|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| oosakinana | 2010. 09. 27. 19:52:12 | #8198 |
Karakter: Lexi
Megjegyzés: (Zac-nak ~Sun-chanomnak~)
Ahogy megérzem, hogy valaki közelít, elkezdek védekezni és kicsit félni, mert most még elszaladni sem tudok. Nem tudok, mit csinálni védtelen vagyok.
- Hé, nyugi ne félj, nem akarlak bántani. Felelősnek érzem magam miattad és szörnyen sajnálom, had segítsek. – mosolyog felém, de ezzel engem nem kenyerez le.
- Nem kell, a segítséged jól vagyok. Akkor se foglak Rin közelébe engedni. – elkezd felém lépkedni, mire csak felállnék és mennék tovább, de képtelen vagyok. használhatatlan a lábam.
- Nem úgy tűnik. Nincs semmi féle hátsó szándékom. Kicsit lehetnél kedvesebb az emberekkel és megbízhatnál jobban bennük. – mondja nekem, de nem egy farkasnak a szavaira fogok hallgatni. Átváltozik, majd odajön hozzám és a sebemet nyalogatja, amire csak furcsán nézem, hogy még is mi a nyavalyát akar csinálni. Nem mondok semmit, majd mikor végez, visszaváltozik és letép egy kisebb ruhaanyagot a felsőjéből és bekötözik a lábamat.
~*~
Na, király meggyógyult a lábam, de most egy farkas tartozok. Ez az, amit soha nem akartam. Nagyon sóhajtok és mindenki csak nagyot néz, hogy mi van velem, de senkinek nem mondok semmit. Egyszerűen semmi közül hozzá. Rin és próbálna a közelembe jönni, de haragszok rá és ezért inkább ott hagyom, és nem mondok semmit.
Az egésznap alapjáraton jól telik el. Szaladgálok egy kicsit az erdőben, hogy formában tartsam magam, míg nem egyszer farkas szagot érzek, ahogy a táborunk felé megyek. Megbújok és figyelek, hogy mi van, de csak a rozsdabundájú farkast látom átváltozott alakjába.
- Hali! – köszön és a hajába túr, amire csak kicsit prüszkölök egyet, de senki sem hallja. – Szeretnék bocsánatot kérni a hibámért és engesztelés képp szeretném a vezetőket meghívni egy esti partira. – mondja, mire látom, hogy az egyik kis fiatal srác elkezd közelíteni felé. Nem hagyhatom. Odaszaladok és elé rakom a mancsomat és rámorgok, hogy felejtse el, de nagyon gyorsan.
Érzem, hogy kicsit megkönnyebbül a srác, majd látom, hogy az egyik vezető átváltozik és odamegy.
- Ne haragudj Ifjú farkas, a fiataloknak a vérmérsékletük elég lobbanékony fegyelemmel kell bánni velük. – mondja kedvesen, mit nem értek, hogy tud egy farkassal kedves lenni.
- Semmi gond. Megértem. – mondja, és rá néz. – Akkor elfogadják a meghívásunkat az egész klánom nevében? – érdeklődik, mire csak bólint a fejes, én meg csak a szememet forgatom. Minek kell ekkora hercehurca? – Köszönöm, akkor megyek és szólok is a klánunknak. – mondja, mire a főnök megállítja.
- De nem mi fogunk menni. – mondja, mire minden tigris meglepődik és érdeklődve néz rájuk, ahogy a srác is.
- Ezt nem értem. – ad hangot értetlenségének.
- Lexi fog elmenni helyettünk, meg Rin. – mondja, mire egyből átváltozok, és a főnöknek esek.
- Na neeeem. Én nem fogok együtt elmenni Rin-nel meg ezzel a farkassal egy buliba. – mondom komolyan és elég mérgesen.
- Lexi ne szítsd tovább a tüzet. – mondja, mire csak fújtatok.
- Nem fogom hagyni, hogy a két klán összemelegedjen más formában is. eddig mindig tiszta volt a klánunk, miért akarja mindenki megszegni a szabályokat? – kérdezem és szinte tajtékzok. A főnök tudja, hogy ilyenkor nem tud velem mit kezdeni, ezért a srácra néz.
- Ifjú Farkas. Te kit választasz? – néz rá, majd mutat Rin-nek, hogy változzon át, aki csak reménykedve, hogy végre megint szerelmével lehet, nézi, hogy őt válassza.
- Na, ennek meg sok értelme van. – adok hangot gondolataimnak. – Rin-t szereti. Maga szerint kit választana? – háborgok. – Áhh. Érdekel is engem. Jobb, ha elhúzom a csíkot. – mondom, és már éppen mennék, mikor a választása megállít.
- Lexi akarom elvinni magammal. – mondja, mire én magam is megdöbbenek a választásán nem hogy Rin meg a többiek. Rin megsértődve sarkon fordul, majd bőgve átváltozik és elszalad onnan, mire csak utána nézek. Nagyot sóhajtok.
- Ennek mi értelme volt? – nézek rá, mire látom, hogy teljesen összezavarodik.
- Téged választottalak nem ezt akartad?
- Nem én csak azt akartam, hogy ne légy Rin-nel együtt. – mondom neki és most kivételesen nem tajtékzok.
- Amint látod, már nem vagyok…
- De azt sem akartam, hogy így tudja meg. Tudod, milyen megalázva érzi magát? Áh. Minden pasiból vagy miért is érthetnéd? Menjünk. – mondom neki, mire átváltozok, és nem akarok több szót ejteni a dolgokról. Nagyon jól tudom, mit érez Rin és tisztába vagyok vele, hogy igen bosszút fog állni, csak nem tudom, hogy kin.
Elindulunk, majd egyszer csak érzem, hogy nekem támadnak és karmolnak minden fele. Sejthettem volna, hogy engem gyűlöl, hagyom magam, sőt mi több át is változok, így már emberként marcangol, mire csak annyit érzem, mikor már szinte teljesen darabokban vagyok, hogy valaki leszedi rólam, majd elsötétül minden és kezdem hinni, hogy nekem itt a vég.
|
| oosakinana | 2010. 09. 26. 14:57:03 | #8132 |
Karakter: Lexi
Megjegyzés: (Zac-nak ~Sun-chanomnak~)
Haza fele tart még mindig az utam, már lassan napok óta nem változtam át és vadakkal táplálkozok. Egyre jobban érzem, hogy az állati ösztönök kezdik átvenni az uralmat a testem felett, ami nem lenne valami jó.
Éjszakánként is tigrisként alszok, de olyan jó, mert így legalább nem fázok, legyen akár milyen meleg, de próbálok azért éjjel nappal utazni, hogy minél hamarabb megérkezzek.
~*~
Két nap elteltével meg is érkezek, amint meglátnak, egyből felém rohannak és a kicsik, akikből már nagyok lettek leterítenek a földre és elkezdem játszani velem, amire csak játékosan civakodok én is velük. Nem sokkal később Rin is megérkezik, mire csak mosolyogva nézek rá. Odamegyek, és a vállába bökök a fejemmel és elkezdek érezni rajta egy kis farkas bűzt, amire csak felhúzom az orromat és visszaváltozok, majd ránézek.
- Rin változz vissza most azonnal. – mondom dühösen, mire csak értetlenül néz rám, majd visszaváltozik.
- Mi bajod van Lexi? – néz rám értetlenül.
- Merre van a farkas? – kérdezem tőle komolyan, mire csak meglepődik, majd megpróbál nyugodt lenni.
- Milyen farkasról beszélsz? – kérdezi és próbál meglepettséget színlelni, mire csak morgok egyet.
- Tudod, te nagyon jól milyen farkasról beszélek nem? – mondom komolyan, mire csak mindenki elég értetlenül néz.
- Nem tudom miről beszélsz. – próbálja adni az ártatlant, mire csak rosszallóan nézek rá.
- Ahogy érzed húgi. – mondom neki, majd átváltozok, és ott hagyom nem érdekel, akkor sem fogom hagyni, hogy egy farkassal kavarjon nem akarom, hogy baja legyen a családomnak.
Úgy érzem, egy ideig itt fogok maradni és nem megyek sehova sem. Aggódok a családom miatt.
~*~
Este fele úgy teszek, mint aki alszik. Egyszer csak lépteket hallok, hogy valaki szeretne távozni a táborból. Átváltozok, majd a tökéletes szememmel elkezdek követni meg a szaglásom alapján. Az egyik fánál megáll, mire csak lehasalok és figyelek ugrásra készen.
Nem is kell sokat várnom és megjelenik a farkas, amire kicsit morgok egyet, de meg hallják és a farkas futásnak eredne, de utána eredek. Mit ne mondjak, nem hagyja könnyen magát és elég gyorsan fut, de nem fog kifogni rajtam lejjebb viszem a fejem és növelem a sebességemet, majd ráugrok és lerántom a földre, mire a sebességtől elkezdünk pörögni, megrázom a fejemet, majd felállok és morogva nézek rá, mire a szőr is feláll a hátamon. Csak morgunk egymásra, mire megjelenik egy nagy csomó farkas körülötte, de nem fogok hátrálni és tovább morgok.
Mikor felé mennék, a tömeg is megmozdul-megálltok és csak egy helyben toporgok, majd tovább morgok és vicsorgok a farkasokra. Megunom és visszaváltozok emberré, mire látom, hogy megdöbbennek.
- Nekem egyedül vele van dolgom. – mutatok a rozsdaszínű farkasra. – Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nem hiszem, hogy érdemes lenne a két klán közötti szerelem. – mondom, mire csak elkezdenek duruzsolni, majd akivel beszélni akar átváltozik.
Egy nagyon csodálatos férfival találom szembe magam. Félhosszú barna haja van , aminek a vége nagyon hosszú. Istenien mutat. Na meg a szemei. Ahogy elmélkedek belülről kívülről csak ugyan azt mutatom, hiszen nem tudok megbízni a férfiakban egy ideje már nem.
- Mit akarsz? – hallom komolya, mély férfias hangját.
- Csak annyit, hogy hagyd békén Rin-t ő még gyerek. Semmit nem tud az életről. – mondom neki.
- Ch… Te akarod meg tanítani? Minden nélkül megtámadsz, eddig béke volt a klánjaink között, miért most akarsz háborút? – kérdezi, mire felhúzom az orrom.
- Nem háborút akarok, csak annyit, hogy hagyd békén Rin-t, mindig a sarkába leszek. Ha találkozni akarsz, vele úgy is meg fogom tudni. – mondom komolyan, majd megfordulok, átváltozok és menni készülnék, mire a farkakasok megállítanak. Mi a frászt akarnak még?
- Hé. Ne fenyegess. Rin nagylány tudja, mit akar. – mondja, mire megfordulok és ráugrok, de a többiek is körbe vesznek engem és leszednek róla, majd a nyakamnál is fogakat érzek és vannak, akik rám is haraptak, amire csak kicsit felnyüszítek.
- Engedjétek el. – hallom meg komoly hangját, mire mindenki elenged. Felülök, majd körbe nézek magamon és látom, hogy a lábam vérzik. A fene vigye el őket. Nem rég takarítottam meg a bundámat most meg csupa vér leszek. Elkezdem nyalogatni a lábamat, de attól függetlenül fáj. Na, ezek után ne várják, hogy engedni fogom Rin közelébe.
- Ne haragudj, kérlek. Nem akartak valójában bántani csak engem védtek. – mondja, de rá sem nézek. Felállok, majd sántítva elmegyek onnan. Nincs kedvem teljesen lesérülni. Tudták, hogy nő vagyok, de még így sem türtőztették magukat.
Visszamegyek a klánba, mire mindenki körém gyűlik, hogy mi van velem miért sántítok. Rin is odajön és megnyalná a lábamat, de csak rámorgok, majd tovább megyek. Lemegyek a tóhoz. Átváltozok és a hátsó lábam kezd el vérezni. Iszonyatosan fáj. Elkezdem letisztítani, de nem jó semmi. A hátamra fekszek, és úgy szenvedek kicsit, mert amíg tigris vagyok, addig nem is olyan mély a seb, de így emberi alakban eléggé mély és széles. Túl fogom élni… túl fogom élni…
|
| Dabee | 2009. 06. 01. 22:06:38 | #178 |
Karakter: Kay - Siruku
|
Shophie
|
|
Siruku
Hiába szólítok meg bárkit is, rám sem hederítenek. Mintha láthatatlan lennék. Egy pillanatra még a szívem se ver a lehetőségre - lehet, hogy tényleg láthatatlan vagyok? A templom, ahol eddig éltem, és minden hozzá tartozó dolog -beleértve engem is- láthatatlan az emberek számára. Most is az lennék?!
Kétségbe esetten megyek egyik embertől a másikhoz, hogy végre bizonyságot nyerjek. De, ha megszólítom őket, nem figyelnek rám, ha megérintem őket, elrántják karjukat. Néha kapok egy-egy lesújtó pillantást, de semmi egyéb. Legalább tudom, hogy nem vagyok láthatatlan... De az emberek valóban ennyire közömbösek lennének egymás iránt? Vagy csak engem nem vesznek számításba? Hiszen a templomból egész másképp láttam: ott a gyerekek együtt játszottak, az idősek mosolyogva nézték őket...
Mélázásomból egy érintés zavar fel és hiretelen megugrom tőle. Eddig csak anyáim érintettek, de ez teljesen más. Nem érzem a belőle áramló erőt és nem is tűnik álomszerű képnek... Megfordulok és egy fiúval találom magam szembe. Szőke haján megtörik a kelő nap fénye, kék szemeiből kérdést látok ki és mosolya... a mosolya minden más ember mosolyától különbözik. Nincs benne kedvesség, sem gúny, nincs benne szeretet, sem szadistaság... csak egyszerű, üres bájmosolynak tűnt.
- Szia. Segíthetek valamiben? Tudod, nem idevalósinak látszol.- Szólal meg álkedves hangon, de érzem, hogy alig tudja rávenni magát. Talán sajátos képességem - mint a többi -, talán ostobaságom, de átlátok a hazugságon, vagy a tettetésen. Egy kicsit megijeszt, hogy máris hazugsággal találom szembe magam, de más nem vesz észre. Szegény emberek, bár tudnák, amit én tudok...
Megpróbálok úgy válaszolni, ahogy illik, de nem igazán találom a szavakat:
- Szia..Hát...tényleg nem ismerem ezt a...helyet...és...tudod...öö - Hogy mondjam el hazugság nélkül, hogy életemben nem jártam még a Földön és nem tudom, mi merre van? -..meg tudnád..mutatni ezt a...hogy...hol van ez?
Ennél jobbra sajnos nem futja tőlem és gyorsan orra elé tolom az egyik papírt. Egy pillanatra furcsállva néz rám aztán, elolvassa a címet és felcsillan a szeme.
- Persze, itt van nem messze. Gyere, megmutatom
Hálásan rámosolygok és mintha a táskám is könnyebb lenne a vállamon. Hátat fordít nekem én pedig követem hosszú, lendületes lépteit. Alig tudok vele lépést tartani és le kell győznöm minden pillanatban a késztetést, hogy szárnyra kapjak - azzal valószínűleg felkelteném az emberek figyelmét. De hála anyáimnak, a város látványa jobban lekötött, mint a testem gyengesége. Az emberek, bármily gonoszak tudnak lenni néha, ennek ellenére csodálatos lények, akik nem csak elvesznek, hanem alkotnak is. Az emeletes házak hiába magasodik kicsit félelmetesen fölém, egyik ablakban egy ébredező kislány nyújtózkodik, egy erkélyen pedig egy hálóéinges hölgy nézi a reggeli eget, ábrándos mosollyal. Ez épp elég, hogy tetszen nekem a hely.
Aztán egy parkon keresztül vágunk át és hiába haladunk gyorsan, van időm megcsodálni egy-egy magas fát, vagy a játszóteret, ahol még nincsenek gyerekek. Csodálatos lehet, mikor ez a hely is tömve van emberekkel, de hiába a népes utca, ezen a korai órán biztos senki nem hintázna, vagy sétálgatna ezen a helyen. Ide biztos el fogok jönni, talán ez a fiú is velem tartana. Milyen furcsa, hogy még a nevét sem tudom és minden álérzelem ellenére mégis segít nekem...
Mire észbe kapok, már egy újabb emeletes házhoz értünk, mégis kicsit másabb, mint a többi. Alacsonyabb, mint a többi, nem is szürke, inkább ezüstös a fala. Nagy, barátsgos ablakai is hívogatóak voltak. Felmegyünk a lépcsőkön -kicsit elszédülök a hirtelen kanyaroktól- és megállunk egy fa ajtó előtt. Furcsa gömb van ott, ahol a kilincsnek kéne lennie. Mégis mire való?
A fiú megint kicsit furcsálva néz rám, de nem teszi szóvá a gondolatait. Ráteszi a kezét a gömbre és elfordítja. Hát így működik! Belépek a lakásba és szinte kihagy egy dobbanást a szívem. Ez meseszép! Anyáim túl jól ismernek. Bár nem látom az egészet, de már ennyi is elég, hogy tudjam: anyáim nekem szánják. A fiú felé fordulok és kissé meglepődöm: nem a lakást nézi, hanem engem.
- Hogyhogy itt vagy? Költöztél?- kérdeze tőlem mosolyogva. Ez pedig igazi mosoly volt, nem az előző álmosoly. Nem tudom miért de ez boldoggá tett. Mit is kérdezett, költöztem? Az ilyemit költözésnek lehet hívni?
- Hát... Azt hiszem... - Nem mondhatom el neki, hogy nem a Földre teremtettek anyáim. Még nem. A nevét sem tudom még, nemhogy azt, hogy megbízhatok-e benne. Viszont megmutatta, hogy hol van az új otthonom... ez már sokat jelent nekem.
- Figyelj, nekem most mennem kell, de ha szeretnéd, holnap reggel eljöhetek. - Ránt ki a gondolataimból. Nagyon szívesen venném, ha megint eljönne, sőt csodás lenne. Megmutathatná a várost... a helyeket, amiket csak ablakból nézhettem eddig. Ez elég önző gondolat, de olyan jó lenne test közelből látni, érinteni mindent!
- Hát... - de mi van, ha csak udvariasságból mondta, hogy holnap eljön, ha szeretném? - Jó lenne, ha eljönnél.
Reménykedve rámosolygok és mégegy igazi mosolyt kapok tőle. Tényleg eljönne. Egy intés közben kisétál az ajtón és miután eltűnt a lépcsőfordulóban egy bizonytalan lökéssel megpróbálom becsukni az ajtót. Miért ilyen gömb van rajta kilincs helyett?
Miután a fiú elment, rádöbbenek, hogy a táska igen is nehéz, hiába vonta el eddig a figyelmem. És az is felmerül bennem, hogy be sem mutatkoztam és az ő nevét sem tudom. Ha újra találkozom, első dolgom lesz bemutatkozni neki. De addig is beljebb megyek a lakásban és körülnézek. Tényleg nekem szánták anyáim: a nappaliban minden szabad falfelületen könyvek sorakoztak polcokon, ami pedig látszott a falból, az ezüstösre volt festve, a szőnyeg egy árnyalattal sötétebb volt. A két fotel és a heverő krémszínű volt és egy üvegablakú kályha köré sorakoztatták fel félkör ívben.
Egy boltíven át egy kis konyhába lehet jutni, itt a csempék tengerzöldek voltak és mahagónifából készültek a szekrények, az étkezőasztal és székek. Az asztalon egy üzenet volt. Egyszerű fehér papír és alig néhány szó, de elmosolyodtam rajta. "A barátaidnak, akiket még nem ismersz! " Ez Föld-anyám kedvenc mondása...
Miután kigyönyörködöm magam és megállapítom, hogy a hűttő tömve van élelemmel, a szekrények edényekkel, arra jutok, hogy meg kell keresnem a hálószobát, mert a táska súllya már kíméletlenül marja a vállamat.
A nappaliból nyílt a szintén mahagóni fából készült -díszes faragással ellátott- aranykilincses ajtó. Ott volt a hálószoba. Nem volt benne túl sok bútor, mégis gyönyörű számomra. Az ajtóval szemben egy hatalmas ágy volt, amire harmadmagammal is kényelmesen ráterpeszkedhetnék. A halványkék ágynemű és a puha párnák szinte hívogatnak, pedig nemrég keltem fel. Balra egy ajtó -nyilván a fürdőszoba lehet mögötte- mellette pedig széles komód. Az ágy két oldalán éjjeli szekrény állt. Minek kettő, ha egyedül alszom benne? Nem értem mit akartak ezzel anyáim, de nem panaszkodok ez gyönyörű! Jobbra hatalmas ablak volt és erkély -halványkék függönyökkel. A falak is halványkékek voltak, csak a szőnyeg ragyogott hófehéren.
Nem látok ruhásszekrényt, így nem törődök a kicsomagolással, csak az ágyra dobom a táskámat. Majd, ha visszajövök keresek szekrényeket, de most meg kell találnom a leendő munkahelyemet is. Egy kicsit bénázok az ajtó nyitásával és zárásával és egy kicsit szédelgek a sietségtől és a hirtelen lépcsőfordulóktól, de sikeresen kiérek az utcára.
Onnan aztán jobb terv híján elindulok visszafelé azon az útvonalon, amin eddig jöttem, ezúttal lassabban, hogy megnézhessem az utcatáblákat - és az emberek alkotásait. A parkban aztán lelassítom eddig sem túl gyors lépteimet és kiélvezem a növények illatát, a fákáltal nyújtott árnyékot. Még dél sincs, de már nagyon melegre jár az idő. A játszótér felé nézek és elkap egy vágy. Nem is értem mi üt belém, csak arra eszmélek, hogy egy hintában ülök. Sokat néztem a gyerekeket régebben. Tudom, hogy néz ki, ha használják ezt az egyszerű játékot, de még egyszer sem csináltam ilyet. Kicsit ellököm magam a földtől és hátradőlök. Valamit biztos elrontottam, mert amint nem érintette a lábam a földet, elvesztem az egyensúlyomat és hanyatt dőlve leborulok az ülőkéről.
Elég mókásan nézhetek ki, amint a lábam még mindig a hintán van, de a többi testrészem a földön volt. Hirtelen kuncogást hallok és követem az irányát. Ugyanaz a szőke fiú nevet, aki megmutatta az új otthonomat. Ugyanaz, aki olyan furcsán mosolygott először és most szinte csillog a szeme a jókedvtől. De a mosolya megint furcsa. Nem, nem álmosoly volt. De nagyon különös, ahogy engem néz... pontosabban a combjaimat, amikről most lecsúszott a ruha. Miért mosolyogja meg? Ezt nem értem. De a kezét nyújtja nekem és felsegít. Visszaülök a hintába, vele szembe és csak nézem azt a furcsa mosolyt.
Eszembe jut a fogadalmam, amit nemrég tettem új otthonomban és mosolyogva felpattanva mondom azt, amit már az első percben kellett volna:
- Bocsánat, még be sem mutatkoztam, a nevem Siruku.
Kicsit lágyul a különös mosolya és már nem olyan furcsa tőle az arca, mint amikor a combjaimat nézte.
- Én Kay vagyok. Még sosem ültél hintán, nem igaz?
- Izé... - Ilyen nyilvánvaló lenne? Nem feleltem, csak megráztam a fejem és lesütöttem a szemem.
- Megtanítsalak? -Kérdezi hirtelen és én felkapom a fejem. Mosolyogva néz rám és olyan a tekintete, mint amit a könyvekben olvastam a szülőkről és a gyerekekről. Meg sem gondolom, mi volt az eredeti tervem a munkahelyemmel kapcsolatosan, sem azt, hogy talán nem kéne az idejét rabolnom, de már bólintok is.
- Ülj le- Mondja mosolyogva és én követem az utasítását. Észre sem veszem, hogy a mosolyom már állandó. Mögém lép és a derekamnál fogva egy kicsit hátrébb húz- épp csak annyira, hogy a lábam nem érinti a talajt.
- Fogd meg a láncokat és nem fogsz kiesni belőle. - Szólt a következő tanács. Autómatikusan követem az utasítását. Nem tudom miért, de ha azt kéri tőlem, akár fel is fedném a szárnyaimat.
- Ha előre lengsz nyújtsd ki a lábad és egy kicsit dőlj hátra. Ha hátra, akkor húzd magad alá a lábad és dőlj előre.
Bólintok és a következő pillanatban már lendülök is. Próbálom kinyújtani a lábam és hátradőlni. Szárnyak nélkül repülök! Ez csodás! Kileng a hinta, a csúcsponton egy pillanatra megáll és már visszafelé száll. Kicsit előredőlök, behúzom a lábam és hirtelen újra megérzem a derekamon Kay kezeit.
- Látod, már tudod is - azzal újra útnak indít és olyat teszek, amit addig soha: felkacagok. Élvezem a repülést, szorosan fogom a láncot és kacagok.
|
|
2008.11.08 19:56
|
|
Dabbe
Kay
Elmélázva fekszem az ágyamon, pontosan ugyanúgy, ahogyan fél órával ezelőtt ledobtam magam rá. Unatkozom, és semmiféle elvégezendő feladatról vagy küldetésről nem tudok.
Nemrég fejeztem be a legutolsót, természetesen hiba nélkül. Pedig majdnem kinyiffantottam az ürgét, amikor lebénázott... Méghogy béna! Nem vagyok béna, csak figyeltem, hogy nem bukjunk le. Erre persze elkezdett nekem pattogni a kis mitugrász. Hihetetlenül felidegesített! Legszívesebben elkaptam volna a nyakát, és... Áhhh...Nem akarom felídegesíteni magam, hisz a végén annyit kínozhattam, amennyi csak jólesett...
Gonosz vigyor terül el az arcomon, ám mélázásomból halk kopogtatás ránt ki. Felállok és kinyitom az ajtót, ami mögül egy amazon szépségű nő vigyorog rám kajánul.
- Helló, Kay...- kezdi mézesmázos hangon, és kezeit a mellkasomra teszi- látom rajtad, hogy unatkozol...gondoltam, elszórakoztatlak egy kicsit...Jó?- közelemm hajol, és a szemembe néz.
Igenlésem jeléül csak sármosan elmosolyodom, és egy aprót bólintok. Ő lábával becsukja az ajtót, szorosan hozzámsimul és a számra tapad. Igazából nincs benne semmikülönleges, olyan, mint a többi nő.
Kezdünk bevadulni, az ágy felé terelem, és már majdnem letéptem róla a ruhát, amikor megint kopogtattak. Nemigaz...
Eltávolodunk egymástól, és a belépő férfire nézünk. A hírvívő, aki eddig a kezében tartott papírt böngészte, most felpillant, és elkerekednek a szemei. Látom rajta, hogy leizzad, és már ezerszer megbánta, hogy belépett...Akadozva megszólal.
- Öhhh...öhm...én üzenetet hoztam...a...- itt fogy el a türelmem, kitépem a kezéből a papírt. Ezek a hírvivők nagyon gyengén teljesítenek mostanában, keményebben kéne bánni velük!
Ó, igen! Egy küldetés!! Végre, már épp ideje volt...!
Hát ez nem igaz... Semmi vér, semmi kínzás...egy gyilkolászással és harccal teli, izgalmas küldetést vártam, erre őrködhetek egy rusnya fattyún... Nem bánthatom, nem csinálhatok vele semmit... Csak vigyázzak rá! Hát ez kész... Mért, nem tudja megvédeni ő saját magát?! Mióta vagyok én bébiszitter??!!
Ezúttal szőke hajjal, kék szemekkel, és emberi ruhában sétálok a közeli állomás felé. Állítólag ott lesz. Csak tudnám ki ez, miért kell, hogy a bizalmába férkőzzek, és miért pont én...?
Hát igen. Amikor ezt kérdeztem munkaadómtól, azt a választ kaptam, hogy "mert te, Kay, képes vagy bárkit megnyerni magadnak, el tudod érni, hogy beléd szeressen, hogy meghaljon érted, úgy, hogy te nem érzel iránta semmit. Soha nem bizonytalanodnak el rideg érzéseid még egy különösen figyelemre méltó halanónál vagy női lénynél sem, s ezért becsüllek nagyra!"
Ez elég elgondolgodtató válasz. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy én nem vagyok képes szeretni? Nem tudom...
Ahogy befordulok a sarkon, meglátom a szokásos embertömeget, amint senkivel sem törődve hömpölyög az állomás környékén. Az emberek csak előre néznek, senkivel és semmivel sem törődve...
Hé, ki az ott? Szinte kirikít az embertömegből fehér bőrével, csillogó hajával, világoskék szemé...
Khm..Ő lesz az, akire vigyáznom az elkövetkezendő jó pár hétben. Csodás.... Színészkedés indul! Azért nagyon remélem, időközben véletlenül megöli vagy elrabolja egy sötét szekta...Személy szerint nekik szurkolnék...
Na de hagyjuk ezt, a képzelgés nem vezet semmire. Lassan közeledek hozzá a tömegen. Ő kétségbeesetten próbál segítséget kérni valakitől, kezében pedig egy papírt szorongat. Hihetetlen, még sohasem láttam embert ennyire elesettnek...
Odaérek, ő pedig reményvesztetten áll, észre sem véve engem. Héka, itt vagyok, szólíts már meg! Áhh...muszáj lesz hozzáérnem. Szegény Kay..!
Felemelem a kezem, és megérintem a vállát. Ő riadtan megfordul, és kerekre tágult szemekkel méreget.
- Szia. Segíthetek valamiben? Tudod, nem idevalósinak látszol.- ez volt a legsegítőkészebb és legbarátságosabb hangom. Hát, semmi köze nincs az igazihoz...Látom megkönnyebbül, mégis félve kezd beszélni.
- Szia..Hát...tényleg nem ismerem ezt a...helyet...és...tudod...öö..meg tudnád..mutatni ezt a...hogy...hol van ez?- mit ne mondjak, elég furán beszél. Mintha eddig nem emberek közt élt volna..vag nem is tudom. Rápillantok a papírra. Igen, ez egy közeli ház címe.
- Persze, itt van nem messze. Gyere, megmutatom!- felé intek, neki pedig egy földöntúli mosoly kezd életre kelni ajkain. Ha démon lenne, akkor....Kay, miket beszélsz! Nem ábrándozunk! A munkára koncentrálj!
Gyorsan haladunk először járdán, aztán átvágunk egy parkon, és meg is érkeztünk. Ő csodálva figyel mindent , ami mellett elmegyünk.
Egy csinos kis háznhoz érkezünk. Felkísérem, és tanácstalanságát látva kinyitom neki az ajtót. Mintha álomban lenne, úgy lép be, és ámulva vizsgálgatja a házat.
- Hogyhogy itt vagy? Költöztél?- kérdezem tőle mosolyogva.
- Hát...Azt hiszem...-modja, majd bizonytalanul rámsandít. Furcsa egy teremtés, az már biztos! Na ennyi volt a jópofizás, elegem volt.
- Figyelj, nekem most mennem kell, de ha szeretnéd, holnap reggel eljöhetek.- felcsillam a szeme, és reménykedve néz rám természetellenesen világoskék szemeivel.
- Hát...jó lenne, ha eljönnél.- habozik, majd rám mosolyog. Én is megeresztek egy mosolyt, és egy köszönés kiséretében lelépek.
Huhh...Holnap reggelig még van időm...
|
|
2008.10.06 21:13
|
|
Shophie
Siruku
Nem értem... Egész eddigi életemet bezárva töltöttem... Miért gondolták meg magukat a teremtőim? Mikor megszülettem, megkaptam életem feladatát is: tegyem boldoggá a földön élő embereket. Vajon mit érezhet az, aki boldog? Erre egész eddig nem jöttem rá... Megkaptam a repülés, a tudás hatalmát, az adományozás és a visszaszerzés képességét, habár utóbbit még sosem használtam. Ám égi templomba zárva kellett tengetnem eddigi "életemet". Onnan néztem a lényeket, kik megkapták adományomat.
Emberek... Furcsa élőlények, rengeteg ellentéttel, mely szinte összetartja a lelküket: egyszerre hálásak, s hálátlanul dobálóznak adományommal, kegyetlenek, s kegyesek, félelmetesek és szánnivalók, gondoskodók és nemtörődömök. Ezt sosem értettem. Az ellentétek a fizika (a földi halandókra kiszabott megszeghetetlen törvény, melyet mégis megpróbálnak megszegni) törvénye szerint az ellentétek vonzzák egymást. De, ha valakiben ennyi ellentét van, hogy nem esik szét? Sosem értettem...
Ahogy azt sem, miért nem becsülik jobban adományomat. Pár pillanatig élvezik, belekapaszkodnak, aztán elengedik, mintha nem lenne egyéb, mint múló pillanat, mi után újabb és újabb jön majd. Ám ők nem értik: a boldogság, amit nekik szánok tartós. Napokig, hetekig, sőt, lehet, hogy hónapokig, esetleg évekig is elkísérik őket. Mégsem értékelik fáradozásomat. Nem lenne elég jó, amit alkotok? Pedig bármennyit is szenvedek vele, ennél jobbat nem tudok alkotni... Pedig milyen könnyű lenne, csak egyetlen egyszer magamnak teremteni olyat, hogy boldogság. Talán megérteném, miért nem értékelik oly sokan huzamosabb ideig. De nem lehet.
Azért születtél, hogy tedd boldoggá a hatalmaddal az embereket. Nem azért, hogy visszaélj az erőddel, s önnmagad számára teremts ilyen érzelmeket. - Felelte kérdésemre Víz-anyám. Még aznap megkaptam a "Boldogság-bilincsét", hogy ne használhassam önös érdekből az erőmet.
De mi ez a hirtelen váltás?
Egyik napról a másikra közlik velem, hogy a Földre térhetek, élhetek egyszerű, halandói életet. Akkor éreztem magam először olyan furcsán: bizsergett minden porcikám, a szárnyaim maguktól életre keltek, s húsz percig csak lebegtem. Utána furcsán jóleső izomlázat éreztem az arcomban: széles mosollyal fogadtam minden szavukat teremtőimnek. Az alku így szólt: a Földre mehetek, élhetek emberi életet, de cserébe le kell mondanom az erőmről, s egy emberéletnyi idő után vissza kell térnem.
- És ki végzi majd a feladatomat?- Kérdeztem halkan, mintha magam sem akarnám hallani a válast: mintha attól féltem volna, hogy azt mondják, "nincs ilyen személy, mégsem mehetsz".
Ám csak szívélyesen elmosolyodtak mind a négyen.
- Megoldjuk valahogy!- Kiáltott fel Tűz-anyám.
Valahogy mindig az jut eszembe a hangjáról, hogy nem fél semmitől, s épp ezért hangos mindig. Ő a legbátrabb személy, akit valaha ismertem... Bár nem ismerek sokakat, csak őket négyüket. Még az angyalok közé sem mehettem, s ők sem tudtak róla, hogy létezek...
Ezek után természetesen rögtön beleegyeztem és csak vártam. Hajnalban indulhattam. Addig őket hallgattam, amint jótanácsokkal látnak el. Föld-anyám azt mondta vigyázni fog rám, hogy ne essen semmi bajom. Nem értem, miért esne? Egy olyan varázslatos helyen, mint a Föld, mi baj történhetne?
Szél-anyám eltüntette a szárnyaimat, s azt mondta ne keltsek feltűnést. Próbáljak meg elvegyülni. Tűz-anyám minden percben tanácsokkal látott el, míg Víz-anyám őt próbálta lehűtteni. He-he, milyen irónikus...
Az utolsó percekben szinte tűkön ültem. Földi ruhákat kaptam ajándékba, hogy ne tűnjek ki túlságosan, s a nekem legjobban tetsző már rajtam is volt: egyszerű fehér ruha. Mikor megjelentek az első rózsaszín csíkok az égen, már indultam volna, ám Víz-anyám még visszatartott.
- Jól vigyázz magadra, az emberek nem figyelnek egymásra. Próbálj meg elvegyülni köztük és származásod csak annak fedd fel, kiben feltétlenül megbízol. Ezt a személyt pedig gondosan kell megválasztanod!
- Kapsz szállást és munkát is, ráadásul minden nap figyelni fog rád valaki, nehogy valami bajod legyen.- Süvítette Szél-anyám, miközben egy papírt adott a kezembe.
- Találd meg, amit mindenki keres és térj vissza ezzel teljesen. - Búgta Föld-anyám, s értetlen tekintetemet látva mosolyogva hozzá tette- Ha eljön az ideje megérted.
- Térj vissza majd Siruku, s ne azért, mert a boldogság angyala vagy, hanem azért, mert a lányunk vagy!- Kurjantotta Tűz-anyám.
Könnyfátyolom mögül néztem rájuk. A sírás nem volt ismeretlen számomra, de ilyet még sosem éreztem: hiába fájt, örültem neki, hogy így vigyáznak rám. Aztán olyat tettem, amit adig még sosem: eléjük álltam, és mindegyiküket egyenként karjaimba zártam. Öleltem, életemben először, mert nem tudtam elmondani, mit érzek. Ismeretlen volt számomra. Ám valami szöget ütött a fejemben: mi lehet az, amit mindenki keres? Gyorsan elhesegettem a kérdést, s már nem is figyeltem semmi másra, mint a bizsergető érzésre a mellkasomban.
Egy perccel később már a város szívében álltam. S most is innen nézek körül. Rengeteg ember, kik észre sem vették, hogy egyik pillanatról a másikra egyel többen vannak, mint eredetileg. Ez kicsit ijesztő. Ilyen közelről még nem láttam soha embert! Innen egész máshogy néznek ki, mint a templomból nézve. De ezen most nem gondolkozhatok, el kéne jutnom a szállásomhoz, hogy a táskát, ami a vállamon pihen, végre letehessem. S nem ártana megismerni az új munkahelyem sem. Előveszem a paprírt és idegesen nézek rá. Csak két cím, semmi útmutató, hogyan juthaték el oda. Kérdezősködnöm kell, pedig még sosem csináltam ilyesmit. Arról nem is beszélve, hogy furcsán érzem magam ennyi ember közelében. Olyan fusztráló érzésem van, mintha mindenki engem nézne. Azt hiszem félek...
|
Szerkesztve Hiyahiya által @ 2009. 06. 01. 22:07:57
|
|
