-          Veled én nem fogadok – néz rám a fõnök, megvonom a vállam, szórakozottan a számba kapva a kis elektromosságot. Micsoda ajzószer…
És a kis pipi se épp eldobható.

-          A fejeeeem… - hallom a nyöszörgést a kanapéról, de le se szarom, épp a pénzem számolom át. Lehetne több is… - Meg a derekaaaam… meg mindeneeem… - siránkozik ide-oda dobálva magát. Megvonom a vállam és elteszem a pénzt a kabátom belsõ zsebébe. Láthatóan nem hatja meg hogy semmibe vesszük ezért feláll, mint egy igencsak betépett narkós, atya, elnézõ félmosollyal vizslatom. Jól nézne ki alattam. Technocica.

-          Felébredt a kis anyacsavar – döntöm magam az asztal élének, keresztbe fonom a karom. Rám néz, a szemei szikrákat szórnak, mint egy kivert biztosíték és mutogat is.

Ne nagyon bébi, hiszen leharapom az ujjad.

 

-          Anyacsavar? Anyacsavar?! – hisztizik, kisujjam a fülembe teszem, eljátszva, hogy irritál a hangja. – Te beszélsz, akinek szögbelövõvel támadták meg az arcszerkezetét? Mit képzelsz magadról, te képességtolvaj párduckoppintás?

Micsoda szókincs dolly, hova szarjak így hirtelen… elnyomok egy ásítást, már enyhe túlzás lenne… Látom, hogy a fõnök úr, vagyis inkább monseur Megbízó elsápad és próbál eltûnni, istenem, imádom ezt a szóváltást, kicsi, laza, semmitmondó…

-          Te pedig nem tudom, ki vagy, de alkalmasint szétrúgom a segged, az bizisten!

-          Miért az enyémet?- lepõdik a Fõnök jogos felháborodással. Szerintem.

-          Mert az övét nem tudom, mert egy büdös fénymásoló, azért!

Hijj, ezek a kimondott szavak olyan rohadt jól estek, mintha hájjal kenegetnének, Madame Techno, a vasipar réme, a chipek koronázatlan királynõje beismeri élõ egyenes adásban, hogy ÉN vagyok az Isten.

Jó királynak lenni.

 

-          Te meg ne röhögj, hanem mondd el, mi a francért hoztál ide! – tombol. Oldalra biccentett fejjel röhögök rajta, hát menten lepetézek, ezért a mûsorért érdemes volt élni. Plusz egy képesség, zseni vagy, Arrogante.

-          Kéznél voltál – duruzsolom neki a robbanás határán, mert ha elkezdek röhögni, az hanyatt fekve lesz. Nem bánom, lehet õ fölül.

-          Ké-éznél vo-oltam? – szárnyal a hangja magas frekvenciákra. – Ne röhögj már! – sikítja. Igen, elérte a decibelhatárt, innen már büntetendõ.

Apró, vékony kék villám indul útnak, lazán fordítom el a fejem, hogy a mögöttem levõ falba csapódjon, majd a Fõnökhöz fordulok.

-          Látod? Mondtam, hogy defibrillálás lesz! – röhögök és lassan megcsóválom a fejem. Kár hogy nem fogadtunk. Tetszik az új mocija.

-          Az jó, de ha nem bános, nem itt várnám ki a végét…

-          Sebaj – vonok vállat flegmán és visszafordulok a csajszi felé. – Te meg már… untatsz – mondom mint hogy kettõ meg kettõ az négy és csettintésemre lassan elhalkul, az ajkait nehezebben nyitogatja, majd teljesen összenõnek neki.

Ez több okból optimális de vannak negatív élmények, például a vágy hevében szopás az nincs. Toporzékol, csapkod de csak megnyalom az ajkaim, a melltartóméretét találgatva. Hirtelen megáll, kék szemecskéi villognak…

Mondtam már neki hogy utálom a kéket? Majd mondom neki. Le is szedem róla ha megérdemli majd nagyságom… hehe…

„Fogadjunk, hogy elõbb-utóbb el tudlak találni, te pedig visszabûvészkeded a számat, nagyokos!”

Elolvasom az üzenetet és a szemébe nézek,elõször komolyan, utána lassú, veszélyes vigyorra húzom a számat.

-          Legyen – nyalom meg az ajkaimat, elkapva az állát, a szája helyére nyomva egy csókot. – És ha én talállak el elõször és nyerek, te ellenkezés nélkül velem jössz.

Oldalra biccentett feje mindjárt azt kérdezi, hogy Mert?

-          Csak – nyalom meg az ajkaim. – Nos?

Biccent egyet lassan.

-          Vigyázz… kész… - lépek hátrébb. – rajt!

Azonnal lõ a mutatóujjából kisurranó villámcsóvával, nyugodtan fordítom oldalra a fejem és a mutatóujjamon fellobban egy lángnyelv, a golyócskát felé lövöm. Éppen hogy el tud ugrani, szemei mérgesen villannak rám.

-          Bocs édes, arról nem volt szó hogy mivel lövök – vigyorodok el és könnyedén és leveszem a bõrkabátom. Az ingem lassan a mellkasomra feszül és hátradobom a hajam, a kezem ismét lassan felé fordítom. – Gyere cicus. Karmolj – vigyorgok rá. Felbõszülve ugrik ismét nekem.

***

A kanapén ülök és önelégült vigyorral, cigizve nézek rá. Lassan és hosszan fújom felé a füstöt, felvont szemöldökkel. Õ zihál, kicsit jobban meg van tépve mint kellene, de hát az sem volt az alkuban, hogy nem mászok a plafonra… Kis édes.

-          Na, lehiggadtál? – nézek rá. Gyilkosan néz rám.

-          Tényleg, nem is tudom, hogy hívnak, baba – csak mered rám. – Ugyan ne légy megsértõdve, drága. Jobb vagyok, ahogy voltál kedves elismerni – lépek hozzá és egyik térdemre ereszkedek, megérintem a szája helyét és csókot nyomok, vigyorogva, hiába kapálózik.

Lassan foszlani kezd a réteg, lehullik, porrá válik, mintha nem is lett volna, kába szemekkel néz rám, mikor eltávolodok.

-          Annyira nem is volt rossz, nem? – nevetek fel.

Újra ordítozni kezd, hátradõlök és leülök vele szemben. Hidegen hagynak a sértései.

-          Hogy is hívnak, szivi?

Csend… néma csend… Felvonom a szemöldököm.

-          Miako.

Bingó.

Kellemetlen fejfájással ébredni. Nagyon nagyon szar dolog. Ásítok, nyelvem kiöltöm, mint egy vadállat, és a hevenyészett feclikkel teleragasztott falra nézek. Mennyi megbízás, megfigyelés kiiktatás, de csak azt vállalom el, amelyiket én akarom. Ez a jó a maszek munkában, a fõnök nem egrecíroztat, azt csinálok amit akarok, és ezt másra is jó használni.
Egy cigit dugok a számba, lusta mozdulattal pattintok az ujjaimmal, mire a hüvelykujjam lángba borul, és nekiláttam pöfékelni. Nincs is jobb aszpirin, mint egy cigi mindjárt reggel.

***

Követem a tagot, surranva, mint az árnyék. Jó, ha az egy isten, hatalmam van, felelõsséget mégse kell vállalnom semmiért. Hm, estére felcsípek egy szunszi tündérkét, had legyen egy jó estém, megérdemlem a kiadós kúrást…
Észrevett. Hm, kellemetlen, megyek utána, szinte élvezem a kergetõzést, fuss csak, feltámad bennem a vérszomj, megnyalom az ajkaim, tetõrõl tetõre ugrálok utána, állatiasan megfeszülnek az izmaim, a tetoválásom megnyúlik, jó hogy a nyelvem nem lóg, mint egy kutyának és nem vonyítok… de a kedvemtõl engedné a dolog.

De az a rohadék befut egy házba. Morogva állok le, és hátradõlök, kibiztosítom az övembe dugott Coltot, rászerelve a hangtompítót. Csak gyere ki te szaros, úgy fejbe lõlek, hogy csak két órával késõbb fedezed fel, hogy halott vagy!

***

Duzzogva megyek be, hátradobva hosszú tincseim. Ma valahogy minden összeesküdött ellenem, csikorgatom a fogaim. A telefonom a falhoz baszom, a fõnök cseszeget, baszna belé a villám de hirtelen, amíg szépen és kulturáltan mondom, és erõs késztetést érzek, hogy mindent kicsináljak, véresen, mint egy cupákot…

Hmmm, miau, szükségem van valami erõsre. Whiskey, vodka, hidrogén-peroxid…

Betérek egy akármilyen kocsmába, az alvilág színe java itt kotlik, megnyalom az ajkaimat. Végigmérem az arzenált, látom az arcokat, érzem a rettegésüket, az orromba csap a fegyverek fémes illata.
A nõket nézem; semmi nagy eset. Mondjuk a pultos csajt elvinném egy körre, megérne egy ajtócsapkodást.
A következõ amit végigmérek lopva, az a másik kiscsaj volt, úgy néz ki, mintha most szabadult volna az autóbontóból. Egyetlen kattanás, mintha egy muslica fingott volna, mégis meghallom, megrezzen a fülem, mint a vadaknak… megnyalom az ajkaim. Ezaz, kitaláltad a gondolatom, kekeckedj, rábaszlak a pultra és úgy megraklak, hogy menni se fogsz tudni!

Rávetõdök a pultra, kérem a lehetõ legerõsebb piáját, és lehet hogy gyors vagy, te anyacsavar, nem vagy nálam gyorsabb. Én vagyok a tökély.
Isten vagyok.

Elkapom a csuklóját, olyan kis vékony, hogy két ujjal simán átérem, micsoda porcelánbaba, alumíniumba csomagolva… Elszedem a mobilját, ujjaim közt forgatom a fekete elõlapos gépcsodát.

-          Kémkedni ronda dolog – sziszegem az ajkacskáira, oda se figyelve morzsolom atomjaira a mobilt. Ujjaim között szóródik a volt gép maradványainak pora, és látom, ahogy a kék szemek elkerekednek, az arca lendületesen bevörösödik.
Hirtelen érzem, ahogy az izmaim összerándulnak, mint amikor fogadásból a konnektorba pisáltam és megcsapott az áram, csak nem volt olyan erõs. Kicsit megrázom a fejem a hajam a vállam simogatja, a veszekedés elõszele megüti az orrom. Megnyalom az ajkam, megérintem a számban levõ piercingeket…
A szemembe néz, az pedig lassan összehúzza a pupillám, mint egy nagymacskának.

-          Mákod van, hogy meg tudtam javítani, Piroska – mondja, aztán rendesen a szemembe néz.
Piroska, ehh? Te kis Halál-kisasszony, azt hiszed, a seggedbõl húztál ki?

-          Az. Mák – morgom kéjes hangon, dorombolva szinte, de veszélyesen, méregtõl csöpögõ hangon, és ahogy közeledek felé, úgy hátrált. Kis éééédes… - Ce-ce-ce, nagy a szád… de másra kéne használnod! – morgom.

-          Mi?! – néz rám, mérgesen, két ujjam a mellkasához nyomom; több tízezer volt rohan át a testemen, a testén, hogy összerándul, még az õ teste se bírja el, fennakadnak a szemei és összecsuklik, mint egy rongybaba, halk nyögés kíséretében. Közben lefejeli a térdem, de csak felvonom a szemöldököm. Egy tizest dobok a pultra.

-          Téged vinnélek, de látom, most elfoglalt vagy – nyalom meg az ajkam, és elhátrál. Megfújom az ujjam, mint a pisztolycsövet szokás. Új képesség, ehh… nem is rossz. Felnyalábolom a csajt, a vállamra dobom, feje a derekam veri és kitrappolok a krimóból.

***

A fõnökhöz sétálok, szinte fütyörészve és az egyik kanapéra dobom a még mindig eszméletlen testet.

-          Megjöttem – biccentek, kiszedem a cigit és meggyújtom. Kicsit pörgetem, amíg fel nem néz a papírmunkából.

-          Megvolt?

-          A rohadékja elbújt… mindig fal mellett állt! – morgom. – De megcsináltam!

-          Szép. És ez…? – les ki mögém, aztán kiesik a szájából a cigaretta. – Mit csináltál?

-          Megrázott! – árulkodtam vigyorogva, megnyalva a számat. – Visszaráztam.

-          Te õrült – dörgöli meg a tarkóját. – Tudod mi lesz itt, ha felébred?

Összeteszem két mutatóujjam, és ahogy elhúzom õket, szikrázott.

-          Defibrillálás. Fogadunk? – röhögtem.