- Mi a neved?! – kérdezi halkan, miután a meglepettségébõl felkelt.

- Nagashi… - felelem lágy hangon.

- Értem… - feláll és a szemembe néz.

- Itt a húgod ismét – mondja, mire kezdem egy kicsit azt hnni, hogy megint csak el akar üldözni. – És most mosolyog… Mikor halt meg vagy mibe?! – kérdezi és kezdek megnyugodni. Most igen érdekli, az a dolog neki dõlök a falnak.

- Évekkel ezelõtt vagy négy éve, vagy már van több is – kezdem szomorúan – Egy hûvös októberi nap volt az a nap, mikor a lányokkal elment leány búcsút tartani, hiszen november elején lett volna a lagzi. – emlékszek vissza – Egy bárba mentek, ahol volt jó pár férfi és meghívták õket egy körre. A húgom is ivott a férfiakkal és az egyik rá akart mászni, de annyira józan volt, hogy tudja, mit csinál. Hiába hívta az öt lányt azok kiütötték magúkat és abból kettõ elment három fiúval. Caroline megrémült, mert erõszakoskodni kezdett a srác, a barátnõi nem jöttek vele, a võlegénye Bryan pedig nem vette fel a telefont. Így elkezdett szaladni, igen ám, csak, hogy a hídon, amin átment a szalagkorlát le volt szakadva, õ pedig nem vette észre, közel ment hozzá megcsúszott és a folyóba esett. Megfulladt – mondta, mire kirázott a hideg

- Értem sajnálom – mondja és mellém áll.

- És a te családod?! – kérdezem, hiszen a képességem ellenére szeretem, ha elmondják nekem az emberek.

- Az én családom… - sóhajt, majd folytatja – Nem sokat tudok a múltamról és a családomról sem, halvány emlékeim vannak az édesanyámról, aki eltûnt valami hatalmas sötétségben… - tudom, hogy igazat mond, hiszen láttam a szemében – De minek kérdezed, hiszen te látod a szememen, hogy mit érzek és mi a múltam – néz rám

- Igaz – mosolyogva nézek rá – De annyit árulj el, hogy ki az a srác a múltadból, akiért ennyire összetörtél?! – kérdezem kíváncsian.

- Nem akarok róla beszélni – mondja. Bár a kérdésemre a választ tudom, de azt szerettem volna, ha õ beszél róla. – Álmos vagyok, megyek aludni! – feleli, majd bezárja az ajtót, hogy még véletlenül se tudjam követni. Úgy döntök nem megyk sehova vigyázok inkább rá, hiszen láttam, hogy fél annak ellenére, hogy erõsnek mutatja magát leülök a kanapéra, de nem bírom nyitva tartani a szememet és lassan elalszok.

Az éjszaka közepén arra leszek figyelmes, hogy valaki az ölebe fekszik és hozzám kuporodik. Lenézek és Lillian-t látom. Így olyan, mint a hugom.

- Lillian. – szólok neki halkan, de nem szól semmit. Elkezdem simogatni a haját, majd vigyázok rá. – vigyázni fogok rád. Tudom, hogy félsz. – suttogom annak ellenére, hogy azt hiszem nem hallja. Tovább simogatom, majd lassan megint elalszok. Reggel arra ébredek, hogy már teljesen kiállt a nyakam. Lenézek az ölembe és Lillian még ott fekszik. Elmosolyodok és tovább simogatom. Lassan látom, hogy ébredezni kezd.

- Hol vagyok? – kérdi nyöszörögve.

- A lakásodon csak kint a nappaliba. Válaszolom kedvesen, mire látom, hogy meglepõdök és eltávolodik tõlem.

- Te mit keresel még itt? – kérdi és látom, hogy visszavenné az állarcát, mire megölelem.

- Ne aggódj nem vagy egyedül vigyázni fogok rád hugi. – mondom neki õszintén, mire érzem, hogy ledermed és leengedi az állarcát. A karjaimba borul és elsírja nekem minden bánatát. Az ölembe ültetem, a hátát simogatom és hagyom, hogy mindent kisírjon, hiszen utána obb lesz minden… remélem….

- Figyelj, szerintem törõdj a magad dolgával! – feleli, majd elindul az egyik irányba, de nem hagyom magam ilyen könnyedén lerázni. Utána megyek és elkezdem neki magyarázni, amit  a szemébõl olvastam ki és hogy milyen volt valójában és milyennek kéne visszaváltoznia.

- Figyelj, szerintem inkább nyugtasd meg a melletted álló szellemeket, egy szõke hajú lány áll melletted, kék nyári ruhában. Az úján gyûrû és sír. – mondja, mire megdöbbenek. Látná a hugomat? Ezt nem hiszem el.

- Te látod a szellemeket?! – kérdezem ijedten – Caroline, Caroline hol vagy?! – kérdezem közben azt hiszem, hogy találok választ, de nem.

Elkezdek gondolkozni, hogy mit is láttam hol lakik, mire megtudom elkezdek mérgesen szaladni hozzá elkezdek dörömbölni az ajtaján. Mikor ajtót nyit meglepõdve lát meg.

- Mit akarsz tõlem? Nem adtam értelmesen a tudtodra, hogy hagyjál békén? Miért kell állandóan járnod utánam? Húzzál már innen. – mondja nekem és még õ mérges és csukná az ajtót, de kivágom és mérgesen nézek rá, amire megijed.

- És neked miért kell játszanod az emberekkel? – kérdezem idegesen és a falhoz szorítom a kezével együtt.

- Te hülye idióta engedj el. – mondja nekem, de nem engedem el.

- Nem engedlek el. Ne játssz az emberekkel. Elhiszem, hogy megbántottak és összetörtek, de attól még nem kell játszanod mindenkinek az érzéseivel, akik nem ártottak neked. – mondom nagyon dühösen. – és ne mert nekem többet azt mondani, hogy látod a hugomat, mert nem fogod ennyivel beérni. – látom az arcán az ijedtséget és tudom, hogy belül is fél, jobban szólva belül zokog, csak kívül tartja magát.

- Takarodj a házamból. – kiabálja, mire egy kicsit jobban a falhoz nyomom, de annyira, hogy ne fájjon neki.

- Nem fogok eltakarodni. Nem te vagy az egyetlen, akinek képessége van, és akit elhagytak. Tudom, hogy meghaltak a szüleid és összetörték a szívedet. Mindent tudok rólad, mert az a képességem, hogy akinek a szemébe belenézek, megtudok róla mindent. Csak képzeld, hogy fair legyek. A szüleimet a szemem láttára ölték meg és a hugomat pár éve vesztettem el éppen az esküvõjére készült. Nem csak neked szar az életed. Jobb, ha tõlem tudod meg. – mondom, még csendesebben mikor lenyugszok, elengedem a kezét, mire a földre rogyik, és mintha sírni látnám. Becsukom az ajtaját mire azt hihette, hogy elmegyek, mert meghallom szavait.

- Minek hordasz le és teszel még jobban tönkre, ha itt hagysz. De hülye idióta. – hallom szavait és a végét kiabálva mondja, majd odamegyek, leguggolok elé és a kezemet a hátára teszem.

- Tényleg ennyire hülye idióta lennék? – kérdezem nyugodtan, mire meglepõdve néz a szemembe, amikbe teljes mértékben meglepettséget látok, hogy még mindig itt vagyok és nem mentem el.

Addig bolyongtam a világba, amíg le nem telepedek az egyik városba. Lovardában dolgozok, hiszen imádom a lovakat és tanítom is kezdõket lovagolni.

A mai napon éppen szabadnapom volt és elmentem sétálni a parkba mindenkivel összefutottam, akit csak ismertem. Egyszer csak érzem, hogy valaki nekem jött.

- Elnézést nem figyelmetlen voltam. – mondja zavartan, mire a szemembe néz.

- Nincs semmi gond Lillian. – mondom kedvesen és kezet csókolok neki, amire ledöbbenve néz rám és el is pirul.

- H…Honnan tudod a nevemet? – kérdezi megijedve és elveszi a kezét az enyémból, mire feleszmélek, hogy a képességemet használom.

- Jaj ne haragudj nem akartalak megijeszteni. Csak sajnos a képességem ez az átka. – mondom õszintén.

- Miféle képességed van? Kitalálod az emberek nevet ezzel a frászt hozva rájuk? – kérdezi egy kicsit csípõsen.

- nem nem. Tényleg sajnálom. – mondom és próbálok kedves lenni.

- Mindegy hagyjuk. És engem is hagyj. – mondja, majd kierülve tovább megy. Teljesen lefagyok, hogy ezt most miért kaptam.

- Állj meg Lillian. Elhiszem, hogy depressziós vagy, mert szét törték a szívedet, de azért még nem kell másokkal is bunkónak lenned, aki kedves veled. – komolyan. – tudom milyen érzés magányosnak lenni barátok nélkül lenni több évszázadon keresztül. – mondom komolyan, mire odajön hozzám és felpofoz.

- Ne kutass utánam ne kutass a múltamban. – mondja, majd megfordul és elmegy.

- csak a szemedbe néztem és mindent láttam. – kiabálom utána, mire megáll és meglepõdve néz rám, de mintha egy kis haragot is látnék benne.