Lépteim megszaporázva el is érem a végcélom, a park belsejét, ahová már nem járda, hanem kavicsos ösvény vezet. A kis mesterséges csapások egy nagyobb kör alakú térre vezetnek. A tér közepén egy hatalmas, terebélyes fa álldogál önmagában. Vaskos törzsén szaladgál egyik albérlõje, egy pisze orrú mókus. Velem szemben, jóval a fa mögött egy egyszerû pad fehérlik. Mögötte fûzfa lógatja le zöld haját kedvesen, hogy eltakarja egy részét és árnyékba vonja a közegbõl kirívó fehér ülõalkalmatosságot. Innen nem indul több ösvény sehova. Aki tovább akar menni, hogy a park többi részét is megtekinthesse, annak vissza kell fordulnia és tennie kell egy kisebb kerülõt. Éppen ezért nem sokan lézengenek errefelé, hiszen a parkot leginkább arra használják, hogy idõt spórolva átvágjanak rajt. Csak a párok és a kalandvágyó gyerekek, esetleg a kutyát sétáltató öregek szoktak erre betévedni, de most, a hirtelen esõ jóvoltából, csak én vagyok. Remélhetõleg még sokáig.

Figyelmesen körbejárom a fát, hiszen miatta jöttem, miatta áztam el. Sokszor tanultam vagy rajzoltam már alatta és csodáltam meg újra és újra eget karcoló lombkoronáját, széles törzsét, amit hat ember sem tudna átölelni. Ez a park legöregebb fája, vénségesen vén aggastyán a többihez képest. Állítólag már akkor megvolt, amikor ez a rész annak az erdõnek a széle volt, aminek csak a hátvédje él még valahol picit távolabb. De ki tuja meddig? Egyáltalán meddig terjedhet még az emberek önzõsége? Meddig tûri még némán a természet ezt az egész pusztítást, mikor fogja végre megbosszulni a rajt hagyott vérzõ sebeket? Még hogy a Föld a mienk, még hogy értelmes lények, még hogy emberség! Az állatok nem ölik halomra saját fajtársaik, nem pusztítják el az élõhelyük. S még önmagunkat nevezzük a teremtés koronájának… Inkább az aljának kéne! Hiszen mi vagyunk azok a férgek, amik addig rágják az élõt, ameddig lélegzik. Nem születtünk semmi másra, csak a pusztításra. Genetikailag biztosan kódolva van bennünk, hogy ne tudjunk úgy teremteni, hogy mást nem rombolunk le. Egyedül a mûvészetek képesek arra, hogy egy pillanatra elhitessék velem, hogy az embereknek van jó oldala is. De csak egyetlen egy pillantásra, csupán addig, ameddig a valóság fel nem riaszt az álmodozásból.

S ez az öreg fa vajon mennyi mindent élt át? Milyen végtelen az a bölcsesség, ami ágai, kérge és gyökerei közt lapul? Milyen jóslatokat suttoghatnak a madaraknak levelei és ágai, ahogyan a széllel társalog? Úgy szeretném hallani, s úgy szeretném elhinni, hogy van lelke! Kell lennie, hiszen ha nekünk van, akkor neki is kell lennie. De hogyan rajzoljam s fessem le utána? Hogyan tegyem érezhetõvé, megragadhatóvá, ha egyszer én sem érzem teljesen. Úgy irigylem azt a mókust… õ biztosan tudja.

Megkeresem a legjobb rálátást, a nekem legjobban tetszõ látványt és leülök a nedves, kavicsos útra. Amúgy is csurom víz vagyok, szóval igazán mindegy. A táskám magam mellé pakolom, kiveszem a külön rajz holmikkal felszerelt fém tolltartóm és a mappám, kiválasztom a megfelelõ ceruzát, és neki látok a munkának.
Nem tudom, hogy mennyi ideje rajzolgatok. Ilyenkor teljesen elvesztem az idõérzékem. S fogalmam sincs, hogy mennyi járókelõ sétált el elõttem, került ki, vagy bámult meg teljesen. De nem érdekel, most már befejezem. Még a ruháim is teljesen megszáradtak az egyre erõsebb és melegebb napsütésben, amit szintén nem bánok. Ismerem magam, egy képért még megfázni is képes lennék. Aztán mikor már csak az utolsó vonások vannak vissza, elnyújtózkodom a földön, kinyújtom a törökülésben elgémberedett tagjaim, és rásimítok a hasamra, hogy érezhessem a nyakláncom a bõ, kék ing alatt. Az egyetlen ékszer, amit hordok. Olyan számomra, mint valami amulett. Lepke… „csapongó repkedése miatt a lélek szimbóluma. Gyors múlandóságra ítélt hiú pompa…” De mindenki a törékeny nõ szimbólumaként tartja számon, hibásan. Ha tudnák azok a nõk, akik magukra tetoválták, hogy az önpusztítást is jelenti, és az antikvitásban a halált lepkeszárnyakkal is ábrázolták… De valószínûleg egyikük sem hinne nekem, hiszen ez az apró, gyönyörû, törékeny kis állatka nem lehet másnak a szimbóluma, csakis a gyengébb nemnek, a nõiességnek, a szépségnek. A világ tele van ostobákkal…

- Na, mi van? Nem találtál padot? – takarja el elõlem egy árnyék a napot. Lassan, kicsit sem sietve pillantok fel rá. A hangját ezer közül is megismerném, s még mindig nem tudom, hogy mit vétettem, hogy egy utcával arrébb lakik, mint én. Az oviban sem hagyott békén, általános iskolában egy osztályba kerültünk, gimnáziumban is, és most a nyári szünetben sem szabadulok tõle. Tudom, hogy az, hogy itt van, idejött és hozzám szólt milyen következményekkel jár, mégis felmosolygok rá.

- Nahát! Nem is tudtam, hogy már visszaérkeztetek! Milyen volt Spanyolország? – erre, mint mindig elõször megdöbbenve pislog rám, majd gúnyosan elmosolyodik. Ettõl a mosolytól és tekintettõl mindig elnehezül a gyomrom. Mintha betettek volna egy liftbe, ami a lehetõ leggyorsabban száguld egy hatalmas felhõkarcoló tetejére.

- Neked ahhoz semmi közöd, Shiro. A kérdésemre azonban nem válaszoltál. Mit keresel a földön? Jaj, várj, tudom már. Idõt és energiát spóroltál nekem, így könnyebben beléd tudok rúgni – szavait demonstrálva azonnal felrúgja a tolltartóm, amibõl jó messzire reppennek, vagy gurulnak a ceruzák, radírok, grafitok és kréták, és csak remélni tudom, hogy nem töredezett el annyira egyik sem, hogy ne tudjam majd kihegyezni. – A szemétnek amúgy is a földön a helye.

Igyekszem meg sem hallani ezt a mondatot. Anélkül is tudom, hogy semmit sem érek, hogy mondaná. Viszont a vázlatfüzetem gyorsan becsukom, két kezemmel igyekszem takarni, de túl feltûnõre sikeredett a mozdulat, és észreveszi. Mint éhes vad egy darabka húsra úgy csap le rá és veszi ki a kezembõl. Muszáj volt elengednem, addig húzta volna, ameddig el nem szakad, ha továbbra is szorítom.

- Add vissza!  

- Miért tenném? Már a rajzaid sem nézhetem meg? – vonja fel a szemöldökét, és gáncsol ki, miközben próbálok felállni – Mondtam, hogy a földön a helyed, nem? – látványosan a homlokára csap – Jaj, de buta vagyok! Szemetelni igazán randa dolog! – erre elkerekednek a szemeim. Remélem, nem arra gondol, amire gondolom, hogy gondol – Na, gyere csak!

Ezzel megragadja a karom és talpra ránt, miközben én próbálok szabadulni, de sajnos õ sokkal erõsebb, mint én. Feltartóztatni is alig tudom, és úgy fogja a karom, mintha satuból lenne a keze. Miért jár konditerembe? Már lassan kiszakad a karom, ahogyan húzom magam, de õ csak megy rendületlenül, alig érzi meg az ellensúlyt. Lassan, de biztosan odaérünk a kukához is, ami félig tele van újságokkal, flakonokkal, ételmaradékkal és egyéb gusztusos holmikkal.

- Jaj, ne ellenkezz már! Inkább örülj, hogy a helyedre teszlek, ha már más nem volt képes rá!

- Hagyj már békén! Most komolyan, ez miért jó neked? – esek teljesen kétségbe, majd elérkezik a várva várt utolsó rántás is. Szemeim becsukva, lélegzetem visszafojtva várom, hogy belenyomjanak abba az undorító trutyiba, de legnagyobb meglepetésemre valami visszaránt. A visszafelé zuhanásban próbálok megállni a talpamon, de persze pont ilyenkor kell összegabalyodnia a lábaimnak, de még így sem kötök ki a földön. Hátam egy erõs, széles mellkasba ütközik, és így sikerül megtartanom, illetve az ismeretlennek megtartania engem.

- Haver, ebbe ne avatkozz bele. Csak azt kapja, amit érdemel, szóval szép csendben kotródj innen, ameddig szépen mondom – próbál kedves szomszédom flegma képet vágni, és magabiztosságával elhitetni az idegennel, aki még mindig a hátam mögött álldogál, hogy õ az utca koronázatlan királya. De engem nem téveszt meg. Ismerem, mint a rossz pénzt. Megilletõdött, hogy valaki közbeavatkozott, és ahogyan az arcát elnézem, biztos, hogy nem õ nyerne. Még nem láttam névtelen segítõm, de Kazu tart tõle.

- Kezdjük ott, hogy nem vagyok a haverod, és folytassuk ott…

- Jaj ne csináld már! Csak játszottunk – lép hátrébb, ahogyan megmutatja legbátrabb oldalát.

- Akkor most gyorsan játssz kámfort, különben a saját bõrödön fogod megtapasztalni, hogy milyen az amikor nem te vagy az erõsebb. De elõtte a vázlatfüzetet, ha kérhetem – lenyûgöz a higgadtsága, a magabiztossága és a fölényes hangszíne. Lefogadom, hogy egyszer sem fordult meg a fejében, hogy ne õ nyerjen. Kazu gyorsan odaadja a vázlatfüzetem – jobban mondva nekem vágja – és egy gyors hátraarcot követõen elszalad.

Kíváncsian fordulok meg, hogy megszemléljem megmentõm, de a látványtól egy pillanatra meg sem tudok szólalni. Nagyon rondán kell tudnia nézni, vagy kell, hogy legyen valami kis trükkje, amivel így sikerült megijesztenie… Egyáltalán nem néz ki ijesztõen. Magasabb és izmosabb, mint Kazu, de nem egy izompacsirta. Teljesen normálisnak mondanám. Egyedül az öltözködése, amivel kilóg a többi ember közül és a haja… Jól látom, hogy halványzöld?

- Én… - bámulom még mindig nagy szemekkel, majd mikor észreveszem halvány mosolyát, gyorsan összeszedem magam – Köszönöm, hogy segítettél.

- Igazán nincs mit. Gyere, szedjük össze az eszközeid, mielõtt még lábuk kél – és már el is indul afelé a hely felé, ahol ültem. Ezek szerint az egészet látta?

- Nem kell, össze tudom egyedül is szedni! – szaladok gyorsan utána, de mintha meg sem hallaná, és a fûbõl felemeli az egyik grafitom. Ráérõsen és kényelmesen keresgél, én meg kapkodva, teljes zavarban gyûjtögetem a szétszóródott holmim. Nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy segítenek, pláne nem idegenek.

- Ezzel is meglennénk. Minden megvan? – kérdi, miután a kezembe nyomott egy adag színes ceruzát. Zavartan bólintok, de még mindig nem megy el. Tengerzöld szemei kíváncsian méregetik a vázlatfüzetem, amit önkéntelenül is jobban szorítok magamhoz. Valami beidegzõdés lehet, hiszen annyiszor vették már el tõlem és tették tönkre az elõdeit.

- Megnézhetem a rajzaid? Láttam, hogy itt üldögélsz és rajzolgatsz. Már akkor is kíváncsi voltam, hogy miket alkotsz – nem válaszolok, és õ látva a habozásom komolyabb hangnemre vált – Nyugi, nem fogom sem tönkretenni, sem elvenni. Mi okom lenne rá? – Õszintén? Nem tudom, de a többieknek sincs semmi oka arra, hogy úgy bánjanak velem, ahogy… Miért kéne neki hinnem? Ám még mielõtt felocsúdhatnék már a fûzfa által árnyékba vont és a félig eltakart padon ücsörgök.

Félve nyújtom felé a vázlatfüzetem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem engedem és csak az én kezembõl nézheti meg, de aztán rájövök, hogy ezzel a kukás incidenssel éppen eléggé lejárattam magam. Szóval nem kéne még jobban. Amikor elveszi a füzetet és lapozgatni kezdi, újra ledöbbenek. Mennyi gyûrû! Férfiak nem igazán szoktak ennyi bizsut hordani, de neki kifejezetten jól áll. Illik a színes ruháihoz, a hajáról nem is beszélve. Nagyon stílusos férfi, és még ezek a nõies dolgok is olyanok, mintha csak neki találták volna ki, és a nõknek csupán engedélyezte a neki kreált vívmányok használatát és tömeggyártását.
Olyan finom kezei, hosszú ujjai vannak, és az a hozzáértõ figyelem, amivel szemrevételezi a rajzaim… Biztosan valamilyen mûvész.

- Nagyon tehetséges vagy. Benne van a lelked a rajzaidban, egyediek és van egyfajta sajátos hangulatuk – dicséretére nagyokat pislogok. Nem akarok hinni a fülemnek.

- Nagyon köszönöm. Igazán rendes vagy – hajtom le a fejem, miközben a kezeim tördelem. Jól esnek a szavai, mégsem hiszem el, hogy igazak lennének.

- Nem rendes vagyok, hanem õszinte. A mostani rajzod tetszik a legjobban. Én is nagyon szeretem ezt a fát. Meg ez a park rész nagyon otthonos, kellemesen kevés ember jár erre.

- Én is ezért szeretem – susogom magam elé, és megengedek magamnak egy halvány mosolyt.

- Oshiwara Hideki – nyújtja felém a kezét, mire újból csak nagyokat nézek. Miért mutatkozik be nekem?

- Shiro Noboyuki – mutatkozok be én is, hiszen jól lettem nevelve. Kár, hogy ez a beszélgetés soha többé nem fog megismétlõdni. Sõt, holnapra szerintem azt is elfelejti, hogy segített egy szerencsétlennek, aki nem képes megvédeni magát, hogy ne a kukában kössön ki. Olyan fura valakivel úgy társalogni, hogy nem azt keresi, hogy hol gúnyolhatna ki. Bár… ki tudja. Lehet, hogy ez csak egy álca. Elhiteti velem, hogy õ rendes, hogy utána õ is beálljon az engem szekálók táborába. Miért is engedtem meg neki, hogy megnézze a füzetem?  

"S mily’ szépen süt a napsugár
E halovány, mégis csillogó reggelen."

Ahh… ezt megint nem érzem elég jónak! Mégis mi lehet velem? Kiégett a szívembõl a tûz? Soha többé nem tudok olyan verset írni, amilyet egy harmadkategóriás zugíró produkálna?! De ugyanez a helyzet a rajzolással is. Eddig papírra vetettem a gondolataimat, suhant a kezemben a grafit. De most… most csak lefirkantok valamit, amit látok. Ha kimegyek a parkba, az segít?

Gyakorlott mozdulatokkal haladok az általam felfedezett kis ösvényen, ahol nincsenek csipkebokrok, sõt, pókháló is alig. Már messzirõl érzem, hogy valami fura… mellettem, Ahogy Joe, a tüskebokor lakik van egy frissen taposott ösvény… aminek nem kellene ott lennie. Tekintve, hogy hónapok óta csak én járok erre, ide még a parktakarítók sem jönnek át.

Amikor odaérek a padomhoz, meglepõ látvány fogad. A bõre hószín, a haja éjszín, õ maga talán kicsivel alacsonyabb nálam, és nem látszik koldusnak. De mégis mit keresne itt? Mindegy… felkeltem, én most rajzolni jöttem ki.

Elkezdem a hátát böködni, de olyan idióta szögben fekszik, hogy amikor kinyílik a szeme, azonnal felkapná a fejét, de helybõl lefejeli a háttámlát. Aztán a hátát kezdi nézegetni… na de komolyan. Pillanatok múlva rám néz. Amikor találkozik a tekintetünk, õ olyan arcot vég, mintha szellemet látna, így azt vélem a legegyszerûbb megoldásnak, hogy megszólítom, mert magától nem fog eszmélni.
- Ne haragudj, de a padomon ülsz. Arrébb mennél? - kérem tõle, mire még mindig halálra vált arccal, de kicsit a szél felé húzódik, és így már pontosan mellé férek.
- Satoshi vagyok - szólít meg végre. A hangja furcsa. Nem is keserû, de nem is mézédes. Valami furcsa borzongást kelt bennem.
- Naoto - foglalom össze a lényeget, és egy kecses mozdulattal eldobom a virágomat a fûbe. Tudom, hogy kecses a mozdulat. Egyszer egy nõ mondta.

Satoshi pedig ül mellettem. Egy kis idõ után már csak azt veszem észre, hogy felém fordulva, lába között a paddal lopja felém a távolságot. Centik, centik és aljas centik, de a nyaka közben nyúlik és rendületlenül lesi a lapomat. Én nem húzódok ki, nem hiszem, hogy bántani akar. Ez szimpla kíváncsiság, bár fura a láng a szemeiben, amikor oldalra nézek.

A kezem megáll a virág szirmainak rajzolásai közben, és felé tartom a lapot. Nem szólok, nem nézek rá. Eleinte, fél szemmel azért látom, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Aztán kicsit megremeg, mire már rá nézek. Õ kíváncsi macska-tekintettel pillant rám. Az arca kipirult egy kissé, de az lehet az izgalomtól, kétlem, hogy ennyire melege lenne, hiszen nincs kifejezetten jó idõ. Az ajkai kicsit szétnyílva, pedig az orra is szelel, akkor minden bizonnyal izgalmi állapotban van. Jobb kezében mutatóujja tétován indul a rajz felé, és amikor odaér, finoman simít végig egy árnyékon. Igen, én is erre gondoltam.

Meglepve pislogok rá, õ mosolyog, bennem pedig lassan megfogalmazódik egy gondolat: meg kellene szólalni. Olyanok lehetünk, mint két kezdõ pantomimes; egy árva szót sem szólunk, csak mutogatunk. De annyira nehéz bármit is mondani. Nem érzem szükségét. Mindent megtudtam róla, ez alatt a két perc alatt.

Alapjában véve vidám alkat, ez látszott a szemének csillogásából. Minden bizonnyal homoszexuális, de minimum biszexuális, hiszen egy rajztól nem kerül senki ilyen izgalmi állapotba, szóval vélhetõen nem vagyok közömbös neki. Rajzolni úgy vélem, elméletben tud. Gyakorlatban vagy nem eléggé, vagy nincs önbizalma, de mivel alapjában véve magabiztos fiúnak látszik azt gyanítom, hogy nem is tud rajzolni. De iszonyatosan szeretne.
- Megtanítsalak, Satoshi? - kérdezem tõle, mire kicsit összerezzen. Látom, hogy pár pillanatig bizonytalan.
- Nem lenne teher? - kérdezi csillogó szemekkel. Milyen õszinte fiú…
- Nem - válaszolom, és folytatom a virágot. - Épp borítót próbálok készíteni a soha meg nem jelenõ verseskötetemhez - sóhajtok fel a szomorú gondolatra… sosem fogom befejezni. - De mellette végzõs vagyok a mûvészetin. - Õ hirtelen örömében elém ugrik, és csillogó szemekkel néz rám.
- Korrepetálsz? - kérdezi. - Tényleg megtennéd, hogy korrepetálsz? - lelkesedése egy kicsit megrémít, nem vagyok ilyen heves érzésekhez szokva… így kikerekedett szemekkel, de utána ugyanezen a lelkesedésen mosolyogva bólintok. - Tényleg? - Szinte repül. Biztos sokat jelenthet neki a mûvészeti. - Arra a szakra készülök, ahol te is vagy! Rajzolni szeretnék és mangaka akarok lenni… de a többiek szerint inkább énekeljek, és ne rajzoljak… - Kicsit kidugja a nyelvét, kínosan elmosolyodik, és megvakarja a fejét. Aranyos fiúnak látszik, és a lelkesedése valahogy átragad rám is.
- Dolgozol? - kérdezem, mire nemlegesen bólint. - Szóval tanulsz… én is. Akkor holnap hajnalban legyél itt - mondom neki, és lassan felállok. Ma sem megy a rajzolás… - Akkorra érj ide, amikor még harmatosak a lapulevelek, és hozz nekem egy csillagot. - Kikerekedett szemekkel néz rám. Én közben mindent összeszedtem, és felállok. - Ugyanide gyere, de ne Joe-n keresztül - mutatok a tüskés bokor felé. - Jess barátságosabb - intek mutatóujjammal a cseresznyefa mellé, ahol én járok be.
- Joe? Jess? - kérdezi kicsit meglepõdve, de nem válaszolok neki, hanem eltûnök Jess és Joe között.

„ A napsugár a viharfelhõn is áttörhet
De ha behunyod a szemed
Sosem látod meg.”

A vaskapunál írom le a mappámból kilógó lapra ezt a pár sort. Aztán pár percig csak nézem… valamire emlékeztetni akarom saját magamat? … Mit felejthettem el? Soha nem felejtek el semmit sem. Mindegy. Ha nagyon fontos lesz, minden bizonnyal eszembe fog jutni.

#

Már este van. Tokyoban nagyon nehéz csillagot figyelni, hiszen mindent beborít a szmog. De ha figyelmes vagy, néha ki-kibukkan a méregbõl egy kis pontocska. Vajon Satoshi érteni fogja, hogy mit kértem tõle? Én viszont bambulok, bambulok az ablakpárkányon ülve, és egy páros csillagot figyelek. Innen, a Földrõl úgy látszik, mintha milliméterekre lennének egymástól, szinte fogják egymás kezét.

Nem tudok ellenállni a kísértésnek… lerajzolom az egyiket. Furcsa alakú mindkettõ. Nem kifejezetten szabályos, csillag, inkább hasonlít egy gesztenyére. Ahogy a grafit siklik a kis papírfecnin, eszembe jut, hogy van-e a világon valaki, aki most a párját rajzolja… és ha van, megtalálom-e valaha.

„Keserû ábránd, mézédes fájdalom csupán…
Mégis kell…”

… és már csak arra eszmélek, hogy a két pici csillag halványul, és felkelõben a nap. Ahhm, nagyon elszaladt az idõ! És kicsit aggaszt, hogy nincs annyira világos. Így nem tudok segíteni neki, de elmegyek, és megnézem, hogy õ eljön-e és elhozza-e a csillagomat.

#

Út közben veszek egy literes pohárban tejeskávét. A sarkon árulja egy néni. Nagyon finom, garantáltan házi, és nem is kerül sokba. Egyszer meg akarom kérdezni tõle, hogy miért éri meg neki tejeskávét eladni…

Nyitom a vaskaput, és elindulok Jess felé. Amikor odaérek, kíváncsian pillantok Joe irányába, de nem látok friss ösvényt, elõttem viszont igen. Szóval itt lenne?