Olyan ragadozó vigyort csinál, hogy az összes fogát megcsodálhatom a bölcsebbektõl a metszõkig. Kikerekednek a szemeim, és már minden borzalmat elképzelek… ledöntöttem egy kéményt! Drága szobrot!

Úristen, ha felgyújtottam valamit?

Kilyukasztottam a perzsa szõnyeget!

Jesszus… megpróbálok hátrább araszolni, heves, bocsánatkérõ hajolgatással, de váratlanul közelebb férkõzik hozzám, amitõl totálisan zavarban érzem magam, fõleg attól, amiket beszél:

- Hát tényleg nem emlékszel semmire Oliver? – odahúz magához, és a bordái közé nyomja az orromat, én pedig megérzem illatát. Öreg Halásszal keni magát! Milyen illatos, olyan illata van, mint apának…

Szeretem az apukámat…

ÉS IGEN, SEMMIRE SEM EMLÉKSZEM!

De ettõl függetlenül nagyon szeretnék innen végre elmenni, itt mindenki túlságosan is furcsa, halálosan különös itt minden, fõleg ez a keselyû itt mellettem, aki jelenleg a keblére vont!

- Szörnyû sorsod volt, ám miután megvettelek édesapádtól jobbra fordult. Már hónapok óta itt élsz velem…velünk…és én..szeretlek.

Na most álljon meg a menet. Köszönöm a szerelmi vallomást, de… ELADTAK?!

Hát tuti nem, apa belehalna abba, ha el kellene adnia, bármilyen nyomorult lenne a helyzet, maga mellett tartana, hogy együtt legyünk, és vigasztaljuk egymást… APA SZERET ENGEM…

Még ha szarul élnénk is, együtt lennénk…

Ez az idegen ipse meg csak beszél és beszél tovább…

- Én vagyok az, Byron…ne mond, hogy nem rémlik fel az a férfi, aki esténként olyan odaadóan karolt át, s õrizte az álmod!

Egy.ilyen.ember.aludt.mellettem.napokig??!?!?!?!?!?!?!?!?

ÚRISTEN!

Tuti álmodom, elõbb hiszek egy megtépett tollú, német szóra értõ postagalamb levelének, mint neki! Nem is ismerem! Apa nem olyan, apával együtt élünk, Õ nekem olyan, mint egy falat gofri! Nem hiszem, hogy ez a példa tökéletesen reprezentálja a kettõnk kapcsolatát, de… biztos nem adott el!

Biztonságban szeretne tudni, és ezt nem úgy vinné véghez, hogy egy idegen, dúsgazdag pasasnak elad, hogy… biztos felcseréltek valakivel! Biztos. Biztos vagyok benne, hogy véletlenül összekevertek egy másik sráccal… eltörik a mécses, fesztülségemet oldva sírni kezdek, mire odaölel magához.

***

Nagyon sokáig itt vagyok a férfinál, akinek a neve… Barny. Berry. Byor. Byorn. Björg. Õõõ…

Erre térjünk vissza késõbb…

Szóval nem akarja hogy meglátogassam az apukámat, és a legfurcsább az, hogy az alapvetõ napi tevékenységeimet korlátozni szeretné, legalábbis módosítani. Kikötötte, hogy reggelente is tusolnom kell, furcsa ruhákat pakolt elém, igazán nem értettem, minek kell ennyi gomb egy ruhára, simán lehetne cipzár is rajta… furcsa anyagokból készültek, túl puhák és selymesek…

Kikísért sokszor a kertbe, ahol eltévedtem, végül a kutyákkal kerestek meg, de mivel azoktól is megijedtem, még messzebbre szaladtam, így már több tucat ember keresett a hatalmas birtokon, aminek egyik fájára riadalmamban felmásztam, de el is aludtam.

Utána dupla fürdést kaptam, végül a hajam tökéletesen falevél mentesítve lett, én pedig feszélyezve éreztem magam a sok illattól, ami a pancsolás után a bõrömrõl párolgott. Olyan izé dolog tisztának lenni… nem szimpi, nagyon nem…

De természetesen ez volt a legsarkalatosabb pontja a vitáinknak, hogy szerinte a naturális koszréteg jóval magasabb rajtam, mint kellene. Smirgli papírral is lehetetlenség, mondja õ.

Egész rendesnek tûnt ezidáig, de vannak különös kérései, mint például amit épp most akar. Azt akarja, hogy vegyem le a gatyámat, hát de mit nem gondol! Én nem fogok pucéran reggelizni, milyen gusztustalan már! Ráadásul nekem vannak elveim, engem rendesen felneveltek!

Van erkölcsi morálom, vagy mi a hogyishívják…

Erre a mesefilmet is cikizni kezdi, ennek sosem jó semmi, örökké zsörtölõdik és parancsolgat, de ezektõl eltekintve sok mindenben segít és megadja amit csak kérek.

- Áruld már el nekem, mi az izgalmas 100 kis kék izében, akiknek egyetlen kurvájuk van, meg egy rakat buzijuk? Nézd az ott... a süteménybe süti a füvet, a másik meg szteroidozik! Na, azt nézd meg… azt… akinek ajándékai vannak… õ a csempész! Látod... ez egy társadalmi modellezés! – eltüntet egy újabb harapással a szendvicsbõl, felhúzott orral pisszegem le, most jön a legjobb rész…

- Ssss… ez a Hupikék Törpikék. Egy mese! Csak te látsz benne ilyen ronda dolgokat! – fogom szorosabbra az ujjaimat a bögre körül. Kijelentette, hogyha kiöntöm, ALSÓNADRÁG nélkül fogja elverni a fenekem…

Kikérem magamnak!

- Nem igaz… nézd az ott… tisztára olyan, mint te! – mutat a tévé felé, nekem pedig hörcsögmódra felfúvódik az arcom. Méghogy én Szakadtka! Akkor Õ a vén, morgolódós, mindent megoldó Törpapa. És nemhogy vitatkozna velem, helyeselni kezd, és elkezdi visszavezetni a dolgokat a saját…

- Jólvan, akkor csináljunk mást! – fordítom el tõle az arcom duzzogva, és hirtelen bevillan egy kép…

***

Lendíííteeek!

Sutty. A filmekben látott mozdulattal nézek a távolba, keresve a fehér labdát az égen, de nemhogy nem látom, de még fehéret sem látok repülni. Mikor lenézek, a labda még mindig a helyén van. Elszántan próbálom elütni, de csak kisebb földdarabokat tudok reptetni, de azok sem ívesen szállnak, hanem letottyannak a földön.

- Kedvesem, mit ártott neked az az ütõ? Ne verd ilyen erõvel a földhöz! – kotyog bele az erõlködésembe, de én akkor sem fogom feladni! Ne zavarjon meg a koncentrálásban…

Morgó.

- Hallgass, most koncentrálok! – hadarom és vágom rá gyorsan, újabbat lendítve.

- Én nem fizetem az újra füvesítést – jelenti ki, mire kiöltöm rá a nyelvem, de ekkor – természetesen az õ hibája az egész, minek kellett belebeszélnie a pattanásig feszült csendbe, mikor életem elsõ és legszebb ütését akarom véghezvinni – kicsúszik az ujjaim közül az ütõ, és már arra leszek figyelmes, hogy valami hûs és hideg tottyan a hasamnak, de felülrõl valami megcsíp.

- VÍÍÁÁÁÍÁÍÁÍÁÁHH!!!

A kórházban bekenegetik valamivel a hátam, könnyes szemekkel fogadom az érzést, miszerint kellemetlen idebent feküdni, meztelen felsõtesttel, mit szólna apa, ha meglátna így? Kiengednek minket, az Õ orrán valami furcsa ruhacsipeszszerûség van, és morcosan gyújt rá egy szivarra.

Elszégyellve magam, lehajtott fejjel rugdosok egy kavicsot, feledve, hogy ez késõbb veszélyes dolog is lehetne.

- Byron...

- Tömegszerencsétlenség… - dörren rám, én pedig új nevemet hallva összébb húzódom, hogy eltûnjek az apró kabátban. Nem is vagyok tömegszerencsétlenség, csak Õ és én sérültünk meg, és… ugye nem olyan vészes?

Ugye nem fáj neki?

Nem akartam…

- Bocsánat…! – felelem riadtan, mire valamit visszadünnyög, a kocsiban is egyedül ülök hátul, a visszapillantó tükörtõl szégyellõsen fordulok el.

És ha halálos?

- Fõõnök, ez az új divat? – kérdezi tõle a sofõr, mire kap egy pofont, de utána tovább mosolyogva vezet tovább. Nem értem ezeket az embereket, tényleg nem…

Mikor megérkezünk, nem szállok ki a kocsiból, nem merek. Rám dörren, hogy szálljak ki, és meg is teszem, de a lábam beakad a kocsi biztonsági övébe, ahogy kifelé mászok, így lassabban mászok ki, de nem kerekedik belõle sérülés. Halkan szipogva megyek be utána, ügyelve arra, hogy a jobb lábam a bal után tegyem és fordítva.

A szalonban leül a kandalló elé, én pedig mellé csúszok a szomszéd fotelbe. A kandallóban ég a tûz, a zoknijaimat lehámozom a lábamról és jólesõen nyújtóztatom a lábujjaimat a meleg felé. Byron arcát megvilágítják a rebbenõ lángok, gondterheltnek tûnik szerintem.

- Nagyon fáj?

- Hogy az istenbe fájna már…

Melegem van.

Lekapom a kabátot is magamról, mivel odakint útközben eleredt az esõ, és a sofõr rám erõszakolta, mikor kisegített a kocsiból. A karjaim fellélegeznek, élvezem a kellemes meleget, ami végigfut rajtam. Lekerül rólam a sapka – amit a golf pályán kötelezõ volt viselnem, nem értettem miért, elég idétlenül néztem ki benne -, majd leveszem a pulcsimat is, így trikóban leledzek. Óvatosan, kidugott nyelvvel koncentrálva felhúzom a lábaimat a fotelbe, oldalra pislogok, hogy zavarja e, de meglepetésemre egyenesen a szemeimbe néz.

Folyamatosan néz.

- Folytasd csak.

- Õõõ… a micsodát?

- A vetkõzést.

- Nem! Már megint kezded?! Útállak! – fordulok el tõle durcásan, mire hirtelen a fejemhez vág valamit. Megnézem, a pulcsija az, így elvörösödve fordulok el tõle ismét, mielõtt még meglátnám fedetlen mellkasát.

- Idióta! Azért, mert vizes lettél, ráadásul még leizzadsz, és büdös leszel, ami tudod mit jelent… - néz rám laposan és mogorván.

FÜRDÉST!

ÁHH!

Ne már, ez lenne a harmadik ezen a napon, jézusom, a vízszámlája nem tör az égig, mint a víz, amit a kádban szokott engedni?! Gyorsan a nadrágomhoz kapok, és egy mozdulattal lerántom magamról, így már gatyában és trikóban üldögélek a fotelben.

- Így jó? – pillantok oda sértetten, mire meglátom, hogy nincs is a fotelben. Húh, legalább elmúlt a veszélye annak, hogy megint fürdés legyen… ami azt illeti, nincs is rajtam kosz… elmélyülve tanulmányozom a könyökömet, mikor látom, hogy valami sistereg, és különös szagot érzek meg.

- A RUHÁIM! – kezdetû csatakiáltással vetem magam ki a székbõl, és a kandalló elõtt eltaknyálva kishíján leég az összes hajam. Megpróbálok feltápászkodni, de a csempén elcsúszik a kezem, és szánalmasan vergõdve kapálózok, hogy fel tudjak kelni.

- Tömegszerencsétlenség… - hallom a hangját megint, a fejem fölül valahonnan.

- Tessék?! – csattanok fel, de mikor felnézek rá, jobb lett volna, ha nem mutatom ki, hogy észrevettem, hogy… hogy… miért néz megint így? Ilyenkor olyan ijesztõ, nem tudom még találomra belõni sem, hogy mire gondol…

- Gyere ide – dörmögi mély hangján, mire nagy nehezen eltépem magam a padlótól, és odasunnyogok hozzá. A fotelemben ül, terpeszbe tett lábakkal, kezeit a karfán nyugtatja, mint valami király.

Egy fenséges király.

Most veszem észre, hogy tényleg nincs rajta felsõ.

Elvörösödve odalépek hozzá, mire az ölébe von. Zavartan teszem ujjaimat a mellkasára, hogy hátrább toljam, de mikor megérintem csupasz bõrét, úgy kapom el õket onnan, mintha tûzbe nyúltam volna. Nyelek egyet, és inkább úgy döntök, hogy becsukom a szemeimet.

Egy idõ után megszólal.

- Most mi a fenét csinálsz?

- Semmit!

- Illúzióromboló vagy, ugye tudod? – sóhajt fel.

- Azt hittem, hogy csak szimplán Tömegszerencsétlenség – nyöszörgöm, kényelmetlenül fészkelõdve a combjain, mire megpaskolja a fenekem. Ismételten felveszem a piros egy mélyebb árnyalatát, és lesütöm a tekintetem, de mivel a kockás hasával és az ágyékával nézek farkasszemet, ezért felkapom a fejem, és a plafont kezdem el nézni.

- Hihetetlen, komolyan… - sóhajt megint lemondóan, de váratlanul valami forrót érzek meg a nyakamon, riadtan rándulok össze, de már késõ.

Most.

Most…

Mostmostmost…

BELECSÓKOLT A NYAKAMBA!

ÚRISTEN!

Meglepetten és ijedten tolnám el magamtól, de valamiért jólesõn kiráz a hideg, a karomon égnek áll az összes pihe, pedig meleg van. Meleg van ember! MELEG VAN!

- Én… ne már… hagyjál…! – lökdösném, de ez egyrészt lehetetlen vállalkozás, mellesleg egészen kellemes érzés… Fürge és nedves szalad végig nyakamnak ívén, mire kuncogva próbálom megint eltolni.

- Nemárnemárnemár! Ott csikis vagyok, hagyd abba…

- Ó, jaj hallgass már! – és a következõ pillanatban már beszédképtelen vagyok. Kikerekedett szemekkel nézem az arcát, közelrõl tudom megtekinteni tetoválásának mélységét és színbeli telítettségét, de…

ÚRISTEN!

Le fogok esni, le fogok esni… Ekkor megjelenik vendéglátóm arcszerkezete az ablakban, és hát… nem igazán tudok leolvasni róla semmit, s inkább egy égetõbb dologgal foglalkoznék.

Se-gít-ség!

Halkan nyüsszögök, mint egy anyját vesztett, ázott kiskutya, fogalmam sincs, hogy merre menjek, fõleg, hogyha a fenségességes már az ablakot is bevette széles vállaival. Így vissza sem tudok mászni…

- Nem szellõs egy kicsit odakinn, cicabogaram? – kérdésére csak egy nyüffenést tudok produkálni, ami egy nemleges és mégis igenlõ válasz lenne. Félek, hogyha megrázom a fejem, leszédülök innen, és az már fix, hogy innen épen nem kerülök ki semmi esetre sem.

Apa megmondta elõre…

Ujjai közelítenek, és rettegõ ábrázattal markolom jobban a fém ereszcsatornát. Miért nem építenek kõbõl, nehezebben korrodálódna, vagy mit tudom én…! És akkor talán engem is megtartana… Karját a derekamra fogja, és húzni kezd befelé, mire visításhoz hasonlatosat produkálok.

Csukott szájjal.

Bedühödik, finoman felszólít arra, hogy eresszem el házának egy becses és igen fontos darabját:

- Engedd el! – morogja, én pedig megrázom a fejem, és még erõsebben kapaszkdom. Mi lesz? Ha behúz, nekem végem, ha leesek, nekem végem, de inkább el szeretnék esni!

Vagy nem tudom…!

Segííítséééég!

- NEM! – visítok hangosan, s szinte érzem, ahogy megfeszülnek izmai a derekamnál. Juj, ne… Nem akarom, megtanulok inkább repülni, de mostmár határozottan nem akarok beljebb kerülni az ablakon!

- Minden egyes csontodat eltöröm te kis pondró… azonnal engedd el azt a kibaszott ereszcsatornát, mert ha kell, azzal együtt cibállak be! – indulat tör fel a mellkasából, én pedig reszketve fogódzkodok egyetlen mentsváramba. Ha kell, az ablakkeretet is leszedem…

Megrázom a fejem tiltakozásomat jelezvén, de nem igazán hatja meg, sõt, még jobban begurul tõle.

Egy kemény rántás, és már a padlón is találom magam, s hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy a fájós seggemre hivatkozva kezdjek el kiabálni, vagy inkább csendben játsszak oposszumosat.

Le fogom döfni ezzel a fém izével, de kicsapja a kezembõl, így más alternatívát választva szépen csigamód kúszni kezdek elõle. Azt hiszem, most tényleg félek tõle. NE bántson, ne érjen hozzám, engedjen haza…

- Úgy tûik az utolsó alternatívát választod – fejét oldalra dönti, ahogy a kutyák szokták, ha értetlenkednek. De Õ nem aranyos kutya, inkább egy hatalmas bulldog, ráadásul nem olyan értetlen fajta, nincs mit nem érteni a helyzetemen, de ha mégis érti, hogy mi van, akkor…

Kérem, engedjen haza… Nem akarok itt maradni…

Kifut a vér az arcomból, szinte látom magam elõtt, ahogyan odalép hozzám, és jól megrugdos, ezért megelõzve az esetleges bajt, vagy felvéve vele a harcot, inkább összekuporodom a földön, hogy kevesebb támadási felület legyen rajtam. Bántani fog, nem úgy néz ki, mint egy szent, ráadásul egy gonosz, alvilági üzletember, ismerem én a fajtáját…

De akkor mégis hogy kerültem ide, minek beszélgettem vele, egyáltalán… minek is dolgozom én ilyen helyeken…?

- Kééérem… kééérem ne öljön meg! – szipogom esetlenül, kézfejemmel megdörgölöm az orromat, s még jobban összehúzom magam, fejem a térdeim közé temetem. Most… üssön meg, de gyorsan, hátha elájulok, bár még nem vertek annyira meg, hogy elaléljak, de… a fájdalomküszöböm nem éppen a legmagasabbak egyike…

Odalép hozzám, és innentõl már csak saját forró könnyeim, valamint tenyereinek tüzes nyoma a testemen marad meg. Égetõ, éles fájdalom, csattan, suhog, fáj… Szenvedek, nagyon… Jajgatok, hátha meghatja, de semmi, mikor a szám felreped, és meg érzem a sós, rezes ízt a számban, mintha elvágtak volna egy ideget a fejemben, úgy sötétül el minden körülöttem. Úgy terülök el a csempén, mint egy darab fa.

***

Mikor felébredek, a fejem úgy hasogat, mintha valaki lett volna olyan szíves, és becsókoltatta volna velem az anyatermészet egyik legnagyobb csodáját: a földet. Méghozzá betonos lehetett, vagy én nem is tudom, burkolt vagy vasbeton, mert, hogy ez a fémes íz a számban arra utal, az hót ziher…

Feltápászkodom, két kezem alatt megsüllyed valami. Hm. Puha, illatos, és meleg. Kenyér? Jha, nem, matrac… Micsoda burzsoá környezet… Alig csodálkozom ki magam a gyönyörû ágynemûn, mikor valaki megmoccan a túlvégen. Pislogva próbálok ráfókuszálni, ekkor veszem észre, hogy valami hiányzik.

Nem, nem a ruhám, azért késõbb is ráérek visítani.

Nem, nem is a furcsa fószer az ágy végén, azt késõbb is ráérek kérdõre vonni, hogy mit keres a szobámban.

Valami más.

Ami eddig mindig akadályozott a járásban, de sosem a látásban. Mi lehet az… Valami barna, és sokszor igen nehéz megtisztítani, ráadásul sokszor égett szaga van, mint mikor a körmöm pörkölõdik meg…

A HAJAM!

- Úristen! Úristen! Úristen! Úristen! – tapogatom a fejemet, és rájövök, hogy bezony, valaki elõl úgy megvágta, hogy kilátok alóla, látom a padlót meg a kezeimet, és mindent, és azt is, hogy…

Meztelen vagyok!

MEZTELEN!

- Úristen! Úristen, Úristen, Úristen, Úristen! – kapom fel a takarót olyan erõvel, hogy szinte kirántom a másik alól, hogy takarjam magam. Mi a franc? Hol vagyok? Mi ez az egész? Jézusom…

Várjunk csak egy hangyapillanatnyit.

Másik alól?!

KI AZ A MÁSIK?!

- Úristen! Úristen! – mutogatok rá, és próbálok feljebb mászni, a háttámlához. Eléggé döbbent és értetlen fejet vág, én pedig még mindig rá szegezve mutatóujjamat, zavaromban szinte felmászok a baldachin tetejére…

Baldachin?

BALDACHIN?!

Hol vagyok?!

- Ennyiszer kimondani az „Úristen” szót, már felér egy Isten káromlással, ugye tudod. Ráadásul nem vagyok az Úristen, Oliver.

- Úristen! Honnan tudod a nevem? Mit keresek itt? És a legfontosabb: te ki a fészkes fene vagy! – kapok magam elé két méretes párnát, ami megfelelne egy dunnának is. Szinte csak a szemem látszódik ki mögüle, emez meg elröhögi magát.

Szépen vagyunk, én vagyok itt beszarva…

És… Mi van akkor, ha egy bordélyházba kerültem?

Nem, nem, nem!

- Na, mi van, ennyire el lettél verve, hogy emlékezet kiesésed van? Vagy a sokkhatás? – emeli fel a szemöldökét kétkedve.

Ez mekkora okos! Persze! Tiszta sor! Elvertek… Vagy saját magam intéztem el ennyire… Ez egy zseni, ez az ürge… Elképzelhetõ, hogy elnáspángoltak, de gondolom csak az után, hogy pofára estem valahol…

De miféle sokkhatásról beszél ez?

Jaj nem. Nem, az nem lehet.

Én olyan helyeken félek! Ugye ez nem valami…

- Ez valami szanatórium? Te pszichológus vagy? – meredek rá nagy szemekkel, mire ismét röhögni kezd, de már a hasát fogja, sõt, le is fordul az ágyról, csak a két lábát látom csak.

- Úristen! Most már én is ezt mondom! – teljesen el van magával, de szerintem ezen nem kellene annyit poénkodnia. Ki ez az alak? Mit keresek itt? És a legfontosabb az az, hogy rohadtul nem is vágom, hogy jártam volna ilyen helyen.

- Mi ez a nagy vigasság? – hallom meg egy új, mély hangot, amitõl olyan érzésem van, hogy az összes sebem feljajdul. Gyanús az ipse, felettébb gyanús, fõleg azzal a borosüveggel a kezében…

- Fõnök, nem fogja elhinni, de a kis taknyosnak fogalma sincs arról, hogy hol van… Azt hitte, hogy én vagyok az Atyaúristen… - tápászkodik fel, de valamelyest komolyabb lesz a hangja. Ez valami fõnök lehet akkor?

Nagyszerû! Végre valaki választ adhat a kérdéseimre!

- Jó napot, én… ühm… hol vagyok? Gondolom, ez az Ön háza, és bocsánatot kérek az illetéktelen behatolásért, vagy a nem is tudom miért, de… na, most komolyan… Hol vagyok? – pislogok rá szépen az ágyról, de megvillanó tekintetét látva inkább elbújok az óriási párnák mögött.

Most mit csináltam, ami miatt ideges lett?

- Tetteti – jelenti ki síri hangon, én pedig az ismeretlennel egyszerre kiáltok fel:

- Mi?

- Egyértelmû. Ha a saját nevére emlékszik, akkor ott nem lehet gond – hogy került szivar a szájába? Eltátom a szám, és szinte lenyûgözve nézem a fickót, aki valahonnan rémesen ismerõs.

- Fõnök, nem lehet, hogy átmeneti üzemzavar lett a fejében? Végülis, rá lett csapva párszor – kezdi a pasas, akivel ébredtem, de felénél inkább elhallgat. A fõnökszerû fazon int a fejével, amaz pedig kisomfordál a szobából.

Kettesben maradok ezzel az ijesztõ ipsével, akinek az arcán…

De jól néz ki…

- Nagyon tetszik a tetoválása, uram – szalad ki a számon, de rögtön folytatom is, rossz szokásom lévén. – De most tényleg, nem is akarok tovább zavarni, megyek dolgomra, nem láttam semmit… Köszönöm, hogy… Ellátott.

Leteszi az üveget, ami kristályos csillanással és koccanással koppan az asztalon, majd rám néz.

- Egy: nem zavarsz. Kettõ: igen, elláttalak. Amolyan, istenesen. Három: nem mész sehová – mondja olyan könnyedén, mintha az életemet akarná szabályozni. Mert azt akarja szabályozni!

Úristen!

- De tényleg nem akarok alkalmatlankodni, csak a ruháimat szeretném visszakapni, fizetnie sem kell – gondolok az utolsónál arra, hogy valószínûleg a kéményt akartam megnézni. Hál’ Istennek, így ennek köszönhetõen kiesik a szanatórium feltételezésem.

- A ruháidat kidobattam. És természetes, hogy nem kell fizetnem – közeledik lassan az ágy felé, s mikor már az ágy lábánál álldogál, nyelek egy hatalmasat. Most… miért néz így? Nem csináltam semmit! Nem loptam szerintem semmit…

Vagy… igen? Megkárosítottam? Úristen, apa hírnevét nem tehetem tönkre…

- Mi… mi van? – makogom, mire feltérdel az ágyra, bennem pedig még a maradék vér is megfagy. Mit akar? Minek jön ilyen közel? A sebeimet akarja megnézni?

És miért érzem azt, hogy ismerem, és félnem kéne tõle, meg azt, hogy valami rosszat követhettem el ellene?

Most miért néz így?

- U… uram… Csináltam valami nem helyénvalót?

Ez most mirõl beszél? Basszus, kóvályog a fejem, lüktet a tarkómnál mint állat, olyan, mintha valaki folyamatosan nyomkodná egy alig-alig kipárnázott kalapáccsal. Ujjaim a hajamba szaladnak, és megpróbálom megmasszálni a fejem, több-kevesebb sikerrel, ugyanis a fenséges és magasságos magasság megragadja a kezemet, és vonszolni kezd magával.

Fel sem fogom, hogy lifttel kerültünk e fel, vagy lépcsõn, vagy repültünk e –utóbbi bekövetkeztekor önként kértem volna a felfüggesztésem-, de arra eszmélek fel, hogy egy nagyon is spéci fürdõszobában találom magam.

Ez a vadállat, aki káromkodásával belopta magát a szívembe, elkezdi rólam lerángatni a ruhát, és még lüktetõ agyam helyével is igyekszem megakadályozni azt, hogy egy szál fütykösben, tántorogva álljak elõtte, vajmi kevés sikerrel.

Egy ingerült mozdulattal belevág az illatos kádba, én pedig meghökkenve figyelem ezt az õrült sok szappant. Nem azt mondom, hogy nem láttam még szappant, mert az gigantikus überhazugság lenne, de ÚRISTEN!

Ez a… komornyikpankrátorbiztonságiõr fõnöke csak lemondó sóhajjal szánakozik afelett, hogy vizes lett… Édesapa! Nekem NEM SZABAD TISZTÁNAK LENNEM!

Hülyén jönne ki, hogyha most… lemerülnék az aljára, és felszedegetném a koszt? Szerintem ezt már elbuktam, mint nagymama a Dakar rallyt.

Megpróbálom kiosztani, elõkapom a jogi tudásomat, a végén már csak csapkodok és kiabálok, szerencséje, hogy olyan igazi szappant nem látok, mert kíméletlenül megsoroznám vele, tekintet nélkül a társadalomban betöltött rangjára illetve szerepére!

Most az egy dolog, hogy meztelen vagyok elõtte, nem is zavarna, ha nem úgy fixírozna, mintha egy tálon lennék egy darab ízletes, nagyon finom hús, sajtszósszal és paradicsomkörettel, és…

Szerintem a mondatom elveszítette értelmét.

Hozzám vágja a miniatürizált Spongyabobot, én pedig felháborodva hallgatok el. Lehet, hogy koszos vagyok. Lehet, hogy pocsékul nézek ki. De kikérem magamnak, hogy egy vadidegen pusztán a tisztaságmániájára hivatkozva megfürdessen, mint valami idióta kölyköt! Esetleg nem akar egy szépségszalonba is elvinni, hogy szebb legyek az Õ drága szemeiben?

- Megtartalak.

Ezt most bizonyára rosszul hallottam. Valami tankolásról beszélt, ugye? Mert ha nem, akkor nagy és cuppogós ganéban toporgok, függetlenül az egyméteres habtól, ami körülvesz.

- Mondom… megtartalak. Ágyasnak biztosan jó leszel. Ha kicsit kikupállak talán még több is lehet belõled, mint egy mezei segg, akit elõszeretettel hágok.

MIVAN!?

- Ezt nem teheti… engem… engem… otthon várnak!

Valamint a személyiségi jogaimat sértené, a magánjogaimat, továbbá a szabadsághoz való jogom, sõt, még a…

Hirtelen megmozdul, én pedig feledve az Alkotmányban foglaltakat lentebb csúszok a kádban, de odahajol hozzám, és azt az ocsmányul édeskés és keserû füstöt a tüdõmig leheli.

- Jegyezd meg kiscicám… Byron Heidenstam azt teszi, amit akar… ha akar, kényeztet – sápatag ujjaival végigsimít rajtam, én pedig nem tudom, hogy sikítsak, vagy sikítsak. – ha akar, rendelkezik feletted – körmével megkarcolja nyakam érzékeny bõrét, mire a forró víz ellenére libabõrös leszek.

-… s bizony ha úgy tartja kedve… akár meg is öl.

Mielõtt még berántanám magamhoz, vagy telenyomnám tusfürdõvel a száját, hogy jobb illatú legyen, megmarkolja a nyakam, és annál fogva lenyom a víz alá. Csapkodok, a víz belemegy az orromba, megpróbálom levakarni magamról, de ujjai satuként szorítják a nyakam, és tartanak a víz alatt, majd egy örökkévalóság múlva felránt.

Ez a férfi egy ÁLLAT! Meg fog ölni… Meg fog ölni… És ami még ijesztõbb… Nem akarom! Nem! Valahogy ki kell jutnom innen… Kell valami, amivel fejbe vághatom, bár amilyen kõgazdag, lehet, hogy a feje is az, amilyen makacs…

- Tehát… legyél jó kisfiú, és viselkedj rendesen… hogy csak az elsõ tapasztald ki… rendben? – vigyorog rám, és továbbra is elõttem guggolva szórakozik rajtam, s egy hatalmas slukkot szív a szivarjából.

Büdös és ocsmány. Kiloccsantok egy adag vizet a szivarjára, mire felvonja a szemöldökét, és dühösen villannak meg a szemei. Hátrább kúszok a kádban, hogy véletlenül se érjen el.

- Mi számít rendes viselkedésnek a maga értékelési listáján? – pufogok felé, és megpróbálok kitapogatni a kád peremén egy olajos üveget, hogyha közel ér, fejbe kólintsam vele. Talán pár másodpercre beszédül…

 - Mint például az, hogy kéjesen nyögdösöl alattam, míg én a matracba döngöllek – olyan veszélyesen széles vigyort produkál, hogy nyelek egyet. Hasznavehetetlen szivarját pedig hozzámvágja, én pedig visítva vetõdök el elõle, mire a víztükör kap egy hasast, ennek következtében egy csomó víz a fenséges és magasztos úrra loccsan.

Ajajj, azt hiszem nem kifejezetten szereti a ruhában fürdést.

- Megmossalak, vagy tudsz magadtól is? Öt percen belül legyél a szobámban. Innen sehová nem tudsz menni, angyalkám.

Ne vedd olyan biztosra, apa építész. És most ezzel a kijelentéssel mit értem el? PFF! Valamit beadhatott nekem, valami inhalációs drogot… Nézz csak a pasasra, lerí róla, hogy valami cuccosban utazik! Hogy a fenébe nem tudtam észrevenni, és hogy a fenébe nem tudtam elszökni?!

Kifelémenet ledobja a felsõjét, majd a szemembe nézve jelentõségteljesen az egyik fogasra dobja, én pedig kikerekedett szemekkel bámulok rá, ezután röhögve kilép a fürdõbõl. Kattan a zár mögötte. Baró.

Hm.

Ajtó? Ha a Végzetembe szeretnék rohanni, csak elõre, persze, hooogyne…

Ablak? Túl magas, de kiférnék. Ergo, kell valami támaszték. Másrészt kellene valamiféle támpont, hogy milyen magasan vagyunk. Ha a tetõ közelebb van, mint a földszint, akkor kimászok, a megfelelõ kéményen leereszkedem, kikötök a nappaliban, majd onnan vágom a járást. Tiszta sor.

Szépen, óvatosan, csendben kimászok a kádból, és…

Taccs.

- ÁHHH! – kiáltok fel, ugyanis a könyököm valahogy belevarázsolódott a gyomromba. Hogy az istenbe sikerült megint elbénáznom? Jajj, remélem, nem jön be utánam, hogy megnézze, mi van, istenem, add, hogy csak legyintsen rá, hogy „már megint bénázik”!

Kérem…!

Egy kisebb méretû köntöst találok a franciaágy méretû kád mellett, és nem is merek azon gondolni, hogy vajon kié lehetett… Jól megkötöm, majd meglátom ruháimat a földön. Vizesek?

Sebaj, jobban kenõdik a kosz!!!

Felrángatom a vizes és mocskos ruháimat, úgy összekenem az arcom, hogy szinte a felismerhetetlenségig feketül az egész ábrázatom. Megpróbálok a csempe hézagokba kapaszkodni, és felhúzni magam, de ez több helyen bukott.

Egy: tesiórán csak futni tudtam jól, meg gurulni, de nem csak mikor talajtornát vettünk…

Kettõ: ez olyan faszán van megépítve, hogy egy hajszálrepedés sincs sehol sem!

De én…

AKKOR IS KIMÁSZOM!

Már az ablakon, pontosabban ablakban lógok, mikor bentrõl meghallom azt, hogy:

- Az anyád kurva istenit!

Meg sem merek fordulni, inkább gyorsan kilököm magam, és hirtelenjében megkapaszkodom az ereszcsatornába. Felnézek, lenézek. Basszus…

PONT KÖZÉPEN LENGEDEZEK!!!

Most fel vagy le? Le vagy fel? Basszus… Ha most lerohannak, akkor felfelé könnyebb az utam… De ha lelõnek? Simán… ÁÁÁ! Ott meg rám eresztik a kutyákat, ez az õrült meg bosszúból eltöri a lábaimat, sõt, le is vágja, aztán megeszi...!

Haza akarok menni…

NEM LÁTOK A HAJAMTÓL!

- Oliver! Vigyázz arra a…

Püff. Paff. Piff. Ding. Dong.

- Jól érzed magad? Minden oké odalent?

- Persze apa, semmi bajom!

Ez lennék én. Az elsõ megszólaló az apukám volt, akinek kiváló érzéke van ahhoz, hogy behatárolja idõben és térben, hogy mikor fogok felborulni, elesni, vagy az ehhez hasonló balga szerencsétlenségek elõfordultát beépített apa-szenzorai jelzik.

Hangja el is ér hozzám, de általában ez a baj. Odafordulok felé, figyelnék arra, mit tart olyan fontosnak, hogy a mondatát feltétlenül becses nevemmel kezdje, és ekkor… Félrelépek, pontosabban mellé lépek, így a lépcsõ vízszintes felületét elvétve az élére lépek, így arccal elõre sikerül lebukdácsolnom a pincébe.

A következõ pár perc általában saját magam bekötözésével telik, ez mindennapos esemény, de nem hordok magamnál elsõsegély dobozt, mert az eléggé… hogy is mondjam… aggasztó, ha már a kéményseprõ is orvosi felszereléssel flangál, és nem igazán bizalomgerjesztõ jelenség.

Az ezek után történõ rituális kézmosás általában felesleges, másodperceken belül olyan fekete a kezem, hogyha sötét szõrû macskát simogatok, olyan, mintha csak a pulcsim ujja mozogna fel s alá az állat hátán.

***

Új kerületbe szállok ki, és a harmadik ház után úgy érzem, hogy a lábaim menten lerohadnak, ami nem lenne túl szerencsés, hiszen akkor a kezeimmel kellene felfelé húznom magam a dombon, ami nagyon megerõltetõ lenne. Plusz egy baleset folytán visszafelé csúszva leradíroznám a fél fejem a beton közremûködésével.

A tizenhármas házszám.

Most ez komoly?

Összevissza fogom magam törni, bár nem vagyok babonás, de mégis, az ilyen szerencsétleneknek, mint én, azoknak mégis figyelemfelhívó egy ilyen horderejû szám egy házon. Remélem, nem találok hullát a kéményben, meg hasonlók.

Hihetetlenül puccos egy ház, sõt, villa, nem is… Ez egy komplett város! Jó, ez utóbbi elég nagy túlzás, de hát ki hogy érti természetesen. A kovácsolt vas kapu elõtt nézelõdni kezdek, ugyanis itt szokott lenni olyan, hogy kamera, vagy valami monitor, amin keresztül tudok beszélgetni a komornyikkal, meg ilyenek. Igen, sokat nézek tévét, fõleg ilyen maffia filmeket, de ártani sosem árt pár feltételezésnek teret adni.

Ahogy így bámészkodom, hirtelen közvetlenül mellõlem, a falból megszólal valaki:

- Jó napot kívánok, van idõpontja?

- Uáhhrr! – válaszoltam udvariasan és jól nevelten, ugyanis sikerült ijedtemben padlót fognom, jobban mondva aszfaltot. Egészen igényes leterítés, bizonyára ha vízmértéket tennék rá, tükörsima lenne… Csodás építés.

Innen lentrõl elemezve.

- Hé! Van ott valaki?

- Igen! – pattanok fel, és próbálok nem belebambulni az apró monitorba, ahol egy igen szigorú kinézetû fickó néz vissza rám, szemöldöke eléggé felszaladt a homlokára.

- Igen?

- Kéményseprõ vagyok a Központtól. Általános felmérést végzek a kémény állapotáról valamint ellenõrzöm az összes kazánt – húzom jobban a fülemre a sapkát, mire még jobban felvonja a szemöldökét.

- Hát azt látom… Jó retkes vagy kiskomám. Na, kerülj beljebb – legyint végül, én pedig meglepetten pislogva nézem, hogy a nehéz kapuk maguktól kinyílnak, azután megkísérelek épségben bejutni a házba…

Életemben nem gondoltam volna, hogy egy ház ajtójáig való eljutás több lehet mint pár perc. Nekem negyedórába került, és elmondom õszintén s nyíltan, hogy egyáltalán nem ért baleset eközben! Egy óriási rózsalugas mellett haladtam el, aztán láttam egy tavat, egy golfpályát, egy céllövészeti táblákkal teletûzdelt rétet…

Hogy lehet valakinek ennyi pénze?

Eszem megáll.

Fõleg a szívem, ennyi mászkálás után, még szerencse, hogy nem tévedtem el, mert akkor rám esteledett volna, aztán meg kiküldik a kutyákat. Ilyen puccosabb helyeken esténként kiengednek vagy egy tucat harci kutyát.

Nem?

- Végre, azt hittem eltévedtél kölyök… - tárja ki az ajtót a frakkban lézengõ pasas, így lehetõségem nyílik félig guggoló pozíciómból betekinteni a...

- Én is… - sóhajtok mélyet felemelkedve, majd akkorát koppan az állam a fényesre suvickolt lépcsõn, hogy száz év múlva is ott lesz a bõröm lenyomata.

***

Miután magamhoz tértem, és jóformán fellocsoltak, lekísértek a pincébe, hogy ott szétnézhessek. Bár a komornyik vagy mi a fene (szerintem álcázott pankrátor, de lehet, hogy biztonsági õr), úgy nézett, mintha szerinte képes lennék egy szõnyeggel megfojtani magam, önhibámon kívül.

Gyorsan ki is pakolom a cuccaimat az ellenõrzéshez, de a pasas csak nem hagyta abba a gúnyolódást, én pedig csak végeztem a dolgom. Szerinte a táska nagyobb mint én magam, de szerinte simán elférnék a csomagtartójában.

- Nem nézzük meg?

- Nem, köszönöm, nem férnék el a barátnõi mellett – válaszolok kedélyesen, miközben a kis seprûmmel bekukkantok a csõ részbe. A hátam mögött felnevet, kajánul és gonoszan.

- Nem utazok nõkben.

- Túl komplikáltak Önnek?

- Te aztán tudod terelni a témát, kölyök. Bírlak.

- Köszönöm, könnyû vagyok.

- Ez hihetetlen – sóhajt fel lemondóan, majd sürgetni kezd. - Na. gyere, kapd ki a fejed a kazánból, még a szalonban levõ kandallót csekkold meg, aztán futás. Nehogy végül itt maradj.

***

- A nagyfõnök bent van, igyekezz nem rá nézni, és ha mégis sikerülne, imádkozz, hogy ne vegye észre. Bár eléggé csábító kis golyóbisaid vannak – tol maga elõtt, ugyanis az elõbb sikerült megfejelnem az egyik ajtót, mikor egy hozzám hasonló fiú ingerülten kicsapta. Váratlanul ért. És az is meglepõ volt, hogy egyáltalán nem kért bocsánatot, csak annyit mondott:

- Rád? RÁD!? – majd kiköpött.

Fura ez a ház. Nagyon fura.

A szalon drága és minden porcikájában nemesi beütésû, azonban egy óriási karosszékben, nekem háttal egy férfi ült, és a kialudt kandallót szuggerálta, fejének állásából következtetve.

A mellette levõ székben egy másik férfi üldögélt, aki a karfára támaszkodva igen unott arckifejezéssel bámult körülbelül oda, ahová a társa. Igyekeztem a komornyikra vagy mi a fenére hallgatni, és csendesen megközelíteni a kandallót, de ennek már akkor is bukta szaga volt, mikor már mind kettõ arrafelé sasolt, amerre én araszoltam.

- TE meg ki franc vagy? – olyan mély hang szólal meg az egyik fotelbõl, hogy ijedtemben kishíján a szõnyeg alá bújok. Nyelek egyet, és határozottan felelek, mielõtt még eldõlnék.

- Kéményseprõ a becsületes szakmám, uram.

- És a becsületes neved, Mr. Betolakodó? – gúnyolódó hangja szinte mar. Ennek nem volt gyerekszobája?

- Oliver, de láttam a szappanoperát is, uram.

- Esetlegesen vezetékneved is van? – még mindig bunkó. Létezik ennyire savanyú és morcos ember?

- Alain.

- És ki volt az, aki beengedett a házamba, ilyen retkesen?

- Hát Õ… - fordulnék meg, hogy rámutassak a komornyikszerû izére, de az már rég nincs az ajtóban, így lemondóan felsóhajtva fordulok vissza a szék háttámlája felé. Tényleg, háttal van nekem. Akkor hogy a fenébe láthatja, hogy koszos vagyok?

Ez a ház… félelmetes.

- Nos, akkor lássuk, micsoda csoda munkát végzel. De tempósan, nem érek rá egész nap.

- Láthatatlan leszek, uram.

- Azt kétlem. Egy ilyen fekete barikát igen nehézkes nem észrevenni.

- Akkor csukja be a szemét, amíg dolgozom – kapom fel a táskám a földrõl, és szépen kikerülve mindkét fotelt gyorsan a kandallóhoz iszkolok, hogy felmérjem a terepet. Nem hallok egy pisszenést sem a hátam mögül, talán mikor a seprûmet fogom meg, és kukkolok be vele a tûztérbe, akkor hallok talán valamiféle morgásfélét.

- Hány éves vagy? – érkezik meglepetésemre egy kérdésféle, ami inkább olyan, mintha csak úgy odadobta volna a levegõbe. Javíthatatlan egy pasas, még a komornyik is jobb fej volt. Vagy mi a fene is volt...

- Tizennyolc.

- Az szép. Miért dolgozol?

- Hogy élhessek.

- Nagyon okos vagy, Oliver. Ennél már csak az lenne okosabb, ha befognád – hangja lesajnáló, de mégis, leheletnyi érdeklõdést veszek észre benne. Vagy csak a kémény tompítja a töméntelen undorát, ami belõle árad… Ki tudja…

- Ön kérdezett.

- Még a végén a csinos kis seggeden találod a talpam, ha ilyen stílusban beszélsz velem. Tudd hol vagy.

- Nem látszana meg a nyoma – utalok a sok koromra, ami a nadrágomon leledzik. Kész tenyészetem van. Ha rátenné a lábát, nem a maradna meg egy kicsi lenyomat sem. Maximum Õ koszolná össze a talpát.

- Hah! Micsoda dumád van. De ilyen mocskosan kinézõ egyedek tanuljanak tiszteletet a jobbaktól és szebbektõl, hiába markolnivaló a seggük.

- A fenekem családi örökség.

- Tényleg? Vannak testvéreid? Úgy értem nálad szebbek? – annyira fölényeskedõ és fensõbbséges stílusban beszél, hogy nem bírom ki, hogy nem hagyja el a számat az, ami:

- Magasságosságának talán szebb lehet az ábrázata, de inkább nézem a kandalló belsejét, fenséges uram.

- Na, látod, tudsz te szépen megszólítani nálad felsõbbrendûeket. Csak kicsit ösztönözni kell. Ha nem fordulsz meg, egészen elfogadható látvány vagy. Ha így maradsz, talán játszhatunk kicsit.

- Nos, a kéménnyel semmi baj nincs, viszont azt hiszem, megnézem a tetõn is, felülrõl mindet – fordulok meg, eleresztve a fülem mellett az egyértelmû szándékait, melyeket olyan mocskos szövegkörnyezetbe ültetett, mint én magam.

Mikor találkozik a tekintetünk, nem tudom, hogy melyikünk okozott nagyobb döbbenetet a másiknak.

Igen izmos, szálkás fiatalember, acélszürke szemei sunyin csillannak fel, ahogy az enyémbe mélyednek. Markáns megjelenésû férfi, igazán megnyerõ külsõvel, csak a többi eléggé visszaveti a kedvességre való hajlamát. Ajkai között egy cigi fityeg, a karfának a végébe egy hamutálat faragtak, melybõl ezernyi cigarettacsikk meredezik felfelé, mint valami temetõ. Keskenyre szedett, finoman ívelõ szemöldökeinek egyike felszaladt homlokára, s a gúnyos mosoly, mely az arcára került, nem sok jót ígér.

- Aztabazdmeg,megazanyámatis – mordul fel egy lendülettel, nekem pedig a hajam is meglebben a gyors és sebes szitokáradat érzetére. Megtörlöm a szemem, majd egy szipogássnak tettetett horkantást megengedve magamnak elmosolyodom.

- Hát, tényleg szebb mint én, uram. Ha most megengedi, megnézem a kéményeket felülrõl is.

- Engem is vizitelhetnél… alulról is…

- Köszönöm, de nincs hozzá olyan kicsi seprûm.

- Innye, hogy rákok csúszdáznának a beleidben! – pattan fel, és szabályosan körbejár, mint valami keselyû, ám mikor a hátam mögé kerül, a kijárat felé veszem az irányt. Persze, sikerül is felbotlanom a drága perzsa szõnyegben, vagy a nem tudom én miben, és kapaszkodó után nyúlva megragadom a legközelebbi szobor talpazatának szélét.

- Az Isten basszon hétfelé, hát mit gondolsz, honnan szültem azt a kurva olasz márványt?! – mordul fel olyan hangon, hogy kifelé kezdek iszkolni, de hallom, hogy jön utánam.

- Elnézést, de sietnem kell, mert… - a következõ pillanatban egy láb kerül elém, én pedig parádés esést mutatok be a folyosón.

- Kiváló munka Steve – hallom az elégedett hangot, bár a szemeim elõtt az egész folyosó táncol. Ahh, hol vagyok? - Talán, de csak talán… egyszer megemelem a fizetésed. Ez a kikúrt kölyök gyors lenne, ha nem lenne ennyire béna…

- Hogy maga milyen kegyes, nagyuram.

Áh, elárult a komornyikpankrátorbiztonságiõr pasas…

- Na, kelj fel nyuszikám, együtt megnézzük a kéményeket. Kettecskén.

- Egyedül dolgozom – dadogom sajgó kobakkal, miközben talpra állít.

- Semmi gond, nem igazán szeretem a gruppent…