|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2012. 03. 11. 09:32:12 | #19783 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (Goronak) VÉGE!
Játék vége. Még jó, hogy nem kötődtem még hozzá.
|
| Andro | 2012. 03. 10. 12:43:47 | #19745 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (Goro-nak)
Látom, hogy dühödten fújtat, mint valami bika. Ezek szerint sikerült felbőszítenem a kisfiút. Nem baj, nekem annál jobb. Nem mintha félnék tőle, ő nekem nem ellenfél. Végül rám néz, és csak úgy sziszegi a szavakat az ajkai közül.
– Csak bírd a tempót… tata…
Párszor a földre pattintja a labdát, majd egy erős bal csavartat üt. Könnyedén, szinte játszva adom vissza a szervát, és látom, hogy ez meglepi. Kissé megizzasztom, míg egy fél órával később megalázva, és verejtékben úszva – persze ő úszik verejtékben, nem én – beledöngölöm a földbe. Szakad róla a víz, a haja kuszán áll, ruhája izzadtan tapad a testére, kirajzolva testének finom vonalait. Mellkasa idegesen, dühösen jár fel-alá. Azonban én sem nézek ki jobban, kissé megizzasztott a gyerek, de elégedetten nézek rá. Na, kis szaros, van még kedved kikezdeni velem? Bár mára ennyi elég volt, van más dolgom is.
– Visszavágót követelek! – zilálja Goro
– Most nincs hozzá kedvem. Még látjuk egymást kölyök – mosolyodom rá, majd elindulok visszafelé. Akira hozza a cuccaimat.
Aztán hallom, hogy valami repül felém, de a falnak vágódik. Odanézek. Egy ütő az, gondolom dühében hozzám akarta vágni, de célt tévesztett.
– Heves kis kölyök, nem gondolja, Oyabun? – néz rám Akira.
– Valóban – biccentek. – Tudod a dolgod. Én a másik kocsival megyek. Bármilyen eszközt használhatsz, csak ne öld meg! Értetted?! Ő kell nekonk. Ha máshogy nem kapjuk meg a pénzt, legfeljebb eladom a fiú szerveit. Habár… - gondolkodom el félhangosan – talán élve többet ér, ha betörjük és eladjuk szajhának egy árverésen.
Akira egy szó sem szól, csak némán bólint. De ha egy mód van rá, nem fogom eladni a fiút. Bemegyek lezuhanyozni és átöltözni, majd a másik kocsival megyek haza.
~*~
Nem sokkal később, mikor hazaérek, Akira is megérkezik, karjában az alélt Goroval. Elégedetten biccentek, majd bevitetem az egyik szobába, és letetetem az ágyra.
– Kloroform? – kérdem csendesen. – Legalább még él. Jó munka volt, Akira. Megérdemelsz egy kis jutalmat, barátom – mosolyodom rá.
– És mit óhajt vele kezdeni, Oyabun? – kérdi Akira.
– Az anyja az adósom – válaszolom. – Ha nem fizet, a fiú fogja megbánni. Majd ő lesz az, aki fizet nekem. Bár nem hinném, hogy Ebisawa-san meglenne a kisfia nélkül. Akármilyen nagy ribanc is, a fia talán van neki olyan fontos, hogy áldozzon rá pár milliócskát.
– Úgy hiszi? – biccenti félre a fejét Akira, mire elgondolkodom.
Valóban. Az a nő nem arról híres, hogy a munkáján kívül bármi más is érdekelné. Ráadásul leszbikus. Egy leszbikus munkamániás anya. A dolog elég képtelen, de van ilyen. Már épp szólalnék meg, amikor meghallom Goro hangját.
– A büdös picsába… - szólal meg. – Mégis, mi a franc folyik itt?!
– Úgy tűnik, Csipkerózsika felébredt – mondom gúnyosan. – Látom, jót aludtál, kicsikém – lépek az ágyhoz. – Közlöm veled, hogy el vagy rabolva, aranybogaram. És nincs senki, aki segítene rajtad.
Döbbenten néz rám, majd Akirára. A tekintete még kissé homályos, és a fejét fogja, ami valószínűleg fáj neki. Ez a kloroform hatása. Még jó, hogy Akira nem vágta fejbe. Akkor talán egy hétig nem ébredt volna fel.
Nem hinném, hogy fogja a helyzetet, mert nem úgy néz ki. Talán várnom kell még vele, míg a feje kitisztul. Intek Akirának, hogy hozasson neki enni, meg valamit inni is. Az majd helyrerázza. Én közben kényelmesen az egyik székre telepszem. Goro még mindig kissé kába, de úgy látom, kezdi felméri a terepet, és a helyzetét.
– El… elraboltak! – mondja végül, mire nyugodtan bólintok. – Maga… az a férfi… ENGEDJEN EL! – ordít rám. – MOST AZONNAL, HALLJA?
– Hallom – mondom. – A hallásomnak semmi baja, kisember. De te meg ne ordibálj így, hacsak nem akarsz egy jókora nyaklevest – a szemeim összeszűkülnek, mire látom, mintha összehúzná magát. – Tudod, te, hogy ki vagyok?
– Egy tahó paraszt, aki gyerekeket raboltat? – találgat tétován. – Vagy valami perverz disznó, aki a kisfiúkra bukik? – húzza el a száját. – Mindenesetre, nem tetszik nekem. Nem akarok itt lenni.
– Azt nem te döntöd el – dőlök hátra. Élvezem a helyzetet, talán túlságosan is. A kölyök a markomban van.. – A nevem Sonozaki Ranmaru. A Sonozaki-klán oyabunja vagyok.
– Maga egy… egy… maffiózó?! – nyögi döbbenten a kölyök.
– Úgy van – bólintok.
Kopogtatnak, és egy lány lép be egy tálcával. Ő Yuriko, az egyik cselédlány. Meghajol, majd az asztalra teszi a tálcát. Újra meghajol, és távozik. Látom, hogy Goro nyel egyet. A tálcán steak van, félig átsütve, Mellette burgonyapüré és vegyessaláta. Éhes lehet. Intek neki, mire kisurran az ágyból, de egy pillanatra sem néz másfelé, csak rám. Szemmel tart, mintha tartana tőlem. Fél tőlem, retteg, de jól is teszi. Egyetlen fogással eltörhetném a nyakát. Ezt szerintem ő is tudja. Bár süt róla, hogy legszívesebben ordítana, mégis fékezi magát, és leül.
– Egyél! – mondom komolyan. – Addig elmondom, mi a helyzet – bólint. – Anyád néhány éve nagyobb összegű kölcsönt vett fel tőlünk. Összesen százötven milliót, hogy beindíthassa a vállalkozását. Ezt azonban egy idő után elfelejtette törleszteni. Vagy talán nem is akarta. Azt hitte, megúszhatja, de sajnos, tévedett.
– Nekem… mi közöm van ehhez? – kérdi kíváncsian Goro. – Nekem nincs ennyi pénzem.
– Tudom – mondom. – De anyádnak annál inkább. Még tartozik nekonk száztíz millióval. Ezért raboltattalak el. Ha anyád még az életben látni akar téged, fizetni fog.
– És ha nem? – biccenti oldalra a fejét. – Anyámnak nem számítok túl sokat, csak pénzzel töm, de nem érdekli, mi van velem.
– Ebben az esetben, van más mód is – állok fel, és fölé tornyosulok. – Szép arcod van, gyönyörű tested. Ennek hasznát vehetjük.
– Én nem leszek szajha! – vágja rá dühösen villogó szemekkel. – Nem kényszeríthet rá!
– De bizony! Sok mindenre kényszeríthetlek, amire álmodban sem gondoltál volna, kisfiam – veszem elő a pisztolyom, és nyomom a fejének. – Eladhatlak egy árverésen vagy egyben, vagy darabokban, Goro – arcom merev maszkká válik. – Így, vagy úgy, de visszakapom a pénzem, amit az anyád ellopott tőlem! Értetted, kölyök?! – hajolok közel az arcához, kiélvezve a rémületét. – Az életed az én kezemben van.
– Meg… meg fogok… - nyöszörgi halkan.
– Szökni? – nevetek fel gonoszul. – Nem hinném. Ha ki is jutnál a házból, a kutyák egyből elkapnának és széttépnék azt a szép kis pofikádat, Goro-chan.
Élvezettel nézem, ahogy a pánik félelem eluralkodik rajta. Arca elfehéredik a rémülettől, és szemeiben könnyek csillognak. Mellkasa riadtan hullámzik. Igen, kicsikém, a markomban vagy. És talán még játszadozni is fogok veled egy picinykét, mielőtt kitalálom, mihez kezdjek veled.
|
| Andro | 2012. 01. 18. 11:53:24 | #18605 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (Goro-nak)
Az irodámban ülök, ma rengeteg ügyfél kérésének kell eleget tennem. Igen, vannak itt kérelmezők jócskán. Az egyik azt akarja, hogy szabadítsam meg a lányát a nem kívánt férjjelölttől, aki nem illik hozzá. Pitiáner ügy, de hát ez van. A családon belül sokan kérnek meg erre-arra, mint oyabunt. Ám nem tudok erre koncentrálni. Egyre csak egy dolog jár a fejemben. Egy jó nagy kölcsön, amit az egyik ügyfelünk vett fel, aztán szándékozott máig sem törleszteni, pedig lenne neki miből. Ha jól tudom, van egy fia, tizenévesforma. Talán hathatósabb eszközöket kell bevetnem.
- Minden rendben lesz, Shibata-san, ne aggódjon! – biccentek az előttem ülő, középkorú férfinak. – A lánya még ma este megszabadul attól az embertől. Nem lesz semmi baj, hiszen azért vagyok, hogy segítsek, nem?
- Millió köszönet, Oyabun! – áll fel, és olyan mélyen hajol meg, hogy az orra kis híján a cipője orrát súrolja. Talpnyaló senki, mint az összes. – Hogyan hálálhatnám meg?
- Ha eljön az ideje, tudni fogja, Shibata-san – somolygok, ám mosolyomban semmi kedvesség nincs, csupán hideg számítás. Nekem nincsenek érzéseim.
- Viszontlátásra, Oyabun! – hajol meg újra, majd az ajtóig hátrál.
Az egész mozdulata szertartásos, nincs benne semmi természetes. De mindenki így viselkedik velem, senki sem mer ellentmondani a parancsaimnak. Ahogy kimegy, felállok, és az ablakhoz megyek. Végignézek a kerten. Gyönyörű, tavasz van, majdnem nyár, már nyílnak a virágok. Kicsit kinyitom az ajtót, hadd áradjon be a balzsamos levegő. Sóhajtok egyet. Mindig csak üzlet, semmi pihenés. Kéne valaki, akivel szórakozhatok, de senki. A legutóbbi kurvámat tegnap este nyírtam ki, amiért ellenkezett. Golyót kapott a fejébe és ez még mindig több, mint amit a többiekkel szemben meg szoktam engedni magamnak. A legtöbbnek eltöröm a nyakát, vagy a medencébe fojtom őket. De ez a példány különleges volt, mégis meg kellett válnom tőle.
Elfordulok az ablaktól, és a bárpulthoz lépek. Szükségem van egy erős italra. Az most jól fog esni. Kitöltöm a tiszta whisky-t, és egy hajtásra megiszom. Majd újabb adagot töltök.
- Akira! – kiáltom, mire azonnal nyílik az ajtó, és legjobb, leghűségesebb emberem lép be rajta. Mélyen meghajol, mielőtt bármit szólna.
- Hívatott, Oyabun? – kérdi szolgálatkészen. Még benne sem bízom meg teljesen, nem tehetem.
- Elküldöd két emberedet a Shibata lány fiúja után és végeztek vele! – adom ki az utasítást. – Szép, tiszta munkát akarok, ha lehet, látszódjon balesetnek, értetted?
- Igenis, Oyabun – hajol meg újra. – Van még valami?
- Igen – biccentek. – Hozd ide az Ebisawa-aktát. Ideje végre pontot tenni az i-re.
Akira csak meghajol, majd kimegy. Semmi kétségem afelől, az akta két percen belül az asztalomon lesz. Kényelmesen iszogatom az italt, miközben újra a kertet bámulom. Gyönyörű szép, nem hiába fordítottam annyi pénzt rá. A nyugalom kis szigete, bár mostanában csak éppen lazítani nincs időm a sorozatos bandaháborúk és üzleti tárgyalások miatt.
Hallom a kopogást, mire morranok egyet. Az ajtó nyílik, oda sem kell néznem, tudom hogy Akira az, és hogy meghajol, mielőtt belépne. Sima léptekkel lép az asztalomhoz és leteszi az aktát.
- Az akta, Oyabun – mondja halkan.
- Értettem. Most mehetsz, hívlak, ha szükségem van rád – mondom kimérten.
- Igenis, Oyabun! – válaszolja, majd távozik. Az ajtó halkan csukódik utána.
Az Ebisawa-akta. Lassan leülök az asztalhoz, és kinyitom. Elég sok mindent összegyűjtöttek a fiúk, ügyesek voltak. Az asszony leszbikus, karrierista nő, bizonyos Ebisawa Kimiko, negyvenkét éves, egyedülálló, újgazdag. Ezt eddig is tudtam. Szép házban laknak, személyzet van, így nem értem, mi szüksége volt a kölcsönre. De nem is baj, a határidő rég lejárt, és a nő a sorozatos figyelmeztetések után sem fizetett nekem. Ideje tenni valamit.
Aztán a fiú fényképére terelődik a figyelmem, hiszen kész akta van róla. Csinos, tizennyolc éves fiú, a neve Ebisawa Goro. Furcsa név. Divatosan vágott haj, testhez simuló ruhák, csini pofika. Mint egy buzi, de ő még ki is hangsúlyozza, hogy az. Egész jól néz ki, a pöttöm legényke, mert az adatok alapján nem túl magas. Minden itt van róla, az iskolája, a szabadidős tevékenységei, még az is, hogy Napóleon-komplexusa van. Nos, ezt majd gyorsan kiverjük belőle. Meg a lekezelő stílusát is. Le fogom törni a szarvát, ha addig élek is. Elég lesz párszor jól elverni, abból mindegyik szajha tanul. Persze, hacsak anyuci nem fizet, mert akkor talán visszaszolgáltatom a fiát. Bár egy kis átnevelés akkor sem fog neki ártani.
- Akira! – kiáltom, és azonnal nyílik is az ajtó. – Készítsd a kocsit! Teniszezni megyünk. És hozd pár embered is!
- Igenis, Oyabun! – hajol meg Akira, és már megy is.
Már meg sem lepődik a furcsa ötleteimen. Szerintem ő is tudja, miért hozattam az aktát. A fiú kell nekem, el fogom rabolni és akkor anyuci talán tejelni fog. Persze, ha egyáltalán észreveszi, hogy eltűnt. Mindegy, a fiúnak így, vagy úgy, de hasznát fogom venni.
~*~
Fél órával később parkolunk le az egyik legelegánsabb tenniszklub előtt. Semmi kétség, hogy a kis újgazdag csemete ide szokott járni. Fogom magam, kiszállok, és embereim kíséretében bemegyek. Meg sem próbálnak megállítani, elég megmondanom a nevem, máris a legjobb kiszolgálásban van részem. Embereimet elküldöm, keressék meg a kölyköt, és figyeljék. Csak Akira marad mellettem.
Mire átöltözöm, embereim jelentik, hogy a megfigyelt személy melyik pályán tartózkodik. Kiküldöm őket az épület elé. Ott fogunk lecsapni rá. Én természetesen nem veszek részt az akcióban, de talán rá tudom venni, hogy játsszon velem egyet.
Kiérünk a pályára és azonnal megpillantom a kis kobakját. Alig látni, olyan alacsony, de annál harciasabb vadmacska. Arcán fölényes gőg, ahogy egyik ellenfelét a másik után ejti ki. Ide hallom a szavait, amelyek olyanok, mint a metsző szél. Gúnyosak, sértők, lekezelők, mint aki a világ urának hiszi magát. Ideje letörni a szarvát a kicsikének, hadd tudja meg, milyen érzés, ha megalázzák az embert. Lassú, ruganyos léptekkel indulok a pálya felé, Akira a hátam mögött kullog, hozza az ütőimet, meg minden cuccot. Mellettem egy fiú rohan el, szinte sírva. Szánalmas. Goro megvetően néz utána, arcán a győzelem édes mámorával.
- Látom, jól játszol, kölyök – mondom komolyan.
- Ki a fasz maga? – kérdi. – És mit akar tőlem? – hangjában lenézés, szemeiben közöny.
- Mi lenne, ha játszanánk egy menetet, öcsi? – kérdem kihívóan. – Utána meglátjuk, hogy még mindig olyan nagy-e a szád – mosolyodom el, Akira pedig ütőt nyújt nekem. – Nos? Ugye nem félsz, kisfiú? – piszkálom fel, mire látom, hogy az arca eltorzul a dühtől. Úgy látom, az elevenjére tapintottam.
|
| oosakinana | 2011. 02. 07. 17:12:48 | #11182 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Anselnek ~ Adanak)
Érzem, hogy eleinte lefagy, de a végén még is visszacsókol, ami boldogsággal tölt el és nagyon örülök, hogy viszonozza érzéseimet. Kezeimet dereka köré fonom, és úgy húzom magamhoz, mire ő a nyakam köré fonja édes kezecskéit.
Édes csókunkat, csak a levegőhiány vet véget. Lihegve dől mellkasomnak és kezeit nyakamról oda húzza, miközben én el nem engedem egy pillanatra sem magamtól.
- Remélem komolyak a szándékaid! – suttogja mellkasomba.
- Elhiheted, a legkomolyabbak – simogatom meg az arcát, mire ő szorosabban bújik hozzám, ami nagyon tetszik, és örökre el tudnám viselni.
- Akkor jó – megcsókol, amit viszonzok. – Kezdek éhes lenni – mosolyog rám.
- Akkor mennyünk – kéz a kézben megyünk a kocsihoz, majd beszállva, viszem el kedvenc éttermembe.
Iszonyatosan jól érezzük magunkat. Sokat beszélgetünk, nevetgélünk és borozgatunk, miután megettük a kajánkat. Ahogy elindulunk, hozzá nagyon elkezd szakadni az eső mintha dézsából öntenék. Ragaszkodok hozzá, hogy bekísérjem, amire nem mond nemet.
- Bejössz? – néz rám mosolyogva.
- Persze, csak ha nem zavarok.
- Akkor nem kérdezném – vigyorog, majd letesszük a kabátunkat, bár eléggé eláztunk ez alatt a pár pillanat alatt.
- Nagyon eláztál? – nyújt felém egy törölközőt.
- Nem vészes – válaszolom, de azért elveszem a törölközőt és megtörölközök kicsit.
Nem sokkal később csengőt hallunk. Ki az ilyenkor? Bár biztos, hogy Ansel-t keresik, de azért érdekelne, hogy ilyen időben ki az a hülye, aki elindul sétálni.
- Megnéznéd a teát? – fordul hozzám.
- Persze. – válaszolom, majd bemegyek a konyhába és elkészítem a teát, amit felrakott. Egyszer csak kiabálásra leszek figyelmes és mintha Ansel kiabálna. Kimegyek és akkor látom meg, hogy a férfi éppen most akarja megcsókolni az én Anselemet, aki már az enyém.
- Mizuki, ne már, ne csináld! – kiszabadul kincsem a karjai közül, aminek nagyon örülök. – Ne hülyéskedj!
- Nem hülyéskedem – megy kincsemhez közelebb, de ő meg hátrál egyre közelebb hozzám.
- Dehogynem! – vágja rá kincsem, majd nekem ütközik. A fickó elkezd méregetni, de én is őt alaposan. Kincsem kezére rakom a kezemet, majd a férfira nézek.
- Azt hiszem, maga most nagyon menni akar innen és nem akar többet kincsemhez nyúlni. – mondom komolyan és elég fenyegetően.
- Ki maga, hogy védelmezi? Nem is ismeri én már 2 éve vagyok az edzője. Semmit nem tud róla. – vágja a fejemhez, amire kezdek bepöccenni. Megkerülök kincsemet és már mennék neki a férfinak, de Ansel megfog.
- Hiro. Hagyjad nem ér annyira. – fogja a karimat és próbál vissza tartani.
- Szállj le rólam, mert ő velem jár. 2 éved volt rá, hogy bepróbálkozz nála, de lecsúsztál. Ő most már hozzám tartozik, úgy hogy felejtsd el. – mondom komolyan és érzem, hogy Ansel hátulról megölel. Gondolom, így jobban le tud fogni.
- Miért mi lesz, ha még sem? Nem te szabod meg, hogy mikor kivel akar együtt lenni. – vágja a fejemhez.
- Te kis köcsög. – kezd elpattanni bennem valami és iszonyú pipa vagyok.
- Hiro nyugodj le. – mond Ansel.
- Vele akarsz lenni? – kérdezem bunkón és idegesen Anselt, mire kerek szemekkel néz rám és most lehet megbántottam a kérdésemmel.
- Nem. – mondja, mire visszanézek a hülyére.
- Hallottad. Takarodj. – kiabálom neki, majd Ansel elenged és szó szerint kihajintom a házból, azt a kis hülyét. Visszanézek kincsemre, aki meg engem figyel. Visszamegyek hozzá és megérinteném az arcát, de hárítja.
- Miért? Miért nem bízol meg bennem? – kérdezi kiakadva. – Menj el te is. – mondja még mindig kiakadva, mire odamegyek és megölelném.
- Ne haragudj, csak ideges voltam és öntötte az agyamat. – mondom neki, de mintha meg se hallotta volna.
- Menj el. Nem akarlak többet látni. – kiabálja, de nem fogom így itt hagyni. Odamegyek és magamhoz ölelem. – eressz el. – kiabálja és elkezdi püfölni a mellkasomat és szabadulni akar, de nem hagyom, tovább ölelem, majd abba hagyja, és kicsit elkezd sírni, végül megölel, és úgy ülök le vele a kanapéra.
- Ne haragudj. Nem akartam bajt csinálni. – suttogom, majd ránézek és megcsókolom és kicsit eldöntöm a kanapén, hogy megnyugodjon és élvezze a dolgokat.
|
| oosakinana | 2011. 01. 29. 08:21:51 | #10892 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Anselnek ~ Adanak)
- Nem – vágja rá egyből, aminek igazán örülök. – Köszönöm a teát – köszöni meg, majd belekortyol a teába. – Ez nagyon finom - adok hangot véleményemnek. Mire csak elmosolyodik.
Nem szólunk egymáshoz és csak a másikat figyeljünk elég feltűnően, de hát minek zavartatnánk magunkat, hiszen ketten vagyunk nem pedig társaságban.
- Nincs kedved velem vacsorázni? –teszi fel a kérdést, miközben a telefonban nyomkod egy számot.
- Hát, ha nem zavarok – válaszolom mosolyogva, mire befejezi a tárcsázást és már hívja is az illetékest, majd csak annyit hallok, hogy két pizzát rendel.
- Remélem, szereted a pizzát?! – kérdezi miután letette a telefont és rám néz.
- Igen szeretem – válaszolom, mire látom rajta, hogy megkönnyebbül. Elmosolyodom és csak figyelem, annyira aranyos és magával ragadó ez a srác. Nagyon megfogott benne valami.
Elkezdünk beszélgetni, ami nagyon jó hiszen így megismerhetjük egymást. Szeretek beszélgetni és ismerkedni. Megtud róla pár dolgom az életemről és a tapasztalataimról, meg hogy miket szeretek csinálni. Én is megtudok cserébe róla pár dolgot. Mondjuk, hogy hol dolgozik és a teniszezéséről is. Nem sokkal később a csengő szakít félbe minket, mire Ansel az ajtóhoz lép és átveszi a várva várt csomagot.
- Finom illata van – vigyorodok el, miközben a dobozokat igazgatom.
- Szerintem is – elkezdünk teríteni és mindent szépen az asztalra pakolok, amiket a kezembe ad. Egyszer csak látom, hogy egy magas polcról nem tudja levenni a poharakat. Mögé állok, majd teljesen hozzá simulva veszem le azokat a poharakat, amikért nyúlt volna.
- Izé – szólal meg, mikor tudatosul benne, hogy ki is vagyok.
- Segítek –suttogom a fülébe, mire érzem, hogy összerezzen annyira aranyos. Kezem dereka mellett az pulton. Leveszem a poharat, majd a válla fölött hajolok, és úgy próbál meg rám nézni.
- Köszönöm – válaszolja és látom, hogy zavarban van.
- Nincs mit – mosolyog, majd leülök a helyemre. Nem sokkal később, már Ansel is velem szemben ül az poharak előttünk és a víz meg közöttünk. Elkezdünk enni és nagyon finom az étel nekem nagyon ízlik, de ahogy elnézem neki is.
Mikor befejezzük, ő összepakol én meg kidobom a két dobozt, aminek a tartalmát elpusztítottuk.
- Jahj de tele vagyok – simogatja meg a hasát a kanapén ülve. Felnéz, meglát engem, ahogy őt figyelem.
- Én is – válaszolom, majd végig mérem, még utoljára végül felveszem a kabátomat a székről. - De viszont most megyek, te is fáradt vagy és én is – fejezem be mondatomat, mikor elé lépek.
- Rendben, ki kísérlek. - mondja, majd az ajtónál megtámaszkodik az ajtófélfának, mire én felé fordulok.
- Köszönöm a vacsorát – mosolyogok rá édesen, mire észreveszem, hogy ellen áll bájomnak, de nem baj lesz ez még máshogy.
- Szívesen – mosolyogja, majd közelebb lépek hozzá. Elkezd hátrálni, de falnak ütközik. Két kezemet feje mellé teszem, ezzel is sarokba szorítva szegénykét. Őt figyelem, mire felnéz rám, kicsit lejjebb csúszva. Nagyon aranyos. Menten felzabálom, ha nem megyek el.
- Jó éjt – adok egy csókot a homlokára, amire teljesen elvörösödik.
- Ne.. Neked is – mondja, dadogva én meg csak mosolyogva elköszönök, beszállok a kocsimba és elhajtok egyenesen haza.
~*~
Másnap reggel, ahogy bemegyek a munkahelyemre, egyből elkezdenek nyaggatni a munkatársak, hogy mikor és mik történtek, amíg haza vittem Anselt, de nem mondok nekik semmit, elég, ha csak én tudom meg az illető. Senkinek semmi köze nincs a magánéletemhez.
Munkám közben megéhezek és gondolva egyet. Felkapom a cuccomat és elmegyek egy közeli vendéglőbe. Leülök az egyik asztalhoz, mire egy ismerős hangot hallok meg.
- Üdvözlöm éttermünkben. Mit hozhatok ebédre, esetleg ajánlhatok valamit? – érdeklődik a számomra édes és bájos hang. Felnézek és mosolyogva nézek rá.
- Szia. Hogy vagy? – kérdezem tőle, mire végre felismer.
- Hiro. Hát te? – kérdezi hitetlenkedve.
- Jöttem ebédelni, mert megéheztem munka közben és ez a vendéglő volt a legközelebb. –magyarázom neki, és látom, hogy ő is örül annak, hogy lát, amit pozitív jelnek veszek.
- És mit kérsz, mit hozhatok neked? – érdeklődik, mire az étlapot nézem.
- Egy Ramen megteszi, meg magadnak is hozz valamit. Meghívlak ebédelni. – mondom mosolyogva, amire látom, elpirul.
- Sajnálom, de én most dolgozok. Nem ebédelhetek vendégekkel. – mondja, finoman visszautasítva.
- Ugyan már egy 10 perces ebédszünet, csak bele fér neked is. – mondom neki kicsit tovább erősködve, hogy végre velem ebédeljen.
- De tényleg lehet. Ha a főnököm meglátja, kirúg. – nagyot sóhajtok.
- Rendben, de akkor, ha végeztél a munkáddal. Feltétlenül el kell jönnöd velem vacsorázni. Hiszen tegnap te fizettél te hívtál meg, ezért most rajtam a sor. – mondom neki, mire csak elmosolyodik.
- Rendben, akkor, ha gondolod, 4-kor végzek, utána bárhova mehetünk. – mondja készségesen, aminek csak nagyon örülök.
- Megbeszéltük, akkor majd 4-re itt leszek érted és eltöltjük valamivel a délutánt. – kacsintok rá, amire bólint, majd távozik és hozza nekem az ebédet.
Megebédelek, majd felállva megyek vissza dolgozni miután elbúcsúztam Anseltől. Visszamegyek, és egyből dolgozok, mint a hülye, bár közben gondolkozok, hova is viszem, ami jó lehet és esetleg romantikus is, mert azért jó lenne, ha már alakulnának a dolgok.
3 órakor végzek mindennel szerencsére. Felállok, összeszedem a cuccomat és már megyek is Anselért, hogy végre megint jól érezzük magunkat és élvezzük az együtt eltöltött pillanatokat is.
Megállok, majd a másik oldalon a kocsinak neki dőlve várom, hogy jöjjön és végezzen.
Mikor meglátom, széles mosolyra húzódik a szám. Intek neki, mire elköszön munkatársaitól és már jön is oda hozzám.
- Szia. Hogy telt a napot? – kérdezem tőle, mikor megérkezik hozzám.
- Nagyon jól. Köszönöm szépen kérdésedet. – válaszolja, majd beszállunk a kocsimba. – és neked hogy telt a napod? – érdeklődik.
- Jól, de már vártam, hogy találkozhassunk. – mondom neki, majd beindítom a kocsit. – Mit szólnál, ha lemennénk a partra egy kicsi sétálni a vacsi előtt? – kérdezem ki véleményét.
- Benne vagyok. Úgy is régen voltam lent és jól esne már ott is egy kis séta.
- Akkor menjünk. – mondom, majd elindulok lefele a partra, a kedvenc partszakaszomra, ahol kevés ember van szinte egy sem. Én csak örülök mindennek így legalább megint kettesben lehetünk.
Kiszállunk és élvezzük a kellemes időt, a szellőt. Beszélgetünk közben sokat ilyen semmiségekről, de ezekből is meg lehet ismerni az embereket. Nagyon jót beszélgetünk, élvezem minden egyes percét. Egyszer csak szembe állok vele, mire látom, hogy megtorpan és rám néz. Lehajolok hozzá, majd lassan kezdek ajkai felé közelíteni, végül megcsókolom lágyan és csak várom, hogy neki mi lesz erre a reakciója.
|
| oosakinana | 2011. 01. 24. 16:44:49 | #10751 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Anselnek ~ Adanak)
Elkezdünk játszani és nagyon jól megy. Megizzasztjuk a másikat az egyszer biztos. Jókat nevetgélünk meg szórakozunk együtt. Egyszer csak olyan labdát kapok, amit nem fogok tudni elérni, de valaki visszaüti. Odanézek és Ansel-lel találom szembe magam. Kedves tőle, hogy pontot szerez nekem.
- Köszi - vigyorogva nézek rá, majd beáll mellém és egy páros mérkőzésbe kezdünk. Még két órát játszunk, kb. nagyon jól érezzük magunkat. Főleg, hogy Ansel is itt van velünk. Megyünk az öltözőbe, hogy felfrissüljünk, mert, ahogy elnézzünk Ansel-re nagyon rá fér. Beáll tusolni, majd egy száll törölközőbe jön, ki, mire a többiek a munkahelyi balesetről beszélgetnek, de nem annyira lényeges, csak felfújják a dolgokat.
Én viszont más sem csinálok, csak Anselt bámulva ülök és gondolkozok.
- Remélem jól érezted magad Ansel. – szólok neki, mire rám emeli édes és gyönyörű szemeit.
- Igen nagyon jó volt, csak kicsit teljesen lefáradtam. – válaszolja mosolyogva.
- Azt lehet látni rajtad. Sok volt az edzéseddel együtt? – érdeklődök, majd elkezdem felvenni a ruháimat.
- Igen mondhatni, hogy fárasztó. – válaszolja mosolyogva.
- Figyelj, ha gondolod, hazaviszlek a többieket is nekem kell úgy is haza fuvaroznom. – ajánlom fel.
- Köszönöm, ha nem lennék most ilyen fáradt, akkor visszautasítanám kedvesen, mert szeretek sétálni, jelen pillanat olyan fáradt vagyok, hogy majdnem helyben elalszok. – mondja, mire csak kicsit elkuncogom magam.
- Rendben, akkor öltözz fel és haza viszlek téged is. – válaszolom, majd összepakolom a cuccaimat, majd a haverokra nézek, akik már mennek kifele az öltözőből, minket kettesben hagyva, aminek csak nagyon örülök. Odamegyek hozzá és segítek neki összepakolni a cuccait.
- Köszi, a segítséget. – mondja hálásan és mosolyogva.
- Ugyan már nem tesz semmit.
Tovább pakolászok, majd várom, hogy elinduljunk. Ansel ül mellém az anyósülésre, mert őt viszem haza legutoljára, mert a többiek közelebb laknak a pályához. Kidobálok mindenkit, majd ahogy elindulok hozzá, egy kicsi zenét is kapcsolok.
10 perces kocsikázás után meg is érkezünk, de ahogy Ansel-re nézek, látom, hogy elaludt. Olyan édesen alszik, hogy nincs szívem felkelteni. Kiszállok, majd megkeresem a kulcsát. Kinyitom az ajtót, majd beviszem a karijaimba. Lefektetem az ágyra és be is takarom, majd a konyhába megyek és elkezdek egy kis teát főzni, hogy ha felkel ne legen annyira szomjas, meg így kicsit maradhatok nála.
Ahogy csinálom a dolgomat, töltök egy kis pohárral magamnak és elkezdem kortyolgatni. Nem sokkal később Ansel is kicsoszog, de meglepődik, amikor meglát engem.
- Te hogy vagy itt? Meg miért? – kérdezi és látom, hogy nincsen teljesen képben.
- Csak elaludtál a kocsimba. Behoztalak és főztem neked egy teát. – magyarázom. – Ne haragudj, csak nem akartalak így magadra hagyni. – mondom mosolyogva. – remélem nem haragszol. – nézek rá és tényleg csak reménykedni tudok, hogy nem haragszik rám, mert azt nem szeretném.
|
| oosakinana | 2011. 01. 19. 21:54:05 | #10632 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Anselnek)
Már megint a munkahelyemen vagyok és várom, hogy vége legyen, mert ma megbeszéltük a munkatársakkal, hogy elmegyünk egy kicsit teniszezni, így legalább kimozogja magából a felesleges feszültséget, ami felgyülemlett bennünk az elmúlt napok alatt az ujjoncok miatt, mert nem rég vett fel a cég újakat.
Amint vége van, szinte felkapjuk az utazótáskáinkat és már megyünk a nagy teniszpálya felé, amit lefoglaltattuk magunknak. Nagyon sokat nevetünk, és végre kikapcsolódok egy kicsit, ami már nagyon kell nekem, hiszen ez a minden napi munka, kicsit kikészít idegileg.
Ahogy elhaladunk egy másik pálya mellett egy nagyon aranyos és édes srácot látok meg, aki ugyan úgy teniszezik. Rövid barna haja van és a szemei olyan aranyosak. Maga az egész arca nagyon aranyos. Tökéletes felsőteste van, amit most nem takar semmi, ezért jól lehet látni. Iszonyatosan szexi, csak az a bajom, hogy szerintem tuti nem meleg. Az ilyen fickók mindig a csajokat szokták szeretni pechemre.
- Hiro jössz már? – hallom Seghuchi hangját, amire nagyot sóhajtok, majd odamegyek.
- Jól van, na, itt vagyok már. – mondom és nagyot sóhajtok.
- Mi bajod van, csak nem az a teniszező fiúcska tetszik? – kérdezik vigyorogva.
- Húzzatok el a francba. – mondom nekik, majd megfogom a teniszütőmet.
- Csak hogy tudd, mi ismerjük. – mondják, amire felfigyelek. – Hidate unokaöccse. – fejezik be, mire teljesen megfordulok és Hidate-ra nézek, aki már nincs is velünk, mert oda ment beszélgetni a sráccal, akit én az előbb annyira bámultam, megcsodáltam. Nagyból elkezdenek beszélgetni és az elején még ölelkeznek is. Azt hiszem, most van itt a megfelelő alkalom arra, hogy megismerjem őt.
Odasétálok hát hozzájuk, hogy megtudjam ki a szépségem.
- Hidate jössz játszani? – kérdezem kedvesen, mire a srácot figyelem.
- Persze ne haragudj. – mondja kedvesen, majd el is mosolyodik, ahogy meglátja, miként bámuljuk egymást. – Hiro ő az unokaöcsém, Ansel Ellwood. Ansel bemutatom neked a munkatársamat Hiro Shuichit. – mutat be minket egymásnak.
- Örvendek a szerencsének. – nyújtom a kezem, mire elfogadja.
- Úgy szint. – kezet rázunk, miközben mosolyog rám.
- Nem lenne kedved, majd csatlakozni hozzánk, ha itt végzel? – érdeklődök, mire csak felhúzza a szemöldökét.
- De hiszen megvagytok, párosan. - elmélkedik, és a csapatot számolja.
- Igen, de az egyikőjük el fog menni és akkor egy ember hiányban leszünk. – mondom kedvesen és még mindig őt figyelem.
- Rendben, akkor meggondolom, hogy átmegyek-e. – válaszolja, mire szólnak neki, hogy folytassák. Mi elmegyünk onnan Hidate-val sé elkezd faggatni, hogy mi volt ez az egész, amire elmesélem neki, hogy tetszik nagyon meg egyéb dolgok. Ekkor megtudom, hogy igen is az unokatesója is meleg, amire még boldogabb leszek. Így legalább lesz értelme annak, hogy nyomuljak rá.
|
|
