|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Geneviev | 2013. 05. 25. 18:07:53 | #25929 |
 Karakter: Kellan Dominek
Megjegyzés: ~ Nanának
Táncolni akarooooook!!!
A franc essen abba a hülye fejembe, hogy nem hagytam a pocim által elvonni a figyelmemet, ami miatt rossz dolgozatot írtam! Szuper, most maradhatok itthon matek feladatokat oldogatni, ahelyett, hogy szeretett hobbymat, életem értelmét, szívem egyetlen szerelmét csinálnám. Milyen dolog ez már, hogy szombat este, buli helyett tanulok?!
Ez így nem járja, de nem ám!
Ezért is döntök úgy, hogy szeretett anyukám szülői intelmével mit sem törődve, miszerint, ha elmerek menni ma bulizni tanulás helyett, egy hétig nem kapok édességet, szobámba sietek, és készülődni kezdek. Nem bírom ki, hogy akár egyetlen táncolási lehetőséget is kihagyjak! Annyira imádom a táncot, hogy az már rég függőség, de nem érdekel, hiszen ez egy egészséges függőség. Nem rongál, nem károsít, egyszerűen csak a pénztárcát terheli meg, de az is inkább a sok táncóra, semmint a bulik, hiszen ott csak az italokat kell fizetni, én meg úgysem iszom mást, csak vizet.
Megmosakszom, és fölöltözök. Jól nézek ki, tudom jól, de ez igazából úgysem sokat számít a lányoknál – főleg, hogy én nem is a lányoknak akarok tetszeni. De amúgy a salsát-bachatát-kizombát táncoló lányoknál úgysem az a lényeg, hogy az ember jól nézzen ki, hanem hogy jól táncoljon és jó illata legyen. Össze is írtam egy unalmas angol órán, hogy mi a fontos a táncos lányoknak:
1) Tudjon jól táncolni. Lehetőleg minél jobban, sok-sok ledöntéssel, forgatással, és testmozgatással tarkítva, kevés figura ismétléssel. Vagy, ha kizombáról van szó, akkor minél több first basic legyen benne a táncban, kevesebb third basic, és még több más figura.
2) Legyen jó illata. Ha már a két test ilyen közel van egymáshoz, mint mondjuk egy kizomba közben, akkor ne menjen bulikba senki olyak, aki már napok óta még csak a zuhanyzó közelébe sem ment. Na, meg használjon izzadás gátlót, ha már tudja magáról, hogy izzadós, meg amúgy is.
3) És igen, csak a harmadik szempont a jó kinézet. Mert oké, hogy a tánc az olyan, mint egy zeneszámnyi szerelem, és a legtöbb lány pasi-alapanyagot keres, mégis, ha a pasi jól táncol, nézzen ki bármilyen rondán, még a legszebb lányok is vele akarnak táncolni, és talán még flörtölnek is vele.
Ezeket én mind betartom, és lám! Szeretnek velem táncolni a lányok. Én is szeretek velük táncolni, de az is igaz, hogy sokkal szívesebben venném, ha fiúk is táncolhatnának a fiúkkal, nem csak a lányok, de hát ez van, ezt kell szeretni.
---*---*---*---
A buliban köszöntöm az ismerőseimet, és miután mindenkinek adtam puszit, vagy kézfogást, a legelső lányt, aki szembe jön velem, fölkérem, és salsázni kezdünk. Szeretem a salsát, de életem szerelme akkor is a kizomba. Életem odaadnám, ha egyszer egy fiúval táncolhatnám, de tényleg! Kíváncsi volnék, hogy milyen érzés, mikor egy másik férfi csípője hozzáér az enyémhez, és közben olyan közel állnánk egymáshoz, hogy egy lapot se lehetne közénk tenni. Minden álmom, vágyam ez a dolog – na meg az, hogy végre ne legyek ilyen kövér, és ne legyek Prader Willi szindrómás. De valószínűleg egyik dolog sem fog összejönni.
- Szia! Bocsi, hogy így letámadlak, de fogadtam pár barátommal, hogy nem fogok tudni fölkérni egy fiút sem kizombát táncolni. Mármint én arra fogadtam, hogy föl tudok kérni. Táncolnál velem, kérlek? – kérdezi meg tőlem egy srác, mikor egy szusszantok egy kicsit a táncok között. Kerek szemekkel nézek rá, és nem tudom eldönteni, hogy ő most csak viccel, gondolatolvasó, vagy tényleg komolyan gondolja kérdését.
- Ööö… - nem jut ennél értelmesebb mondat az eszembe, viszont úgy látom, a válaszom eléggé letörte szegényt, pedig aztán én nem elutasítani akarom őt, távol álljon tőlem. Egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy valaha meg fog engem kérdezni egy férfi, még ha csak fogadásból is, főleg azt nem, hogy egy ilyen helyes. Ugyanis nagyon, nagyon, nagyon helyes férfi! A húszas évei közepén járhat, szürke szemei vannak, de ami leginkább tetszik nekem rajta az a közép hosszú fekete haja. Fekete haj fétisem van! – Rendben – nyögöm ki magamból nagy nehezen, mikor észreveszem, hogy el akarna fordulni. Remélem, tényleg táncol is velem, és nem az volt a fogadás lényege, hogy az adott férfi, akit megkérdez, beleegyezzen.
Ha ki is röhög, hogy bevállalom, akkor legalább egy szexi tánc után röhögjön ki a haverjaival, ne pedig egyből a beleegyezésem után!
|
| makeme_real | 2012. 03. 10. 22:26:54 | #19775 |
 Karakter: Ryan Dawson
Megjegyzés: (Bajtársnak)
Mikor másnap reggel felébredek, Ian még mélyen alszik mellettem. Erős karjai még most is a derekamat ölelik, de ahogy megpróbálok észrevétlenül kibújni alóla, elégedetlenül morogni kezd. Kuncogva csókolok finoman az arcára, mire megnyugszik. Egyelőre nincs szívem felkelteni, ráér ha majd megcsináltam neki a reggelit.
Magamra kapok egy alsót, meg Ian egyik pólóját. Elég nagy, és ráadásul Ian-illata is van… Így megyek ki a konyhába és állok neki a reggeli- és kávékészítésnek. De amikor még 10 óra után sem hallok semmi mocorgást a hálószobából, elindulok, hogy felkeltsem ezt a hétalvót. Mosolyogva nézem, ahogy még mindig durmol, aztán lehajolok, és belecsókolok a nyakába.
- Ideje lenne felkelni, nem gondolod? – duruzsolom a fülébe.
- Mmmm… csak öt percet – szusszan fel álmosan.
- Na, persze, abból pedig lesz egy óra!
- Vagy egy kiadós szex – vigyorodik el.
- Disznó! – nevetem el magam.
Végigsimítok jóképű arcán, mire ő mosolyogva magához húz, és finoman megcsókol. NA persze nem is mi lennénk, ha egy egyszerű reggeli ébresztő-csók az is maradna… Csakhamar azon kapom magam, hogy már Ianen fekszek, a csók pedig egyre elmélyül, miközben ő a hajamba túr. Ajkai gyengéd kényeztetésének hatására az agyam már éppen kezdene arra hajnali, hogy mégis megadja magát ennek a reggeli szex-dolognak, de a mikró még épp időben szólal meg ahhoz, hogy észhez térítsen.
- Majd este – nyomom meg Ian orrát mosolyogva.
Gyorsan lemászok róla, mielőtt még a jól bevált módszereivel marasztalni kezdene, és visszasietek a konyhába.
A lustaság közepe egész délelőtt az ágyban döglik, kiélvezi, hogy ráér. Bár sajnos csak délutánig, akkor megint mennie kell. Ahh, pedig igazán kivehetne egy szabadnapot! Ha megtenné, talán még én is engedélyeznék magamnak egy rohangálás-mentes napot, és egész nap a karjaiban lehetnék.
Amikor már a munkához öltözködik, magához int.
- Figyelj, lehet, hogy késni fogok este – mondja. – Nem tudom, mire számítsak. A szomszéd városba kell utaznom, és tudod, milyen a forgalom…
- Persze, semmi gond – mosolygok rá.
- Ne várj meg, jó?
- Tudod, hogy mindig megvárlak – mondom szelíden.
- Persze, csak szeretném, ha kipihent lennél.
- Tudom, de nélküled úgysem megy az alvás – dorombolom.
- Jajj, Te kis magatehetetlen – kuncog, majd magához von egy finom csókra.
A karjait simítva viszonzom a csókot, majd mosolyogva elhúzódok tőle.
- Gyerünk, indulj, mert elkésel!
- Jó, jó, megyek már! – simít végig az arcomon.
Kikísérem az ajtóig, ahogy mindig, de ő még megfordul.
- Finom vacsorát főzz! Meglepetésem van a számodra.
- Meglepetés? – csillan föl a szemem.
- Ühüm. Este jövök! – mondja, aztán már megy is.
Ezzel persze fel is csigázott… Mire készülhet?
Miután elpakoltam és elmosogattam mindent, még nem veszem magamhoz rögtön a laptopomat, hanem összeszedem a szennyeseket, és nekiállok mosni, meg egy kicsit takarítok is. Nem mintha nagy koszolók lennék, de egy kis porszívózás meg portörlés legalább minden második héten mindenképpen kell.
Éppen végzek mindennel, és letelepedek a kanapéra a laptopommal, amikor megcsörren a telefonom. Odanyúlok érte, de mivel épp a jelszó beírásával vagyok elfoglalva, nem nézek rá a kijelzőre, miközben felveszem.
- Igen? – szólok bele.
- Látlak – mondja valami horrorisztikus hang.
- Tessék? – kérdezem meglepve.
- Látom, ahogy a vékony ujjaid a nadrágodba csúsznak – hörgi a hang.
A hang… Hát persze. Ez csak egyvalaki lehet.
- Ian! – nevetek fel. – De hülye vagy, megijesztettél!
- Ó, valóban? – hörgi változatlan hangon, mire mosolyogva megrázom a fejem.
- Igen – felelem, és szerelmes mosollyal az arcomon hátradőlök a kanapén. – Mit csinálsz? Végeztél már?
- Még nem – sóhajt el végre emberi hangon.
- Pedig már most hiányzol – motyogom az ajkaimat biggyesztve.
- Tudod, mire gondolok most? – kérdezi sunyi hangon.
- Mire?
- A feszes, fehér seggedre – kuncog.
- Ian! – nevetem el magam újra. – Ittál?
- Dehogy.
- Nem hiszek Neked!
- Pedig jobb lesz – feleli mosolygó hangon. – Figyelj, szívem, most le kell tennem. Este találkozunk.
- Jól van.
- Ne várj meg!
- Nem várlak – mosolyodom el a saját hazugságomon. – Szeretlek, Ian – búgom.
- Én is szeretlek – feleli, aztán leteszi.
A délután javarészét írással töltöm. Eleinte úgy terveztem, hogy megint csak javítgatok és kiegészítgetek, de Ian telefonhívása valahogy megihletett. Bár nem is csoda, ennek a könyvnek ő lesz a férfi főszereplője… Valahogy jó érzés ilyen félig-meddig életrajzi irományt kidolgozni. Nincs benne sok képzelet lés fantázia, kivéve persze a csavaros részeket. Ez csak a valóság, az én valóságom, némi kiegészítéssel, de hazugságok nélkül.
Éppen befejezem az újabb fejezet vázlatát, és azon kezdek gondolkozni, milyen vacsorát is készítsek, mikor csengetnek. Kikapcsolom a laptopot, leteszem az ölemből, és az ajtó felé indulok, de az agyam nem áll le. Főzzek finomat, mert meglepetése van… Milyen meglepetése lehet? És mi finomat? Mondjuk a kedvencét? Igen, azzal biztosan a kedvében járhatnék…
Közben kinyitom az ajtót, de meglepve látom, hogy nem áll ott senki.
- Ööö, hahó? – nézek körbe értetlenül.
Semmi válasz, semmi mozgás. Vállat vonok, biztosan csak rossz helyre csengetett valaki, de időközben rájött a hibára. Már éppen csuknám be az ajtót, mikor egy csomagot veszek észre a lábtörlőn. Ez még jobban összezavar, lehajolok, és felveszem. Az én nevemet firkantottak rá cirkalmas betűkkel. Oké, mi folyik itt? Sosem kerültem összetűzésbe az Al-Kaidával, csak nem levélbomba.
Bemegyek a csomaggal a kezemben, becsukom az ajtót, és visszatelepszem a kanapéra. Kíváncsian bontom fel a sárga csomagolást, és… egy mappát találok benne. Jó vastag, de teljesen átlagos fekete mappa, minden felirattól mentesen. Értetlenül szemlélem, aztán kinyitom.
Először néhány számlamásolat kerül a kezembe. Ian részére íródott mind… De nem értem. Én is tisztában vagyok vele, hogy egy magánnyomozó nem egészen hivatalos úton kapja a fizetését a megbízásokért. Akkor mégis miért kell nekem ezeket megmutatni? És ami még fontosabb: ki akarja nekem ezeket megmutatni? A következő adagban a megbízólevelei vannak…
Elkerekedett szemekkel bámulok az első papírra, ami csakhamar remegni kezd a kezemben. Nem, a kezem remeg…
Itt szó sincs megfigyelésről vagy nyomozásról. Ez… Ez nem azzal bízza meg, hogy kutasson valaki után, hanem… hanem azzal, hogy… hogy ő… hogy Ian… megölje az illetőt…
Zaklatottan kezdem tovább lapozni a mappa tartalmát, és a frusztrációval vegyes döbbenet lassan szinte hisztériává alakul bennem. Ezek mind… Mindegyik megbízás, kivétel nélkül gyilkosságról szól. Lehetséges lenne…? Létezhet, hogy Ian… Az én Ianem valójában egy… egy bérgyilkos?
Nem. Az nem lehet, mert… mert akkor én Ianem nem létezik, és soha nem is létezett. Akkor… Akkor öt éve egy hatalmas hazugságban élek, egy olyan férfi mellett, akit… akit nem is ismerek igazán…
De még mindig ott van a remény, hogy ez csak egy hazugság. Ilyen leveleket bárki tud írni, még én is… Lehet, hogy az összes csak hamisítvány. Igen, biztosan erről van szó. Az én Ianem nem… Az én gyengéd, szerető szerelmem soha, senkit nem lenne képes megölni… Ugye?
De ami ezután jön, az… az mindennél rosszabb. És cáfolhatatlan. Fényképek… Rengeteg, rengeteg fénykép. Ianről. Ianről, amint… dolgozik. Takarít egy áldozata után, elvágja valakinek a torkát, fegyvert tart valaki homlokához, kést szúr valaki mellkasába… Nem… Nem, nem, nem, nem, nem… Ez nem lehet igaz…
Kétségbeesetten, értetlenül, döbbenten és már zokogva nézem át újra és újra a mappa tartalmát, de… tudom, hogy igaz. Ez az igazság… Nem az, amiben én öt éven keresztül éltem. Hogy tehetted ezt velem, Ian…? Hogy hazudhattál nekem éveken át? Hogyan… Hogyan voltál képes erre? Létezik egyáltalán Ian? Vagy csak… csak egy Sebastian Williams nevű embert ismertem teljesen félre…
Ki tudja, hanyadszorra nézem már át a mappát, mikor nem bírom tovább. A könnyeim elfogytak, én pedig… üres vagyok. Teljesen üres. Úgy érzem, a szívem megszűnt dobogni. Amikor… Amikor anyuék elmentek, akkor éreztem ezt utoljára, és… és akkor szűnt meg az üresség, mikor Ian belépett az életembe. Ő hozott vissza, ő élesztett újra, miatta élek… Éltem.
Miért?! Miért kellett még ezt is…?!
Mikor nyílik a bejárati ajtó, felpattanok a kanapéról, de képtelen vagyok elé menni. Ez most nem olyan, mint a többi este… Amikor Ian megpillant, látom, hogy megijed.
- Kicsim, mi a baj? – lép közelebb, de én elhátrálok. – Ann? – néz rám értetlenül.
- Ne merj így szólítani! – sziszegem.
- Mi bajod van?? – tárja szét a karjait.
- Hazudtál – rebegem.
- Hazudtam?
- Hogy tehetted…
- Ryan..
- Nézd meg a saját szemeddel – nyögöm ismét a sírás szélén, és az asztalra dobom a mappát.
Rögtön felkapja, és fellapozza. Látom az érzelmeket az arcán. Döbbent és értetlen. Utána pedig ijedt is. Hát… bizonyára kegyetlen érzés lehet a lebukás…
- Ryan… Ez… - Rám néz, a tekintete kétségbeesett. – Megmagyarázom…
- Megmagyarázod? – fakadok ki. – Mit magyarázol meg? Hogy öt éven keresztül hazudtál nekem? Hogy elhitetted velem, hogy magánnyomozó vagy? Hogy minden egyes nap rendszeresen a szemembe hazudtál? Hogy egy gyilkos vagy? – zúdítom rá.
- Kérlek, Ann…
- Megmondtam, hogy ne szólíts így! – csattanok fel. – Mégis mikor akartad elmondani? El akartad egyáltalán…? Vagy úgy tervezted, hogy végighazudod a kapcsolatunkat? – Két könnycsepp folyik végig az arcomon. – Ennyit jelentett neked az egész? Még őszinteséget sem kaphatok?
- Dehogynem! El akartam mondani, csak… csak vártam a megfelelő alkalmat.
- A megfelelő alkalmat? – nevetek fel keserűen. – És mi lett volna az? A halálos ágyam? Vagy egyszer én lettem volna az áldozatod, és megtudom, mikor elém állsz?!
- Nem! – kiált fel. – Ilyet még csak ne is mondj! Soha, soha nem bántanálak, Ann! Nem lennék rá képes, hiszen szeretlek…
- És honnan tudhatnám, hogy a szerelmed nem csak egy hazugság? – teszem fel a számomra is legfájóbb kérdést.
Erre már az ő arcán is felfedezek némi ingerültséget.
- Hogy kérdezhetsz ilyet öt közös év után? – kérdezi.
Megrázom a fejem, és letörlöm a könnyeimet.
- Tökmindegy – suttogom színtelen hangon. – Összepakolok és holnap elmegyek.
- Nem – jelenti ki.
- De.
- Majd… Majd én elmegyek – mondja halkan.
- De hiszen ez a te lakásod – nézek rá.
- Pont ezért mondtam, hogy maradj itt – függeszti rám fájóan gyönyörű szemeit.
- De én…
- Ryan – sóhajt fel.
Nagyot nyelek, és elfordulok.
- Jó…
Négyéves korom óta nem volt ilyen szörnyű éjszakám.
A franciaágy olyan hatalmasnak tűnik egyedül, olyan, mintha elvesznék benne. Ian oldala felé fordulva fekszem. Ian oldala felé, ami most… üres. Kint alszik a kanapén… Nekem pedig mintha kitépték volna a szívemet a helyéről, pedig… pedig ha úgy vesszük, még itt van… Miért, Ian? Miért…?
***
Fájóan gyengéd simogatás ébreszt fel. Pihekönnyű, ha nem csak nemrég sikerült volna álomba sírnom magam, valószínűleg nem is érezném. De nem mutatom, hogy felébredtem, nem nyitom ki a szemeimet, alvást színlelek.
- Sajnálom, Ann – hallok egy alig hallható suttogást. Ian… Aztán egy alig érezhető, apró csók a számra. – Szeretlek…
Tartanom kell magam, tartanom kell magam, tartanom kell magam… Muszáj…
- Ian! – sírok fel, de az ajtó csapódása elnyomja a hangomat.
Istenem… Ebbe bele fogok halni.
***
Az elkövetkezendő egy hét maga a pokol. De még annak is a legmélyebb bugyra… Ian nélkül az élet nem élet, erre hamar rájövök. A lakás kong az ürességtől nélküle, nem tudok aludni, mert hiányoznak az ölelő, biztonságot nyújtó karjai a derekamról… Egyetlen menedékem van: itt felejtett egy pólót. Rajta van az illata… És az ágyban is ott maradt az illata. Javarészt abban a pólóban fekszem az ágyon, az ő helyén, és csak nézek ki a fejemből. Valami meghalt bennem… Az üresség, amit a mellkasomban hagyott az elvesztése, olyan, mint valami halálos seb. Lassan, de biztosan megöl.
Ráadásul… keres. Nem, nem jön ide, amíg nem engedem meg, addig nem. De telefonon többször is felhív… Én pedig nem tudom nem felvenni. Hallanom kell a hangját, különben… különben… Így is rettenetesen kínoz a hiánya, de ha hallom a hangját, egy kicsit könnyebb. Ráadásul aggódik értem. Ismer, beszéltem neki az autóbalesetről is, tudja, hogy nehezen birkózok meg a veszteséggel. És… És a bocsánatomért esedezik, azt akarja, hogy hallgassam meg… De amikor erre kerül sor, általában leteszem, akármennyire fáj is. Tudom, hogy elgyengülnék…
Ám egyik nap nem ő hív. Hanem a nagyi. Istenem, a nagyi! Teljesen megfeledkeztem róla! Amióta a papa meghalt, kórházban ápolják, a paranoiája egyre súlyosbodik. Vannak tiszta pillanatai, de amikor eluralkodik rajta… Iannel rendszeresen, havonta legalább egyszer meglátogattuk. És a nagyi imádja Iant… És a nagyi most azt szeretné, ha meglátogatnánk. De ha elmondom neki, hogy Ian és én… Nem, azt nem tehetem. Meg kell kérnem Iant, hogy… Ó a francba, ebben bele fogok halni.
De nem tehetek mást. Tárcsázok…
- Ann! – veszi föl azonnal, a szívem pedig fájdalmasan megdobban. – Valami baj van?
Nem csoda a feltételezés… hiszen én nem kerestem, mindig ő hívott.
- Nem, nincs… Vagyis de, egy kicsi.
- Minden rendben? Jól vagy?
- Persze, jól vagyok. – Még. – Csak… Megtennél nekem valamit?
- Bármit – vágja rá, nekem pedig összeszorul a szívem.
- A nagyi telefonált – kezdem. – Hiányol minket. Nézd Ia… Sebastian, tudom, hogy gerinctelenség ilyet kérnem, de… Te is ismered a nagyit, tudod milyen, nem szeretném kitenni annak, hogy…
- Persze, értem. Mikorra menjek a kórházhoz?
Könnybe lábad a szemem. Istenem, ez a férfi nem lehet ugyanaz, mint… mint azokon a szörnyű képeken.
- Holnap délután egy órára – sóhajtok fel.
- Ott leszek.
- Rendben. – Nagyot nyelek. – És Ian?
- Igen?
Gyengéd, búgó hangját először nem tudom mire vélni, de aztán… A francba! A homlokomra csapok. Iannek szólítottam.
- Köszönöm – sóhajtom.
***
Másnap délután kezem-lábam remeg, miközben a kórház előtt várok. Kicsit korábban jöttem, a taxi gyorsabb volt, mint vártam. Még szerencse, hogy a nagyi szobája a hátsó udvarra néz. Ha látná, hogy külön érkezünk, biztosan megsejtene valamit.
- Ann!
Megfordulok, és nagyot nyelek. Ian világos farmerben és egy egyszerű, fekete pólóban jön felém, napszemüvegét éppen feltolja fekete hajára. Olyan… Olyan lehengerlően néz ki! Ahogy sötét szemeivel aggódva végigpásztázza a testem – gondolom fogyás, vagy ilyesmi jeleit keresve –, megdobban a szívem. Elképesztően jóképű arcán finom borosta, amit annyira imádok… Aztán ahogy elém ér, gondolkodás nélkül szorosan magához ölel.
És én mit teszek? Visszaölelek. Ahelyett, hogy ellökném magamtól, ahogy kellene, kétségbeesetten szorítom magamhoz, arcomat a mellkasához rejtve.
- Ian… - bucskázik ki a számon.
Egyik kezével fájó gyengédséggel a hajamba túr, aztán a fejem búbjánál bele is csókol. Ian… Én egyetlen szerelmem… Miért kellett ennek így alakulnia? Annyira szeretlek!
Mikor felocsúdok az elragadtatott gondolataimból, gyorsan, lángoló arccal tolom el magamtól. Mit művelek én itt?! Úgy viselkedek, mint valami ostoba tinédzser.
- Menjünk be – motyogom zavartan, de nem tudom nem észrevenni az Ian szája sarkában bujkáló mosolyt.
Bemegyünk az épületbe, a recepciónál bejelentkezünk látogatásra Irene Dawsonhoz, aztán elindulunk a harmadik emeletre. Egy szót sem szólunk közben, de végig magamon érzem Ian tekintetét. Nekem pedig kész haláltusa visszafognom magam, hogy ne nézzem őt…
- Édeseim! – csapja össze a kezeit a nagyi, mikor belépünk.
Én, aztán Ian is odalépünk az ágyához, megpusziljuk, és hagyjuk, hogy átöleljen minket. Ian édes mosolya hatására a szívem viszont olyan hevesen kezd dobogni, hogy csoda, hogy a helyén marad… Végighallgatjuk a nagyi mesélését a napjairól, az ápolókról, az orvosokról… Aranyos, ahogy mesél, bár néha úgy tűnik, sosem lesz vége. Nem csoda, hiszen egyedül velünk beszélgethet már. Ian viszont ugyanolyan végtelen türelemmel hallgatja, mintha csak a saját nagymamája lenne… Ez pedig újabb késszúrás a szívembe. Ráadásul végig fogjuk egymás kezét, hiszen a nagyi nem sejthet meg semmit… És ahogy Ian meleg ujjai az enyémeket szorongatják, nem tehetek az engem átjáró érzelemhullám ellen semmit.
- Na és ti, drágáim? – mosolyog ránk a nagyi, mikor ő már mindent elmondott. – Minden rendben veletek? Jól vagytok? Látom, a szerelem még mindig nem hunyt ki – kacsint egyet.
Elönti a pír az arcomat, Ian viszont a szájához emeli a kezem, és megcsókolja a kézfejem.
- Még szép – mosolyog a nagyira, és bár folytatja, közben már hozzám fordul, egyenesen a szemembe nézve. – Mindennél jobban szeretem az unokádat.
Nagyot nyelek, és nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam. A nagyi nem tudhatja meg…
- Nagyon helyes, édeseim, nagyon helyes – bólogat a nagyi elégedetten.
Mikor kisétálunk a kórházból, majdnem megint remegni kezd a kezem. Illetve nem… tényleg remeg a kezem. Ha… Ha Ian újra könyörögni kezd, hogy hallgassam meg, most nem fogom tudni kinyomni a telefont. Nem tudok elmenekülni és… és ha azt kéri, hallgassam meg, nem fogok tudni nemet mondani. A francba…
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 03. 25. 18:48:06
|
| Luka Crosszeria | 2012. 02. 06. 14:41:20 | #19008 |
Karakter: Sebastian Williams
Megjegyzés: Bajtársnak
Elvégeztem, amit kellett. Végre mehetek haza. Már alig várom, hogy bebújhassak az én kis drágám mellé. Biztosan fent van még. Szegény, ha tehetném, nem váratnám meg. Az út szerencsére nem tart sokáig, így hamarosan befészkelhetem magam az apró teste mellé.
- Szia – suttogja.
- Szia, kicsikém – mosolygok.
A nyakához bújok, mire hátrafordul, és egy lágy csókot nyomhatok a nyakára. Aztán még egyet és még egyet. Megveszek tőle, még mindig!
- Sikerrel jártál mára? – kérdezi.
- Mint mindig – hintek egy halovány csókot az ajkára.
- Most viszont már aludj – túr a hajamba.
Hát ellent lehet mondani neki?
- Jó éjt – csókolom homlokon.
- Neked is, szerelmem – bújik hozzám.
Pár perc múlva már alszik is, én pedig kiürítem a fejemet, és követem őt a tollasbálba.
A reggelt egy kiadós szexszel indítjuk. Igen, imádom, mikor behódol nekem, csak mert dugeszolni támad kedvem. Ráadásul… baromi édes, mikor félőrülten a nevemet sikoltja. Ez kell nekem a kurva gyilkolászás után. Levezetem a feszültséget, és a bűntudatom is elmegy szabira, mikor vele vagyok, és látom, hogy mérhetetlen boldogságban úszik alattam.
Szex után lezuhanyzunk, majd a konyhába megyünk megtömni a fejünket. Ann fincsi rántottát készít, amitől még a nyál is összefut a számban. Megreggelizünk, aztán elsietek felöltözni. A megbízom már biztosan tűkön ülhet. Ilyenek ezek a burzsuj gecik, lázba jönnek egy kis vér említésétől is. Bezzeg a légióban…
- Mit szeretnél ebédre? – kérdi.
- Bármi jó lesz – nézek fel rá a cipőhúzásból. – Beugorjak a boltba hazafelé?
- Hagyd csak, van pizza alapanyag a hűtőben, ha az jó lesz – mosolyog rám.
- Tökéletes – ölelem át a derekát, és csókolom meg. – Sietek haza.
- Oké – dönti el a fejét, majd újabb csókot váltunk.
Mikor becsukja mögöttem az ajtót, a mosoly lehervad az arcomról, és előbújik az igazi énem. Vérre szomjazok, így a mai megbízómnak piszkosul nagy szerencséje lesz.
A legközelebbi kávéházig megyek, ahol egy öreg, fószer vár rám. Ajkán egyből gonosz vigyor terül el, ahogy meglát. Ezek tuti erre élveznek.
- Pontos, ez nagy erény – bólint, majd int, hogy üljek le.
Egy jó napot is megtette volna.
- Mivel szolgálhatok? – kérdem türelmesen.
Szavak helyett csak egy borítékot csúsztat át nekem. Felvonom a szemöldököm, majd a férfire pillantok.
- Minden adat megvan? – kérdem gyanakodva.
- Természetesen. Még pár plusz info is, nehogy lemaradjon bármiről is – kacsint rám.
Ohh, fúj, stréber. Mindegy, a pénz érdekében bármire képes vagyok. Úgyis kell a nászútra. Bizony, úgy tervezem, hogy holnap megkérdem az én egyetlenem kezét. Már el is terveztem. Hazaérek, gyertyafénynél megvacsorázunk, aztán fél térdre ereszkedek, és megkérem, hogy legyen a enyém. Ő sírva fakad, majd a nyakamba borulva nyökögi, hogy igen. Aztán smárolunk egy nagyot, végül pedig szeretkezünk egyet. Leány… akarom mondani fiúkérés pipa.
Az üzletet gyorsan lebonyolítom a fószerrel. Az összes felét most fizeti, a másikat pedig a munka után. Így korrekt. Ha pedig kedve támadna akadékoskodni, esetleg kétségbe vonni a munkám minőségét, tartogatok egy fölös golyót a számára. Még azt is megengedem, hogy eldöntse, hová kéri.
Épp hazafele tartok már, mikor egy kislány sikítva suhan el előttem a bicajával. A gond csak az, hogy elfelejt fékezni, így a legközelebbi oszloppal össze is ismerkedik. A bicaj behorpad az ütközéstől, a kislány pedig megpuszilja a betont. Félek, annyira lestukkolta a padkát, hogy ott is marad. Aggodalmasan sietek oda hozzá, és emelem fel a kis testét. Halkan sírva szorítja a homlokát. Frankó, legalább még életben van. Körülnézek, majd előkapom a telefonom, és hívom is a mentőket. Biztos vagyok benne, hogy össze kell varrni.
Efelől a kiérkező mentősök is biztosítanak, na, meg afelől is, hogy a kölyök jó kezekben van, felesleges aggódnom miatta. Hát jó, biztos értik a dolgukat. Ők a gyógyításban jók, én pedig… hát… tudjuk, miben. Holnap ki is derül, mennyire vagyok profi.
A liftben állva veszem észre, hogy véres az ingem. Bassza meg, Ann tuti aggódni fog. Ismerem, lehet, még azelőtt elájul, hogy megmagyarázhatnám a helyzetet. A franc egye meg!
- Szia! Na, minden... – szólalna meg Ann, mikor belépek az ajtón. – Ian! Ó, uramisten, mi történt? Megsérültél? Jól vagy?
Így legyen ötösöm a lottón!
- Persze – ölelem magamhoz, ahol nem lesz véres.– Semmi bajom, nem... az én vérem.
- Nem? Hát akkor... kié?
- Volt... egy kis baleset az utcán, mikor jöttem hazafelé. Egy kislány elesett a biciklijével, és... nagyon csúnyán beverte a fejét. Neki segítettem, csak közben engem is összevérezett.
- Ó, istenem! De ugye már jól van?
- Persze – csókolok a homlokára. – Semmi baja. Bevitték a kórházba, valószínűleg össze kell varrni a sebet pár öltéssel, de rendben lesz.
- Huh, akkor jó… Gyere, öltözz át! Kimosom ezt az inget.
Elsiet a fürdőbe, én pedig levedlem a ruháimat. Nem szeretem az ingesdit, valahogy kényelmetlenül érzem magam benne. Sokkalta közelebb áll hozzám a póló meg a sima, mezei gatya. Mikor kilépek a hálóból, az én drágám már a konyha felé igyekszik. Elkapom, majd egy puha csókot lehelek a nyakára.
- Köszönöm – suttogom a füléhez.
- Ugyan már, tudod, hogy neked bármit – fordul meg a karjaimban, és átöleli a nyakam.
Imádom, hogy ilyen készséges, hogy ennyire alázatos. Bár ilyen könnyedén vennéd a tényt is, hogy nem az vagyok, akinek hiszel. Mindegy, holnap… holnap megtudod az igazságot!
***
Reggel tovább alszok, nem kell sehová sem mennem. 10 óra is lehet már, mikor Ann a nyakamba csókol.
- Ideje lenne felkelni, nem gondolod? – duruzsolja a fülembe.
- Mmmm… csak öt percet – szusszanok.
- Na, persze, abból pedig lesz egy óra!
- Vagy egy kiadós szex – vigyorgok rá.
- Disznó! – nevet fel, majd végigsimít az arcomon.
Mosolyogva húzom magamhoz, majd lágyan megcsókolom. Az aprócska csók igencsak elmélyül, ahogy Ann rám fekszik, én pedig a hajába túrva ízlelgetem a nyelvét. Az idilli környezetből a mikró csengője ráz fel minket, Ann pedig mosolyogva nyomja meg az orrom.
- Majd este – azzal le is mászik rólam, és kisiet a konyhába.
Mmmhhh, minek vagy Te ilyen dolgos hajnalok hajnalán? Ki tudja, igaz?
A délelőttöt henyéléssel töltöm, kellően felkészítem magam agyban a délutáni melóra. Úgy érzem, a dolog eltart majd jó darabig, így öltözködés közben magamhoz intem Annt.
- Figyelj, lehet, hogy késni fogok este. Nem tudom, mire számítsak. A szomszéd városba kell utaznom, és tudod, milyen a forgalom…
- Persze, semmi gond – mosolyog rám.
Szeretem, hogy így megért. Azt már kevésbé, hogy hazudnom kell neki.
- Ne várj meg, jó? – nézek végig rajta.
- Tudod, hogy mindig megvárlak.
- Persze, csak szeretném, ha kipihent lennél.
- Tudom, de nélküled úgysem megy az alvás – dorombolja.
- Jajj, Te kis magatehetetlen – kuncogok, majd magamhoz vonom, és lágyan megcsókolom.
Felsimít a karjaimon, miközben viszonozza, majd elhúzza a fejét.
- Gyerünk, indulj, mert elkésel!
- Jó, jó, megyek már! – simítok végig az arcán.
Mosolyogva kikísér, ahogy szokott, én pedig az ajtóban állva megfordulok.
- Finom vacsorát főzz! Meglepetésem van a számodra.
- Meglepetés? – kérdi ragyogó szemekkel.
- Ühüm. Este jövök! – azzal már lefelé is veszem az irányt.
Nincs kedvem most liftezni, épp elég, hogy a gyomrom csinálja. Izgatott vagyok, nagyon, nagyon izgatott.
Jól sejtettem, mai áldozatom egy 30-as éveiben járó nő. A sunyi disznó felesége, akivel a minap tárgyaltam. Borzasztó, hogy ezek a vén szamarak nem látják be, a mai nők nem a ráncosra buknak. Persze, én sem örülnék, ha Ann megcsalna, de lehetne ezeknek annyi eszük, hogy belátják, nem a testük miatt választották őket ezek a fiatal buxák. Olyanok, mint a hiénák, csak az érdekli őket, milyen vastag az ember pénztárcája. Rohadt szerencsésnek mondhatom magam, hogy nekem nem kell ilyesmi miatt rágódnom. Tudom, hogy az én egyetlenem imád, és feltétel nélkül szeret. Ezt pedig ma be fogja bizonyítani. Nem fog kiborulni azon, ha elmondom az igazat. Szeretni fog tovább. Talán meglepődik, de tudom, hogy szeretni fog, és boldogan halunk meg!
A nő, akire egész nap lestem, végre célkeresztbe ért. Vörös haja úgy libben a nagy szürkeségben, mint egy színes pillangó az egyhangú mezőn. Feltűnő, könnyű lesz őt követni. A fodrászától jött ki éppen. Biztos büszke az új hajszínére, illatos loknijaira. Nem is sejti, hogy az élete hamarosan véget ér. Hogy hiába a cicoma, a finom illat, a smink, a tetszetős ruhák, az utolsó óráját éli. A férfi azt kérte, kínozzam meg, de nem fogok eleget tenni a kérésének. Nem vagyok eszköz, hogy kielégítse beteges vágyait. Így is elég kínzás, hogy elvágom a torkát. Szórakoztató látvány, mikor spriccelni kezd a vér. Az az elcsukló hang, a felbuggyanó vér… Ah, néha élvezem. Olyankor mindig bűntudatom van, mert eszembe jut az én kis drágám. Most is otthon ülhet, talán főz, vagy éppen ír, ki tudja. Jó lenne felhívni, most szükségem van rá, hogy halljam a hangját. A kiszemeltem szerencsére megáll egy kávéház teraszán beszélgetni, így elő is kapom a telefonom. A furgonomban ülök, tehát pontosan szemmel tudom tartani a nőt, ráadásul nem keltek feltűnést sem. Benyomom a gyorshívót, aztán a fülemhez emelem a telefont.
Búg… búg… búg…
- Igen? – hallom meg Ann szívet melengető hangját.
- Látlak – suttogom horrorfilmekbe illő hangon.
- Tessék? – kérdi meglepetten.
- Látom, ahogy a vékony ujjaid a nadrágodba csúsznak – hörgöm.
- Ian! – nevet fel. – De hülye vagy, megijesztettél!
- Ó, valóban? – hörgöm ugyanolyan hangon.
- Igen. Mit csinálsz? Végeztél már?
- Még nem – sóhajtok fel már emberibb hangon.
Hallom, hogy valamit motyorászik, de csak mosolygok rajta. Közben persze a nőt figyelem.
- Tudod, mire gondolok most? – kérdem sunyi vigyorral a képemen.
- Mire?
- A feszes, fehér seggedre – kuncogom.
- Ian! – nevet fel újból. – Ittál?
- Dehogy.
A közelgő gyilkolás izgalma teszi ezt velem.
- Nem hiszek Neked!
- Pedig jobb lesz – mosolygok, ám mikor észreveszem, hogy a célpont távolodni kezd tőlem, felegyenesedek.
Nem lenne túl jó szem elől téveszteni, ugye? Pedig enyelegnék még…
- Figyelj, szívem, most le kell tennem. Este találkozunk.
- Jól van.
- Ne várj meg!
- Nem várlak. – hallom, hogy elmosolyodik.
Na, persze, tuti ébren találom még!
- Szeretlek, Ian – búgja a telefonba.
- Én is szeretlek – sóhajtok fel, majd kinyomom a telefont, és ki is kapcsolom.
A nőt először lassan cserkészem be. Szerencsére jól ismerem a környéket, így mikor levágni készül az utat hazafelé, elé állok a kocsimmal. Értetlenül mered rám a volán mögül, én pedig lassan kiszállok. Látom, hogy készülne tolatni, de egy szemvillanás előtt ott termek a kocsija mellett. Az ember ilyen váratlan helyzetekben lassan kapcsol. Ez a különbség köztem és az átlag között. Egy pillanat alatt felmérem a helyzetem. Parkoló kocsi, sötét sikátor, feltépett ajtó. Tökéletes rablótámadás. Pillanatok alatt kirángatom a kocsiból, majd egy egyszerű, ám jól irányzott mozdulattal hasba szúrom. Tudom, ha szíven szúrnám, az túl egyértelmű volna, hiszen egy rablótámadásnál sebtében vagdalóznak az emberek. A torokmetszés most nem aktuális, pedig én tényleg emberséges akartam lenni!
Befogom a száját, hogy meg se nyikkanjon. Először rángatózik, majd lassan kihuny belőle az élet. Tökéletes munkát végeztem, jó nagy vértócsát hagytam magam mögött. Fintorogva figyelem a pórul járt asszony üveges tekintetét, majd felmarkolom a táskáját, és a kocsim felé indulok. Gondosan ellenőrzöm indulás előtt, hogy nem hagytam-e nyomot. Kesztyűk rendben, ruha rendben, sérülésem nincs, remélhetőleg semmi szövetdarabot nem hagytam el. Értem ezt akár a ruhámra is. Huh, csak nem jönnek ide helyszínelni. A mezei fakabátok meg piskóták. Sosem kapnak el.
A kocsimba pattanok, majd gyorsan elindulok hazafelé. Útközben megejtek egy utat a búvóhelyemen. Egy konténer, ahová csak nekem van kulcsom. Ott tartom a fegyvereim, tisztítószereim, pótöltözékem. Fura, mintha valami hiányozna… vagy legalábbis máshogy lenne, mint ahogy itt hagytam. Áh, tuti csak paranoia, ki járna itt rajtam kívül…
Újból kocsiba pattanok, ám ezúttal már mosolyogva tartok hazafelé. Megint jó adag pénzt szedtem össze. Majd elszórjuk a nászúton. Az én drága Annem megérdemli. Mosolyogva simítom az ujjaimat a nadrágzsebembe, ott dudorodik már a jegygyűrű apró, vörös doboza. Már alig várom!
Mikor azonban hazaérek, Ann rohadtul nem akar a nyakamba ugrani… sőt… kisírt szemekkel mered rám a szoba közepén állva. Elfut a kétség és a félelem. Valami történt.
- Kicsim, mi a baj? – lépek oda hozzá ijedten, ám ő dacosan hátralép.
Értetlenül meredek rá, nem tudom hová tenni a dolgot. Megharagudott valamiért?
- Ann?
- Ne merj így szólítani! – sziszegi.
Oké, most már tényleg nem értem, mi a franc történt.
- Mi bajod van?? – tárom szét a karjaimat.
- Hazudtál – rebegi.
- Hazudtam? – meglódul a szívem.
- Hogy tehetted…
- Ryan..
- Nézd meg a saját szemeddel – nyögi remegő ajkakkal, majd egy vaskos mappát vág a kávézóasztalra.
Azonnal felkapom, és belelapozok. A döbbenetet, ami az arcomra ült, még jégkaparóval sem lehetne levakarni. Fényképek… Én vagyok, ahogy épp az egyik áldozatom után takarítok. Aztán megint én vagyok, ahogy épp elvágom valaki torkát. Megbízólevelek, számlamásolatok… mi… mi ez? Ki küldte ezt neki???
|
| makeme_real | 2012. 01. 09. 15:29:54 | #18459 |
Karakter: Ryan Dawson
Megjegyzés: (Bajtársnak)
Még mindig csukott szemekkel mosolyodom el lassan, ahogy az ágy kicsit benyomódik mellettem. A takaró felemelkedik, de a beszökő hideget hamar felváltja a mellém simuló test melege.
- Szia – suttogom.
- Szia, kicsikém – hangzik a halk válasz.
Kuncogva nyitom ki a szemeimet, ahogy egy illatos arc a nyakamhoz bújik, a hozzátartozó puha ajkak pedig gyengéd csókokat hintenek el a bőrömön. Éjfél, vagy hajnal körül járhat az idő, de nem is számítottam rá hamarabb. Nagyon ritkán, de előfordul az ilyesmi, és egyébként is: mindig előre szól, hogy ne kelljen aggodalmaskodnom miatta.
Oldalra fordítom az arcomat, és a kezemet kibújtatva a takaró alól simítok végig az imádott arcon. Mosolyogva nézi az arcomat, ahogy én is az övét. Mellette képtelen vagyok nem mosolyogni.
- Sikerrel jártál mára? – kérdezem.
- Mint mindig – hajol közelebb, és ajkaival megsimogatja az enyémeket.
A szívem még öt év után is hevesebben kezd dobogni. És ez életem végéig így is marad. Tudom.
- Most viszont már aludj – túrok a hajába finoman.
- Jó éjt – csókolja meg a homlokom mosolyogva.
- Neked is, szerelmem – bújok közelebb hozzá.
Erős karjai automatikusan fonódnak körém, én pedig boldogan bújok az ölelésébe. Elhintek még egy csókot a mellkasán, aztán lehunyom a szemeimet, és azt hiszem, perceken belül már alszom is.
***
Lassan nyitogatom ki a szemeimet, és kinyújtóztatom a lábaimat. Ásítok egy nagyot, aztán oldalra fordulok, és rögtön elmosolyodom. Sebastian még édesen durmol mellettem, és bár most éppen nekem háttal fekszik az oldalán, így tökéletes rálátásom nyílik a hátára. A cirkalmas nonfiguratív minták és vonalak... amikből közepén kirajzolódik egy R betű. A mellkasomat elönti a melegség és a szerelem, a szívem olyan hangosat dobban, hogy félek, felébred rá. Még így, több év után is úgy érzem magam, mint egy újszerelmes tinédzser.
Közelebb húzódok hozzá, és ajkaimmal végigcsókolom a betű körvonalát, mire elégedett sóhajt hallat, és látom, hogy kirázza a hideg. Feljebb tornázom magam a nyakához, és a vállát, tarkóját puszilgatom, miközben előre nyúlok, és finoman simogatni kezdem a mellkasát. Hamarosan érzem, hogy ujjai megtalálják a kezemet: megfogja a csuklómat, aztán továbbsimít a kézfejemre. Megcirógatja a tenyerem, aztán a hátára fordul, és rám mosolyog.
- Jó reggelt – simít végig a még mindig a mellkasán nyugvó karomon.
- Tudod, hogy melletted mindig jó – mosolyodom el.
Közelebb hajolok, követelve a reggeli üdvözlő csókomat, amit aztán készségesen meg is ad. De aztán amikor megérzem ujjait felfelé simítani az oldalamon, vigyorogva elhúzódok tőle.
- Ian... – figyelmeztetem az általam mindig használt becenevén.
- Tessék? – dörmögi az ajkaimra vigyorogva, miközben a vállamnál fogva a hátamra fordít.
Szólásra nyitom a számat, de beszéd helyett nyögés csúszik ki az ajkaim közül, ahogy reggeli merevedését hozzám nyomja. Mindketten meztelenül alszunk, így minden egyes négyzetmilliméterét kiválóan érezhetem.
- Nh... – sóhajtok, és reflexszerűen hozzáfeszítem a csípőmet.
- Kívánlak – mormogja a fülembe, aztán bele is nyal, miközben ágyékát ritmikusan az enyémhez kezdi dörzsölni.
Ha akarnék se lenne erőm ellenkezni. Mint mindig, most is egyetlen pillanat alatt elcsábít és felizgat. Pláne, ahogy ajkaival lassan levándorol a nyakamon, és mire feleszmélek, már az egyik mellbimbómat veszi az ajkai közé. Felnyögve túrok a hajába, fejem a párnához feszül, és lehunyom a szemeimet. Elmélyülten kényeztet a nyelvével és az ajkaival, néha a fogaival is, miközben rutinos mozdulattal nyúl az éjjeliszekrény fiókjába az örök segítségünkért.
Még mindig a haját markolva nyitom szét készségesen a lábaimat, aztán felsóhajtok, mikor a hűvös síkosító a bejáratomhoz ér, ahogy simogatni kezd egyik ujjával. Egy kicsit masszírozgatja, ellazítja, aztán ujja belém is csúszik, mire már egy hangosabb nyögést hallatok.
- Imádom a hangod – vigyorog föl rám.
- Én meg téged – sóhajtom mosolyogva.
Lejjebb halad, hogy figyelhesse is az ügyködését, én pedig nyöszörögve élvezkedek, és jobb híján a takarót markolom. Nem bírom sokáig, hamarosan már türelmetlenül nyögdécselek, főleg, amikor második ujja is csatlakozik az elsőhöz.
- Elég lehsz... – zihálom.
- Hogy mondod? – kérdezi ravasz vigyorral, szándékosan a merevedésem fölé hajolva, hogy a lehelete kínzóan végigsimogassa.
- Ian! – nyögök fel.
- Hallgatlak... – suttogja, és megnyalja a makkomat.
- Gyere már...! – nyöszörgöm.
- Miért? – kínoz tovább.
A testem türelmetlenül feszül meg, lüktetek a vágytól, hogy végre érezhessem.
- Gonosz va... ahh.. – kezdeném, de nem tudom befejezni, a mondat vége nyögésbe fullad.
Szinkronban az ő mély nyögésével, mert egyetlen mozdulattal felemelkedett, és mélyen a testembe hatolt. Most pedig ott is marad, nem mozdul meg, hanem a tenyeréről a könyökére ereszkedik, jobbjával a hajamba túr, a másik oldalon pedig a fülemhez hajol.
- Elégedett vagy, Ann? – suttogja forrón a fülembe.
- Ha megmozdulsz, még elégedettebb leszek – csókolok a nyakába, aztán meg is harapom.
- Milyen követelőző vagy ma reggel... – emeli fejét az arcom magasságába.
Egy pillanatra elveszek sötét szemeiben, de ahogy mosolyogva az ajkaimra hajol, és lassan megcsókol, visszatérek. Főleg, hogy ajkaim kényeztetése mellett még mozogni is kezd. Egyik kezemet a hátára helyezem, a másikkal pedig újra a hajába túrok, miközben élvezem minden mozdulatát. Az ajkaimon, a testemben... A lelkünk már évek óta össze van kapcsolódva, de ilyenkor a testünk is összeforr.
Nem tudjuk sokáig fenntartani egymás ajkainak kóstolgatását, mert a levegő rohamosan kezd fogyni a tüdőnkből, ahogy egyre gyorsabb tempót diktál. Már mindkét kezemmel a hátába kapaszkodok, először csak az ujjaim vájnak a bőrébe, aztán már a körmeimet is használom, és karmolni kezdem a hátát. Élvezettel hallgatom a morgását és a nyögéseit, tudom, hogy imádja, ha karmolok.
- Ian... Ian... – nyögöm a nevét újra és újra.
- Csodálatos vagy – zihálja.
Csak egy apró mosolyra futja, a következő pillanatban ugyanis elakad a lélegezetem, ahogy a lábaimat a vállára teszi, és így hajol vissza fölém. Gyors, a lehető legmélyebbre hatoló lökésekkel mozog tovább, én pedig szinte sikoltok minden egyes mozdulatára. Fejem a párnának feszül, mire ő lehajol, és csókolni, harapdálni, szívogatni kezdi a bőrömet, az összhatásra pedig vészesen közel kerülök a csúcshoz.
A testem már most megfeszül, ott lent is, legalábbis erre utalhat, hogy Sebastian felhördül. Ezután pedig elég még néhány lökés, és egy elhaló sikkantással átlendülök azon a bizonyos határon. Izmaim satuba zárják, hallom a nyögését, és érzem, hogy belém élvez, ő is jön velem a semmibe.
Még mindig hangosabban szuszogva fekszem az oldalához kucorodva, fejem a mellkasára hajtva pihenek, miközben ő lusta mozdulatokkal cirógatja a hátam.
- Ez megint fantasztikus volt – szólalok meg pár perc csend után.
A mellkasára csókolok, aztán felnézek rá. Mosolyogva figyeli az arcomat, aztán megcsókol.
- Mondtam már, hogy milyen édes vagy így, kielégülten? – kérdezi vigyorogva.
- Nem – kuncogom.
Feljebb tornázom magam, és nyomok egy csókot borostás állára.
- Akkor most mondom – kacsint rám.
- Szeretlek – felelem mosolyogva.
- Én is szeretlek – ölel magához.
***
Egy közös zuhanyzás után – ezúttal csak simogatással és csókokkal megspékelve – kimegyünk a konyhába, hiszen már mindkettőnknek korog a gyomra. Ian a kávékat készíti el, én pedig reggelit csinálok. Most egy egyszerű rántotta mellett döntünk, mert reggeli után el kell mennie egy-két órára munkaügyben.
Gyors reggeli, aztán felöltözik rendesen, amit én persze szinte nyálcsorgatva nézek végig. Ahh, istenem, ez a pasi maga a tökély... És csak az enyém. Természetesen nem tudom megállni, hogy ne invitáljam egy hosszú csókcsatára, de nem úgy tűnik, mintha nagyon ellenére lenne... Igencsak nehezen szakadunk el egymástól, de végül elengedem, és az ajtóhoz kísérem.
- Mit szeretnél ebédre? – kérdezem, miközben a cipőjét veszi.
- Bármi jó lesz – feleli mosolyogva. – Beugorjak a boltba hazafelé?
- Hagyd csak, van pizza alapanyag a hűtőben, ha az jó lesz – mosolygok rá.
- Tökéletes – öleli át a derekamat, és magához húz egy búcsúcsókolózás erejéig. – Sietek haza.
- Oké – csókolom meg még egyszer, aztán mosolyogva útjára engedem.
Felsóhajtva csukom be az ajtót, és mosolyogva rázom a fejem. El tudom képzelni ugyanezt a jelenetet, ráncos arccal és járókerettel is... bár ez azért egy kicsit morbid. Magamhoz veszem a laptopomat, és befészkelem magam a nappali széles, kényelmes foteljébe. Az ölembe véve kapcsolom be a gépet, bepötyögöm a jelszót – amit rajtam kívül csak Sebastian tud, hiszen ő az életem szerves része, miért ne tudhatná –, aztán egy külső merevlemezt csatlakoztatva elő is tudom hívni a legújabb munkámat.
Újra mosolyognom kell. Ian és Ann története. Nem, itt nem a Sebastian és Ryan nevekből képzett becenevekről van szó, hanem a főhős és hősnő tényleges nevéről. Tudom, hogy az olvasóim szeretik a regényeimet, de nem biztos, hogy egy homoszexuális történetre is vevők lennének. Függetlenül attól, hogy akad-e köztük homofób, avagy sem... Tudom, hogy az ilyesmi nem túl populáris.
Most nem kezdek új fejezetet, ahhoz nincs elég időm, csak az eddig kész tizenötöt olvasgatom, javítgatom, egy-kettőhöz hozzá is toldok valamit.
Éppen elkészültem a pizzával, és teszem be a már előmelegített sütőbe, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Becsukom a sütő ajtaját, és már repülök is a szerelmem elé, hogy üdvözölhessem.
- Szia! Na, minden... – A torkomon akad a szó, és lefagy a mosoly arcomról, ahogy megpillantom Sebastiant. A ruhája... A fehér inges sötétvörös vérfolt éktelenkedik. Rémülten rohanok oda hozzá. – Ian! Ó, uramisten, mi történt? Megsérültél? Jól vagy?
- Persze – feleli rögtön, és az oldalához szorít, hogy megnyugtasson, de engem ne vérezzen össze. – Semmi bajom, nem... az én vérem.
- Nem? – nézek föl rá zavartan. – Hát akkor... kié?
- Volt... egy kis baleset az utcán, mikor jöttem hazafelé. Egy kislány elesett a biciklijével, és... nagyon csúnyán beverte a fejét. Neki segítettem, csak közben engem is összevérezett.
- Ó, istenem – kapom a szám elé a kezem. – De ugye már jól van?
- Persze – csókol a homlokomra. – Semmi baja. Bevitték a kórházba, valószínűleg össze kell varrni a sebet pár öltéssel, de rendben lesz.
- Huh, akkor jó – sóhajtok fel. – Gyere, öltözz át! Kimosom ezt az inget.
Míg Sebastian átöltözik itthoni, kényelmes ruhába, én a fürdőszobában engedek langyos vizet a mosógép melletti mosdókagylóba. Beleáztatom az inget, aztán öntök rá egy kis folttisztítót is, és ott hagyom egy kicsit, hogy hasson a mosószer.
Már éppen elindulnék vissza, amikor két kéz fonódik a derekam köré hátulról, az ismerős, imádott test a hátamhoz simul, a világ legfinomabb illata pedig az orromba kúszik.
- Köszönöm – suttogja a fülembe, aztán a nyakamba csókol.
Kuncogva fordulok meg a karjaiban, hogy láthassam az arcát, és én is átölelhessem.
- Ugyan már, tudod, hogy neked bármit – mosolygok rá.
Bezsebelek néhány isteni finom csókot, aztán kimegyünk a már megterített asztalhoz, hiszen hamarosan kész a pizza. Imádom az összenézések, a mosolyokat, a lopott csókokat és öleléseket, amik minden napomat megédesítik. El sem tudnám képzelni az életem nélküle.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 01. 09. 15:30:41
|
| Lorian | 2011. 10. 25. 19:21:46 | #17423 |
Karakter: Yoakin Taylor
Megjegyzés: -Vége
Teljes ihlethiány miatt VÉGE :(
|
| haaaani | 2011. 03. 02. 20:40:24 | #11880 |
 Karakter: Craig
Megjegyzés: (Lorian-nak)
Szemeiben a düh suhan át.
- Mégis mi a francért hozatott ide? - sziszegi ki fogai közül. Kis édes, egész testében érzem a feszültséget, ami én váltottam ki.
- Mert így akartam - adok egyszerű választ lényegtelen kérdésére, intek a két izomagynak, hogy ideje lelépni, mert kicsikémmel kettesben akarok lenni. Meghajolva távoznak.
- Tetszik a házam, Yoakin? - remélem igen, mert mától itt fogsz velem élni.
- Mit akar? - kérdésre kérdést kapok. Illetlen fiú, de nagyon nagy szerencséje van, hogy nagyon szép. Kívánom, ha nem így lenne már lent zabálnák a halak.
- Türelmetlen vagy....bár, én is az vagyok - vigyorodok el, de mikor meglátom kezeit elmém elsötétül. - kivörösödött a kezed... ezek az idióták túl szorosan kötöztek meg. Mondtam, hogy nem tehetnek kárt a külsődben... - már fogaimat csikorgatom. Ideges vagyok, de nagyon is. Megszegték a parancsomat, ezért megfogom őket büntetni. Csak én tehetek kárt benne senki más, csak én.
Mögé lépve oldozom el törékeny kezeit. Felpattanva rúgja ki maga alól a széket. Szembe áll velem, és egyenesen szemeimbe nézz. Dühös, nagyon is. Bár ezen nem kéne csodálkoznom, hiszen elraboltattam, de mást nem tehettem. Csak így tudom magam mellett tartani. Semmi mást megoldás nincs, és ha kell akkor erőszakkal, de magam mellé fogom láncolni, és talán egyszer elengedem.
- Mi a faszt akar tőlem? - keményen nézz szemeimbe. Mintha olvasna a gondolataimban. Kis harcias, feltüzeli minden egyes kis pontot testemben főleg farkamat.
- Igen...pont azt. És meg is kapom - nem ismerem azt a szót, hogy nem. Mindent megkaptam, mindent megkapok, és mindent meg is fogok kapni. És most Őt akarom, és nincs senki és semmi, aki ellen merne nekem állni. Azt kíméletlenül megölöm, aki ellenszegül. Szemrebbenés nélkül kapom el, és rántom magamhoz, hajánál húzva húzom fel, végig nyalva finom nyakát. Hányszor álmodtam erről....
És olyan, amilyennek elképzeltem sőt jobb. Nem bírom. Érezni akarom mindenhol. Hiszen most már mindene az enyém. És én elveszem, ami az enyém. Nem adom senkinek sem. Csak magamnak akarom.
Eltolom magamtól, és végig mérem.
Végre....
végre.....
végre....
itt van, és csak az enyém.
Merevedésem már szinte szét szakítja nadrágomat, kibaszottul kívánom, és nem bírok továbbvárni, és nem is akarok. Benne akarok lenni, kis szűk lyukában akarom érezni farkamat. Megakarom mindennél jobban baszni.
Feleszmél, hogy mire készülök, és hirtelen ellök magától, és menekül tőlem. Kicsikém innen már nincs menekvés. Utána kapok, és visszarántom magamhoz testünk egymáshoz csapódik, mint egy kis préda menekülni próbál, de én egy hatalmas vadként tartom karmaim között. Nem fogom elengedni, mikor már végre a kezeim között van. Veszettül ellenkezik, és akármennyire is magamhoz akarom láncolni nem tudom, és ez egyre jobban dühít.
Haját megtépve próbálom végre megállítani, de ekkor éles fájdalmat érzek arcomon a földre zuhanunk hallom, hogy reccsen valamelyik csontja. Államat akaratlanul beverem könyökébe. Vérzünk.
A fenébe kárt tett magában, a külsejében a gyönyörű külsejében, amiért odavagyok. Hülye kölyök.
Düh árad szét benne. Kárt tett magában, és bennem is. Nem igaz, hogy nem tud nyugton maradni. Kis agyatlan gyerek, maga alatt ássa a gödröt.
Ujjaimat nyakára fonom erősen, hogy végre maradjon nyugton, kapálózik rúg. Küzd ellenem, térdembe rúg, amire fájdalom nyíllal testrészembe. A picsába. Ez fájt.
- Te kis... - hörgöm már állatias hangon. - Nem hagyom, hogy kinyírasd magad velem. Zak, Thomas! - kiáltok a két gorillának, amire már rohannak is be. Rögtön elkapják, és kifeszítik. Nekem. Zihálva állok fel, és törlöm le a vért. Nem akartam őt bántani, hiszen nem ezért hozattam ide. Kiakartam élvezni testét. De, ha ő nem akar együtt működni az ő baja.
- Te akartad...
Vessen magára. Letépem róla a nadrágját, mint egy vadállat, de nem érdekel. Már az sem, ha fájdalmat okozok neki. Agyam előtt, mint egy sötét köd lenne. Nem enged a normál gondolkodásra.
Letépem alsónadrágját, már az sem érdekel, ha fel sértem gyönyörű, selymes bőrét. Thomasék jobban szét rántják lábait.
Övem csattanása, a cipzár hangja, fenekéhez nyomom lüktető farkamat. Teste megfeszül, és remegésbe kezd. Tudja jól, hogy mire készülök. Finom illat kúszik orromba, az Ő illata végre. Selymes bőrébe mélyesztem fogaimat erősen, mint egy örült, és....
és.... belé vágom farkamat. Felnyüszít, vagy is inkább már felordít a fájdalomtól, kiabálásai víz hangzanak a szobám falairól. Még mindig próbál menekül, de testét, mint egy elszakíthatatlan lánc tartják.
- Hagyd abba... vedd ki!! - ordít rám, ami még jobban begerjeszt. Ohhh...kicsikém nem fogom kivenni, már nagyon régóta várok erre a pillanatra. Szűk kis segge satuba fog, szinte magába szippant. Olyan, mint álmaimban. Megmozdulok, amire felsikít. Egyre vadabbul kezdek el mozogni, mint aki ezer éve nem kefélt. Erősen döfködöm, nem érdekel semmi, csak, hogy kielégüljek. Kibe, kibe. Erősebben, még mélyebbre. Idáig hallom, hogy fogait csikorgatja, hogy szenved, próbál menekülni. De előlem nincs menekvés, hiszen már az enyém vagy, Yoakin.
Érzem, hogy nem bírom sokáig, ezért gyorsabb tempóra indítom testemet. Teljesen belé vágom magam, és egy kellemes borzongás megy végig testem. Hmmm....ez kibaszott jó volt. Hangosan nyögök fel. Fülébe zihálok. Teljesen jól laktam, de ez még csak a kezdett.
Elengedve a földre hull. A szőnyeget kaparja.
Gyengéden simítok végig hátán.
- Ez finom volt szépségem - tekintetem lejjebb kanyarodik, kis lyukát elég szépen szétbasztam. Vérzik, mint az állat. Vissza kellett volna fognom magam, de csak is ő tehet róla. Nem kellett volna annyit ellenkeznie.
Embereimnek oda lököm, hogy hívják az orvost, mert a kicsikét össze kell varrni.
Visszagondolva, hogy mit tettem vele semmi lelki ismeretfurdalásom sincs. Bár annyi, hogy testét bántottam. De kibaszottul élveztem. Már a gondolatra merevedésem van. A picsába ez a kölyök elveszi a mondhatni épp eszemet. A doki nem rég lépett ki a szobámból, és mondta, hogy pár napig jobb, ha nem nyúlok hozzá. Elég nehéz lesz türtőztetni magamat. Francba.
Már egy jó ideje figyelem pihenő alakját, néha álmában fájdalmasan felnyög, amire persze lent lüktetni kezd farkam. Ez a hang megőrjít. Élvezni akarom. Most.
Fotelből figyelem leplezetlenül, az ablakon keresztül látom, hogy reggel van. Végre mozgolódni kezd.
Hirtelen felriad, és felülni próbálna, de a láncok nem engedik.
Muszáj volt kikötöznöm, még a végén kárt tenne magában. Nem nagyon szabad mozognia, és pontosan tudom, hogy szökni fog majd, és az mozgással jár.
- Jó reggelt, álomszuszék - rögtön felém tekint. Arca elsápad, amit egy vigyorral jutalmazok.
- Akkor most elmondom, ki vagyok, miért vagy itt, és mik a szabályok - ülök elé az ágyra. Kényelmesen elhelyezkedek, mert a fotel bevallva szétnyomta minden csontomat. Vágyakozó íriszemmel végig mérem testét egyszerűen nem tudok vele betelni. Olyan gyönyörű, és végre bármikor megérinthetem testét.
Kívánom, akarom, mindennél jobban. Elvesztem a kontrollt saját testem fölött, ha beszívom kellemes illatát.
- Kezdjük azzal, hogy... - nem engedi, hogy befejezzem mondanivalómat.
- Kezdjük azzal, hogy eloldja ezeket a köteleket, én hazamegyek, és elfelejtjük egymást örökre. Már megkapta,amit akart - ohhhh....édesem én még egyáltalán nem kaptam meg, amit akartam. Azt akarom, hogy te könyörögj a farkamért, te sírj, hogy végre leszophass. Vággyal teli eltorzult arcodat akarom látni, aki még folytatásért könyörög. Elfogom érni, mert én bármit elérhetek. Akarom, és számomra nem létezik a lehetetlen.
Zsebembe nyúlva veszem elő fegyveremet, és kibiztosítom. Rá szegezem. - Szóval most végig hallgatsz - duruzsolom.
- Nem emlékszem, hogy megengedtem volna, hogy tegezzen - meglepettség ül le arcomra. Az a legnagyobb baja, hogy letegezem. Fura egy kölyök. Épp folytatnám amikor megint elkezd pofázni. Ez a kölyök látom nem tudja, hogy mikor kell csendben maradni. Fegyverem csövével nézz farkasszemet, még is csak pofázik nekem.
- Ha meg akarna ölni, már rég megtette volna. Vagy már a gorillái megtették volna. Szóval engem nem fenyegethet azzal a fegyverrel - okos fiú, de ezt eddig is nagyon jól tudtam. Bár azt nem tudja, ha én ráunok valamire annak vége. - és ha már itt tartunk: nem vagyok gazdag, nem kérhet értem váltságdíjat sem - teszi hozzá. Nem tudod, hogy a világ leggazdagabb emberei közé tartózok a francnak sem kell több pénz. Nekem te kellesz kölyök.
- Yoakin... - hajolok közelebb hozzá, és selymes arcán végig húzom ujjaimat. Olyan finom, ujjaim bizseregnek, ahogy arcához érek. - Mindent tudok rólad. Köpök a váltságdíjra. Te kellesz. - mondom el neki a tényeket, jobb ha tisztában van a dolgokkal.
- Azt is tudja, hogy nem vagyok meleg? Tudja, hogy barátnőm van? - megrándul arcom. Tudom. És a féltékenység megőrjít, a kis ribanc. Sok esélye van rá, hogy a kis barátnője nem fog sokáig élni.
- És tudja, hogy az emberrablás bűncselekmény? Tudja, hogy a rendőrök milyen hamar meg fogják találni magát, és kegyetlenül bevarrják? A hatóságot nem érdekli, milyen nagymenő maga! - Kicsi Yoakinom, most azt nagyot tévedtél. Fogalmad sincs, hogy mekkora hatalmam van. Hangosan felnevetek.
Szemeiben kétségbeesést olvasok ki.
- Ezt jól jegyezd meg. Senki nem fog jönni, senki nem fog neked segíteni, Yoakin - suttogom veszélyes hangon a szavakat. Egy pillanatra rémület suhan át íriszén, de utána keményen viszonozza tekintetem.
- De fognak … - hangosan csattan hangja, amire összehúzom szemeimet. - Biztosan fognak - hangja már nem olyan határozott. Lassan ráfogsz jönni, hogy előlem nincs menekvés.
- Nem tarthat itt - egyre jobban halkul hangja. Kezei alatt markolássza az ágyneműt. Az ágy reccsen, és én már fölötte vagyok lebilincselt kezeire teszem kezeimet, csípőjére nehezedek, hogy ne tudjon ficánkolni. Szemeim sötéten mérik végig törékeny testét, amin most sebek pihennek meg. Amiket én okoztam. Próbál ellenkezni, de tudom, hogy fél is, de az ösztön hatalmas. A saját életünk védelme az első. Teste gyengülni kezd alattam, és szép lassan már nem is ellenkezik. Rájött nincs értelme, sokkal erősebb vagyok nála. Hajához hajolva szívok mélyet illatából. Egyszerűen elkábít, olyan különleges, hogy le se írható, és meg se közelít semmit sem. Olyan egyedi illat, ami engem az őrület szélére tud kergetni.
- Mindent megtehetek, amit akarok - búgóm füléhez közel a szavakat, teste összerezzen. - Tőlem függ, hogy, megéled e a holnapot - harapom meg kis fülcimpáját, ellenkezően nyög fel.
- Engem nem fog megkapni - hallom meg hangját, mikor nyakán húzom végig hosszú nyelvemet. Szavai súlyától, erősen mélyesztem finom bőrébe fogaimat. Megharapom elég rendesen. Fájdalmas sikolya csiklandozza füleimet. Kis aranyos gyermek. - Ne kelljen többször mondanom, Yoakin... mindent megkapok, amit csak akarok - hajolok fölé, és arcán minden kis pontot megfigyelek. Magamba vésem. Szemeinél állok meg, amiben ezernyi érzelem megy végbe. - Mikor megláttalak egész testem megfeszült, és hatalmas vágyat éreztem meg, amit eddig soha. Gyönyörű vagy, hihetetlenül szép vagy - nyögöm rekedtes hangon, megakarom kúrni. Belé akarom mélyeszteni farkamat, és hallani akarom sikolyait, lenyalni spermáját combja mentén. Akarom, szinte széttépi testemet a vágy. Őrület. - Azt akarom, hogy majd te könyörögj értem. Elfogom érni, kicsi Yoakin emiatt ne aggódj. Hallani fogom könyörgő hangodat - nyalom meg kis pisze orrát. Elfintorodva fordítja el arcát, de én visszarántom. Elmer fordulni, bátor, de ostoba.
- Maga beteg! - ezzel nem mondtál újdonságot. Erőszakosan hajolok ajkaira, és megharapva ajkait kapom csak meg a bebocsátást. Nyelvemmel erőszakosan ostromlom saját kis nyelvét, nyálunk mellett, sós vére is keveredik szánkban, amire felmorgok. Kezeit megszorítom, és lihegve tépem el számat édes ajkairól. Még a végén, ha folytatom komoly bajt okozhatok testén most nem lehet. Íriszemben tombol a vágy, már szinte ég. Testem megrezzen ahogy elengedem piros csuklóját. Túl durva voltam. Farkam már szinte kiszakad a nadrágból, fájdalmasan lüktet. A picsába. Utoljára lehajolva duzzadt ajkaira adok egy apró csókot. Leszállok róla, és rideg szemeit figyelem.
- Pihenj. Küldök valakit, aki rendbe szedd - mondom neki, miközben kinyitom az ajtót. Mielőtt kilépnék visszanézek rá. - Yoakin, szőkéssel ne is próbálkozz, mert nem te fogod megbánni, hanem akit nagyon szeretsz … - erősen vágom be az ajtót. Szemrebbenés nélkül nyírnám ki a kis ribancát.
Az egyik szolgálót felküldtem szobámba,hogy tegyék rendbe a fiút, de óvatosan bánjon vele. Én addig telefonálgatok, a munkáimat intézkedem. Zaket és Thomast megbíztam a kicsikém őrzésével. Mivel sokan pályáznak rám, nem akarom, hogy Yoakin is veszélyben legyen. Bár én vagyok a legnagyobb veszély arra a szépségre.
Késő este sétálok vissza a szobámba, ahol Yoakin még az ágyhoz van kötve, bár már csak egyik keze, hogy a másikkal elérje az ételt, és hogy feltudjon ülni. A tálcán lévő ételből elég kevés fogyott. Nincs étvágya, örülnék neki, ha lenne. Nem akarom, hogy lesoványodjon. Egy fekete háló ruha szerűség van rajta, ami vonalait még jobban kirajzolja, idáig érzem a kamillás tusfürdőmet, és samponom illatát. Szemei fáradtan néznek rám, én csak egy pillanatra nézek rá, és a kezemben lévő dobozt az ágyra teszem. A fürdőbe veszem az irányt. Nekem se ártana egy fürdés. Hatalmas kádamban elmerülve mosom le magamról a koszt. Bár sokkal jobb lenne, ha a kicsike mosdatna meg. Annak is eljön majd az ideje.
Mikor bőröm teljesen szétázott kimászva terítem magamra köntösömet. Szobámba lépve látom, hogy kis falatokat eszikél, és kis vizet is iszik. Elégedetten figyelem finom mozdulatait. Szerencséje, hogy neki állt még enni, mert a végén nekem kellett volna megetetnem.
A fekete dobozt felnyitva egy méregdrága karperecet veszek elő, és szabad csuklójára teszem. Nem a külseje a lényeg, hanem az, hogy tőlem van. Ajándék. Bár drága darab volt, de megérte hiszen nagyon jól áll rajta. Egy hosszú póráz féleséget veszek még ki a dobozból.
- Mit akarsz azzal? - teszi fel feszülten kérdését.
- Elmegyünk sétálni, Yoakin, itt az ideje, hogy megmutassam az új otthonodat - vigyorogva teperem magam alá, amire felszisszen, és próbál lelökni lábaival, de gyorsan nyakára kapcsolom a pórázt. - Ha jó leszel enélkül is járhatsz majd a házban, de nem szeretném, hogy elszökj.... - hangom vérfagyasztó. Megrántom a kötelet, amire közelebb is kerül hozzám. - És legalább így nagyon, de nagyon a közelemben leszel - suttogom ajkaira a szavakat.
- Rohadj meg! - sziszegi a szavakat, amire csak megrántom nyakát, és felnyög. Mint egy kis édes kutyuska. Nem fogom bántani, mert már a testét akarom élvezni. A fenébe nincs nagy önuralmam. Nem fogom kibírni.
|
| Lorian | 2011. 01. 26. 13:44:37 | #10810 |
Karakter: Yoakin Taylor
Megjegyzés: (haaaaninak)
Lélegzet csiklandozza a fülemet.
Kinyitom a szemem, a reggeli fény aranycsíkokat rajzol a takarómra.
Aranycsíkok az Ő arcán is. Ragyog.
Mint mindig...Nézem az arcát, ahogy édesen szuszog mellettem, meztelen testének selymes fahéjszín fényével kontrasztot alkot a szatén takaróm fehérsége.
Felkönyökölök, mosolyogva gyönyörködöm benne.
Én csodaszép kedvesem....
Ujjaim hegyével végigsimítom haját,manófülét. Legszívesebben megharapdálnám a fülét finoman, és belesúgnám, hogy annyira szeretem őt, mint a Napot.
Jobban.
Ő a Nap.
Kinyitja a szemét, álmosan mosolyog rám
- jó reggelt, édes! – suttogja álomittasan.
Elmondhatnám neki, hogy szerelmes vagyok. Sosem mondtam még ilyet. Megijedne, vagy nyálasnak hinne.... vagy... mindegy. Elfordulok.
- Siess, mert indulnom kell.
Kint verőfényes napsütés fogad minket, nagyot szippantok a tavaszi levegőből. Imádom... Nincs túl meleg sem, fekete, csatokkal, övekkel, láncokkal teleaggatott nadrágom és fehér ujjatlan trikóm pont kényelmes lesz a városban cruisolni.
Sherylre nézek: ő meg... pont tökéletes, ahogy mindig. Visszavinném az ágyba....
- Legyen szép napod – csókolom meg.
Rám ragyogtatja hatalmas zafírszemeit:
- Délután találkozunk? – kacsint mosolyogva, átölel, belekócol a hajamba.
- Menj, nehogy elkéss.. – durcás kifejezése láttán elnevetem magam - Érted megyek majd
A deszkámra pattanok, és elindulok a suliba.
Enyém a város.
A szél beleborzol a hajamba, beszalad a ruhám alá is.
Eggyé válok az úttal és a levegővel, ahogy a tömegben kerülgetem az embereket, miközben egy pillanatra sem csökkentem a sebességem. Vágyakozó pillantást vetek a korlátokra, lépcsőkre, amik mellett elhaladok.... szerintem ők is rám. akarják, hogy végiggördüljek rajtuk. Akarják azt a flippet... De kontrollálom magam, és nem élem ki vágyaimat. A szatyros nénik így is sikoltoznak, ahogy elsuhanok mellettük, pedig hozzájuk sem érek, csak a szél kapja fel a kardigánjukat.
- Huligán!
- Aszfaltbetyár!
- Szakadt kis senkiházi! Nézzenek oda!
Visszamosolygok rájuk, maga vagyok a megtestesült ártatlanság.
Fekete, sötétített ablakú autó hajt mellettem. Gyorsan megyek, de ennyire biztos nem. Mintha szándékosan lassítana, hogy tartsa a tempómat... Befordulok egy kis utcába, ahova nem tud követni.Az utóbbi két hétben többször is láttam ezt az autót. Rossz érzés terjeszkedik el rajtam alattomosan.
Megrázom a fejem.Valószínűleg a konkurens deszkás cég embere lehet... át akar csábítani magukhoz. Na ja, a legutóbbi versenyen gyakorlatilag lesöpörtem mindenkit a pályáról. De jól érzem magam a DGK-nél, a felszerelésem tökéletes, a fizetésemmel sincs gond, és távol tartják a rajongókat is tőlem, nem úgy,mint a másik cégnél, ahol osztogatták a mail címem.
A suli előtt lepattanok a deszkámról, besétálok. Elvetem magam a padon, a nyelvpiercingemmel játszva firkálok a füzetembe. Repülni-deszkázni-korizni-sherylezni akarok.
Felrikolt a telefonom.
- Yoakin Taylort keresem – sötét hang kúszik a fülembe.
- Megtalálta – rágcsálom a piercingemet tovább.
- Interneten olvastam, hogy ön a HighUp siklóernyős egyesület egyik oktatója..... – hogy lehet valakinek ilyen kellemetlen hangja? Mindegy, nem szeretek ítélkezni. Én meg alacsony vagyok,na és? – Szeretnénk az ismerősömmel kipróbálni a repülést. Ugye vállal tandemet?
- Persze, örömmel. A honlapon láthatták az árakat és a helyszínt is, ahonnan általában startolunk. Ma szép idő van, sok termik várható, úgyhogy ha önöknek megfelel, délután akár meg is ejthetnénk a repülést.
- Az lenne a legjobb – borongja a hang, majd lediktálja a nevét, elérhetőségét, megbeszéljük a találkozási pontot, és elköszön. Talán megy vissza kéményt söpörni.
Hmmm, nem is rossz. Két fő, két kör tandem, igaz, elmegy a délutánom, de keresek annyi pénzt, hogy meg tudjam venni Sherylnek azt a kristályokkal díszített medált, amit olyan csillogó szemekkel nézett múltkor a kirakatban. Ahogy elképzelem az ágyamban, csak egy nyaklánccal... legyen már este...
Betuszkolom a tandemernyőt és sisakokat tartalmazó hatalmas zsákot a csomagtartóba, és a hegy lábához hajtok az egyesület autójával. Gyönyörű az idő... Néhány felhő itt-ott, néha felerősödő napsütés, és pont megfelelő erősségű szél. Tökéletes.
Szürke terepjáró kanyarodik két férfi száll ki, széles vállú, sötét szemüveges tagok. Eszem megáll.. Mintha a kidobó fiúk kereszteződtek volna a szövetségi ügynökökkel. És ezek fognak velem repülni? Valószínűleg nem számíthatok a szokások izgatott sikításokra, önfeledt arcokra. Másrészt meg... értem én,hogy a zakó, öltönynadrág, fekete cipő macsós, de ebben akarnak felmászni velem a hegyre, hogy onnan startolhassunk?
Megvonom a vállam. Én akkor is leviszem őket repülni, ha öltönyben caplatunk fel a sziklára.
- Üdvözlöm önöket, Yoakin vagyok – nyújtom a kezem.
A férfi elkapja a karom, hátracsavarja, bilincs csattan rajta, közben a másik zsákot húz a fejemre. Vakon rúgok.
- Anyád – hörög mellettem a sötét hang. Éles fájdalom nyilall a bordáim közé, összerogynék, de felrántanak, a vállízületeim szinte szakadnak, kocsiajtó nyílását hallom.
Szűk, sötét, levegőtlen helyen vagyok, és rázkódok. Csomagtartó. Azt hiszem, kicsit megválok a tudomtól.
Pislogva eszmélek; egy székhez kötöztek. Megrándulok, automatikusan mozdulnék, de kicsavart vállamba belejajdul a fájdalom, a kötelek a csuklómba mélyednek. Hol vagyok? Vörös-fehér, süppedős szőnyeg, nagy tükrök, fekete bútorok, hatalmas ágy. Ismétlem: hol vagyok?!
Kitárul az ajtó.
Magas, izmos férfi jelenik meg az ajtóban. Az arca, a tekintete... jégszilánkok karistolják az ereimet. Megindul felém, olyan lendülettel, mint aki fel akar öklelni. ösztönösen próbálok hátrahúzódni, kiszabadítani a kezeimet,de a mellettem álló két szekrényállat erősen tartja a széket.
A férfi elém ér, a szék karfájára, s ezáltal a kezemre támaszkodik, és az arcomba hajol. Alig egy centire tőlem az arca, tekintete szemembe fúródik, mélyet lélegzik, mintha engem akarna beszívni. Orrcimpái megremegnek, sötét fény lobban fel egy pillanatra a szemében. A kisugárzása tömény tesztoszteron. Ki a franc ez?
Valami idióta gengszter, aki azt hiszi, gazdag szülők sarja vagyok, és milliókat kaszálhat velem? Vagy... a tipikus öntudatos echte fajfehér, aki dühöngeni akar, mondván, hogy csíkszeműként az ő gyönyörű hazájában élek? Amerikai állampolgár vagyok 5 éves korom óta, és kurvára nem veszem el tőle a munkalehetőséget. Meg senkitől. Gyűlik bennem a düh, mindjárt ki is robban,de megelőz.
- Üdvözöllek a házamban, Yoakin.
Honnan tudja a nevem? Felszikrázik bennem a düh.
- Mégis mi a francért hozatott ide? – sziszegem.
Még közelebb hajol, szinte a száma súgja a szavakat:
- Mert így akartam – int a debelláinak, azok meghajolnak, és kisietnek – tetszik a házam, Yoakin?
- Mit akar?
- Türelmetlen vagy.... bár, én is az vagyok – vigyorog – kivörösödött a kezed... ezek az idióták túl szorosan kötöztek meg. Mondtam, hogy nem tehetnek kárt a külsődben...
Dühösen fogait csikorgatja. Mögém lép, kioldozza a köteleket.
Vér áramlik elszorított karjaimba, égő zsibbadás lángol fel. Kirúgom magam alól a széket, szembe állok a pasassal.
- Mi a faszt akar tőlem? – szemem gyémántkemény. Az övében megint felcsillan valami fény.
- Igen.... pont azt. És meg is kapom.
Egy villanás, mire levegőt vennék, már meg is ragad és magához ránt. Lefagyok.Nem tudok mit kezdeni az erőszakkal, sosem verekedtem. Ha meg akar verni, hát....
Belemarkol a hajamba, és hátrahúzza a fejemet. Forró csík a nyakamon – mi ez?
Eltol magától, és eszelős tekintettel végigmér.
Az övéhez nyúl, és...
Miii? Az a hatalmas dudor...ott...
Neki.... a nadrágja... a... merevedése van?! Ez engem... tőlem.... Mi van?!
A blokk feloldódik, kontrollálatlan düh jár át.
Ellököm magamtól, és rohannék... de utánam kap, újra magához ránt. Nem érdekel, hogy nem tudok verekedni, hogy sokkal nagyobb és erősebb nálam. Veszett állatként mozgok, egy pillanatra sem állva meg, nem tud fogást találni rajtam. Tépi a hajam, beszakad a körmöm, ahogy felhasítom az arcbőrét, roppannak a csontjaim, ahogy a földre zuhanunk, felhorzsolódik a karom, az álla reccsen a könyököm nyomán, vérem a vérével keveredik. Az adrenalin tombol bennem.
Keze a nyakamra kulcsolódik, egyre szorosabban, fogy a levegő... nem állhatok meg, nem engedhetem el magam, mert akkor... Vicsorogva rúgok a térdébe, szemében nyilall a fájdalom, összerándul a keze is, szétszakadni készül a tüdőm. Forró teste az enyémen, vérünk keveredik.
- Te kis... – hörög – nem hagyom, hogy kinyírasd magad velem. Zak, Thomas!
Kiáltására az előbbi két szekrény lép be. Egy pillantással felmérik a helyzetet, megragadnak kétoldalról. Szorosan tartják a karjaimat, terpeszbe feszített lábaimra lépnek, lábfejemet roncsolva. Moccanni sem tudok, mintha keresztre feszítettek volna. Vagy inkább mint amikor a filmekben lovasok húzták kétfelé kötéllel az embert.
Szívverésem a fülemben lüktet, kapkodva veszem a levegőt, vért érzek a torkomban. Izzadtság folyik végig arcomon.
A seggfej feláll, megtörli vérző arcát. Zihálva emeli fel a fejét.
Ahogy rám néz, megakad a levegő a tüdőmben.
- Te akartad....
Húsomba vág az övem, ahogy letépi rólam a nadrágomat, a csatok, gombok felsértik bőröm. Újabb rántás, szakad az alsónadrágom. A mellettem állók szélesebb terpeszbe húznak kétoldalról. Szétszakadok,ha így folytatják....
Övcsat kattanását, cipzár hangját hallom....Forró, kemény valami a fenekemnél...feszítő érzés... a rémülettől felnyüszítenék...de néma maradok. ne, ne, ne, ne... ne... ne...
Nem... ne...
Lélegzetvétele a fülemet éri, a nyakamba mar fogaival. Az egész testem görcsbe merevedik, állkapcsom is összeszorul. Ne...
Belémvágja.
Sikoltásba forduló üvöltésem visszhangzik a falakon.
Mindennél élesebb, szétszaggató fájdalom tépi szét a testem, a fehéren izzó kín mindent kitöröl a tudatomból. Kitépném magam, de a karok acélosan tartanak, ujjak mélyednek a húsomba.
-Hagyd abba... vedd ki!! – üvöltök artikulátlanul.
Mintha parázsló feszítővas lenne bennem... Istenem, ugye ez csak álom? Ha kinyitom az összeszorított szemem, ugye vége lesz, eltűnnek innen?
Megmozdul.
Felüvöltök. kíméletlen és vad mozgása a fájdalom olyan fokára lök, hogy elvesztem minden kontrollomat. Fogaim morzsolódnak, ajkamból darabokat harapok ki, körmeim a fogva tartó karokba mélyednek.
nem bírom.. nem bírom...
Az döfései belemarnak a gondolataimba is
Sikolyaimon át hallom az erősödő zihálását, kéjes nyögéseit a nyakamnál
Egy utolsó késszúrásszerű lökés.... feltörő, mély nyögés..
Rámnehezedő test... a karok elengednek, a földre zuhanok
Reszketve karmolok a szőnyegbe, mintájába kapaszkodom a szememmel... piros-fehér rombuszok... piros-fehér rombuszok....piros...
Kéz simítja végig a hátam gyengéden.
- Ez finom volt, szépségem.
Rombuszok... piros-fehér... geometriai.....rombuszok...
Forró sperma ömlik ki belőlem, marva csípi a nyílt sebet..
Vértócsa gyűlik körém.
- Hívjátok az orvost, varrja össze – hallok egy távolodó hangot. Felkavarodik a gyomrom, beleim a torkomat fojtogatják
Sötétség.
A sötétség szürkületté homályosodik, majd lassan körvonalazódnak a tárgyak a látóteremben.
Fehér köpenyes középkorú úr mozog körülöttem. könnyű érintése enyhülést hoz lüktető sebeimre.
- Épp jókor ébredtél fel – néz rám jóságos szemével – már összevarrtam a gáttájékot, most már csak a felszíni sérüléseket kezelem le.
Felülök, végignyilall a gerincemen a fenekemből eredő fájdalom.
- Még ne mozogj – utasít csendesen az őszülő hajú férfi – majd szólok az úrnak is, hogy legalább 2 napig most kímélje a sérült részt... más módon lelje benned örömét
- mi... micsoda? – nyögöm rekedten – do... doktor úr... én nem önszántamból vagyok itt..én nem a... nem a barátja vagyok... Mi az, hogy két napig?
Nem felel, nem néz a szemembe.
- Doktor úr... ugye most kórházba visz? Vagy haza? Vagy már jönnek értem a szüleim?
- Begyógyul a sebed, ha fekszel, és pihensz. – elkezdi pakolni a táskáját. elkapom a köpenyét, rettegő szemekkel nézek rá.
Az övében szánalom és tehetetlenség.
Baljós gondolat kezd kúszni az agyamba. Ugye nem azt akarja mondani, hogy itt kell maradnom?
- Doktor úr... segítsen... vigyen ki innen... – hangom megremeg, összekoccannak a fogaim.
- Nem tehetem – hajtja le a fejét – Mr. Craig Nathannel az ember nem packázik.
Tisztán kell tartanom a fejem. Gondolkodj józanul, Yoakin.
- Megértem, én sem akarok magának bajt. Szóval.. akkor ugye hívja a rendőrséget? Szól nekik, mihelyt kiér innen?
Rámnéz, arcán végtelen szégyen és szomorúság.
- Nem segíthetek... sajnálom. Vigyázz magadra – hátat fordít, lehajtott fejjel siet ki a szobából.
Magamra maradva fekszem az ágyon. Az Ő ágyán. Erőtlenül próbálom felráncigálni a nadrágomat, minden kis mozdulattól belém nyilall a fájdalom. Fel kell kelnem, és elszöknöm, kimászni az ablakon, vagy... De olyan iszonyúan fáradt vagyok... nem tudok mozdulni. Itt nem aludhatok el. Nem..
Nemmmm....
Sheryl.. nem mentem el érte... ott várhatott a sulijuk előtt....
Felriadok, felülnék, de visszaránt egy kötél. Kezeim lazán az ágy rácsához vannak kötözve.
- Jó reggelt, álomszuszék.
A hang irányába kapom a fejem.
Craig Nathan ül az ágy mellett, kaján vigyorral nézve elsápadó arcomat.
Nem fog megijeszteni. Nem élvezheti a félelmemet. Ember vagyok. Férfi vagyok. Még ha hozzá képest egy alacsony, vékony kisfiú is.
- Akkor most elmondom, ki vagyok, miért vagy itt, és mik a szabályok – huppan elém az ágyra. Kényelmesen elhelyezkedik velem szemben, kígyótekintetét szemeimbe fúrja.
Néz. Nem engem lát, az biztos. Engem nem nézhet ilyen szemekkel. Nem egy tál eper vagyok. Ahogy a szakadt trikót nézi a testemen, mintha egy lapuló tigris figyelné áldozatát.
- Kezdjük azzal, hogy...
- Kezdjük azzal, hogy eloldja ezeket a köteleket, én hazamegyek, és elfelejtjük egymást örökre. Már megkapta,amit akart. – vágok közbe.
Elvigyorodva nyúl be a kabátja zsebébe, egy pisztolyt húz elő, jól hallhatóan kibiztosítja, majd rám szegezi.
- Szóval most végighallgatsz. – duruzsolja. Markáns arca, izmos alkata, férfias kisugárzása az igazi nyugati Férfi megtestesítője. Minden nő elájul tőle... vagy minden meleg srác, ha neki az kell. Akkor miért engem kínoz?
- Nem emlékszem, hogy megengedtem volna, hogy tegezzen! – csattanok fel.
A meglepődés suhan át az arcán, gondolom nem szokott hozzá, hogy valaki feleseljen neki. Kihasználom a megdöbbenését, és folytatom.
- Ha meg akarna ölni, már rég megtette volna. Vagy már a gorillái megtették volna. Szóval engem nem fenyegethet azzal a fegyverrel – hangom határozott, tekintetem szikrázik – és ha már itt tartunk: nem vagyok gazdag, nem kérhet értem váltságdíjat sem.
- Yoakin.... – hajol közel hozzám, ujjával végigsimítja arcom – mindent tudok rólad. Köpök a váltságdíjra. Te kellesz.
- Azt is tudja, hogy nem vagyok meleg? Tudja, hogy barátnőm van? – kelek ki magamból. Arcán megrándul egy izom, de csak egy pillanatra.
- És tudja, hogy az emberrablás bűncselekmény? Tudja, hogy a rendőrök milyen hamar meg fogják találni magát, és kegyetlenül bevarrják? A hatóságot nem érdekli, milyen nagymenő maga!
Felnevet.
Nevetése végigkúszik a gerincemen, belemarkol a szívembe.
Miért nevet?
A rendőrség jönni fog... már úton vannak... ugye?
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 01. 26. 13:44:54
|
| haaaani | 2011. 01. 23. 23:35:49 | #10738 |
Karakter: Craig
Megjegyzés: (Lorian-nak)
A szememet kiégeti ez a kurva nap, öltöny zsebemből elővarázsolom napszemüvegemet, és laza mozdulattal felveszem. Sokkal jobb, és sokkal jobban is nézek ki, ezt a hangos női suttogásból tudom meg. Hülye kis kurvák. Bár annak örülök, hogy megnéznek, és a smink is lefolyik a nyálazásuktól. Bár annyit sem érnek, hogy az ujjamat megmozdítsam. Bár, azért a fiúért, akit egy ideje követek, még a farkamat is megmozdítanám. Kegyetlenül megtudnám baszni, de először a munka.
Egyik talpnyalóm ingemet pucolja remegő kezekkel. Véres lett, pedig egyik kedvenc öltönyöm volt. Sebaj van belőle még több tucat. A kis koszféket pár óra alatt tisztává teszik, se új lenyomat, se egy kosz folt. Bár egy ideje a zsaruk is a tenyeremből zabálnak, mint a hajléktalan korcs kutyák, de az elővigyázatosság híve vagyok. Jobb félni, mint megijedni. Bár én nem félek senkitől sem, jobb, ha tőlem tartanak.
Míg kocsimba szállok összeszedek egy kis falatkát. Egy szöszi fiú, az embereim, csak úgy bebasszák a kocsimba, csoda, hogy nem tört el semmije sem. Bár szopni törött csonttal is lehet.
Szép kis fegyverem szöszi fejéhez nyomom …. most meg mi a anyjáért sír?
- Szopj, vagy meghalsz! - adom ki a parancsot, kegyetlen hangon. Remegő kezekkel gombolja ki nadrágomat, és félig kemény farkamra kulcsolódik keze. Bizonytalanul, és bénázva kezdi el. Szűz kis hetero. Tuti, hogy még magának se nagyon verte ki. - Szopj - húzom fel ujjammal a fegyvert. Könnyezve kapja be méretes dákomat, és szopni kezd, Szabad kezemmel fejét megfogva lejjebb nyomom. Szinte fuldoklik, de kibaszottul leszarom.
Fekete, selymes haj, amibe annyiszor beletúrtam volna már.
Mogyoró barna csillogó szemek, amiről annyiszor álmodtam, hogy vággyal teli, és csak rám nézz.
Piros, széttépni való ajkak.
Kibaszott szexi test, ami azt várja, hogy mélyen benne legyek.
A fiú haját megmarkolva, élvezem tele száját forró magommal, szinte megfullad. A haladó kocsiból kivágom a kölyköt, majdnem elgázolják, de magasról teszek róla. Kis szaros, még szopni se tudott rendesen. Fegyvert magam mellé az ülésre dobom, és előveszek egy cigit. Meghalnék, ha nem lenne nálam. Öltem már azért embert, mert nem hozott nekem cigit. Kurva anyját.
Kifújva az ablakon a füstöt, a fiúra gondolok. Nem rég láttam meg a fiút az utcán sétált. Szinte azonnal kőkemény lett a farkam. Ilyen még nem történt velem, senki nem keltette fel ennyire a vágyamat. Erre, csak annyi, hogy az utcán megláttam, és kikészültem.
Már egy jó ideje figyelem, tudom hol lakik, tudom milyen suliba jár, és lassacskán azt is, hogy hányszor veri ki magának. Bár az jobb lenne, ha nekem verné kis a kis dög.
Ebben az országban bármit megtehetek, de azért az emberrablás az emberrablás. Nem olyan könnyű eltusolni a dolgokat. Közönség előtt, csak nem ráncigálhatom be a kocsimba. Bár két emberem rá van hárítva, hogy megfelelő pillanatban, de hozzák el nekem. Érzem, hogy hamarosan az ágyamban lesz, finom teste. Kibaszottul kell nekem.
Két nap telt el, a házam pincéjében vagyunk, és egy régi barátom van a falhoz kötve. Hasánál egy mély vágás van, amit pár perce ejtettem késemmel. Úgy üvöltött, mint egy kurva, akit épp megerőszakolnak.
- Nem lett volna szabad meglopnod - nyallintom meg késem pengéjét, sós íz üti meg ízlelőbimbóimat.
Könyörögve esedezik, hogy ne bántsam, és hogy mindent visszafizet. Istenem ez még le is szopna zokszó nélkül. Bár ennek a rohadéknak nem adnám oda a farkincámat. Kezemben lévő fegyvert megpörgetem. Édes kis tacskó neked most tuti, hogy véged van. - Nyisd ki nagyra a szád - utasítom vigyorogva. Már rögtön eleget is tesz, mintha azt hinné, hogy ennyitől elfogom engedni. Bolond. Még egyszer megpördítem a kést, és hihetetlen gyorsan felé irányítom. Szerencséje, hogy nagyra nyitotta a száját. Pont a belsejébe dobtam. Szájából, mint a víz esés folyik a vér. Pár öklendezés, és azt hiszem vége. Bár vicces lett volna, ha túl éli. Vigyorogva jelzek az embereimnek, hogy álljanak neki takarítani.
- Elkaptuk, uram - hallom telefon másik oldaláról egy férfi hangját. Arcomon elterül egy elmebeteg vigyor. Sokan mondták már, hogy nem vagyok normális, bár az én helyzetemben senki nem maradna normális.
- Hozzátok - szakítom a vonalat.
Végre, erre vártam már hetek óta, itt volt az ideje, hogy a kicsike a közelemben legyen.
Átöltözve, frissen, és üdén. Az első benyomás fontos, bár szerintem most megakar ölni. Sebaj lesz majd , hogy könyörögni fog, hogy benne legyek. Kéjesen felnyögve érzem, hogy kezd melegem lenni. Soha nem képzeltem volna, hogy valaki képes ilyet kiváltani belőlem. Bár rohadtul élvezem.
Könnyed mozdulattal nyitom ki hálom ajtaját. Zihálás hangja kúszik fülembe. Végre itt van.
Fájdalmasan felnyög mikor a kötél nem engedi. Két férfi van mellette. Finom illata orromba szökik, és ennyitől szinte szétszakad nadrágom. Ridegséggel csillogó barna szemeit rám emeli. Vadállat léptekkel haladok felé, a székkel együtt próbál hátrálni, és a kötelet cibálja, hogy szabadulni tudjon. Az egyik két házas faszi megfogja a szék támláját, hogy ennyit se legyen képes hátrálni.
A szék karfáira teszem kezemet, ezzel megfogva odakötözött csuklóit. Közel hajolok hozzá, és mélyet szívok illatos hajából, dorombolni kezdek akár egy jó lakott macska. Mélyen szemeibe nézek, ami szinte lángolnak a dühtől. Szólásra nyitná, finom ajkait, de megelőzöm.
- Üdvözöllek a házamban Yoakin.
|
|
