Nem veszem komolyan, mert hiába Öreg, mégis csak egy Torreador. Nem azt mondom, hogy simán lenyomnám, mert a kora az tényleg a javára válik, de én jobb vagyok nála. De ilyeneken nem is kell gondolkoznom, úgyse öl meg. Elõbb kínoz meg, mint hogy megöljön. Érzem, így egy kicsit sem félek tõle.

-Igazából nem azért jöttem, hogy szemedre hányjam, hogy elhagytál. – közli hûvösen, de látom a szemében, hogy vissza kell fognia a dühöngõ Fenevadját.

-Akkor miért jöttél az erdõbe Piroska, hogy felfaljon a nagy gonosz farkas? – kérdezem, mire egy vérfagyasztóan beteges kacalyt kapok válaszul. Már nem fogja vissza a Fenevadát, amitõl vadul csapkod mindkettõnk haja. Az ereje kiszabadul, és mindent betölt. Megrezzenek ettõl a hatalmas energiától, ami szinte minden érzékemet betölti, és így nem tudok ellene védekezni. Kegyetlenül gyorsan elém kerül, és a szívembe vág egy ezüst pengét. Pupillám kitágul, amikor megérzem a kést áthatolni a szívemen. A fájdalom végigcikázik a testemen, és nem tudok megmoccanni sem. Csak a gondolataim szabadok. Vajon képes lenne itt hagyni engem? Így, hogy meg sem bírok moccanni, így hagyna engem a Nap kénye-kedvére? Tényleg nem képes megölni, hanem megkínoz, hogy aztán a Nap végezze el a piszkos munkát… – futnak át a gondolatok a fejemen pár másodperc alatt. Hátralök, én meg tehetetlen bábként érek hangos puffanással földet. Hasamra ül, és az arcomba mászik, annyira, hogy az orrunk szinte összeér.

-Végre csendben méltóztatsz maradni. Tudod – ajkával lehelet finoman végigsimít az enyémen – sikeresen megölted a kedvenc ghoulom. Ezért hát – körmével végigkaristolja dermedt bõrömet – kissé nehezteltem rád. És most nézz körbe, micsoda kis melodrámát hoztam neked össze? – kérdezi maró gyúnnyal a hangjában. – Ohh várj – kapja a szája elé az ujját, és elmosolyodik. – Nem is tudsz megmozdulni.  Itt hagyhatnálak, amíg a Nap ad neked csókot? Ohh, de ne gondold, hogy ilyen kicsinyes vagyok! Valamit viszont jobb, ha tudsz rólam, én már akkor is a földet tapostam éjjel halandókra vadászva, mikor még õsapáid gondolatában sem merültél fel. Mint látod nem harcos kasztba tartozom, de tudok még meglepetés okozni. Nem kívánom hûségedet vagy szerelmedet, de a tiszteletedet követelem. Nem óhajtok hencegni korommal, de gondolom te is tisztában vagy vele, hogy nem a napokban estem túl az Ölelés szertartásán. Szépen kihúzom a tõrt hideg húsodból, te pedig iszol a sötét nektáromból. Ha olyan botor gondolat jutna eszedbe, hogy az életemre törsz, egyszerûen megöllek. – mondja, és lassan kihúzza a kését a dermedt és mozdulatan szívembõl. Fenevadam elszabadul, és éhesen a csuklójára vetem magam. Farkasom veszi át az irányítást feletem, és õrjöngve szívom vérét. Csuklóját marcangolom, és se látok, se hallok.

---*---*---*---

Percek teltek el örjöngõ állapotban, amibõl az térített magamhoz, hogy a Vitae, amit szívok, kezd eléggé apadni, és a kis, puha test, amin fekszem kezd megdermedni. Erõteljesen visszatuszkolom a testem mélyére a Fenevadam, és a kicsi torreadoromra nézek. Szemei üvegesen fennakadtak, és a törékeny csuklója szétmarcangolva. Nem tehetek mást, szemfogaimmal fölnyitom a saját csuklómat, és a szája alá teszem. Eleinte még csöpögtetnem kell, de amikor ettõl elég energiája lesz, piócaként tapad a kezemre. Szívja a véremet, ami valami fanatikus érzés.

Amikor érzem, hogy már elég Vitaet vett tõlem, leállítom. Elveszem tõle a kezemet, és a lehajtott fejét fölemelem. Mérges tekintetével találom szemben magamat, ami nem igazán tetszik, de mivel a Nap vészesen közel jár, fogom magunkat, és egy szón nélkül a földbe olvadunk.

Utolsó dolog, amit még a földbe térés elõtt érzékelek, egy rézvörös farasfarok a fenekemen. Francba, ez már a második jele a Fenevadamnak…

---*---*---*---

Este megpróbálok kicsit késõbb kikelni a talajból, mert tudom, hogy a kicsi torreadorom nem igazán bírja még az alkonyatot sem, ráadásul neki nem épp a legjobb a földdel való összeolvadás. Pár órával alkonyat után kelünk ki, amikor már õ is elég éber. Fejemet hátra fordítva megkuksizom legújabb farkamat, ami igazán tetszetõs. Emberek közé már még kevésbé mehetek, de nem izgat. Visszafordulok a torreadorom felé, kíváncsian, vajon hogy fog viselkedni.

Vérig sértett, és iszonyt dühös tekintettel bámul rám, de nem igazán érdekel. Hisztizzen csak nyugodtan, legközelebb hagyom a Végsõ Halálnak, hogy elragadja, sõt, még majd segítek is neki! Hálátlan Torreador. De mit is várnék tõle… Hisz csak egy mûvész… Mondjuk Öreg, és kegyetlen, de a vérétõl eltelve én is épp elég erõs lettem.

Eddig csak a durcás pofikáját vettem szemügyre, de most kíváncsian megszemlélem, vajon az õ ruhái hogy néznek ki a földelés után? Végignézek rajta, és röhögésben török ki. Vörös ruháin csimbókokban lógnak a föld darabkák, vére teljesen eláztatta az egész ruhát, és most barnás árnyalata van. Igazán viccesen néz ki!

A röhögésem miatt mégresen összevonja a szemöldökét, és magára néz. Az alap fehérségénél is jobban elsápad, és dús ajkait vékony vonallá szûkíti össze. Csöndkirályosat játszik, ami nekem csak jó. Addig se kell az uanlmas Torreador-dumát hallgatnom…

Velence felé visszaindulunk, mivel van egy olyan érzésem, hogy nem igazán engedné, és értékelné, hogy ellógjak elõle, fõleg a tegnapi után, így csöndesen suhanunk, és amikor megérzünk pár túrázót, rájuk vetjük magunkat.

Jól lakottan indulna tovább, de megállítom egy kérdéssel.

- Bocs, hogy is hívnak, kicsi torreadorkám?

Sokat vándoroltam hosszú életem során, és most végre eljutottam egy Velence melletti kis erdõbe. Magába a városba nem megyek be, csak ennivalót szerezni. Jól néz ki Velence a sötét, szûk sikátoraival, csatornáival és nagy, díszes palotáival, de nem az én stílusom. Velence maradjon csak a Torreadoroké, a Ventrueké és a Lasombráké. Nekem tökéletesen megfelel a mellette levõ erdõ. Van itt minden, ami kell. Leginkább föld. Nem is kell nekem más, csak kaja meg föld. Na meg egyszer-egyszer egy csini fiú, akivel eljátszadozhatok. Természetesen azért bementem a városba, a Herceghez, de csak bejelentkezni. Semmi kedvem nem volt ott maradni…

Ma este, miután visszatértem a földbõl, ahol aludtam, vadászni indulok. Itt, az erdõben, ilyenkor még találni szerelmes párokat, nõs férfiakat, kurtizánokkal, és szûz kislányokat, akik épp ilyenkor akarják elveszteni a szüzességüket a naaagy szerelmükkel. Aki természetesen másnap elhagyja, és a kislány meg este megint jön vissza, hátha itt találja a hercegét. Bah, badarság! A halandók olyan… Naivak. Fõleg a lányok. Ezért is szeretem jobban a fiúcskákat. Azok mindig tudják, mit kell csinálni. Mire vágyik egy férfi. Nem bömbölnek folyamatosan.

Épp a ma esti legjobb vérû zsákmányt kapom el, és mélyesztem belé a fogaimat, amikor megzavarnak. Egy vámpír, aki a területemre jött. Mi a francot keres itt egy Torreador?! Húzzon innen a fenébe! Ez az én területem! Ott van nekik egész Velence!

Kiejtem kezeimbõl a kicsi fiúcskát, aki a vacsim lett volna, és vicsorogva megfordulok. Nem is lenne olyan rossz ez a mûvészecske, ha nem épp a területemen, vadászás közben zavart volna meg. Gesztenye barna haja hullámosan omlik le a vállaira, nagy õzike szemei annyi ártatlanságot sugároznak, amennyi egy Tzimiscében van. Tehát semennyit. Jó, ez nem igaz, mert a tekintete maga az ártatlanság, de egy ilyen idõs vámpír, ha ilyen a tekintete, hazudik.

-Takaródj a területemrõl, kicsi toreador! – morgom neki. Ma még vacsizni is akarok. Elhúzhatna végre a területemrõl. De a mûvészke nem mozdul. Csak áll, és bámul, és vörösödik. Mi a fasz?! Hallottam már, hogy a torreadorok, ha valami gyönyörût látnak, lefagynak, de látni még sosem láttam. He?! Lefagyott a gyönyörtõl?! És engem bámul?! Na, nem bámulni engem! – morgom magamban, és egy csapással a földre küldöm. Csak meglegyintettem, mégis eltört az orra. Ezt egy pár korty vérrel simán be lehet forrasztani. De basszus, hogy lehet egy ilyen idõs vámpír, még ha torreador is, ilyen gyenge?! Che… Béna.

- Ha még egyszer belépsz a területemre, megöllek! – mondom, és magára hagyom, had heverjen még egy kicsit a földön. A kicsi zsákmányom már rég elszelet, és most keresnem kéne egy másikat, de semmi kedvem nincs hozzá. Keresek egy farkast, akinek a fejébe és szemébe belemászok, és kicsit utánanézek ennek a torreadornak, hogy mi a fenét kereshetett itt. Hmm… A közelben, Velence határában van palotája, és nincs semmi dolga, csak bálokat adni. De hogy miért volt az ÉN erdõmben, azt nem tudom.

Mikor visszajön a farkas, visszatérek a saját testembe, és pihenni térek a földbe. Belesüllyedek a földbe, és lassan a talaj részévé válok…

********

Másnap éjjel megint megzavarnak. Most éppen szeretkezés közben, és nem a kicsi torreador, hanem egy csapatnyi Brujah. Egy szó nélkül rám támadnak, és megpróbálnak elfogni. Partneremet kinyírják azok a barmok, mire én meg lecsapom az egyik Brujah fejét. Szó szerint. A karmaimat használva válogatott módszerekkel belezem ki õket, vagy épp tépem ki a szívüket, vagy le a fejüket. Bár már sokat elintéztem, még mindig maradtak, akik el akarnak kapni, így eltûzök innen. Szerencsére már hajnalodik, és mivel nekik kell olyan hely, ahol védve lehetnek a Nap elõl, elpályáznak. Csak érteném, hogy miért támadtak rám. A Brujah-k szövetségesei a Gangreloknak, akkor mi a fenéért rontottak nekem?!

A hét további részében is üldöztek a Brujah-k. Szép lassan mindenkit kinyírtam, de mindig lett újabb. A ma éjszaka sem ígérkezik kevésbé kalandosnak, mint az elõzõ éjjelek, így harcra készen várom a Brujah-kat. Meg is érkeznek, és az eddigi forgatókönyv szerint rám támadnak. Én védekezek, de amikor az egyiknek kitépem a szívét, a Fenevadam hirtelen elszabadul. Még sosem szabadult el. Mindig visszatartottam, de most… Most vadállatként vetem rá magam a vámpírokra, és tépem, marcangolom õket. De ez sem elég. Túl sokat vannak, és túl öregek…

Most mintha megváltozott volna a taktikájuk, vagy csak túlságosan lefoglal a Fenevadam visszatartása, mert szinte követhetetlenül gyorsan rám ugranak, és egy vastag lánccal összekötöznek, majd elborít a sötétség…

***********

Meztelenül, és egy székhez kikötözve találom magam. Fölemelve a fejemet, a kicsi torreadorral találom szemben magam, aki épp pár ecsettel szórakozik.

- Hát ennyire várod a második halálod kicsi torreador? – kérdezem, de nem válaszol. Rángatni kezdem a láncokat, de nem akarnak szétszakadni. – Minek hozattál ide? – kérdezem vérszomjasan. Õ állt volna a Brujah-k mögött?! – míg ezen gondolkozom, addig kilép a festõállvány mögül, és láthatom teljesen meztelenül. Nem rossz, nem rossz… Felém vonaglik, és a térdemre ül. Hmm… Ülhetne közelebb is hozzám… Mondjuk annyira, hogy elmerülhessek benne…

- Múltkor az erdõben volt merszed kárt tenni arcomban. Nem volt szép dolog. – biggyeszti le harapnivaló ajkát, és duzzogva folytatja: - Igazán érdemlek valami kis kárpótlást érte, nem? – Che… Õ hatolt be a területemre, és még õ van fölháborodva?! De… Ha szeretné, szívesen megdugom, nem kell a körítés.

- Minek képzeled magad, ha dugni akarsz egyszerûen csak szólnod kellett volna! Nem kellett volna idehozatnod, ott a sáros földön az erdõben is magamévá tettelek volna! – mondom, mire fölnevet. Hangja, mintha aprócska csengõk csilingelnének, de lerázom magamról, nem hagyom, hogy elkápráztasson. Átvitt értelemben sikerült a lerázás, már csak szó szerint kéne ledobnom magamról. De nem sikerül. Ó, hogy rohadna meg!

- Még véletlenül sem gondoltam, hogy jó nevelt lennél vagy kifinomult, de mindig lenyûgöz, milyen pórisan tudtok viselkedni! – mondja. Che… Ez dumál itt, aki bûzlik a parfümtõl, és nem csinál mást egész életében, mint hogy bálokat ad, és festeget?

- Mondja ezt az, aki parfümbe áztatja halott testét! - vágok vissza. - És csak úgy elraboltat egy vadidegent!

- Ugyan már, nem vagyunk mi idegenek! – cirógatja meg a mellkasomat. Elég érzékeny vagyok most, mivel több, mint egy hete nem elégültem ki. A szexuális feszültség miatt a Fenevad most sokkal közelebbrõl kukucskál ki, és nem biztos, hogy sikerül visszatartani.

- Akkor akár meg is dughatnálak, nem igaz? – kérdezem, és a Fenevad segítségével kiszabadulok a láncaimból, és egy gyors mozdulattal leteperem. A Fenevad még mindig elég közel van a felszínhez, és tudom, hogy a szemeim borostyán színben játszanak. Rámorgok az alattam fekvõ, kiszolgáltatott, meztelen Torreadorra, majd hevesen megcsókolom. Szemfogaim megnyúlnak, és már-már érezném vérének ízét, amikor elszakítja ajkait az enyémektõl.

- Nem. Vért nem! – fekteti le ezt az egyetlen szabályt. Na jó, de ha vér nincs, akkor elõkészítés sincs! – gondolom magamban, és szûk seggébe vágom magam, mindenféle elõkészítés nélkül. Nem puhánykodok, egybõl gyorsan kezdek el mozogni benne. Mélyebbre, és mélyebbre hatolok benne, miközben a karmaimmal marcangolom gyönyörû testét. Élvezettel telin nyögdécsel alattam. Kihúzódok belõle, mire csalódottan felmorran, de csak addig morcicik, amíg meg nem fordítom, hogy a hasán feküdjön, és úgy hatolok belé. Egyre gyorsabban, és gyorsabban mozgok, míg végül elélvez úgy, hogy a falloszához sem értem. Izmainak mozgására én is elélvezek, mélyen a testébe. Nehezen tartom vissza magam attól, hogy megharapjam, de ez volt a feltétel. Na jó, így is, úgy is megbasztam volna, de ha már így alakult… Viszont éhes vagyok! – mondom magamban, és föltápászkodok. Elégedetten szemlélem az alélt, sebekkel teli gyönyörû testet, majd otthagyom a földön.

- Jó volt, de én most mennék… - mormolom, és kirohanok egy folyosóra. Épp kéznél van egy ghoul, aki megpróbál föltartóztatni, de még mielõtt kiáltana, átharapom a torkát. Nem is rossz ízû… Mondjuk valószínûleg azért, mert a kicsi torreador adta neki vérét… Hát, így most megtudtam, hogy mirõl maradtam le, amikor szófogadóan nem haraptam meg. Mindegy is!

- A soha viszont nem látásra! – mondom, és kiugrok az ablakon. Üvegeztetheti be újra, mivel a csukott ablakon ugrottam ki. Így járt… Nos, viszlát Velence! – mondom magamban, amikor szépen elhagyom a várost, majd az azt követõ erdõt is. Nyugat felé indulok, de pár mérföld után érzem, hogy hamarosan kel fel a Nap. Kiválasztok egy tetszetõs, árnyékos erõt, az út mentén, és bevetem magam a sötétjébe. Találok egy tisztást, az erdõ közepén, és gyorsan beolvadok a földbe, mert már érzem a Napot, ami meg akar ölni. Nincs rá jobb szó… Szinte érzem, hogy hívogat, menjek vissza. De nem megyek, mert az lenne a biztos halál…

Ah… unalmas dolog ez a színészkedés. Naggyon-naggyon unalmas! Olyan szívesen csinálnék inkább egy földrengést… vagy tornádót, attól függ. A lényeg, hogy nagy, és véres legyen… na meg hosszú. A rövid katasztrófákat utálom, nem tudok elég ideig szórakozni!

- Ramon, most jön a te szöveged! - int felém a rendezõ, mire bólintok. Aszongya… ki is vagyok most? Jaaah, Hyde, már emlékszem. Ez a Jekyll és Hyde… nah, ez legalább egy értelmes darab, ezt szeretem!

- „Gyilkos Holdfényben vérszínû fák, Pokol tüzében ég a világ, azért jöttem, mert senki sem várt… lesz itt élet, mert élhet Edward Hyde!” (Jekyll & Hyde: Edward Hyde)

Ez a dal illik is hozzám. Mintha én magam találtam volna ki… hm, ki tudja. Lehet, hogy én ihlettem meg, elvégre Londonban is jártam már, asszem úgy 1800 környékén. Az elsõ világháború kezdetéig ott is maradtam, de mivel a németek fülébe is bogarat kellett valakinek ültetni, el kellett mennem.

Mert jah, ez is az én mûvem. Bár ha jobban meggondolom nem volt elég nagy az a bogár. Vagy csak ezek a földi söpredékek untak meg harcolni? Lehetséges, mindenesetre akkor a második világháborúig megint el kellett tûnnöm.

De most nem a múltamon kéne merengeni, hanem ezt a szereplõt eljátszani… bár õt odafigyelés nélkül is tudom. Erõltetett egy gonosz, az igaz, de az én stílusom. Tehát menni fog…

¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤

- Ááááh - ásítom, mikor végre vége ennek a hülyeségnek. Utálom, mert néha igazán le tudnak hangolni. Na de lényegtelen. Kell már valami kis móka, ami felvidít…

- Mr. Hawiier - nyit be az egyik háttérsegéd az öltözõmbe, mire felmorranok. Már sehol sem lehet nyugtom?

- Mondd - nézek sürgetõleg a gyerek felé, mire õ gyorsan hajlik párat, aztán már mondja is. Na, ezt már szeretem! Ne pazarolják az én drága idõmet, így is elég megy itt kárba.

- A rendezõ azt üzeni, hogy holnap lesz az elõadás, ezért legyen szíves idõben beérni! - Gonoszul elvigyorodom. Ja igen, mivel én mindig kések legalább negyed órát innen, mert kell egy jó pár perc, mire rászánom magam, hogy elinduljak.

- Oké - nyugtázom le egyszerûen, és intek neki, hogy menjen a fenébe. Szerencsére veszi a lapot. És ez az, amit én holnap nem fogok venni! Felvenni, mivel jó szokásom, hogy nem jövök el az elõadásokra. Ezért vannak a beugrószínészek! Hogy mért nem rúgtak még ki? Mért..? Szerintem félnek tõlem… de az is lehet, hogy csak személyes varázs!

- Hm, milyen katasztrófát is csináljunk ma? Földrengés? Forgószél? Savas esõ? - Ezek egyre gyengébb elképzelések, úgyhogy maradok az elsõnél. De mi legyen az ürügy? Ma senki sem dühített fel… de elfáradtam. Ez lehet jó ürügy? Ugye leheeet? Persze, hogy lehet, muhah…

¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤¤£××♥××£¤

Egy fán ölük, és az üvöltözõ, dudazajos, kétségbeesett várost figyelem. Végül is nem a földrengés mellett döntöttem, rájöttem, hogy az most nem illik ide. Ide illett viszont egy óriási vihar, majdnem tornádó nagyságú széllökésekkel, de ami a legviccesebb, hogy kizárólag csak eme város fölött. A mellette lévõ erdõ már kiesik a látókörbõl… a sajtónak lesz min csámcsognia.

Amúgy egész vicces nézni, ahogy az emberek a táskáik után futkosnak, még itt, a város szélén is. A repülõ tárgyakról meg már ne is beszéljünk… nem gondoltam volna, hogy egy asztali lámpa ilyen önálló életet is élhet, de hát…

Az ilyen nagyvárosokat tönkretenni mindig élvezet. Kár, hogy ezt nem barmolhatom szét teljesen, mert akkor új lakhely után kéne néznem, és én egyelõre még szeretek itt élni. Amíg meg nem unom, „biztonságban” van minden lakos. Na de ha megunom… hn… mindig is szerettem volna lávafolyamot csinálni, muhah…

Egyébként furcsa. A héten még apám egyik baszott talpnyalója sem jött el hozzám, hogy jelentsek. Talán drága Sátán apukám végre felhagyott a csesztetésemmel? Végre elfelejtett?! Áh, szép is lenne. Sajna nem ad nekem ekkora örömöt, az nem õ lenne. Na mindegy is. Amíg nem jön egy hülye sem, addig minden király.

Nah, és most hagyom, hogy ezek a szánalmas kis lények maguk intézzék el a problémáikat. Ez el fog tartani egy darabig, tehát nem mostanában fogok hazamenni. Nem is baj, kell egy kis erdei túra! Csak meg ne unjam, mert a végén még ez a kis semmiség sem ússza meg… erdõket is szoktam gyújtani.

Tehát leugrom a fáról, és elindulok be, az erdõbe. Úgy tudtam, állatok is élnek itt. Nyuszikák, sünikék, mókuskák… olyan lények, amiktõl már megint elhányom magam. Egy szinttel sem jobbak az emberektõl. De hát kellett az evolúciós fejlõdés, nem? Istennek nem volt jobb dolga. Igazán használhatta volna másra a kreativitását!

Ahogy egyre beljebb érek az erdõbe, egy nyúl nekem is szalad. Jéééh, ez egy mezei nyúl. Pedig itt nincs is mezõ… vagy talán van? De az park lesz. Hm, hát csodálom, hogy eddig kibírta ez a kis „drága” de az élete itt ér véget… más merre kellett volna szaladni!

A fülénél fogva felemelem, mire a kis fehér reszketve kapálózni kell, de teljesen felesleges. Ha el is tudna szökni, csak egy csettintés lenne, hogy nyúlpecsenye legyen belõle. Úgyhogy neki már befellegzett… de legalább lesz vacsorám.

- Bocs nyúl, de nem bírom a fajtád - fintorgom felé, aztán már törném is el a nyakát, mikor az egyik bokorból morgás hallatszik. Odapillantok, és látom, hogy egy…

Egy emberszerû tigrisfülû akármi néz vissza rám sárga, világító szemeivel, majd a tekintete a nyúlra téved, és afelé kezd el morogni. Höh, na ilyet sem láttam még. Tudtam, hogy a Pokolnak vannak furcsa teremtményei, na de ilyen? Ez túl édes egy pokolbéli lényhez…

Gonosz vigyor húzódik a számra, és kitöröm az idõ közben teljesen megvadult nyúl nyakát. Erre abbahagyja a morgást. Na, mi van cicus, neked is kéne? Csak nem te üldözted ide nekem? Jó cicus vagy, de attól még ez már az enyém… és nem szokásom az osztozás. És te is simán foghatsz másikat… már ha van még valami ebben az erdõben, hehe.

De tudod mit? Ha jó fiú leszel, talán visszakapod. Nekem csak egy gondolatba kerül, hogy egy háromfogásos vacsoraasztal teremjen itt, gyertyával meg minden hülyeséggel, ahhoz képest ez a spéci nyúl egy porszem sincs…

- Üdv! - intek az idõközben elõmerészkedõ akármi felé. Ahogy nézem, tényleg eléggé emberi valami. És én utálom az embereket, tehát nincs szerencséje… csak ne próbáljon ellenszegülni nekem. Most lusta kedvembe vagyok, tehát nem éreztetem annyira az erõm, de ha felidegesít… akkor aztán igazi ördögfióka leszek. Szó szerint, nyehe…

- Én… nem voltam mindig… ember – nyögi kis idõ múlva.

- De hát a családod... – nézem értetlenül.

- Õk nem az igazi családom. Nem voltak mindig… a családom. – érdeklõdve hallgatom a szavait. Azt már biztosan kitalálhatta, hogy én nem vagyok ember, de vajon õ mi lehetett… régen?

- Akkor… mi voltál… ez elõtt? – teszem fel az agyamban motoszkáló kérdést.

- Én… én… a… - nyel egyet. Ilyen nagy stressz kimondani egy szót? Ne szórakozzon már velem!

- Sajnálom… nem megy… - suttogja az ágyára rogyva. Na jó… ez nekem már sok. Dühösen megfordulok, és pár pillanat múlva már a házuk elõtt állok. Szélsebesen futásnak eredek. Csak jó messzire akarok kerülni tõle…

***

Mikor visszaérek a bárhoz, Bob már az ajtó elõtt vár feszengve. Na igen… azért ennyire nem kellett volna elidõznöm.

- Szia. – lépek oda mellé mosolyogva, mire õ az ijedtségtõl hátra szökken egyet.

- Alex… - fújja ki magát – Hát te meg hol voltál ilyen sokáig? – rivall rám idegesen – Már azt hittem… azt… - dadogja.

- Jaj már Bob… - sóhajtok fel unottan – Tudok vigyázni magamra.

- Azt tudom. – sóhajt fel õ is – Csak kicsit megijesztettél. Legközelebb ezt kérlek, hanyagold!

- Csak természetes. – kacsintok vigyorogva, majd hátat fordítok neki, és elindulok a szobám felé – Ledõlök egy kicsit. Ezek a barmok szépen kifárasztottak.

- Rendben! Jó éjt! – kiált utánam az öreg, mire én csak bólintok, majd már el is tûnök.

A szobámba érve az ajtónak dõlök, és kifújom magam. Megúsztam… nem kellett elmondanom, hol voltam. Remélem, nem is említi többet. Lehet, hogy csak álmodtam! Megcsípem magam… fáj. Szóval nem… Kényszeredetten felsóhajtok, majd az ágyamhoz sétálok, és ledõlök rá. Nehéz nap volt a mai… fárasztó és… nehéz…

- Aiden… - suttogom halkan, és az oldalamra fordulok - Meg fogom tudni, mi vagy te… bármi áron, de kiderítem! – nézek elszántan magam elé, majd szépen lassan lecsukódnak a szemeim, és álomba merülök…

***

Reggel Bob keltegetésére ébredek. Sosem szokott felkelteni, mert tudja, hogy olyankor harapok! És most mégis. Nyomós érve legyen rá, mert különben megeszem!

- Mit mondtál, hova is megyünk? – ásítom fáradtan, miközben az öreg után baktatok kifelé a városból.

- Meglepetés! – nevet vidáman az említett. Nyûgösen morgom egyet. Utálom a kora reggeli meglepetéseket! De végül beletörõdöm a dologba, és egy mély sóhajtás közepette Bob mellé lépek. Így azért mégis jobban érezni lehet, hogy összetartozunk… vagy mi.

Ahogy a város széléhez érünk, Bob egy erdei ösvényre vezet. Egy darabig még figyelem, merre kanyargunk, de aztán a gondolataimba mélyedek.

Ez az Aiden gyerek rejtély számomra. Egy rejtély, amit meg kell oldanom. De sajnos nem vagyok nagy detektív, úgyhogy… azt hiszem, más eszközökhöz kell folyamodnom. Mikhez is? Kínzás? Az nem hiszem, hogy a megfelelõ mód lenne… Cuki együtt érzõs gyerek? Azt meg ezek után, hogy a jó életbe venné be? Nagyot sóhajtok. Nehezebb lesz, mint gondoltam…

- Itt vagyunk. – szólal meg hirtelen Bob, ezzel kizökkentve gondolatmenetembõl. Ködös szemekkel felpillantok. Egy kis faház áll pontosan elõttünk. Valami erdész kuckója lehetett régen, mostanra már úgy tûnik, senki sem lakja.

- Oké… ez nagyon szép, de… miért is vagyunk mi itt? – nézek kérdõen a mellettem állóra. Az õ arcán erre széles mosoly jelenik meg.

- Mert eljött az ideje, hogy végre legyen egy saját lakásod. – a szemeim nagyra nyílnak.

- H-hogy? – dadogom értetlenül.

- Tudom, hogy a fogadóba már nem igazán érzed jól magad a sok vendég miatt… Ezért úgy gondoltam, neked ajándékozom az apám egykori szállását. Elég régi, de még lakható… - mosolyog rám az öreg. A szemeim erre felcsillannak, és egy hirtelen mozdulattal átölelem a férfit.

- Köszönöm! – ujjongom boldogan.

- Ugyan, ugyan! – nevet – Mindent az én kisfiamnak! – erre sunyin rápillantok, és egy hatalmas vigyor közepette lenyomom a földre.

- Na mi az apuci, nem vagyunk már jó erõben? – incselkedem nevetve. Bob szintén nevet, majd még birkózunk egy kicsit, aztán felállunk, és leporoljuk magunkat.

- Szóval ez a ház mostantól az enyém? – nézek felé megerõsítést váróan.

- Igen. – bólint – A ház, és a benne lévõ bútorok. – Bútorok is vannak benne? Király! Nem kell még azokra is spórolnom!

- Te vagy a legjobb! – bokszolom vállon nevelõapám, de persze csak gyengéden, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki. Õ csak szeretetteljesen néz rám, majd felajánlja, hogy segít áthozni a cuccaim, de én elutasítom. Így is épp eleget tett már értem.

***

Estére sikerül mindent átvinnünk. Ha Bobot el is utasítottam, azt mégsem tûrte el, hogy egyedül cipekedjek, így összehívta pár fiatal ismerõsét, õk segítettek.

Mikor végre el tudom õket kergetni pár doboz sörrel, megkönnyebbülten lehuppanok az ágyamra, és a plafont kezdem bámulni. A ház maga tényleg otthonos, csak kicsit kicsi. Kicsit… 2 embernél több nem tudna benne rendesen elférni. És a fogadó után ez egy kicsit… de majd megszokom. Legalább azt már tudom, hogy Bob bízik bennem, és többé nem tart gyereknek. Különben nem adta volna nekem a házat.

De térjünk vissza erre az Aidenre. A kínzás nem használna nála. A tettetett kedvességben sem vagyok biztos. De akkor mégis mi? Menjek oda elé, és követeljem, hogy mesélje el a múltját? Ezt én sem gondolhatom komolyan!

Felsóhajtok, lassan feltápászkodok, és az ablak felé veszem az irányt. Kiülök a párkányra, és egy doboz sört a kezembe véve a csillagokat kezdem bámulni.

- Aiden… - sóhajtom halkan, aztán megrázom a fejem – Megbolondultam. – mikor újra kinyitom a szemem, az erdõ sûrûjében mintha egy sárga szempárt pillantanék meg. Hitetlenül dörzsölgetem a szemeim, majd újra felpillantok. A szempár már nincs ott. A földre huppanok, és már éppen azon vagyok, hogy becsukom az ablakot, mikor egy kiáltásra leszek figyelmes. Nyugtalanság fog el. Ismerõs ez a hang. Csak nem..? Kiugrom az ablakon, és az erdõbe iramodok.

***

Sötét árnyak suhannak el mellettem. És én csak futok, és futok… magam sem tudom, hová. Csak a hangot követem, ami most valamiért elhallgatott. Jaj ne…

- Aiden! – kiáltok bele a sötétségbe. Semmi válasz. Néma csönd. Ám az egyik bokorból hirtelen csaholás hangjára leszek figyelmes. Odapillantok. Egy vörös szemû farkas áll tõlem pár méterre. Ezt meg mégis hogy? Hiszen az elõbb… Elszántan elindulok felé, de ekkor hirtelen szertefoszlik. Lassan kezdem érteni, mi az ábra… Az állat helyén egy fiú alakja tûnik fel. Talán õ… - Aiden! – lépek közelebb hozzá. - Aiden, mi a fenét keresel itt? – térdelek le mellé, és a karjaimba emelem. Reszket, mint a nyárfalevél. És nagyon rosszul néz ki - Jesszusom, Aiden, mi van veled?

- Alex... – nyöszörgi.

- Itt vagyok. Nincs… nincs semmi baj. – Én teljesen megõrültem. A vállaimba kapaszkodik. Kicsit aggódva, értetlenül figyelem. Hogy került õ ide? És a farkas… miért volt egy alakváltóval? Mozgást hallok az egyik közeli bokorból. Visszajött…

- Alex... – szólal meg a kis fekete, de a mutatóujjam a szája elé szorítom. Kizárt, hogy nem vett észre, de inkább nem kísértem a sorsot. Ez a dög már amúgy is kihívta maga ellen a sajátját! Mereven nézek a hang irányába. A fák közül erre kilép egy sötét alak. Veszett képpel vigyorog. Az igazi formája. Fúj… hányingerem van.

Lassan elengedném Aident, de õ erre még jobban belém kapaszkodik. Felé fordulok, és már éppen szólnék, mikor egy ördögi kacaj a szavamba vág. Visszapillantok az alakváltó felé. Már nincs ott. Eltûnt.

- A… a… – kérdõen nézek Aiden felé – Az… apám… - Heh?!

- Az apád? De hiszen… hiszen az egy alakváltó volt! – mondom döbbenten.

- Tudom – suttogja. Ó, hogy ilyenkor mért nem látok belé?!

- Na jó, gyere, hazaviszlek, és ott mindent elmesélsz, rendben? – állnék föl, de az utolsó pillanatban visszaránt.

- Ne! – néz rám ijedten – Ne vigyél haza! Ha itt ólálkodik… ha itt ólálkodik, követni fog, és bántani fogja Amandáékat…

- Már miért bántaná? És akkor mit akarsz, mit csináljak? – kérdem értetlenül. Nehéz kiigazodni ezen a srácon!

- Itt… itt kellene hagynod. Akkor visszajönne, és hagynám, hogy megtegye, amit meg akar tenni… hogy megöljön. – dermedt képpel bámulok rá. Ez most tényleg azt akarja… azt akarja, hogy a sorsára hagyjam, és megöljék?

- Nem. - jelentem ki magabiztosan, és felállok mellõle.

- Mi? Miért nem? – néz rám döbbenten.

- Mert nem. – pillantok le rá – Szó sem lehet róla. – mondom ellenmondást nem tûrõen, majd egy hirtelen mozdulattal a karjaimba rántom, és felállok vele – Ha hozzád nem mehetünk, majd megyünk hozzám. – és elindulok vele. Elõször csak nagy szemekkel bámul rám, majd fülig elvörösödik, és kapálózni kezd.

- Alex, erre semmi szükség, nem akarok a…

- Ha nem akarsz a terhemre lenni, akkor hagyd abba a kapálózást, mert mérges leszek! – vágok a szavába figyelmeztetõen, mire õ kicsit megszeppen, és befogja a száját.

Vééégre… nyugalom. Csak el ne kiabáljam. Huh… minek van itt ilyen jó illata? Csak nem Aidennek? Áááh… tényleg megzakkantam… Gyorsítok a tempón, nehogy valami olyat tegyek a karjaimban heverõ kis szépséggel, amit utólag megbánnák…

***

Hamarosan haza is érünk viharverte kis viskómba. Bent fáradtan teszem le Aident az ágyra, majd az ablakhoz vánszorgok, becsukom (hogy ne legyen olyan „Déjà vu” a dolog), és helyet foglalok a párkányon. Kis feketém eközben felkönyököl az ágyon, és érdeklõdve figyel engem.

- Én mondtam volna, hogy nem kell vinni, de te annyira ragaszkodtál hozzá… - néz rám ártatlanul.

- Na mi az, incselkedünk Csipkerózsika? – vigyorodom el kajánul. Mi történt vele, hogy ennyire..? De le is szegi a fejét. Áh… nem olyan nagy legény a gyerek. – Szóóóval… milyen kapcsolatban is állsz azzal a zakkant hapsival? – dõlök neki az ablaküvegnek, de abban a szent pillanatban vissza is ugrom tõle. Hideg… nagyon!

- Az apám… de ezt már mondtam! – mered továbbra is maga elé a srác.

- Eggen… tudom. De azon belül! – fészkelõdök a párkányon. Miért ilyen rohadt kicsi ez a kecó?!

- Az… apám… – suttogja csüggedten. A kis szépség kezd kiborulni!

- Eh… - ugrom a földre, és elindulok a kis fekete felé. Mikor odaérek elé, felemelem a fejét, és a szemébe nézek. – Mért akar megölni téged? – nagyra nyílnak a szemei, de nem válaszol – Ne akard, hogy mérges legyek! - mondom figyelmeztetõen, mire õ megremeg, és elfordítja a fejét felõlem. Sokáig csak bámulom, majd éppen nyúlnék felé, mikor az arcán egy könnycsepp gördül le. Hátrakapom a kezem. Õ most tényleg… sír?

- Aiden… - suttogom hitetlenül. Õ nem szól, csak egy hirtelen mozdulattal átölel, és zokogásban tör ki. Nagy szemekkel nézek magam elé.

- Egy csõdtömeg vagyok… Csak egy gyenge kis vesztes… - bújik a mellkasomhoz. Én még mindig csak magam elé meredek, majd felsóhajtok, és visszaölelek.

- Ez nem igaz. Hidd el, tudom milyen az, amikor úgy érzed, csak a te hibád minden. Én sem voltam képes megmenteni az anyámat… - érdeklõdve felpillant rám.

- Az anyád? – bólintok, majd a homlokom a vállára döntöm – Majd elmondom… miután kipihentem magam… - suttogom halkan, és a szemeim lefelé kezdenek csukódni.

- Alex… - hallom Aiden egyre távolodó hangját, de már nem tudok válaszolni. Csak zuhanok… és elnyel a sötétség…

***

Egy házban vagyok, valahol messze. A házban bútorok, szõnyegek és játékok. Mindent fehérség borít. Egy ismeretlen erõ egy másik helységbe kényszerít. A konyhába érek. Mindent betölt a fehér fény. Az asztalnál egy család ül. Esznek. Nevetnek. Boldogok…

- Apu, apu! Nézd mit csináltam! – szólal meg az asztal végében ülõ kisfiú, és egy rosszul sikerült, fából készült kisautót nyom a mellette ülõ férfi orra elé. Az érintett csak figyelmesen megnézi, majd megsimogatja fia fejét.

- Nagyon szép lett, ügyes vagy! – a gyerek boldogan visszaveszi az autót, és játszani kezd vele. A férfival szemben ülõ nõ csak melegen elmosolyodik, majd feláll, és összeszedi a tányérokat. A férfi visszamosolyog rá, majd mellé lépdel, és átöleli. A kisfiú erre hirtelen berobban közéjük, és mindkettõjüket magához ölelve felnevet. A szülõk nevetve felemelik, és megpörgetik a magasban.

Elmosolyodom. Én vagyok… és a régi családom…

De az idill sajna nem tart sokáig. A lakásban eluralkodik a sötétség. A tányérok összetörnek. A nõ felsikolt. A férfi eltûnik. A kép szertefoszlik. A semmi közepén pedig csak a kisgyerek marad. És sír… Nagyon sír… Elindulnék felé, megérinteném, de valami visszatart. Nem enged. A gyerek felnéz rám. Vádló a tekintete.

- Te vagy a hibás! Mért nem voltál erõsebb? Miattad haltak meg! – dühösen elindul felém, de félúton megbotlik, és fájdalmasan elterül. Utána kapnék, de nem lehet… Még jobban sír… Könnyes szemmel bámul maga elé..

- Miért élek… miért élek…? - hajtogatja halkan. A földön ekkor egy kés jelenik meg. Elkerekedett szemekkel bámulja. Felveszi. A csuklójához tartja.

- NE!! – kiáltom neki, de már nem hallja. Csak õrülten bámul maga elé. Elhúzza a kést. Minden elsötétül…

***

Zihálva riadok fel. Szememmel a szobát pásztázom. Minden csendes. Halvány fény süt be az ablakon. Már alkonyodik. Reggel 6 körül járhat az idõ. Csak álom volt… Mélyet sóhajtva hátradõlök az ágyon, és a mellettem fekvõ Aiden felé fordulok… Aiden felé?!

Villámgyorsan felülök. Nagy szemekkel bámulom a kis feketét. Miért alszik ez mellettem? Addig oké, hogy idehoztam és beszélgettünk, és utána… utána… elaludtam volna a karjaiban? Ó ne már! Ciki... Halkan morogva a halántékom kezdem masszírozni. Nekem tényleg elment az eszem! Végül beletörõdve a ismét srác felé pillantok. A felkelõ nap sugarai éppen az arcán táncolnak. Selymes haja lágyan terül el mellette. Akaratlanul is rajta felejtem a szemem. Hosszú másodperceken keresztül csak gyönyörködöm benne. Aztán szép lassan közeledni kezdek felé… Hé, hé! Állj már le! Tudod te, mit csinálsz?! Nem… nem tudom…  

Némán küzdök még egy kicsit magammal, majd feladom, és ismét fölé hajolok. Olyan szép így. Csendes… Nyugalmas… És gyönyörû…

Az ajkam már majdnem az övéhez ér, mikor a szemei hirtelen felpattannak. Még meglepõdni sincs idõm, már a kérdõ tekintetével találom szemben magam…

- Igen? – néz a szemembe.

Egy kicsit jobban szorítja a nyakamat, mire érzem, hogy remegni kezdek a félelemtõl.

- N… Ne ölj meg... – dadogom, mire felnevet.

- Most mentettelek meg édesem! Mi értelme lenne megölni?

Erre nem tudok mit válaszolni. Logikus a kérdés, de… a nyakamat szorító keze mást sugall. Végül sóhajt egyet, és elenged, mire én a földre esek elõtte.

- Na jó. Ezzel nem jutok elõbbre – fordul meg.

Elindul visszafelé, de én néhány másodpercnyi gondolkodás után utána kiáltok.

- Aiden vagyok!

- Örülök – fordul vissza elmosolyodva. – Én Alex…

Nagyot nyelek, aztán válaszolok a másik kérdésére is.

- Én… csak… éppen erre sétáltam, mikor ezek szembejöttek velem.

- Aha. Legközelebb inkább maradj otthon. – Egy ideig hallgatunk. Én újra a furcsa ruháját méregetem, õ pedig engem. – Akkor… Adios – int búcsút vállat vonva.

Elindulna, de én újra megállítom.

- Várj!

- Mire? – fordul vissza.

Látom rajta, hogy már eléggé un.

- Én... – hajtom le a fejem. Aztán erõt veszek magamon, és újra ránézek. – Meg akarom köszönni.

- Szívesen – morogja idegesen.

- De nem így! Én... – Idegességemben az ajkamba harapok. – Szeretném, ha ma nálam vacsoráznál.

- Heh?! – horkan fel. – Szó sem lehet róla.

- De kérlek! – Közelebb megyek hozzá. – Nincs más, amivel megköszönhetném!

- Nekem egy „Köszönöm” bõven elég lenne!

- Kérlek! – lépek elé, és bátran megfogom az egyik kezét. – Csak egy vacsora! Nincs semmilyen hátsó szándék mögötte!

Igyekszem minél magabiztosabbnak tûnni. Az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, komolyan néz a szemembe. Már nem is tûnik annyira félelmetesnek.

- Nem félsz, hogy én is rossz vagyok? – suttogja.

- Aki megmentette az életem, az nem lehet rossz! – mosolygok rá.

Lemondóan felsóhajt.

- Hát legyen. Essünk túl rajta – feleli végül, aminek nagyon megörülök.

- Rendben! – vidulok fel.

Sarkon fordulok, és intek, hogy kövessen. Az arcán unalom tükrözõdik, de már nem vonhatja vissza a meghívás elfogadását.

***

Pont vacsoraidõre érünk haza. Még oda sem érünk egészen a házikóhoz, amikor kivágódik az ajtó, és az ikrek rohannak ki rajta.

- Aideeeen! – kiáltják, és rögtön rám vetik magukat.

Elterülünk a földön, de én csak nevetve átölelem õket. Fölállunk, és leporoljuk a ruhánkat, de Lily és Rachel már nagy szemekkel bámulják a vendégemet.

- Ki ez a fiú Nii-san? – kérdezi Lily.

- Csak egy barátom. Majd bent beszélgethettek vele! – felelem mosolyogva.

Megfogom a kezüket, és bemegyünk.

***

Beérve Amanda mosolyogva jön elénk. Egy kicsit meglepõdik Alex láttán, de továbbra is mosolyogva fordul felém.

- Új barát? – kérdezi.

- Igen, Alexnek hívják. Szeretne ma nálunk vacsorázni!

Az a legkevésbé sem érdekel, hogy úgy kellett kikönyörögnöm, és örömmel látom, hogy az õ arcán is mosoly bujkál.

- Hát persze, szívesen látjuk! – nevet Amanda. Közelebb megy Alexhez, és jobban megnézi magának. – Furcsa ruházatos van neked, fiam!

- Mondták már – mosolyodik el.

- Amanda vagyok – mutatkozik be, és követik az ikrek is.

- Én Lily!

- Rachel!

A két buzgó mócsing. Õrület lehet most nekik, hogy egy új fiú van a házban.

- A vacsora már kész, csak rád vártunk – fordul vissza hozzám Amanda.

Bólintok, majd megragadom Alex csuklóját, és magam után húzom az étkezõbe.

***

Alex mellettem kap helyet, és Amanda máris hoz neki terítéket. Aztán már jön is az ínycsiklandozó illatú étel. Közben látom, hogy az ikrek nagyon elemükben vannak, lelkesen pillantgatnak Alexre, hogy aztán kuncogva sugdolózzanak.

Amanda is leül az asztalhoz, és máris Alexhez fordul.

- Na és van munkád, Alex?

- És hány éves vagy? – hangzik rögtön Rachel kérdése.

- Ez az igazi hajszíned? – replikázik Lily

Amanda rosszalló pillantást vet rájuk, én meg alig bírom megállni nevetés nélkül, amikor meglátom Alex arckifejezését.

- Igen, egy fogadóban szoktam dolgozni apámmal. 18 éves vagyok, és igen – felel minden kérdésre.

18? Ekkora erõvel inkább 118…

- Értem – szólal meg újra Amanda. – És az édesanyádnak van munkája?

- Õ halott – hajtja le a fejét.

Összerezzenek. Halott az édesanyja? Istenem, szegény… Vajon hogy bírja? Én mindannyiszor meg akarok halni, amikor eszembe jut, hogy talán az én anyám is…

- Óh, nagyon sajnálom – szólal meg halkan Amanda.

- Ugyan, semmi baj! – mosolyog rá kedvesen Alex. Mivel már végzett is az ebéddel, feláll, és betolja a székét. – Köszönöm a vacsorát!

Meghajol, és távozik. Meglepve hallom, hogy nem megy ki az ajtón, hanem fölmegy a lépcsõn. Hm… Ezek szerint marad még.

De jobb is, ezer meg ezer kérdésem van még hozzá. Kíváncsi vagyok, mi történt az anyjával. És vajon honnan örökölte ezt a hatalmas erõt?

***

Igyekszem minél hamarabb megenni a vacsorát, aztán gyorsan Alex után sietek. A szobámba belépve látom, hogy lehunyt szemekkel ül az ablakban. Néhány pillanattal késõbb kinyitja a szemeit, és rám néz. Becsukom az ajtót magam mögött, és mosolyogva felé fordulok.

- Ízlett a vacsora?

- Igen, finom volt – bólint.

Csak néhány másodperccel késõbb szólalok meg.

- Alex, az anyád…

- Mondd, mégis mit akarsz még tõlem? – mordul rám. – Itt maradtam vacsorázni. Megköszönted. Útjaink ezzel elválnak!

- Akkor miért maradtál itt? – kérdezek vissza.

Rövid csönd következik.

- Mi vagy te? – szólal meg végül. Ne… ezt… ezt ne… – Na így nem játszunk!

Idegesen fordul vissza az ablak felé, tekintetével az ablak és a talaj távolságát méregeti. De én… nem akarom, hogy elmenjen. El kell… el kell mondanom neki…

Kikergetek magamból minden érzést, hogy csak az emlékek maradjanak. Kiûzöm a vele járó fájdalmat és szenvedést, teljesen érzelemmentesítem magam.

Mögé lépek, és még mielõtt végrehajthatná az ugrást, a vállára teszem a kezem.

- Ne menj még – szólalok meg, mikor megfordul.

Látom, hogy megretten a tekintetemtõl. Hiába, ilyen vagyok, amikor nem akarok érezni. Õ akarta… Csak az a baj, hogy nem tudom meddig tart. Nem vagyok benne biztos, hogy hatásos lesz.

- Én… nem voltam mindig… ember – nyögöm ki nagy nehezen.

- De hát a családod... – értetlenkedik.

- Õk nem az igazi családom. Nem voltak mindig… a családom.

Érdeklõdve, de egyben értetlenül is mered rám.

- Akkor… mi voltál… ez elõtt?

Nagyot nyelek. Most jön a holtpont.

- Én… én… a… – kezdem.

Nem. Nem lesz jó… már a szó gondolatára is visszatérnek az érzések. Visszatérnek? Valósággal megrohannak. Összeszorított szemekkel roskadok le az ágyamra.

- Sajnálom… nem megy… – suttogom.

Pár másodperc múlva halk, tompa puffanást hallok. Mikor fölnézek, Alex már nincs az ablakban.

Eldõlök az ágyon, és a párnába fúrom a fejem. Ahogy az érzelmek elöntenek, hangtalan zokogásba kezdek. Mint mindig, amikor ezzel a módszerrel próbálkozom. Mindig ez van. És ilyenkor az álmaim a szokásosabbnál is szörnyûbbek.

***

Szinte zombiként sétálok be a szobámba. Már három nap is eltelt azóta, és egy szemhunyásnyit sem aludtam. Távol akarom tartani a múltamat. Muszáj…

Többször is jártam az erdõben, hátha megtalálom Alexet. Most biztosan valami nyápic idiótának gondol, és szeretném neki megmagyarázni. Fájdalommal, vagy anélkül, de… el kell neki mondanom, ha nem akarom, hogy röhögjön rajtam.

Bár megérdemelném.

A szemeim le akarnak ragadni. De nem szabad. Nem szabad! Ébren kell maradnom. Nem álmodhatok. Nem! Ébren… kell… maradnom…

Elvágódom az ágyon, és elborít a sötétség.

***

Egy kövekkel kirakott úton megyek. Az út két oldalán házak, elõttük emberek. Rengeteg ember. Rengeteg alakváltó. A nép, ahová tartoztam. Nevetnek rajtam. Nevetnek, ahogy szánalmasan, magányosan sétálok ezen a végtelen kõösvényen, megfosztva az erõmtõl, és az életemtõl. Nevetnek rajtam, amiért az apám fia vagyok. Tudják, hogy az apám büntetlenül él tovább, hogy rajtam csattant az ostor. Nevetnek, mert tudják, hogy az út végén, mindkét végén, ott vár az apám, hogy megöljön.

- Aiden! – hallok egy tompa kiáltást. Ismerõs ez a hang… de mit keres itt? Az utamon? – Aiden!

Felriadok. Újra. Az erdõben. Egész testemet ellepi a hideg veríték, és úgy reszketek, mint a kocsonya.

- Aiden, mi a fenét keresel itt? – térdel le mellém valaki. A karjaiba emel, és maga felé fordít. A szemei döbbenten nyílnak tágra, amikor meglátja, milyen állapotban vagyok. – Jesszusom, Aiden, mi van veled?

- Alex... – nyöszörgöm.

- Itt vagyok. Nincs… nincs semmi baj.

A vállaiba kapaszkodom és próbálok megnyugodni. Hát mégis elaludtam… De még sötét van. És megint az erdõben vagyok. Alex értetlenül, és kissé ijedten figyel. Nem csodálom, ilyenkor elég szánalmasan festek…

- Alex... – kezdeném, de az ajkamra szorítja az ujját.

Mogorva tekintettel figyel valahova mellénk. Követem a pillantását, és az egyik fa mellett hamarosan felbukkan valaki. Istenem… ez az õrült vigyor… a sötét, rémisztõen villogó szemek…

Majdnem felsikítok, fõleg, amikor érzem, hogy Alex el akar engedni. Rémülten kapaszkodok belé még erõsebben. Szólásra nyitja a száját, de ekkor az alak egy ijesztõ, õrült nevetéssel eltûnik.

- A… a… – próbálok megszólalni. Alex kérdõn néz rám – Az… apám…

Újra megdöbben.

- Az apád? De hiszen… hiszen az egy alakváltó volt!

- Tudom – suttogom.

- Na jó, gyere, hazaviszlek, és ott mindent elmesélsz, rendben?

Már éppen állna föl, amikor megállítom.

- Ne! – rémülök meg. – Ne vigyél haza! Ha itt ólálkodik… ha itt ólálkodik, követni fog, és bántani fogja Amandáékat…

- Már miért bántaná? És akkor mit akarsz, mit csináljak? – kérdezi értetlenül.

- Itt… itt kellene hagynod. Akkor visszajönne, és hagynám, hogy megtegye, amit meg akar tenni… hogy megöljön.