Utálom a csípõs hideg éjszakákat, mert hajnalra mindig elgémberednek a végtagjaim. Hiába az edzettség mikor nem tudok mozogni, mert elrejtõzve kell, várjam azt a nyomorult seggfejet. Ráadásul még havazni is kezdet… ez valami csodálatos… legalább jönne már…

Morogtam magamban miközben lejjebb húztam az arcomat eltakaró maszkot, hogy a számba tegyek pár energia kapszulát. Nagy nehézség árán végül lenyeltem folyadék nélkül majd visszahúztam a maszkot. Ha más nem legalább arra is jó, hogy ne fázzon ennyire az arcom. 
Zajra lettem figyelmes a bordély felöl, amire azonnal oda kaptam a fejem. Habár az utcai lámpa fénye nem volt túl erõsnek mondható és az épületbõl kiáradó fény is nagyon gyenge még is tökéletesen láttam a vénkujont, akit a kidobó nagy lendülettel vágott ki az ajtón. A történteket figyelve ösztönösen vigyorra húzódott a szám. Jól esett mindig szembesülni olyan helyzetekkel ahol a hatalom és a befolyás csak minõségben játszik szerepet, de a szabályok változatlanok. Habár nem tudtam miért dobták ki az ürgét jelen esetben lényegtelen volt hisz már a hajnalt nem fogja megérni.
Néhány kocsi fordult be a sarkon mire a férfinek sikerült a saját lábára állnia. Kocsiból pár érdekes arculatú csávó szállt ki azonnal a vénség segítségére sietve.
Hmm… nem számítottam testõrökre… legalábbis nem ennyire. Másik kocsiból három újabb hullajelölt pattant ki közrefogva a vénszivart. Látszólag nem tetszet neki a felállás tekintve, hogy igyekezet eltolni magától õket, de õk csak nem tágítottak. Pár perces viaskodás után végül gyalog kellett tovább indulniuk.
Az információ helyesnek bizonyult. Ha beszállt volna a kocsijába nagyon csúnyán megnehezítette volna a dolgomat, de így maradhatok az eredeti tervnél. Lassú hangtalan lépésekkel követni kezdtem õket tetõkön keresztül. A leírt útvonalon haladt hazafelé, ami azért is volt jópofa, mert ajándékkal készültem neki a kanyarnál. Térfigyelõ kamerák átmenetileg megvannak, zavarodva még a lámpák csak haloványan világítanak. Lassan haladnak, de végül elérik a várva várt keresztezõdést áthaladva egy kisebb szenzoros területen a világítás még jobban csökkent majd vibrálni kezdet. A gorillák már fészkelõdtek, de a férfit nem érdekelte. Leköthette a sajátos gondolat menete vagy mit tudom én. A lényeg, hogy haladtak tovább. Néhány pillanattal késõbb kialudtak a lámpafények és akcióba lendültem. Pár dobókést használva hangtalanul megöltem a kettõ hátulsót, akik élettelenül rogytak össze rögtön pánikot okozva. Addigra már a közvetlen közelükbe voltam, egy hosszúpengéjû tõrrel elmetszettem még kettõnek a nyakát, akiknek még arra sem idejük, hogy felfogják mi történt. Az egyetlen, aki életbe maradt a testõrök közül az menekülõre fogta. Nem mentem utána helyette az öreg után vettetem magam. Elég szánalmas módját választotta menekülésre, de legalább volt annyi sütni valója, hogy a bordély felé vegye az irányt. Gyors hangtalan léptekkel pillanatok alatt utolértem, s velem a végzete is.
Tõrrel úgy hatoltam át testén, mint kés a vajon. Tüdejét átszúrva vért köhögõt fel ,de ordítani már nem volt képes. Szabad kezemmel kisebb erszényembe nyúltam egy apró ampullát és egy fecskendõt húztam elõ. A fegyvert kirántva vonagló testébõl gyors mozdulattal leráztam róla a felesleges vért majd a helyére csúsztattam, a fecskendõt rögvest a testébe mélyezte vért vettem tõle majd az ampullába folyattam. Miután végeztem az ampullát lezártam egy apró dugóval majd a hátamon lévõ nagyobb táskából egy termoszhoz hasonló tárgyat vettem elõ, ami a vér és más folyadék hûtésére szolgált. Bele helyeztem a vérrel teli ampullát majd rögvest elhagytam a helyszínt a lehetõ leggyorsabban. Már messze járhattam mire a távolból meghallottam a rendõrszirénák idegölõ vijjogását.
Munkám végeztével elindultam haza bár néha nem túl sok kedvem van. Saukuro bácsikám ritkán kérdezi, meg miért van gyakran éjszakai munkám. Ahogy én sem kérdezgetem miért fogadta be azt a féleszû nekot. Numako Toshinori hívják bár nagyon irritáló, legalábbis számomra az.  Nem tudom miért tette lehet, a magány miatt nem tudom, de nem is érdekel. Mivel a munkám miatt nem vagyok, otthon túl gyakran valahogy túlélem, hogy egy levegõt szívok vele.
A tetõkön közeledve gyorsan haladok néhány perc és haza érek. Bácsikám már biztos alszik, de lemerném fogadni, hogy Toshinori fent van, mint eddig minden egyes alkalommal. Persze ugyan így megragadok minden pillanatot, hogy közöljem, vele mennyire idegesít a jelenléte a szokása és minden, ami vele kapcsolatos.
Amint haza értem, na, kivárt ébren?! Ez költõi kérdés, amit magamnak tettem fel, de túlfáradt vagyok most ezen kiakadni.
- Toshinori már számtalanszor megmondtam, hogy nem akarom, hogy megvárj… amint a bácsikám is elalszik és végeztél a teendõiddel menj és húzz aludni.
Persze tudom, hogy azért várt rám, hogy megvacsorázzak és utánam is elmosogasson, de akkor is idegesítõ. Egy napot nem hagyna ki… hülye szolga lelkû nekok.
Levedlettem alsó nadrágra majd a konyhába vánszorogva leheveredtem az asztalnál lévõ székhez. Mikor elmentem mellette azért ,hogy lássa kivel van dolga megpaskoltam buksiját.
- Bácsikámmal ma is minden rendben volt? – Kérdezem tõle bár ritkán szokott bármi gond is adódni.