Azt hiszem nagyon régen volt ilyen hosszú éjszakám. Vagyis, tudom hogy minden éjjel hossza meg van adva, de hogy az egyik ennyire megnyúlni látsszon, mint egy rétes... Azt hiszem hajnal felé el is bóbiskoltam a maradék tej felett, és reggel arra keltem, hogy az ajtó nyikorogva kitárul, én pedig már nyitott szemmel néztem farkasszemet valakivel. Eldaráltam valami blablát, és a szobámba mentem, hogy a reggelihez készüljek.

A hatalmas nagy szekrényféle utazóládák, melyben a ruháim voltak tárva – nyitva álltak egymás mellett, és sajnos dilemmában vagyok. Mert annak ellenére hogy nem igazán van mit felvennem egy reggelihez, nem nagyon érdekel tulajdonképpen, hogy mire is esik a választás. Van elõttem fekete nadrág és világos krém színû ing hozzá, meg ott van a vanília színû kis ruhám... a tükörbe nézek arra a szürke tekntetû valakire, aki ott áll, s meg kell hogy mondjam, láttam már ezt a fura figurát jobb bõrben. És mindez azért, mert az a csaj tegnap kezdte a szokásos ,,te már nem is szeretsz” nótát... Hogy valakit ez a pár szó ennyire megviseljen... nevetséges!

Aztán ott van Sofia. Különleges valamilyen szempontból, és nem csak mert a közelében annyira jól érzem magam! Mert hát õ nem azt lesi, hogy mikor melyik sarokban kívánok vele kettesben lenni, hogy udvarolhassak, vagy hogy mivel is akarom csõbe húzni. Kíváncsi természet, mégis mintha a lényét egy láthatatlan és elszakíthatatlan póráz tartaná vissza, és mindenben meggátolná. Egy igazi kérdõjel, mert a tudat, hogy õ olyan, aki sokáig él, és olyan, mint én...

Erõteljes fújással távolítom el hosszú tincseimet az arcomból, majd az elsõ pezsgõszín inget felhúzom, hozzá egy hasonló színû nadrágot, kényelmes cipõt, a hajam vizes fésûvel megigazítom, nyaklánc, és már mehetek is. A lépcsõn olyan energiával telve és fürgén léptetek le, mintha több órát végigaludtam volna, mosolygok, és azt hiszem, sikerült valami kékes színû szemet is elõkaparni magamnak. Kint egy kicsit hátrébb lévõ asztalhoz veszem az irányt, és úgy nézem, már elég sokan itt vannak, pedig elég korán van még ahhoz képest, hogy milyen késõn mentek aludni. Biccentek köszönésképpen pár embernek és ismerõsnek, közben haladok hátrébb, és azt hiszem, kezdek jobb kedvre derülni. A nap is olyan szépen süt már most, látszik, szép meleg napunk lesz, szerencsére, mert akkor legalább kicsit szellõzik a szobám. És ahogy megyek hátrébb, meglátok valakit, és azt hiszem nem is sokat tétováztam, hogy hova üljek le. Bár végignézve a választékon messze a legjobb társat néztem ki, de lehet hogy a többit könnyebb lenne behálózni pár napra. Kicsit elmerengek azon hogy vajon mi lehet bennem a hiba, de arra jutva, hogy egy pár másodperc töredéke alatt nem fogok megvilágosodni, szóval elhessentem, hogy az állapotomhoz mérten a lehetõ legkékebb szemem villantsam a lányra.

-Miss. Dupon. Jó reggelt… szabad ez a hely? – felkapja a fejét, szegényt lehet kicsit megijesztettem. Nézem a kék szemét, és a hosszú holdfény haját...

-Hát hogyne. Megtisztel… - a mosolyát elnézve több mint mûnek látom, és mindenféle szerénység nélkül kijelenthetem, hogy jobban uralkodom a vonásaimon most. De inkább csak hallgatok. – Látom, nem aludt az éjszaka. Elnézést kell kérnem… biztosan miattam.

-Nem dehogy! Pusztán átestem egy bizonyos holdponton… de mintha önt bántaná valami.

Naná, hogy nem aludtam! Hiszen az éjszaka elsõ felét vele töltöttem, a másikat meg a gondolatbeli kifilézéssel, mert valahogy a feszültséget is le kell vezetem. Nemdebár?

-Úgy látja?

Megérkezik a reggelije, én meg eltöprengek, hogy az egész éjszakai ivászat után mennyire egészséges táplálkozni újra, majd gyorsan helyre pofozom a gondolataimat, és a lányra pillantok.

-Segíthetek valamiben? – kíváncsiságom megint csak túlteng, és csak a reakcióját látva gondolkozok el. Kíváncsi lennék, hogy vajon õ mit érez, vagy mit gondol ilyenkor. Hogy vajon... mikor is kell elkezdõdnie annak a bizonyos kis folyamatnak, ami tulajdonképpen hormontúltengés, csak mások szerelemnek hívják. Semmi... Nálam üresség, és sötét. Na meg kíváncsiság. – Jól van?

-Igen, igen. Pusztán a fáradság… hosszadalmas volt a tegnapi nap. -Hát... a számból vette ki a szót.

-Valóban… - fura az arca. Ahogy nézem, mintha valami rá lenne írva, talán éppen a sorsom keze írt rá, nem tudom. Néhol kifürkészhetetlen. – Megtisztelne, ha ma velem lovagolna.

-Rendkívül örülnék, de sajnos délután el kell, hogy menjek. Apám visszahívott a birtokunkra…öhm… hivatalos ügyek miatt. Igen… hivatalos ügyek.

Ja, hivatalos ügyek? Nos, ha tényleg az, akkor vajon mi lehet az, amibe egy ilyen ,,fiatal” hölgyet is bevonnak? Vagy hazudik, nekem, és menekül, vagy pedig valaki meghalt, esetleg házasság vagy ilyesmi van látókörben. Egy múló pillanatig mintha a már innen-onnan ismert csalódás illúziója hörren fel, majd elhallgat újra a pince mélyén. Feláll, és én elõször csak nézem, s ahogy elfordul, valahogy tisztában vagyok azzal, hogy hazudik. Ezt nem teheti meg velem! Mondja meg, vagy akkor inkább meg se szólaljon! Mi ez? Miért ennyire kérdõjel a lány? Hiszen ugyan olyan, mint a többszáz másik a kastély területén, nekem mégis ezt kellett tegnap meglátni!

A testem magától reagál, ahogy feláll, mintha áramot vezetnének bele, megugrik, és azon kapom magam, hogy ruganyos léptekkel a lány után sietek, és mikor végre utolérem, megállítom. Azt hiszem, merész húzás. Ha most lekenne egy pofont, nem csodálkoznék.

Ám ahogy megfordul, és az üvegesen csillogó szemekkel találom magam szemben, amikben mintha még a saját alakomat is ki tudnám venni... Könnyek... Határozottan utálom õket, ám ez a lány nem akarja, hogy lássam õket, így igyekszek nem figyelembe venni a tényt, hogy valami határozottan nem jó itt.

-Neko, kérem, értse meg! Még akkor sem lehetnék közelebb önhöz, ha akarnék. A tegnap esti bál maga volt a tökéletesség. A táncunk egy örök emlék marad, de ennél több nem lehet.

-Emlék? Hogy érti ezt? Talán megbántottam a tegnapi beszédemmel a kútnál? Mondja meg, ha igen! - nem értem! Sehogy sem, és hiába jár ekörül a godolatlabda, csupán tehetetlenül pattog ide-oda. Kicsit könnyebb lenne, ha érteném a nõk észjárását. De a homályos beszédet föl nem foghatom, fõleg ha még méricskélnem is kell, hogy tényleg igazat mond-e.

-Nem! Dehogy is!

-Akkor miért? Nem értem mit miért csinál. Ön csupa titok, de én készen állok megfejteni. Engedje meg, kérem!- határozottan fejtem ki véleményem, már-már akaratosnak is hangozhat, de éppen idejében fékezem meg magam, és egy cseppnyi kérlelést csúsztatok bele mézzel.

-Én… bár megtehetném! Nagyon szeretném… de ma találkozunk utoljára. Tegnap nem azért néztek engem, mert olyan csinos voltam… ha nem, mert olyan bûnt követtem el, ami szégyenletes. És ennek magához semmi köze. – közel lép hozzám, tekintetem belefúrom az övébe – Jegyben járok valakivel…

-Jegyben? – hogy micsoda? És ezt mindenki tudta, csak én nem? Én feltûnõen táncoltam vele, meg udvarolgattam! Úristen. Lehet nagyobb a baj, mint hittem. Ezzel mennyi balszerencsét zúdítok magunkra! Mégis, ha csak az a bajom, hogy feleslegesen pocsékoltam az idõmet, miért érzem újra az elõbbi csalódást felnyögni?

-Õrizzük meg a tegnapot…

Mi ez? Miféle fondorlat megint? Olyan közel van, hogy már csak azt a kedves arcát látom magam elõtt, a cseszernye ajkait, és azokat a gyönyörû kék szemeket, melyek olyan fájdalommal telve néznek rám... Ismerem ezt a tekintetet. Ez az utolsó ép elméjû gondolat, ami belém villan, meg a tudat, hogy most mi következik, aztán mintha a rádió gombját letekerték volna, hang megszûnt, és egyszerre túl közel került hozzám...

Olyan puha és édes ajkai vannak, akár két érett eper. Ízlelgetni, és hozzáképzelni a tejszínthabot csokiöntettel... Az ösztön viszont nagyon nagy úr. Úgy csókolok vissza, mintha nem is én lennék az irányító, hanem csak egy külsõ szemlélõ, egy moziban ücsörgõ alak. Kezeim is maguktól kelnek életre, és kígyóként tekerednek a karcsú derék köré, magamhoz húzva õt, elmélyítve leheletnyivel a csókot, melyet itt a kertben lopva kaptam. Mégis. Most elõször élvezem a tiltott gyümölcs édes ízét, és érzem, ahogy megrészegít. Új és vakmerõ gondolatok kapnak szárnyra, akár a gyermekláncfû fehér kis magocskái, melyet a gyerekek könnyelmûn fújnak szanaszét.

Aztán sehol sem volt. Eltûnt, és mint akitõl a legjobb játékát vették el, szótlan kiáltásra nyitom számat, éhesen, sóvárogva. Túlontúl üresnek érzem magam. Mintha valamit elvitt volna magával. Talán az a vonzás, amit érzek, a késztetés, ami hajt hogy közel legyek hozzá, és mindent tudjak róla, a kísértés, hogy újra megkóstolhassam, és akkor aztán végleg és teljesen a magaménak tudhassam... de nem. Nem hiszem, hogy csoda történt volna, mert olyanok ritkán vannak. Zsebre dugom a kezem, hogy ne érezzem õket olyan idióta slagnak az oldalamon, és megfordulok. Annyi az egész, hogy megint feltámadt a szörny, ezúttal egy ámokfutó gondolattal, hogy most egy elkötelezett személyt kössek magamhoz múló szeszélyem kielégítése végett- hogy magamhoz édesgessem, azzal a látszattal hogy keresem azt a belõlem hiányzó valamit, s közben csak kielégítem énem minden részét... aljas játék, és bár a józan eszem azt ordítja lekötve, hogy ne tegyem, ezúttal valami általam megfogalmazhatatlan oknál fogva nem hallgatok rá. Sosem volt még ilyen. Illetve amikor valaki bosszúból megölte a kígyómat, na akkor volt. De ez most más, és mégis... Vitázom önnön magammal. Ijesztõ. És azt sem tudom, hogy az egész csak illúzió volt, vagy tényleg itt járt a lány, és így elment. Még soha senki nem ment el. Soha. Csak azért is meg kell mutatni, hogy nem olyan könnyû sem lerázni sem elfelejteni.

A szobámban vagyok, és a délelõtti kis krikettet meg ezeket az évtizedeken át ugyan olyan unalmas társasági játékokat kihagyom. Nemes egyszerûséggel nem érdekelnek. Fejben végigzongoráztam már ezernyi olyan lehetõséget, hogy hogyan is találkozhatnánk újra. Elrabolom, vagy bálra hívom, éjszaka surranok hozzá hogy az ablaka alatt nyekeregjek, esetleg csak újabb titkos találkára hívom... és mindezeket sok különféle verzióban elejétõl végéig átgondolva, mindenféle kimenetellel. Kezemben két üveggolyó, azokkal játszok, és a párkányon ülve gondolkozok, mikor kopognak.

- Igen? -egy inas lép be, és egy levelet nyújt át.

-Miss Dupon küldi önnek.

Öt perc múlva a levél a földön kuksol az ágy mellett, és csak lesi, hogy hova rohantam el öltözés után. Lábhoz feszülõs nadrág virít rajtam, szürke színben, fehér ing és sötét mellény, hajam amennyire lehet összefogva lófarokba, és már türelmetlenül toporgok egy fehér ló fejénél, hogy legyen már útra kész. Négyen nyüzsögnek körülötte, állítólag a leggyorsabb ló, de ha olyan gyors, amilyen jó a szállás, lehet teljesen felesleges a sietség. Fejembe nyomom a sisakot, és félrelibbentem az arcomba lógó tincseket.

Így a lovon ülve és vágtázva kicsit tisztult a fejem, és kicsit meghökkentem, hogy tulajdonképpen minek is megyek és -tényleg!- merre is... Azt hiszem nem igen vagyok itt ura a helyzetnek. Ez a hely tényleg az agyamra ment! De nem is olyan messze feltûnt egy lovaskocsi sziluettje, meg a nagy felvert por is mutatta, merre kell mennem. Tulajdonképpen nem gondolkoztam azon, hogy miért is megyek oda, ahelyett, hogy szokás szerint magasról tennék rá; vagy hogy mit mondok neki ha meglát, esetleg én mit gondolok errõl az egészrõl. És nem érdekelt, hogy nem érdekel. Már megint. Megsarkantyúztam a lovat, hogy siessen jobban, bár szegény már úgyis kissé fáradt, nem igazán izgatta a fantáziám. És kedves nézõink, megtörtént a csoda, lassanként kezdtem felzárkózni. Ne kérdezze senki, hogy mi ezzel a célom, mert egyelõre még én is csak annyit tudok, hogy utol kell õt érnem. Csak beszélni vele. Vagy... nem is tudom.

Csak érjem utol!

Azt hiszem, ahogy megfordult, megvillanni láttam szemét elismerõen. Vagy csak képzelõdtem, nem tudom, lehet már kezdek ebben a kis porfészekben meghülyülni. De el kell ismerni, hogy ez a porcelánbaba formájú kis helyes lány tényleg különleges. Hiszen már szépen túllépte a 100 évet, felnõtt, és azt hiszem, sokat is tapasztalt. Hosszú haja szétengedve, és a ruhája is olyan szépen kiemeli minden báját, hogy elnézve még több sárga szempár mered ránk az irigységtõl. A lányok Sofiat nézik gyilkos tekintettel, vagy ábrándozva, helyébe képzelve magukat; a fiúk meg engem szeretnének keresztbe lenyelni. Vagy holtan látni, amit ugyebár a mostani koromból kifolyólag elég sokáig nem fogom felvenni a határidõnaplómba.
Aztán eltûnik a kis szikra szép szemébõl, és egyfajta kíváncsiság kerekedik felül. Nem tudom, miket hallhatott felõlem, szóval csak a legjobbakat remélem. Már ha szabad ebben a helységben. Ahol is annyi sóvár tekintet néz... Én ezzel teljesen tisztában vagyok, de úgy tûnik, õ vagy nem akarja, vagy hidegen hagyja a sok szempár. Azt nem hiszem, hogy nem látná... Kezét nyújtja, és én lágy csókot nyomok rá, elvégre nem vagyok sem nyomulós hogy telenyálazzam, sem betoji ficsúr, hogy remegve összelihegjem.
-Szabad Mr. Neko. – megfogom a kinyújtott kezét finoman, de határozottan, és megint a terem közepére vonulok új kincsemmel, talán egy drága ékkõvel. Nos, ha valakivel, ezzel a lánnyal akár évtizedekig is eljátsszhatnék... Nem sápítozna a ráncok miatt, az biztos.
-Ha jól tudom Miss. Dupon… már ismerjük egymást. - kezdek egy kis csevegést.
-Hát meglehet. Ifjú korunkban találkoztunk már. Ami ugye nem most volt… tekintve valódi életéveinkre. – széles mosolyt villantok, hiszen milyen igaza van. Nem vagyok éppen annyi, amennyinek kinézek, de õ sem.
-Így igaz.
-Tudja, önrõl ódákat zengnek a hölgy társaim. – hoppá. Kicsit kíváncsi vagyok, hogy zárt falak között mifélék terjengenek, de nem teszem szóvá.
-Lehetséges… de szabadjon megjegyeznem, hogy csak a saját megérzéseire támaszkodjék. Az ember sok mindent mond mikor épp csalódott vagy mérges.
Ha valaki, akkor én már csak tudom. Közben kikerülök egy szeles párt, akik sebesen ropják, más lábára tekintet nélkül, és tovább vezetem a lányt. Szeretek táncolni, meg hát jól is tudok, de kérem, aki ennyi idõ alatt sem tanul meg rendesen táncolni... Szinte nem is a ritmusra táncolok, inkább a dallamra, itt-ott könnyedén forgatva a partneremet, mosolyogva. Kíváncsivá tett ez a lány, hiszen bár látom a szemében azt a kicsi szikrát, ami a teremben lévõ nõnemûek szemében izzik, mégsem céloz rá, nem közeledik, inkább csak udvariasan ismerkedik. Igazán elbûvölõ. Kár, hogy még mindig csak azt a fura közönyt érzem belül, mármint nem úgy, hiszen tényleg gyönyörû lány, s érzem a vadállatot éledezni, hogy igenis meg akarom szerezni magamnak... de nem érzek semmi újat. Legalábbis olyat nem, amit eddig ne ismertem volna. Kíváncsiság, meg birtoklási vágy... és egyéb nemû vágyak, de ez már más tárgy. Ezért is nem nyomulok. Nem tudom elõre a lépéseit, vagy megmondani, mit fog tenni a másik pillanatban. Nem ismerem hozzá eléggé.
Vajon a rámenõseket szereti, vagy a barátságos kis udvarlót, aki éjszaka az ablak alatt balalajkázik neki? Hm... remélem, a lant is megtenné... valamit nyekergek én rajta...
-És hogy tetszik önnek a helyszín? - újra kis beszélgetést kezdek, nem mert zavar a csend, csak mert kíváncsi mivoltom miatt, így legalább valamit megtudok róla.
-Kellemes hely, habár kissé ódivatú… - Visszamosolygok rá, szélesen, és nem törõdök a reakciókkal. Hát igen. Egérlyuk.
-Egyetértek.
 Ez után csend burkol körbe, inkább figyelem azokat a könnyed és elegáns mozdulatokat, amikkel táncol, és bár nem mondja, sõt az arca sem árulkodik, csak kíváncsiságról, -azt hiszem, érdeklõdik irántam. Eddig jó is volna. Csak nehogy elfertõzõdjön majd a vége valami hisztérikává. Már nem is törõdök a minket nézõkkel, bár egyre többen vannak, akik feltõnõen Bámulnak. Csendben táncoltatom meg õt, határozottan, és magabiztosan. És egyszer sem lépek mellé. Bér aki a bálszezon rendezvényeinek 98%-án ott van,...
A tánc véget ér, és én nem szeretném, ha most eltûnne a forgatagban, és talán csak a holnap reggeli lovagláson találkoznánk megint, vagy ne adj isten csak délután a pikniken. Igazán kár lenne, és fölösleges izgatott kíváncsiság.
-Köszönöm a csodás táncot. Kiválóan vezet. – bókol, én meg meghajolok a tradíciók szerint. Szerencse, hogy újabban már haladnak a korral, és nem a gardedámtól kell elkérnem õt egy italra, hanem egyenesen tõle kérdezhetem meg.
-Ön pedig remekül táncol. Megtisztelne azzal, hogy elfogyaszt velem egy italt? Kérem…
Mosoly nélkül nézek rá, szelíd kéréssel, szemeimet az övébe fúrva addig, amíg el nem fordítja. Dilmmázik. Azt hiszem, megtörtént életemben másodszor, hogy valaki nem ugrott azonnal a karjaim közé, és itt eldõlt minden. Nekem kell ez a nõ. Ha ez is csak egy kaland lesz, ám legyen. Ha csak egy napig is... körbenéz, és én is gyorsan felpillantok. Talán csak a tömeg zavarja? Hát igen. Ezek a tekintetek...
-Szívesen, de ha lehetséges és nem gond megihatnánk ezt odakint? Egy csendesebb helyen? Félre értés ne essék… csupán a pásztázó tekintetek zavarnak.
Örömmel egyezek bele minden apró kis ötletbe, sõt határozottan tetszik, hogy odakint csak kettesben leszünk, és nem fog senki sem nézni. Azt hiszem sokkal jobb lesz ha nem a tekintetek kereszttüzében fogok kuksolni.
Miután letisztáztuk a hol és mit kérdést, elmegyek az innivalóért, és õ addig kimegy. Az asztalnál egy nagyon régi ismerõsöm jön szembe, aki általában mindig az utánam hagyott lányokat karolja fel. Azt hiszem õ nem azért amiért én, sokkal inkább más, személyes, és általában ,,jól álló” dolgok miatt.
-Sebi! Te itt? - mosolyom nem viszonozza
-Ha ezt a lányt is összetöröd, esküszöm, menyúzlak!
-Óó... Ezt az után, hogy végigmentél a vendégeken?
Olyan kedvesen néztem rá, hogy a társaság azt hihette, a testvéremmel beszélek. Pedig nincs olyanom. Régóta ismertük egymást, szépen elrivalizáltunk pár éve, annyi különbséggel, hogy õ öregedett, rajtam meg nem sok látszott meg az idõ múlásából. Kacsintottam rá, és sarkonfordultam a poharakkal, hagyva, hogy hadd fõjjön csak a levében. Megérdemli.
A kertben õszintén mondom, hogy meglepõdtem. Hogy egy háznál ne azzal foglalkozzanak elõbb, hogy bent mi van, hanem a külsejével! Szépen ültetett ágyások, gondozott virágok, és szépen kiépített sétány. Az én szépségemet egy padon találtam, hát oda ültem mellé szépen, nem túl közel, de az ismerõsökhöz mérten távolabb hozzá.
-És mondja csak… miért is töri össze a szegény vidéki kislányok szûzies szívet? Milyen gonosz dolog… -Tény, hogy mindenfélét próbáltam már, de azért hogy fûvel fával, az kissé...
-Ez merõ kitaláció… egy csepp igazság, ha van benne. Nem mintha szeretnék ellenszegülni a feltételezésének, de nevem tisztaságát meg kell, hogy õrizzem. Habár a téma igen intim… önnek elmondom, hisz bízhatok magában. Minden egyes nõvel közlöm, hogy nem komoly kapcsolatot szeretnék létesíteni vele. e õk még is azt hiszik… ebbõl jön a késõbbi hisztéria és csalódás. Majd a pletykák. Ez az igazság…
Az én kis gyári hibámról, vagy különleges kis vágyaimról nem kell tudnia, legalábbis nem most. Sõt, azt hiszem ha majd kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, akkor meg fogja érteni, vagy rájön. Nem olyan buta falusi libának tûnik, mint a többi tucat odabent. Okos, nagyon okos.
Most is ahogy néz rám, szinte a vesémet vizslatja, és tudom, hogy tudja, van amit rejtegetek. Kérdés az, hogy ezzel az információval mit fog kezdeni: kérdez, vagy hagyja késõbbre, és majd valami fortéllyal kipuhatolja? Lehunyja a szemét, és olyan csókolnivalóan néz ki... Ha nem lenne a lovagiasság, biz' isten, rámásztam volna. Ám ahogy arcát fürkészem, és kinyitja a szemét... a szeme... olyan gyönyörûen félelmetes! Vagy félelmetesen gyönyörû, egyre megy, hiszen ígyis-úgyis káprázatos. Akár egy gyémánt, úgy sziporkázik, és csillog... Érzem, hogy kissé megkövülök. Mi ez? Hallottam már, hogy különleges képességek.. Öh!
A következõ pillanatban õ maga hidalja át a távolságot közöttünk, és tekeredik körém, szinte úgy mászva rám, ahogy csak a nagyon magabiztos lányok. Közel kerül, túl közel, és én õt nézve valahogy csókra vágyom. Cseresznyeajkai oly csábítóan hívogatnak ebbõl a közelségbõl, hogy a mérhetetlen vágy lassan kezd elönteni. Megdermedt ujjaim közül kicsusszan a pohár, de nem nézek utána, ahogy fájdalmasan csilingelve kinyügi lelkét a földön. A cipõmre is loccsan abból a kevés pezsgõbõl, de nem érdekel. Sõt, az sem érdekel, hogy nem érdekel. Kezei a hajamba túrnak, és én lassan már ott tartok, hogy szépen fogom, és jól megmutatom neki, hogy...
megszólal.
-Neko… kérlek, mondd el nekem, hogy valójában mi vezérel a nõk elcsábításához?
És tegez! Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy ezen háborodjak fel, vagy élvezzem ki, de mielõtt dönthetnék gyõz bennem a lovagiasság.
-Öh… hölgyem. Sofia… kétlem, hogy ez illendõ lenne. Én csupán...

Azt hiszem, értetlen fejet vághatnék most, de inkább csak csendesen beszélek hozzá, annak ellenére, hogy senki sincs itt, aki láthasson vagy hallhasson minket. Megdermed a lány, és úgy néz rám, mintha a Holdról pottyantam volna ide. Vagy ahogy most nekem kellene rá néznem. Azt hiszem szerepcsere van itt... Nem értem. Talán rá akart venni valamire? Nem kellett volna ehhez fortély! Csak némi flört. Amilyen hirtelen jött, úgy el is tûnt, és kék szemeivel kézett zavartan, már-már dühösen. Felpattan, s bár hirtelen mozdulat, nem mesterkélt vagy ijesztõ, sokkal inkább megnyerõ ez a siettség. Mégis kissé megrökönyödtem.
-Felejtse el, ami történt… ez egy félreértés volt ön között és köztem semmi több. Vegyük úgy, hogy a kellemes tánc után én elvonultam a szobámba. És ez most így is fog történni… visszavonulok azonnali hatállyal. Elnézést…
Egy piallanatra azt sem tudom, hoyg fiú vagyok-e vagy lány. És határozottan örülök, hogy nincs itt senki, mert fizikai képtelenség lenne most rendezni az arcom. Míg itt volt Sofia, hagytam vonásaimat szigorú arcba öntve, de hogy senki sincs itt... hagyom csörögve darabokra hullani. Majd szólni szeretnék neki, valamit kiáltok, de már magam sem tudom, mit, talán hogy várjon, vagy jöjjön vissza.
Eltûnt. Én egy kis idõ után visszamentem a terembe, ahol megállás nélkül táncolt a nép, ittak, és beszélgettek... Tekintetemmel végignézek bár s termen, nem várom, hogy a hófehér tincseket meglássam, hiszen mondta, hogy nem lsz itt... Egy arra mászó pingvint.. bocsánat, pincért meállítok, és megkérem, hogy jöjjön velem a terem elé. Aztán egy kis levet írok, majd egy vázából kihúzok egy rózsát, és mellékelem.
-Ezt most azonnal vigye fel Miss Duponnak. A válaszát itt megvárom.
A pincér meghajol és szó nélkül eltûnik. Szerintem sokat látott már, hiszen jól benne jár a korban, és nem érdeklõdik semmi irént. Teszi amit mindanak, és kapja a pénzt. Ennél több nem kell.

Sofia ajtaján kopognak, és a pincér engedély után belép, és átnyújtja az üzenetet.
-Kérem, a választ most azonnal várják.
A váza csak a kisasztalra kerül hirtelenjében, és a kis üzenetke kinyitásra. A levélben ez áll:
,,Miss Sofia! Rettentõen sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, és szeretném jóvá tenni, szives engedelmével. Én éjfélkor a sétányon lévõ kis szökõkútnál várom magát. Nagyon örülnék, ha jelenlétével megtisztelne. Üdvözlettel: Mr. Neko
U.i.: nagyon kérem, jöjjön el...”

Vagy egy órája várok már. Nem csak üzenetre, de úgy egyáltalán. A pincér lejött, de semmit sem tudott mondani. Azt mondta, hogy nem kaptam választ. Ez meg mi? Ez a lány kész rejtély. Egy kérdõjel. Egy pohárral a kezemben gondolkozom azon a szökõkút peremén ülve, hogy vajon hogy dönt a lány. Vagy már döntött is. Nem tudom, hogy én tehetek-e a nemrégi kis ,,balesetért”, vagy valami más oka van rá... kérdéseim vannak, amikért kész vagyok szinte majdnem mindenre válaszolni. Nézem a vidáman szökdécselõ cseppeket, ahogy loccsannak, és hallgatom az éjfélt ütõ óra gongját.Nem értem, miért nem vagyok a táncolókkal, és szédítek már valakit... Azt hiszem ez a hely az oka. Vagy csak szimplán megõrültem. Az óra elhallgat, de még mindig semmi. Én még meg közben átöltöztem már, most csak egy sima majdnem fekete ruha van rajtam, bár napsütésben látszódna, hogy sötétkék. Semmi minta vagy dísz. Csak kombok, és két zseb. Mellettem meg egy rózsaszál, és így, kettesben várunk. Vagy lehet hogy csak a semmiért ülünk itt? Talán levelem utolsó, és szemtelen sora...
Halk torokköszörülés. És én felnézve a lányt látom meg. Felállok, poharam lazán a szökõkútba hajítva, elvégre ki nem szarja most le azt a cseszett poharat, ha végre eljött? A társaság aktív tagjai közül páran még fent vannak, de már a könyvtárban trécselnek, többen alszanak már, igazán kevesen vagyunk csak. Meghajtom a fejem, elmosolyodom, és azt hiszem a kabátomhoz hasonló színû szemem észrevétlen olvad világosabb kékké.
-Miss Dupon! Hát mégis eljött? Kérem, üljön le!
Megvárom míg leül, és a szál rózsát átnyújtom. Bár így kettõ van neki, de azt hiszem nem sokáig marad ez így. Mindenképpen meg fogom szerezni. Azt hiszem erre fogadni is merek!
-Én szeretnék elnézést kérni öntõl, ha esetleg megbántottam, vagy bármit is tettem, amivel megsértettem. Igazán jóvá szeretném tenni.
-Mr...
-Neko! Kérem, csak Neko.- egy halvány mosolyt eresztek meg felé, és annyira szeretném még egyszer a szájából a nevem hallani, úgy, ahogy pár órája tette! Csak egyszer... Bár szerintem ahhoz várnom kell még.
-Nos, Neko- néz rám azokkal a kék szemekkel- Igazán nem tehet róla, hogy...
-Akkor is ragaszkodom hozzá.
Milyen pofátlan lehetek. Már megint félbeszakítottam, de talán nem veszi észre, hogy csak az õ szabadkozásának szeretnék véget vetni. Nem hiszem hogy õ tehet róla. Kissé meglepett lehet, voltam, de nem hülye. Furán néz rám. Talán megint kíváncsi, hogy mi lehet ezzel a szándékom. Pedig tényleg csak azt szeretném elérni, hogy elõbb bízzom bennem, és utána... sóhajtok, és felnézek az égre.
-Tudja, Miss Dupon, mondják, hogy a tegnap a múlt, a holnap még rejtelem, de a ma az ajándék. Kérem. Felejtsük el ami történt, és adjon még egy esélyt, hogy megismerhessem. -Hát...- tétovázik, és valahogy nem érzem magam olyan biztosan, mint ahogy máskor történne. - Kérem, nem aludhatnék erre a kérésre? Igazán fáradt vagyok.
-Ha úgy gondolja, hogy kérésemre aludnia kell, akkor... ahogy óhajtja.
Bár fejemmel bólintok kissé, mintha meghajolnék, csupán az udvariasság miatt. Nem mondom, más válaszra számítotam, de õ tényleg más, mint a többi lány, akivel találkoztam. Lehet hogy nem is azért jött olyan pontosan ide, mert ennyire idõmániás. Talán csak sokáig nem tudta eldönteni, hogy eljöjjön-e vagy sem, ezért nem kaptam választ sem. S új fényt kapnak a dolgok is.
-Miss Dupon, ha tényleg fáradt, megengedi, hogy felkísérjem?
-Megköszönöm.
A karomat nyújtom, és õ kissé félszegen, mégis feszengve karol bele, és nem igen szólunk, még a szobájához érünk. Valahogy különös csend ül közöttünk, de én nem akarom erõltetni, õ meg nem szól. Az ajtaja elõtt megint az a fura toporgás... Tényleg orvost kellene hivatnom,nem tudom, lehet valami bajom van.
-Köhm.. akkor jó éjszakát, Miss Dupon.
-Jó éjt, Neko.
Biccentek, õ is udvariasan megbillenti magát, de nem mozdul egyikünk sem. Egy lassú lépést teszek felé, és figyelem a szemét. Azt hiszem, az enyém furcsa kékes zöldben játszik, az övé meg kissé összeszûkül, talán nem érti, miért teszem. Én sem. Újra biccentek, majd megfordulok, és mielõtt még bármi ökörséget csinálnék, a szobámba megyek.
Nem alszok jól. Hogy õszinte legyek, sehogyse. Az ágy kényelmetlen, recseg, poros, és mintha valami motoszkálna is benne... Nem sokáig ülök benne. Gyertyát gyújtok, és felöltözök. Idegesítõ ez az egész hely, és mennék a fenébe, de még a holnapot ki kell bírnom. Tulajdonképpen csak egy ok tart itt. És az is a nõi nem.
Már szürkülni kezdett az ég, amikor nem bírtam tovább azt a itt-ott penészedõ négy falat, és a konyha felé surrantam, hogy igyak valamit.
Békés csend van mindenütt. Még mindenki alszik. Én meg a poharammal és a melegített tejjel kettesben ülök a konyhában. És azt hiszem, szükségem van egy orvosra...