Karakter: Sicyoni Cyrus
Megjegyzés: (Keephiszosznak)
Magamba mélyedve dolgozom az otthonunk hátsó részében az udvarra nyíló kis műhelyben épp egy szemet gyönyörködtető ékszeregyüttesen, amelyet családunk kíván az új urunk feleségének ajándékozni, tiszteletünk kifejezéseként. Szeretek vele bíbelődni, főleg, hogy egy újfajta mintát szeretnék kipróbálni, amelynek vonalai a csodás lények stilizált képét jelenítik meg összefonódva egy mitologikus egységgé. Ha majd elkészül, apám elviszi Delphoiba, ahol majd megpróbálja kikérni az istenek kegyét és védelmét az ékszerre, hogy az ajándék még becsesebb lehessen, és ezzel is kifejezzük, hogy új urunknak és családjának hosszan tartó egészséget és dicsőséges uralkodást kívánunk. Apa szerint erre már csak azért is szükség van, mert korábban Kleiszthenes helyett testvérét támogatta, mert tőle több anyagi haszonra számíthatott, s most, hogy mégis Kleiszthenes került hatalomra, javítani szeretne a családunkról kialakult negatív képen.
Magam részéről nem értek a politikához, jobban mondva nem igazán érdekel, de véleményem szerint olyan csak a történetekben van, hogy megsemmisítenének potenciálisan veszélyesnek tűnő családokat, nehogy hűtlenül felkelést robbantsanak ki. Ez amolyan mendemondaszerű szürrealitásnak tűnik. Miért lenne bárkinek is érdeke magára haragítani valamelyik istenséget? Lehet, naivitás, de hiszek abban, hogy mindenkit véd valamilyen istenség, és azon dolgozik, hogy a védelmébe vett ember boldogulhasson. Persze a barátaim mind azzal jönnek, hogy az istenek épp olyan lendülettel taszítanak el maguktól valakit, mint ahogy addig kebelükre ölelték. Én mégis akarom hinni, hogy alapvetően kedvelik az embereket, és nem akarnak nekünk ártani, csak mi nem értjük magasztosabb céljaik, azért érzünk bizonyos dolgokat szenvedésnek.
- Óhh, mélyen tisztelt Héphaistos, a kovácsok istene, kérlek, ma is kegyelmes jóindulattal irányítsd kezem, hogy újabb apró, képességeimhez mérten remekmű születhessen kegyelmed által - rebegem, majd nekilátok, hogy újabb részletet dolgozzak ki a finom művű nyakláncon.
Olyannyira belemerülök, hogy semmilyen zaj nem képes felébreszteni megbűvölt koncentrációmból. Egészen addig, míg egy szolgáló nem tör rám, kezem meg is remeg, szerencsémre épp az ékszer felett tornyosultam, és gondolkodtam, fejben tervezve, és nem járt a kezem szorgalmasan dolgozva az aranyon.
- Uram, kérem, meneküljön, hatalmas baj van! - kiált rám egész kikelve magából, én meg csak értetlenül pislogok.
- Mi a baj, Aristarchos? - érdeklődöm, megpróbálva egyrészt nyugalmammal lenyugtatni, másrészt kiszedni belőle, mi okozza nála ezt a felfokozott izgalmat. Mintha minimum földrengés sújtotta volna a várost, amiről szó sincs, mert azért azt észrevettem volna.
- Uram... - szinte könyörög, és vonna magával, amit tehetetlenül ugyan hagyok, de mivel hajlandóságot egy cseppet sem mutatok, így nincs túl könnyű dolga. Arra viszont elég, hogy immáron teljes mértékben visszarángasson a valóságba, elhessentve mindenféle-fajta múzsát mellőlem, ezzel párhuzamosan hallom meg a csörtetést, a cserép jellegzetesen fülsértő hangját, melyet akkor hallat, mikor kileheli a lelkét a padlón milliárdnyi darabra hullva szét, az ordítozást, a zűrzavar és káosz jellegzetes hangjait.
- Aristarchos, mi folyik itt? - válok én is idegessé, és végre megszűnik kábult dermedtségem, amely eddig akadályozott abban, hogy felvegyem a jelennel a lépést.
- Betörtek! Az urat akarják! - hadarja, de hirtelen megtorpan. Megkísérelve kikódolni mondanivalója értelmét, pillantok fel, hogy aztán végleg elvesszek mindenféle fonalat, ahogy egy csapat katonával sikerül szemkontaktust teremtenem, akik alig egy méterre bukkannak fel előttünk a fordulóból. Mit keres egy csapat fegyveres a házunkban? Komolyan, ez kezd rosszabbá válni, mint valami huszadrangú komédiaíró műnek csúfolt borzadványa...
- Cyrus, gyorsan! - ránt magával visszafelé Aristarchos, és már nem szükséges vonszolnia, ahogy mozdulunk, mintha megtört volna a varázs, iramodnak a nyomunkba a fegyveresek is, s már csak életösztönszerűségem miatt is meglódulok, mint a nyúl.
A műhelybe rohanunk vissza, hogy a hátsó, legfőképp anyagszállításkor használatos kaput használjuk, amely azonban mindig be van zárva, ahogy most is. Kétségbeesetten esünk neki a kapunak, hogy a reteszt eltoljuk, és menekülhessünk, de minden igyekezetünk hiábavalónak bizonyul, amikor a fába fúródik a fejem mellett egy tőr, a másik pedig beleáll Aristarchos vállába, aki fájdalmasan ordít fel. A vér láttán enyhe sokkot kapok, s innentől kezdve szabályosan kicsúsznak az események a kezeim közül. Minden katyvaszos zűrzavarba olvad, erős karok ragadnak meg, s vonszolnak el, miközben Aristarchos csak vonyít szenvedései közepette, aztán bezárul körülötte is a kör, s még elkapom, ahogy az egyik férfi keze kegyetlenül sújt le, behúzva neki egyet.
Durván löknek a porba, ahogy kiérünk a házunk elé az utcára. Felpillantva hiába hunyorgok, a “fölém tornyosuló” férfi túl messze van ahhoz, hogy tisztán kivehessem az arcát. A helyzet hamar megváltozik azzal, hogy közel hajolva kövér ujjaival megragadja durván az állam, és egész közel ránt magához. Torkomban dobogó szívvel, rémülten nézek kényszerűen az éjfekete szemekbe, s azonnal tudom, a robosztus, immár némileg őszesbe hajló fejű férfi Kadmos, Kleisthenés “kutyája”. De mit akar tőlem?
- Makulátlan bőr, szemrevaló alkat, tökéletes - úgy vizslat, mintha a potenciálisan megveendő, következő kecske lennék a nyájába...
- Kérem, ne bántsák, könyörgöm! - zeng fel anyám hangja, és már tudom, bár nem látom, nem csak azért mert rossz a szemem, hanem mert nem fordíthatom felé a fejem, hogy sír, és reszket a félelemtől.
Nyugodalmas, konfliktuskerülő szívem is haragosan mozdul testemmel együtt, mikor felcsattan a pofon, s anya elnémul. Hogy merészelik bántani, hiszen idősebb, férjezett asszony! Az én anyám!
- Ne merjetek hozzányúlni! - ordítom megpróbálva kitépni magam a szorításból, de csak azt érem el, hogy egy hatalmas gyomrossal kényszerítenek vissza a földre, és hirtelen iszonyat légszomjam alakuljon ki a gyomorszájam görcsös összerándulása miatt. Tehetetlen rongybabaként kell tűrnöm a megaláztatást, hogy elhurcoljanak az egész polisz láttára anélkül, hogy legalább az okot tudnám, vagy azt, hogy mi van a szüleimmel.
* * *
Alig pár nap telt el, éldegéltem a város viszonylag kedvező fekvésű részén az otthonunkban, szép mívű ékszereket és egyéb használati tárgyakat készítettem, olvasgattam, éldegéltem.
Most a város főterén “állok”, bár valójában jobbára a két katona tart, mert olyannyira elkábítottak, hogy azt sem tudom, ki vagyok, és valószínűleg még a nyálam is csordogálna, ha nyitva lenne a szám... A kikiáltó már hosszú ideje ecseteli, hogy a családom milyen ártó szándékkal, haszonvágytól telve kérte az istenek segítségét ahhoz, hogy Sykiont romlásba döntsük, és hogy Kleisthenés egy jóslatból tudja, hogy ha feláldoznak, megszűnik az aszály, amely a falut sújtja. Milyen aszály? Nekem fel sem tűnt, hogy szárazabb lenne az idő, mint ilyenkortájt szokott, nyár közepén. A tömeg azonban már fanatikusan üvöltözik, s alig várják, hogy megkapják az ingyencirkuszt, ami jár nekik.
Ellenkezés nélkül - hiszen semmire sem lennék képes jelenleg - tűröm, hogy egy fa tákolmányra fektessenek, s erősen hozzákötözzenek. A nap hevesen tűz, csak hunyorgom kitágult pupillákkal, és repkedem a pillangókkal, amik az arcom előtt repkednek körbe-körbe hihetetlen színárnyalatokban, el-elolvadva, majd eggyéválva megint. Azt hiszem, kicsit szétcsúsztam... Halkan kucogva konstatálom, hogy felemelnek, és különös zsongással mormolnak valamit, bár az is lehet, hogy ordítoznak. Nem tudnám megmondani, mintha falat emeltek volna közém, és az emberiség maradéka közé, csak megszűrve, eltorzultan, bár legfőképp egyáltalán nem jut el hozzám létük bárminemű jele és bizonyítéka... Aztán megindul az ég, bár az is lehet, hogy csak a felhők miatt gondolom úgy, hogy mozgunk. De helyes kis medúza az a felhő!
A kábító hatású szerek hatása lassan kezd tovaszállni, s ezzel párhuzamosan én is kezdek józanabbul gondolkodni, lassan ugyan, de eljut, hogy a folyóhoz hoztak, azt is kezdem kapizsgálni, hogy épp egyfajta szertartás folyik. De csak akkor kezdem igazán felfogni, hogy ez nem vicc, és még csak nem is álom, mikor a folyóra bocsátanak. Hiszen mindenki tudja, hogy ebben a folyóban egy szörny él!
- Nem hagyhattok így itt! Könyörgöm, legalább öljetek meg! - ordítozom rimánkodva, de a folyó elragad, és egyre messzebb sodor, az utolsó, ami nekem maradt, a két férfi arca, akik a fejemnél voltak a vízre bocsátásomkor.
Az első kör a veszett őrületé: izgek-mozgok, tépem magam, nem törődve a kezem sértő kötelekkel, amelyek mélyen vájnak belém, s közben folyamatosan ordítozok, de senki, az égadta világon senki nem jár errefelé. A víz csendesen csobogva visz tova a hátán, s ahogy a köd lassan alászáll, ejt rabul a kétségbeesés, s vad ficánkolásom keserves sírássá szelidül.
Hogy történhetett ez? Miért pont velem? Annyiszor olvastam már hasonlóan képtelennek tűnő történeteket, és most egyszeriben mind olyan közelinek és valóságosnak hat. Épp annyi különbséggel, hogy míg azok a történetek többnyire azért mégis csak jó véget értek, saját jövőm olyan sötéten és egyértelműen tornyosult fölém, hogy lassan már szipogni sincs erőm, csak patakzanak némán a könnyeim, míg arcom teljes közönybe merevedve csuklik oldalra, s a félelem nevetve igyekszik átlökni az ép ész határain túlra.
Meg fogok halni. Ha nem a szörny fal fel, ami talán a kevésbé kegyetlen halál lenne, akkor kisodródom a tengerre, s lassan aszom semmivé, éhezve és szomjazva, míg végül a testem fel nem adja a küzdelmet. Újabb sírógörcs ráz végig. Istenek odafenn az Olymposon, kegyelmezzetek nekem, vagy legalább te, Hádész, a halottak ura! Nem kell csoda, nem kell semmi, csak végezzetek velem, ítéljetek számomra kegyes halált!
A víz váratlanul csobban meg a közelben. Arrafelé is kapom a fejem, amennyire csak bírom, de a köd miatt még annyira sem látok, mint egyébként. Gyomrom görcsbe rándul, és egy fél pillanatra egész elszörnyülködöm, de aztán rádöbbenek, hogy voltaképp én kívántam saját halálom. Talán az istenek válaszoltak ezzel, és úgy döntöttek, akkor már megetetik a szörnyet. Morbid asszociáció a szörnykaja a kegyes halálra...
Ismét felhangzik a jellegzetesen csobbanó hang, de most közelebbről, a fejem fölül, de ismét csak elszalasztom. Lélegzetem a triplájára gyorsul az átlagosnak, s a szívem, heves dobogása sem teljesen normális. De ez még nem elég, halkan duruzsoló, zúgó hang kel életre, ami először halk, alig észlelhető, majd egyre hangosabbá és hangosabbá válik, miközben a csobogás hangja, bár egyre közelebbinek tetszik, egyre kevésbé kivehető. Hevesen pörgetem az agyamban az eseményeket, igyekezve valami magyarázatot találni, amikor hirtelen ráébredek: előttem minden bizonnyal egy nagyobb vízesés van. Ismét rám tör a pánik, s kapálózva próbálok valahogy mégis szabadulni, mégha az előbb már rá is döbbentem, hogy semmi esélyem. Lihegve kuncogok fel immáron valóban az őrület határán lépdelve: borzasztó vagyok, mennyire nem értékelem az istenek humorát!
A zúgás azonban kérlelhetetlen, a víz is kezd bevadulni, s rángat, dobál eszeveszettül, míg végül “kivágódom” a semmibe, hogy aztán a mélybe zuhanjak. A víz gyöngéd édesanyaként ölel körbe, a fa azonban felránt, csak épp a hátára fordulva, testem már most a hullámsírok közé zárva. Szemem megadón hunyom le, kiengedve utolsó korty levegőm.
Valami puha, de még a hideg vízhez képest is dermesztően hűvös valami érint meg, mire ismét kipattannak a szemeim. A víz miatt nem láthatom, de az ismeretlen emberi alakot ölt a nagy homályosságban. Tüdőm viszont nem hagy reménykedni, fájdalmasan feszít odabenn, s az ösztönöknek engedve tárom ki a szám, de csak a vizet tüdőzöm le menthetetlenül, s tehetetlenül hagyom, hogy a fekete karok a mélybe rántsanak.
Egy pillanatig azt hittem, meghaltam, talán valóban így volt, most mégis határozottan ajkakat érzékeltem egy rövid ideig a sajátjaimon, mielőtt elragadott volna az ösztön, hogy összegörnyedve és köhögve most kiadjam magamból az összes felesleges folyadékot, amit magamba szívtam. Fáradt ernyedtséggel dőlnék hátra, a földre heveredve ismét, de valami nedvesnek, mégis melegnek ütközöm, amely gyengéden ölel körbe. A karokra pillantok a mellkasom körül, majd bizonytalanul fókuszálva pillantok fel az ismeretlenre. Világosszürke szempár néz vissza rám, amely egész megbűvöl, hálás félmosolyt rajzolva az arcomra, ahogy teljesen ellazulva visszadőlök rá. Valahogy megnyugtató, hogy egy ember akadt rám. Valóságos csoda... csoda, amilyen csak a mesékben létezik, meg talán az álmokban. Lehet, mégis csak meghaltam...
Az izgalmaknak azonban még koránt sincs vége, valami érdesen és hidegen siklik végig a lábam mellett, amire riadtan egyenesedem vissza ülésbe. Pikkelyes valaminek a vége, hiszen ott a farokrész rajta. Hah, azt hittem, már valami komoly... Ismét visszadőlnék, mint aki jól végezte dolgát, mikor az agyam működésbe kezd. Pikkelyes farok. Pikkelyes farok!
- Zeuszra! - kiáltom rémülten talpra állva, és azonnal közvetítve megmentőm felé. - Valami pikkelyes van itt! - szememmel pedig elkezdem végigkövetni a farok útját, mert az egyik végétől indulva biztosan rábukkanok a másik végére is, és talán kiderül, milyen teremtménnyel van dolgunk. Tükhé szerelmére, remélem, nem egy hidrába botlottunk, vagy valami még rondább szörnybe!
A megdöbbenésem azonban egészen eredeti, ahogy szemem a megmentőmre téved. Szemeim elkerekednek, és a lélegzetem bennszakad, hiszen ő... hiszen ő... deréktól lefelé nem ember! Riadtan, először csak tétován, majd egyre hevesebb mozdulatokkal lépdelek hátrébb, reflexből menekülve, de az istenek ismét megtréfálnak, s belebotlom egy nagyobb ágba, amely a földön hevert, s nagyot vágódom az avarban. Kezem az arcom elé teszem, s hangosan, hisztérikusan felnevetek. Lehet ezt még fokozni?!
|
