- Érezd magad különlegesnek. Mától a kosárcsapat kapitányának a barátnõje vagy. - teljesen lesokkolt. Egyik énem ugrált volna örömében, mint egy kislány a másik meg egy cifra káromkodást engedett volna ki. Ehelyett csak ott ültem és néztem kukán.

- Várj a sebeid!- szólok utána, de nem kívánja folytatni a párbeszédet, amit elkezdet csak úgy ott hagyott. Aminek most totál örültem, mert hát basszus, amit az elõbb mondott az nem mondjuk csak úgy lazán. Miután Yumei lelépet megcsörrent a telefonom. Biztos Han az. Most nincs kedvem a bocsánatkéréseit hallgatnom meg minden inkább alszok egyet. Pár óra jól tett majd jöttek a nõvérek rutinosan felvenni az adataimat én meg rutinosan hazudtam. Semmi kedvem ahhoz, hogy a család mindent megtudjon. 

Másnap Yumei osztályánál érdeklõdtem hollétérõl. Készségesen felvilágosítottak, hogy verekedés miatt nem jött be és az edzésekre se tud majd egy hétig bejárni a miatt a köcsög snowboardos miatt. Ezek szerint itt is nagyon közkedvelt Han barátom. Oké akkor a címét kell megszereznem. Rajongó táborra megadta egy feltétellel, ha nem zúgok bele. Bocs csajok sajna ezen a részen már túl vagyunk.

Tehát frissen megszerzett címemmel, tökéletes alibimmel indulhattam a metró felé. Útközben mindent alaposan memorizáltam, hogy a továbbiakban is könnyedén eltaláljak hozzá. Háza közelében egy vegyes boltban vettem neki egy kis epret hátha szereti meg persze csokit, meg amit egy kosaras úgy általában megesz.

A bejárat elõtt toporogtam. Már vagy 5 perce a becsöngetésen agyaltam, hogy is legyen. Oké tudom nem nehéz megnyomni az a retkes csengõt, de ilyen helyzetekben inkább matek leckét írnék, mondjuk ez rossz példa, mert a 4 –es átlagot mindig hozom, de akkor is nem egyszerû. Oké gyerünk Cora nyomd meg! És voilá megnyomtam, de basszus hallom, hogy jön.

-       -Igen?- nyitja ki egy szál boxerben az ajtót. Sebeit kötésekkel takarta el
Én csak ott álltam kukán. Mit mondjak? Szia! Köszi, a tegnapit. Tartozom. Hoztam egy kis kaját és úgy mellékesen miért is lettem a barátnõd?

-       -Öhm…. Cora! - néz rám, hogy minden rendben van- e tekintetével.

-       - Öhm… Igen itt vagyok. Izé, köszi, mindent, amit értem tettél, de nem kellett volna, most az adósod lettem persze nem panaszként mondtam csak, hogy tud. Kezdésként hoztam egy kis epret meg csokit. Igaz import, de csak nem lehet olyan rossz. Mármint az eper. Meg szólj, ha bármiben tudok segíteni. Ja és bocsánatot kérek Han viselkedésért csak féltékeny illetve….
Ne már kimondtam pedig egyáltalán nem akartam. Utálom, amikor szófosásom van, de így jár az, aki ügyvédnek készül. Persze tudom, meg se látszik és eddig mindenki kiröhögött ezért, de mindenkinek megvannak az álmai.

-       - És, hogy vagy? – váltok gyorsan témát.

-        -Nagyon fáj? Ha szeretnéd, segítek a kezelésében.

-        - Nem, köszönöm jól vagyok. - látom rajta, hogy rákérdezne erre a féltékenykedésre, de inkább csak hallgat róla. Végre egy srác, aki ilyenkor veszi a lapot.

-         - Akkor nem is zavarnálak. Hagylak pihenni. - indultam volna, meg amikor megfogva a kezem megállásra kényszerített.

-         -Sokat utaztál idáig csak ezért, gyere, bent melegedj meg egy kicsit. Fõzök egy kis teát.

-        - Beteg vagy! Nem kéne megerõltetned magad. - ellenkezem, de egyáltalán nem zavar, hogy megállított.

-         - Mint már mondtam meg maradok. - végül megadom magam és belépek. Nagyon szép házban él. Mondjuk a környék is elégé jó módú. Nem csoda, hogy ilyen rendes gyerek. Hozzám képest egy arisztokrata. Csöndben követem a nappaliba. Ez egy palota. Tátott szájal, nézem meg minden egyes apró részletét. Egy hatalmas kandalló, márványpadló elõtte a többi része parkettázott. Festmények és nem utolsó sorban egy panoráma ablak.

-         - Szolgálok is vannak? – teszem fel a nagy kérdést cseppnyi gúnnyal a hangomban. Pedig nem szánt szándékkal csupán csak a szokások hatalma.

-          -Nincsenek, de ha dolgoznál itt semmi akadálya. - küld felém egy cuki kis mosolyt. Ez az és õ az én királyom. Vagyis ááá… mi van velem. Miért élem magam így bele ebbe az egészbe úgy is csúnya szakítás lesz ebbõl is.

-          -Han, túléli?- vált témát miközben elém tesz egy csésze teát miután letelepedtünk a kényelmes kanapéjukra.

-          -Kutya baja, sajna. - teszem hozzá halkan.

-          -De kérlek, kerüld vele a konfliktust nagyon hülye, amikor elveszti az eszét, de amúgy jó ember.

-          -Eltérõen gondolkodunk a jó emberekrõl. - jelented ki nekem komolyan.

-          -Csak meg kell ismerni és utána megérted. - mondom halkan.

Kicsit megszidva érzem, magam mondjuk tõle ez teljesen jogos.

-          -És te jól vagy? – néz rám kicsit aggódva.

-          -Persze, láthatod, majd kicsattanok az egészségtõl. Attól eltekintve, hogy piszkafa vagyok. – poénkódom el a komoly beszélgetés kezdeményezését. Nem akarok, visszagondolni rá inkább csak haladjunk elõre.

-          -És meddig dekkolsz itthon, te mázlista? – vigyorogtam rá mintha minden rendben volna.

Atya…úr… isten.. mi a fasz..

-  Han, eresz! – kiabál rá Cora és mély levegõket vesz.

- Kuss!- lefogja a száját majd a betonra nyomva gyûri maga alá.

Nem néz ki olyan vészesnek.. biztos sokszor voltak már együtt.. de Han a barátnõjével dugott az utolsó óra elõtt szóval..nem kéne, hogy szex hiányos legyen.

Figyelem az eseményeket, de mikor Cora szemei könnyesek lesznek kezem ökölbe szorul.Oda futottam és lelökve Han-t a gyerekrõl behúztam neki.

 Megvesztél Kosaras köcsög? – háborodik fel és rám néz. - Ha meg akarod dugni, várd ki a sorod. – jelenti teljes dühvel.. atyám ennek a gyereknek nincs jó napja..

Csúnyán elkezdünk verekedni. Az orrom vérzik és Han szeme már lila.. oldalamon érzem, hogy ennek nyoma marad. Még lábon állok, de õ párszor meginog.. nem vagyok jó a harcban. Többször is verekedtünk már, viszont ez valahogy más.. Han teljesen máson agyal..

Nekem indul, de egy gáncsolással elesik majd rám néz.

- Te, beteg állat! – jelenti ki… mondja õ aki erõszakosan szopatta meg a „haverját”.

- Takarodj tõle! – szisszenek fel.

-  Rohadtul ne szólj bele. Semmi közöd hozzá. Õ az enyém. Esélyed sincsen. És ne hidd, hogy az elõbbi mondatomat nem tartanám be. Csak keres egy szép kis havas látképet és azonnal ásni kezdek! – ragadja meg ingemet mihelyt felpattant a betonról.

Nem mozdultunk csak, mint dühös bikák vettük a levegõt.. tekintetben öltük egymást. Kezem a lendülésre indult mikor Cora közént állt.

- Fejezzétek be!- áll be kettõnket szétlök vagy mind két kezét külön a mellkasainkra teszi. Tudja mi csinál viszont õ sincs jól.

- Te kussolsz és megvársz a suli elõtt. – ragadta meg azzal a pillanatnyi lendülettel a kölyök kezét és már a földre is lökte. Nagyon kedves.

- Bazdmeg!- szisszent fel kezét fogva.

- Ne rinyálj!- szólt rá határozottan majd rám vetette tekintetét. - Na, mesélj csak miért is zavartál meg minket a mézes heteinkben? Értem én, hogy nincs kit dugnod , de Cora jelenleg az én tulajdonom szóval, hogy a te kis töpszli agyad is megértse, rossz ajtón kopogtatsz barátom. – teljesen úgy beszél róla, mint ha egy tárgy lenne.. nem tudom mi a baja. Féltékeny lenne? De miért?

- Ahj.. – sóhajtok és kezeimet zsebre teszem. – Han.. Nem fogok beleszólni abba mit, mikor, kivel, hogyan, és miért teszel.. igaz tépjük egymást, de nem szoktam beleszólni. – nézek rá. – Nekem nem kell Cora csak azt akarom, hogy legalább emberként bánj vele.. Szerintem nem nagydolog. – majd a remegõ fiúra nézek a földön. – Engedd had vigyem be a kórházba. Ígérem nem beszélek róla senkinek. Ha kell magamra vállalom. – mondtam teljesen õszintén.

Lehajtotta tekintetét  és ökölben lévõ kezei remegtek. Ez egy igen lesz szóval nyugodtan mentem oda Cora-hoz és hátamra vettem.

- Akkor én most elmentem. – majd elindultam.

~*~

A korházig vezetõ úton éreztem a remegését, hogy fél és fáj mindene.. mi volt az arcán? Könnyek? Rettenet? Pír? Egyáltalán nem tudom.

Bent kértem egy orvost majd a mondott korterembe vittem és letéve az ágyra megsimogattam a fejét utána elindultam haza. Eszem ágába se volt hozzászólni, meg nem is szabad. Nem fogom kioktatni, de nem fog rájönni, hogy ez nem helyes..

- Érezd magad különlegesnek. Mától a kosárcsapat kapitányának a barátnõje vagy.  – állok meg az ajtóban és egy fél mosollyal nézek rá. Szemei teljesen el voltak kerekedve én pedig csak vigyorogva elmentem.

~*~

Otthon rendet tettem és lekezeltem a sebeimet. Az oldalamat teljesen bekötöttem viszont a bokámmal baj van.. Beszélnem kell az edzõvel.. egy ideig nem tudok játszani majd..

Boxerban befeküdtem az ágyba és álomra hajtottam fejemet.

Az udvart választottuk, mert ilyentájt már kosaras se jár erre.

A szurkoló padok alatti alacsony belmagasságú kuckót néztük ki. Kicsit szûkös volt, de megteszi.

Han nagyon kanos volt. Pedig most dugott a kiválasztott szõkéjével.

-Han, figyelj én, most csak leszoplak nincs kedvem végig csinálni. - simítom végig az arcát gyengéden.

- Nocsak, mi lelt? Csak nem terhes vagy? – néz rém rémülten.

- Hülye!- bokszolok bele a vállába, de inkább csak játékosan. Eszem ágába sincs kárt tenni isteni testében.

- Csak nem tetszik neked a Kosarasok réme? - villannak rám a szemei.

-Jaj, ne féltékenykedj! Meg megbeszéltünk, hogy amit beköszönt a szerelem ennek egy ideig vége, hacsak nem unom meg a partnert, mert akkor ismét szétteszem neked a lábam.

- Helyes cicám. - totál elégedet volt majd kigombolva a sliccét lehúzzta a fejem, hogy kezdjek el dolgozni.

Én engedelmesen munkálkodok, amikor õ bedurvul. Még jobban nyomja oda a fejem. Illetve többszöri elélvezés után se hagy levegõhöz jutni.

-          Han, eresz! - kiabálok rá rémülten mikor végre sikerül kiszabadítanom a fejem a szorításából.

-          Kuss!- betapasztja a számat és maga alá gyûr, miközben ruháimat csak úgy tépi le rólam.

Egyáltalán nem élveztem. Voltak már ilyen durva aktusaink, de ennyire még sose vadult be. Tényleg féltékeny. Pedig megbeszéltük ez csak szex. Nem tudok uralkodni magamon és halk sírásba kezdek és reménykedek a rémálom hamarosan végét ér. Valóban csupán csak 10 perc volt az egész, de nekem egy órának tûnt. Mégis a legnagyobb szégyent az okozta, amikor megláttam, hogy Yumei behúz egyet Han- nak.

-          Megvesztél Kosaras köcsög? – förmed rá Han miközben az arcát masszírozza.

-          Ha meg akarod dugni, várd ki a sorod. - Jelenti ki Han mintha csak egy árucikk lennék.

Levegõt is elfelejtettem venni. Egyrészt a pasi, aki tetszik, azt látja, hogy kurva módjára bárhol dugok talán még azt is gondolva, hogy bárkivel másrészt várjunk csak mégis miért ütötte meg?

-          -Te, beteg állat!

-          -Takarodj tõle! - sziszegi félelmetesen Yumei.

-        -  Rohadtul ne szólj bele. Semmi közöd hozzá. Õ az enyém. Esélyed sincsen. És ne hidd, hogy az elõbbi mondatomat nem tartanám be. Csak keres egy szép kis havas látképet és azonnal ásni kezdek. - ragadta meg Han, Yumei ingjét.

Izzót körülöttük a levegõ. Ha egy animében lettünk volna már villámokat is szórt volna a szemük, de sajnos anime nélkül is sikerült elsajátítaniuk ezt az ijesztõ szemkontaktust.

Gyorsan felpattantam, közben nadrágomat is visszahúztam és közéjük álltam.

-          -Fejezzétek be!- álltam be közéjük és kezeimet biztonság kedvéért mindkettõjük mellkasára tettem, ha esetleg egymásnak esnének, elõször engem kelljen eltiporniuk ne egymást.

-          -Te kussolsz és megvársz a suli elõtt. - ragadta meg a karomat Han és magához húzott majd kedvesen a földre lökött.

-          -Bazdmeg!- sziszegtem miközben a fájó csuklómat simiztem, amit annyira elszorított, hogy szinte vér se jutott bele.

-          -Ne rinyálj!- majd figyelmét ismét Yumei nek szentelte.

-          -Na, mesélj csak miért is zavartál meg minket a mézes heteinkben? Értem én, hogy nincs kit dugnod , de Cora jelenleg az én tulajdonom szóval, hogy a te kis töpszli agyad is megértse, rossz ajtón kopogtatsz barátom.

Mivel még volt 10 perc a becsöngetésig mikor oda értem gondoltam jobb ha, felmérem a terepet. Amint elsõre megakadt a szemem az a dicsõség fal, ami csak a kosárlabdára épült. Oké ezen változtatunk. Aztán a hatalmas tornaterem. Épp páran dobáltak. Unottan figyeltem. Tovább baktattam. A folyóson meglehetõsen kevesen voltak. A stréberek már biztos az osztálytermükben ültek  a szürke kisegerekkel együtt.

Aztán egy erõs lökést érzek magamon. Már nyitnám a szám, hogy kicsit megneveljem az illetõt, amikor esésem folyamatában megragadja, a karom majd amilyen béna persze megtartani már nem tud, így elég szerencsétlenül produkálunk egy Titanic jelenetet.

Puhára estem? Becsukott szemeimet kinyitom, mert hát jobban hozzá vagyok szokva a havas talajhoz a betonhoz képest. Szóval megnézem „merénylõm” és egyben „megmentõm”. Elakad a lélegzetem. Ez ám a pasi. Tuti, hogy kosaras. Azok ilyen figyelmetlennek és helyes izmos fiatalemberek.

-          - Ah… bocsánat. „ nyögi, miközben õ is észreveszi, hogy mennyire figyelem. Pár perc kínos csend jön, mert csak egymás szemét fürkésszük, miközben én csak ott csücsülök izmos, kidolgozott testén. Fogpiszkálónak se tudna hasznosítani annyira ég és föld vagyunk”

-         -  Ugyan… semmi.” ez mi? az óvodások szabadkoznak így, ki kéne oktatnom a közlekedés szabályairól. Basszus miért fagytam most le?

Menten lemásztam róla majd hátat fordítok neki miután sikerült végre felébrednem és guggolva elkezdem összeszedni a cuccaimat. Hol a füles?

-         -  Hol a fülesem?

-         -  Izé… ez az? „kérdezi meglóbálva elõttem. Felálltam és elvettem tõle, de a szemkontaktust igyekeztem kerülni. Majd egy szó nélkül elviharzok. A sarkon viszont belefutottam egy nagyobb csoport  ismerõs haverba kikkel még kint a pályákon haverkodtam össze. Hamar elfelejtették velem a korábbi királyomat és belemélyedtünk a snowboard versenyek világába. Mint kiderült velük kerültem egy osztályba ez tök jó, mert már most megvan a snowboard klubom szóval az elsõ óra után lelkesen futottunk a szabadságot jelentõ folyósóra.

-         - Yumei! „kiabál a tömeg felé az egyik legjobb haverom én meg kíváncsian nézem, ki lehet az”

-          Szevasz, öreg harcos, na hogy haladsz a kapitányi rangoddal katona? „kérdezi, tõle miközben átkarolja én meg ledöbbenek hisz az egy órával ezelõtti Titanicos srác az”

-          - Nagyon, jól sõt annyira jól, hogy meg is kaptam.

-          - Helyes ne hoz rám szégyent, mert kitagadlak.

-         -  Nem is tudsz kosarazni szóval ne, drámáz itt nekem.

-          - Te meg deszkára állni.

-        -   Ja, igen bemutatom neked egy nagyon jó deszkás haveromat, Cora- t. „karol át mindkettõnket majd vigyorogva kémleli a beszélgetésünket.”

-         -  Már volt szerencsém találkoznia Mr. Buldózerrel.” mondom miközben a szokásos laza stílusomat hozom a barátaim elõtt. Nem hagyhatom, hogy lássák mennyire belezúgtam egy szempillantás alatt.”-- Megmutatta az izmos felsõtestét persze pólón keresztül.

-          Jaj, de kis perverzek vagyunk, de szólok, ha összetöröd a mi kis Snowboard hercegünk szívét élve beleáslak a hóba.” fenyegetõzik Han viccelõdve”

-          - Han!” förmedünk rá egyszerre.

-         -  Nyugalom galambocskáim. Cica kutya harcot késõbb adjatok. Na, lépek, mert megígértem annak a szõkének, hogy szünetben megdugom.”búcsúzik, majd elrohan egy szõke hajzuhatag felé”

-         -  Szóval kosarazol! Nem unod? Egy labdát ütögetsz, magad elõtt közben másokat kerülgetsz.

-          - Nekem a kosár az életem. Több értelem van benne, mint egy deszkán állni és bambulva lecsúszni egy domboldalról”

-         - Nocsak, a Kosárkirály beszólt. Nagyon ijesztõ vagy haver. „mosolyogtam rá gúnyosan, és hogy csak irritáljam, elkezdtem simogatni a mellkasát a pólóján keresztül általában az alfahímek eleinte lesokkolja ez a gesztus késõbbiekben már oda és vissza vannak érte.

-          - Menjetek szobára!” szól közbe egyik barátom vigyorogva”

-          - Majd az is meglesz, amint felnõ fejben is ez a nagy gyerek.” néztem fel az említettre, hogy elpirult már a szerencsétlen. Amúgy durva, hogy ilyen magas. Még sose láttam ilyen méretekkel rendelkezõ srácot. Bár tény, hogy most 2 évig csak lányokat hajkurásztam a téli fesztiválok miatt, de néha azért a fiúkat is szemügyre kell venni. Bár mostanság elég gyér a felhozatal, de legalább itt van Han, ha dugni akarok egy jót És õ érti a szakmát mitagadás elég jól.”

-          - Na, de legyünk ilyen morcik egymással. Kérsz, egy száll cigit? Gold márkájú és finom.” nyújtottam felé a dobozt”

Fitten pattanok ki az ágyból az ébresztõórám elhallgattatása után. Ma van a nagy nap! Végre újrakezdõdnek a jazz balett órák! A tanár visszatért és újra állandó programom van szerda délutánra! Elrobogok a fürdõbe, megfésülködöm, arcot mosok, szóval a szokásos cécót elintézem, de aztán kicsit mégiscsak visszaborzolom a hajam. Jó volt az úgy, ahogy volt. Aztán megyek a szobámba keresni a ruhahalmok között valami normálist. Miközben turkálok, azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne már végre rendet rakni, csak idõm nem engedi. Örömöm nem ismer határokat, amikor megtalálom a kupac alján még egyszer sem hordott, új keletû, kedvenc darabom. Kivételesen nem zöld, ami tõlem eléggé szokatlan. Egy fekete, hosszú derekú póló csónakkivágással. Ebben öröm lesz táncolni. Felveszek még egy kõmosott farmert, kecsesen átugrom a kupit és már ott sem vagyok.
Lerohanok a padlásszobámból a földszintre és a konyhába sietek valami éhségûzõ csodaszerért.
- Kicsi szívem igazán fésülködhetnél rendesen. – szólal meg édesanyám a rántotta készítés közben. Honnét tudja, hogy nem fésülködtem rendesen, amikor rám se nézett? Kezdek félni…
- De én fésülködtem.
- Akkor legalább a fodrászhoz menj el. Rossz nézni azt a nagy labancod.
- Nem fogok elmenni, már mondtam. – dünnyögök és levágódom az egyik székre. Kevés idõ múlva már egy szép adag rántottával szemezek. Gyorsan megeszem, elmosogatok, felkapom a táskám és elhagyom a szülõi házat. Cipõhúzás közben azért apám megjegyzi, hogy mennyire értelmetlen idiótaságokkal fecsérlem el az idõm, de a fülem botját sem mozdítom. Már totál immunis lettem rá. Õ is ismeri az egyezségünk, mindketten aláírtuk és õ csak dünnyög én meg csak élvezem az életet. Azt hiszem én jobban jártam.

Az iskolában az élet a megszokott medrében folyik. A haverokkal hülyülünk, gusztáljuk a csajokat, én éppen új barátnõt keresek magamnak, mivel két hete szakítottam a régivel, mivel nem éreztem iránta semmi különlegeset. Szóval jól el vagyunk, ahogy szoktunk. Épp meglátok valami érdekes, alacsony teremtést, ahogy háttal áll nekünk. Már épp eszközölnék valami helyváltoztató mozgást, amikor megszólal a csengõ és vele egyetemben Mr. Pontosság is és bepásztorkodja a kis társaságot a tanterembe. Elsõ óra, tánctörténet… nagyon érdekes meg minden, de… majd’ elalszok. Unalmas egy tanár, unalmasan tartja az óráit is és nekem a gyakorlat különben is jobban fekszik. Vajon az a kis csaj melyik tagozatra jár? Mert itt a társastáncosoknál egyszer sem láttam…
A csengetést követõen szinte menekülünk a haverokkal a terembõl. Gyorsan megyünk átöltözni, hiszen végre valami érdekes is fog történni. A következõ órákban gyakorlunk a suli bálra. Minden tagozat elõad valamit, a saját mûfajában. Közöttünk én vagyok az egyik fõszereplõ, az, aki majd szólózni is fog a párjával. Éppen Christophe, az egyik külföldi cserediákunk, és Ume-chan gyakorolnak. Kicsit elkalandozok és Christophe bámulatos, energikus mozgásán, tekintetem egyszer hol mellkasán, hol pedig formás fenekén állapodik meg. Aztán megrázkódom, mivel egy kéz ér a vállaimhoz.
- Masahiko, nekem ez nem fog menni. – szól szorongva Aka-chan.
- Ugyan már. Biztos fog, hiszen sokat gyakorolsz, és egyre jobban megy az idõzítés is meg a forgás is, meg minden. – öntök bele önbizalmat, de vállalkozásom üres fülekre talál. Visszafordulok a gyakorlókhoz és szinte úgy kell magam elszakítani Christophe látványától. Megrázom a fejem. Ne bámuld már annyira, mert külföldi. A végén még észreveszi és félreérti. Intem magam szebb viselkedésre.
Aztán mi következünk és igazam beigazolódik. Sokat fejlõdtünk, de valami hiányzik és valami nem stimmel. A tánctanár csak a szenvedélyt képes ordítani, de valamiért nem keltem ma olyan lábbal, hogy sikerüljön. A visszamaradt órák is eléggé unalmasan teltek, de még mindig jobban élvezem õket, mintha valami normális, hogy a szüleim szavával éljek, normális iskolába járnék. Ezt én választottam, és még most is emellett döntenék. A délután elmegyünk kajálni egy-két haverommal, akik szintén járnak jazz balettre és utána már megyünk is a nap fénypontja felé. Oh,  a jazzbalett! Mennyivel energikusabb és lazább, mint a klasszikus! De az is igaz, hogy a klasszikus a legszebb, viszont ahhoz én nem vagyok elég komoly és merev… legalábbis szerintem. Szóval az megmarad hobbi szinten.
A balettosok tánctermei közt barangolva bepillantok egy nyitva maradt ajtón és meglátom a ma reggeli lányt. A korlátra téve lábát nyújt valami klasszikus zenére, de már megint nem láthatom az arcát mivel nekem háttal áll, az ablak felé fordulva.
- Gyere már, el fogunk késni. – ránt magával iskolatársam és elszakadok a látványától.
Az óra nagyszerûen telt, új koreográfiát tanultunk, kiválasztottuk a megfelelõ zenét is, de valamiért folyton az a lány járt a fejemben. Olyan kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az arca, a személyisége. Lehet õ lesz az új barátnõm, ha már ennyivel meg tudott fogni.
Az óra után lefürdünk a tusolóban és felhúzom a váltás ruhát, hiszen szépen megizzasztanak minket ezen a helyen nap, mint nap és büdösen mégsem léphetek ki az utcára.
Az iskola elõtt, nem hiszek a szememnek, az az új lány áll, akit ma már harmadszorra látok. Nem hiszem el, hogy ekkora mázlim van, ezt nem hagyhatom ki!
- Bocsi skacok, de ma más merre megyek haza.
- Csak nem csaj van a dologban?
- Hogy ti milyen jól ismertek. – nevetek és már intek is, majd a lány után szaladok az utcán. Beérve kicsit lassítok és azon gondolkodom, hogyan szólítsam meg. Egy vadidegen hozzászól az utcán… örülni fogok, ha válaszol.
- Hé, te! – igen, ez egy nagyszerû és értelmes megszólítás… gratulálok, a végén még vállon is veregetem magam. – Izé… te…! A… a fehér mellényben! – én se megyek GPS-nek az már fix. Mivel nem áll meg ezért felzárkózom mellé és kicsit megérintem a vállát.
- Ühm… bocsi, de te is az Saika tánciskolába jársz ugye? Balettra? – kérdem és õ lassan felém néz. Meglepett, gyönyörû, krémbarna szemeivel rám pillant, barack színû ajkai enyhén elnyílnak és hamvas bõrét bearanyozza a lemenõ nap sugara. Teljesen elvesztem…
- Igen, miért? – kérdezi meglepetten. Olyan aranyos…
- Láttalak ma az egyik teremben gyakorolni. Igazán elbûvölõ vagy. – mosolygok charmosan, mire lehajtja fejét és halvány mosoly jelenik meg arcán.
- Köszönöm.
- A nevem Fumio Masahiko. – nyújtok kezet. – Én társastáncos vagyok, de régen balettoztam és most nosztalgiázásként jazz balettra járok délutánként.
- Shitoyaka Tori. – rázunk kezet, de még mindig kerüli a szemkontaktust. Meglepõ, hogy még a kezei is olyan hihetetlenül kecsesek és könnyedek.
- Te mióta jársz ide? Hányadikos is vagy? Csak mert általában mindenkit ismerek. –kezdeményezek párbeszédet.
- Szeptember eleje óta, még csak elsõs vagyok. –halkul el a hangja.
- Értem. És… ismertél már valakit az osztályból? – próbálok témát találni és közben megérkezünk a buszmegállóba is.
- Nem, sajnos nem, de a többiek igazán aranyosak, meg kedvesek.
- Az jó hír. – mosolygok rendületlenül. - Én sem ismertem senkit, tudom milyen érzés. Szóval, ha bármilyen segítség kéne, vagy információ a legvérmesebb tanárokról, csak szólj.  
- Öhm… rendben és nagyon köszönöm – susogja rám emelve gyönyörû tekintetét. Épp folytatnám a csevejt, amikor egy busz érkezik a megállóba– Bocsi, ezzel most mennem kell. – integet és már fel is száll. Az ablak mögül még int nekem egyet, amit boldogan viszonzok. Remélem holnap sikerül elfognom az iskolában…

A másnap reggel otthon ugyanúgy telik, mint mindig. Most igyekszem nagyon jól kinézni, szinte órákig válogatok a tiszta ruhák között és majdnem lekésem a korábbi buszt is, de még így is sikeresen beérek fél órával elõbb. Na akkor most induljunk felderítõ útra, de a balettos lány helyett a tegnapi haverjaimba botlok.
- Csá!
- Hello! – megy a szokásos pacsi, öklözés meg hasonlók.
- Hogy ment a tegnapi szoknyavadászat? Meg lett az új barátnõ?
- Még nem, de a kiszemelt már meg van. –dicsekszem boldogan, elvégre is, nekem ez mindig gyorsan ment.
- Na, mutasd, lecsekkoljuk, hogy mekkora hárpiát akarsz a nyakadon elviselni.
- Nem hárpia, hanem egy kedves, aranyos, szerény lány. – állok ki új barátnõ jelöltem mellett, különben is igazam van. Bár megértem õket, az elõzõ barátnõm tényleg egy hiszti királynõ volt…
- És merre van ez az új angyal? – néznek körbe az udvaron, ahol egyre többen leszünk. Körbenézek és legnagyobb szerencsémre meg is találom pár lány társaságában. Ma is fehér pulóver van rajta, de most haját pár csattal elcsatolta. Nagyon édes. – Ott van! – bökök boldogan állammal a kis lánycsoport irányába.
- Melyik? Az a dögös, hosszú, barna hajú? – kérdezik.
- Nem, a rövid hajú, akinek csat van a hajában. – magyarázom, mire a haverjaim kicsit elõredõlnek, összeszûkítik a szemük és nevetésben törnek ki. Már csak arra várok, hogy mikor fog a könnyük is kifolyni a nagy mulatságban, ami nekem nincs igazán az ínyemre…
- Mégis mi olyan vicces rajta, ha szabad érdeklõdnöm? Én sem röhögöm ki a barátnõiteket. Mi vele a probléma? – kérdem cseppet sem barátságosan.
- Semmi, csak jó az ízlésed. – vereget hátba Kai.
- Tudom… - jegyzem meg sötéten, mire moderálják magukat.
- Bocs, csak az a hajcsat, hát mégis hány éves?
- Meg neked ez a lány… túl ártatlan… - csatlakozik a másik is.
- Hát szerintem meg pont illik hozzám. Biztos vagyok benne, hogy vele sokkal jobban járnék, mint a múltkori hisztikirálynõvel. Szó szerint az utolsó idegszálamon táncolt a világ „legnagyobb” problémáival.
- Jól van már, ne kapd fel a vizet. Áldásom rátok.
- Na így már sokkal jobb. - nyugszom le. Szünet alatt végig õt nézem, hogy mikor fog elszakadni legalább egy kevés ideig a barátnõitõl, de sajnos nem. Azért, amikor elindulunk befelé, sikeresen ráköszönök, amit õ viszonoz és már ettõl sokkal jobba telik a napom. Délután még maradok és elsétálgatok a tánctermek felé, ha szerencsém van õ is ott lesz. De nincsen akkora mázim, körbejárok mindent, de nem találom. Aztán amikor már feladnám és mennék haza belebotlok a táskáját vállaira kapó Toriba.
- Tori-chan! Szia! – kezdek el integetni és megindulok felé.
- Szia! Te hogyhogy még itt? Ma nem volt jazz balett. – néz rám azokkal a gyönyörû barna szemeivel és már megint kezdem érezni, ahogy az idõ lelassul.
- Hát én csak úgy erre jártam. Volt egy-két elintézendõ dolgom, de már végeztem velük. Te merre tartasz?
- Haza és… - folytatná, ha nem kordul meg a gyomra. Erre enyhe pír lepi el amúgy is hamvas arcát. – Bocsánat, elfelejtettem ebédelni. – magyarázza zavartan.
- Meghívhatlak valamire? – kapok az alkalmon. – A szüleid gondolom nem fognak haragudni, ha egy órával késõbb érsz haza.
- Nem, de nem szükséges. Van nálam kaja, csak elfelejtettem megenni… - ellenkezik, de túl gyengén és túl halkan. Én már eldöntöttem.
- Na, kérlek. – nézek rá a lehetõ legszebben – Addig el tudod mesélni, hogy hogy tetszik eddig az iskola, hogy mit szeretsz csinálni meg minden mást.
- Rendben… - adja be pár perc után a derekát. – De a saját részem én fizetem.
- De hát mondtam már, hogy meghívlak.
- Tudom, de akkor is… Van nálam pénz.
- Akkor van egy ötletem… Most meghívlak, legközelebb te fogsz, na? – ezt természetesen úgysem fogom hagyni, mindig én fogok fizetni, de ezt neki nem szükséges tudnia.
- Rendben, tudok egy jó kis helyet. Olcsó, meg finom is. – mosolyog és elindulunk.

-Ez tényleg szimpatikus egy hely. – nézek körbe, amikor leültünk a piros terítõs asztalhoz a barackszínû kajáldában, miután már rendeltünk. – Mondd, mióta balettozol? – fordulok újra felé.
- Már kicsi korom óta foglalkoztat a tánc.
- Akkor biztos nagyon jó lehetsz, na meg szorgalmas. – gondolok a tegnapira, hiszen képes volt benn maradni a suliban.
- Sokat gyakorlok. – mosolyodik el, amit viszonzok.
- Hogy tetszik az osztály meg az iskola?
- Hát az osztálytársaim kedvesek, bár akad egy-két ember akik már nem annyira, de velük sincs nagy problémám. Az iskola meg kicsit nagy néha nem találom meg a termeket… - susogja halkan és lesüti a szemeit.
- Nyugi, elõbb-utóbb hozzászoksz. – bátorítom, aztán már ki is hozzák nekünk az ebédünket és azt falatozva folytatjuk a társalgást. - És mit szeretsz még csinálni?
- Sok mindent szeretek csinálni, de leginkább táncolni szeretek.
- És milyen zenéket szeretsz?
- Ez kezd úgy hangzani, mint valami kihallgatás. – kuncog fel édesen.
- Csak azért, mert szeretnélek megismerni. – mosolygok és egy pillanatra a szemeimbe néz, majd elkapja a tekintetét.
- De az úgy nem fair, ha te nem mondasz magadról semmit. – susogja maga elé.
- Bocsánat, igazad van. Nos, én is kiskoromtól kezdve táncolok, , sok hobbim van, de igazából csak a tánc köt le és zenék terén bármit megeszek, pont úgy, mint konyhatéren, és az osztályom a legjobb példa arra, hogy milyen nagy az isten állatkertje és mennyire alacsony a kerítés. Egyéb kérdés? -
- Azt hiszem most nincs. – mosolyodik el újból, pedig én azt szerettem volna, ha nevet. Na de majd legközelebb.
Miután megebédeltünk, elkísérem a buszmegállóig, pont úgy, mint tegnap. Leginkább csak én mesélek az iskoláról, a tanárokról, hogy kivel érdemes vigyázni, ki jó fej, ki a csendes gyilkos. Nem igazán beszél, legfeljebb ha kérdezem, de nem baj, akad kérdés bõven.
Hazatérve elújságolom a szüleimnek, hogy milyen édes barátnõjelöltem van. Nagyon örülnek a hírnek, pláne, hogy a múltkorit, na meg az eddigieket a temperamentumuk miatt nem igazán szívlelték.