„Mi a becsület? Folyton mellébeszélünk… Szívást, beköpést emlegetünk. De a becsületrõl soha nem esik szó.”

Hangos dörömbölésre kelek, egy tenyér majdnem átszakítja szobám ajtajának gyenge fáját.
- Cory, most azonnal kelj fel! El fogsz késni! - hallom apám parancsoló hangját, majd súlyos lépteit, ahogy távolodik.
Morcosan átfordulok másik oldalamra és mégszorosabban összezárom szemhéjaim. Hétfõ. Már magától, a puszta gondolattól is heves szambázásba kezd a gyomrom. Egyszerûen nincs lelki erõm iskolába menni... De muszáj. Veszek néhány mély lélegzetet és kikászálódom az ágyból. Az ablakhoz lépve kihúzom a függönyt, amit szinte rögtön meg is bánok. A késõ õszi napsugarak erõs fényükkel elvakítanak, kis híján kiégetik retinám. Elfordítom fejem, és mikor már kissé sikerül megszokni a hirtelen jött világosságot, folytatom a reggeli készülõdést.
Elõbányászok szekrényembõl egy sötétebb farmert és egy pólót, majd belebújok pulóverembe is, melyet tegnap este forgószékemre készítettem. Leülök az ágyra és még egyszer ellenõrzöm iskolatáskám tartalmát. Minden stimmel.
Megindulok kifelé, hátamon a táskával. Minden egyes lépésnél görcsbe rándul a gyomrom, de nincs mit tenni. Mennem kell.
Apámat és anyát a konyhában találom. Édesanyám éppen mosogat, apa pedig újságot olvas. Ahogy megjelenek az ajtóban, rám sem emeli szemeit. Anyám reggelivel kínál, de nem kérek. Ahhoz túlságosan ideges vagyok. Elköszönök tõlük, anya pedig vállamra helyezve kezét, sok sikert kíván. Erre már apa is feleszmél, és szúrós szemmel kezd méregetni minket. Tesz pár megjegyzést ruhámra, hogy mennyire lányos, és hogy mennyire nem iskolába illõ. Pedig csak egy egyszerû farmer van rajtam! Lehajtott fejjel hallgatom végig, majd mikor befejezi, elindulok cipõt húzni.
Kissé megkopott tornacsukáim össze-vissza hevernek a bejárati ajtó elõtt, egykor fehér fûzõik pedig össze vannak gabajodva. Leülök a járólapra, hogy belebújjak. Mikor az is megvan, vonakodva, bár megindulok. Még mielõtt becsukhatnám magam mögött a bejárati ajtót, hallom, hogy apám szemrehányást tesz anyámnak... "Eva, nem megmondtam, hogy nem kell finomkodni a fiúval?! Már nem gyerek." Vágja a fejéhez, én pedig jobbnak látom sietõsebbre venni a formát.
Beügyeskedem fülembe a fülhallgatót és elindítom az egyik kedvenc számom. Addig is elterelõdik gondolatom. Nem igazán sietek beérni, így kerülõ úton megyek. Úgy döntök, átvágok a templomkerten. Úgy biztosan csak csengetésre érkezem meg.
Ahogy elsétálok a hatalmas bükk- és tölgyfák alak alatt, figyelem a "kaput" melyet lobjaik alkotnak fejem felett. Mintha egy másik világba vezetne a kis, macskaköves úttal alatta. Valami jobb helyre... A levelek jelenleg sárgás, vöröses, barnás színben pompáznak, kellemes hangulatot adva a kertnek. Ugyanis már virágok nincsenek, csak a fekete, komor föld. Viszont a rajta nyugvó, színes levelek kicsit barátságosabbá teszik a természet eme haldoklását.

Mikor megpillantom az iskola épületét, legszívesebben egy 180°-os fordulattal elindulnék a másik irányba, mindegy, hogy hova, csak minél messzebb kerülhessek tõle… De nem csinálhatom meg. Apám ki is nyírna, az hótziher.

Mély lélegzetet veszek, és bent tartom tüdõmben. Vontatottan emelem egyik lábam, a másik után, és pillanatokon belül azt veszem észre, hogy bent vagyok az intézményben. Alig van két perc a becsöngetésig, így kicsit sietõsebbre veszem a formát. Gyorsan megkeresem az osztálytermet és lepakolom táskám a helyemre; ablak melletti oszlop, elsõ pad. Ahol hely maradt év elején.

Leülök és elõszedem a könyveim és a füzeteim irodalom órára. Mire befejezem mûveletet meg is érkezik az irodalom tanárnõ, aki az osztályfõnökünk is. Nincs egyedül, a háta mögött kullog egy szõke fiú is, zsebre rakott kezekkel és félvállas táskával. A tanárnõ megáll vele a tábla elõtt, és megköszörüli torkát, hogy ideje lenne rá figyelni. Erre már többen felkapják fejüket és elõre fordulnak, de az osztály menõ ugyan úgy folytatják a beszélgetést.

- Elnézést! Bejöttem. Jó lenne, ha mindenki ide figyelne. Vagy a hátsó priccsnek külön kérvényt kell benyújtanom? – szólal meg kissé hangosabban, egyik szemöldökét felvonva.

Noah, az önjelölt bandavezér szemét forgatva megfordul, majd lassan a többiek is követik. Elképesztõ, mennyire tudnak függni egyetlen egy ember akaratától, hogy mennyire görcsösen akarnak bevágódni nála... Már-már undorító az egész.
- Köszönöm - konstatálja a tanárnõ valamiféle elégedett csillanással a szemében, majd kissé ráncos kezét a még mindig lezseren álló fiú vállára emeli.
- Õ itt Paul Dennys. Mától ebbe az osztályba fog járni - magyarázza, majd szemüvege felett körbekémleli az osztályt. Sehol sincs üres hely. Kivéve egyet, a mellettem lévõt.
- Paul, ott foglalj helyet, kérlek - mutat a mellettem lévõ székre. - Cory nagyon rendes fiú, és ott legalább szem elõtt leszel - mondja kicsit bizonytalanul, mire a srác elmosolyodik. Bennem pedig megáll az ütõ. Valahogy a mondat második fele nem igazán biztató rám nézve.
Megindul felém, én pedig közelebb húzódok az ablakhoz, hogy kényelmesen elférjen.
- Vegyétek elõ a házi dolgozatotokat! - szólít fel minket a tanárnõ.
Nekem már kint van az asztalon, magam elõtt, de észreveszem, hogy tolltartóm a táskában maradt. Lehajolok táskámhoz és turkálni kezdek benne. Nagy nehezen találom meg a keresett tárgyat, de mire felegyenesedem, a dolgozatomnak hûlt helye sincs. Megnézem a könyvek között, a füzetekbe becsúszva, de sehol sem találom. Pedig biztosra tudom, hogy elhoztam és az is biztos, hogy kiraktam az asztalra...
A tanárnõ végigsétál a padok között és összeszedi a fehér lapokat. Szememmel követem alakját. Mielõtt Noahék asztalához érne, észreveszem, hogy egy lap megy hátrafelé az asztalok alatt egészen a leghátsó sorig. Rögtön tudom, hogy azaz én dolgozatom, de nem szólalok meg. Jobban járok...
Mikor Mrs Muller a mi asztalunkhoz ér csak leszegett fejjel bámulok magam elé.
- Cory, hol a dolgozatod? - kérdezi, mire kiráz a hideg.
- Nem tudom, tanárnõ - motyogom halkan.
- De megcsináltad? - folytatja faggatásom. Én csak bólintok egyet. - És el is hoztad? - kérdezi, de erre már nem tudok mit reagálni. Csak ülök és mereven bámulok ölemben nyugvó kezeimen. Nem mondhatok semmit.
- Értem - feleli a tanárnõ. - Aki elvette Cory Parker dolgozatát jobban teszi, ha most visszaadja. Mert különben egyesével mehettek az igazgatói irodába - jelenti ki komoly hangon, de tudom, hogy ez nem igazán hatja meg Noaht és a többieket.
Szigorú csend nehezül az osztályra, senki sem szólal meg. A tanárnõ hátrasétál Noah asztalához, és karba font kezekkel megáll elõtte. Tekintetemet ismét magam elé összpontosítom. Jobb, ha nem látom elõre Noah gyilkos tekintetét.
- Add ide! - hangzik a felszólítás.
- Nem tudom, hogy mirõl beszél a tanárnõ - érkezik a flegma válasz, mire a tanárnõ vérnyomása szinte érezhetõen a 200-at veri.
-  Nem mondom mégegyszer. Szerintem te sem akarod, hogy felhívjam a szüleidet.
Ez már megtette a hatását. Hallom a papír suhogását, majd ahogy a tanárnõ megköszöni, és elõre sétál vele az asztalhoz.
Mögöttem valaki halkan megjegyzi, hogy ezért még kapni fogsz "Ollókezû Edward", de nem ijedek meg túlságosan. Már megszoktam.

Mrs Muller belekezd az óra levezényelésébe. A diákok többsége szorgosan jegyzetel, én is igyekszem leírni a fontosabb dolgokat. Ezzel szemben a hátsó szekció valamirõl izgatottan diskurál, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy közöm van hozzá. Padtársamra sandítok és amennyire tudom, végigmérem. Lábai hosszú, biztos magasabb, mint én. Bõ, sötét pulóverének ujja könyökéig fel van gyûrve karba font kezein. Hátradõlve, lezseren helyezkedik el a széken, szõke tincsei arcába lógnak, így nem igazán tudom kivenni vonásait. Valószínûleg megérzi, hogy figyelem, mert egy pillanatra felém kapja fejét, de én gyorsabb vagyok nála, és másfelé irányítom tekintetem.

A csengetést követõen az osztálytársak többsége kiszivárog a folyosóra, a tanát is elhagyja a termet, az új fiú is feláll mellõlem, de õszintén szólva nem figyelem merre indul. Noahnak pedig csak ez kell. Az egész banda társaságában ott terem mellettem, rátámaszkodik az asztalra. Arcán félelmetesen széles, önelégült mosoly ül.

- Parker, Parker… - csóválja meg szánakozva fejét. – Ugye tudod, hogy büntetést érdemelsz azért, mert beköptél? – kérdezi. Egy pillanatra felháborodóm, de visszanyelem dühöm. Minek képzeli magát? Valamiféle istenségnek?

Nem válaszolok, csak lehajtom fejem és kicsit megvonom vállaim. Hiába próbálnék mentegetõzni, vagy akármit is tenni azért, hogy mentsem a bõröm; úgyis ugyan az lenne a vége.

Peter – Noah egyik csatlósa – egy váratlan mozdulattal kirántja iskolatáskám a pad alól, majd tartalmát kifordítja a földre. Felsandítok, hogy lássam, mire készülnek. Szemeimmel követem Noah alakját, ahogy lehajol és felveszi az egyik tankönyvem és belelapoz.

- Nocsak. Milyen szép tiszta és rendezett lapok – hümmögi orra alatt, még mindig azzal a hátborzongató mosollyal. – Ez így nincs rendben… Mit szólnál hozzá, ha megröptetném kicsit? – kérdezi és abban a pillanatban kezét a levegõbe emeli és egy laza mozdulattal felém célozz a keménykötéssel ellátott mûvet. Még idõben hajolok le, hogy ne találjon el, de így a könyv kirepül a nyitott ablakon.

Néhányan hangosan felnyerítenek.

- Látod, mit csináltál? Most valószínûleg megsérült a könyved – magyarázza diplomatikusan Noah. – Ha eltalált valakit, biztos komolyabb sérülést is okozott. Nagyot tud ütni egy harmadik emeletrõl zuhanó könyv.

Ajkaimba harapok, és türelmetlenül várom, hogy kiszórakozzák magukat.

A következõ pillanatban a matekfüzetem esik áldozatul a vandalizmusnak.

- Den – nyújtja Noah az említett darabot az újfiú felé, aki engedelmesen át is veszi. Nem kell neki mondani semmit, szinte zsigerbõl jövõ mozdulatsorral tépi ki az összes lapot. Valamelyik a perforált résznél, valamelyik pedig félbe szakad.

Ezt már nem fogom tudni megmenteni…

A következõ óra kezdetét jelzõ csilingelés ment meg. Muszáj indulni a kémia elõadóba, így megkeserítésem félbe marad. Mikor egyedül hagynak, gyorsan összekapkodom a megmaradt holmim, majd én is elindulok.

És ismét eggyel gyarapodott az osztály szemét populációjának száma.

- Bradford-san! – hallom meg magam mögött az igazgató mély, rekedtes hangját. Már megint mit tettem? Legjobb tudomásom szerint ma még senkit sem basztam meg a tanári mosdóban… Lehet, hogy elfelejtettem volna? Nem hinném. Ma, sõt, ezen a héten egyetlen alkalommal sem basztam meg senkit. Pedig már kedd van! Minõ tragédia… Változtatnom kéne ezen. Két nap szex nélkül? Ccc…

- Igen, Kajishima-san? – kérdezem hátrafordulva, kellemes, megnyerõ, behízelgõ mosollyal az arcomon. Ilyet sem látni az arcomon gyakran… Csakhogy az elõttem álló férfi egy 65 éves öregember az, akinek azért kell nyalni a seggét, mert különben páros lábbal rúgnának ki az egyetemrõl, az „ártatlan fiatal lelkecskék megrontása” miatt. Igen. Az ártatlan fiatal lelkecskék megrontása – szóról szóra ezt mondta a dirinek az egyik kétes nemi identitású szülõ. – Tehetek Önért valamit?

- Két új tanuló kerül majd az Ön szakára. Kérem, viselje gondjukat! – kéri joviális mosollyal. Viseljem gondjukat? Szíves örömest… Még szerencsém, hogy a diri nem hiszi azt, hogy megrontom az ártatlan barikáit. Akkor nem mondana ilyeneket, ha elhinné a… pletykákat. – Mind a ketten cserediákok, Angliából érkeznek hozzánk a mai nap folyamán. Talán már itt is vannak… Kérem, vezesse be õket a mi kis egyetemünk rejtelmeibe – kéri egy hátba veregetés közben, majd mint ahogy itt termett, eltûnik, mint a szürke szamár a ködben. Szóval két tanuló jön a „mi kis egyetemünkre”, angol szakra? Végül is, régen voltam europid emberrel… Fiatal, egyetemistával meg még sosem. Mindent ki kell próbálni egyszer, nem igaz?

Csöngetés. Ohh, máris kezdõdik az óra? Nos… Ne várakoztassuk meg a diákokat! Még akkor sem, ha õk késnek el, nem pedig én. Én sosem kések. Ha igen, akkor meg nem is én kések, hanem õk. Ilyen egyszerû. Hmm… Talán tarthatnának egy kis elõadást… Ja, hogy nem is adtam föl nekik feladatnak, hogy készüljenek elõadásra? Nem gond, biztos õk felejtették el…!

Egy szép kis, hangos ajtócsapással kezdem az órát, mint mindig, amire – mint mindig – összerezzennek az én kis gerinctelen tanulóim. Imádom ezt a munkát!

-Hanayoku-kun… - szólítom meg az egyik tanulómat a hátsó padsorból, mikor az asztalom mögé lépek, és kényelmesen elhelyezkedek az asztalon. – Ha jól tudom, az amerikai J. F. Kennedy elnökrõl kell ma elõadást tartania, nem igaz? – kérdezem ártatlanul, magamban nagyban vigyorogva szerencsétlen ábrázatát.

-N-n-n-n-ne-nem – dadogja, és próbál állva olyan kicsire összehúzódni, hogy mikroszkóp alatt se láthassam. Milyen kár, hogy nem sikerül neki…

-Nem jól emlékszem? – kérdezem veszélyesen halk hangon. – Szóval én emlékszem rosszul – jegyzem meg, mire bizonytalanul, de bólint. A többi diák már rég elkezdett volna nyökögni valamit, hogy hátha sikerül az elõadás arról, amit nem is tudnak, dõ õ nem. Talán mégis csak van a gerince helyén egy szálka? Gerinc nem hinném, ahhoz túlságosan korán a karjaim közé omlott, de talán egy aprócska szálka van ott.

-Ano… - gondolkozik el. Nem akarom, hogy gondolkozzon. Azt akarom, hogy próbáljon meg elõadást tartani, de az csak egy összefüggéstelen makogás legyen.

-J. F. Kennedy – szólok rá, mire a vállai leeresztenek, és egy reszketeg sóhaj után elkezdi az „elõadást” tartani. Ami, nagy szórakozásomra egy összefüggéstelen makogás.

Imádok legálisan gyereket kínozni! Imádok tanítani… - gondolom vigyorogva, és a székemre letelepedve, kényelmesen hátradõlök, és kezeimet összekulcsolom a tarkómon, úgy figyelem a diákokat.

---*---*---*---

A jól sikerült órám után ki kell mennem a repülõtérre a két cserediák miatt, és nekem kell elfurikáznom õket a koleszbe. A reptéren elég sokan vannak, és azok közül sokan fiatal külföldiek, ezért a diri indulás elõtt a kezembe nyomott egy „Cserediákok” táblát, amitõl remélhetõleg pont az a két diák fog rám találni, akiket keresek. Ha nem, akkor így jártak.

Már szinte az összes utas kijött már a gépbõl, én meg már kezdem unni a várakozást, mikor két diák felém tart. Na végre! Hmm… Mind a kettõ egész pofás, de a jobb oldali jobban bejön. A bal olyan kis… könnyû esetnek tûnik. Barna haj, zöld szem, amit a szemüvege eltakar, vékony test. Aranyos. Épp ezért nem õ lesz az áldozat. Olyannak néz ki, aki már attól kiakad, ha órán rákiabálok. Elég lesz neki az órai szadizás, szerintem ha egyéjszakás kaland lenne, akkor utána öngyilkos is lenne. Gyilkos meg azért nem vagyok…

Szóval marad a jobb oldali. Szõke haj, kék szemek – tiszta árja típus. Elég tüzesnek és belevalónak tûnik, de ez csak a látszat. A franc tudja, miért, de pont az ilyenek szokták legelõször beadni a derekukat. Na, mindegy, úgyis csak kipróbálásra kell…

-Mr. Bradford? – kérdezi a szõke kihívó tekintettel, elém lépve. Én csak unottan bámulok. Hát igen, ez hamar meglesz. A barna eléggé zavartnak tûnik, de azért õ is közeledik felém. Tényleg aranyos! Kíváncsi leszek, hogy fogja itt bírni…

-Indulhatunk? – kérdezem, majd meg sem várva válaszukat, sarkon fordulok, és határozott léptekkel elindulok a kijárat felé. Remélem, nem kell majd sokat várni a csomagjaikra. Van jobb dolgom is, mit a pesztrálásuk. Mondjuk egy buli, aztán egy dugás? Pontosan!