Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Látom, elvörösödik, de bólint egyet. Egy mozdulattal hatolok belé, hogy ne kelljen sokat szenvednie, de felsikít a fájdalomtól. Nem csodálom, fáj, hiszen én is érzem milyen szûk, de annál élvezetesebb lesz. Szájára tapasztja kezét, de elveszem, majd megcsókolom. Kezeit nyakam köré fonja, ami most már arra utal, hogy kezdhetek mozogni.

Nyögések hagyják el ajkait, ahogy elkezdek benne mozogni egyre gyorsabban. Elszakadok ajkaitól, majd melleit kezdem el csókolgatni és szívogatni. Tovább hallgatom nyögdécselését, ami szinte zene füleimnek, miközben hajamba túr. Fokozom tovább a tempót, majd érzem, közel van a csúcs. Nem sokkal késõbb felnyögve élvezünk el.

Lihegve nézünk egymás szemébe és látom rajta boldog. Én is nagyon boldog vagyok, és azt kívánom, bár minden nap ilyen csodálatos lenne, mint ez a mostani. Megcsókolom, majd kicsúszok belõle és mellé fekszek. Perceken keresztül csak bámuljuk egymást, de mondani nem mond senki. Azt hiszem szavak nélkül is megértjük a pillanatokat. Senkivel nem szeretkeztem még úgy mint vele. Azt hiszem tényleg megtaláltam, akit akartam. Néha egy két tincset kisimítok az arcából, majd behunyom szemeimet és elalszok.

Az egész hétvége nagyon jól telik. Vele maradok és boldogok vagyunk nagyon is. Viszont érzem, hogy valami rossz fog ránk következni, csak nem tudok rájönni, hogy mi. Hétvégén nem feküdtünk le többet egymással, de majd lesz rá még lehetõség.

Hétfõn viszont korán bekell mennem a suliba, mert órára kell mennem, ha a vizsgákon át akarok menni és ott akarom hagyni az iskolást. Viszont a harmadik óra elõtti szünetben az egyik csaj beszökött és engem keresett. Sikeresen úgy felhúzott, hogy nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.

Bemegyek a wc-be a csajszival és elég szépen magam alá teremtem és meg kettyintem. Ez most jól esett. Rég voltam már ilyen csajjal, aki ennyire tüzes. Kimegyek az ajtón hatalmas mosollyal az arcomon, majd mikor kijön a csaj végig simít karomon, majd távozik.

Szétnézek, majd meglátom Yuriko-t, ahogy háttal sétál nekem. Elmosolyodok, majd utána megyek. Mikor mellé érek, mosolyogva nézek rá.

- Szia Yuriko... már nem is üdvözölsz? – próbálom megcsókolni, de elfordítja a fejét. Mi ütött belé?

- De... szia – mondja keserédesen, majd ott hagy. Felhúzom a szemöldökömet, majd végül elmegyek a suliból. Nem akarok bent lenni. Fõleg ha ilyen.

Délután mikor mér vég a tanításnak, akkor megyek vissza a suliba. Látom, hogy Yuriko az új igazgatóval beszélget. Odamegyek, majd megállok velük szembe, de Yuriko észre sem vesz, csak kikerül és visszanéz.

- Junko nem jön? – érdeklõdik, mire rá néz.

- Ez a fiatalember nem önnel akar beszélni? – érdeklõdik.

- De valahogy úgy. – mondom és ránézek.

- Sajnálom, de nekem dolgom van. Nem érek rá beszélgetni. – mondja. – viszlát Junko. – int és már megy is el. Legszívesebben utána szaladnék, de nem tehetem meg, hiszen itt van az igazgatónõ.

A napok így telnek el. Yurko kerül. Telefonjaimat nem veszi fel. Ekkor kezdek el gondolkozni, hogy lehet látott kijönni a wc-bõl azzal a csajjal, de hát istenem tudja, milyen vagyok. áhh mindegy nem érdekel, ha nem válaszol, akkor nem válaszol.

A hét utolsó napjain már a suliba se megyek be. Nem érdekel a vizsga. Bukjak meg jobb lesz úgy mindenkinek. Lehet ott is hagyom a sulit. Majd apám ad valami munkát, amibõl jól meg tudom szedni magamat.

Egyszer délután sétálok, a városban az egyik cukrászdába meglátom Yuriko-t végre most elkapom beszélnem, kell vele.

Ahogy belépek viszont nagy meglepetés fogad. A volt igazgatóval ül és cseverészik. Aki meg akarta erõszakolni és elvette tõlem az anyámat. Iszonyatosan féltékeny leszek, ahogy meglátom flörtölni vele és a kezét fogja és mosolyog. Ezt nem fogom annyiban hagyni odamegyek, majd rájuk nézek.

- Yuriko, állj fel, haza megyünk. – mondom a régi önmagammal.

- Sajnálom Mr. Otani, de én most egy randin vagyok. nem érek rá önt tanítani. – mondja olyan hangnembe, mintha csak diák és tanár lennénk.

- Hogy mi van? – csapok az asztalra, de még mindig nem néz rám, majd feláll a fickó.

- Hagyd békén Yuriko-t de idióta gyerek. – mondja, mire egyre nagyobb lesz a fejem.

- Maga ne pofázzon itt nekem nõcsábász. – kiabálom neki, mire Yuriko hangját hallom meg.

- Akár csak te. – mondja, és mire odanézek szúrós tekintettel néz rám. Ezt meg fogjuk beszélni, de nem itt. Megragadom a kezét.

- Otthon megbeszéljük. – mondom és elrángatom onnan.

- Engedj el. – kiabálja, majd megfordulok és csattan is a hatalmas pofon. Ránézek, de viszonozza tekintetemet.

- Junsuke, csak nem féltékeny vagy? – kérdezi röhögve, azaz idióta. – beleszeretsz egy nõbe, aztán meg félre kursz és csodálkozol, hogy máshol kereszt vigaszt? – kérdezi röhögve. Elpattan bennem a húr és egy olyan jobb egyenest adok neki, hogy beesik a virágok közé, ami mögötte van.

- Tudod mit, igen féltékeny vagyok. – mondom, majd meg fogom a meglepõdött Yuriko kezét és elkezdem húzni magam után, hogy hátha meg tudjuk beszélni a dolgokat és ad nekem még egy lehetõséget, hiszen a suliba maradok, mert szart se tudok a vizsgákra, az meg hétfõtõl lesznek. Szemmel tud tartani, hogy megteszem-e mindent, amit kér, és amit elvár tõlem.

Kicsit összeszedi magát és menni készül, de én meg akarom várni amíg fel vesz szét fogom verni a pofáját az egyszer biztos.

- Menj csak Yuriko. Én megvárom, míg felébred. – mérges szemekkel nézek a férfira és várom, hogy végre felébredjen.

- Kérlek ne hagyd, hogy egyedül kelljen hazamennem – mondja újra zokogva.

- Hívok neked egy taxit. – mondom ridegen. Nagyon felbosszantott ez a geci. Nem fogja megúszni.

- Én veled akarok haza menni! – ordítja el magát. Földre rogy. Nekem meg nincs szívem tovább nézni, ahogy szenved. Odasétálok elé. Megfogom a kezét és felállítom.

- Akkor induljunk. – bólint. Felkapja a táskáját és már megyünk is hozzájuk.

Nem sokkal késõbb már a házában vagyunk. Nem szólunk egymáshoz egy szót sem. Vigasztalásban sosem voltam jól és inkább nem próbálkozok meg most vele, mert legszívesebben megölném azt a szemetet.

Ahogy bemegyünk kincsem ledobja a táskáját, majd a hálóba megy és elfekszik rajta, miközben gondolom még könnyei folynak. Odamegyek befekszek mellé és nyugtatás képpen elkezdem simogatni, amire sikeresen elalszik, mert egyenletes szuszogást hallok.

Reggel kincsem még alszik óvatosan kiszállok mellõle majd hagyok neki egy cetlit, hogy be ne merjen menni a suliba és hogy este jövök. Nekem viszont elintézni való dolgom van. Elmegyek az iskola szövetséghez és elmondok nekik mindent. nem akarnak nekem hinni, de ekkor belép pár nõi tanár, akik alá támasztják az igazamat. Elmondom, hogy az egyik tanárt éppen tegnap akarta megerõszakolni, de közbe tudtam lépni. Azt mondták, hogy intézkednek az ügy érdekében és alaposan végig fogják néni a sulit. Hátha minden a helyére áll végre, úgy ahogy lennie kell.

Mikor ezt elintéztek be is vásárolok, mert ma én fogok fõzni. Este érek kicsimhez, mert eléggé nehezen tudok közlekedni mankóval, de majd remélem jobb lesz egyszer. Megérkezve Yuriko egybõl kiszedi a kezembõl a táskákat..

- Ma én akarok neked fõzni. – mosollyal az arcomon hajolok közel ajkaihoz, de kicsit el is pirulok.

A hét többi napján viszont sajnos tanulnom kell a vizsgák miatt. Yuriko-t minden nap felhívom, hogy beszéljek vele, meg megtudjam, mi van vele, ma el is fogok menni hozzá, mivel leveszik a lábamról a gipszek, de még így is vigyáznom kell vele egy ideig meg fog is fájni, ahogy jól vettem ki a figyelmeztetést. Becsengetek kincsemhez egy rakat könyvvel a kezembe, amikor megérkezek. Hallom, hogy nyílik az ajtó.

- Yuriko tudnál nekem segíteni? – kérdezem, de ekkor a könyvek a földre kerülnek Yuriko meg a nyakamba és szorosan ölel. Viszonzom az ölelést és jól esik ez a fajta fogadtatás. Örülnék mindig egy ilyennek. Eltávolodva kicsit tõle kapok egy kis csókot is.

- A többit majd késõbb. – felkapja a könyveket, majd megragadja a csuklómat és elkezd befele húzni. Csinált vacsorát, ami istenien sikerült nagyon finom. Közben elmondom, hogy mivel nem jutok semmire egyszerûen, ami már nagyon bosszant.

Pár perc múlva már magyarázza nekem a dolgokat. Mosolyogva figyelem és hallgatom, majd érzem, hogy kezd elnehezedni a szemem, majd elalszok. Egész héten alig aludtam és ki vagyok merülve. Nem észlelek semmit.

Mikor felébredek kincsem nincs sehol, viszont a fürdõbõl hangokat hallok. Gondolom akkor ott van. Nem is baj nekem sem árt egy jó fürdés, meg így legalább hozzá szokik a látványomhoz is. Bemegyek, leveszek mindent magamról. Elhúzom a tus kabinnak az ajtaját, majd megfordul és elkezdi magát takarni. Végig nézek, rajta és olyan gyönyörûen néz ki teste egyszerûen kívánni való. Végig a szemembe néz és látom, hogy fülig pirul. Elmosolyodok, majd belépek és becsukom az ajtót, de ekkor inkább hátat fordít nekem.

- Ju…ju….Junsuke mit keresel itt? – kérdezi teljesen elpirulva. Odalépek, a háta mögé magamhoz ölelem, és a vállára adok puszit.

- Nekem is fürdenem kell és gondoltam, minek pocsékoljunk vizet. – mondom mosolyogva, miközben egészen más dolgok járnak a fejemben. Érzem, hogy megremeg minden érintésemre. – Meg amúgy is azt mondtad, hogy a többit, majd késõbb meg kapom. – mondom kedvesen és vigyorogva.

- De nem így gondoltam meg nem itt. – mondja teljesen vörösben úszva. Magam felé fordítom, és nem mer a szemembe nézni, de amikor lefele nézve meglátja farkamat, kezével eltakarja szemét.

- Ne félj nem fog bántani. – mondom kedvesen. Felemelem a fejét, majd leveszem kezét és megcsókolom szenvedélyesen. Érzem, megremeg csókomra is. Tudom, hogy õ is akarja, csak mivel még nem volt férfival nem tudja milyen, de majd most megmutatom neki.

Kezeit nyakam köré fonom, mire engedelmesen bújik hozzám annyira jó érzés így meztelen mellei is mellkasomnak nyomódnak. Kicsit a falnak nyomom és ágyékomat ágyékának nyomom, amire belenyög a csókba. Tudom én, hogy jó lesz. Elhagyom ajkait és nyakát csókolgatom, miközben simogatom és a mellein is végig simítok. Halk sóhaj hagyja el ajkait.

- Nhe… itt. – kérése számomra parancs. Felveszem az ölembe, majd körénk tekerek egy törölközõt és beviszem a hálóba. Végig fektetem az ágyon, majd felé magasodok. Itt sötétebb van, mint a fürdõbe, de akkor is tökéletesen látom. Megcsókolom és bármi lesz, most nem fogok leállni. Nagyon kívánom és ennyit már igazán megérdemlek, meg legalább õ is megtapasztalja a szeretkezés örömeit.

Nyakát csókolgatom, és halk sóhajok hagyják el megint ajkait, ami zene füleimnek. Lejjebb haladva édes halmait veszem kezelésbe. Szívogatom és nyelvemmel kényeztetem, amire halk sóhajok hagyják el ajkait, majd kezeit a szájára teszi, hogy tompítsa feltörni készülõ nyögéseit. Leveszem a kezét a szájáról, majd a szemébe nézek.

- Hallani akarom nyögéseidet. – mondom neki és fülig pirul. Fejét is elfordítva. Megcsókolom mohón, amit viszonoz, közben hajamba túr bele, de mivel nem akarom, hogy fájjon neki, ha beléhatolok, elszakadok ajkaitól és tovább kényeztetem. Megint melleivel kezdek el foglalkozni és édesen kényeztetni, amire újabb sóhajok hagyják el ajkait. Lejjebb haladva hasát csókolgatom, és végül ágyékához érek el, amihez nem akar odaengedni. Felé emelkedek, majd a szemébe nézek.

- Engedj oda, kérlek. – kérlelem, de látom, csak elvörösödik.

- De olyan megalázó. – mondja halkan.

- Akkor lenne az, ha nem akarnám csinálni, de meglásd élvezni, fogod. Ígérem. – mondom, de nem mond semmit. Meg fogom a lábát és elkezdem belsõ combját simogatni, amire felsóhajt. Gondolom, ez már kicsit jobban tetszik neki és meg is gyõzi, mert enged a lába szorításából. Visszacsúszok lábai közé, majd ágyékát ajkaimmal kezdem el kényeztetni, amit már nem tud nyögés nélkül hagyni. Tovább kényeztetem ajkaimmal, amire nyögések egyre erõsödnek és elkezd vonaglani karjaim alatt

Nem sokkal késõbb ujjaimat is belé helyezem, amit elkezdek mozgatni, õ meg kéjes nyögéseket enged ki ajkain. Már nagyon fel vagyok izgulva és csak arra várok, hogy végre benne lehessek. Mielõtt elélvezne, felé mászok és megcsókolom, de az ujjamat lassan mozgatom, de csak azért, hogy izgalomban tartsam, majd a szemébe nézek.

- Készen állsz? – kérdezem még meg, mert azért szeretnék biztosra menni és nem akarom megerõszakolni, de már képtelen vagyok tovább várni.

- Junsuke... kérlek csak ma estére maradj... kérlek beszéljük meg... – érzem, hogy elkezd kicsit sírni. Becsukom az ajtót, majd óvatosan lassan megfordulok. Megölelem, miközben fejemet a hajába fúrom, és úgy érzem illatát, miközben egy rendben-t mondom neki. Visszavezet a hálóba és leültet az ágyra. Kezei állam alá teszi, amivel felemeli a fejemet, hogy ránézzek.

- Én most elmegyek lezuhanyozom addig nyugodtan feküdj le. Sietek. – hadarja, amire bólintok. Felkapja a cuccait és elmegy fürdeni. Én viszont eléggé álmos vagyok. befekszek az ágyába és kicsit elszenderedek. Egyszer elkezdem érezni, hogy valaki befekszik mellém és hasamnál átölelve bújik hozzám szorosan. Kinyitom a szememet és oldalra pillantva Yuriko-t látom meg, amire kikerekednek szemeim.

- Te mit keresel itt... – elhúzódna mellõlem, de nem szabad. Derekánál fogom meg és húzom vissza. - Most már nem mész el... – válaszolom kedvesebb mosolyommal, majd fejecskéjét vállamba fúrja. Lehajolok és vállára adok csókot.

- Junsuke... én... én nem akarlak elveszíteni... akarom ezt az egészet veled... jobban, mint gondolnád. – motyogja a vállamba, de ha tényleg így van, akkor mi a baj? - csak nekem... te nekem... nekem te vagy az elsõ férfi... és ettõl is annyira nehéz... – mondja, amire megértek mindent. érzem, hogy zavarban van, erre a hátát kezdem el simogatni folyamatosan.

- Miért nem tudtad hamarabb mondani... Yuriko – húzom közelebb magamhoz, majd lejjebb tolom felsõjének a pántját, majd csókot adok rá, végül inkább magam alá fordítom és megcsókolom elég hevesen és mohón, mert iszonyatosan vágyok rá. El sem tudom mondani mennyire.

- Junsuke... kérlek... – csókkal szakítom félbe, amit mondani. Tudom, mit akar mondani. Kezemmel a hasát simogatom, miközben feljebb haladok tûrve a felsõjét, végül egy forrócsók után legördülök mellé és magamhoz ölelem.

- De ha a lábam meggyógyul, nem menekülsz... – mondom neki, hogy mire számítson. Érzem, elmosolyodik, majd pár perccel késõbb el is alszik, én meg követem példáját.

Reggel arra ébredek fel, hogy valaki kinyitja az ajtót. Nem nyitom ki a szememet. Várom mi fog történni. Egyszer csak kincsem ajkait érzem meg homlokom, mire kezeimet dereka köré fonva ölelem magamhoz és rántom be az ágyba magam mellé.

- Nekem mennem kell... – pillant fel rám, de hát kit érdekel? Ma itthon marad.

- Olyan jó így... nem engedlek most el. – nem is kell tovább gyõzködnöm. Leveszi a cipõjét, majd befekszik mellém és meg szorosan magamhoz ölelem és pihizek egy kicsit.

Már lassan egy hete, hogy nagyon jól elvagyunk Yuriko-val és végre minden rendben van rájött, hogy a suliba is tudja mindenki így teljesen felesleges szégyellnie a dolgokat. Az igazgatóval meg nem kell foglalkoznia, mert õt én sakkban tartom.

Ma kincsemnek viszont be kellett mennie. Én meg úgy döntök, bemegyek az óránkra, amit nekünk tart. Bemankózoka terembe és már javában megy az óra, de a diákok nem figyelnek, hanem inkább hangoskodnak.

- Osztály figyelni! – kiaáltok rájuk, mire mindenki összerezzen, majd rám elemik tekintetük, még a tanár néni is, aki odajön.

- Junsuke, de mit keresel itt? – kérdezi és látom, aggódik.

- Egy köszönöm Junsukéval is megelégedtem volna. – mondom mosolyogva. – be kellett jönnöm, látni akartalak. – mondom, és mindenki minket néz, majd rájuk nézek felhúzott szemöldökkel. – Szerintem senki sem akar egy adagverést. – mondom komolyan és mindenki egybõl a könyvet bámulja.

- Most miért csinálod ezt? – kérdezi és mellkasomat piszkálja.

- Mert megtehetem, de tanárnõ tessék, tanítani a diákok okosodni jönnek ide. – mondom kedvesen, majd leülök a helyemre, bár elég érdekesen.

Tõlem meg nem szokott módon elkezdek figyelni, bár írni nem írok, ahhoz túl lusta vagyok. jól tanít kicsikém és öröm nézni. Mosolyogva és büszkén ülöm végig az órát, majd mikor kicsengetnek, mindenki feláll és kotor kifele a terembõl, majd Yuriko odajön hozzám és leül az asztalomra.

- Hogy érzed magad? – érdeklõdök, mire a lábát kezdem el simogatni, jobban szólva a combját.

- Jól csak unatkoztam otthon így eljöttem ide. – válaszolom mosolyogva.

- Este merre leszel? – érdeklõdik mosolyogva. Látom már kicsit azért megbarátkozott a tudattal, hogy most már én is vagyok neki.

- Azt hiszem, nálad fogok aludni. – adok választ kérdésére, majd az igazgató jelenik meg a háttérben.

- Yuriko magának nem órája lenne? – kinézek kicsim mögül és felhúzom a szemöldököm.

- Húzzon el innen. – mondom komolyan.

- Megmondtam Junsuke. Tönkre teszlek. – vágja oda nekem. – Yuriko magát meg azért fizetem, hogy órákat tartson és nem azért, hogy enyelegjen. – mondja, és látom, kicsit rosszul esik, kicsimnek feltápászkodok, de megfog.

- Hagyd. – mondja, és inkább felállva megölel. Az igazgató már elment így megölelem.

- Ne aggódj, meg foglak védeni. – mondom neki, majd felemelem ajkait és megcsókolom. Erre vágytam egész nap és végre itt van annyira jó.

A nap hátra lévõ részében az osztályommal tartok inkább kincsem meg tanít rendesen. Nap végén a suli már kiürült én meg a folyosón bicegek, mikor nyösztetést hallok az egyik terembõl.

Bemegyek és látom, hogy az igazgató már éppen próbálja belévezetni kincsembe farkát, amire eldurran az agyam.

- Engedje el maga rohadék. – üvöltöm el magam, amire megijednek, majd odamegyek, és a mankómmal leverem, amire ájultan esik össze. Kicsimre nézek, aki aggódva néz engem. Leteszem a mankót, majd leveszem a felsõmet és inkább ráterítem. – Remélem nagyon nem bántott az a rohadék. – mondom neki, mire megkönnyebbül, majd elerednek egybõl könnyei és hozzám bújik én meg megölelem, miközben hátát simogatom és várom, hogy felébredjen az a rohadék, mert tönkre fogom tenni az életét, az az egy már biztos.

- Hát nem érted te bolond, hogy mennyire szenvedek ettõl én is... Ha valaha is szerettél hagyd abba, könyörgöm... fáj így látni téged... – arcát kezébe temeti és elkezd zokogni. - Rettentõen fáj... – hallgatom szavait, majd kicsit elgondolkozok, de a végén a kukába dobom. Felállok, majd elindulok haza fele, de elég lassan megy, és eléggé forog alattam a föld. Ez így nem lesz jó. Egyszer csak megérzem magam mellett Yuriko-t ahogy kezemet átteszi nyaka köré és rám néz.

- Segítek. – lassan elindulunk, majd egyszer csak megáll és rám néz. - Nem akarom, hogy így hazamenj... félek, hogy baj lesz. Ne értsd félre, de szeretném, ha a ma éjszakát az én lakásomon töltenéd. – nem mondok, semmit csak bólintok. Gondolkodni sincs kedvem, csak aludni akarok. Lassan elérünk hozzá, de már sötét van. Bevezet és leültet a kanapéra. Hoz nekem egy pohár vizet, ami egybõl meg is iszok.

- Zuhanyozz le. A fürdõt egyenesen arra találod – mutat az irányba. Megiszom a maradék vizet, végül felállok és eléggé instabilan megyek a fürdõig. Becsukom az ajtót, majd leveszem a ruháimat, de eléggé nehezen megy, fõleg a nadrág része. Kinyitom a tust, de nem állhatok alá. Fejemet bedugom, hogy a szivacsot kölcsön vegyem, majd azzal mosom meg a testemet, végül megtörölközök. Kicsit józanodok, de nem biztos, hogy akarok.

Itt vagyok vele egyházba, de minek, hogy megint szenvedjek? Ebbõl csak az lesz. Holnap haza megyek és folytatódik minden ahonnan eddig volt. Belefáradtam, hogy kergessem és rohangáljak utána. Már érte sokkal több mindent megtettem, mint világéletemben, akárkiért akár mit.

Felöltözök, majd kimegyek, és a konyhában találom meg Yurikot és egy tányér van felõlem. Leülök az asztalhoz, miközben vizes hajamat nem töröltem meg így teljesen arcomra tapad. Szét vagyok hullva tudom, de most így jó.

- Az enyém? – kérdezem és mikor csak egy bólintást kapok egybõl neki is látok. Nagyon éhes vagyok és már napok óta nem ettem, csak ittam jobban ütött úgy a pia, meg legalább nem volt mit kihánynom, mikor odáig kerültem az ivászattal kapcsolatosan. Észre sem veszem vizes hajamat, csak mikor egy tincset Yuriko hátra simít, felnézek rá, mire elkapja a kezét.

- Sajnálom... – lehajtja a fejét, majd bemegy a hálóba. Utána nézek, végül visszatérek az ételemhez. Befejezem, ami nagyon jól esett, majd felállok, majd bebicegek hozzá és látom, hogy éppen ágyaz.

- Segíthetek? – kérdezem, bár magam se tudom, hogy miben tudnék.

- Nem kell, megágyazok neked, én meg odakint fogok aludni. – kezdi el, de már rosszul kezdõdik, és nem tetszik.

- Nem fogom hagyni, hogy kint aludj a kanapén. – mondom komolyan és nagyon komoly fejjel, ami elég rémisztõ lehet, mert hátrál pár lépést.

- De… de… de nem hagyhatom, hogy te aludj a kanapén. – mondja félénken. Ebbõl elég legyen. Közelebb megyek hozzá, mire teljesen a falig hátrál és látom rajta, hogy fél most tõlem, mert nem tudja, mit akarok. A falnak szorítom, és megcsókolom szenvedélyesen. Eleinte azt se tudja, mit csináljon, végül inkább viszonozza a csókot. Tovább csókolom és élvezem, hogy végre pár percre visszakaptam. Csak a holnapi nap így jobban fog fájni, mikor nem lesz velem és fel fogok ébredni, hogy megint ott vagyunk ahol elõtte voltunk.

Levegõhiány miatt szakítom meg a csókot, majd homlokomat az övének támasztom, miközben sûrûn vesszük a levegõt. Szemem még mindig csukva.

- Szükségem van rád. – csúszik ki a számon gondolatom, de már nem felesleges rajta akár mit veszõdni ez az igazság.

- De csak szenvedni fogunk mindketten. – suttogja, amire elengedem.

- Mindegy. Felejtsd el, amit mondtam. – mondom csalódottan, és kimankózok az bejárati ajtóhoz.

- Junsuke hova mész? – kérdezi és utánam jön.

- Haza. – vágom rá, majd elindulok kifele, de megérzem kezeit derekam körül.

- Maradj itt, kérlek. Nem akarom, hogy bajod essen. – hallom aggódó hangját akármennyire szeretnék itt maradni, a szívem megszakad, ha itt kell maradnom.

- Nem üt kétszer ugyanoda a menykõ. – mondom neki. – Mennem kell. – mondom, de csak érzem, ahogy a fejét rázza, és csak nem enged el. – Engedj el. – mondom neki még halkan, de inkább parancsosan hangzik.

- Nem és nem is foglak többet elengedni. – válaszolja, amin meglepõdök, de egybõl levágom.

- Gondolom csak addig, amíg holnap reggel nem lesz, és amíg részeg. – mondom a levont következtetésemet és csak bámulok magam elé.

- Tudod Junsuke, ha ez fordítva lenne, talán megértenéd a helyzetem. S tudod mit, nem is kérem tõled most azt, hogy megértsd... – mondja és elkezd zokogni. - Nem kell tovább erõsködnöd... hagyjuk abba ezt az egészet. Neked is jobb lesz, hidd el. Sajnálom, ha gondot okoztam... - sírva megy ki a kórtermembõl és bejön egyik haverom. Csak bunkó tudok ezek után lenni. Minden kiment belõlem. Minden érzés, ami eddig valaha bennem volt.

Nagyon jól tudja, hogy ilyenkor ne mondjon semmit, különben szétszedem, de nagyon. Miattam maradnak még párnapot. Állandóan Tanaka tanárnõ jön be Yuriko kerül. Hát rendben legyen, ha neki fontosabb a suli, akkor csinálja. Felejtsen el. Elegem van iszonyatosan a nõkbõl. Ezzel most elérte, hogy hosszú ideig nem fogok bemenni a suliba és nem a lábam miatt. elegem van, nem érdekel, ha meghúznak, mert nem tudnak osztályzatot adni elegem van. Fasza ez így születésnap elõtt.

Tanaka tanárnõ bérel a kocsit és úgy visz haza. Jobb is hogy nem megyek a csõcselékkel. Most az egyszer imádom az ofõ agyát.

Otthon fekszek. Két hónapja el vagyok tiltva akár milyen mozgástól, de hát kit érdekel? Minél tovább gyógyulok meg annál jobb mindenkinek, de fõleg nekem. Annál jobban ihatok és lehetek részeg. Soha nem gondoltam volna, hogy az én szívemet fogják összetörni, de sajnos ez is megtörtént, amiért gyûlölöm magam. Sokat forgolódok emiatt. Ha apám feljön, bunkón elküldöm melegebb éghajlatra, amire osztást kapok, de ilyenkor nem érdekel és kiküldöm a szobámból. Én megyek, azért ami nekem kell és olyankor megint osztást kapok, de ki nem szarja le. Leginkább pián élek, hogy ne érezzek fájdalmat. Esténként mindig egy üveg whisky társaságában alszok el, de az üveg mindig üres mire odajutok.

Egyik nap délután, mikor mér rávenném magam, hogy lemenjek egy üveg piáért, kopogást hallok, majd amikor benyitnak és meglátom Yurikot, szinte villámokat tudnék szórni és nagyon felmegy bennem a pumpa.

- Te meg mégis mi a... – kezdenék bele, de belém szorítja a szót.

- Én foglak korrepetálni. Remélem semmi ellenvetésed nincs. – mondja komolyan, de engem ez, hogy a picsába érdekel.

- De van. Tûnjél a szobámból és a házból is. – mondom bunkón, majd felülök és az ágy széléra megyek. Megfogom a mankót és felállok.

- Junsuke feküdj vissza, és ha tetszik, ha nem a tanárnõ segíteni fog. – mondja apám a háta mögül.

- Nem mondtam, hogy szólj bele és nem érdekeltek. Tûnjetek innen mindketten. – kiabálom, és ki vagyok akadva nem kicsit.

- Junsuke Otani elég legyen a hisztibõl. – lép elé apa és rám néz nagyon mérgesen.

- Ja mert nekem nem szabad hisztiznem, csak neked, mikor anya elhagyott… - kezdek, bele egybõl egy hatalmas pofon tulajdonosa leszek, amire csak még inkább dühös leszek.

- Fogd be a szád. – kezdi el. Ezzel nagyon be tudok találni, de mivel én segítettem neki talpra állni, ezért nincs beleszólási joga az életembe, mivel megegyeztünk.

Elkezdek kifele mankózni a szobámból, mire követnek. Nem érdekel, mit csinálnak vagy merre mennem, lemegyek lassan a konyhába. Bebotorkálok és még mindig utánam jönnek, megkeresem a kedvenc italos részlegemet, majd most egy üveg vodkát veszek elõ. Kinyitom, mire Yuriko lép oda hozzám, de apám készen létben van, mert eléggé kiszámítható vagyok, hiszen másnapos is vagyok, meg inni készülök.

- Junsuke ne tedd ezt. – mondja, mire rá sem figyelek, csak meghúzom a vodkás üveget, de közben könnyeim elkezdem folyni. Fáj a szívem. – Miért csinálod ezt? – teszi fel az egyszerû kérdést komolyan és határozottan

- Mert inkább halok meg májelégtelenségben meg iszom halálra magam, mint hogy szívfájdalomban pusztuljak meg. – kezdem, majd a másik arcom is kap egy hatalmas pofont, de ezúttal Yurikotól. Kitépi a piát a kezembõl, majd kiönti a mosogatóba.

- Csinálj, amit akarsz, van még jó pár onnan, ahonnan ez jött. – mondom neki mit sem törõdve, majd az ajtóhoz megyek és úgy, ahogy vagyok, kimegyek, és egy boltba veszem az irányt.

Bemegyek a boltba és veszek vagy két üveggel annyi pénzem még úgy is van. Leülök egy padra, majd kibontom és elkezdem vedelni a wishky-t. csak iszom folyamatosan, miközben a könnyeim folynak. Megértem apámat milyen, amikor az ember teljesen maga alatt van. Éppen a másodikat bontanám ki, csak nem tudom, annyira részeg vagyok. A tegnapit sem hevertem ki teljesen. Így viszont fogalmam nincs, hogy fogok haza menni, mert, hogy mankózni sem bírok az egyszer fix.

Egyszer csak egy nõi alakot látok meg magam mellett és leül mellém a padra. Ránézek és látom, hogy Yuriko.

- Ne csináld ezt magaddal, kérlek. – mondja halkan. Gondolom szar látni, ahogy teszek a testemmel magammal.

- Miért ne? Egy nyomós indokot mondj. Anyám átbaszta apámat, te kidobtál, még is miért ne csináljam? – teszem a fel a kérdést részegen, de nem kiabálva, ami meglepõ. Nagy nehezen, de kibontom a második üveget, majd meghúzom, hogy még véletlenül se kelljen józannak lennem.

- Megígérem. Hidd el, nagylány vagyok már. Ha kell magamat is meg tudom védeni. – mosolyog rám, amit viszonzok, majd lefagy az arcomról a mosoly és közelebb hajolok ajkaihoz és már éppen megcsókolnám, mire megszólal a csengõ.

- Úristen! Nekem kezdõdik a következõ órám! – kiált fel. - Te pedig mutasd meg egy orvosnak a kezed. Nem szeretném, ha elfertõzõdne. Szia. – elhalad mellettem. Megfordulok, és csak õt nézem, ahogy ki lép az ajtón, de pár másodperc múlva visszajön, és kipirult arccal néz rám, majd ad egy csókot ajkaimra. - Vigyázz magadra.

Ott hagy és mivel nincs kedvem órákra menni ezért inkább haza megyek. Elfekszek az ágyon és nézek valamit a tv-ben, de pontosan azt sem tudom, hogy mit. Kapcsolgatom egy idõ után, mert unalmas minden és nincs semmi, ami érdekelne. Yuriko-val akarok lenni. Õt akarom, magam mellé éppen állnék fel, hogy átmenjek hozzá, mire megszólal a telefonom.

- Igen? – szólalok meg, mert egy ismeretlen szám keres.

- Sz-szia én vagyok az... Én csak, tudod holnap után mentem tanulmányi kirándulásra, és engem kért meg az osztály, hogy veletek menjek, de te már biztos tudtál róla. M-mit szólsz hozzá?

- Örülök... szeretném, ha eljönnél... – amint meghallom, szavait elvigyorodok. Tökéletes alkalom és lehetõség.

- Tudod, én csak akkor megyek bele, ha tudom, hogy semmit sem fogsz tenni. S nyugodtan élvezhetem én is minden percét a kirándulásnak.

- Chh... Nem csinálok semmit... – mondom csalódottan és levágom magam az ágyra.

- Szólj édesapádnak is arról, hogy eljössz. A szomszédos suli egyik osztályával mentek, csupa lányok. Kicsit féltékeny vagyok – mondja, amire csak elnevetem magam. - Akkor holnap találkozunk. Szia

Következõ nap egyáltalán nem találkozunk, amit nagyon bánok. Állandóan azzal a hülye kirándulással van elfoglalva. Na, szép, még a végén a kirándulás fogja elvenni tõlem. Szép. Egésznap csak dühöngök, és egyáltalán nem várom a kirándulást. Már látom, hogy elleszek felejtve.

Elérkezett a kirándulás napja. Kicsit késve, de megérkezek. Yuriko szelíden integet nekem, mikor megérkezek, de hatalmas mosoly van a száján. Felszállok a buszra és a haverokhoz ülök. A csajok próbálnak letámadni, de hát valahogy nem érdekel. Folyamatosan csak Yuriko-t figyelem és szuggerálom, de semmi esélye nincs a dolognak. Ezért unottan fekszem az ablakhoz és alszok inkább.

Megérkezve kiszállunk és négy ágyas szobákat kapunk. Persze csajok nem lehetnek együtt fiúkkal és a tanárok meg külön szobát kapnak, de együtt. Ez így nem lesz jó. Akkor viszont tuti, hogy el vagyok felejtve egész kirándulás alatt. Csak mennénk már haza.

Épen a város sétáljuk körbe. Nagyon élvzetes tényleg. Unott fejjel sétálgatok, és valahogy nem érdekel ez az egész. Hátra nézek és meglátom, hogy Yuriko mögöttünk sétálva nagyon mosolyog és mintha rajtam. Elindulok felé és senki nem figyel rám. Hozzá szoktak, hogy elcsatangolok a tömegtõl és ezért már nem is próbálnak meg visszatartani.

- Mi olyan vicces, beavatnál? – érdeklõdök el érve mosolyogva.

- Semmi... igazán semmi – nevet tovább édes hangján. - Gyere, sétálj inkább tovább. – lassan elindul mellettem, de én megfogom, a kezét visszarántom és vadul csókolom meg. Eleinte próbál tiltakozni, de amikor rájön, hogy esélytelen abba hagyja, de ekkor el is eresztem, majd mosolyogva nézek a szemébe.

- Köszönöm az ebédet! – mondom, majd vissza térek a többiekhez.

Elmegy mindenki fürdeni. Én is megfürdök, de én nem a szobámba megyek egybõl, hanem inkább Yuriko-hoz, a másik tanár, most úgy is elment õrjáratozni vagy nem tudom miért, de nincs vele, ami nekem pont kapóra jön. Belépve, látom, hogy a futont csinálja, amin elmosolyodok.

- Kész! – csapja össze a kezét, amire én tapsolásban török ki és riadtan kapja felém a fejét.

- Szép munka! Akkor most próbáljuk ki... – ott termek elõtte, majd eldöntöm a fekvõ helyén. Hevesen csókolom, amit viszonoz. Érzem, hogy hiányzok neki, de ha tudná, hogy õ mennyire hiányzik nekem. Elkezdem, a combját simogatom, de megszakítja a csókot és eltol magától.

- Megígérted... – feljebb kúszik. Nem mondok, semmit felállok és kimegyek a szobából. Felesleges vagyok ezek szerint. Ahogy a folyosón sétálok, az egyik csaj megpróbál bepróbálkozni. A falnak dõlve hagyom, hogy élvezkedjen.

A nyakamat csókolgatja. Bár Yuriko tenné ezt velem és nem csak utasítana. Már éppen a csaj ajkaimhoz hajolna és állítanám le, de torok köszörülésre leszünk figyelmes.

- Fiatalok nem ezért jöttünk el... – végig a szemébe néz és látom, hogy fáj neki, amit lát, de hiába mondanék akár mit is felesleges lenne. A csaj próbálna utána még, hogy fektessem meg, de nem érdekel, eltaszítom magamtól és elindulok ki a szállodából. Nálam van minden. A tárcám mobilom, ami csak kell. Elindulok és betérek az egyik kocsmába. Kérek egy erõs alkohol tartalmú italt. A pultos nem nagyon akarja kiadni, de akkor is kiszuszakolom belõle és végül meg kapom. Megfogom, és egybõl meghúzom az egész poharat.

Szar kirándulás. Legalább valami jó lehetne benne. Még jó párat lenyomok és elég részeg állapotba kerülök és kitessékelnek a kocsmából. Fasza. Kezdek olyan lenni, mint apám és csak egy nõ miatt. megígértem magamnak, hogy soha nem fogom azt csinálni, amit apám, de tessék én is idelyukadtam ki. Ahogy sétálok nem is látom, hogy hol merre megyek. Hallom, hogy csörög a telefonom. Megállok nem is tudom hol és felveszem.

- Haló? – szólalok bele elég ittas hangon és még csuklok is egyet.

- Junsuke merre vagy? – hallok egy számomra ismerõs hangot, de így részegen nem tudom beazonosítani.

- Kivel beszélek? – kérdezek rá és még mindig nem tudom, merre vagyok, majd elkezdek sétálni eléggé kacskaringósan.

- Junsuke ne hülyéskedj kérlek, Yuriko vagyok. – hallom rémült és aggódó hangját.

- Jaaaa, hogy te vagy az, aki miatt, most ilyen állapotba vagyok? – mondom vigyorogva és elkezdek kuncogni is.

- Merre vagy Junsuke, aggódunk miattad. – mondja még mindig halálra rémülten.

- Aggódsz még is minek? Az elmúlt 2 napban mennyit foglalkoztál velem semmit. – kezdek bele. – Azt hiszed, senki nem tudja, hogy együtt vagyunk? – kérdezem, és most részegen vagyok dühös.

- Junsuke kérlek, gyere vissza. – mondja még mindig aggódó hanggal.

- Hogy megint elfelejtkezz rólam és utána meg azt lássam, hogy csalódsz bennem, mert egy csaj rám mászik, én meg semmit nem csinálok? – kérdezem tõle, majd megállok, mert érzem, mindjárt hányni fogok. Megállok, majd hangos dudálás hallatszódik, majd engem elcsap, és éles fájdalom hasít a lábamba, amire felkiáltok. Telefonból kiabálást hallok, de most a lábammal vagyok elfoglalva. Kibaszottúl fáj, és amikor lenézek, mintha a csontom is ki állna. A faszomba. Ez soha nem fog meggyógyulni. A kocsis kiszáll és odajön hozzám.

- Hé, jól vagy? – hallok egy ismeretlen férfihangot.

- Még is hogy a picsába lennék jól, mikor kiáll egy csont a lábamból? – kiabálom, majd észreveszi a telefont és a belõle kiabáló hangot is. Elveszi a telefont, majd beleszól.

- Jó estét. Én ütöttem el a fiút, beviszem a legközelebbi kórházba, hogy ellássák a sérüléseit, majd odajöjjön. – kezdi, majd még párszót beszélnek, de a lábam nagyon fáj, képtelen vagyok másra koncentrálni. A fickó felállít, de eléggé részeg vagyok még a történtek után és nem tudom egy lábon meg állni biztonságosan.

Betessékel a kocsijába vérzõ alsó lábszárral és már megyünk is a kórházba. Be sem köti a lábamat vagy valami így szépen össze is vérzem a kárpitját, lesz mit takarítatnia. Beérünk a kórházba, ahol egybõl kezelésbe vesznek, látják, rajtam nem vagyok százas, ezért semmi érzéstelenítõt nem adhatnak, amitõl még jobb élvezetes lesz a mai napom.

Nem is teketóriáznak és helyre teszi, amire én akkorát üvöltök, hogy szerintem még az univerzumon kívül is hallják. Teljesen leizzadok és a hajam is olyan mintha eláztam volna. Faszom ki van, erre van most nekem teljesen szükségem, hogy lesérüljek.

Begipszelik a lábamat, de nem sajnálják megmozgatni, amikre megint ordítok akkorákat, hogy kezd elegem lenni. Betolnak egy kórterembe, ahol végre pihenhetek, a pia, meg a fájdalom, amúgy is lefáraszt nem kicsit.

Egyszer csak nyílik az ajtó és Yuriko könnyes szemeivel találom szembe magam, meg a gázolómmal.

- Itt is van, ha bármire szüksége van, szóljon. – mondja kedvesen és megsimítja a vállát. Jó hogy nem már lesmárolod elõttem.

- Köszönöm kedvességét. – mondja, majd becsukja az ajtót és engem figyel. – Miért csináltad ezt? – teszi fel a kérdést és látom, még mindig aggódik. Gondolom kicsit eltorzult fejem van.

- Az ivászatra vagy a lábtörésemre gondolsz, mert a lábam miatt ne engem okolj, hanem azt a bájgúnárt ott kint a folyosón, aki az elõbb majdnem lesmárolt. – mondom neki és elfordítom a fejemet.

- Miért csinálod ezt velem? – hallom, hogy elkezd sírni, majd ránézek.

- Inkább én kérdezhetném, hogy miért csinálod ezt velem. Nem mersz felvállalni. A tanári állásodat jobban szereted, minthogy engem felvállalj. Mindenki tudja a suliba, hogy együtt vagyunk, de egyedül te nem veszed észre és te nem akarod, akkor minek erõsködjek tovább? – mondom komolyan és végig a szemébe nézek, majd elfordítom a fejemet.

Elkezd közelíteni felém, majd tekintete lesiklik, de nem követem, csak õt figyelem további rideg tekintetemmel.

- A kezed... – lenézek a kezemre, de nem érdekel. - Nem kell, hogy hozzám szólj... hogy rám nézz... hogy hozzám érj... Csak kérlek engedd meg, hogy elássam a sebed. – elfordítom a fejemet, és csak bólintok egyet. Megragadja a kezemet és már megyünk is lefele az orvosiba. Amint beérünk, kikapom a kezemet az övébõl, majd leülök az ágyra. Amíg õ kutakodik és keresgél õt figyelem. Nem tudom mi nála ez a hirtelen kedveskedés, de félek, hogy megint el fogom bízni magam, ami pedig nem lenne jó.

Leül mellém, majd egy csomagot kibont, és a fertõtlenítõt a vattára csepegteti.

- Ez lehet, hogy egy kicsit csípni fog...

- Hozzá vagyok szokva... – vágom oda. Kit érdekel, már hozzá vagyok szokva, vagy meg sem csinálom ez a kócerájt. Mikor viszont hozzá ér felszisszenek kicsit. Kis idõ elteltével a tanár elég hangos nevetésben tör ki.

- Most meg min nevet? – mondom kicsit elpirulva, amire csak tovább nevet. Vállato megfogom, majd megrángatom kicsit. - Ne nevessen már... – elveszem a kezemet és csak nem hagyja abba. Hasára teszi a kezét és úgy nevet. Figyelem, ahogy nevet és meg kell, hogy valljam nagyon aranyos és jól áll neki. Valamiért megnyugtat a nevetése. Mikor abba hagyja és sikerül megszólalnia. Kezeit a szája elé rakja és engem figyel kerek szemekkel.

Lenyúlok kezéért, mire kikerekednek szemei. Egyik kezemet teste mellé teszem, míg a másikkal az arcába lógó tincset simítom ki.

- Gyönyörûen nevet tanárnõ – mondom neki, miközben a kezét figyelem inkább.

- Áhh ugyan – mondja zavartan. - Jó lenne egyszer téged is ennyire nevetni látni – mosolyog rám, de ez lehetetlen vállalkozás.

- Én már nem tudok.

- Nem-e? – mondja vigyorogva, majd hasamat és a derekamat kezdi el csikizni, mire elkezdek nevetni. Õ az egyetlen, aki ezt el tudja érni nálam. Nagy nevetések közepette dõlök hátra mellé az ágyon, majd egymás szemét figyeljük, miközben próbálom le nyugtatni légzésemet.

- Tudod Junsuke... én nagyon kedvellek... de még annál is jobban félek ettõl az egésztõl – mondja, amit mondani akart már korábban is, de nem néz a szemembe inkább a felsõmet bámulja.

Álla alá nyúlok, majd felemelem, és a szemébe nézek.

- Ne félj, mert nincs mitõl. – mondom komolyan és õszintén életemben elõször, amikor nem osztottam senkit.

Felé hajolva nézek a szemébe, majd lehajolok édes ajkaihoz és megcsókolom. Viszonozza a csókot, ami most nagyon jól esik. Egész végig azt hittem van valakije és csak ezért nem akar engem, de megnyugodtam, hogy másról van szó.

Kezeit finoman a nyakam köré fonja és elkezdi a tarkómat simogatni, majd levegõhiány miatt megszakítom a csókot és a füléhez hajolok le.

- Bízz bennem. – lehelem fülébe, mire érzem, hogy kirázza a hideg. Egy puszit is kap a fülére. Nem sokkal késõbb fel szeretnék ülni, de nem engedi. Szorosan ölel magához, mire kezemet derekára helyezem és magamhoz ölelem. Jó érzés tölt el, hogy itt van velem. Elkezdem simogatni az oldalát, majd a felsõje alá csúsztatom kezemet és úgy simogatom oldalát a melltartójáig, mert onnan most nem megyek tovább. Egyszer csak ránk ront az igazgató, mire Yuriko egybõl eltávolodik tõlem én meg felülök.

- Yuriko. – hallom az igazgató felháborodott hangját, mire gyilkos szemekkel nézek rá, majd felállok és odaállok elé.

- Hagyja békén. – mondom komolyan és elég gyûlölködõ hangon.

- Nem és tudod mit, tõled sem fogok többet félni. Nem fogom hagyni, hogy zsarolj többet. Elegem van belõled szarházi kölyök. – mondja undorral a hangjában, mire a bicska kezd kinyílni zsebemben.

- Rendben van maga fog elveszíteni mindent nem én- többet tudok, mint az maga gondolná. Tudja, milyen szépen csicseregnek a nõi tanárok, hogy mindet meghúzta és ráadásul nem is akár hol, hanem a suli területén? Szerintem ezt érdekelni fogja az iskola szövetséget. Még lehet le is váltják. Az elõzõ tanár nem azért ment el, mert minket nem bírt, hanem mert nem bírta a maga zaklatását. – vágok mindent a fejéhez bunkón, ridegen, mire teljesen meglepõdik és megdöbben, hogy honnan tudok ennyi mindent.

- Te kis szaros. – éppen készülne nekem esni én meg védekezni, de Yuriko közénk áll.

- Elég legyen. Iskolában vagyunk. – mondja, majd leengedem a kezemet és a háta mögé állva fogom meg a derekát és ölelem magamhoz.

- Õt soha nem fogja megkapni, jól jegyezze meg. Ha egy ujjal is hozzá mer érni, egyesével töröm el az ujjait. – mondom neki olyan komolyan és vészjóslóan, ahogy csak vele szoktam beszélni és majd nem szó szerint meg fagy a levegõ. Yuriko érzem, hogy fél elõttem, csak nem tudom, hogy tõlem vagy a helyzettõl.

- Idefigyelj, kis öreg nem bánhatsz így egy felnõttel megértettél? – mondja nekem szegezve a kérdést.

- Úgy ahogy megérdemlik. Tönkretette a családomat. Apám sokat szenvedett. – mondom neki és magamat inkább nem mondom én mennyit szenvedtem. Azt senki sem tudja és soha nem is fogja megtudni.