-         -Szedd össze a holmidat most rögtön el kell tûnnünk. –hadarja nekem. Kicsit liheg. Talán futott is idáig. Valahol tudtam, hogy ide fognak érni csak azt nem, hogy ilyen hamar. Összekapom a holmimat. Minden az ágyon van. A könyvet és a ruhámat gyorsan a táskába teszem, majd követem Hirohsit. Ismeretlen utakon megyünk le. Érzem az épületben a katonák jelenlétét. Sebesültek…az üldözõim nyomát érzem rajtuk. Meg kellene gyógyítanom õket. –habozok egy percig de Hiroshi elkapja a karomat és gyengéden de határozottan húz maga után. Egy szót sem szól egészen addig amíg az istállókhoz nem érünk.

-         -Szükségünk van két lóra itt várj meg. –hangzik a határozott utasítás. Megdöbbenek. Velem akar jönni? Hátrahagyni mindent? Még megúszhatná. Nem jönnének rá, hogy itt jártam. Most kell eltûnnöm.

-         Hogy? Te nem jössz velem, szó se lehet róla! - válaszolom határozottan.

-         -Ó dehogyis nem megyek. Csak nem gondolod egy percig is, hogy elengedlek egyedül? Mike az a bolond alak aki egy szobában volt veled látta,hogy beszélgettél a könyveddel,ha ez kitudódik és hisznek is neki,akkor azt fogják hinni,hogy te támadtál rá a katonákra az erdõben. Errõl jut eszembe,az a valami ami megtámadta a társaimat ugye ugyanaz mint ami elõl te menekülsz?- tudtam, hogy rájön. De mielõtt reagálni tudnák folytatja- Ha a katonák és az a valami is üldöz téged ,kötelességem megvédeni ha tetszik neked ha  nem és így legalább majd azt hiszik,hogy én vittelek oda és a doktor talán nem keveredik akkora bajba.

A doktort semmiképp nem keverhetjük bajba. Keverhetjük? A fenébe. Légy már észnél Marianne. Ez nem az õ dolga. Ez csak a tiéd. Azonnal menned kell. Minél kevesebb energiát hagysz itt a jelenlétedbõl, annál valószínûbb hogy nem kevered bajba a katonákat. De Hiroshi hajthatatlannak látszik. Mit tehetnék? Nincs idõm meggyõzi. Minden perc számít.

-         -Rendben nem bánom…- morgom halkan. Majd ha lesz idõnk beszélni ráveszem hogy visszajöjjön. Majd nyomokat hagyok rajta hogy azt higgyék a többiek hogy õt is megtámadták.

Amíg az istállóban van körülnézek. Minden nyugodt. A katonákat messzebb támadták meg. Ez nem szokás a vadászoktól. Általában csak a célpontjukat követik. Csendben. Feltûnés nélkül. De ez most jelzés nekem. Jelzik, hogy nem érdekli õket pár ember élete. Csak az, hogy elkapjanak. Sóhajtok, majd szétküldök némi tisztító energiát. Nem sok de ami tõlem telik megteszem.

Hiroshi megjelenik a két lóval. Az egyik nagyobb erõs ló, valószínûleg az övé. A másik kisebb de fürge. Segít felülni a kis lóra. Majd elindulunk. A nyakamban a nyaklánc jelzi hogy merre mehetek, a völgy biztonságos. Vágtára fogok a paripát. Hiroshi a nyomomban vágtázik utánam. Jó katona, hideg fejjel gondolkozik. Nem beszél amikor arra nincs idõ. Túl jó. Nem tudom lehagyni. Letérek az útról. Nehezebb terep következik. A lovam azonnal engedelmeskedik. De Hiroshi itt sem veszít szem elõl.

-         Ismered a terepet?- kérdezem a lótól olyan halkan hogy Hiroshi ne hallhassa meg.

-         Igen – válaszol a kis paripa. –De honnan beszéled a nyelvünket?

-         Ez hosszú történet. Majd ha idõ lesz rá elmagyarázom. Mennyit utat tudunk egyhuzamban megtenni?

-         Talán fél- egy napot kicsit lassabb tempóval ha addig nyeregben tudsz maradni. Igavonásra használtak a seregnél. Szerintem bírni fogom.

-         Mire elég az a távolság? Nem állhatunk meg akárhol.

-         Kicsit kelet felé fordulva elérhetjük a hegyeket. Ott jó lesz?

Kelet irányát kérdezem a nyaklánctól szavak nélkül. Csak érzéssel. Helyesel. Õ is jó ötletnek tartja.

-         Jó.- lazábbra engedem a gyeplõ. Már elég messze vagyunk. – Lassíthatsz. Innen te vezetsz. Bízom benned.

-         Köszönöm kicsi úrnõm.

Hiroshi mellém érkezik a lovával.

-         Mit gondolsz arról ha a hegyek felé megyünk? – tudom hogy rengeteg kérdése van de ez most fontosabb. Magyarázkodni jó lesz késõbb is.

-         Stratégiailag jó hely. Mondja rövid gondolkozás után. – Ha tudnánk tartani a tempót és nem állnánk meg holnap ilyenkorra oda is érhetnénk.

-         Szépen felvázoltad a következõ napunkat. – mosolygok rá.

-         Azt nem fogod bírni.

-         Ha te kibírod én is kibírom.

-         És mikor szándékozod elmondani nekem mi elõl is menekülünk pontosan?

-         Legszívesebben semmikor. Minél többet tudsz errõl annál nagyobb veszélyben vagy.

-         És szerinted mekkora veszélyben vagyok akkor, ha nem is tudom mivel állok szemben.

-         Ezért fogom elmondani neked. De nem itt. Majd ha biztonságos helyre értünk.

Nem tûnik elégedettnek a válasszal, de rám hagyja.

***

A lovak nehézkesen haladnak a köves talajon. Nagyon fáradtnak érzem magam. Több mint egy napja megyünk és még csak vízért és ennivalóért álltunk a lehetõ legrövidebb idõre. Nehezen tartom magam a nyeregben és Hiroshin is látom hogy fáradt. A lovaknak is nagy szükségük lenne a pihenésre. Próbálok összpontosítani. A közelben látok egy barlangot ami megfelelõnek tûnik. Hiroshi is észrevette.

-         Meg kell állnunk. –mondja a barlang felé biccentve.

-         Tudom. Ott jó lesz.

Pár perc múlva megérkezünk. A barlang elég mélynek tûnik. A kristály jó energiákat jelez. Hiroshi a környéket figyeli. Gondolkodik. Nem tudom mi játszódhat le benne de nem merem megkérdezni.

Hiroshi lova furcsán mozog. Az egyik hátsó lábát mintha kímélni próbálná.

-         -Hiroshi tartsd a lovat kérlek egy kicsit.

-         Miért mi a gond?

-         Furcsán mozog. Megnézem a lábát.

-         Értesz hozzá?

-         Valamennyire igen. – megtalálom a sebet. Szegény állat. Ez elég fájdalmas lehet.

-         Egy seb. Valami megsértette a lábát. Vizet kell hoznom hogy kitisztíthassam.

-         Veled megyek. – válaszol határozottan. A lovakat kiköti egy fához. Majd elindulunk.

-         Itt a közelben van víz.

-         Honnan tudod? - kérdezem meglepetten.

-         Hallgasd. Hallani a csobogását.

-         Tényleg. Már túl fáradt vagyok hogy felfigyeljek rá.

-         Én a lovat nem vettem észre. 1:1- mosolyodik el.

A vízzel egy kendõvel kitörlöm a sebet. Majd egy kevés gyógyfüvet teszek rá és bekötöm.

-         Ügyes- dicsér meg Hiroshi, majd elindulunk a barlang belseje felé.

Kábultan ébredek fel. A szemem kórházi szobát lát. Nem az nem lehet… és fényt. Úristen, nappal van. És még csak nem is a saját ruhámat viselem. Valami köpenyféle.

-         Jó. Nyugodj meg és gondolkozz- mondom magamnak suttogva. – Mire emlékszel tegnapról?...valami völgyszerûségben voltam éjjel. A kristályom a katonák tábora felé mutatott. És bementem. A férfi… mi is volt a neve? Ma… Ma… Maeda Hiroshi. Igen ez volt a neve.

A lehetõ leghamarabb el kell tûnnöm innen. Még mindig fáradt vagyok. De mennem kell. A táskám…hol lehet. A szekrényhez lépek de mielõtt kinyitnám a szemem, hangokra leszek figyelmes.

-         -A lánynak semmi baja néhány apró karcoláson kívül,amint elmentél máris elaludt. Pont jókor jöttél most úgyis fel kell ébresztenem,hogy  ittasak vele egy kis teát és egyen valamit.- szólal megy egy ismeretlen hang.

-         -Mit szól körülbelül meddig maradhat itt anélkül,hogy észrevennék?- beszél egy másik ismerõs hang.

Óvatosan kihajolok a paraván mögül. Hiroshi tábornok az egy fehér köpenyes férfivel beszélget. Visszakapom a fejemet. Még a végén észre vesznek. Muszáj megkockáztatnom még egy pillantást mielõtt elmegyek. Hiroshi tábornok hosszú barna hajat visel és erõsnek látszik.

-         -Nem is tudom…Egy hete volt ellenõrzés,úgyhogy talán egy hétig itt tudom tartani,de csak akkor ha nem jön ide túl sok beteg ,nem kockáztathassuk azt meg,hogy észrevegyék és…- hírtelen elhallgat és idenéz. Visszahúztam a fejem de valószínû hogy észrevett. - Úgy látom a betegünk megébredt. -hallom megint a hangját.

A fenébe. Nyomás vissza ágyba, hátha még megúszom. A fejemre húzom a takarót, mint aki alszik. Vagy mint egy gyerek- gondolom némi öniróniával. Jellemzõ. 

-         Ne bujkálj láttam, hogy ébren vagy. - hallom egész közelrõl Hiroshi hangját. Kinézek a takaró alól. - Hogy érzed magad?

-         -Jól vagyok köszönöm és köszönöm a segítséget is de most már szeretnék elmenni. – próbálok határozottan beszélni. Ami nem sokat ér az elõbbi viselkedésem után.

-         -Azzal még várnod kell-szólal meg a doktor. Egy tálcát tesz az asztalra.

-         -Jobb lesz ha eszik. Ilyen állapotban amúgy is képtelen lenne továbbmenni. - Aztán elmegy.

Hiroshi hozzám fordul. - Most pedig ha azt szeretnéd,hogy segítsünk akkor el kell mondanod,hogy mégis mi az ami üldöz téged.

-         Nem mondhatom el, és nem szeretném ha segítenének. Azt hiszem félre értettél. Nem segítséget kértem. Csak éjszakai szállást. Az éjszaka elmúlt. Ideje mennem.

-         Most semmiképp nem mehetsz el. Ki vagy fáradva, valami üldöz és engem is bajba kevernél ha most meglátnának.

-         Nagyobb lesz a baj ha itt maradok. –makacsodom.

-         Ne játszd a mártírt. – morogja. –Mondd el mi üldöz.

-         Te meg ne játszd a hõst. Attól, hogy katona vagy még nem leszel mindenható - mondom kikelve magamból.

-         Ne beszélj velem ilyen hangon. Mondd el ki üldöz.

Dacosan fordulok el. Nekem ne parancsolgasson.

-         Törõdj a magad dolgával. –máris megbánom amint kimondom. Az arca megkeményedik.

-         Tetszik vagy sem. Most te is az én dolgom vagy és ha megpróbálsz elszökni a katonákkal hozatlak vissza. Mégpedig bilincsben. Edd meg az ételt, hidegen még rosszabb. - veti oda, majd elmegy.

Egyedül maradok a szobában. A levegõben még mindig cseng Hiroshi hangja. Sóhajtok. Hogy is mondhatnám el neki. Hogy is mondhatnám el bárkinek. Könnyek jelennek meg a szememben. Kinyitom magam mellett a szekrényt és kiveszem a táskámat. Senki nem nyúlt hozzá. Óvatosan felmérem a terepet. Az orvos sehol. Valahol egy beteg van méterekkel arrébb. De õ nem láthat engem a válaszfaltól. Elõveszem a könyvet és írni kezdek.

-         Éreztél mindent?

-         Igen. -jelenik meg az üres lapon.

-         Mit tegyek?

-         Hát most biztos nem mehetsz el. Az éjjel is elkaptak. Nappal még annyi esélyed sem lenne.

-         És ha értem jönnek?

-         Amióta a táborba értél nem érzem õket. Szerintem maradnod kéne.

-         Mit gondolsz a tábornokról?- írtam jó pár perc gondolkodás után.

-         Jó képû, erõs férfi.

-         Nem úgy. Szerinted megbízható?

-         Jó honnan kellett volna tudnom te is arra gondolsz milyen jóképû.

-         Hagyj már. A kérdésre válaszolj.

-         Nem tudom. Ezt neked kell kiderítened- érkezett kis idõ múlva a válasz.

Hát kösz. Ezzel sokra mentem.- teszem el a könyvet a táskába majd a táskát a takaró alá rejtem. Magamhoz húzom az ételt. Tényleg éhes vagyok. Elég furcsán néz ki. Belekóstolok. Ó, fúj ez iszonyú. Küzdenem kell hogy ne köpjem ki. Azt hiszem ezt inkább hanyagolom. Lássuk a teát. Beleszagolok. Citromfû, zsája, orbáncfû…ez mi lehet. Belekortyolok. Hát persze. Kristályvirág. Ez az orvos érti a dolgát. Az utolsó cseppig megiszom a teát.

Vajon Hiroshi visszajön még? Elég valószínû. Nem hiszem hogy ezzel feladta. Milyen könnyû lenne. Elmondani neki…

Úgy tûnik elaludtam. Még nappal van de a tálca hiányzik az asztalról. Hallom a katonákat lent. Kipillantok az ablakon. Rengetegen vannak. Most már tényleg semmi esélyem elszökni. Meg kell várnom amíg a tábornok elenged. Vajon ennyi katona meg tudna védeni? Nem erre nem is szabad gondolnom. Nem kell még több áldozat. Az eddigieket sincs lehetõségem gyászolni. Már hónapok óta nem voltam anyáék sírjánál. Azonnal elkapnának ha odamennék.

-Marianne -hallok meg egy hangot a hátam mögött.

Egész nap dolgoztam. Végre van egy percem leülni. Most, már 3 hete a pék családjánál lakom. Örülhetek, hogy befogadtak. Furcsa menekülõ idegenként érkeztem ide akkor este. És falun nem szeretik az idegeneket. Érhetõ. Ezen a területen háború dúl. Nagy az összevisszaság, az emberek félnek. Épp ezért is annyira megfelelõ nekem itt. Itt végre van lehetõségem egy kicsit megnyugodni és olyan életet élni ami ha távolról is de hasonlít a normálisra. Soha többé nem lesz már normális életem. Amióta anyáék meghaltak és én megkaptam az erõmet. Azelõtt sosem hittem a boszorkányokban. Aztán a saját bõrömön kellett tapasztalnom, hogy léteznek. Áldás és átok egyben az erõm. Sokat segít nekem ugyanakkor mégis miatta üldöznek. De erre most nem kell gondolnom. Most csendesen élek itt. Nehéz egész nap dogozni de relatíve biztos szállásom van. Bár ez megváltozna ha megtudnák ki vagyok.

Óvatosan körültekintek. Valószínûleg mindenki kint van. Kinézek az ablakon. Igen, ott ülnek mindannyian. Visszamegyek az ágyamra. Alóla elõveszem a könyvet. Különösen féltett tárgyaim egyike ez. Leveszem róla az anyagdarabot amit azért tettem rá, hogy megvédje. Kinyitva ez egy egyszerû gyógynövényes könyv. Ahogy lapozom sorra csak a virágok rajza és leírása található. Még édesanyám készítette. Letörlök egy könnycseppet a szememrõl. Végre elérek egy üres oldalhoz. Tollat veszek elõ. Egyszerû kacsatoll csak megbûvöltem, hogy tinta nélkül is írjon. Így egyszerûbb.

- Szia.-írom bele.

- Szia Marianne. –jelenik meg azonnal a következõ sorban. – Milyen napod volt, kicsim?     

- Fárasztó, egész nap kenyeret sütöttünk. De holnap édességet készítünk. A falubíró rendelte a lánya születésnapjára és a pék úr az mondta nyugodtan csinálhatom egyedül. – írtam a könyvbe.

- Ennek nagyon örülök.

- Én is. Már egész ügyes vagyok. Úgy tûnik érdemes ezzel foglalkoznom.

- Én mondtam, hogy tudsz majd rendes életet élni. 

- Mit is csinálnék nélküled. Ma éjjel megint õket láttam álmomban. Jaj annyira félek, hogy  megtalálnak.

- Ha alaposnak érzed a félelmet vizsgáld át a területet.

Letettem a könyvet és a szemet lehunyva kiterjesztettem érzékeimet. Semmit nem érzek.

***

Szörnyû álmok gyötörnek. Õket látom. Megint az az emlék amikor már egyszer elkaptak… Neee. Hirtelen felülök az ágyban. Csak álom volt, nyugtatom magam. Nincsenek itt. De nem tudok megnyugodni. A többiek a szobában alszanak. Kilopózom a könyvvel a ház mögé.

- Szia- írom kapkodva a könyvbe. A szívem a torkomban dobog.

- Szia. Látom az írásodon, hogy félsz. Mi a baj?

- Érzem õket. Segíts.

- De alig néhány órája néztél körül és nem voltak a közelben.

- Lehet, hogy álcázzák magukat. Mindig azt mondod, hogy hallgassak a megérzéseimre. Most õket érzem.

- És mit akarsz tenni?

- A tájoló varázslatot akarom. Pontosan akarom tudni hol vannak.

- Ezt megérezhetik. És ennek a varázslatnak nyoma marad. A emberek is érezni fognak valami furcsát errefelé. Biztos vagy ebben.

- Igen. De segítened kell. Egyedül nem tudom megcsinálni.

-Rendben. – az oldal egy térkép formát kezdett ölteni.

Mélyen koncentrálni kezdtem rájuk. Visszaengedtem a fájdalmas emlékeket.

Mutasd magad messzi erõ.

Mi álmomban vagy ébren is jöjj.

A térkép részletesebb vált. Egyre jobban és pontosabban mutatta. Istenem. Jó volt a megérzésem. Itt vannak. Alig néhány faluval távolabb.

Azonnal megszakítottam a kapcsolatot, remélve hogy nem fedezték fel a varázslatot.

Azonnal mennem kell. Visszalopóztam a házba. Összeszedtem az úti tarisznyámba  a holmijaimat. Csak azokat pakoltam el amikre szükségem lesz. Még gyorsan a táskába tettem egy pár színes szalagot amit a pék felesége adott nekem ajándékba. Ekkor vettem csak észre,  hogy  még mindig sírok. Valószínûleg a varázslat óta. Mennem kell. Nem lesz több torta, sem esti beszélgetés, sem tyúkkergetés a kisfiúval…

A könyv megrezdült a táskámban. Erre feleszméltem és elindultam. Neki az ismeretlennek . Újra.

***

Egy fehér kristályt a kezemben szorongatva haladok. Nagyon fáradt vagyok. 3 napja ami óta elindultam még csak egyszer álltam meg aludni egy kicsit. Most már muszáj lesz megint pihennem. Amint a kristály jelezni fog, hogy biztonságos helyre értem azonnal megállom. Már amúgy sem Bírom sokáig. Egy katonai tábort pillantok meg a közelemben. Irányt változtatok, hogy elkerüljem de a kristály arra jelez. Most mit tegyek. A katonák nem éppen a vendégszeretetükrõl híresek. De túl fáradt vagyok tovább menni és csak egy éjszakára maradok. Ha ügyes vagyok nem vesznek majd észre.

Ügyesen csendben haladva kerülök ki minden õrt. Csodálkozom is milyen könnyen megy. Ilyen lenne egy katonai tábor?

Egy istálló. Ez éppen megfelel nekem. Besurranok az ajtón, a zárak sosem okoztak gondot. A fenébe az ajtó túl nehéz. Nem bírom becsukni. Valami mozog kint. A leghátsó boxhoz menekülök és a lehetõ legjobban elbújok. Talán nem vett észre. Túl fáradt vagyok. Azonnal elnyom az álom.

Mintha távolról hangot hallanék. – Kisasszony. Kisasszony kérem keljen fel.

Te jó ég. Azonnal talpra ugrom. Amilyen messzire csak lehet tõle. Nincs sok helyem.

- Ki magam?- az ostoba kérdés kicsúszik a számon.

-A nevem Maeda Hiroshi tábornok. Megkérdezhetem, hogy ki ön és mit keres itt? Tudja,hogy erre a területre civileknek tilos a belépés.

 Ilyen nincs. Éppen egy tábornok. Mit lehet ilyenkor tenni. Fogalmam sincs.

- Nem nem tudtam- hebegem zavartan. Valamit mondani kéne. - én csak egy helyet szerettem volna keresni éjszakára, nem akarok bajt okozni senkinek. - na ettõl most majd sokkal megértõbb lesz.

- Itt semmi képen sem maradhat, egyrészt ez tilos, másrészt pedig veszélyes a lovak miatt. - válaszolja határozottan.

Épp a lovak miatt? Talán tudok rá hatni. Nem tûnik sokkal idõsebbnek nálam.

 - Kérem hadd maradjak itt- veszem elõ a legkérlelõbb arcomat. - Higgyen nekem ami kint vadászik rám az sokkal veszélyesebb mint a lovak,reggelre eltûnök ígérem és senki sem veszi észre, hogy itt jártam.

És még fecsegek is. Egyre jobb. Én aztán értek ahhoz, hogy rontsam tovább a helyzetemet.

- Mi vadászik önre?

- Én…azt nem mondhatom el.

- Mi vagyunk itt a katonaság, ha valami veszélyes van erre arról nekünk okvetlenül tudnunk kell.

Mindjárt összeesem a fáradtságtól. És itt áll ez a katona.

-         Mi a neve?- a hangja próbál megnyugtató lenni.

-         Marianne.

-         Marianne kicsoda? Vagy ezt sem mondhatja el? Itt nem kell félnie.

-         Már így is túl sokat tud. – válaszolom. Nincs mese tovább kell mennem. Itt nem maradhatok.

Ahogy elindulok elkap.

-         Most hová megy?

-         Nem…Én. - képtelen vagyok egy összefüggõ mondatot mondani. Észrevette milyen fáradt vagyok.

-         Jöjjön. Most aludnia kell. Túl fáradt. Holnap majd elmondja kicsoda és mit keres itt. –kezd magával húzni.

-         Nem.. nem lehet. –Bármennyire szeretnék nem tudok ellenkezni, így csak engedem, hogy vezessen.

Felmegyünk egy épületbe.

Erõltetnem kell magam, hogy értsek valamit abból amit mond annak a másik férfinek.

-         Nézze meg, hogy van-e sebesülése és aztán vigyázzon rá. Ne tudjon róla senki. Reggel visszajövök.

Majd párnát érzek a fejem alatt és takaró. Újra elnyom az álom.

 Amint visszaérek a házba, máris egy fokkal jobban érzem magam. Dühös vagyok, tanácsosaimra, megigérték, hogy nem kldnek utánam kémeket. Aljas árulók, kapnak még, ha hazaértem.

 Mi ez? Finom pézsmaillat száll a levegõben. Az egész testem átitatja. Egy másik vérfarkas szaga. Hmm... ha ilyen feltûnõen, több, mint feltûnõen kesernyés az illata, akkor nem lehet rossz fajta.

 A kiscicám is hazakújtorog. Hát mi lett, elvitte a cica a nyelvecskéd? Fútólag finoman üdvözõl, majd nekikezd elkészíteni a kajáját, de alig eszik belõle valamit. Észereveszem én azt, ha valami baja van ennek a nekónak.

- Van itt egy hím, a fajtádból – szólal meg végül. Hmm... igen, határozottan itt van. – Éreztem, mikor odakint voltunk.

 Szemei megvillannak, le sem tagadhatná a féltékenységet. Áh, ezek a mai cicák...

-         És, mi van vele? Én is érzem, nem rejtegeti magát, finom az illata. De nem értem ez hol érint téged – mondom magabiztosan.

 Lehajtja fejét és sutyorog. Hah, hogy nem szeretem én ezt, bár igencsak élvezem, de ezt neki nem árulom el. Ssss... Odamegyek hozzá és átölelem a vállát. Fejemet az õ buksiján pihentetem. Magambaszívom finom illatát, teljesen elveszek tõle.

 Dörömbölés, csörtetés, hát mi van itt?

 Mikor tekintetem az idegenre esik még nyugodt vagyok, de mikor a kiscicám harciasan kiáll elém, akkor már nem. Határozottan nyomom vissza a székre.

 Hogy-hogy nem éreztem meg az illatát. Pedig igencsak feltûnõ. Ah, ez a mcska még az eszem is elveszi.

-         Ki vagy? – kérdek rá. Be kell valljam nem hagy hidegen sem a külseje, sem a szaga. Igazi hím farkas, a dominancia csak árad belõle.

-         Kanda Aeron vagyok a Fehérfarkasok tõrzsébõl, úrnõm – hajt fejet egy kéjenc vigyorral. Hmm-hmm...

-         Mit keres itt egy alfa?

-         Téged keresleg, bár nem itt akartam megbeszélni az eseményeket.

-         Eseményeket?

-         Apám halálával vértestvérem került trónra, de mivel nincs asszony, így még szabad a vásár. Tisztelettel és békével érkeztem, hogy megkérjelek asszonyommá.

 Na bumm... De... végülis... ahm... Ez badarság! Majd pont neki adom magam. Na azt lesheti. Ahj, csak ne lenne ilyen jó illata, akkor tudnék rendesen gonolkodni. Még lábaim sem engedelmeskednek, önként indulnak a hím fele.

BOLDOG ÚJ ÉVET!

-         Amit az úrnõm szeretne, nya! – mondja mosolyogva. Jó cica. Félrebiccentett fejjel gondolkodik, de cuki...

-         Szeretnék körülnézni a városban.

-         Jól van, cicuskám, akkor gyere velem – kelek del és adok valami lenge ruhát, majd követ engem és dorombol is.

-         Lehet, hogy összefutunk pár vámpírral, cicuskám, de gondolom, nem ijedsz meg tõlük.

 Sejtésem be is igazolódik. Alig lépünk párat és máris elénk ugrik egy szippancs. Elénk uró kémeim azonnal elfogják és levágják a fejét. Az én területemen való bóklászásért halál jár, mint a vámpíroknak, mint a számkivetetteknek.

-         Úrnõm, nem szabadna idekint járkálnia – dorgál meg egy rangidõs kém és fegyvert fog Koutára.

-         Nyugalom, semmi gond. Õ a mi oldalunkon áll. – mondom, mire leereszti a fegyvert és illedelmesen meghajol.

-         Nem biztonságos itt lennie…

-         Tudok magamra vigyázni! – csattanok fel. – A fõtanácsos megigérte, hogy nem küld utánam kémeket! Ne számítson semmi jóra, ha visszatérek – mondom durcásan. A kémek meghajolva elmennek. – Kouta, ha akarsz menj várost nézni, küldök utánad pár embert, ha már itt vannak. Nekem elment a kedvem az egésztõl, legszivesebben összetörnék valamit – mondom és sóhajtok.

 Mi ez? Milyen finom illata van… Egy vérfarkas. Az igazi alakjában van. Erõs a kisugárzása, falkavezér lehet. Fajtánkbeli, senkinek se ártalmas. Legalább lesz még társaságom…

-         Igen – feleli biccentve.

 Csókjaimmal és simogatásokkal kényeztetem testét, minden apró mozdulattal egyre közelebb érek célomhoz. Közben pillantásommal néma ígéretet teszek neki, miszerint most a mennyekig repítem. Ajkaimmal valósítom meg egyszer, de miután kiengedem számból farkát, észreveszem, hogy az bizony még mindig harci állapotban van. Egy nyögés hagyja el szám, miko magambavezetem férfiasságát. Füléhez hajolva suttogok:

-         Kitartó cicus vagy. Ezt nagyon szeretem. – Mondandóm befejeztével egyvad csókkal ajándékozom meg.

 Csípõm könnyedén mozog, mindkettõnknek felfûti vágyát. Hirtelen mozdít maga alá, átölel és így mozog bennem, ami ismét elbódítja mindkettõnk érzékeit. Sóhajaink, nyögéseink és apró sikolyaim töltik be a szoba csöndjét. Az õsi ritmus egyre gyorsabb, forróbb és észtvesztõ.

-         Nyaaaahh~! Gazdiiih! – nyög fel, mikor már ott van, amint én is elérem a gyönyört, magja belémcsúrran és forrósággal tõlt el.

 Fáradtan pihegek alatta. Kielégülten nézek rá. Hozzámbújik, így én is könnyedén simulhatok oldalához. Fejét nyakamra fúrja, ahová egy apró puszit is hint. Jólesõ bizsergés fut végig testemen, ujjaim hajábatúrnak és buksijára csókolok, aztán meg rámhull az álom takarója és elfed mindent, csak a sötétséget hagyja számomra.

***

 Már dél van, mikor kiméltóztatunk mászni az ágyból. Természetesen nem maradt el egy kis reggeli hancúrozás. Mit egy? Kettõ. Amint kiérünk megreggelizünk – õ csinálja a kaját -, aztán mivel egyéb dolgom nincs, bemegyek a „nappaliba” és letelepszem a kanapéra, nézegetem a körmeimet, milyen állapotban is vannak. A legjobb lesz, ha kipróbálom – ezzel az elhatározással fel is kelek... Jobban mondva csak gondolatban, mert cicusom mellémülve bújik hozzám. Mosolyogva simogatom meg buksiját, aztán hagyom, hogy fejét lefektesse az ölembe és elfészkelõdjék.

 Igazi királynéhöz méltóan kezdem simogatni.

- Na, cicuska, te mit akarsz ma csinálni? – kérdem aztán, miel már nem bírom a csöndet. 

-         Hogy jöttél ide?

-         Teleportáltam. – Nocsak, tudhat valamit a kölyök. Elém tesz valami kaját. Hús. Felcsillan a szemem, dejól palástolom. A cica leül enni és én is nekilátok.

-         Szóval tudsz teleportálni... Hmm... Érdekes! – jelentem ki. Többet szeretnék róla tudni. Végülis mostmár az enyém lesz Kouta, ha akarja, ha nem.

-         Mond csak, Natalia úrnõ... – vállt udvariasra, ami nekem egy fokkal jobban tetszik. – Mi történt itt? Köbenéztem a városban, mikor megjöttem, és majdnem üres... Sehol egy ember... Csak párat láttam mindössze.

-         Hát, az hosszú lesz. De mivel úgyis maradsz éjszakára, elmondom.

 Imádom, ha engedelmesek és odaadóak a játékaim. Meg is ejtek egy ragadozóvigyort. A levegõben vágyat és túlfûtöttséget érzek. Enyje, cicus, csak nem beindultunk?

 Körbevezetem a házban és elmesélem neki a háborút vámpírok és vérfarkasok közt. Eközben meg testveszéddel csábítom és készítem az estére.

-         Ma este velem alszol. – jelentem ki határozottan, mire engedelmesen bólint. Ezt szeretem.

 Lassan jön el az este. A levegõben már tapintani lehet vágyát, de jól tartja magát. Lefekszem, õ meg vonakodva heveredik mellém. Meztelen. Én parancsoltam, hogy így legyen. Izmos, de mégis vékonyka teste van. Fehér haja, füle és farka is jól mutat rajta.

-         Hmm, micsoda izmos kiscica... – simítok végig felsõtestén, amit õ is viszonoz, mitõl kissé megbizsergek.

-         Csodálatos vagy, Natalia úrnõ! – sóhajt, amitõl mégtöbb kéj illata csúszik orromba. Fel van tüzelve a cicuska.

-         Örülök, hogy tetszem, kiscica! – mosolygok rá elégesetten és fölé tornyosulok. – Mutasd mit tudsz! – lenyúlok férfiasságához, ami azonnal mereven lüktet kezemben. Nyami~

-         Ejha! Szép nagy! Hadd lássam, milyen érzés! –vigyorgok rá és feltérdelve magamat kezdem ingerelni, ami igencsak feltölt vággyal. Kéjesen sóhajtok fel és hajolok nekocskám arcához. Két centi lehet köztünk, a felforrt lehelletünk cirogatja a másik arcát. – Mire vársz? – lehelem és tudom, hogy megérti mit akarok.

 Elkapja ajkaimat és szenvedélyesen csókol. Nyelve azonnal vidám táncba kezd az enyémmel. Tud valamit. Csók közben kitágítom magam eléggé, ami azzal jár, hogy néha belesóhajtok szájába; ígyhát férfiasságát magambavezetve ülök rá. Megfeszül testem és fejem hátraejtem. Nagy és forró, teljesen kitõlt. Picit fáj, de ettõl lesz élvezetes. Azonnal vad tempót diktálok. Körmeimmel mellkasát karcolgatom, amin támaszkodom. Kouta is megemeli csípõjét és velem ellentétes irányba kezd mozogni, mire gátlástalanul nyögök és aprókat sikoltok. Ráhajolok ajkaira és vad, heves csókban részesítem. Fémes íz kerül számba –vér-, de csak tovább fûti vágyamat. Már közel a beteljesülés, egyre gyorsabb az õsi ritmus. Egyre többször szorítom magam össze lent, hogy neki is élvezetes legyen. Alig egy centire a gyönyör kapujától, izgatni kezd, mire az érzékenység miatt nyöszörögni kezdek végeszakadatlan csókunkba. Hol a levegõben, hol a szánkban találnak nyelveink egymásra. Arcom kipirul, forróság önt el. Testem megfeszül és mindkettõnknket a gyönyörbe rántok.

 Pihegve landolok mellkasán. Még mindig bennem van, ami nem annyira zavar. Ez eszméletlen volt. Látom teljesen elsápadó arcát és egy nagyobb korty után a levegõbõl, kicsúsztatom magamból és kérdõn nézek rá.

-         Nem lesz baj, hogy... izé... beléd... – Ah, értem mi baja. Visszahelyezkedem mellkasára és hagyom, hogy hátamat cirogassa.

-         Nem lesz. Csak négy év múlva leszek képes foganni, elõbb vagy utóbb lehetetlen.

-         Aham, tehát... 96 éves vagy.

-         Igen, miért talán gond, cicus? – kérdem és mellkasát cirogató kezem kissé lejebb siklik. – Na, kifújtad magad? – kérdem vigyorogva. 

 Épp egy újabb stratégián dolgozom a vámpírok ellen, de végül otthagyom és ledõlök az ágyra, vagyis dõlnék...

-         Hallo! Van itt valaki? – hallatszik kintrõl, mire ott is termek.

-         Te meg ki vagy? – kérdem és végignézek rajta. Fehér fülek, farok, aranyos pofi. Hmm... talán még haszna is lesz.

-         Nos, igen... Én Morino Kouta vagyok... Éppen erre jártam és... betévedtem ide. – feleli és végigmér. Talán tetszik a látvány?!

-         Mondtam olyat, hogy „Bejöhetsz?” – kérdem mogorván, de amint kiül arcára a félelem egy ragadozó vigyor kúszik arcomra. Aranyos. Körüljárom és szagolgatom. – Mi a franc vagy te? A szagod nem olyan, mint a mi fajtánké, vámpír se vagy... Mi az ördög vagy te? Felelj! – parancsolok rá.

-         Nekomimi vagyok. Röviden neko. – feleli halk egércincogással.

-         Szóval macska vagy. – állapítom meg, mire kapok egy apró bólintást. Leporol egy széket, majd helyetfoglal és néz. – Ki ne essen a szemed... – sóhajtok. – Ha annyira maradni akarsz, akkor gyere a konyhába, mert farkaséhes vagyok. Hmm... milyen találó ez a kifejezés. – kuncogok fel, majd kimegyek a konyhába. Hallom, hogy utánnam lépked.

 Kicsit idegenen nézek szét a helységben és elhúzom a szám. Gondolom rájöhetett, hogy nem kómálom én a fõzést, mert odalép valamihez, ami zúg és kivesz belõle valami kajának látszó dolgot, meg tejet. A tanácstagok kísértek el, szóval õk vehettek kaját. Nézem, ahogy befele kortyol egy pohár tejet és farkincája ide-oda csapkod közben. Édes. Megtartom.

 Elém lép és egy almát tart a kezében, felkínálva nekem.

~ Vegetáriánusnak nézel, kincsem? ~ De észreveszem piros pofiját és inkább elfogadom.

-         Mit keres egy kiscica ott, ahol a halál az úr? – kérdem és forgatom kezemben az almát.

-         Mit keres egy... Mi isvagy te? – kezd bele, de aztán kérdez. Megvillantom kissé hegyes fogaimat.

-         Vérfarkas, abból is a legnemesebb fajból.

-         És mi a... Mi a neved?

~ Édes, mentem megzabálom. Kell nekem. ~ gondolataim szabadon hagyom.

-         Natalia Fox vagyok, kicsi neko.

-         Nem vagyok kicsi! – motyogja orra alatt, mire elvigyorodom.

-         Na jó, maradsz éjszakára! Bár éhes vagyok, de nem foglak megenni, nyugi. Mit gondolnak ezek a tanácstagok, hogy értem én a… a konyhát?! 

Az idõ meglepõen gyorsan telik, s egész különös szokásokat is kialakítottunk, amelyek így, egy hét távlatából egyre kevésbé zavarnak. Az egyik ilyen az együttalvás volt. Mármint egymás mellett. Gondolom szeretne szemmel tartani, hogy ne csináljak badarságokat, meg talán az is mozgatta, hogy megnyugtasson, de valljuk be, két felnõtt férfi nem szokott együtt aludni. De aztán arra gondoltam, hogy õ egyrészt nem ember, lehet, egészen más szokásokhoz szokott, mint amelyek szerint mi élünk, másrészt biztosan magányos lehet itt, a vadonban, teljesen egyedül, s ha találkozhatna is valakivel, mindenki menekülne elõle, mert megrémülnének, hogy egy isteni kreatúrával van dolguk. Ez motivált, mikor elõször közelebb bújtam hozzá, s akkor is, mikor szeretetteljesen, félálomban a hajával játszottam, míg el nem aludtam, igaz ezeket már eleve úgy adtam elõ, mintha aludnék, hogy ne értse félre. Nem tudom, normális-e ez, de õ sem tiltakozik ellene, s nekem is jól esik, mintha kissé sikerült volna közelebb kerülnöm hozzá, s lassan úgy érzem magam, mint otthon éreztem régen: a családommá vált. Bár azért sokszor elgondolkodom rajta, hogy valóban tarthatom-e mondjuk a bátyámnak, mert sosem kérdeztem, nincs is hozzá merszem, nem terhes-e neki a jelenlétem. Mert az ember csak akkor tudja ezt eldönteni, ha már megtapasztalta, mit jelent együtt élni a másikkal. Épp ezért igyekszem minél jelentéktelenebb lenni, hogy nehogy valóban beteljen nála az a bizonyos pohár.

Galibát is csak egyszer kavartam, mikor kis híján belefulladtam a folyóba, mert olyan részre tévedtem, ahol még azt hittem, biztonságos, de a folyómeder gödröt rejtett, és onnantól kezdve, hogy elvesztettem az egyensúlyom, esélyem sem volt. Keep szerint ez azért van, mert folyamatosan romlik a látásom, s hiába mondtam, hogy ez nem igaz, csak mélyet sóhajtott, és azt hiszem, elkönyvelte  magának ezt a magyarázatot.

A mai nap különösen nyugodalmasan telt, s bár nem sok mindenben hagyott segíteni, meg aztán nagyon sok dolgot sem tervezett, mégis elfáradtam, s egész elgondolkodva mosdom a kissé hideg patakban. Ma is, mint annyiszor, olyan érzésem van, mintha figyelnének, de már ezt is megszoktam, minden bizonnyal az erdõ állatainak tekintetét érzem a bõrömön.

Ahogy elkészülök, megtörölközöm, majd magamra veszem a köpenyem, s vidáman, üdén és frissen csámpázom vissza a házba, hogy elõkészülhessünk az alváshoz. Mikor ezzel is megvagyunk, mellé telepedve hamar elnyom az álom.

* * *

Talán hajnal lehet, de az is könnyen elõfordulhat, hogy már reggel felé jár az idõ, mikor álmomban különös érzés fog el. Mintha az arcom elöntené valami tõlem független melegség, amely valamennyire visszarángat a valóságba, de nem eléggé ahhoz, hogy fel is ébredjek rendesen. Valamit még motyogok is, bár én sem emlékszem az értelmére, oly gyorsan zuhanok vissza az álmok világába.

* * *

Reggel arra ébredek, a haja cirógatja az orrom. Az emlegetett testrészt megdörzsölve felnyitom a szemeim. Szeretem, hogy ilyen közel van, mert reggel mindig az õ arcával találom szembe magam, s ilyenkor tisztán láthatom vonásait. Sokáig azonban nincs merszem nézni, így felülök, s érzem, mocorogni kezd õ is. Sosem tudok úgy ébredni, hogy ne ébresszem fel õt is azonnal...

Nagyot nyújtózom, már úgyis mindegy alapon, s a szemem megdörzsölve pillantok ki az ablakon. Szeretem a kellemes bár maszatos színeket, amelyek a reggeleket kísérik. Döbbenetemre azonban tökéletesen látom az ablakot, és az azon túli világot is. Meghökkenek, s ahogy felfogom, hogy voltaképp a szoba minden részletét látom rendesen, felsikkantok. Nem értem, mi folyik itt?!

Karjai azonnal átölelnek, s fülembe leheli a nyugtató szavakat: - Itt vagyok, semmi baj... - zavarba jõve pillantok profiljára, majd ismét magam elé.

- Én csak... azt hiszem, még álmodok - felelem teljes meggyõzõdéssel. - Látom a felhõket, meg az ajtót, meg úgy... mindent...

Nem felel, csak beleharap a vállamba, amire ismét csak felsikkantok, majd mélybíborrá változom, õ pedig felnevet. - Látod, nem álmodsz - majd végigsimít az arcomon, s magához ölel. - Örülök, hogy sikerült.

- Mármint? - értetlenkedem a megilletõdöttségtõl lelassult felfogással.

- Nem fontos, örülök, hogy látszólag meggyógyultál - nyom még puszit is a arcomra, teljesen lesokkolva, majd felállva indul a dolgára. Én vagy jó öt percig még ülök, és bámulok szájtátva, mire felocsúdok, és eszembe jut, hogy legalább a szám becsukhatnám, mielõtt belerepül egy légy... Miért piszkál mindenki csak engem?! Otthon is mindig én voltam a vicc tárgya, és határozottan nem vicces!

Bevágnám a durcát, de az otthonom gondolatára is inkább egyfajta szomorúság járja át a lelkem. Már nincs meg az az otthon...

* * *

Nevetséges, de egy ideig eltartott, mire felöltöztem. Egyszerûen nem tudom belõni a tárgyak távolságát, mert hozzászoktam,a mit élesen látok, az közel van, de ez  a feltétel most egyáltalán nem érvényesül! Iszonyatosan bénának érzem magam, mintha legalább is most lenék nyomorék. Pedig nem akarom elrontani az örömét, mert biztos, hogy õ tett valamit, lehet, hogy igen jelentõset, csak én nem vagyok vele tisztában, mi mindent, hogy most ismét jól lássak. Persze majd belejövök, de ahh, épp olyan elveszettnek érzem magam, mint az elsõ nap, csak épp most nem kis híján vakon, hanem elvileg éles látással...

Mire kijutok a nem épp kilométerekre levõ konyhahelységbe, már az asztalon terpeszkedik a reggeli. Sóhajtok egy nagyot. Már nem kell sok, hozzászokok az új látási viszonyaimhoz, és végre sokkal, de sokkal hasznosabb lehetek majd a számára, mert nyugodtabban bíz majd rám mindent. Például mehetnénk együtt bogyókat, gyümölcsöket gyûjteni az erdõbe, s akár megpróbálkozhatnék egy kis kertecske gondozásával is. S talán idõvel, ha szépen megkérem és már bizonyítottam, engedi majd, hogy valami hasznos tárgyat faragjak neki, például az eltört cserépedényke helyére.

- Jó étvágyat! - ülök le mosolyogva, s viszonozza jókívánságom. Egy kis gyümölcshöz támad kedvem, olyan szépen terpeszkedik a tálon, azonban ahelyett, hogy megmarkolnám, elsiklik a levegõben a kezem, a semmit tapogatva. Riadtan pillantok rá, s látom, hogy felkeltette az érdeklõdését a szerencsétlenkedésem. Visszahúzom a kezem, majd nyelek egy nagyot. Le kell nyugodnom, mert ha kapkodok, csak még rosszabb lesz. Nyugalom, Cyrus, másodszorra menni fog, csak kicsit közelebb kell nyúlnom...

Ismét nekikezdek, de a kezem kissé remeg. Érzem magamon a figyelõ szemeket, de nem merek ránézni, csak a gyümölcsöt szuggerálom. Lassan közelítek, majd mikor az ujjhegyemmel megérzem a gyümölcs bõrét, kissé elõrébb nyúlva ragadom meg. Megörülök a sikernek, de talán korai volt, mert ahogy megemelem a zsákmányt, nem figyelve, hogy más is van az asztalon, emelem vissza magam elé, s lendületbõl lekönyöklöm az asztalról a vizes korsót, amely ezek szerint egy vonalban lehetett a tállal. Ijedtemben még a gyümölcsöt is eldobom, s megrettenve nézem az ismét darabokra tört edényt, s elönt a deja vu...     Csönd telepedik ránk, s megfagy a pillanat. Érzem, hogy a tüdõm összeszorul, majd felpattanok, kezeim mögé rejtve az arcom, s kiszaladok, hogy ne lássa, ahogy elõtör belõlem a sírás. Nem udvarias, de egyszerûen nem tudom, mit tehetnék mást.

A patak partján telepedem le, a térdeim felhúzva, s rájuk támaszkodva szipogok. Hamarosan lépteket hallok magam mögül, s megfeszülnek az izmaim, ahogy letelepedik mellém.

- Sajnálom - súgom, mire felsóhajt.

- Én nem - mondja végül, s nem igazán értem, így rápillantok, hogy megpróbáljam kigondolni, mire gondolhat, de csak mosolyog rám.

- Miért nem? Hiszen olyan szép volt...

- Az csak egy edény, de hogy összetört, és nem én tettem, azt jelenti, nem vagyok egyedül.

Felhúzom az egyik szemöldököm: - Azt kellene gondolnom, hogy igen magányos lehettél eddig, ha ilyen fura következtetésekre vagy képes jutni... - nem akarok pimasznak tûnni, de valóban így gondolom. Mert nem mindennapos dolog örülni annak, hogy valaki összetört egy fontos használati tárgyat. Aztán hirtelen jut eszembe, hogy még csak köszönetet sem mondtam semmiért, s nagyra nyílt szemekkel fordulok hirtelen felé, teljesen felé fordulva, a térdeire támaszkodva hajolva közel. Beidegzõdés...

- Még meg sem köszöntem, hogy … - hát, voltaképp nem is tudom, mi történt. - hát, hogy kieszközölted ezt a csodát - próbálom valamennyire értelmesen befejezni. Két keze az arcomra siklik két oldalról, eligazítva az elõre pofátlankodó tincseket. Nem tudom, miért, de ahogy rá pillantok, kimelegszem, s ajkaim résnyire nyílnak ösztönösen, ahogy egyre közelebb hajol. A szívem ezerszeres tempóban kezd doboni, s megremegve hunynám le a szemeim, ha nem bukkanna fel valaki mögöttünk, s nem vonzaná magára a tekintetem. Mintha észrevenné õ is, néz hátra, elengedve, sõt eltolva magától. Zavarodottan nézek a lenge öltözetû, meseszép fiatal nõre, aki érdeklõdve néz meg, majd mintha csak egy érdekes, de felejthetõ alkotás lennék, már ügyet sem vetett rám, teljes figyelmét Keepnek szenteli, intim közelségbe lépve, majd buján hozzásimulva. Igaz, én nem tudhattam, hogy õ voltaképp egy nimfa...

- Rég láttalak, Keephiszosz - simít végig a fedetlen mellkason, s nem tudom, miért, de azt kívánom odabenn, bárcsak ne hagyná!

- Miért jöttél, Agraida? - kérdezi, mire a nõ csak felkuncog. Tehát ismeri... Nem tudom, mit lenne illendõ tennem. Bemutatkozzam? Nem kíváncsi rám senki, csak egy egyszerû halandó vagyok. Viszont lehet, hogy ha nem teszem meg, akkor meg megsértem udvariatlanságommal. Jobb híján felállok, kissé megigazítom a mellkasomon szétcsúszott ruhám, s félénken ácsorgok a háttérben maradva.

- Nemeszisz küldött  -feleli a nõ, majd ellép Keep mellõl, s nagy riadalmamra felém veszi az irányt. hiába félek, hiába érzem, hogy remegni kezdek, nem merek egy tapodtat sem mozdulni. A nõ az állam alá siklatja az ujjait, s megemeli a fejem, egyenesen a szemembe nézve, mintha azokat vizsgálná. - Érdekelte, mi ösztönzött arra, hogy beleszólj a természet rendjének örök igazságaiba. Tudod, hogy érzékeny az ilyen dolgokra. Nem gondoltam volna, hogy beújítottál egy szeretõt.

- Elnézést - szólalok meg egész halkan, kijavítva a szépséges nõt. - De én is férfi vagyok - célzok rá, hogy nem vagyunk szeretõk. Persze nem lenne különc dolog, de nem, itt semmi ilyesmirõl nincs szó.

A nõ még vizslatóbban pillant végig, majd felnevet hangosan. Nem értem, mit talált olyan viccesnek: - Milyen édesen naiv vagy! - jegyzi meg, majd elengedve Keep felé fordul: - Ezek szerint még nem vitt rá a lélek, hogy megrontsd az ártatlanságát? A helyedben vigyáznék, mert roppant cuki darab, ha elterjed a hír az istenek világában... - nem fejezi be a mondatot, de a pillantása nem sok jót ígér. Nem értem, de összeszedem a bátorságom, s inkább az engem jobban érdeklõ dologról próbálok érdeklõdni.

- Keephiszosz bajba kerülhet, amiért visszaszerezte a látásom? - nem akarom, hogy bajba kerüljön miattam, akkor inkább nem kell!

- Könnyen meglehet - fordul vissza felém ismét a nõ, de Keep megragadja a karját, mire felszisszen, s dühösen méregeti õt.

- Kérem! - borulok a földre elõttük. Nem kerülhet miattam bajba, ne pont én miattam! - Ne õt büntessék, hanem engem!

- Cyrus! - szól rám Keep, de nem hagyom abba.

- Õt a jószándék vezérelte, de az egész az én hibám, én kértem, én kértem õt önzõn!

Térdeim magam elé húzom, beléjük kapaszkodva, hogy legyen erõm megkérdezni azt, amitõl hirtelenjében a leginkább tartani kezdtem: - Szerinted... élnek még?... - hangom olyan üresen cseng, mintha magam is már csak árnyéka lennék önmagamnak, aki a túlvilág felé menet eltévedt, mert még elintéznivalója maradt ezen a világon. Õ leguggol elém, s arcom két keze közé fogva felel: - Sosem lehet tudni, a Moirák miként fonják az élet fonalát. Akárhogy is, életre ítéltettél, most csak ezzel foglalkozz - kúsznak hûvösen meleg ujjai végig a nyakamon, majd a vállamon tovább “gurulva” le, hogy végül ujjaim fogják körbe, s felemeljen álló helyzetbe.

Ugyan párszor orra akartam bukni, illetõleg neki kellett összekaparni, felakadtam pár ágban, ilyesmi, mégis zaklatottságomhoz képest jobbára egyben értük el a helyet, ahol lakik. Nem sokat látok belõle, csak az ajtó közeli részeket, amelyekhez elég közel lépünk, miközben áthaladunk rajta. Hogy a szoba közepére érünk, rám néz várakozón, én pedig értetlenül pillantok vissza rá. Aztán ujjai mozgolódni kezdenek az enyéim között, s leesik, mit is szeretne. Enyhén elpirulva engedem el a kezét, sajátjaim szégyellõsen összefûzve magam elõtt, egyik lábamról a másikra hintázva. Nem igazán tudom, mihez kezdhetnék, kényszerû vendég vagyok, és hát, nem tudom, mit is szabad és mit nem. Zavarom csak növeli, hogy a gyomrom, mint aki felébredt dermedtségébõl, hangosan kezd korogni. Felnevet, s csilingelõ kacagása nem könnyít a helyzetemen, szívem szerint elsüllyednék szégyenemben.

- Készítek egy kis halat, megfelel? - érdeklõdik, mire bólintok egyet. Aztán összerezzenek, ahogy keze ismét a fejemen pihen meg, csak épp most a fejem búbján. - Érezd magad otthon!

- Jó... - felelem halkan, majd kis idõ múlva, mikor már elfordul, hogy magára kapva valamit valóban nekikezdjen valamit készíteni, hozzáteszem. - Körülnézhetek?

- Persze - engedélyezi.

- Nincs tiltott terület?

- Nem, nincs - hangja derûs, meg mernék rá esküdni, hogy bár nem látom, nevetését elnyomva vigyorog szélesen, és jót szórakozik rajtam. De hogy engedélyt kaptam, valóban nekiindulok, hogy felfedezzem a szobát, ha itt kell élnem, jobb, ha még most megjegyzem, körülbelül mi merre van, hogy akkor is megtaláljam, amit keresek, vagy amit majd kér, ha a szoba másik, homályba burkolózó végén van hozzám képest. Mert bár nem hatalmas hodály a szoba, mégis, egyik felébõl már nem látom a másik felét.

Az elsõ, ami utamba kerül, egy láda. Igazán szépen faragott darab, ámulva tapintom végig az íves mintákat, különbnél-különb fantáziavirágokat, stilizált állatokat. Fenséges mestermû. Kinyitni azonban nem merem, az illetlenség lenne.

Inkább felegyenesedve haladok tovább a fal mentén. Teljesen átlagos kellékek sorakoznak gondos rendben, ahogy az étkezéshez szükséges eszközökig bóklászok, felderülök, és meg is ragadok két fõre elegendõ készletet mindenbõl.

- Hova tehetem? - mosolygok rá, hogy végre találtam valamit, amivel hasznossá tehetem magam.

- Az asztalra - int valamerre, de már eleve ezt homályosan látom, hát akkor még a megjelölt helyet. Mégis elszántan pillantok a vélt irányba. Meg tudom csinálni, otthon is ellavíroztam, itt is el tudok. A dolog itt azonban egy, elõre nem beszámított problémába ütközik: otthon tisztában voltam vele, mi merre van, itt még csak épp, hogy elkezdtem felfedezni. Így amikor nagy sunggal, lelkesen nekiindulok, még nem tudom, amit fél perccel késõbb már egy életre megjegyzek: az asztal feltételezett helye, és az én tartózkodási helyem közti matematikailag legrövidebb egyenes út nagyjából közepén egy átlátszó, vagy legalább is világos, a padló márványával megegyezõ színû edény -vagy valami hasonló - helyezkedik el - már csak helyezkedett - és rövid, újkeletû ismeretségünk tragédiába torkollik. Magam részérõl íves hasast vágok, õ pedig feldõlve ripityára törik részvétet vállalva a  kezemben levõ tányérral. Riadtan, torkomban dobogó szívvel pattanok térdelõ helyzetbe, és azonnal mentegetõzni kezdek.

- Roppant mód sajnálom, nem akartam, én nem láttam, hogy van valami az útban, én komolyan nem akartam. Ugye nem valami fontos, mondd, hogy csak egy jelentéktelen edény volt, eskü készítek sokkal szebbet, csak ne haragudj rám! - kezdem kapkodva összeszedni a darabokat, s ismét rám jön az ideges reszketés, amivel egyszerûen nem tudok mit kezdeni, de félek, még jobban felidegesítem vele, azonban ez a gondolat ismét csak arra ösztönöz, hogy még jobban remegjek egész testemben. De, mint mondják, a baj csõstül jön, a nagy kapkodásban fájdalmasan szisszenek fel, ahogy a tenyerem szabályszerûen kettéhasítja egy élesebb szilánk, s vérem vöröse a padlóra hullik. Megdermedve nézem, mert rosszul bírom a vért, s csak az “ébreszt” fel, hogy megragadja sérült kezem.

- Sajnálom, nem akartam semmit összevérezni, feltakarítom - mentegetõzöm, megpróbálva kirántani a kezébõl a kezem, hogy a ruhámba mélyesztve felfogjam a vérzést, de nem engedi.

- Nyughass! - hangzik a rövid utasítás, s rémülten reszketõ szívvel engedelmeskedem, csak fájdalmasan nyikkanok egyet, ahogy a sebbõl körmeivel egy cserépdarabot horgász ki. - Ülj le! - szót fogadnék én ismét, de fogalmam sincs, hova kellene telepednem. Így csak felállok, és szédelegve ácsorgom bizonytalanul.

- Sajnálom, én tényleg nem akartam gondot okozni...

- Akkor ülj le végre! - dörren rám kissé erélyesebben.

- Megtenném... - felelem összehúzva magam egész kicsire. - De nem látom, hova kellene...

Ahogy közel lép, görcsösen összezárom a szemeim, és még jobban próbálom magam összehúzni egész apróra. Ujjai állam alá siklanak, és maga felé emeli a fejem. Belül rettegve nyitom ki a szemeim, mert biztosan tudom, ha nem tenném, iszonyatos haragra gerjeszteném nyomban. Hogy ismét ilyen közel van, újból tisztán látom minden vonását.

- Ennyire rosszul látsz? - érdeklõdik, mire elkapom róla tekintetem szomorúan.

- Már a saját lábujjaim sem látom rendesen, ha állok. De nem a hasznavehetetlenségem miatt áldoztak fel... Szeretnék segíteni cserébe amiért megmentettél. Nem tudnám elviselni, hogy csak úgy pesztrálj, és én ingyen élõsködjem rajtad csupán. Tényleg meg tudok csinálni mindent, amit mások. Rám bízhatsz bármit, kérhetsz bármit, csak kérlek, ne haragudj rám! - keresem meg ismét tekintetét esdekelve. Nem szeretnék púp lenni a hátán, nem akarom, hogy eltaszítson magától, hiszen õ az egyetlen, aki számára még létezem. Nélküle talán nem is marad senkim ezen a világon, és én iszonyatosan félek attól, hogy egyedül maradok!