Az éjszakát nyugtalanul várakozással telve töltöm, míg újra Layla vezet végig a rengeteg folyosón és ajtón. Ha ismerném az utat biztosan elõre szaladnék Hiroshi felé, de így csak eltévednék. Szóval igyekszem az eszemre hallgatni és Layla mellett maradni, de alig bírok ilyen lassú tempóban menni ennyi várakozás után. Amikor meglátom az egyik ajtó mögött, szinte repülök a karjaiba.

-          Hiroshi. – suttogom a nyakába, úgy csimpaszkodom rajta mintha attól félnék eltûnik elõlem. Csókolni kezd és én gondolkodás nélkül adom vissza minden csókját.– Ugye jól vagy? Nem bántottak? – kérdezem amikor végre képes vagyok annyira elengedni.

-          Semmi bajom. Igazi kis császári lakosztály kaptam, méghozzá saját testõrrel. Inkább magadról mesélj. Remélem, meggyógyultál már.

-          Igen, teljesen jól vagyok.  Egy Layla nevû tündér ápolt egészen idáig. Nagyon kedves. Esetleg nem mondtak neked valamit arról, hogy itt maradhatsz-e?

-          Csak annyit, hogy míg a varázslók itt tanyáznak semmi kép se eresztenek el. – valamiért ismeretlenül is bízom az itteniekben, amióta csak megjöttünk. Talán csak azért mert nagyon régen nem éreztem már magam ilyen biztonságban. Bár Hiroshi jelenléte biztonságot is nyújtott de az érkezésével érte is elkezdtem aggódni.

-          A tegnap beszéltem a fõmágussal. Említettem neki, hogy tanulni szeretnék, hogy majd megvédhessem magam. Remélem, hogy segíteni fog.

-          Biztosan úgy lesz. Menjünk ki a kertbe, most nagyon szép idõ van. - megfogja a kezem és úgy vezet ki egy csodálatos kertbe.

-          Milyen furcsa ez. Már nagyon régen nem érezhettem magam ilyen biztonságban. – erre a mondatomra maga felé fordít és megcsókol. Mintha még a csókja is édesebb lenne mint amire emlékeztem.

-          Bocsánat a zavarásért. –a hangra figyelek csak, egészen eddig észre sem vettem Laylat– Jó hírem van. A fõmágus és a tanács ma megtárgyalta az ügyeteket Marianne. Maradhatsz és a fõmágus személyesen fog oktatni téged, hogy teljesen uralkodni tudj az erõd felett.

-          És Hiroshi? Õ is maradhat? – kérdezem aggódva.

-          Hát persze… - mondja és engem elönt a boldogság.

-          Ez remek. – ennél jobbat nem is kívánhatnék.

-          Nos késõre jár. Marainanne ma sokat voltál fent, talán az lenne a legjobb, ha visszajönnél velem és lepihen…

-          Én itt maradok Hiroshival. – szakítom félbe.

-          Az a szoba egy személyes, nem lenne elég kényelmes kettõtöknek. Erõsködik a tündér. – válaszol.

-          Kisebb helyen is aludtunk már. Én nem vagyok kényes. Különben is, ha jól tudom én vendég vagyok itt… - mondom neki és az együtt töltött éjszakákra gondolok, az is eszembe jut amikor a labirintusban együtt voltunk.

-          Úgy is van. De…

-          Akkor ott alszom, ahol akarok. – mondom és már tudom hogy meggyõztem.

-          Na jó nem bánom, ha Hiroshinak sincs ellene kifogása.

-           hát én… - Hiroshi bizonytalanságára összeszorul a szívem. Nem tudom õ viszontszeret-e – persze, hogy nincs. – kicsit megnyugszom a válaszára.

-          Akkor maradok. – bújok hozzá szorosan. Layla kimegy a szobából és mi ketten maradunk.

Újra eszembe jut amikor együtt voltunk és aztán az ahogy azt mondta nem tudta mi történt vele. Talán csak rám volt ekkora hatással ez az utazás.

-          Köszönöm hogy segítettél biztonságba érkezni. – mondom de a hangomban már hûlt helye sincs az elõbbi boldog perceknek.

-          Szívesen. – jó ideig várok de csak ennyit mond.

-          Nem kell a városban maradnod ha nem szeretnél. –fáj ezt kimondani de tudnia kell hogy nem fogoly már többé.

-          Ha azt akarod, hogy elmenjek kimondhatod. Nem kell itt tartanod csak azért mert … történt ami történt. – mondja kelletlenül.

-          Történt? – suttogom neki.

-          Tudod, ilyen abszurd helyzetekben…

-          Az én életem ez Hiroshi. – vágok közbe. – Lehet hogy ez neked csak egy… kaland, de nekem ez az életem.

-          Kaland?! – most már õ is dühösnek tûnik. – Azt hiszed egy kaland kedvéért végigcsináltam volna mindezt? Tényleg azt gondolod hogy csak ennyit jelentett számomra az egész?

-          Honnan tudhatnám? Hiszen ha szóba hozom az estét amit együtt töltöttünk, amikor egyszer szeretkeztünk. – mondom ki végre kertelés nélkül.

-          Nem volt jogom visszaélni a helyzettel. – hajtja le a fejét. Tehetetlen dühömben, ösztönbõl lepofozom.

-          Nem éltél vissza, akartam! Értsd már meg!  

Újra meg akarom ütni mire a mozdulat közben elkapja a kezem. Egy pillanatig a kezemet szorítva néz velem farkasszemet, majd hírtelen csókolni kezd. Vadul csókol, hogy szinte már fáj, de nem húzódom el. Minden dühömet és fájdalmamat beleadom ebbe a csókba.

Hírtelen veszi észre magát és azonnal el is lép tõlem. A fejét elfordítva igyekszik visszanyerni az önuralmát. Hozzá lépek és a mellkasára teszem a kezem. Amitõl egy pillanat múlva felkap majd az ágyra tesz. Mozdulni sincs idõm már fölöttem is van.  Újra vadul kezd csókolni, most ha lehet még éhesebben mint eddig bármikor. A kezem a hátára csúszik, magamhoz akarom húzni, még közelebb. Teljesen rajtam fekszik de mintha ez sem lenne elég közel. Elengedi az ajkam majd néhány biztos mozdulattal megszabadít felsõ ruházatomtól. Addig vetkõztet amíg már csak egyetlen bugyiban fekszem alatta. Csak néz le rám. A szeme telve vággyal, majd megszólal. – Nem tehetem ez. – néz a szemembe.

-          Ne beszélj most. – suttogom az ajkára hajolva.

Elkezdem kigombolni az ingét, majd a nadrágját. Látom a szemében hogy különbözõ érzések harcolnak benne, de én most nem akarok gondolkodni. Nem tudom mi lesz holnap és ebben a percben nem is érdekel. Ahogy lehúzom az alsónadrágját, meglepõdöm. A vágya teljesen merev. Nincs idõm ezen gondolkodni mert amikor hozzáérek a férfiasságához  gyorsan történik minden. Leveszi a bugyimat és a következõ pillanatban már magamban érzem õt. Felsikítok az érzésre, lassan kezd el mozogni bennem, majd ahogy a testem alkalmazkodik az övéhez gyorsabb tempóra vált, én pedig csak szorítom és vele együtt mozgom amíg mindketten el nem élvezünk.

Amikor újra képessé válik irányítani a testét leszáll rólam én hozzá fordulok és szorosan hozzá bújok.

- Itt vagyok, ne félj. – érzem az ölelését és a hangját is hallom, de nem látom õt. Annyira fáradt vagyok. Próbálom erõltetni a szemem, hogy lássak valamit, csak többszöri sikertelen próbálkozásra adom fel. Muszáj megnyugodnom, csak akkor fogom magam jobban érezni. Lassan sikerül és mély álomba merülök. Amikor másnap felébredek, már jobban érzem magam. Most már látok is.

-       Éhes vagyok. – mondom halkan Hiroshinak.  

-       Megyek és megpróbálok keresni valami ehetõt. El ne merj mozdulni innen és ha bármi történne kiálts utánam. – elég morcosan néz rám. Nem vagyok már kisgyerek, jó lehet hogy nem vagyok annyira talpra esett de azért elleszek. Egy ideig csak ülök és várom hogy visszajöjjön. Ugyan már ezzel nem leszünk elõbbre inkább körülnézek, csak itt a környéken. Hátha ad valami támpontot a továbbiakhoz. Alaposan figyelek meg részletet. Találok néhány gyógynövényt is és amelyiket biztosan sikerül felismernem össze is szedem a táskámba, hisz nem tudjuk mi vár még ránk. Az egyik kõ tövében is van néhány.

-       Hiroshi! – szólok neki azonnal, ezt látnia kell.

-       Hát te meg? Nem azt mondtam neked, hogy maradj veszteg?

-       De igen… Viszont ezt egyszerûen, muszáj volt megnéznem. Nézd.

-       Látom. Szikla. Mi van vele? – most komolyan nem látja? Én szívtam be azt a fura port, ez lehet annak a hatása? Nem, tuti hogy ott van.

-       Nézd meg jobban. – nézem, de hiába meresztgetem a szemem semmit, sem látok.

-       Ugye nem megint valami írást látsz? – az égre emelem a tekintetem.

-       Dehogy, ott egy lépcsõ. Szerintem a kastélyhoz vezet. – magyarázom neki és már mennék is, de õ visszatart.

-       Csak ne olyan gyorsan. Elõször enned kell és pihenni, nagyon rosszul voltál a virág mérgétõl.

-       Jól vagyok. – próbálkozom, de túl határozott. Látszik a szemeiben, hogy ebbõl nem enged. Így nem vitatkozom, leülök enni. Amint végeztem kérdõn nézek rá. Azt akarja, hogy pihenjek is?

-       Szó sem lehet róla. Nem tudok egy helyben ücsörögni, mikor ilyen közzel vagyunk a célhoz. – morogva követ engem. Hamar rájövök hogy õ még mindig nem látja majd egy varázsigével elõhozom a lépcsõt. Siker. Induljunk. Hosszú gyaloglás következik, este már nagyon fáradtnak érzem magam de igyekszem nem mutatni. Egy pillanatra azt hiszem a szemem káprázik amikor meglátom a vár egyik hatalmas ajtaját.

-       Végre meg van, amit kerestünk. – morogja.

-       A bejutás, biztos nem lesz könnyû. – lehet, hogy a kapu is csapda.

-       Ott egy kapu, legjobb lesz, ha arra megyünk.

-       Biztos?

-       Hát legalább, nem gondolhatják, hogy hátul akarunk besunnyogni. Szépen bemegyünk a kapun… már persze, ha tudunk, mint a rendes emberek. – ez nem hiszem hogy ilyen egyszerû, de tény hogy a legtöbb varázsló azt szereti ha az érkezõk felfedik magukat.

Amikor oda érünk Hiroshi egyszerûen fogja magát és kopog. Engem meg elfog a rémület. Mi van ha mégsem lett volna szabad idejönnünk.

-       Mit akartok?- néz ránk egy eléggé idõs kapuõr.

-       Ezt a lányt itt, sötét mágusok üldözik, szeretnénk védelmet kérni a számára. – válaszol Hiroshi mielõtt akár csak levegõt vennék.

-       Sötét mágusok? – morogja az õr. Persze mi oka is volna segíteni. - Talán inkább ti ketten vagytok azok, hogy el tudtatok vergõdni idáig. – a nyakláncom reszketni kezd a nyakamban. Itt is mûködik? Gyorsan elõkapom és rápillantok. Ez nem lehet, hogy találtak meg? A kristály szerint nagyon közel vannak.

-       Mi az ott nálad lányom? Mutasd csak.

-       Jönnek. Még itt is ránk találtak. – fog el a pánik.

-        Befelé! Mindketten! – csak azt veszem észre ahogy beránt a kapun. - Téged nem engedhetnélek be, mert nincs igazi varázserõd… de ettõl most eltekintek. Természetesen, ahogy elmúlt a veszély el kell menned. Elvezetlek titeket a rend fõnõkéhez õ, majd megmondja mi a teendõ. – mondja és már megy is elõre. Mi pedig lélekszakadva követjük õt. Meg tudnak minket azaz engem védeni az ellenségeimtõl, ha akarnak. Igyekszem úrrá lenni a pánikomon, bár az újra és újra elhatalmasodik fölöttem. Hiroshi is látja rajtam és bátorítóan megszorítja a kezemet. Az idõ amit a folyosókon kanyarogva töltünk óráknak tûnik és a táv kilométereknek. Egy idõ után már mindenhol ajtók vannak és mi idõrõl idõre belépünk valamelyiken. Már fogalmam sincs merre lehetünk. Nagyon fáradtnak érzem magam. A padló az ajtók és a plafon képe összemosódik elõttem…

***

Számomra ismeretlen helyen ébredek. Hosszú idõ óta elõször vagyok ágyban, körülöttem a szoba úgy néz ki mintha egy barokk festményben lennék. Mindenhol márvány, aranydíszek, virágok. Zavaros fejjel ülök fel az ágyban, hosszú csipkés hálóing van rajtam. Hová lettek a saját ruháim? És egyáltalán én hol vagyok? Hiroshi? Mi lett vele? Meddig aludtam?

Kimászom az ágyból és ki a szobából. Sehol senki, csak folyosók. Rengeteg folyosó. Sorra kezdem nyitogatni õket, de egyikben sincs senki. Mindegyik éppoly szép mint amiben felébredtem de üres. Nagyjából 10 szoba után kezdek kétségbeesni. Egyre gyorsabban megyek, a végén már szaladva a hosszú folyosón már csak találomra török be egy-egy üres szobába. Hangosan sikítok fel amikor egy forduló után egy zöld ruhás hölgybe ütközöm. Ahogy levegõ veszek észre veszem, hogy õ egy tündér?!

-          Szia. – szólal meg végtelenül megnyugtató hangon. – Hogy kerültél ilyen messzire a szobádtól?

-          Én… felébredtem és hol vagyok és hol van Hiroshi? És…

-          Csss. Nyugodj meg. A kastély harmadik emeletén vagy. Lefektettünk mert elájultál. Nagyjából 2 hete nem keltél fel.

-          2 hete…- uramisten mi történhetett azóta? – Látnom kell Hiroshit.

-          Elõször is jobban kell lenned.

-          Jól vagyok. Hol van Hiroshi?

-          Ha elég jól vagy akkor rendfõnök elé kell járulnod. Gyere visszakísérlek a szobába, hogy felöltözhess és rendbe szedd magad. Így mégsem járulhatsz a rendfõnök elé. – mosolyog és a szemén látszik, hogy jót akar. Mégsem láthatom Hiroshit. Hiszen kötelessége egy jövevénynek elõször a vezetõ elé járulnia és fõként érkezése okát tudatni.

A szobában a tündér elõveszi néhány ruhadarabot és tisztálkodó kelléket.

-          Ez nem az enyém.

-          Tudom, de a rendfõnök elé megfelelõ öltözékben kell járulnod, ami tükrözi származásodat és rangodat is. – ahogy a ruhára nézek látom, hogy a hosszú rengeteg elrejtett motívummal hímzett ruha és egyéb kellékei mind az erõm szintjére és a származásomra utalnak. Láttam már a ruhákat a könyvemben, de sosem gondoltam hogy valahol is használják ezeket.

Igyekszem hamar elkészülni és amint kész vagyok a tündér megint folyosók végeláthatatlan során vezet végig. Amikor már teljesen elvesztettem a fonalat egy szobába kísér és azt mondja várjak. Idegesen kezdek járkálni. Jó idõbe telik amíg a nõ vissztér és int, hogy kövessem.

Hamarosan hatalmas terembe lépünk, ami legalább egy katedrális méreteit viseli. Sok különbözõ varázslény van bent, de mindenki elhalkul és helyet nyit nekünk amikor közel érünk. Bámulnak engem. Nem tudják mit keresek itt, nem lenne jogom itt lenni.

A terem másik végében egy hatalmas aranytrónuson ül a rend fõnöke. A tündér mozdulatát követve én is meghajolok az idõs varázsló elõtt.

-          Köszönöm Layla. – szólal meg mély az egész termet betöltõ hangján. Mire a tündér távozik. – Marianne lépj emeld rám a tekinteted egy pillanatra, kérlek. – Amint megteszem azonnal tud mindent rólam. Mély szemének egyetlen pillantása elég, hogy elõtte legyen a múltam, jelenem és a jövõm is.

-          Nagy felelõtlenséget követtél el amikor azt az embert magaddal hoztad. – szólal meg újra.

-          Tudom, de nélküle már halott lennék, vagy elkaptak volna. – az öreg csak bólint.

-          Mit szeretnél mit tegyek ezek után?

-          Segítségedet kérem rendfõnök, hogy megtanulhassam megvédeni magam a vár biztonságában. Amint képes leszek erre haladéktalanul elhagyom a várat. Bár tudom hogy nem remélhetek  ilyen nagy kegyet sem.

-          Mi szándékod az emberrel, akit idehoztál?

-          Nem tudom. – nézek rá és szemembõl árad az õszinteség. – Nem tudom miért is történtek így a dolgok, képtelen vagyok magyarázatot adni a múltra, sem tervet a jövõre.

-          Rendben. Kívánsz mást mondani?- csak megrázom a fejem. – Layla légy szíves kísérd az emberhez. Amíg holnap közlöm a döntésemet. – ezzel int, a tündér már indul is én pedig követem õt. Semmi más nem jár a fejemben még a jövõm sem csak Hiroshi. 

-          Igen. Picit megütöttem a vállamat, de egyébként semmi bajom. –azért fáj a vállam, ezt aztán sikerült megcsinálnom. Innen se elõre se hátra. - Okos varázslat mondhatom – néz a fénygömbömre.

-          Ez is az én hibám – szipogok. Erre hozzám jön és átölel.

-          Nem tudhattad. Tüntesd el azt a gömböt, itt nem sok hasznát vesszük, csak feleslegesen pazarolod az erõdet… illetve erõnket. – igaza van én is fáradt vagyok és lehangolt. Biztosan a hely teszi, legalábbis remélem. De ha eltûntetem alig lesz fényünk, viszont most nem csak a saját erõmmel játszom.

-          Rendben. – iszunk és eszünk. Nem kéne mindent megenni de nem is kéne rosszul lenni az éhségtõl. - Mit csinálunk most?

-          A falak egyenleteseké síkosak, ez nem természetes árok. Egyelõre pihenünk és a napfénynél, talán találunk valami utat felfelé.

-          Remélem a varázslók hatalma, távol tartja innen a hinudákat meg a hasonló csúszómászókat – Hiroshi bebugyolál egy takaróba.

-          Szerintem ettõl nem kell tartanod, emlékez rá, hogy milyen kihalt volt errefelé a vidék…- ez azért nem gyõzött meg teljesen. Ki tudja mi van itt lent. A szél hangosan süvít be, Hiroshihoz bújok. Furcsa remegést érzek a teste felõl, ahogy felnézek a szeme lángol, majd hírtelen csókolni kezd. Elõször megdermedek a felõle érkezõ erõtõl, majd engem is elkap a forróság. A keze forró ahogy megérint vele. Kissé furcsa érzés fut át rajtam ahogy elkezd megszabadítani a ruháimtól, de akarom hogy folytassa és ezzel nem tudok mit kezdni. Régóta nem vágytam így senkire. Szemében újabb lángok gyulladnak ahogy meglátja a testemet. A nyakamat kezdi csókolgatni. Ó istenem, mennyire szûkségem van most erre az érzésre. Apró folytott nyögéseket hallok, majd rájövök hogy ezek tõlem származnak, de nem bánom. Ez az érzés… Az ingéért nyúlok, a kezem remeg ahogy igyekszem kigombolni õket, de érezni akarom õt és látni. Még jobban. Gyors mozdulattal leveszi az igét. Ajkaimmal most elõször megérintem a mellkasát. Minden érintés akár egy villámcsapás hat mindkettõnkre. Közben õ tovább simogatja a melleimet. Lefektet és fölém kerül. Akarom õt. Vágyakozásom egyre fokozódik. Hamar megszabadítjuk egymást a maradék ruhától is, remegve húzom magamra és nyögéseim egyre fokozódnak ahogy megérint lent, majd megérzem õt magamban. Az élvezet nõ, a levegõ szinte vibrál kettõnktõl. Csodálatos érzés ahogy egyszerre élvezünk el. Szorosan hozzá bújok és hamar elalszom a karjaiban.

Reggel édes kábulatból ébredek, de hamar rá kell döbbennem hogy a tegnap éjszaka, nem jelent mindenre megoldást. A gödörbõl nincs kifelé vezetõ semmilyen út.

-          Milyen jó lenne, ha tudnál varázsolni egy kötelet vagy valami hasonlót, amin kimászhatunk.

-          De hiszen tudok! – valahogy ma minden jobb - Hogy én milyen egy marha vagyok. A legegyszerûbb varázslatok közt van az ilyesmi és nekem, meg nem jut az eszembe. Inkább helyette sajnálom magamat és…- jó ezt inkább ne firtassuk. Kitépek egy hajszálat a hajamból, elmondom a megfelelõ igézetet magamban. A kötélbõl lassan hosszú, erõs kötél alakul. A tegnap este megnövelte a varázserõmet is… - Már csak valami kampó kéne. – gondolkodom hangosan. - Add a kardod.

-          Mit akarsz vele? – bámul rám.

-          Majd meglátod. – nem túl szívesen de enged.

-          Vigyáz vele nagyon éles – ehhez inkább nem fûzök semmit, csak végrehajtom a varázsigét amitõl a kard kampó formájú lesz. - Van fogalmad róla, hogy ez volt az egyetlen használható fegyverünk?

-          Nyugalom nem lesz semmi baja – összekötöm a kötéllel és felküldöm az üreg szélére.

-          Ezt velünk is megtehetted volna. – morogja. Még mindig a kard miatt aggódik.

-          Nem mi túl nehezek vagyunk, nem lett volna hozzá elég varázserõm. – válaszolom egyszerûen.

-          Te mászol elõre, nem akarok rád esni. – majdnem felnevetek.

-          Jó – kissé fáj a vállam mászás közben de nem vészes. Ahogy felérek megdöbbenek. A fal már nincs ott. Le kell ülnöm néhány percre pihenni. Aztán tovább indulunk. Megint elágazás. Visszahívom a fénygömböt.

-          Minek az? – kissé szkeptikus. De legalább megszólalt. Már jó ideje nem mondott semmit.

-          Szerintem akkor is a jó utat mutatja, ha te nem hiszed.  – erre nem mond semmit. Újabb csend következik. Kicsit feszélyez a tegnap emléke de nem merem szóba hozni, õ is kissé nyugtalan. Órák telnek el. Éjszakára megpihenünk. Ezúttal nem bújik hozzám. Nincs messze tõlem de nincs is közvetlenül mellettem, szeretnék beszélni errõl de nem merek belekezdeni. Másnap találunk egy alacsonyabb falat, így Hiroshi megnézheti merre járunk.

-          Még talán kétnapi út, ha nem tévedünk el – ez bíztatóan hangzik.

-          Akkor igyekezzünk – talán ott majd jobbra fordulnak a dolgok, vagy nem tudom, de menjünk már.

-          Hé ne olyan gyorsan-  Hiroshi azelõtt kap el mielõtt belelépnék a halálosnak tûnõ szakadékba. Igen néha nézhetnék az orrom elé. Kardok, meg fura növények és lándzsák is vannak itt. Nem túl bizalomgerjesztõ.

-          Vissza kell fordulnunk.

-          Hát jó…- de nem akarok visszafordulni, ha erre hozott a gömb akkor erre kell tovább menni.  Igyekszem bármit találni ami errõl meggyõzheti Hiroshit- Várj csak egy kicsit, itt ír valamit.

-          Na ne csak több írást ne! – nem törõdöm a megjegyzéssel csak a falat kezdem tanulmányozni.

-          Ezt értem. Itt lennie kell egy hídnak.

-          Itt?!- úgy néz rám mintha megõrültem volna.

-          Igen itt –elkezdem kitapogatni. Rálépek mire Hiroshi elkapja a derekamat. – Nyugi nem esek le. Üveg.

-          Jó – morogja és lassan leveszi a kezét rólam. – biztos hogy ez jó ötlet?

-          Persze. Gyere már. – kitapogatom az egyik lábammal elõre az utat és úgy haladok elõre. Hiroshi kicsivel utánam jön. Picit azért aggódom, nem tudom mennyire széles és hol ér véget.

Egyszer csak megszûnik elõttem az út. – Itt nincs tovább.

-          És most? – néz körül. Hát igen. A szakadék közepén vagyunk.

-          Nem tudom, próbáld oldalra kitapogatni.  – most miért az én hibám hogy nem tudunk tovább menni.

-          Erre. –húz maga után. Nagy nehezen elvergõdünk a falig. A fal megint tele van jelekkel. – Hát ilyen nincs. – morogja Hiroshi. – Megint?! Mondd hogy ezeket ismered.

-          Nincs szerencsénk. – egy ideig nézem a jeleket, majd benyomok egyet. Egy nagyon vékony maximum 10 centis sáv emelkedik ki a falból.

-          Ez nem túl bíztató.

Megpróbálok egy másikat. Erre víz kezd ömleni a falakból. Az üveg amin álluk egyre síkosabbá válik a ruhánk is teljesen átázik. Nincs választásom elindulok a vékony párkányon. Hiroshi próbál utánam jönni. A párkány és a fal is csúszik. Többször Hiroshi kap el és néhányszor én is megtartom õt. Végre elérem a szakadék végét. Egy kisebb ugrással biztonságba kerülök. Hiroshi is ugrana de a párkány beomlik alatta. Csak a megkapaszkodni tud. Megfogom a kezét és húzni kezdem. Mindkettõnk keze vizes. Egyre jobban csúszik. Nem tudom megtartani. Ki fog csúszni a kezembõl és leesik oda. Minden erõm aktiválja magát. Fel kell húznom, a varázserõmmel megpróbálom felemelni õt. Sikerülnie kell. Muszáj. Nagy nehezen sikerül felhúznom õt.

Sikerült. Nagyon kimerültnek érzem magam. Õ is csak fekszik mellettem a földön.

-          Jól vagy? – nyögi ki nagy nehezen a kérdést.

-          Megmaradok. Te?

-          Én is.

Néhány percig csak próbálok megnyugodni, amikor lassan sikerül akkor veszem észre hogy fázom. Nem is csoda mindenem tiszta víz. A hátizsákból is ölik ahogy hozzáérek. Ahogy sötétedik a levegõ is egyre hûl.

-          Fázom. – suttogom. Persze tudom hogy Hiroshi sem tud vele mit kezdeni.

-          Én is. Le kell vetnünk a vizes ruhát. – felül és leveszi a kabátját. Sóhajtok.

-          Nincs más megoldás? – próbálkozom.

-          Nincs. – mondja. Ne aggódj, nem bámullak ha nem akarod.

-          De akarom. – suttogom halkan. Tágra nyílt szemekkel fordul vissza. – Legalábbis amikor leestünk még nem bántad…- kezdek elbizonytalanodni.

-          Én. Nem bánom. Csak az az este…

-          Hiba volt?- fejezem be helyette.

-          Nem. Azt hiszem. Nem tudom mi történt akkor velem. Sajnálom.

Mit is mondhatnék erre. Csak elkezdem levenni a vizes ruhákat magamról. Alsónemûig levetkõzöm de tovább nem. Hiroshi is így tesz. Percek telnek el. Még mindig nagyon fázom.

-          Maradt bármi száraz a te táskádban? – próbálkozom.

-          Semmi. Fázol?

-          Igen. Össze kell bújnunk, ha nem akarunk kihûlni az éjjel. Mert ezek után már nincs erõm ma tovább menni. – õ nem szól csak mellém ül és átölel. Teljesen más most mint akkor. Mintha kellemetlen lenne neki a helyzet vagy nem tudom.

Másnap még mindig õt ölelve ébredek fel. Hiroshi már ébren van. Nem vette le magáról a kezemet és nem ment arrébb amíg aludtam.

Megint nem beszélünk a dolgokról csak tovább megyünk. Majd egész nap úton vagyunk. Nincs már élelmünk, minden tönkrement a víztõl. Nagyon hamarosan ki kell innen jutnunk. Néhány órával késõbb megtaláljuk a kijáratot. Minden növényekkel van tele. Mindenféle ismeretlennel, de ezek nem azok amiket a barlangban láttunk.

-          Milyen furcsa illatuk van. –jegyzi meg Hiroshi.

-          Valóban egészen émelyítõ. Mintha már éreztem volna ilyen illatot. -közelebb megyek és megszagolok egyet. Furcsa kábító érzés. Azonnal összeesem.

***

Minden homályos. A szobámban vagyok, a megszokott tárgyaim vesznek körül. Mégis idegennek tetszik az egész. Anya hangját hallom, leszaladok a lépcsõn és látom a gyilkosokat. Neee! Megölik apát…majd anyát. Felém jönnek. Segítség!!!

***

Futok. Nem tudom hol, nem tudom merre. Valaki üldöz. Minden erõmbõl futok, mégis utolér. Fájdalmat érzek és megint körül vesz a sötétség.

***

A könyvemet látom… Másoknál van… nem látom kik õk… hol vagyok?...

***

Hiroshi … rám néz… de alig látom… mindenem fáj…õ vérzik…látom összeesni…

-          Ugye rosszul látok és ez… ez nem egy…

-          Labirintus? - fejezi be helyettem - Nagyon is annak néz ki.

-          Az ott a vár- bár nem vagyok benne egészen biztos hogy a labirintus lesz az utolsó akadály elõttünk. - Szerinted át tudunk mi jutni ezen?

-          Nincs más választásunk, vagy ez vagy, a barlang, már persze, ha idáig a virágok nem lepték el teljesen a visszafelé vezetõ utat. – igaza van, de akkor is.

-          Van egy olyan érzésem, hogy oda sem sokkal jobb ötlet bemenni. Ki tudja, hogy mi vár még ránk a kastélyig, a vadállatokról és a gonosz varázslókról nem is beszélve. Elegem van. Minek is hoztalak ide…

-          Nem hoztál, jöttem én magamtól is. Nyugodj meg. –megérinti a vállamat, ami tényleg jól esik - Ezen is szépen átjutunk. – várjunk mit csinálok, gyorsan elhúzódom. Ez aztán most nagyon nem kell nekünk. Jó ideig csend.  Csak azt érzem, hogy éhes vagyok.

-          Együnk, amíg még van mit. Pihenünk egy kicsit. Aztán szerintem holnap reggel akár indulhatnánk is.

-          Nem alhatunk itt. Mi lesz, ha visszajönnek a szúnyogok? Itt túlságosan nyílt a terep, sehol egy fa vagy bokor.

-          Majd körül nézünk, majd csak találunk valamit. – nyújtja felém az ételt. Jól esik enni. Remélem sikerül valami jobb helyet találni. Itt tényleg nem maradhatunk.

Evés után útnak indulunk a domboldalon. Egy patak. Legalább víz van. Mert a vízben semmi nincs. Tényleg semmi. Sem állatok, sem növények.

-          Jó lenne,ha az utunkba akadna egy nyúl vagy fácán. – itt akar vadászni, mások területén, ez õrület. Nem tehetjük meg. - Kevés az élelmünk. De ahogy, látom ezen a tájon semmi, sincsen még csak egy bokor vagy egy fa sem. Természetellenesen kihalt.

-          Valószínûleg ez is a varázslók mûve, semmivel sem akarják segíteni az ide tévedõ vándorok dolgát, legyenek azok akár jó akár rossz szándékúak.

Órák telnek el és mi csak egy nádasnak alig nevezhetõ kiszáradt növénycsoportot találunk. Távolabb húzódom Hiroshitól. Gondolkodnom kell. De bár hányszor gondolkodni próbálok csak mardosni kezd az önvád. A szüleim miattam haltak meg. És a családom egy része is feláldozta magát értem. Újra a nyomomba eredtek… elõbb utóbb úgyis elkapnak. És hiába próbálom védeni azzal a családomat, hogy elhagytam õket, semmivel sem jobb. Minden nap csak egérút. De most még Hiroshit is belerángattam ebbe az egészbe. Borzasztóan szeretném, hogy ne essen semmi baja de egy ilyen helyen ez szinte lehetetlen. És bármi baja lesz az az én hibám.

Hiroshi hangja térít vissza.

-          Mi van veled? – erõs hangja megijeszt.

-          Mi lenne? –próbálom titkolni.

-          Miért mész el? Fázni fogsz éjjel. Itt már hideg lesz.

-          Dehogy fogok. Ne aggódj miattam.

-          Máskor nem zavart az, ha együtt aludtunk…- az máskor volt. Akkor még nem éreztem így… ennyire erõsen. - Figyelj, ez nem a legjobb alkalom az ilyesmire, más sem hiányozna mint, hogy megfázz. Itt gyógyszert sem szerezhetünk. Ne félj egy ujjal, sem érek hozzád. – még hogy? na ne. Komolyan azt hiszed hogy ettõl tartok? Mindegy. Ma már nincs erõm errõl beszélni, ezért csak engedelmeskedem. Nehezen alszom el és éjjel is a családomat látom álmomban. Az álmok nem hagynak aludni. Nincs értelme próbálkozni. Próbálok valami ésszerût kiötölni de semmi ötletem erre helyzetre.

Késõbb sem leszek okosabb amikor már alaposan megvizsgáltam a labirintus elején álló nagy márványoszlopokat. Megkérdezem a könyvet. Egyetlen mondatot kapok válasznak.

-          A döntésed már meghoztad, az út egyfelé vezet.

-          Be kell mennünk. – mondom Hiroshinak. Erre õ kézen fog és bevezet a hideg márványfalak közé. Néhol sövény is van de minden teljesen rideg. Hátborzongató érzés itt lenni. 

-          Majd biztos lesz egy-két csapda. Jó lesz óvatosnak lenni.

-          Ez a hely teljesen át van itatva mágiával. – a csontjaimban érzem, sosem éreztem még olyan erõs mágiáit mint most, ekkora még az ellenségeimnek sincs.

-          Napokba is telhet, amíg átverekedjük magunkat rajta, már persze, ha jó felé megyünk. Egyszer azt hallottam valahol, hogy a labirintusokban mindig észak felé kell haladni. – észak? azt nem hinném. Ennyire nem egyszerû. De vannak dolgok amik segíthetnek.

-          Erre én is emlékszem. Kell is legyen egy iránymutató varázslat…- elõveszem a könyvet, ha valaki tudja az ideillõ varázslatot az õ. A tollam nem ír a könyvbe. És az érintésemre sem érkezik válasz - Nem… Ez nem lehet… Nem válaszol. – figyelmeztetett rá, hogy lehet, hogy nem tudjuk fenntartani itt a kapcsolatot de ez szörnyen érint. Õ az egyetlen akire mindig számíthattam. Mostanáig. Sírva kuporodom össze. – Ez nem lehet… nem lehet.

-          Marianne… Marianne figyelj rám. Ne félj. – próbál Hiroshi vigasztalni. – Meg tudjuk oldani nélküle. Ez csak egy könyv.

-          Nem. –török ki. –Ez nem csak egy könyv. Az a könyv az összes létezõ varázsigét tudja, ismeri az összes lényt, az összes fõzetet, növényt, mindent. És õ az egyetlen barátom. – az utolsó mondatot már csak suttogom.

-          Nem örökre ment el. Amint kijutunk innen visszajön. Jó?

-          Jó.

-          Induljunk el. – lassan haladni kezdünk de csakhamar elágazás következik. 3 új irány. A márványfalak mindegyiken egyformák.  – Menjünk egyenesen.

-          Miért pont egyenesen?

-          Mert ha egyenesen megyünk nem fogunk eltévedni.

-          Igen? Csakhogy meddig lesz egyenes az út?

-          Van jobb ötleted?

-          Megpróbálok egy varázslatot. Várj egy kicsit. – nem biztos, hogy ez jó lesz ide. Elõre nyújtom a tenyeremet és fényt hívok. Talán ez mûködni fog. Kinyitom a szemem de nincs a tenyeremben semmi. Újra próbálkozom. Fényt hívni tudok. Ezúttal egy gyertyalángnyi fény lebeg a tenyerem fölött. Óvatosan megpróbálom elengedni de amint elveszti a kezemet kihuny. Újra meg kell próbálnom. Nem adhatom fel. Hiroshi szó nélkül figyel. Megint megpróbálok. Ezúttal gömböt formál a fény és megmarad amikor elengedi a kezemet. Könnyeden siklik, tesz egy kört kettõnk körül. Máris jobban érzem magam. A fény melegséget hoz a helyre. A labda egy ideig mocorog eltûnik egyik irányba majd a másikba. Végül beáll balra. – Azt mutatja, hogy balra induljunk.

-          Egyáltalán mi ez?

-          Egy fénygömb.

-          És jó felé vezet minket?

-          Azt nem tudom, de a jó dolgokat keresi, arra fog vezetni.

-          Ez nem tûnik túl biztosnak.

-          A semminél jobb. – nem mintha meggyõztem volna, de enged és elindulunk a fény után, ami lassan lebegve vezet minket.

Nagyon hosszú ideje megyünk már a labirintusban. Sötétedni kezd.  A fénygömb fáradhatatlanul vezet minket keresztbe-kasba a labirintusban.

-          Emlékszel, hogy merre jöttünk? – kérdezem Hiroshit.

-          Nagyjából 4 órája még tudtam. Fogalmam sincs. – sóhajt- elég kilátástalan a helyzet.

-          Valószínûleg ez volt a cél a labirintussal.

-          Gondolod, hogy ki tudunk jutni?

-          Õszintén? A varázserõvel és a könyvvel még volt esélyünk. De az én varázstudáson nem hiszem, hogy elég. Nem mintha lenne más választásunk. A könyv is mondta már döntöttünk.

-          Szomorú vagy még miatta?

-          Abban reménykedem, hogy lesz még lehetõségem használni.

-          Mióta segít neked?

-          3 éve. A szüleim halála után találtam rá. Elõttem édesanyámat segítette. – elkapom Hiroshi kezét. - Te is falakat látsz mindenhol?

-          Úgy tûnik zsákutcába kerültünk. – morogja. – Amennyire lehet pontosan kell visszaemlékeznünk az útra különben körbe-körbe fogunk menni.

-          Várj még. Menjünk egy kicsit közelebb. Lehet, hogy van ott valami.

-          Igen egy hatalmas fal.

-          Nagyon vicces. Én érzek valamit. Gyere.

Közelebb megyünk, de továbbra sincs rajta semmi furcsa. Ugyanúgy néz ki mint az összes többi. Én mégis valami furát érzek vele kapcsolatban. Ráadásul a fény is erre vezet. Ahogy odaérek a gömb fénye megvilágítja a falat. Semmi sincs rajta. Kezemmel kezdem tapogatni a falat. Hiroshi szkeptikusan bámul rám. Egy ponton az egész fal nagy zajjal megrázkódik. Rengeteg szimbólum jelenik meg rajta és furcsa jobban kidomborodó kövek.

-          Már megint?! – mordul fel Hiroshi. – Hány órába telik ezeket megfejteni?

-          Az sem biztos, hogy ezeket meg tudom fejteni. Keress bármi olyat ami emlékeztet valamire.

-          Oké legyen. Lássuk. Ez nem olyan mint egy templom?

-          Melyik? – ahogy odahajolok megcsúszik a lábam, Hiroshi elkap de a vállam keményen a falnak koppan. Nagy zaj és porfelhõ kíséretében becsukódik mögöttünk a fal.

-          Ez meg mi? – Hiroshi a falhoz rohan és megpróbálja megmozdítani ami el is indul csak hogy épp felénk.

-          Marianne. Ki kell nyitnod a megfelelõt. – ordítja nekem miközben próbálja tartani a falat, sikertelenül.

Nem messze vagyok a pániktól. Szinte nem is látom azokat ami elõttem vannak. Lenyomom az elsõt amire fölöttünk is bezárul a kalitka. Már csak a fénygömb miatt látom a falat.

-          Hiroshi- sikítom.

-          Próbálj megnyugodni. –ordítja vissza sajnos egyre közelebbrõl. – Figyelj oda és próbáld meg még egyszer.

-          Nem merem.

-          Marianne. Meg kell próbálnod.

Nagy nehezen összeszedem magam és megpróbálok bármit felismerni a jelekbõl. Mind ismeretlen számomra. Mintha egy másik nyelven lenne. Varázsnyelven. Az õsi nyelv. Gyerünk emlékeznem kell. Mi hasonlít valamelyik szóra? Ez itt…nem.

-          Marianne nyomj be valamit. Mindegy. – már nem kell kiabálnia a fal egy méterre sincs tõlem. – megnyomok egy gombot. Zuhanás. A vállamra esem. Nagyon fáj.

-          Várj még egy kicsit- a jelek olvasása igen is fontos. Nem ok nélkül tették õket oda. Fojtatom a lehetséges megfejtés keresését. Elég furcsa. Nem találok értelmes kombinációt. - Néhány jel nagyoz zavaros, de azt hiszem nagyjából rájöttem, hogy mi is jelenthetnek. - tüsszentek egyet.

-          Na kész,eleget ültünk itt a hidegben és félhomályban. Indulás innen tovább. –Morgolódik tovább. Nem hiszem, hogy a hideg miatt tüsszentettem. 

-          Rendben csak még megnézem…

-          Nem. - sóhajtok - Most rögtön megyünk. Még csak az hiányozna,hogy megint megfázz. – erre elindul a cuccaink irányába.

Ellenvetési lehetõség. Nincs. Inkább nem is szólok csak megyek utána. Szó nélkül haladunk egyre beljebb a hegy gyomra felé. Továbbra is a lehetséges megfejtéseken gondolkozom. Ami nem egyszerû így Hiroshi után loholva. Gyors tempót diktál. De nem panaszkodom.

Megbotlok és Hiroshi karjaiban kötök ki. Mi a fene. Biztos elkalandoztam.

-          Mi történt? Jól vagy?

-          Igen, megbotlottam valamiben. Biztos csak egy kõ volt.

-          Mintha világosabb lenne nem?

-          Nekem is úgy tûnik. Talán a kijárat? – töprengek. Nem túl valószínû annak jelei lennének.

-          Nem hiszem akkor hidegebbnek, kellene lennie és éreznénk a légmozgást. Mi a nyavalya… Meg tudod világítani?- arra felé próbálok világítani ahová Hiroshi mutat.

-          Ezek nõvények- nagyon furcsa, szeretem a növényeket és sokat ismerek is de ehhez hasonlót még nem láttam. Se a színe se a formája nem emlékeztet egyikre sem. Egy dolog biztos. Varázsnövény. - De, hogy kerültek ezek ide?

-          Add ide a kezed,nehogy megint elbotolj- érzem a kezét és nagyjából eleget látok a továbbjutáshoz. Egyre több a fény és a növényzet is. Nem tetszik ez nekem. Várjunk ez nem is külsõ fény. A növények lila virágai árasztják a fényt. Akkor már biztos, hogy varázsnövények. És az is valószínû, hogy ültették õket erre a helyre. Kerek terembe érkezünk, ahol rengeteg van belõlük

-          Hallod ezt? – a növények hangot adnak ki.

-          Mit?

-          Ezt a zümmögést. – lehet hogy közölni akarnak valamit. Lehajolok, fáradtnak érzem magam. Le kell ülnöm.

-          Annyira fáradt vagyok,aludnom kell egy keveset.

-          Gyere nem maradhatunk itt , valami nagyon nincs rendben- érzem hogy rázni kezdi a vállam. A kristály  is jelez valamit azt hiszem. Hiroshi ráncigál, de a földre rogyok, azt hiszem õ is. Mindenhol a lila virágokat látom. Hiroshi. Nem látom õt. Kómás fejjel térek magamhoz. Elaludtam? És ha igen mennyire? Mi történt? Hiroshi is mocorog mellettem és még valami. A virágok. Te jó ég. Ezek nagyobbak lettek és sûrûbbek. Sokkal sûrûbbek.

-          Hiroshi?

-          Igen.

-          Mondd, hogy te nem látsz változást a virágokon. – kérdezem kétségbeesetten.

-          Körülvettek minket. – jegyzi meg nemes egyszerûséggel. – Tudsz valamit ezekrõl a növényekrõl?

-          Varázsnövények. De ezen kívül semmit. Nem láttam, még csak hasonlót sem. Vannak barlangi növények de azok általában kicsik, vízkeresõk és viráguk sincs. Egy ilyen nagy és színes virágnak rendkívül sok fény kell de ezek magukból árasztják.

-          Szóval semmi. –bólintok -  akkor keressünk kiutat mielõtt megint úgy döntenének, hogy elaltatnak minket. Van késed?

-          Tedd el a tiédet is. Valami azt súgja, hogy nem lenne jó ötlet használni õket. – csodával határos módon most hallgat rám.

-          Merre?

-          Arra – válaszolom egy percnyi körülnézés után. Logikusan nem erre mennék, mert itt több a növény mint egy másik irányba de inkább figyelem a belsõ hangomat.

-          Rendben. – óvatosan elindulunk a növényeket kerülgetve. Lassan haladunk elõre és közben mintha minden inda egyre vastagabb lenne.

-          Fel kell másznunk rá. – mondom amikor elfogy elõttünk az út.

-          Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezi Hiroshi kétkedve.

-          Igen. – mondom egy perc gondolkodás után.

Egymásnak segítve. Nehezen jutunk feljebb. Ahogy nézek a meredek növényözönre nem is látom a végét. Jó párszor szorul be vagy csúszik meg a lábunk. Egyre furcsább ez a hely. Végre elérünk a tetejére. Hiroshi felsóhajt mellettem. Bármerre nézünk mindenhol csak virágokat látni. Itt már meg tudok különböztetni többfélét, de ezek sem ismerem.

***

Fogalmam sincs mennyi ideje lehetünk úton. Úgy néz ki, ez egy labirintus, vagy legalábbis arra hasonlít. Már legalább órák óta bolyongunk. Nem tudom honnan jöttünk vagy merre lehet út. De ha lenne is ki tudja hová vezethet.

-          Hallod ezt? – kérdezi Hiroshi, hírtelen megállva.

-          Igen. Mi lehet ez? Olyan a hangja mint egy szúnyognak, csak sokkal hangosabb.

-          Talán a barlang visszaveri?

-          Oda nézz. – mutatok az egyik irányba. Az a lény úgy néz ki mint egy szúnyog, kivéve hogy nagyjából egy méteres is lehet és gyorsan közeledik felénk. Földbe gyökerezett lábbal bámulom. Hiroshi ránt el mielõtt az a lény nekem ütközne.

-          Futás. – rohanni kezdek, el attól a valamitõl. Fogalmam sincs merre. Csak el innen.

Észreveszek oldalt egy kisebb búvóhelyet és arra veszem az irányt. Hiroshi vagy a lény követ. Nem merek hátranézni. Szinte beugrom arra a helyre. Nagy megnyugvásomra Hiroshi torpan meg. Nem látja hová tûntem. Kinyúlok és berántom. Nagyjából 2 mp múlva a lény is elhúz, szerencsére nem áll meg. Elrepült. Kétségbeesetten próbálok úrrá lenni a pánikomon, szorítom magamhoz Hiroshit. Félek. Nagyon félek itt. De az elmúlt évek során elõször. Most nem vagyok egyedül. Hiroshi velem van.  

- Persze, ha az a könyv nem lenne,nem beszélhetnék most itt veled. – válaszolom azonnal.

- Akkor rendben veszélyesnek hangzik, de nem igazán van választásunk. Sokat hallottam arról a környékrõl a doktortól, ha nem hajtanánk végre a varázslatot, te aligha bírnád ki a hegymászást- komolyan ezért aggódik. Nem hiszem, hogy érti a helyzetet. A hegymászás a legkönnyebb ami ránk vár.

- Biztos, hogy jól megértetted,hogy mivel jár ez a varázslat?- figyelem. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg kéne tennem vele.

- Természetesen megértettem és az lenne a legjobb, ha még ma éjfélkor végrehajtanád.

- Nem túl gyors ez? Talán várnunk kéne még egy keveset,amíg átgondolod a dolgot.

- Ezen nincs mit gondolkozni, ne vesztegessük az idõt,azok a varázslók bármikor ránk találatnak- rendben. Most muszáj egy kicsit magamra maradnom a gondolataimmal.

A közeli réteken sétálgatok. Újra és újra lejátszom magamban a történteket és a lehetõségeinket. Hiroshinak igaza van. Számomra ez a legjobb lehetõség. De õt a szabadságától fosztom meg ezzel. Minél jobban belekeveredik a mi világunkba annál kevésbé tartozhat majd késõbb a sajátjába. Viszont az tény, hogy a következményekkel tisztában döntött úgy, hogy ezt akarja. A szabad akaratát tiszteletben kell tartanom. De miért ennyire fontos neki az én életem? Igyekszem nem rágódni azon, mit is érezhet irántam. Illetve hogy én mit érzek iránta. Nem tudnám elviselni hogy meghal.

Késõ délutánra jár már és még mindig nincs jobb ötletem. Nem jutottam semmire. El kell indulnunk. Ezzel tisztában vagyok. Amikor végre elszánom magam a varázslatra körülnézek. Remélhetõleg mindent megtalálok hozzá. Már besötétedik mire végzek de minden meg van.

- Mire kellenek ezek? – kérdezi kissé aggódó hangon.

- A varázsláshoz van szükség rájuk- válaszolom egyszerûen.

Az egyik növényt égetve koromhoz jutok, amivel felrajzolom a mintát ami felerõsít. Aztán a megfelelõ helyre felírom a szavakat amikre szükségem van. A másik növényekbõl mágja lesz amit a kövek vesznek körül, a megfelelõ sorrendben. Elkezdem a varázslatot. Teljesen átadom magam az erõnek. Szinte nem is érzem a környezetemet. A hangom szól, de nem én beszélek, hanem a belsõ lélek akinek az erejével végrehajtom a varázslatot.

- Add a kezed- ez a saját hangom, de a lélek kéri igazából, ahogy engedelmeskedik megérzem az erõ áramlást. - most pedig csukd be a szemed egy pillanatra. – az érzés intenzíven hat át. Ahogy az erõ áthalad kettõnkön de ahelyett hogy távozna közöttünk kezd mozogni.

 - Kész is, kinyithatod.

- Kész?- csodálkozik, nem elég nyitott hogy érezni tudja. De ez így van jól. - Ennyi volt az egész,nem kell hozzá a vérünk vagy hasonló.

- Nem- eszembe jut, hogy elkezdjem neki magyarázni milyen varázslatokhoz kell vér, de úgy döntök nem ijesztgetem ilyesmikkel.

- Mikor fog hatni?

- Már hatott, ez nem egy gyógyszer vagy fõzet,hogy várni kelljen rá-ez tényleg vicces. Nevetek fel.

- Én nem érzek semmit… - és ez így van jól.

- Majd fogsz,ha veszélybe kerülünk. Ne felejtsd,hogy bármikor meggondolhatod magadat,a varázst nagyon könnyen fel lehet bontani- furcsán néz rám.

- Nem fogom meggondolni magam,majd akkor veszed le rólunk ezt az izét,ha már biztonságban leszel. - makacskodik.

- Az nem lesz egyhamar. –sóhaj- Mikor induljunk?

- Minél hamarább, annál jobb. Akár már holnap reggel.

- Az túl korai, holnap összepakolunk és majd inkább holnap után,még igazán ránk fér egy kevés pihenés.

Én nyugodtan alszom egész éjjel, Hiroshi felõl viszont hullámokban érkezik a nyugtalanság. Másnap indulunk. Hiroshin látszik, hogy idõbe fog telni amíg ezzel a varázslattal együtt tud majd mûködni. De nem hiszem, hogy azonnal szükségünk lesz rá. A varázslat jól mûködik. Érzem õt és lassan õ is engem. Még csak a legfõbb érzéseimet veszi fel a szervezete de majd idõvel finomodik.

A hegyeknél a lovak már nem jöhetnek velünk. Igazán kár. Különleges állatok. Igazán a szívemhez nõttek. Nehéz útjukra engednem õket.

    - Ha van egy kis szerencsénk a lovak vissza,mennek a házhoz,ott pedig a doki talán rájuk talál és vigyázni fog rájuk- mondja Hiroshi. Felvesszük a csomagokat. Amik elég nehezek. Halkan elköszönök a lovainktól és elmondom nekik, hogy tudnak biztonságos helyre jutni és mit figyeljenek. Idõnként hátranézek de velük minden rendben lesz. Nagyobb veszélyben lennének velünk. Az erdõ nagyon sûrû és nehéz elõre jutni.

- Éhes vagyok. Letáborozhatnánk valahol- jegyzem meg. Egy kisebb tisztás jó is pihenésre és evésre. Hiroshi tûzifáért indul.

- Hiroshi nézd ott a fák közt- állítom meg.

- Farkasok, nem számítottam rájuk ennyire hamar. Gyorsan pakolj el kell tûnnünk innen. – kardot ránt és már megyünk is. A farkasok utánunk. Sziklás-havas talajra érünk. A farkasok elõjönnek. Egy egész falka. Érzem a köteléküket. Sietve menekülünk. Ráadásul a terep sem kedvez. Többször is megcsúszom. 

- Nézd- barlangjárat. Ide nem fognak bejönni a farkasok. Varázsjelzés van rajta. Ösztönösen távol maradnak az ilyen helyektõl. Hiroshi igyekszik segíteni. Így is eléri az egyik farkas a lábamat. Pánikba esve sikítok fel. A kiküldött erõ válaszol és lavinát indítva elûzi a farkasokat, de minket a barlangba zár.

Kimerülve ülök le, hátamat a barlang falának döntve. Az egyetlen fényforrás a kristály a nyakamban. A barlang amúgy teljesen sötét. Hiroshi a bejáratot vizsgálja.

-          Teljesen lezárult. – morogja inkább magának mint nekem. – A hóréteg túl vastag. Nem valószínû, hogy egyhamar kijutunk innen, de a farkasok sem be. Mondd hogy van ötleted a továbbiakra. Mert itt fagyhalál és éhen halás van kilátásban.

-          Még nem tudom, de varázsjel volt a barlang bejáratán. Amit biztosan nem ok nélkül tettek oda. Arra tippelek, hogy lehet egy folyosó a barlangban de nem tudom pontosan. Túl fáradt vagyok és az érzékelésem is gyengébb. Most pihennünk kell.

Hiroshi mellém ereszkedik.

-          Szerinted az itteni varázslók hagyták azt a nyomot amit éreztél?

-          Az sem biztos, hogy jól éreztem. Nem tudom. Fáradt vagyok.

-          Érzem. Pihenjünk itt meg.

Amennyire lehet kényelmes helyet készítünk és alig néhány percen belül már alszom is.

Ugyanabban a vak sötétben ébredek amiben elaludtam. Fogalmam sincs mennyi idõ lehet. Hiroshi még alszik mellettem. Most már jobban érzem magam. Belsõ érzékelésem a jelet kezdi kutatni, amire hamarosan rá is találok. Ekkor belenyilal a fájdalom a lábamba. A kristály fényénél megnézem. A farkas harapása és talán zúzódás. Ha jól érzem csont nem törött. Nagy szerencsém volt. A kristály nem jelez fertõzést. Tehát a farkas nem varázslény volt. Akkor be fog gyógyulni a lábam. Remélhetõleg nem érintkezett méreggel a seb. A barlangot kezdem vizsgálni. Varázslatot érzek. Beljebb erõsödik. Jól gondoltam, van egy út befelé. Ezek szerint megérkeztünk az itteniek területére. Elõveszem a könyvet. Biztos akarok lenni a dolgomban.

-          Szia.

-          Szia. Örülök, hogy épségben vagytok.

-          Ezek szerint te is érzed?

-          Igen. Ez már az õ területük. Legyetek óvatosak. Innentõl már semmi sem az aminek látszik.

-          Köszönöm. Tudsz valamit a barlangról?

-          Így nem. Keress valami motívumot. Kell lennie valahol.

-          Milyet keressek? – szólal meg Hiroshi. A frászt hozta rám. Nem tudom mióta van ébren.

-          Neked is jó reggelt vagy ami éppen van. – morgom amikor már egy kicsit megnyugodtam.

-          Szóval mit keressek? – mondja egy fejbiccentés után.

-          Vésetet. Valamelyik falban lesz. Az állandó területet szokás megjelölni. Vagy figyelmeztetést hagyni az utazóknak.

-          Találtam valamit! –kiált fel Hiroshi jóval késõbb. – Gyere ide. Nem látom mi ez. Csak érzem.

-          Merre vagy? Nem látlak. –indulok el a hang után.

-          Itt vagyok. Kövesd a hangomat. – végre odaérek hozzá. De én sem látom a jeleket. Még a kristály fényénél sem. De a kezemmel érzem. – Mi lehet ez?

-          Nem tudom. De biztos varázslattal készült, ha csak érezni lehet. Hogy találtál rá?

-          Húztam végig a kezemet a falon. Ezek talán szimbólumok. Nem tudom képpé összerakni. Mit tegyünk?

-          Talán a könyv segít.

-          Szia- írom a könyvbe kapkodva. A tinta halványan világít a papíron, láthatóvá téve magát.

-          Szia! Elõször is nyugodj meg. Mit tehetek értetek?- jelenik meg a halványan világító írás.

-          Találtunk véseteket a falban, de nem látjuk õket. Tudsz nekünk segíteni?

-          Igen. Hajts úgy, hogy egy lapom hozzáérjen a vésetekhez és megmutatom a szimbólumokat.

Kicsit ügyetlenkedve engedelmeskedem. Hiroshi segít tartani a könyvet aminek lapjain megjelennek a falban érzett véseteket.  Majd elveszem a könyvet és a hosszú szimbólum sorozat megmarad a papírom. Így teszünk minden résszel ahol érzünk valami vésést. Több oldalnyi furcsa szimbólum gyûlik össze.

-          Érted a szöveget?- kérdezi Hiroshi. – Mert én még soha életemben nem láttam, csak hasonlót sem.

-          Egy részét talán. Ez itt a varázslattal rendelkezõ lény szimbóluma.

-          Ezt honnan tudod? Nem is hasonlít rá.

-          A két függõleges vonás a személyt jelzi, ami a test és a lélek és körülötte a kör pedig aurát vagy varázserõt mutat.

-          Tehát így kell végigtippelgetni minden képet? –kérdezi.

-          Igen. És csak remélhetjük, hogy nem fordítjuk félre.

-          A könyv nem segít megfejteni.

-          Nem, ha segítene már megtette volna. Vagy nem tudja, vagy azt akarja hogy mi jöjjünk rá.

-          Csodás. –mondja gúnyosan. – Szóval van itt egy madár. Az mi lehet? Repülés?

-          Inkább utazás, vagy szabadság. A háromszögben a szem, istenséget vagy feljebbvalót jelöl.

-          Nektek még isteneitek is vannak?

-          Természetesen. Szerinted honnan van az erõnk?

-          Hát csak úgy magától.

-          Ebbe inkább most ne menjünk bele. Van itt egy hold is. Ami lehet éjszaka… vagy idõpont…esetleg álom. Mellette valami növény van. Altató növény. Éjszakai virág. Valami ami álmot hoz?   

- Mi…Mit csinálsz?- hebegem neki.

- Én??? - nevet rám - Nem én voltam. Te csókolgattál engem.

Nem ez egyszerûen lehetetlen. Én nem tennék ilyet. Vagy mégis?

-          Nem ez nem én voltam. - motyogom magamban. A csomagjaim között kezdek turkálni csak hogy lefoglaljam magam, amikor rájövök hogy valami hiányzik.

-A könyvem!- hagyja el egy kiáltás a számat. Mint egy õrült kezdek mindent felforgatni. Sehol. Ne.

- Ott kell lennie valahol- hallom Hiroshit.

- Nem nincs itt- vágom le a tárgyat ami nálam van. És ekkor beugrik.-A házban maradt.

- Biztos vagy benne?- hitetlenkedik.

- Teljesen biztos. Az ágy mellé tettem,aztán jött a doki és a kristály is világítani kezdett én meg megfeledkeztem róla. Vissza kell mennünk érte az a könyv nagyon sokat jelen a számomra- hadarom le egyben. A könyv nélkül… semmi remény. Semmire. Õ csak sóhajt és szedelõzködni kezd.

Az út visszafelé sokkal nehezebb. Mintha a terep is más lenne. Óvatosnak kell lennünk. Épp a biztonságos helytõl távolodunk. Amikor megérkezünk szinte feltépem az ajtót. Hál isten. A könyv itt van. Hatalmas kõ esett le szívemrõl. Máris sokkal jobban érzem magam. Ahogy belelapozok érzem az erejét. Várjuk valami van benne.

Hiroshi veszi fel a papírlapot. Ez biztos nem az enyém.

-          Ez a doki kézírása- jelenti ki meglepetten.

“Bizonyára kíváncsiak vagytok,hogy mit keres a levelem a kisasszonyka könyvében .A helyzet röviden a következõ:miután szétváltunk még fél útig sem értem el máris menekülnöm kellett, katonák miatt most már egy jó darabig nem kell aggódnotok.Itt töltöttem az éjszakát és akkor találtam meg a könyvet Megvizsgáltam egy kissé,jómagam nem értek a varázsláshoz,de azért pár dolgot tudok rólla,arra is könnyü volt rájönni,hogy kik elõl menekültök.Egyik gyerekkori cimborámat és néhány távolabbi rokonomat is azok a fekete mágusok intézték el,de nem is szaporítom tovább a szót.A pletykák szerint északon,van egy hegy aminek négy csúcsa van érdekes a története,de talán ezt majd máskor…valahol a hegyen van egy erõdítmény ahol csak mágusok élnek elzárva a külvilágtól,az információm persze nem a legbiztosabb,de jobb mint a semmi. Ha igaz amit mondanak ott biztonságban lehettek. Bízom abban, hogy visszatértek a könyvért és megkapjátok a levelemet. Ha elolvastátok azonnal induljatok útnak és remélem még látjuk egymást.”- amint befejezte a felolvasást rám néz.

-          Mit tegyünk?

-          Ez elég ostobán fog hangzani de meg kell esküdnöd hogy senkinek sem beszélsz arról amit látni fogsz. – mondom néhány perc gondolkodás után. Egy ideig kétkedik és a tekintetében az a mi-a-fenéért-kell-ez látszik aztán megszólal.

-          Esküszöm.

-          Rendben. – ülök le az ágyra. – Jobb lesz ha te is leülsz.

Néhány pillanat múlva mellém ül. Elõveszem a kis tarisznyámból a kacsatollat és a könyv egy üres lapjára írni kezdek.

-          Szia.

-          Ez minden. –mondja egy perc várakozás után. – Hogy tinta nélkül írsz?

-          Türelem.

-          Üdvözöllek. -  jelenik meg a lapon néhány perc után a szó. Ahogy Hiroshira pillantok látom, hogy teljesen lesápadt. De nem szól.

-          Sajnálom, hogy itt felejtettelek és hogy egy idegen rád talált. –írom a könyvbe.

-          Nem örültem. Gondolhatod. A férfi minden lapomat alaposan átnézte. – jelenik meg.

-          Tudom és sajnálom. Ismered a levél tartalmát amit benned rejtett el a férfi –írom.

-          Igen.

-          És szerinted igaz?

-          Távol északon létezik a hegy és tényleg varázslók élnek ott. De biztonságosnak nem mondanám.  A Sziklaerõd nem egy barátságos hely. Nagyon nehéz rátalálni. Sok veszély van arra. Farkasok. Hó. Lavinák. Hágók. Természetfeletti lények. Az ottaniak nem szeretik ha megzavarják a nyugalmukat. Varázslatok védenek ott mindent.

-          Lehet esélyünk odajutni?

-          Kevés. De nem az odajutás a legnagyobb gond, hanem az ott lét. Azt a helyet uralják azok a lények. Nem tudni mi történik azzal aki odakerül. Sokan vesztették ott életüket, akiket az ottaniak nem fogadtak be maguk közé. Olyan a hely mint egy labirintus. Tele csapdákkal és nehézségekkel. És ott az én varázserõm és tudásom nem tud titeket segíteni. Csak a saját erõtökre és ügyességetekre támaszkodhattok.

-          Mit gondolsz arra menjünk?

-          Nem dönthetek helyettetek. A kristály arra mutat, de nektek kell vállalni ezt az utat vagy elkerülni. Jól gondoljátok meg a döntést. De most pihenjetek. Ma éjjel nem lesz veszély a házban. Használjátok ki.

-          Köszönöm.

-          Szívesen. És Marianne! Kettõtök ereje együtt kell ehhez az úthoz. Csak így sikerülhet.

Sokáig néztem az utolsó sort. Majd Hiroshira néztem.  Idõre van szüksége. Feldolgozni azt amit most látott és amit a könyv mondott nekünk. Én természetesen tudtam mire gondol a könyv a kettõtök ereje alatt, de ha valamihez akkor ehhez nincs jogom. Ha Hiroshi kipiheni magát majd elmondom neki.

Gyógyteát készítettem, amely után mindketten jól aludtunk. Napok óta elõször ébredtem reggel kipihenten. Reggelit készítettem nekünk.

-          Szia - szólalt meg Hiroshi a hátam mögött.

-          Szia. Meg tudtál valamennyire birkózni az információkkal.

-          Azt hiszem. Csak egy valamit nem értek. Amit utoljára mondott neked a könyv. Vagyis hogy miért emelte ki. Hiszem ha együtt megyünk akkor mindketten számíthatunk a másikra.

Arra ébredek, hogy valaki megérinti a homlokomat. Majdnem kiugrom az ágyból amikor felismerem a tábori orvost.

-       Hogy kerül maga ide?

-       Ne félj, nem bántalak. Csak segíteni jöttem. Te lázas vagy – képed el amikor sikerül megérintenie.

-       Igen. Tudom.

Az orvos hirtelen megfordul. Hiroshi áll ott kardját az orvosra szegezve. Észre sem vettem amikor bejött.

- Doki! Mit keres maga itt?! Van fogalma arról,hogy majdnem leszúrtam magát?!- hebegi Hiroshi. Az orvos csak nevet rajta.

- Keresnek titeket gondolom errõl már tudsz, a többiek innen délre a hegy másik oldalán táboroztak le. Azt nem tudják, hogy én is eljöttem, a táborban azt meséltem be, hogy gyógyszereket kell elhoznom valahonnan. Végig a csapat nyomában voltam, gondoltam ha a nyomotokra bukkannak megpróbállak valahogy figyelmeztetni. Azzal volt szerencsém, hogy elfogyott az élelmem és amikor az egyik faluban egyik tanyasi gazdától vásároltam, váltig azt alította, hogy egyik éjjel amikor kiáltozást hallott, lámpással a kezében kisétált az istállóhoz és két szellemlovast látott a szénapadlása elõtt elvágtattni éjfekete lovakon, sötét köpenyben. Egybõl gondoltam, hogy csak ti lehettek azok- meséli, közben megvizsgál és egy adag gyógyszert ad nekem. - Ettõl még egy esetleg két órát aludni fog, de utána kutya baja se lesz.

- Biztos?- néz rá gyanakvóan Hiroshi.   

- Persze, megbízhatnál bennem, arra viszont vigyáznia kell, hogy ne fázzon újból meg. Hoztam is pár ruhát magammal, gondoltam jól jön majd. Most hagyjuk pihenni –hallom az orvost és távolról érzékelem, hogy kimennek.

Már kezd sötétedni amire felébredek. Fáj a fejem. Még jó pár óra alvásra lenne szükségem. Bár már lázasnak nem érzem magam de még nem vagyok az igazi. Aztán észreveszem azt ami felkeltett. A kristály…A fenébe már megint õket jelzi. Hogy lehetnek még mindig a nyomunkban. Vagyis az én nyomomban és miattam Hiroshiéban is. Mert persze hogy õt is bele kellett rángatnom. Felkapom a ruhám és kirohanok a házból. Hiroshi és az orvos kint állnak.

- Felébredt a kis betegünk, de azért még nem kéne felkelnie a kisasszonynak még a végén megfázik- dorgál meg az orvos, de erre most végképp nincs idõ.

- Hiroshi itt vannak a közelben

- Merre?- kérdezi elkomoruló arccal.

- Délre- hallok egy elkínzott ordítást

- Mi volt ez?- kérdezi az orvos ijedten. Hiroshival pillantást cserélünk. Hiroshi gyorsan intézkedik. Útnak indítja az orvost, összeszedjük a holminkat és már indulunk is dél felé.

Az egész éjszakát lovaglással töltjük. Már mélyen járunk az erdõben amikor lassabbra engedem a lovam. Hiroshi is ugyanígy tesz.

-       Jobban vagy?- kérdezi.

-       Egy kicsivel igen. – mosolygok rá. – Mit mondott az orvos?

-       Hogy a többiek rossz nyomot követtek amikor minket kerestek. A gyógyszertõl jobban leszel. Kaptunk tõle élelmet, gyógyszert és tiszta ruhát.

-       Hiroshi nem kellene velem jönnöd. – mondom egy kis szünet után. Nem nézek rá és próbálok nem szomorúnak tûnni. Nem akarom hogy lássa rajtam mennyire fájna ha elmenne.

-       Már döntöttem- mondja kemény hangon. – Neked segítségre van szükséged.

Tudhattam volna. Csak azért jött velem mert megsajnált. Hiba volt elmondani neki. Hiba volt engedni hogy az elején velem jöjjön. Hiba volt a katonaság istállójába menekül. Az egész életem egy nagy hiba. Nem fogok sírni. Nem most és nem Hiroshi elõtt.

-       Vissza kell menned a sereghez. – mondom a lehetõ legérzelemmentesebb hangon. És csak reménykedem, hogy nem jön rá. – Eddig is meg voltam egyedül. Neked ott van az életed, én pedig gyorsabban haladok nélküled. – mondom a legnyugodtabb hangomon miközben érzem, hogy a szívem apró darabokra hullik szét.

-       Nem tehetem. Innen nincs visszaút. Már akkor elvetettem ezt a lehetõséget amikor útnak indultam veled.

Sóhajtottam. Majd gyorsabb tempóra fogtam a lovamat. Egy percre meglógtam elõle. Majd az egyik oldalról Hiroshi tûnt elõ. Olyan hírtelen kapta el a lovam kötõfékjét, hogy a ló megijedt, én pedig kis híján leestem.

-       Nehogy azt hidd, hogy hagyom magam lerázni. – szólt számomra ismeretlen fenyegetõ hangon.

Ezek után árnyékként követett, mindenhová ahova mentem. Amikor letáboroztunk az enyém mellé kötötte a lovát, amikor vízért mentem elkísért. Nem tudom milyen érzelmek játszódhattak le benne. Mert bármilyen kitartóan figyeltem egyetlen mozdulata sem árult el semmit az érzéseirõl. Engem állandóan kerülgetett a vád, hogy már az õ életét is tönkretettem ezzel és az érzés hogy ennek a kilátástalan helyzetnek csak egy vége lehet. Az, hogy elkapnak. Már nincs erõm tovább menekülni. De mindenképp meg kell találnom a módját, hogy megkíméljem Hiroshi életét.

Minden órával egyre gyengébbnek éreztem magam. Valahogy el kell tûntetnem Hiroshit magam mellõl. Már ha akarnám sem tudnám sokáig folytatni ezt az utat. A kimerültség, a túlhajszoltság és a félelem miatt egyre gyengébb vagyok. Nem baj. Minél rosszabb állapotban kell a tolvajok kezébe kerülnöm, hogy a lehetõ legkevesebb ideig használhassák az erõmet.

Hiroshi többször is megjegyezte milyen gyengének tûnök és hogy pihennem kéne. De nem hallgattam rá. Utolsó erõmig hajszoltam a lovamat, alig pihentem próbáltam ébren maradni és a lehetõ leghamarabb újra útra kelni.

-       Marrianne, álljunk meg. – mondta Hiroshi már sokadszorra. – Olyan fáradt vagy hogy mindjárt leesel a lóról.

-       Nem lehet. – hazudtam Hiroshinak. Hallottam, hogy aggódik. Neki is jobb lesz ha minél hamarabb megszabadul tõlem.

A kezem remegett a kantáron. A lovam fáradtan és a tõlem átvett idegességgel ügetett. A percek teltek. A fák mellettünk furcsa formát kezdtek felvenni, majd szürke színeket, aztán feketéket. Küzdöttem a sötétség ellen. Próbáltam lovon maradni mint azóta a 4 napja mindig, hogy elbúcsúztunk az orvostól.

Hiroshi beszél hozzám, de nem értem mit mond. Nem érdekelhet. Megyek tovább. Majd minden elsötétül körülöttem.  

Kint vagyok, de ez a lelkiállapotomon nem változtat. Még mindig sírni akarok és sírni és sírni… Ráadásul most már Hiroshi miatt is felelõsnek érzem magam. Nem lett volna szabad belerángatnom ebbe. Ennek már sosem lesz vége? Egész életemben menekülni fogok. És mindig ennyire fog fájni ez az egész. Megint azt kívánom bárcsak ne szabadítottak volna ki. Talán mostanra már halott lennék. Nem, nekem nem ez a sorsom. Ezzel tisztában vagyok.

Egy tele víztartóval érek vissza a barlanghoz. Hiroshi már kint vár rám. Õ is feszültnek tûnik. Azt javasolja, induljunk tovább. Mivel nem tudok indokot a maradásra azt leszámítva hogy szép itt ezért elõveszem a kristályt és körülnézek vele.

- Tõlünk délre van egy falu,ott vehetünk élelmet és meg is pihehetünk-ellenvetés nélkül fogadja amit mondok. Ilyet még nem tett. Összeszedjük a holminkat,felnyergeljük a lovakat.

- Lovacskám kérlek induljunk a falu felé. – suttogom a lovamnak. Õ egyetértõen bólint  majd elindulunk. Nagyon hosszú út áll elõttünk. Egész nap úton vagyunk. Valamivel jobb mint tegnap. Ma nem érzek veszélyt és így jobban is bírom az akadályt. Dél felé hûvösre fordul. Hatalmas vihar közeledik felénk.

- Megint a varázslók?- kérdezi.

- Nem,ez nem az,ha nem sietünk bõrig fogunk ázni- jegyzem meg. Vágtára fogjuk a lovakat de ez sem segít, a vihart nem tudjuk elkerülni és egész nap nem találunk menedéket. Egész estig kitart a rosszidõ. Már bõrig áztam, valószínûleg Hiroshi is.

- Keresnünk kell egy fogadót éjszakára- tudom hogy igaza van de azt nem lehet.

- Inkább keressünk egy istállót vagy valamit,nem szeretném, ha éjjel ránk támadnának és miattunk másoknak is baja esne- éppen elég hogy téged belerángattalak ebbe.

- Ne butáskodja,a katonákkal szemben van legalább egy nap elõnyünk és ha a varázslók jönnek azt meg te úgyis megérzed,nem lenne jó kockáztatni,hogy megfáz így vizesen az éjjel- néz rám szigorúan.

- Nem is tudom… én félek. – Na igen Marianne. Épp ezekre a megjegyzéseidre van most szükség, õszintén gratulálok.   

- Ne butáskodj, különben is most mindenütt ugyanakkora veszélyben vagyunk. Még az ég is borús,éjjel könnyen lehet még esõ. – gyõzköd tovább.

- Nem kockáztathatok,ha a varázslók a fogadóban találnak ránk,le fogják mészárolni a többi vendéget és a fogadósékat is ebben biztos lehetsz. –mondani akar valamit de nem hagyom. - Ezen nem akarok vitatkozni, gyere keressünk valamit mielõtt teljesen besötétedik.

Morog magában de enged. Szerencsére hamar találunk egy szénáspadlást. Mi sem könnyebb mint itt aludni.

A kristály rezgésére ébredek. Ne. Már megint a közelben vannak. Megérintem Hiroshit. Semmi reakció. Mégegyszer. Most sem. A kristály erõsebben jelez. A fenébe már én is érzem.

- Hiroshi. Hiroshi!- rázom a vállát. - Ébredj már. El kell tûnnünk innen most azonnal!-  Amilyen gyorsan csak tudunk leszaladunk a lovainkhoz és felpattanunk rájuk. Megint esik de ez most a legkisebb gondunk. Ahogy távolodunk a kristály úgy csillapodik. Délelõttre már csak irányt mutat. Hideg van. Nagyon hideg. Tüsszögni kezdek. Próbálom eltitkolni Hiroshi elõl de biztos észrevette már. Egy erdészlakhoz vezet a kristály. Bent régi minden de használható. Szerencsére. Nincs erõm most továbbmenni. Ezt Hiroshi is látja. Elmegy némi tûzifáért és vízért. Összeszedem az erõmet. Elõveszem a könyvet.

- Itt kell maradnunk egy ideig. - írom a könyvbe. – Milyen védõvarázslatokat használhatok amiket végre is tudok hajtani?

- Neked is szép napot kedvesem. – jön a válasz.

- Kérlek, nagyon nincs most erõm erre.

- Rendben- 3 varázslat jelenik meg.

Kimegyek és egy jó fél óra alatt sikerül is a házra tennem õket. Nagyon fáradt vagyok. Le roskadok az ágy szélére és csak ülök. Nem tudom meddig.

-Beteg vagy?- eszmélek fel Hiroshi hangjára.

-Á dehogy,nincs semmi bajom. – megpróbálja megérinteni a homlokomat de eltolom. - Nem vagyok beteg,csak elfáradtam egy kicsit…- most gyorsabb nálam, hûvös keze a homlokomra simul. Már meg sem próbálom elvenni a fejem.

- Pihenned kell és minél elõbb levenned ezt a vizes ruhát. Csak még jobban megfázol tõle. - semmit sem reagálok. – Figyelj nem fogok oda nézni jó. Csak vetkõzz le. Addig én tüzet gyújtok. Ki is megyek utána rendben. –elfordul a tûzhely felé és nekiáll begyújtani. Nem könnyû feladat ez most. Majdnem minden vizes. Miközben ezzel törõdik én levetkõzöm. Furcsán tompultnak érzem magam. Még sosem voltam mezítelen férfi elõtt. Talán a betegség vagy a fáradtság. Végez a tûz melegen ropog. Úgy tûnik meg is marad. A vállára teszem a kezem.

- Máris kimegyek.

- Ne. Te is átfagytál. – megérinti a vállán lévõ kezemet.

- Az nem érdekes.

- De igen érdekes. – a határozott szavak ellenére a hangom gyenge. – Ide tudod húzni az ágyat a tûz közelébe?

Megérinti a másik kezével a lábamat és szelíden a háta mögé tol ahogy odafordul. –Igen. - odamegy az ágyhoz és közel húzza. Hátra csak egy másodpercre pillant az irány miatt. – Feküdj le. Elrendezem a lovakat.  

-          De visszajössz ugye?- aggodalmaskodom.

-          Igen. - majd kimegy. A másik oldalra kiterítem a ruháimat hogy megszáradjanak majd bebújok az ágyba. Megrázkódom tõle. Jéghideg és csak nagysokára kezd el melegedni.

Hiroshi közben visszatér. Rám pillant. –Te reszketsz.

-          Nagyon fázom. –vacognak a fogaim beszéd közben. Sóhajt egyet. Vetkõzni kezd, én zavaromban elfordítom a fejem. Kis idõ múlva hallom ahogy kiteríti a ruhákat. Majd mellém fekszik, gondolkodás nélkül bújok hozzá. Olyan jó meleg a bõre. Megrándul ahogy hozzá érek.

-          Sajnálom –suttogom és el akarok tõle húzódni de átkarol.

-          Nem a te hibád. –suttogja kissé rekedt hangon. – Csak pihenj.

***

Megfordulok az ágyban. Már az egész puha és meleg. A kunyhóban a tûz ropogását hallom. Hiroshi ételt ad a kezembe. Már a ruháiban van.

-          Köszönöm. - veszem át a tálat. - Mennyit aludtam?

-          Úgy másfél napot. Pontosan nem tudom. - válaszolja. - Most egyél.

A fejem fáj ahogy felülök. Még mindig lázam lehet. Nagyon melegnek érzek itt mindent. Sõt fullasztónak.

-          Mennyire van meleg?

-          Olyan normális. Milyennek érzed? –megint a homlokomra teszi a kezét.

-          Forrónak.

-          Akkor mindenképp maradj ágyban.

-          Nem lehetne hogy kinyisd az ablakot?

-          Nem izzadnod kell, ha elõbb meg akarsz gyógyulni. Figyelek rá hogy ne legyen túl meleg.   

Nehezen ébredek fel. Hiroshi behozta a lovakat és õ is vizes. Próbálok magamhoz térni, a szememet dörzsölöm. Tüzet gyújt.

-         Ilyen sokáig aludtam? Már este van?

-         Nem, csak nagyon be van borulva az ég. Nem vagy éhes?

-         Egy kicsit- az ételért nyúlok, a nyaklánc jelez. Uramisten.

-         Most rögtön oltsd el a tûzet!!!!!- káltok rá. Szerencsére engedelmeskedik. - Most pedig, gyerünk be a barlangba - A nyaklánc biztonságot jelez befelé arra kell mennünk..

Istenem annyira közel vannak, hogy ebben a pillanatban a nyaklánc nélkül is érzem a jelenlétüket.

-         Okosabb lenne,ha felülnénk a lovakra és elnyargalnánk innen,még nem lehetnek közel. - jegyzi meg Hiroshi.

-         Nem lehet. A lovak fáradtak. Nem a katonák jönnek,ezek elõl jobb elbújni most mint elfutni,bízz bennem. – elfogadja a válaszomat.

-         Jobb lett volna mégiscsak tovább menni, egy ilyen barlang veszélyes lehet,azt sem tudjuk,hogy milyen hosszú.

-         A barlang biztonságos.

-         Honnan tudod ezt te ennyire biztosan?

Most nem magyarázhatok neki muszáj beljebb mennünk. Semmit sem látok. Elõveszem a nyakláncot. Már úgyis el kell neki mondanom. A kristály az egész helyiséget bevilágítja nekünk és a biztonságos utat is mutatja befelé. Majdnem egy órát megyünk befelé mire a kristály biztonságot jelez. Azt mutatja másfelé mentek.

-         Rendben most már biztonságban vagyunk, elmentek. - mondom csendesen, közben magamat is nyugtatva hogy elmúlt a veszély.

-         Kik mentek el? Elárulnád végre?- már nem húzhatom tovább. Választ követel és igaza van. Belerángattam az egészbe. Felsóhajtok.

-         Rendben elmondom,de csak odakint mert itt fázom.

Kisétálunk a barlangból. Kint már lement a nap. Minden csendes. A nyaklánc sem jelez veszélyt. Leültem egy köre. Mit is mondhatnék neki. Hiroshira néztem. Várta a válaszomat.

-         Hiroshi én nem vagyok olyan ember mint a többiek. –a hangom reszketett. Már egy éve, hogy nem beszéltem errõl senkinek. – Én varázshatalommal rendelkezem. Lassan egy éve menekülök. Az üldözõimet varázstolvajoknak nevezik. A nagyobb erejû boszorkányokra és varázslókra vadásznak. –a kezem reszketett. Próbáltam megállítani de nem ment. –Ha elkapnak egy boszorkányt a rabszolgájukká teszik. Folyamatosan szívják el a varázserejüket. Amiket újabb vadászatokra és egyéb gonoszságokra használnak fel. A boszorkány teste nem akar engedelmeskedni. Még akkor sem ha az elméje meghátrál, ezért nagyon fájdalmas számára ez. Egy boszorkány akár 3-4 évig is bírhatja ezt az állapotot. Folyamatosan szenvedve. De biztosan belehal. A varázstolvajok nagyon ügyesek és minden megszerzett erõvel erõsebbek. Szinte lehetetlen valakit megmenteni tõlük. 

-         Ha nagy erõd van akkor miért nem szállsz szembe velük?- kérdezte óvatosan, hosszú gondolkodás után.

-         Amikor kicsi voltam a szüleim elvették az erõmet, hogy normális életet élhessek. – könnyek gyûlnek a szememben de visszafojtom õket. – Folyamatosan akarták visszaadni és megtanítani a használatára amikor felkészült leszek rá. De a 3 évvel ezelõtt meghaltak egy nagyon furcsa balesetben. Ekkor a sajátommal együtt megkaptam az õ erejüket is. De mivel a szeretetük még véd ezért csak annyit használhatok belõle amennyit tudok irányítani. Egy boszorkány akit az ereje irányít mások és maga számára is veszélyesebb mint egy olyan aki nem fér a teljes erejéhez… Néhány rokonom elkezdett tanítani de a tolvajok észrevették az erõmet és engem is elkaptak. Akkor tudtam meg, hogy õk ölték meg a szüleimet azért az erõért ami most engem szolgál. A családom megmentett tõlük de nagy árat fizettek ezért. A nagymamám és két unokatestvérem halt meg aznap este. Azóta menekülök elõlök. Az egyetlen esélyem, hogy elbújhatok addig amíg nem leszek elég erõs ahhoz hogy elpusztítsam õket. A családom meggyengült amikor megmentettek. A saját erõm az egyetlen lehetõség. Ha velük lennék csak õket is elkapnák.

Nem tudtam tovább visszafojtani a könnyeket. Zokogni kezdtem akár egy gyermek. Ebben a pillanatban Hiroshi az ölébe húzott és átölelt.