A hetem vacakul indul, vasárnap egy kis biciklitúrát szervezett édesapám, csak a kõrnyéken, de nekem sikerült elzakóznom, és kificamítani a bokám. A suliban nagy a nyüzsgés, mint rendesen az órák közti szünetekben. A fájós lábammal, épp csak el tudok evezni a hatalmas rajztáblámmal, és táskámmal. Néha egy-egy féleszû, még rám is lép, csak, hogy érezzem a törõdést. Mondjuk, ezt azért még el tudom viselni, a fásli egyben tartja a bokám, de ami nagyon aggaszt, az a testnevelés óra. Sajnos nem leszek képes részt venni az órán, és itt a sajnos, nem a csalódottságom jelzi. A testneveléstanárunk nem kifejezetten tolerálja, ha a diákok nem vesznek részt az órán, pláne, ha gyakorlatot kell bemutatni. Mára a hátrafelé bukfenc van toppon. Ez a gyakorlat nem hangzik túl nehéznek, de nekem már az elõre bukfenc sem ment… most komolyan, kinek jutott eszébe, hogy mindenkinek tudnia kell ilyen dolgokat?... Elõre rettegek, mert egy: le fog égetni. Kettõ: A gyakorlatot majd legközelebb kell bemutatnom, mikor mindenki engem fog nézni és jókat röhögnek a bénázásaimon. Az osztálytársaim nagyon viccesen fogják fel a dolgot, de számomra inkább kínos. Ez az utolsó órám, a nap nagy részét, már a hátam mögött tudhatom, de délután még a rajzfaktosokkal, van egy kis foglalkozásom. Azt hiszem, ez lesz a nap csúcspontja.
Mély levegõt veszek, mikor meglátom a tanárt és odabicegve hozzá köszönök illedelmesen:
- Jó napot tanár úr…  - ahogy felém fordul, és rám néz, még a levegõ is megakad, valahol a légcsövem és a tüdõm közt, gombócot létrehozva.
- Igen? – kérdezi szúrós tekintettel, miközben végig néz rajtam. Komolyan a frászt kapom tõle. Akár egy kiképzõ tiszt.
- Elnézést a zavarásért, én csak … - veszem elõ az igazolást és átnyújtom neki, mivel a beszéd kissé nehezemre esik. Elveszi és olvasni kezdi az orvosi véleményt.
- Remek, ezek szerint nem fog részt venni az órán… Azért jöjjön be, és legalább figyelje meg, mit várok el öntõl… - nyomja vissza a kezembe a papírt.
- Igen, ott leszek és köszönöm a megértést… - suttogom félszegen és összeszedve magam indulok, be az öltözõbe, ahol már lázasan készülnek az osztálytársaim az órára. Az egyik padra ülök, mint mindig, most is teljesen egyedül és elõveszem a történelemkönyvem, hogy legalább hasznosan töltsem az idõt. Az osztályból a legtöbben rám sem bagóznak, már megszokták, hogy magamnak való vagyok.
A tornaterem visszhangzik, ahogy akár a vadak megszállják az osztálytársaim, és elkezdik a bemelegítõ körök futását. Persze én csak leülök, a bordsáfal mentén sorakozó padok egyikére és csendben mélázva figyelem, ahogy a tanár, utasításokat ad. Ahogy ott mélázom, egy férfi lép be a terembe, akit még életemben nem láttam. A látványba, ami azonnal belepitulok, magam sem értem miért, talán mert pont elkapjuk egymás tekintetét, és még életemben nem láttam ilyen jóképû férfit. Nagyot nyelek, és kissé védekezõ pozícióba kulcsolom át magam kezeimmel, majd ahogy csak erõmbõl ki telik elfordítom tekintetem. Sajnos még így is tovább néztem, mint azt illene, és nagy valószínûseggel, még a szám is tátva maradt. Ritkán látni ilyen testfelépítéssel embereket, maximum a konditermekbe, ahová én nem járok. Mindenesetre remélhetõleg õ ne vette észre, hogy ilyen idétlenül megbámultam. Ahogy odasétál a tanárhoz, az osztálytársaim kezdem nézni, de néha akarva, akaratlanul rá is sikerül egy-egy pillantást vetnem.
- David Barkly ?... – kérdezi a tanárt, mire megfordul és alaposan végig néz rajta.
- Igen, miben segíthetek?
- Engem Jeremy Wangnak hívnak. Az igazgatónõ, rendelkezésemre bocsátotta a tornatermet… Elvileg már említette önnek… - feleli udvariasan.
- Ja igen, maga az a gyúrós fickó… Már említették igen, de most pont osztályozom a hátrafelé bukfencet… Ha van egy kis ideje, óra végén odaadom a szertár kulcsait. – Jeremy fölvonja szemöldökét, ahogy a tanár úr kijelentésére, odapillantok.
- Igen azt hiszem én vagyok… - jegyzi meg kissé talán szúrósan, amit nem is csodálok, Barkly tanár úr, elég modortalan tud lenni, ahhoz képest, hogy tanár. – Megvárom, most belefér… - teszi még hozzá, majd lazán leül mellém. A szívem nagyot dobban, mintha ki akarna vágódni a helyérõl, hogy a padlón vergõdve adja meg magát. Elég közel van hozzám, ahhoz, hogy még az illatát is érezhessem és ne csak az érzékeim csábítsa el, hanem kiverje az értelmes gondolkodást, pici buksimból. Nem nézek rá, de közben azon gondolkodom, hogy milyen parfümöt használhat, aminek ilyen kellemes az illata. Persze az is megfordul a fejemben, hogy talán nem is a parfüm a lényeg, lehet, hogy csak a testének illatával keveredve hat ilyen finomnak.
- Te miért nem veszel részt az órán?... – kérdez halkan, nyílván valóan engem. Kicsit felé fordítom tekintetem, viszont nem vagyok képes, közvetlenül a szemébe nézni, mintha attól tartanék, ha megteszem, azonnal kiolvassa belõle gondolataim.
- Én?.. – kérdezem csodálkozva.
- Igen te… - bólogat helyeslõen. – Hogy hívnak? Az én nevem Jeremy, de gondolom hallottad.. – hangja nagyon kellemes, lágy mégis férfias.
- Igen, hallottam… - suttogom, zavartan. – Satoru… és kificamodott a bokám.. – kezdem elég vacakul és kényelmetlenül érezni magam. Pedig alapvetõen, ha valaki megszólít, azzal szívesen beszélgetek, és minden további nélkül válaszolok a kérdéseire. Mellette viszont olyan kényelmetlenül érzem magam, mintha én kezdeményeztem volna a beszélgetést és testem minden apró porcikája menekülõre akarja fogni. Annyira gyûlölöm magam ilyenkor, de sajnos, bárhogy küzdök ellene, nem megy. Ráadásul, elõbb utóbb hányás, vagy ájulás lesz a vége, ha nagyon erõltetem a dolgokat.  Már épp készülne mondani valamit, mikor hirtelen indíttatásból, felállok.
- Elnézést, de… ö… rosszul vagyok… - választ sem várva lépek a tanárhoz. – Tanár úr, kimehetek a mosdóba? – a tanár felém fordul, szúrós tekintettel méregetve.
- Ejnye Satoru, már vizelettartási problémáid is vannak?... – mondjuk sejthettem volna, hogy beszól, de most még ez sem érdekel. Hülyének érzem magam és minél több idõ telik el, annál rosszabbul érzem magam.
- Csak rosszul érzem magam… - felelem pironkodva.
- Eredj…  - feleli és hátat fordít, amit én kihasználva gyorsan elosonok, már amennyire most gyorsan tudok osonni. Még egy futó pillantást vetek Jeremyre, de semmi többet és már el is tûnök az ajtó mögött.
A mosdóban fölfrissítem magam, de már nem megyek vissza, hanem az öltözõben várom be az óra végét. Persze szidom magam rendesen, hogy ilyen hülyén viselkedtem, és valószínûleg meg is sértettem ezzel Jeremyt, pedig eszem ágában sem volt. Az óra után összeszedem magam és átbattyogok a rajzkurzusra, ahol már mindenki ott van és csak a tanárnõt várjuk. Mint rendesen itt is egyedül tartózkodom a rajztáblám mögött és elõkészítem a dolgaim a munkához. Papírt rakok föl és a 1 féle cerkám is kiteszem a tökéletes rajzoláshoz. A tanárnõ, nagy sebbel lobbal ront be a terembe, még a cerka is kiesik a számból.
-Gyerekek, nagy hírem van… Ma az emberi testet fogjuk tanulmányozni, és tanulmányt fogunk készíteni. – magyarázza lelkesen.
- Tanulmányt?... Modellt kapunk?... – kérdezi az egyik lány.
- Sokkal jobb drágáim, sokkal jobb… - mosolyog sejtelmesen, majd int, hogy szedjük össze a cuccaink és menjünk vele. Nem érti senki mire készül, de mindannyian visszük a mappánkat és pár cerkát a vázoláshoz. A tanítónõ a tornaterem felé veszi az irányt, és közben be sem áll a szája, de kideríteni, hogy mit is akar pontosan nem lehet. A hat fõs csapat berongyol, a terembe jómagam szépen lassan bicegek, a tanítónõ siettet, de hát nem vagyok egy gyorsvonat. Belépve a terembe, egyenruhába öltözött csapat fogad minket, egy csoport férfi, sportos alkattal. Elõször fel sem tûnik, hogy van köztük egy ismerõs alak, majd némi pásztázás után, felfedezem Jeremyt, ahogy a tanárnõ odasiet hozzá.
- Gyerekek üljetek le a kilátóra, mindjárt jövök. – ismét tátva marad a szám, ahogy a tanárnõ utasítására elindulunk leülni. Jeremyn, csak egy fehér trikó van, rajta és laza fehér nadrág. Hihetetlenül néz ki, a tökéletes izomzata ámulatba ejt. Nincs rajta fölösleg, és olyan arányos a teste, mintha egy mûvész faragta volna tökéletesre.  Szörnyen zavarba ejtõ ránézni, mégsem tudom levenni róla a szemem, ahogy elfoglalom helyem az egyik padon. A tanárnõ, jó darabig beszél vele a fene tudja mirõl, de nagyon gyõzködi, majd mind a ketten elindulnak felénk, nekem pedig ismét kényszerítenem kell magam, hogy másfelé nézzek.
- Na gyerekek… Jeremy volt olyan kedves és megengedte, hogy lerajzoljuk õt… nagyon figyeljetek a részletekre, az izomzatra és gyors vázlatolással dolgozzatok… A kihívás, hogy Jeremy mozogni fog, így némileg meg fogja nehezíteni a dolgotokat.. Legyetek ügyesek… - a tanárnõ lelkes beszéde után el is kezdünk dolgozni, Jeremy pedig visszatér a csoporthoz és elkezdenek edzeni. Tényleg nem egyszerû mozgás közben lerajzolni valakit, de a mozdulatok ismétlõdnek így azért nem lehetetlen. Egy részrõl nagyon élvezem a feladatot, másrészt viszont kellemetlenül is érzem magam, mert bár most kedvemre bámulhatom, a leg apróbb részleteiben is megfigyelem õt. Ez persze tovább mélyíti bennem tényt, hogy ez a fickó tökéletesen néz ki.
Nagyjából két órát rajzolgatunk, mikor a csoport befejezi, az edzést. Nem nagyon tudom mit mûveltek, valami küzdõsporttal kombinált aerobik lehetett, de látványos volt az biztos. A tanárnõ elbúcsúzott tõlünk, miután a rajzfakt sem tart tovább két óránál, és mi is elkezdtünk kikászálódni a terembõl. A végére csak én maradtam, mivel én nem szeretem félbe hagyni a munkám, és ki szerettem volna dolgozni a részleteket is, mielõtt lelépek. Ekkor már föl sem nézek a mappából, biztosra veszem, hogy mindenki elment. Ahogy rajzolgatok egy ismerõs hang szólít meg.
- Jobban vagy Satoru? – felkapom a fejem, még a mappám is elejtem Jeremy hangjára.
- Tessék?... – nézek rá értetlenül és zavartan, miközben igyekszem összeszedni a széthullott cuccaim.
- Testnevelés óra… emlékszel?... Kimentél, mert rosszul voltál… - kezd úgy nézni rám, mint egy fogyatékosra, amin meg sem lepõdöm, mert nem kizárt, hogy annak festek.
- Ja igen… jobban köszönöm… elnézést, de mennem kell,… - nézek az órámra, mintha valami veszett sürgõs dolgom lenne.
- Te menekülsz elõlem? – kérdezi érdeklõdve.
- Nem, dehogy, már miért tennék ilyet…. csak haza kell érnem…idõre… - hazudom, amit magam sem értek miért teszek. Szívesen beszélgetnék vele, többek közt, mert vonzónak találom és a kellemes hangja, no meg stílusa is megerõsít benne, hogy jó társaság lehet. Valamiért mégis menekülni akarok.
- Értem, akkor biztos paranoiás vagyok… - mosolyodik el kedvesen, amit egy visszamosolygással viszonzok. Felállva pakolászni kezdek, összenyalábolom a mappám és a ceruzáim, de ahogy lépnék egyet, pont a fájós lábamra lépek, ami a két órás üléstõl, teljesen elgémberedett és némileg megpihent. Erõteljes és fájdalmas nyögéssel huppanok vissza a fenekemre, és azonnal a bokámhoz kapok. Azonnal mellém lép, és kiveszi a cuccokat a kezembõl.
- Jól vagy? Oké, hogy dõre mész, de ne siess ennyire… - mosolyodik el ismét.
- Jaj, nem … mem azért, csak szerintem elmacskásodott a lábam… - nyöszörgöm fájdalmasan és bokámat fogdosom.
- Mutasd, had nézzem… - nyúl a lábam után, de eltolom a kezét. Ahogy hozzá érek forró bõréhez, a szívem nagyot dobban, és ha nem lennék tisztában vele, hogy hol helyezkedik el pontosan a testemben, azt mondanám a torkomba vándorolt, hogy kimásszon a számon.
- Nem kel… köszönöm… - nézek rá ijedten. Tekintete olyan nyugalmat sugároz és kedvességet, amitõl teljesen elolvadok. Miért van rám ilyen hatással? Teszem föl magamnak a kérdést.
- Nem akarlak bántani nyugi… csak átkötöm a bokád… Ígérem öt perc és mehetsz is… - halovány mosollyal bólintok, és hagyom, hogy megfogja a lábam. Érzem, ahogy egyre jobban elvörösödöm, vagy legalábbis a test hõm jócskán felszökik, de nem akarok megint bunkó lenni, hogy elmenekülök, ráadásul nem is biztos hogy menne. A kötés gyorsan lekerül rólam és azonnal ki is derül, hogy túl szoros volt. Na igen, nem vagyok túl gyakorlott az elsõsegélyben.
- Szent ég… sonkát akartál csinálni a lábadból?... – néz rám döbbenten.
- Testnevelés óra után átkötöttem, mert lazának éreztem… - fordítom el tekintetem szégyenkezve.
- Semmi gáz nyugi… de ha nem értesz hozzá, legközelebb inkább menj föl az orvosiba… Ott bárki átköti neked… - feleli kedvesen.
- Nem szeretem, ha idegenek érnek hozzám… elég begyöpösödött bolond vagyok… - nyökögöm ki, némi hallgatás után, és elég valószínû, hogy ezzel nagyjából, mindent elmondta. Azt is, hogy miért vagyok vele ilyen fura. Nem tudom, egyáltalán miért említem meg neki, hisz ezzel némileg ki is adom magam, de azt hiszem, nem szeretném, ha azt hinné, õ tehet arról, hogy ilyen hülyén viselkedek. Valahogy nagyon szimpatikus nekem, sõt tovább mennék inkább már vonzó.
- Értem… - feleli, de nem hiszem, hogy tényleg érteni. Persze felfogja, amit mondok, nem errõl van szó, de nem sokan élnek ilyen gátlásokkal, és nem hiszem, hogy egy olyan közvetlen ember mint õ, tényleg át tudja érezni a baromságaim. – Nem nyúlok hozzád, csak amennyit muszáj… Kicsit pihentesd a lábad, addig lezuhanyozom, átöltözöm és segítek bekötni… Megmutatom, hogy kell… te fogod csinálni, én csak mutatom… - kistányérnyi szemekkel pislogok rá. Talán tévedtem és mégis érti, sõt így is segít, nem legyint és hagy magamra, mint egy defektes debilt. Türelmesen várok, amíg rendbe szedi magát, ha bár többször is eszembe jut, hogy le kéne lépni, és milyen kellemetlen helyzet ez. Valami megmagyarázhatatlan erõ és a fájós lábam mégis visszatart. Ahogy visszatér, már egy új fásli van a kezében. Csodálkozom is, hisz ami a lábamon volt is jónak kellene lenni.
- Ezt könnyebb lesz fölrakni… Gumis.. – húzza meg, és leül velem szemben, majd átnyújtja nekem a fáslit.
- Köszönöm tényleg. – veszem el és lassan elkezdem föltekerni, követve Jeremy  utasításait. Hihetetlenül kedves fickó, annak ellenére is, hogy én cseppet sem voltam vele barátságos, vagy udvarias.