|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Sado-chan | 2015. 04. 09. 19:06:40 | #32738 |
Karakter: Lindain
Az újhold közeleg, érzem...
A pecsétet éltető Hold ereje egyre fogy, mint ahogy angyali felemé is, mely a fényből táplálkozik.
Kopár és fekete világom akár egy romos kastély, melybe már több száz éve, hogy fogságba ejtettek. Szinte születésem után, mintha én akartam volna egy átkozott fattyú képében születni....
Romos szobámban üldögélek a kandalló előtt, s lángjain keresztül figyelem a külvilágot. Mást nem tehetek, és itt nagyon nincs is más, amivel szórakoztathatnám magam. Ugyan van könyvtár, de ez alatt a pár szár év alatt minden könyvet olvastam már, legalább egyszer.
A lángokból hirtelen egy ismeretlen alak rajzolódik ki. Egy nő, aki ránézésre nem egyszerű földműves. Egy rozzant viskó előtt áll, mögötte pedig egy hatalmas fekete sárkány...
Szárnyaim idegesen feszülnek a kopott fotel támlájához, karmaim felhasítják a kárpitot mikor ökölbe szorítom a kezem. Már megint egy nagyképű hólyag, aki azt hiszi elpusztíthat?!
Dühödten ugrok fel helyemről, majd indulok el az ablak felé. Ahogy közelitek a közte feszülő energia szikrázni kezd, majd mikor felé nyúlok egy csípős kisülés formájában támad.
Franc.. még nem jött el az ideje, hogy kiszabaduljak....
.oOo.
Már csak pár óra, és újra önmagam lehetek.
Idegesen járkálok fel alá, arra várva, hogy az öreg zenélő óra végre tízet üssön.
Alig van ilyenkor csupán pár órám, hogy szabadságomat kiélvezhessem, hisz a nap első sugara visszakényszerítenek börtönömbe.... mintha én akartam volna ezt a démoni természetet, és a vele járó vérszomjat...
Végre eljött a szabadulás pillanata, mikor a magatehetetlen, vak Hold az ég legmagasabb pontjára ér.
Lábaim sár helyett friss fűbe érkeznek, ami szokatlan, mint ahogy a nyomasztó, fekete aurát felváltó fehér és vörös színek is.
Érzéketlen, steril arccal fordulok körbe és nézek szét a tájon. Megváltozott, talán annak a nőnek a műve.
Karomat legyintve jelzek a sárkányomnak, aki egyetlen szó nélkül ugrik le a szikláról és áll meg mögöttem harcra készen. Hát akkor, ideje indulni...
A falu melletti tisztáson lelek rá végül a behatolóra. Ha nem láttam volna mit művel, egyszerű embernek nézném, de így...csak még jobban felmegy bennem a pumpa.
- Mégis mi történt itt? – kérdem, mintha nem tudnám anélkül is, és mielőtt válaszolhatna, már hívom is a fekete erőket, ami a markomba összpontosulva fekete gömböt alkot.
- Én történtem! Helyre hoztam azt, amit te leromboltál galád módon! – aah, már megint egy önjelöl igazságosztó hólyag... felfordul a gyomrom is. Dühödten vágom hozzá a gömböt, de kivédi. Na nem baj, az igazi erőmből még semmit sem látott.
- Mégis mit képzelsz magadról ki vagy te? Takarodj innen ez az én területem, s azt teszek, amit akarok! – sziszegem, majd repülve indulok felé. Idefentről aligha tud legyőzni, hacsak nem növeszt gyorsan szárnyakat.
- Nem tehetsz meg mindent s nincs ráírva neved! – kardot rántva védekezik, mintha azzal olyan sokra menne ellenem. A lövedék kissé hátra veti, de sajnos erősebb az ellenfél int hittem. Hirtelen egy sárkány ugrik elő a semmiből, s veti rám magát, de nincs esélye, Nexo is beugrik és magával rántja a másikat.
Elő kapom a rózsafüzért, majd egy gyors varázsigét elhadarva korbáccsá változtatom és táadok.
- Meghalsz! – mordulok fel, de ő csak vigyorog. Mi ebben olyan mulatságos?!
Felé lendítem a fegyverem, melynek vége a kardjára fonódik, majd magamhoz rántom. Szemeim az övébe mélyednek.
- Nem adom könnyen az életemet. – vigyora felettébb bosszantó, ha játszani akar, ám legyen. Megadom neki amire vágyik!
Kiszabadítja magát és hátrébb ugrik. Hasztalan. Ostorom vége ezúttal a dereka köré fonódik, majd a következő csapásnál felemelkedik a földről és egy fához csapódik.
Ha ezt megússza ép bőrrel, nagyobb erőkre lesz szükségem.
- El kellett volna menned, míg megtehetted! – sziszegem, mikor látom, hogy feláll. Elindulok felé, de mielőtt odaérnék támad. Sikerül egy szép kis vágást ejtenie rajtam, az egész hasamat és mellkasomat felhasítja, még szerencse, hogy időben hátráltam.
- Nem adom fel és nem futamodom meg. – újra az az idegesítő mosoly...chö...
Nehézkesen ugyan, de felkelek és fegyveremet ezúttal egy pallossá változtatva indulok meg felé. Szárnyaimat is kitárom, így ugrok még magasabbra, hogy lesújtsak, de kitér...túl gyors.
- Mégis mi vagy te?- sziszegem. Nem közönséges ember, de nem is démon...akkor fekete vagy lila lenne az aurája, de az övé zöld egy kis barackszínnel. I lehet ez?
- Ezt kérdezhetném tőled is, te szörnyeteg!- sokkal fürgébb, mint hittem, újabb csapást visz be, ezúttal a hátamat vágja meg. Na ebből elég!Az egész testem lángba borul, a fejem két oldalán lévő, eddig apró szarvak megnőnek, szemeim egésze izzó smaragdra vált. Elő bújik a hosszú, izmos farok is, megannyi tövissel a végén.
Állatias, hörgő hang szökik a toromból, s mint egy bestia, úgy vetem rá magam a nőre. Sikerül letepernem, és ezúttal a kardot is elejti.
Vicsorogva nézek a szemeibe, szemfogaim felsértik ajkamat, így a kiserkenő, bíbor színű vérem az arcára csöpög.
Félelmet és undort látok a szemeiben, aztán haragot, megpróbál lelökni magáról. Hiába. Gyors varázsszavakat mormogok, majd a lángnyelvek átterelődnek kettőnkre, de nem égetnek meg. A következő pillanatban már a sziklám előtt vagyunk. Hazai terepen könnyebb lenne legyőznöm, de azzal oda lenne a hőn áhított szabadság, és ki tudja, lehet, hogy végleg bent ragadnánk.
A sziklához vágom, majd vissza változom.
- Nem tudsz te semmit, némber!- sziszegem- a falusiak nyilván elregélték neked szépen a történetet..vagy azt általuk kreált verziót...azonban ez nem egészen a valóság- hagyom, hogy felkeljen és tisztes távból figyeljen. Most nem támadok.
- Na és mi az eredeti történet?- fonja össze a karjait
- a nevem Lindain, és ez itt az én szigetem... már az előtt az volt, hogy a falusiak ide települtek volna...több száz éve annak, hogy ebbe a sziklába zártak...csak azért, mert fél úton állok a menny és a pokol közt...
- Fél úton...ezt meg hogy érted?- kérdi kikerekedett szemekkel, ám a választ már nem kapja meg. A nap lassan ébredezik, ami egyet jelent azzal, hogy a másik felem és a pecsét ereje is felébred. A szemeim lassan változnak vissza, ahogy a szarvak is eltűnnek és az eddig fekete tollas szárny ki fehéredik. Alig hogy az első sugár átbukik a horizonton, a testem, mint egy buborék, milliónyi fénylő darabra hasad, a lelkemet pedig újra magába zárja a szikla.
Hamarosan a sárkányok is visszatérnek, az övé mellette, az enyém pedig jól megszokott helyén fészkeli be magát.
Nem tudom ki ez a nő, de érdekes szerzet.... remélem közelebbről is alkalmam lesz még látni őt...vagy akár megszerezni magamnak és bezárva tartani egy örökkévalóságig...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 04. 09. 19:08:48
|
| Leiran | 2015. 02. 14. 07:45:37 | #32470 |
Karakter: Egnes Histen
Megjegyzés: Sado-channak
Egy újabb város, egy újabb kaland. Szélsebesen suhanunk Tinennel a felhők felett, élvezve a repülés adta szabadságot. Nap lassan alábukik földanyának, s teret hódít magának Luna az éjszaka királynője. Ma este teljes pompájában tündököl a csodálatos kék égen. Nem sok felhő van, azokat is nap urunk festi vöröses színre jelezvén az élőknek ideje nyugovóra térni.
Engedelmeskedve intőszavának Tinennel lentebb ereszkedve egy várost keresünk, hol szállást kérhetünk magunknak. Éjjel nem jó repülni, bár társam szeme rendkívül jó mégis a hűvös árthat mindkettőnknek. Nem sokáig kell keresgélnünk, egy sziklás szirttől nem messze terül el egy, bár eléggé komor s kipusztultnak tűnik a táj. Erős mágikus szennyezettséget is érzek onnan. Talán még segíteni is tudok majd szegény ott lakókon. Ahogy haladunk előre egy fekete vizű patakot is megpillantunk, amiből förtelmes bűz csapja meg orrom, s ugyan ez nem valós bűz, de mint mindennek a mágiának is van szaga, csak nem mindenki érzi. Az ki nem jártas a mágia világában nem érzi annak illatait, de számomra egy fény mágia nem csak fényt de kellemes virág illatot áraszt magából, ellentétben egy átok szaga a pöcegödörével egyenlő.
A patak szagát nem tudom most leírni, de orromat igen csak facsarja, ahogy sárkányom orrát is. Azonban nem tántorít el minket az intő jelek, egyenest a faluba menve szállunk le, s az utcán egy teremtett lélek sincs. Furcsán nézek körbe, hisz naplementekor még az átlagemberek kint szoktak lenni, de itt már egy lélek sem bóklászik. Lepattanok hűséges barátom hátáról, s mellette sétálva nézek körbe a pusztuló helyen. Düledező viskóhoz menve kopogtatok be ajtaján. Apró lassú léptek csoszogását hallom meg odabentről, majd kisvártatva egy nénike nyitja ki résnyire ajtaját.
- Jó estét kívánok. –köszönök rá az idős hölgyre.
- Mit keres itt kisasszony, ahol a madár se jár?
- Szállást keresnék éjjelre magamnak és sárkányomnak. A nevem Egnes Histen az övé pedig Tinen. –mondom és látom, ahogy körbenéz óvatosan. Szemmel láthatóan fél valamitől. Gyorsan nyitja ki az ajtót és invitál be minket sürgetően. Pislogva nézek rá bár én is gyanakvó lennék, ha ennyire nagy lenne itt a kipusztultság. Bemegyünk s mögöttünk becsukva az ajtót fordul felém és görbebotját nyakamba akasztva hirtelen húz le magához közel arcához. Nagyot szippant a levegőbe, mint ha ő is érezné a mágiai illatokat.
- Neked nagyon jó az illatod! –mondja elismerően. –Új és furcsa, de rendkívül kellemes…
- Köszönöm. –mondom megszeppenve és kínosan mosolyodom el, miközben kezemmel Tinent intem nyugalomra. –Ön boszorkány? –kérdezek rá.
- Igen… honnan tudtad? –kérdez vissza elkerekedett szemekkel.
- Megérzés. –mosolyodom el lágyan. Elenged a görbebotjával és bentebb csoszog.
- Gyertek beljebb. Nem tanácsos ilyenkor kint lenni az utcán s az ajtók közelében sem. –mondja sürgetően. –Nem sokára lemegy a nap, s most telihold lesz…
- Igen Luna asszony most teljes pompájában ragyog. –teszem én is hozzá. szavai azonban megütik fülem. –Miért nem tanácsos kint lenni az utcán, vagy az ajtók közelében? –kérdem érdeklődve.
- Éhesek vagytok? –kérdi megfordulva felém. Kitért a válasz elől.
- Egy kicsit, de kérem, válaszoljon a kérdésemre. –mondom utána menve, mert ismét megindult. Idős és járóbotos nénike létére igen csak fürge.
- Ez egy hosszú történet aranyos, és míg esztek, elmondom. –teszi hozzá és a konyhába megyünk be, ahol ismét becsukja az ajtót. Kulcsra fordítja mindet utánunk. Nem tetszik ez nekem.
Le is ültet a kis asztalhoz, majd egy tányér levest ad nekem, ami miatt szabadkozik, hogy nem tud többet adni sajnos. Megnyugtatva ő is leül és nagy nehezen noszogatásomra belekezd a történetbe.
- Régen történt már, még én sem éltem akkor. A közeli hegyekbe zártak el egy gonosz lényt. Egy félvért, aki azóta is minden Újholdkor vissza-visszatér és sanyargatja a falu lakóit. Pecsétjének helyéről fekete vizű patak folyik, mely mérgezi a környék talaját, így nem terem meg itt semmi. A házak is egy nap alatt korhadni kezdenek, omladozni. –Meséli, én pedig elképedek.
- Akkor miért tetszik még itt lakni? –kérdem csodálkozva.
- Ide születtem kedves. Ez az én szülőföldem, s próbálom minden erőmmel az átkát megszüntetni, de én kevés vagyok hozzá. –mondja elkeseredetten. –Nem sokan maradtak már itt. Javarészt öregek. A fiatalokat mind lemészárolta a gonosz démon… Próbálkoztak megtörni erejét már sokan. Neves mágusok is…
- Majd én segítek. –mondom ki határozottan. –Én szerintem segíthetek.
- Jaj, aranyoskám ne! Sokan életüket vesztették!
- De én nem vagyok sok… én hiszem, hogy meg tudom fékezni a rombolását és pusztítását. –mondom határozott kedves hangon. Ma este jön el igaz? –kérdem érdeklődve.
- Nem. Újholdkor jön. –válaszolja rám nézve.
- Akkor van időm kideríteni, miként is harcoljak ellene, azonban holnap segítek felújítani a házat és a falut. –mondom kedvesen.
- Felesleges kedvesem. Úgy is elpusztítja.
- Nem míg itt vagyok. –mondom határozottan és eltökélt szándékommá vált, hogy helyre hozzam ennek a falunak a sorsát.
~*o*~
Úgy is lett, ahogy mondtam. Teljesen rendbe hoztam a mágiám segítségével a falut. A házak olyanná váltak kívül belül, mint ha vadonatújak lennének. A fekete vizű patakot eltereltem és természet mágiával megtisztítottam a termőföldeket és új életet leheltem a tájba. A teliholdtól számolt 14 napon belül azonban újra el fog jönni a pusztító, azonban most nem hagyom, hogy tönkre tegye azt, amit felújítottam és új élettel ruháztam fel. Persze mindez bele telt 14 napba.
Elérkezett az újhold ideje. Luna anyánk ma nem dugja elő orcáját. Mindenki félve, aggódva megy be a házába. Tinen és én maradunk pusztán kint. Félnek mi lesz. Reményt adtam nekik, amit most ismét elveszítenek. Sokaktól ezt hallottam, ám én ezt nem fogom hagyni. A falu szélén várakozom a sötétségben. A csillagok ugyan ragyognak, de a sötét uralkodik. Szívem hevesen ver és türelmetlen vagyok a várakozástól.
Úgy éjjel 10 körül lehet az idő, mikor egy hosszú hajú férfi jelenik meg nem messze az erdő szélén és egyenesen idetart. Felém tart haragos szemekkel érzem rajta a gyűlölet és a harag bűzét. Sejtem, hogy ő lehet, az ki rombol és pusztít itt. Felkészülök az ütközetre és készítve a mágia tarsolyom kulcsolom össze kezem magam előtt.
- Mégis mi történt itt? –dörren az idegen hangja és már formálja is a fekete pusztításra alkalmas gömbjét.
- Én történtem! Helyre hoztam azt, amit te leromboltál galád módon! –vágom rá és persze, ahogy felém dobja a gömböt egy védő pajzzsal hárítom el. Nagyon erős ezt már érzem ebből a támadásából is, de koránt se legyőzhetetlen.
- Mégis mit képzelsz magadról ki vagy te? Takarodj innen ez az én területem, s azt teszek, amit akarok! –morogja és szárnyait kitárva repülve iramodik meg felém. Láthatóan mérges és harcolni akar, de nem fogok neki csalódást okozni.
- Nem tehetsz meg mindent s nincs ráírva neved! –mondom és felkészülvén érkezésére kardom rántom elő s védekező állásba állva csattannak karmai pengémen. Hátrébb csúszom kicsit s közben Tinen csap le rá, azonban oldalába érkezik egy másik sárkány, kivel párharcot kezdenek. Kettesben maradok az idegennel. Egy rózsafüzért vesz kezébe, s abból alakít ki fegyvert, mellyel ellenem harcol.
- Meghalsz! –Kiáltja nekem ingerülten és elmosolyodom. Egy ostorrá változtatja a rózsafűzért és kardomra fonódik így kerülünk közel egymáshoz s farkas szemet nézünk.
- Nem adom könnyen az életemet. –mondom elmosolyodva szemeibe nézve és úgy rántom meg a kardomat kiszabadítva az ostorból. Elkapja vele a derekamat és egy közeli fához csap. Erős ütés ér. Egy darabig nem is tudok felállni, de végül felállva gyógyító mágiával kezdem el magam gyógyítani csípőmnél. Szabad kezemmel letörlöm a számból kicsorduló vért.
- El kellett volna menned, míg megtehetted! –sziszegi, és felém indul meg. Türelmesen várom, hogy odaérjen. Mikor elég közel van hirtelen csapok kardommal s hasát megsebezve egy mélyebb vágást ejtek rajta, de mielőtt az halálos lehetett volna hátrébb ugrott.
- Nem adom fel és nem futamodom meg. –mosolyodom el és láthatóan eléggé bosszantja kitartásom.
|
| linka | 2014. 05. 06. 18:42:21 | #29884 |
Karakter: Benjamin Ford ( Ben)
Megjegyzés: Shillának
Türelmesen kivárom, amíg a szer kiürül a szervezetéből, és amíg ez a pillanat eljön nincs más teendőm, mint távolról tanulmányozni őt. Be kell valljam több mint meglepő, ahogyan felölti emberibb alakját, de különösebben ez sem kelti fel érdeklődésemet. Lehunyja szemeit, aztán arcát a mennyezet felé fordítja, majd végre valahára engem is megtalál a vörös szempár.
- Hol marad az őrjöngés? - ez az egyetlen, amit igazán hiányolok tőle. Így még okot sem ad, hogy bánthassam. Nem mintha puszta élvezetből nem tenném meg.
- Nem pazarolom az energiámat – második döbbenetemen is hamar túllépek. Úgy tűnik tartogat még meglepetéseket számomra ez a mai nap is.
- Racionális gondolkodás, mi?
- Néha többre megyek vele. - Nálam ugyan nem.
- Mégis elkaptak a szüleim – vigyoromat még a legnagyobb jóindulattal sem lehetne kedvesnek nevezni. Ahogyan az övét sem. Kezdem élvezni a társaságát, de ez nálam koránt sem jelenti azt, hogy életben is hagyom. Ahhoz még tepernie kell. Egyenlőre megmarad a halálraítélt státuszában.
- Szóval a szüleid. Nos, nekik szerencséjük volt. Eddig. Kíváncsi vagy mit tervezek velük, ha kijutottam innen? - most, hogy kérdni, nem. A legkevésbé sem izgatja a fantáziámat a jövőbeli tervezgetése. Innen nem fog kijutni. Legalábbis élve nem.
- Először túl kell jutnod rajtam. - Ha ez sikerül neki, akkor szabad utat adok neki a szüleimhez.
- Nem probléma.
- Alábecsülsz.
- Talán, majd kiderül. Addig is kipihenem a vendégszeretetet. Semmi élvezet nincs abban, ha az ellenfeled lényegesen gyengébb, nem igaz?
- Majd, ha túljutsz az első akadályon élvezheted a vendégszeretetet – mosolyodom el a kalitkájához lépve és kinyitom az ajtaját. Bizonytalanul tesz felém egy lépést, aztán megtorpan. Mosolyom vigyorrá szélesedik, ahogyan oldalra lépek és utat engedek neki.
- Miért érzek ebben csapdát?
- Mert van eszed – vonok vállat. Óvatosan, engem szemmel tartva lép ki, de nem megy túl messzire. Ezt valahogy nem tudom hova tenni, de biztosra veszem, hogy már most kieszelt valamit abban az okos fejecskéjében. Ujjaimat kiropogtatva fordítok neki hátat. Adok egy kis időt, arra, hogy magához térjen teljesen és rendbe szedje magát. Már épp szóra nyitnám a számat, de ő támadásával sikeresen félbeszakít engem. Ennyit róla, meg az eszéről. Éppen idejében kapom el a karját, még mielőtt kárt tehetne bennem.
- Ennél azért kicsivel okosabbnak néztelek – csóválom meg fejem lemondóan és kezét, csuklójánál fogva csavarom ki és nyomom hátához, amíg őt hasánál átkarolva fogom le. Talán másképpen vélekednék róla, ha hagytam volna kipihenni fáradalmait, de így, jelenleg csak egy gyenge kislánynak gondolom őt.
- Eressz – sziszegi rángatva kezeit, azok viszont egy centit sem mozdulnak. Vagyok elég erős ahhoz, hogy szorosan fogva tartsam őt.
- Nézd, én meglettem volna erőszak nélkül is. Nem célom, hogy minél több hullát felhalmozzak, de most te kezdted. Nem mondhatod, hogy fenyegettelek, vagy kényszerítettelek, hogy támadj nekem.
- Akkor mit értettél akadály alatt? Ha nem te, akkor....- vigyorogva eresztem őt el, majd kezemet felemelve csettintek a véremből keletkezett vörös fonalak pedig útnak indulnak, hogy behálózhassák a kisasszony által annyira hiányolt ellenfelet. Régóta tartom házi kedvencként, igazából már a fonalakra sem lenne szükségem. Anélkül is mellettem maradna, de félek, hogy irányítás nélkül megölné a madarat...izé...lányt.
|
| linka | 2014. 04. 08. 22:35:30 | #29701 |
Karakter: Benjamin Ford ( Ben)
Megjegyzés: Shillának - Kezdés
- Benjamin...- mindig is gyűlöltem a fájdalmat, holott ez az életem velejárója. Nekem ez elkerülhetetlen. - Ben...- hallok mindent, a környezetemet is tökéletesen érzékelem magam körül. Éppen reagálni nem tudok semmire... jobban mondva nem akarok reagálni semmire. Figyelmetlenek voltunk mindannyian. Hogy képzelték, hogy szembe tudok szállni egy ekkora lénnyel? Pár percig ment is, az irányításom alatt állt, aztán minden romba dőlt. - Benjamin Ford! - anyám éles hangjára összerezzenek.
- Feltétlen ki szeretnéd vinni a dobhártyám? - kérdem homlokomat ráncolva. Hunyorogva fordítom oldalra fejemet, el a fényes Nap perzselő sugaraitól. Ha már a hallásom minimálisan károsodott a látásomnak nem kötelező követnie.
- Ne pimaszkodj. Hogy érzed magad? - nyújtja felém kezét, hogy felsegítsen.
- Voltam már jobban is – szükségtelen volt segítőkezet nyújtania, tudhatná már, hogy nem fogadom el. Addig, amíg képes vagyok beszélni, nem fogok másokra támaszkodni. Legfőképpen a tulajdon anyámra nem. Ujjbegyeimet halántékomhoz érintem és megdörzsölöm a nedves bőrfelületet.
- Édes fiam te vérzel – guggol le mellém apám. Pislogva nézem szórakozott arcát. Erre nagyjából én is rájöttem már. De azért értékelem, hogy figyelmeztetett. Felállva porolom le magamról a koszt és ahhoz a döghöz lépve alaposan megszemlélem. Tenyeremet homlokára teszem, fújtatása és testének ütemes remegése arra enged következtetni, hogy még magánál van. Remélhetőleg, nem űzi sportként azt, hogy engem fához csapkodjon. Harmadjára is eljátszani, már nem lenne olyan vicces számomra.
- Hogy döntesz? - lép mellém anyám, gondosan ügyelve arra, hogy ne legyen túl közel a döghöz.
- Nincs rá szükségem – rázom meg a fejemet, majd ujjaimat ökölbe szorítom és mosolyogva figyelem, ahogyan vérem éles pengeként hasítja át bőrét. - Még pár perc és vége – fordulok el tőle.
- Életek felett hozol döntést. Óvatos légy fiam, ne hozz elhamarkodott ítéleteket – hátra intve megyek tovább. Szörnyekről van szó, nem emberekről. Nem mintha, azokkal nem tudnék végezni percek alatt. Feleszmélni sem lenne idejük.
- Rég kinőttem már abból a korból, hogy rád hallgassak – kiáltom vissza elvigyorodva. Tenyeremmel végigsimítok sebemen és letörlöm róla véremet.
Kezeimbe véve kortyolok bele a forró kakaómba. Lenne jóval fontosabb elfoglaltságom is, de olyan rég heverésztem már itt. Igazából idejét sem tudom már. Talán tegnap, vagy előtte való nap. Nehéz ezt mind észben tartanom. Ajtócsapódásra kapom fel a fejem. Rendezem eddigi mogorva vonásaimat és hátrafordulva nézem az ajtón belépőket.
- Benjamin – megdörzsölöm homlokomat és hátrasimítom tincseimet, miközben nyújtózkodva állok fel. Rühellem, ha Benjaminnak hívnak. Becézgetni is lehetne engem, akkor meg minek bajlódnak a teljes nevem kiejtésével.
- Mi kéne? - lépek az előszobába, alaposan szemügyre véve a madarat, ami láthatóan kellő adagnyi nyugtatót kapott. Ellépek fölötte és felkapom a kabátomat.
- Elárulnád, merre mész? - áll elém anyám csípőre tett kezekkel. Homlokomat ráncolva nézek rá. Ennyire feledékeny lenne?
- Emlékeim szerint, azt mondtátok, hogy addig ne menjek sehová, amíg ti vissza nem értek – idézem vissza neki szavait szóról szóra. - Itthon vagytok.
- Hová akarsz menni az éjszaka közepén? És mit gondolsz ezt kinek hoztuk? - rúg bele a lény oldalába. Felsóhajtok. Ennek soha sem lesz vége? Én mindig türelmesen várok, hogy legyen némi szabadidőm, amit házon kívül is eltölthetek, de ők mindig hoznak nekem újabb és újabb feladatot. Valamit, amiről tudják, hogy nem hagyom figyelmen kívül. Tenyeremet tarkómra simítom a másik kezemmel pedig a pince felé intek. Eddig is ott tartottuk fogva ezeket a vackokat. Most miért tennénk kivételt. Lehurcolják nekem én meg lazán követve őket lerobogok a lépcsőn és bevágom magam mögött az ajtót. Egy ideig figyelve járom körbe, majd leguggolok elé és a szemeibe nézek. Ujjaimat végigfuttatom tollazatán. Érdekes, de érzem, hogy ő más. Nem olyan mint amikkel eddig összefutottam.
- Gratulálok madárkám. Elérted, hogy odafigyeljek rád a továbbiakban – mosolyodom el felállva mellőle és a szüleim felé fordulva intek fejemmel az ajtó irányába. Kívül tágasabb. Célzásomat megértve mindketten kimennek és magamra hagynak. Még ha akarnám se tudnám őt kiláncolni, így hát nincs más tennivalóm mint kalitkába zárni legújabb szerzeményemet. Most még nem kínzom őt, ráér akkor, amikor magához tér, és megmutatja mi mindenre képes. A félelem és az életben maradási ösztön remek segítség tud lenni. Remélem nem adja olcsón a bőrét. Amíg látom benne az elszántság szikráját, azt, hogy ő tényleg ki akar jutni innen, addig életben marad. Ellenkező esetben, igazán sanyarú sorsot szánok neki.
Szerkesztve linka által @ 2014. 04. 08. 22:36:00
|
| Ereni-chan | 2012. 11. 17. 11:06:29 | #24239 |
Karakter: Nezumiiro Kumo
Megjegyzés: (Azaminak és Damonnek)
Halloween. A bűvös szó, a szellemek éjszakája, a csoki meg a visongások…
- … mind hidegen hagynak - fordulok el az engem már vagy századszorra győzködő Satoshitól, aki történetesen arra akar rávenni, hogy menjek el a halloweeni bulijába madárijesztőt játszani. Ez az eddigi években soha nem állt többől, mint, hogy a beöltözöttek próbáltak megrémíteni, és ha sikerült volna valakinek az nagy jutalmat kapott volna. Na, ez van elvileg, de gyakorlatilag Satoshi egyik évben sem vesz semmit, mert mélyen legbelül tudja, hogy soha nem fog berezeltetni, de azért próbálkozik. Ez egyébként egy fogadás, úgy három éve köthettük. Azóta szívok is miatta.
- Mi? Ezt nem mondhatod komolyan, te vagy a horror koronázatlan királya, Chucky leszármazottja, a nagy…
- Hé-hé, ha ennél is fényesebbre nyalsz, még kiverem valaki szemét - fordulok el tőle, ugyanis eléggé átlátszó, amit csinál. Ezek már a legkétségbeesettebb próbálkozásai, ha nem jönnek be elkezdi előhúzni az ütőkártyáit (amik mellesleg mindig csak őt ütik meg). De nem is értem, mit vár, én sosem az voltam, akit érdekelt a csodálat, megtanulhatná már.
- Hát jó. Szívesebben vigyáznál az öcsédre, ugye? - könyököl le az iskolapadra fölényes vigyorral, de most rátrafált, mert ezt már letárgyaltam a szüleimmel.
- Szívtad, mert most Halloweenkor nem nekem kell szittyózni - ejtek meg egy félmosolyt, többet nem szabad, mert az egész osztály sikítórohamot kap, még az is, aki nem látja.
- Remek. Akkor a programod az összes horrofilm újranézése lesz az elsőtől egészen a maiakig, mi? - fintorog, ő valahogy nem tudja átérezni a horrorok szépségét, pedig nincs is annál gyönyörűbb, mint mikor a fekete trutymóba burkolt veszett fenevad szanaszét tépi a gyanútlan kiscsajt… hát igen, csak ilyenkor nem szabad enni.
- Eltaláltad - biccentek, mondandóm befejeztét pedig még a csengő is megerősíti. A tanár két másodpercen belül meg is jelenik a teremben, az osztály pedig a helyére siet és vigyázzba áll. Na igen, Japánban nagy a fegyelem, senki sem késik és elvárják, hogy évente maximum fél kihágást kövess csak el. Mondanom sem kell, hogy az amerikai sulim egészen más volt…
De az óra elkezdődik, történetesen ez az utolsó, ezért is ciki, hogy éppen egy japánt raktak be. Már nincs annyi gondom a nyelvvel, de hat órát végigdolgoztam ezelőtt, így a hetedikben az egyébként is baromi nehéz nyelvtani feladatokat csinálgatni egyenlő a teljes kudarccal. Ilyenkor hajlamos vagyok még a nevem kanjijait is elfelejteni, olyankor kénytelen vagyok sima betűkkel odaírni, a tanár meg húzza a száját és megy a rossz jegy, akármi van a beadandóban. Vasszigor, de már megszoktam. Így szép az élet.
- Szóval akkor nem jössz? - próbálkozik meg óra után utoljára Satoshi, de a válasz azóta sem változott.
- Nem.
- Jóh - sóhajt fel, úgy nézem végre beletörődött. Szuper, mióta várom én már ezt! - Akkor majd estefelé átmegyek matekozni, oké? - Bólintok. A japán úgy lefárasztott, hogy értelmesebb reakciókra nem futja. Tudom is mi lesz az első, mikor hazaérek… ALVÁS!
***
Csak szerettem volna. Ugyanis apám jó szokásához híven megint apa-fiai napot akart tartani, ami egyenlő azzal, hogy teljesen érdektelen hülyeségeket magyaráz minimum két órán keresztül. Szegény öcsém már a mondatkezdő „a”-nál elvesztette a fonalat, hát még mikor a férfiak kötelezettségéről nyomta be a rizsát… szeretlek japán követelményrendszer!
Mondjuk ez most kissé más, inkább szülői követelményrendszer, de néha a suliban is megkapom ugyanezt. Ők egyébként a második családomnak vannak titulálva, legalábbis nagyon azok szeretnének lenni, de én személy szerint nem szívesen venném be az egész tanári kart a rokoni köreimbe. Az is elég átok, ami most van.
- Szóval megértettétek, ugye? - teszi fel a költői kérdés, ugyanis a válaszlehetőségek száma mindössze egyre korlátozódik, ez pedig az igen.
- Hai - teszek eleget az elvárásnak, közben oldalba bökve az öcsémet, aki nyálbuborékokat eregetve alszik. Neki bezzeg lehet, mert apámnak szokása végig engem bámulni, miközben beszél, szerintem belülről ő is alszik. Öcskös meg nem nagyon reagál a noszogatásra, így végül felveszem a legszebb arcom, és egy hangosat üvöltve felriasztom.
- Csak a csokit NEEE! - kezd el kapálózni, apu meg a kezébe temeti a fejét, alatta pedig szinte feliratozva vannak a gondolatai: „Miért pont ezek a kölykeim?”
- Moro, figyeltél egyáltalán? - jön az újabb költői kérdés. Egyébként igen, öcsi keresztneve vészesen hasonlít az én vezetéknevem rövidítéséhez. Valamiért mégis jobban szeretem, ha így hívnak, biztos valami pszichológiai oka van. Ja, így hívták az egyik horrorban a mumust…
- Őőőő… hát, amikor a munka fontosságáról és a család eltartásáról beszéltünk, még igen - mondja a saját kis betanult szövegét, igazából akárhányszor alszik el, mindig ezzel próbálja kihúzni magát a csávából, egy baj van csak, hogy most egyáltalán nem erről volt szó.
- Értem - sóhajt apám, az évek során megtanulta, hogy Moro dolgait nem érdemes ragozni, mert a végén egy tizenöt szálon futó brazil szappanopera lesz belőle. Gyerekek… - Akkor elmehetsz. De neked még mondanék valamit, Kumo. - Na ilyen az én szerencsém, biztos most jön a szexuális felvilágosításom… mondjuk azzal kissé elkésett, már legalább nyolc éve képben vagyok! Na jóóó, csak hét…
- Mit szeretnél, Oto-san? - váltok tisztelettudóbb stílusra, hátha venni akar nekem egy házat, vagy ilyesmi (megjegyzem ennek az esélye 5% sincs, de álmodozni szabad!)
- Csak annyit, hogy Halloweenkor mégiscsak neked kéne vigyáznod az öcsédre. - Az arcom pillanatok alatt gyászhuszárba vált, ugyanis semmit sem szerettem volna jobban, mint végre egy Halloweent EGYEDÜL, filmezéssel tölteni! Olyan nagy kérés ez istenem?!
- Rendben… de Satoshi megint bulit rendez, elvihetem rá? - Még ez is jobb, mint itt ülni vele összezárva, és a Megagiga szupererős kapitány halloweeni kiadását nézni… ritka szar egy anime, de a hét éveseknek valahogy mégis átjön.
- Az alkoholnak még csak a közelébe sem megy, ugye? - húzza fel a szemöldökét drága ősöm, én meg szaporán bólogatni kezdek.
- Csak a cukor mérgezheti meg! - De az siethetne…
- Helyes. Mehetsz. - Az ezredes kiadta a parancsot, úgyhogy ki is menetelek a szobából, a konyhában pedig egy roppant kedves személy fogad. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy Shivel még matekoznom is kéne… ez van, ha nem hagynak aludni. De ez srác valamiért nagyon vigyorog, csak nem kihallgatta, amit apuval beszéltem? Neeem, azt itt Japánban nem illik. Kizárt.
- Yo! - köszön vidáman, én meg csak biccentek, miközben a hűtőhöz lépve beleiszok a jegeskávéba, mert ehhez a sráchoz kell az energia. Miután ezzel végeztem odasétálok hozzá, és megállok mellette.
- Mehetünk?
- Igen. És ömm, Kumo…
- Miro - vágom a szavába, ő valahogy mindig elfelejti, hogy nem hívhat a keresztnevemen, akármilyen jóban vagyunk. Egyszerűen béna név, és nem igazán akarom hallani.
- Miro. Nem gondoltad meg magad a bulival kapcsolatban? - vág le egy olyan vigyort, ami majdnem körbeér a fején, de nem sokáig lesz ilyen vidám.
- Tudod, mi történik hallgatózókkal? Örökre eltűnnek! - vigyorgom vissza rá, amitől rögtön alábbhagy a jókedve. Erről van szó, a híres meggyőző mosolyom… mindig célt talál!
***
~Pár nap múlva~
Halloween éjszakája… is hidegen hagyna, ha nem kéne mégis itt ülnöm egy puncsos asztalnál, és várni azt a hírót, aki majd végre megtanít félni. Nos, ebből maximum csak arra lehet számítani, hogy továbbra is ülni fogok, vagy jó esetben rágyújtok. Asszem van nálam még pár szál…
- Böööeeeöööwww - játszik éppen egy nyáladzó zombit az előttem álló szerencsétlen próbálkozó, aki abban a tévhitben él, hogyha három éven keresztül egyre csonkítottabb élőholtnak öltözik be, majd egyszer félni kezdek tőle. Hát, ez egy rossz gondolat.
- Elmosta a nyál a sminked - jegyzem meg, mire veszi a lapot, és megtörli magát. Isstenem, de unalmas…
- Na, milyen a buli? - csapódik oda mellém drága barátom vigyorogva, mintha lenne bármilyen oka ezt kérdezni. Simán pókerarcot vágom rá, ez már felér egy fél válasszal.
- Ne akard tudni, mit gondolok most - mondom végül, így azért rengeteg ember lelki világa megmenekül.
- Nem is akarom - nevet a barna, de én hogy fogok nevetni, mikor elérünk az egyezség rá eső részéhez… mert nem ingyen jöttem ám ide, ugyan dehogy. Ennek ára van, méghozzá az, hogy Shi kedves ma megnéz velem egy horrorfilmet, terveim szerint a legundorítóbbat. Azért egy lavort nem árt majd odakészíteni, anyuék megölnek, ha összekenjük a padlót.
- És hogy halad az ijesztgetés? Legalább megrezdültél már?
- Őszintén? Volt itt egy csapat ovis, rajtuk majdnem elkezdtem röhögni, de nem akartam, hogy sírva fakadjanak.
- Az már haladás - veregeti meg a vállam, én meg erősen elgondolkodom rajta, mennyire lenne baráti reakció leharapni a kezét. - Elmegyek piáért, kérsz valamit?
- Ja. Rángasd ki az öcsém valamelyik bokorból.
- Ez már sok lesz - nyújtja rám a nyelvét, én meg megint elmélázok rajta, milyen sok hasznom lenne belőle, ha inkább azt harapnám le. Degenerált eszmecsere magammal az éjszaka közepén. Kezdek új szintekre lépni!
Hátradőlök a székemben, és rágyújtok egy cigire. Egyetlen örömöm ezen a szar helyen, de legalább az alvást bepótolhatom. Már éppen elbóbiskolnék, mikor akkora látványi sokk ér, hogy felpattannak a szemem. Ugyanis tőlem nem messze egy lila bőrszerkós, mellkasvillogató, hosszú és itt-ott kék hajú férfit pillantok meg. A férfi itt most azt takarja, hogy már jó régóta nem tini, pedig ez a buli elvileg csak azoknak szólna. A felnőttek eleve nem is szoktak beöltözni (én sem vagyok, mert az eredeti külsőm is eléri a kellő hatást), úgyhogy nem értem, mit kereshet itt. Egyáltalán jelmez ez? Olyan izéé… Michael Jacksonos. Neeem, ilyennel nem viccelünk. Ő különben is ízlésesebben öltözött.
Így messziről többet sajna nem hámozok ki a pasiból, rajta meg nem nagyon látom a hajlandóságot, hogy közelebb jöjjön. Az viszont biztos, hogy észrevett, mert… azóta számtalanszor próbáltam másfelé nézni, tényleg sokszor, de valamiért nem megy. Biztos, hogy felém néz, de még így sem. Ah, különös érzésem van… mintha elsüllyednék a tekintetében. Jó mélyre.
Kábé két percet bámulom folyamatosan, mire végül elindul felém, és így jobban belegondolva nem is örülök neki annyira! Inkább álldogáljon tovább távol tőlem, elég jól megnéztem már magamnak… hát, ő nem így gondolja. Elég hamar elém ér, kicsit hamarabb is, mint az várható lenne. Én még akkor is csak nézem, mintha pillanatragasztóval nyomták volna rá a szemem, fizikai képtelenség, hogy bármi mást is lássak. Pedig nem valami bíztató a helyzet, tekintve, hogy mióta idejött egyre kellemetlenebbül érzem magam… olyan hideg lett, vagy nem is tudom.
Éveknek tűnő másodpercig nem csinál semmit, aztán hirtelen felemeli a hozzám legközelebb lévő széket, és megforgatja. Na itt ébredek fel az álmodozásból, ugyanis ilyesmivel engem nem lehet gyalázni.
- Ennyi? Komolyan ez volt az ijesztés? Ennél még a hét éves öcsém is jobbat produkált! – horkanok fel méltatlanul, mert ha belegondolok tényleg. Voltak már bénák, de ez mindennek a teteje. Ő viszont sokáig nem szól semmit, és mikor végre mégis, egy teljesen értelmetlen mondattal nyit.
- Te látsz engem? - Eh? Milyen kérdés már ez? Elég abnormális.
- Miért ne tenn… - válaszolnék, ha a srácon hirtelen nem sétálna keresztül Satoshi, de egy időre belém fojtja a szót. Oké, ez már durva, ilyet csak a filmekben láttam!
- Az öcséd él és virul, bár gyanítom soha többé nem eszik majd édességet - mond valamit a barna, de nem igazán figyelek rá. Még mindig azon vagyok kiakadva, amit láttam. Nem félek, mert amennyi horrorfilmet ismerek nekem ez már képtelenség, de azért wow… inkább vagyok meglepett.
- Hahó Miro, élsz még? - csettint be elém pajtáskám, bár tényleg elég aggasztó lehet, hogy már percek óta magam elé bámulok. - Ne mondd, hogy akkor paráztatlak végre be, mikor semmit sem csinálok!
- Ne reménykedj - fordulok felé, aztán felállok a székből, és a pasas elé megyek. Felemelem a kezem, és lassan felé nyúlok, de legnagyobb meglepetésemre én nem megyek át rajta… hanem megérintem a jéghideg bőrét, ami mellett még az én kezem is meleg, pedig nem vagyok egy melegvérű típus. Ez kissé abszurd.
- Te meg mit csinálsz? - lép mellém Shi, és akkor inkább visszakapom magam mellé.
- Semmit - válaszolom. - De esküdni mertem volna, hogy ebbe nem tettem füvet - emelem magam elé a majdnem teljesen elszívott cigicsikket. Hát, minden jel arra mutat, hogy tévedtem.
|
|
