|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2009. 07. 27. 14:30:54 | #1309 |
Karakter: Peter (5.)
Peter:
Friss esti szellő csapja meg arcomat, beletúrok hajamba, és mélyet szippantok a levegőből. Lakásom épületének tetején állok, egyik fekete bakancsos lábamat feltámasztom a szegélyre.
Tökéletes idő a vadászatra, nem is lehetne jobb. Lassú mozdulatokkal pásztázom át a környéket. Egy fiatal fiúcska épp a sikátorba fordul be, elég szórakozott állapotban. Természetesen egyedül. Mily meglepő, és számomra nagyon is kedvező véletlen…. tökéletes lesz… Szemem vörösre villan át.
Arcomon elégedett vigyor terül el, majd egy lendülettel és egy szem villanás alatt máris a sikátor falának támaszkodom háttal, elrejtőzve a kupacok mellet.
Épp előttem halad el lassan, arcából alig látok valamit, de a piros pozsgás pofija azonnal lerí róla. Megáll, majd összeszűkült szemekkel pillant rám, hosszú ideig néz, mire megmozdulok, és felé veszem irányomat. Elkerekednek kis szemei, és máris menekülőre fogná, de gyors sebességemnek hála azonnal elkapom, betapasztom száját kezemmel, karjait lefogom, és a falhoz lépek vele.
Hmm… milyen finom illatod van kicsike… Összefogott csuklóit a feje felé szegezem a falnak, háttal van nekem, tökéletes pozíció. Hogy lábaival ne tudjon rúgkapálni teljes testemmel préselem a falba, ágyékom kis fenekéhez nyomva. Letépem róla a nadrágot hátul, és saját farmerom zipzárját kinyitom… Most visíts kis édes…
Olyan szűk a kicsike.. biztos szűz… mindjárt el is megyek, ahh…
A beteljesülés pillanatai előtt beleharapok nyakába, a legérzékenyebb pontba, és mohón kezdem vérét kortyolni. Sikongatása már rég nem bántja a fülem, csak zokogott az utolsó percekben. A vér fémes íze és a robbanó vágy… ennél nincs is jobb a világon…
Kizúzom kis nyakából éles fogaim, fenekéből férfiasságom, majd csuklóit is elengedem. Erőtlenül hullik térdre, előre hajol, majd porrá válik…
Hopp… kicsit sokat ittam belőle… De hát olyan finom volt.
Megigazítom ruhámat, szám széléről lenyalom a maradék vért, és vigyorogva megyek haza.
~*~
Szokásos munkához való öltözékben, - fehér ing, öltöny nyakkendő - megyek be munkahelyemre. Nem rég végeztünk a megbízásunkkal, és újabb alanyok, azaz munka után kell nézni. Biztos érkezett már azóta valaki, akinek a védelmére van szükség. Jó meló, csak járkálni kell elegáns helyekre, és ha egy védenc megtetszik, akár el is kaphatom, hisz ki gyanakodna a testőrre? De balszerencsémre még soha nem kaptunk ilyen feladatot. Mindig csak yakuzákra, meg vén milliárdosokra kellett felvigyáznunk. Bahh… A vén emberek engem nem vonzzanak. Csak a finom friss porhanyós husik…
- Peret… Már megint késtél! – üdvözöl lemondó sóhajjal kopaszka partnerem. Szépr darab, kérajtós szekrény, csillogó koponyával. Ha már nem olyan értelmes, legalább fényes legyen mi? hehe…
- Bocsi… tudod, hogy szeretek sokáig aludni… meg éjjeli bagoly is vagyok… de ismerhetnél már – mosolygok rá gonoszul, de már fel sem veszi. Nem a legjobb haver, de munkatársnak tökéletes.
- Már várlak egy ideje. Máris jött egy új megbízás – lengeti meg a papírt az orrom előtt, majd kínáncsian kirántom kezéből. Gyorsan átfutom a sorokat. Egy kis sztárocska. Biztos valami ficsúr lehet.
De amint lapozok, megakad a szemem a fényképén. Nyamiiii.
Bár azok a piercingek nem hiányoznának onnan, de sebaj. Még így is tetszik. Végre egy fiúcska védenc…
- Mit szólsz? – zökkent ki perverz gondolataimból Mark.
- Hülye vagy? Persze hogy vállaljuk! Meg szerintem amúgy sincs sok választásunk.
- Remek – szólal meg a háttérből az asszisztens. Eddig észre sem vettem hogy itt van. Kis sunyi. Jól rejtőzködik a dög néha – akkor oda is adnám nektek a fiú időbeosztását.
- És miért is kért védelmet? – csak kíváncsiságból… a végén még kiderül hogy még sem lenne olyan jó áldozat.
- Csak a rajongói miatt. Néha van amelyik a végletekig zaklatja, és gondolom elege volt már belőlük, ezért kellenek neki a testőrök.
- Értem… - válaszolom , majd elveszem a papírt – Ha jól látom, holnap máris lesz egy fellépése… - állapítom meg a sorokat bújva.
- Az nem jó… - mondja társam – holnap én még nem tudok kezdeni – dörmögi.
- Semmi baj haver – csapok egy nagyot a hátára, majd kiköpi tüdejét – a holnapi felvállalom még egyedül. nem lesz gond. Tudod hogy elbírok velük.
Tudom hogy a titkárnőcske nem nézi jó szemmel ha sunnyogunk, de ennél jobb alkalmam nem is adódhatna ilyen hamar.
- Na jó, megegyeztünk később megbeszéljük a többit… Most viszont mennem is kell – majd el is baktat hatalmas léptekkel az állat. Kicsi Shrek. Komolyan az az ogre jut eszembe róla néha.
- Na de… - akadékoskodna Julie, de mellé állok, és karom lazán átvetem vállán.
- Ejnye… ezt azért megtehetnéd értünk… csak ennyit, hogy nem mondasz el semmit… Nyugi egyedül is meg tudom csinálni ezt az egy alkalmat… - tudom hogy a kicsike is oda van értem rég óta. De pech… én a fiúcskákat szeretem.
- Na jó – mondja pironkodva, majd elviharzik. Ezt már szeretem…
~*~
Ülök a fekete limuzinban, persze még egyedül. Most megyünk a fiúcskáért. Ahogy közelítünk az épület felé, máris látok nyüzsgést. Már az otthonánál sem hagyják békén? Szerencsére ez most csak pár ember. Szegény fiú vajon mennyit zaklathatják?
Én meg mit aggódom ezen? A lényeg hogy csak én zaklathassam majd igazán nem? De… hehe…
Megáll az autó, én pedig lazán kiszállok. Megigazítom öltönyöm, majd a tömegbe nézek komor tekintettel, de még csak páran figyelnek rám.
- Na jól van csőcselék! Menjetek arrébb! – kiáltom el magam, és azonnal szétválik a tömeg. Helyes…
Kimért léptekkel az ajtóhoz közelítek, majd bemegyek a fiúcskáért.
Kinyitja az ajtót, és már „díszruhában” van. Nagy kerek szemekkel néz fel rám szürke tekintete csillog. De hiányérzetem van. Hol vannak a piercingjei? Hm…
- Vannak kint? – pislog fel rám, majd végig néz rajtam. Remélem tetszik amit látsz.
- Igen… De lassan ideje is lenne menni – teszem zsebre kezeimet.
Csalódottan sóhajt egyet, majd alsó ajkaira „csapja” a testékszereket, és bezárja az ajtót.
- Mehetünk… - jelenti ki majd elindul előre. Hékás…
Mellé lépek, szerencsére nem látta, hogy milyen gyorsan értem oda, majd követem, és ahogy kiérünk, megretten. félének megáll a küszöbön. Most jön a „lelkizős” része a dolognak. Igaz nem csináltam még ilyet, mert a yakuzáknál nem volt szükség rá. De amit megtanultam erről, az megragadt bennem…
- Nyugalom… azért vagyok itt, hogy megvédjelek… - hátára teszem a kezem, és ahogy felnéz rám, biccentek. Jól van… remélem ennyi elég volt, hogy megbízzon bennem.
Sikeresen eljutunk a kocsiig, és be is szállunk. Vele szemben ülök le, hogy azért még ne legyek túl közel hozzá. Szóval műpiercing. Nem is gondoltam volna.
- Izé… - szólal meg és érdeklődve fordulok felé – nekem azt mondták, hogy ketten lesznek majd… - jelenti ki az ablakon kinézve. Ejnye. Még a szemembe sem mer nézni?
- Igen, így is van… de a társam pont ma nem ért rá, így elvállaltam a mai napot egyedül.
- Kedves… remélem kint is fog majd bírni velük.
- Persze. Ez a hivatásom. Nem lesz semmi baj – ez a jó pofizás kezd az agyamra menni lassan. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz. De egy ilyen finom falatért megéri… gyerünk…
~*~
Megérkezünk a fellépésének helyszínére, és javaslatom szerint egy hátsó részen állunk meg. Ritkán használom ezt a taktikát, de beválik. Itt nem nagyon várják, és ugyan úgy be tud menni.
- Erre tessék – tartom neki az ajtót, hogy kiszálljon a kocsiból.
- Köszönöm… erre nem is gondoltam még – teszi tarkójához kezét. Kis édes… de később is pirulj majd.
Majd ha végeztél a fellépéssel. Hazafelé… Elkaplak…
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 08. 01. 13:22:06
|
| Levi-sama | 2009. 07. 01. 19:22:37 | #1021 |
Karakter: Vége a játéknak
|
| Hiyahiya | 2009. 06. 02. 10:25:30 | #226 |
Karakter: Cronos - Neliel
|
Levi -sama
|
Cronos:
Bókomtól mélyen elpirul. Gyengéden csókolom meg, kiélvezve bőrének érintését, és mellkasomon érzem hevesen kalimpáló kis szívét. Beleborzonganak érzékeim is a gyönyörűségbe. Igazi szerelmes csók...
Ugye te is érzed Neliel?
- Cronos... - leheli ahogy eltávolodnak ajkaink egymástól. Mellkasomon pihenő kezét megfogva hintek rá kis puszikat.
- Igen? - mosolygok rá kedvesen. Már látom szemeiben mit készül mondani, és úgy érzem, szívem elviselhetetlenül lüktet mellkasomban.
- Nem haragszol meg, ha bevallok neked valamit? - tekergeti karcsú ujjacskáival fekete hajtincseim. Zavarban van... ilyenkor olyan édes.
- Nem, persze hogy nem - válaszolom lágyan. Számát sem tudom, hány angyal vallott nekem szerelmet az évezredek alatt... Mégis ez most más. Mert most én is érzek... érzek valamit. Valami csodálatosat.
- Én...nos...én csak... - motyogja kipirulva, és félénken nagy levegőt vesz. Mondd ki... Mondd hogy szeretsz... Boldogság angyal tégy engem is boldoggá...
- ...én...szóval...beléd szerettem...ne...nem haragszol érte? - dadogja, és ujjai között tekergőző fekete és ezüst hajtincseket nézi mereven.
Boldogan felnevetek ahogy végigcsiklandozza testem az a boldogság, amelyet csak ritkán érez egy angyal. A valódi, teremtés előtti mennyei öröm...
Magamhoz ölelem törékeny kis testét szorosan, mégis óvó gyengédséggel.
- Ugyan miért haragudnék meg rád? - súgom, és gyengéden megcirógatom kipirult arcocskáját. - Nincs rá okom. Nem is lesz.
Felemelem fejét, és puhán megcsókolom, szerelmesen, finoman. Lassan lépek vele az ágyamhoz. Ő már az enyém... nem eresztem el soha többé.
Szárnyából aprócska tollpihék lebbennek fel, és lágyan keringőzve körülöttünk hullnak vissza ránk. Ajkairól nyakának bársonyos bőrére kalandozom, megízlelve édes bőrét,mélyen magamba szívva finom orgonaillatát, mely minden pórusából árad... angyal-illat.
- Cro...Cronos... - nyöszörgi édesen. Felemelem fejemet a nyakából, és gyönyörű mézszín szemeibe nézek. - Itt maradhatok veled, tovább is...? - kérdezi félénken.
Elmosolyodom, és homlokomat az övéhez simítom.
- Nem is engednélek el többé soha... - súgom. Felderül és boldog mosoly ragyog fel szép arcán, puha karjai nyakam köré fonódnak, és ezúttal ő csókol meg. Meglepetten, de boldogan veszem birtokba duzzadt ajkacskáit, és lágyan végigsimítom a testét. Remegve simul hozzám, de ez nem elég. Szerződésünk megköti kezeimet.
- Neliel... - súgom, és komolyan nézek szemeibe. - Szeretkezni akarok veled. Kérlek engedj magadhoz...
Meglepetten pislog.
- Hogyan...hogyan kell?
- Mondj igent.
- Igen... - sóhajtja, és a halvány csengettyűhang édes muzsikaként leng körül minket. Egyszerre mosolyodunk el, és szerelmes csókkal pecsételjük meg. Igen, ez az igazi boldogság.
Gyengéden simogatom le ruháit, és mosolyogva hagyom, hogy reszkető kis kezeivel elfedje csodás testét előlem. Nem erőszakolok rá semmit. Majd feloldódik.
Puha csókokkal csábítom, perzselem ajkait, nyakának bőrét, és ahogy egyre jobban felhevíti testem a vágy tüze, apró ezüstcsillámok lebbennek ki hosszú, sötét hajamból, hogy körülöttünk keringve tegyék az ő szépségét még földöntúlibbá... Nem csak ajkaim, és kezeim cirógatják immáron, hanem bűbájcsillámaim is, és ő sóhajtozva, levegőért kapkodva reszket alattam.
ZENE
- Gyönyörű vagy Neliel... - súgom mosolyogva, és mellkasáról hasára csusszanva simogatom ajkaimmal, nyelvemmel, vállamon előrehulló, éjsötét folyondárként tekergőző hajtincseimmel.
- Cronos... - sóhajtozza, és felsikkantva feszül ívbe teste, amikor számmal olyan helyeken kalandozom már, ahol még soha senki nem érintette, és nemis fogja ezután. Csak én.
Hosszú és gyengéd kényeztetés után emelkedem ismét fölé, és mélyen a szemébe nézek.
- Engedj magadba kedvesem... - mosolygok le rá. Kábán fonja karjait nyakam köré, lábait derekamra, és én gyengéd csókkal fojtom belé kéjének hangjait, ahogy beléhatolva válok eggyé vele.
- Cronos... - nyögi, és fejét hátravetve hunyja be gyönyörű szemeit. Lágyan ringatózunk, és meghallom.
- Hallod Neliel? - súgom.
- Mi... mi ez? - nagyon halk, hárfához hasonló lágy hangok ölelnek minket körül.
- Hát nem tudod? - mosolygok le rá, lágyan megcsókolva őt. Megrázva fejét simul jobban hozzám, és felsóhajtva hunyja be szemeit, ahogy a lágy ringatózást folytatjuk együtt. Lágy sóhajait aláfestik a halk hárfahangok, és ahogy közeledik a vég, bőre ezüstholdként feldereng.
Megcsókolom, és egyszerre robban szét bennünk a tökéletes gyönyör szétárad bennünk, hogy simogatva testünket, lelkünket hozza el számunkra a végtelen harmóniát...
Szemeimet kinyitva pillantok le rá.
- Neliel... - sóhajtom szerelmesen, és hosszan gyönyörködöm benne. Bőre ezüstösen ragyog, haja úgy lebeg körülötte, mint ha folyékony ezüst folyna szét az óceán hullámzó felszínén. Erőm átjárja, és ahogy szemei felnyílnak és rámnéz, két égszínkék kristály ragyog fel rám.
A mézbarna helyett.
ZENE
Alaposabban megnézem, és ezüstfehér hajában már több piros tincs van, bőre holdként ragyog, szemei színváltó gyémántként tükrözik vissza környezetének színeit.
Ez nem lehet!
Lehetetlen!
- Nimiel...? - nyögöm, és ő elmosolyodik. Belefájdul szívem szépségébe.
- Miről beszélsz? Ismerős ez a név... - válaszolja halkan. Végtelen fájdalom hömpölyög végig testemen, és lelebbenve róla tárom szét sötét szárnyaimat.
- Nem tudod? - kérdezem. Meglepetten néz rám, ahogy magamra kapom ruháimat. Dühömben remegő kezeimmel söpröm félre arcomba hulló fekete hajam és ismét ránézek.
- Ezek szerint élsz, és az én erőm ébresztette fel ajándékba adott testedben szunnyadó lelkedet... - morgom.
- Cronos... - nyújtja felém kezét kétségbeesetten. - Miért mondod ezt? Mi...
- Ezek szerint még nem tértél egészen magadhoz. - nézek rá komoran. Felkel az ágyból, és haja fehér-vörös köpenyként borul köré. Dúsabb és hosszabb mint Nelielé volt. A falitükörhöz lépve néz dermedten saját képmására.
- Mi... Ki vagyok én? - nyögi rémülten. Mögé lépve nézek egyenesen tükörképének gyémántként ragyogó, ezerszínű szemébe.
- Te vagy Nimiel. Egy ősangyal, mint Gabriel és én. Miattad tört ki a mennyekben a háború, mert szerelembe bódítottad és riválissá tetted a két legerősebb angyalt. Érted haltak meg oly sokan, és buktak alá... Gabriel és Lucifer örök szerelme...
- Hogy...hogy én?
Kíméletlenül folytatom.
- A mi Urunk ezért eltörölt téged. Legalábbis ezt hittük. Ezek szerint mégsem bántott téged mennyei atyánk. Végtelen szeretetében megkímélte életed, és örök álomra szenderült lelked egy új testben. De... hiába minden óvatosság. Az én őserőm felébresztett téged...
Elfordulok tőle, hogy ne lássa szemeimben a végtelen szomorúságot. Nem csak az őserőm ébresztette fel. Ha két angyal szerelembő egyesül, akkor az égi hárfák megszólalnak... és nem csak testük egyesül, hanem mindenük. Erejük, szívük, lelkük.
- Magadhoz láncoltál... - suttogom, és a keserűség könnyei folynak végig arcomon. - ...és elvetted tőlem Nelielt...
Hatalmas dördülés hallatszik hirtelen, és palotám falai beleremegnek.
Megragadom Nimiel kezét, és palotám dísztermébe sietek vele. Már ott van minden fő- és mesterangyal.
Gabriel pedig legelöl áll, kezében híres kardja és pallosa.
Nimiel nagy fehér szárnyait remegve tekeri maga köré, és ragyogó szemeivel félénken néz végig a tömegen. A sok komor arcon.
- Te vagy a hibás. - mutatok Gabrielre. Mögöttem már felsorakozott fekete seregem, és egyenlő esélyekkel állunk egymással szemben.
Biccent.
- Én akartam őt felébreszteni, de kudarcot vallottam.
Megdöbbenek.
- Miért tennél te ilyet?
- Mert isteni erőmmel irányítani tudtam volna. De így lehetetlen. Hamarosan teljesen tudatára ébred. Sajnos nem várhatjuk meg, a mi Urunk engedélye nélkül kell végeznünk vele. Ha ezzel a karddal megölöm, akkor vége szakad angyali életfonalának.
Nimiel szemébe nézek, és remegő ajkai, könnyes szemei beleégnek retinámba.
- Neliel... - nyögöm szerelemtől lángolva. - Nem engedhetem Gabriel. Mi már össze tartozunk.
- Magához láncolt? - mosolyodik el gúnyosan.
Lehajtom a fejem, és lassan, elszántan emelem fel újra.
- Utolsó leheletemig fogom védeni ellenetek.
- Újabb égi háború... - válaszolja Gabriel. Kihúzom sötét kardom.
- Igen... - zengem, és sötét erőm szétrobban a teremben.
A két oldal angyalai egyszerre lebbennek a magasba, a harci kürtök felzengenek, és ekkor...
- Ne! - sikoltja egy gyönyörű, angyali hang. Ledermedve pillantunk hátra, Nimielre... és ekkor a magasból egy fehér galamb ereszkedik le közénk. Mély hang tölti be a termet. Mind kiejtjük kezünkből fegyvereinket és térdre borulunk a mi Urunk előtt.
- Gyermekeim...
Beleremegünk hangjába.
- Hulljon le kardotok, és nézzetek reá.
Felemelkedik tekintetünk, és egyként fájdul meg szívünk Nimiel csodálatos szépségétől.
- Amit láttok, az csupán szeretetem és boldogságom szépségének megtestesülése. Egy angyal... mind közül a legkiválóbb. A háborúk oka a birtoklási vágy és az irigység. Ne akarjátok birtokolni azt, mi sosem volt tiétek. Fogadjátok el mit nyújt számotokra, és békéljen meg lelketek.
Könnyezve nézem őt. Birtokolni akartam...igen. Magamhoz láncolni, ahogy Lucifer és Gabriel is. Önzésem miatt tört ki majdnem ismét az égi háború...
Tudom mi következik. Engem is alávetnek Lucifer után. Akinek szívét Nimiel magához láncolja, erre a sorsra jut.
- Nimiel! - zendül ismét az úr hangja. - Hogy lelked örök nyugalomra találjon, idáig kereste társát. Megtaláltad hát?
- Igen... - hallom gyönyörű, szívet heves dobogásra késztető hangját. Szemembe néznek a gyémántként ragyogó ezerszín íriszek, és lassan elém libben. Ősi, angyali meztelenségét hihetetlen hosszú fehér-vörös haja palástként öleli körül, eltakarva őt. Ősangyal. Hófehér, nagy szárnyai vakítóan világítanak, ahogy széttárja őket, és elém letérdelve néz közelről szemembe.
Forró szerelmem szétárad lelkemben, és ahogy ajkai végigsimítják enyémeket, fehér szárnyai körülölelnek minket, eltakarva mindenki elől.
- Szeretlek... - súgja.
- Én is szeretlek... - válaszolom. - Neliel.
Igen, szívem Nelielé. Örökké az övé lesz, még ha Ő megszűnt létezni, akkor is. Egy könnycsepp gördül le arcomról...
Elhúzza a fejét, és felmosolyog rám. Mézszín szemei ragyognak, reszkető ajkai mosolyognak, kis kezei arcomra simulnak. Haja ismét rövidebb, aprócska szárnyai félénken verdesnek, arca piros a boldogságtól.
Elpattan bennem valami...
Magamhoz szorítva temetem arcom hajába.
- Neliel... kicsim... édesem... szerelmem... - suttogom boldogan, és felragyog testünk, mint a hold. Közös erőnk, amely szerelmeskedésünkkor egyesült, körénk örvénylik.
- Boldogság angyal... az én boldogságom angyala... - mosolygok le rá, és ő visszamosolyog rám.
|
|
2008.12.09 22:40
|
|
Hiyahiya
Neliel:
Nem látszik túl boldognak, arany szemeiben düh fortyog, gyanakvás, harag... a legrosszabb érzések, amit valaha bárki is megtapasztalhat.. pedig ő akkor a legszebb, mikor mosolyog, felragyog tőle, és olyankor tényleg hasonlít egy igazi angyalra...
Egy kézmozdulatára furcsa, ragyogó kis csillámok gyűlnek a fehér madár köré, ki erre megdermed, akár egy szobor, könnyebb elfogást biztosítva Cronosnak... arcához emeli szemeivel a kis arcocskát vizsgálja... ugye nem...?
Tudom, hogy kegyetlen, veszélyes harcos, de előttem ne tegyen ilyesmit.. főleg ne egy ártatlan, gyámoltalan élőlénnyel! Ő is az úr teremtménye, nem bánthatja!
Sosem szerettem nézni, ahogy másoknak valaki fájdalmat okoz, olyankor az én szívem sajdult bele az ő szomorúságukba, én szakadtam meg velük együtt, s próbálta nekik mindig a lehető legtöbb szerencsét és boldogságot adni... így most sem szabad engednem, hogy ennek az ártatlan galambnak baja essen, még ha ilyen kicsi is...
- Mit csinálsz? – Cincogom ijedten, rémült, nagyra tágult szemekkel pillantok a határozott férfiarcra, arany szemeibe... nem fogod bántani, igaz? Kérlek ne...- Ne bántsd...
- Ez eszembe sem jutott. Ez itt egy kém-galamb. Hírvivőként szoktuk használni, de ez kémkedett utánunk. Ne aggódj, nem teszek kárt benne, csak kitörlöm a memóriájából a velünk kapcsolatos dolgokat.- magyarázza, s engem szinte parancsszóra ár át a megkönnyebbülés kellemes fuvallatta... sejtettem, hogy nem lenne rá képes.. bármilyen félelmetesnek hiszik, ő egyáltalán nem olyan... kedves, figyelem és gyengéd... sosem ártatlan senkinek, ha nem szükséges... lehetséges, hogy csak én látom ezt az arcát? Ha ez így van, boldog vagyok, hogy ilyen kiváltságban részesülhetek...
Bólintok, így jelezve, hogy már nem aggódom, s figyelmemet inkább az érdekes, ezüstös csillámoknak szentelem, melyek lágyan, akár egy láthatatlan lepel fonódnak a madár köré, mely feldereng, majd mikor a gyönyörű fény megszűnik tova repül... mi volt ez..? Mi ez...?
Csodálkozva, gyönyörködve figyelem a levegőben kavargó, apró, fénylő csillagocskákat, s kíváncsiságom csillapítására, ügyetlenül kapkodok párat, hogy tenyeremben megnyugodva figyeljem őket.. kellemesen bizserget, ahogy bőrömhöz ér, úgy pislákolnak akár a gyertyaláng... nem.. ezek sokkal szebbek! Álomszépek...
- Ez micsoda? – érdeklődöm, arcomon boldog mosoly, a felfedezés izgalma hullámzik végig rajtam.... egy szempillantás alatt tűnik fel még több, ahogy Cronos fekete szárnyai előtűnve libbennek meg... füstfelhőként lebegnek körülöttem, örvénylenek, csillognak, olyan rézésem támad, mintha éjszakába csöppenve csodálnám a csillagokat...
Nevetgélve pördülök meg párszor, élvezve, ahogy hajam hullámzására megzavarodnak, fodrozódnak, akár víz tükre... bőrömre simulnak, melegségükkel töltenek fel engem boldogsággal.. sosem láttam még ehhez foghatót!
Szemeimmel vidáman követem útjukat, minden eges apró szentjánosbogár módjára csillámlik a szobában...
- Ez gyönyörű... – sóhajtom lenyűgözve, s választalanul maradt kérdésem végett, kíváncsi tekintettel pillantok Cronosra- Mi ez...?
Vészes, mégis hívogató közelségbe kerülünk ismét, s nekem már csupán kesernyés illatának fellegei elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy elveszítsem eszem, de boldogan hagyom neki... valamiért nem bánom, hogy helytelen dolgot cselekszem... ujjai arcomra simulnak, leheltére felparázslanak ajkaim...
- Én vagyok... – mondja halkan, mély hangja még így is mézként kúszik fülembe.. ajkaival lágyan simogatja az enyémeket, elgyengít érintésével, reszketésre észtett... halk sóhajjal fonom kezeimet nyaka köré, hogy megtartsam magam, mielőtt a földre csusszannék...
Érzem, ahogy az apró csillagok eltűnnek, lassan libbennek Cronos felé, testébe hatolnak, egybeolvadnak vele, akár egy lágyan derengő füstfelhő, hogy fényüket neki a adhassák, csodás erejükkel puha fuvallatként lebegtessék meg hosszú, sötét haját...
Sosem láttam még ilyet... olyan, mint egy igaz, gyönyörű angyal, akit még a világ kezdetén teremtettek! Csodaszép! Soha életemben, még csak álmodni sem mertem, ilyen szépséges látványról!
- Milyen szép vagy... – lehelem áhítattal, szemeimet felragyogva fúrom arany íriszeibe, melyekben gyengédség honol... hasamban apró kis pillangók keringenek, furcsa bizsergést okozva, melyhez foghatót csupán egyszer éreztem.. akkor... pontosan akkor...
- Nem. – mond ellent nekem, szája sarkában különös mosollyal bujkálva, tenyerét arcomra simítva... imádom, mikor megérint... - Te vagy a szép. Gyönyörű vagy és különleges...
Én...? Gyönyörű? Nem... biztosan csak viccel...mégis, az ő szájából hallani ezeket, hatalmas örömet okoz nekem... utoljára akkor éreztem ezt, mikor az áldozatomat hoztam...
Egy másodperc alatt vetül arcomra mélyvörös pír, szemimet szinte rögtön elkapom, de nem kell hozzá látnom, hogy érezzem ajkainak puha forróságát az enyémeken...lágyan simogat, birtokba vesz, s én kábán hagyom, hogy nyelve számba hatolva indítson el testembe apró kis bizsergető villámocskákat... végig simogatja számat, s ahogy nyelvemhez ér, sóhajtva kapaszkodok meg vállaiban, kis cica módjára simulok hozzá, s ő készségesen karolja át derekamat...
Még az Ő ajkai sem voltak ilyen puhák, ilyen édesek, pedig röpke érintésüket élvezhettem csak... de ő csókol, gyengéden fal fel, s csak még jobban magába bolondít...azt hiszem, megint az érzem, mint mikor a boldogságomat áldoztam volna másért... szerelmes lettem... teljesen biztos vagyok benne....
Pár nap leforgása alatt, olyané lett a szívem, akit alig ismerek, mégis megbízom benne, szeretek és a legjobbat akarom neki....
Elválnak tőlem ajkai, kábán, vastag fátyollal borított szemekkel pillantok aranyló íriszeibe, s bágyadt mosollyal simogatom meg határozott vonalú arcát, minden egyes észét végig simogatva... most igazán szép... ezzel a mosollyal...
- Cronos...- lehelem halkan, s ő kezemet megragadva hint apró puszikat kézfejemre.. bizsergetően jó érzés, ahogy melegség lopakodik végig bőröm alatt érintése nyomán... súgom, és lágyan cirógatom számmal ajkait. Sóhajtva öleli át a nyakam, s körülöttünk keringő varázserőm lassan visszaszívódik testembe.
Hátrahúzva fejét néz fel rám, s ahogy az utolsó csillagocskák is belém szívódnak, testem halvány, ezüstös fénnyel ragyog fel, sötét hajam meglebben...
- Igen?- kérdezi halkan, lágy mosollyal... ellágyulok tőle, boldoggá tesz már csak az is, hogy így láthatom... mindig szeretnék vele így lenni...
- Nem haragszol meg, ha bevallok neked valamit?- hajolok hozzá, félénken ujjai köré fonva fekete tincseit... Miért vagyok ilyen zavarban?
- Nem, persze, hogy nem.- nyugtat meg.
Lesütöm szemeimet, hajamat összefonom az övével, megbűvölten, zavart pírral arcomon figyelem, ahogy összeolvadva villannak meg együtt...Miért vagyok zavarban?
Hisz biztosan tudja, hogy fontos nekem, elég ha csak rám néz... mégis szavakba öntve nehezebb elmondani, mi is az a melegség, ami átjár, akárhánysor rám néz... boldog vagyok, ha csak a közelében lehetek...
- Én... nos.... én csak...- mondom halkan, hangom egyre halkul, nagy nyeléssel nedvesítem torkom, hogy ne száradjon ki az izgalomtól... nagy levegő...- én... szóval... beléd szerettem...ne...nem haragszol érte?
Nem merek felnézni, csupán ujjaim enyhe remegését figyelem félek, hogy mérges lesz rám, amiért ezt elmondtam neki... hallottam, hogy egyszer nagyon dühös volt, mikor megtudta, hogy valaki szerelmes belé... remélem, rám nem lesz az....
Halk nevetést kapok válaszul, jóízű, felszabadult nevetést, majd perceken belül hatalma s tenyér nyomja fejemet izmos mellkasához, beöltve orromat finom, kesernyés illatával... Nagyra tágult szemekkel, mély vörös arcszínnel pillázok fel rá értetlenül....mi...miért nevet?
- Ugyan miért haragudnék meg rád?- kérdezi arcomat cirógatva, s én zavartan kezdek babrálni ismét hajammal... kellett nekem megszólalni.. de nem baj! Legalább tudja! És nem mérges! Ami jó....! Sőt! Csodálatos!- Nincs okom haragudni rád. Nem is lesz.
Állam alá siklanak ujjai, felemelik fejemet, hogy ajkaival ismét birtokba vehesse számat, gyengéd sókkal kábítson el, elvonja figyelmemet egy perc alatt a külvilágról... Élvezem szájának ízét, ahogy bátortalanul, talán kissé ügyetlenül mozdul nyelvem, hogy viszonozzam puha csókját, táncra kelek vele...
S már csak arra eszmélek, hogy lágyan huppanok az ágyon, vele együtt, szárnyaim remegve rebbenek szét, apró kis tollpihéket előcsalva magukból, melyek lágyan landolnak rajtunk...
Elválik tőlem, apró, égető csókokkal halad nyakam felé, perzselik bőrömet ajkai, mintha tűzzel simogatnának, akár egy folyékony lángfolyam... halk sóhajjal bújnak ujjaim ében tincse közé, halkan sóhajtok fel, ahogy gyengéd szívással vált ki belőlem remegést, végig hullámoztat rajtam valami, eddig ismeretlen forróságot...
- Cro...Cronos..- nyögöm halkan s ő kíváncsian elemi fel fejét, hogy szemembe nézve bűvöljön aranyló tekintetével...- Itt maradhatok veled, tovább is...?
|
|
| Levi-sama | 2009. 06. 02. 10:24:56 | #225 |
Karakter: Cronos - Neliel
|
Levi -sama
Cronos:
Kellemes érzés vele a karjaimban ébredni. Nagyon is. Felkönyökölve figyelem, ahogy mosolyogva, időnként motyogva valamit alszik. Oldalt fekve az oldalomhoz gömbölyödik, hosszú, gyönyörű fehér haja beborítja a párnákat, és az én hosszú fekete hajammal elkeveredik. Szép látvány... Kis szárnyai ernyedten hevernek, és csak néha rebbennek meg. Gyengéden megcirógatom, és a lágy, selymes tollpihék bizsergetően bársonyos érintése cirógatja tenyeremet.
Megszámlálhatatlanul sok gyönyörű angyal feküdt már karjaimban, talán nála szebbek is voltak, nem tudom. Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ilyen rendkívüli és különleges egy sem volt.
Felébred, és ahogy felfogja hol van és kivel, zavartan bújik ki karjaimból. Kár...
- Jó reggelt - súgom ajkaiba.
- Jó...jó reggelt... - motyogja zavartan megrebbenő szárnyakkal. Édesen elpirul, és nekem ennyi elég is volt, hogy elveszítsem önuralmam. Sóváran, kéjvágyón csókolom meg puha ajkait, ölelem magamhoz. Végül kénytelen vagyok elengedni, mert nem tehetem magamévá, ha ő nem akarja. Habár... elmosolyodva figyelem. Ha megkérném, elképzelhető, hogy már rábólintana.
Mélyen elpirul mosolyom és tekintetem láttán, majd kezei mögé rejti arcocskáját.
- Vehetek egy fürdőt? - kérdezi tenyerén keresztül félénken. Amit látok arcából, az bizony paradicsom piros...
Biccentek, és figyelem ahogy felpattanva kislisszol. Menekülj csak...
Sóhajtva tápászkodom fel én is, és felöltözöm szokásos ezüst színű ruhámba. Hosszú hajamat egy szolgálóm fésüli ki, közben mosolyogva hallgatom a fürdőszoba felől hallatszódó hangokat. Vízcsobogás, viháncolás és boldogan csilingelő, fület simogató kacarászás...
Egyszerűen vidámság és kellemes hangulat költözött komor palotám falai közé, amióta itt van. Jó érzés.
Nem vagyok fogékony semmilyen angyali varázslatra vagy bűbájra, mégis színesebbé, vidámabbá tette az életemet puszta jelenlétével.
Elküldöm a szolgát, és halk kopogás után a fürdőbe lépek. Éppen csilingelőn nevetve pukkaszt ki orrán egy buborékot. Ajtófélfához támaszkodom, és karba tett kezekkel figyelem. Nagyon aranyos.
- Látom, jól érzed magad. - mosolyodom el halványan.
Felsikkant, és mélyen elpirulva merül el orráig a vízben, vizes szárnyait is maga köré csavarva.
- Miért nem kopogtál? - bugyborékolja halkan, és habot gyűjt maga elé.
- Kopogtam. Valószínűleg túlságosan elmerültél a fürdésben, így nem hallottad. - válaszolom türelmesen. - Azért jöttem, mert most el kell mennem. Nem tudom, mikor térek vissza, de addig maradj itt.
Kiemelkedik kissé a vízből, és a kád széléhez kúszva, bociszemekkel néz rám. Jaj ne, már megint le akar menni az emberekhez... Már mondja is. Hahh... bosszantó hogy nem tud megülni egy helyben a formás kis popsiján. Jaj ne nézz rám így...
- Legyen. - törődök bele. - De napnyugtára légy itt! - utasítom.
- Értettem! - szalutál boldog mosollyal.
Bájos.
És szexi.
*
Befejezem a megbeszélést seregem alvezéreivel, és a lenyugvó napra tekintek. Megy le a nap...
Visszaröppenek palotámba, de Neliel sehol. Szolgáim nem látták még visszatérni. Ez nem jó. Sötétedés után a mennybe bejutás nehezebb és veszélyesebb, ugyanis a külső mennykapukat folyamatosan ostromolják ilyenkor a sötét lények. Veszélyes lenne számára. El kellett volna mondanom neki... lehet hogy nem tudja. Sőt, biztosan nem tudja, hisz folyton a földön van. Francba.
Megrebbentem szárnyaimat, és ezüstösen ragyogó, apró csillagokat hintek magam köré a levegőben. Nyitott tenyerem fölé koncentrálódva hoznak létre egy ezüstgömböt, amely szikrázóan csillog. Belsejében megjelenik Neliel, ahogy sétálgat egy parkban. Tudom melyik ez... ugyanitt voltam már vele. Jól van. Már feloszlatnám a varázst, amikor a gömb közepén Neliel mögött megjelenik valaki. Egy másik angyal? Nocsak... Jobban megnézem, és a dühtől felragyognak borostyán sárga szemeim.
- Gabriel... - sziszegem dühösen. Szétpukkan a gömb, és az ezüstszikrák testembe olvadnak, miközben kirepülök ablakomon a levegőben ragyognak körülöttem.
Mire leérek, már a karjaiban tartja, és grrrr...
Hogy merészeli megcsókolni....?????
Dühöm fellángol, és erőm kirobban testemből, fenyegető sötét aurám belengi a parkot. Még az emberek is felfigyeltek rá, de csak a félelmet érzékelik.
- Engedd el azonnal, Gabriel! - dörrenek.
- Ugyan miért tenném? Ő nem a tiéd, hogy jogod legyen ilyet kérni tőlem. - válaszolja pofátlanul.
Ez az aljas mocsok...
- Rántsd elő kardod, és bukj alá... - mosolyog mézesmázosan. - Ha kardot emelsz rám, ez történik majd...
Ó persze. Szeretnéd...
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen csőbe húzhatsz? - válaszolom komoran. - Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szúrja szemed a sötét sereg. Nem adom meg neked ezt az örömet.
Elmegy a jókedve, és jegesen pillant rám. A mennyekben és a pokolban mindenki más megrettenne tőle, a fagyos tekintetétől és félelmetes hangjától. Én nem. Nem mértük még össze erőnket, hisz főangyalok vagyunk. Egyenrangúak. Ki tudja...? Lehet hogy én vagyok az erősebb.
- Csak idő kérdése Cronos... és követed uradat a pokolba. - mondja halkan, majd lemosolyog Nelielre, aki teljesen elkábult már. - Viszont most nem ez volt a célom. Csak Neliellel beszélgettem egy kicsit...
Na ebből elég.
- Neliel! Amit érzel, az a varázsereje, nem igazi vonzalom. Gyere ide... - felé nyújtom kezem, és ő némi tétovázás után kibontakozik Gabriel karjaiból és felém reppen, amivel nem kis meglepetést okoz nekünk. Nem hittem, hogy sikerül neki...
- Meglepő fejlemény... - hallom a mézédes hangot. Igen az. De te most tűnj innen.
Neliel köré borítom egyik szárnyamat, és óvón eltakarom Gabriel elől.
- Távozz! - nézek aranylón ragyogó tekintettel, keményen az égkék szemekbe.
- Még találkozunk... - kapom a fagyos választ, és vakítóan fehér szárnyai szétnyílnak. Gyönyörű és impozáns látvány. Egykor az én szárnyaim is ilyenek voltak, de most ébenfeketék.
Neliel felé fordulok, és szárnyaimat összecsukom. Zavartan lesütött szemekkel áll, idáig érzem bűntudatát.
- Bocsáss meg nekem, én csak... én... nem figyeltem az időmúlását... én nem akartam bajt hozni rád... én... kérlek bocsáss meg nekem... - motyogja.
Ó, hát azt hiszed képes lennék rád neheztelni bármiért is?
- Neliel. Nézz rám - mondom halkan, lágyan. Félénken rázza meg kis fejét, és aláhulló hajtincsei mögé rejtőzik.
Álla alá nyúlva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Egek! Ha csak egy perccel is később jövök, magával ragadja, és ki tudja mit tesz vele... Ki tudja? Én tudom. Magának akarja. De abból nem eszik!
A melegbarna szemek meglepetten néznek rám. Na igen, talán még senkivel sem voltam ilyen kedves.
- Nem a te hibád. A varázsereje tette azt veled, amit. Nem hibáztatlak érte. - mondom halkan, és megcirógatom kis arcát. Édesen belesimul a tenyerembe mint egy kiscica, és kis kezeivel is megsimogatja kezem, s apró puszit is kapok.
- ...de meg kell értened, ezentúl nélkülem nem mehetsz sehova. Nem akarom, hogy olyat tegyen veled, amit megbánnál. - teszem hozzá. Remélem érti a célzást.
- Rendben... - biccent félénken elpirulva.
- Megígéred nekem, hogy egyedül nem kószálsz el? - kérdezem ajkait cirógatva leheletemmel.
- Meg... - sóhajtja kábultan, és lehunyva szemecskéit kínálja fel nekem duzzadt kis ajkait. Vétek lenne elszalasztani a lehetőséget... sóváran, de gyengéden csókolom meg, és ahogy átöleli nyakamat és megadóan hozzám simul, úgy érzem el tudnék veszni a karjaiban... olyan csodálatos.
Remegve simul hozzám, és vágyam már oly erős, hogy kénytelen vagyok elengedni.
- Menjünk. - súgom. Mosolyogva biccent, és kezemet megfogva reppen fel kis szárnyaival.
Követem.
*
Újabb sóvár éjszaka, amikor mellettem alszik, hozzám gömbölyödve gyermeki bizalommal, és én csak nézhetem de nem érinthetem.
Felkel a nap, és egy kellemes együtt elköltött reggeli után eligazítást tartok embereimnek.
Belépve hálószobámba azonnal megpillantom Nelielt. Kis galambként üldögél az ablakban, és mosolyogva fordul felém, hogy üdvözöljön. Igazán kellemes látvány...
- Nézd, milyen új kis barátom van! - mutat maga mellé, és érdeklődve nézem meg, hogy aztán a halvány mosolyom dühös fintorrá váljon.
Legyintek egyet, és ujjaimból ezüst csillámok szóródnak a levegőbe, Gabriel kémmadara köré gyűlve. Ledermed, és én felemelem, hogy a szemébe nézhessek.
Jól sejtettem. A park óta követett minket, és mindent alaposan megfigyelt. Látta ahogy gyengéden és kedvesen beszélek Neliellel, hogy összebújva alszunk de nem érintem, és oh. Valóban így nézek rá? Ilyen... gyengéden?
Neliel lett a gyengepontom. Ez az információ nem juthat ki innen.
- Mit csinálsz? - hallom a rémült, vékony kis hangocskát, és lepillantok az engem sápadtan figyelő angyalkára. - Ne bántsd...
- Ez eszembe sem jutott. - nyugtatom meg. - Ez itt egy kém-galamb. Hírvivőként szoktuk használni, de ez kémkedett utánunk. Ne aggódj, nem teszek kárt benne, csak kitörlöm a memóriájából a velünk kapcsolatos dolgokat.
Megkönnyebbülten biccent, és figyeli ahogy a galamb testébe beleolvadnak ezüstösen ragyogó varázscsillámaim. Végül elengedem a madarat, és elreppen.
Ragyogó bűbájszikráim körülöttünk kavarog lágyan, és Neliel kíváncsian emeli fel a kezét, hogy elkapkodjon párat. Gyermeki örömmel nézegeti a tenyerében csillogó darabkákat.
- Ez micsoda? - kérdezi boldog mosollyal. Láthatóan nagyon tetszik neki.
Mosolyogva figyelem.
Megjelennek szárnyaim, és meglebbentve őket rengeteget szórok szét a szobában. Ezüstösen csillognak, beragyogva mindent. Lágyan körüllengik Nelielt, aki boldogan kacarászva perdül meg, és megbűvölve figyeli, ahogy hajára, ruhájára tapadnak.
- Ez gyönyörű... - leheli áhítattal, és kíváncsian néz rám melegbarna szemeivel. - Mi ez...?
Elé állok, és megsimogatva arcát hajolok ajkaihoz.
- Én vagyok... - súgom, és lágyan cirógatom számmal ajkait. Sóhajtva öleli át a nyakam, s körülöttünk keringő varázserőm lassan visszaszívódik testembe.
Hátrahúzva fejét néz fel rám, s ahogy az utolsó csillagocskák is belém szívódnak, testem halvány, ezüstös fénnyel ragyog fel, sötét hajam meglebben...
- Milyen szép vagy... - suttogja.
- Nem. - mosolygok le rá, és arcát megsimogatva nézek mélyen a szemébe. - Te vagy a szép. Gyönyörű vagy és különleges...
Mélyen elpirulva süti le szemeit, és én magamhoz ölelve csókolom meg. Különleges pillanat ez, hisz szemeiből immáron olyat olvastam ki, amit még soha, senkiéből.
Szerelmes belém.
|
|
2008.11.14 22:02
|
|
Hiyahiya
Neliel:
Mintha még a levegő is megfagyna a két szempár találkozásától, a sötét füstszerű energia már-már fojtogatóan ereszkedik a parkra, irdatlan ereje remegésre késztet, hiába ölelnek óvón Gabriel kezei... én nem szerettem volna, hogy ez legyen... istenem... az én hibám... remélem, nem fognak egymásnak rontani, mert az is az én lelkemen száradna...
- Ugyan miért tenném? Ő nem a tiéd, hogy jogod legyen ilyet kérni tőlem.- mondja Gabriel, selymes hangjában némi gúny csendül, szép arcán is csúfondáros félmosoly terül szét, ezzel megrontva a tökéletes összképet...
Csupán tovább tüzeli Cronos éktelen haragját, arany íriszeibe vakítóan szikráznak, erős ujjai kígyóként kulcsolódnak kardjának markolatára, s úgy szorítja, hogy egy percre azt hiszem eltöri... torkom kiszárad, rémülten méregetem a fekete szárnyú angyalt... félelmetes így, hasonlít ahhoz, mikor legelőször találkoztunk, talán most még rémisztőbb így... nem szeretem így látni... mégis, képtelen vagyok mozdulna, kábultan hagyom, hogy Gabriel testének nyugtató melege körbeöleljen, s megóvjon a dühös erős hömpölygésétől...
- Rántsd elő kardod, és bukj alá... - töri meg a beállt feszült csenget Gabriel bársonyos, mély gangja, ujjaival lágyan, nyugtatóan cirógatja szárnyaimat, de még így is egész testemben remegek, képtelen vagyok szabályozni félelmem... el akarok menni innen... - Ha kardot emelsz rám, ez történik majd...
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen csőbe húzhatsz? Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szúrja szemed a sötét sereg. Nem adom meg neked ezt az örömet.- dörren Cronos mély baritonja, gyilkos tekintetével szinte darabokra tudná cincálni a szőke főangyalt... ne, kérlek... ne nézz így rá! Csupán segíteni akart nekem! Ne bántsátok egymást... talán csak most érzem át komolyan a helyzet súlyosságát, hisz ha elpattanna végső húr, könnyen egymásra támadhatnak, megölhetik egymást... vagy ami még rosszabb az Úr fog ítéletet szabni rájuk...
- Csak idő kérdése Cronos... és követed uradat a pokolba.- jelenti ki Gabriel immár mosolytalanul, hangja úgy szeli a levegőt akár a téli hajnal lehelete... bekúszik bőröm alá, reszketésre késztet, megrémít, s menekülésre ösztönöz... mintha álarcot öltene, hihetetlen gyorsasággal változik arckifejezése, egyszerre meleggé, biztonságot keltővé változik, kedves mosolyától, egy perc alatt olvad fel testem körül a jégtömeg, s é megbűvölten, tétován mélyedek el a csodás jég kék íriszekben... gyönyörű szemei vannak...
- Viszont most nem ez volt a célom. Csak Neliellel beszélgettem egy kicsit... – bűvöl hangjával, s ahogy puha ujjai arcomat simogatják, forró bizsergés lopakodik végig bőröm alatt, borzongásra ösztönözve... miért érzem ezt, mikor a közelében vagyok? Gondolkodni sem tudok, elveszi eszemet, mintha méreggel itattak volna... mi okom volna rozsszándékot sejteni tettei mögött? Hiszen csak jót akar nekem... vigyáz rám, a pártolóm... megbízom benne...
- Neliel! Amit érzel, az a varázsereje, nem igazi vonzalom. Gyere ide... – halom meg a másik észveszejtően mély hangot, belevág a levegőbe, kipukkasztatja Gabriel bűvkörének buborékát eljut fülemig, s talán fel is fogom... csupán kábán látom, ahogy felém tartja kezét, hívogatóan... hol őt, hol Gabriel lehengerlő mosolyát figyelem, de hiába nézem ezt az angyalian gyönyörű arcot, mégis a másik kap helyet bennem... feloldja a varázst, vagy inkább elnyomja bennem, kitisztítja némileg fejemet, s bűntudatot ébreszt bennem... itt állok egy másik férfi karjaiban, mikor őt kell szolgálnom, neki tartozom endelmeséggel, annak, aki ellopta első csókomat...
Nem tétovázok tovább, kiröppenek a gyengéd ölelésből, csupn halkan hallom kommentárját... igen meglepő... lesütött szemekkel szállok Cronos elé, ki fekete szárnyait függönyként borítja elém, elfedve Gabriel arcát... nem merek felnézni, azokba a szikrázó arany szemekbe, félek hogy csak dühöt látnák bennük...
- Távozz! – zengi Cronos, megremegek, ahogy ilyen közelről hallom...
- Még találkozunk... – jön a válasza bársonyos hang gazdájától, majd halk szárnycsapások zaját félem felfedezni, ahogy távolodnak...
Kitartóan kutatom a zöld fű szőnyegét, melyet lassanként ezüstszínűre fest a hold sápadt fénye, ujjaimmal hajamat pödörgetem, meg-megremegek, ahogy a sötét szárnyak leereszkednek, tollaikkal érintik az én szárnyaimat is...
¬- Bocsáss meg nekem, én csak... én... nem figyeltem az időmúlását... én nem akartam bajt hozni rád... én... kérlek bocsáss meg nekem...- habogom halkan, vékony hangom, olyan akár az egércincogás alig hallható, de tudom hogy ő mégis tisztán érti...
- Neliel. Nézz rám.- parancsolja halkan, hangja gyengéd, nincs benne harag, düh... én mégis bátortalanul rázom meg fejemet fehér tincseim lágyan hullámzanak mozdulataimra, jótékonyan takarják el arcomat... egész lényemben bűntudat ég, mert tudom, hogy helytelen dolgot cselekedtem... nem szabadott volna, megígértem, hogy visszamegyek, én mégis képtelen voltam tiltakozni, mikor arra került a sor...
Hosszú ujjak fonódnak államra, szelíd erőszakkal emelik meg fejemet, hogy elmerülhessek a gyengéden, aggodalommal csillanó arany íriszekbe, hogy meglepetten kutathassam a zaklatott, máskor határozott arcvonásokat...
- Nem a te hibád. A varázsereje tette azt vele, amit. Nem hibáztatlak érte.- susogja lágyan, ujjaival gyengéden cirógatja meg érzékeny bőrömet, kezét arcomra simítja, és én megborzongva a kellemes melegtől, mely végig hullámzik rajtam, apró ujjaimat kezére fonom, arcommal tenyerébe bújok, puha puszit hintek bőrére...- de meg kell értene, ezentúl nélkülem nem mehetsz sehova. Nem akarom, hogy olyat tegyen vele, amit megbánnál.
- Rendben...- mondom halkan, s arcomon halvány pírral, lesütött szemekkel bólintok beleegyezően... hogy is mondhatnék nemet? Képtelen lennék rá... hogy miért, azt nem tudom. Talán a legegyszerűbb válasz az, hogy ez alatt a pár napa alatt fontossá vált számomra, s előbb harapom le a nyelvemet, mint sem ellenszegüljek neki.
- Megígéred nekem, hogy egyedül nem kószálsz el?- kérdezi egésze közelről, leheletének perzselését érzem ajkaimon, ahogy felparázslik utánuk bőröm... nem varázserő, mégis elkábulok tőle, köd borul szemeim elé, már csak ettől...
- Meg...- sóhajtom kábán, s behunyt szemekkel várok arra, hogy birtokba vegyen... nem kell sokáig várnom, ajkai lágyan, különös gyengédséggel kezdik simogatni az enyémeket, nyelve számba csusszan, megkeresi az enyémet, s én reszketeg sóhajjal fonom kezeimet nyaka köré, s bátortalanul viszonzom édes csókját... erős kezei derekamat ölelik, izmos testéhez szorítják reszkető alakomat... szárnyaim meg-megrebbenek, ahogy hátamat kezdi cirógatni, gerincem mentén kellemes melegség utazik végig... szeretem a csókjait... furcsamód, mindig elkábít velük, egy szempillantás veszi el eszemet, s én önként dalolva, boldogan engedem neki.. meg sem fordul a fejemben, hogy tiltakozzam.
Elszakad ajkaimtól, s én behunyt szemekkel reszketek kajaiban... kezeim lecsusszannak mellkasára, forró bőrére simulnak, s mély pirulások közepette isszák magukba mérgező melegségüket...
- Menjünk.- javasolja, de inkább cseng utasításnak.. sebaj... tőle szívesen elfogadom őket...
Halvány mosollyal biccentek, s az övéihez képet apró ujjaimat tenyerébe csúztatom, összekulcsolom az ő ujjaival, s úgy reppenek a magasba, magammal vonszolva őt...
*
Ábrándozva figyelem a felhők lágy kavargását, elmerülök bennük, találgatom miket alkothatnak... az egyik egy mackó.. vagy épp hajó... vagy krokodil? Nem is tudom, furcsa alakja van...
Cronos megint elment, itt hagyott, persze megígérte, hogy siet, és ha visszajön csinálunk majd együtt valamit... de hogy mit...? Azt nem tudom... kíváncsivá tesz.. nagyon érdekel mire készül... hmm... talán nyomoznom kéne... de inkább itt maradok... nem akarom magamra haragítani...
Halk szárny csapárokra leszek figyelmes, majd egy apró fehér galambra, mely kecsesen repül le elém az ablak fehérmárvány párkányára... hmmm...
- Hát te, hogy tévedtél ide, hmm? Éhes vagy? Hozzak neked valami finomat? Mit szólnál egy almához?- érdeklődöm kedves mosollyal, s kíváncsian nézek fekete szemeibe. Meg sem várom, hogy akár egy szárnyát is libbentbe, elröppenek az ágyhoz, hogy aztán egy falatnyi alma darabkával térjek vissza, a tenyeremre téve nyújtsam át a hófehér madárkának. Egy darabig fejt ide-oda billentve nézegeti, majd lassan kezdi csipegetni... Elmélázva gyengéd mosollyal simogatom meg buksiját, mikor nyílik az ajtó, ám legnagyobb meglepetésemre a galamb nem repül el, csupán szemügyre veszi az érkezőt... nem félénk...
Vidáman pördülök meg, s széles, gyermeki örömmel fűszerezett mosollyal intek az érkező Cronosnak.
- Nézd, milyen új kis barátom van!- bökök a falatozgató madárra, s Cronos felvont szemöldökkel, érdeklődve lép közelebb, s veszi szemügyre a jövevényt, hogy aztán tekintete egy szempillantás alatt sötétüljön el...- Mi történt? Mi a baj?
|
Szerkesztve Hiyahiya által @ 2009. 06. 02. 10:25:15
|
| Hiyahiya | 2009. 06. 02. 10:24:18 | #223 |
Karakter: Cronos - Neliel
|
2008.11.09 21:09
|
|
Levi -sama
Gabriel:
Bosszantó ez a Cronos. Mondjuk ő mindig is ilyen volt... De ez a kis Neliel... Pontosan tudja ő is, hogy miért olyan fontos angyal. Teremtése óta figyelemmel kísérem haladását, és ismerem. Olyan, mint egy áldottan ártatlan gyermek. Tisztaszívű, jóságos és... nem utolsó sorban gyönyörű is. Én figyeltem fel különleges önfeláldozására is, és az Úrral megosztottam tudásomat. A szerencse-képességet is rajtam keresztül kapta ajándékba. Azóta figyelem minden léptét. És tessék... egyszer fordítom el egy pillanatra a fejemet, és máris lecsapnak rá. Pedig nem kevés munkámba került távol tartani tőle a kísértőket. Erre a legrosszabbat fogta ki.
Cronos...
Ugyanolyan arrogáns és öntörvényű, mint Lucifer volt. Egyszer Ő is alábukik majd. Gyűlölöm, hogy nem tehetek ellene semmit, mert egyenrangú velem. Az Úr döntése... az Ő hibája is lesz, ha egyszer kihasználva ezt komoly károkat okoz a mennynek.
Mondjuk amennyi angyalt megrontott már... ehh...
Na nem mintha én jobb lennék, de nekem önként kínálkoznak fel, nincs szükségem csábításra vagy erőszakra. Nincs aki ellenállhatna szépségemnek.
Fehér alabástromtrónomon ülve hallgatom a tanács okfejtéseit, és marakodásukat. Végül hajlandó vagyok egyik mesterangyalomnak engedélyt adni egy komolyabb kivizsgálásra, és egy intéssel befejezem a gyűlést. Nincs most kedvem ehhez. Aggódom. Ritkán érzek ilyet, ezért igencsak intenzíven élem meg.
Felemelem bal kezem, és nyitott tenyerem felett egy sugárzó aranyszínű de áttetsző gömb jelenik meg, benne Neliel. Éppen vígan kacarászva fürdik egy nagy kádban, édes arcán bájos mosollyal játszik a buborékokkal. Elmosolyodom.
Elengedem a gömböt, ami szappanbuborékként szétpukkan, és aranyló szemcsékké szétesve olvad bele testembe.
Behunyom szemeimet, feldereng a testem, és varázserőm meglebbenti aranyszőke tincseimet.
Felemelem kezem, és a hívásomra megjelenő vakítóan fehér galambra tekintek, ahogy ujjamra röppenve néz rám figyelmesen gyöngyszemeivel.
- Kövesd Nelielt, és jelezd nekem, ha elhagyja egyedül Cronos palotáját... - mondom neki mélyen zengő, mégis lágy, simogató hangomon. Tisztelettel hajtja meg előttem kis fejét, és kireppen a hatalmas ablakon.
*
Behunyt szemekkel kortyolok bele a mézborba. Szárnysuhogások... oh csak nem?
Palotám egyik legszebb lakrészében pihenek, a fehér szalonban. Ennek a helyiségnek hatalmas ablakán reppen be galambom, és kitartott ujjamon landolva néz a szemembe. Fejébe látva látom a képeket. Nelielt, ahogy kirepül Cronos palotájának ablakán, majd a földön sétálgat az emberek között. Drága gyermek... mennyi bizalom és naivitás szorult beléd...
Még a gondolatát is gyűlölöm annak, hogy virágodat más szakítsa le, s nem én.
Hatalmas, vakítóan fehér szárnyaimat kitárom, és elégedett mosollyal nézek rájuk. Mivel én is egyike vagyok az első angyaloknak, két szárnyam van, nem négy mint a mesterangyaloknak. De ez a kettő hatalmas és impozáns látvány.
Intésemre a palotám falán egy nagy lyuk jön létre,és könnyedén kireppenek az égbe, majd a lyuk magától el is tűnik.
Lassú, kényelmes szárnycsapásokkal követem az előttem repülő galambot, aki Nelielhez vezet.
*
Hamar megtalálom egy szép parkban. Egy rózsabokorban gyönyörködik, de érkezésemkor erőmet megérezve fordul felém meglepetten, és fájdalmasan szisszen egyet, ahogy megszúrja magát a rózsa tüskéjével. Szeleburdi gyermek...
Kedvesen mosolygok rá.
- Gabriel...? Mi...miért vagy itt...? - kérdezi félénken, és végigpillant rajtam. Kis naiv... felnevetve lépek közelebb. Megbocsátom neki udvariatlan magatartását, hiszen még nagyon fiatal angyal, ráadásul mivel ideje nagy részét a földön tölti, nincs tisztában az égi etikettel. Nem is baj. Nem mételyezte meg még a lelkét a képmutatás. Üdítő változatosság.
Kicsi Neliel...
Megfogom karcsú kis kezét, és vérző ujjára pillantok.
- Kíváncsi voltam, hogy hogyan érzed magad. Aggódtam, hogy Cronos bántott. - hazudom szemrebbenés nélkül, és hangom lágy mézként öleli körül, bódítja el. Mestere vagyok a csábításnak. Egy csábító pillantás is elég, és már zavarba is jön. Ártatlan gyermek...
- Megsérültél... megengeded, hogy begyógyítsam? - kérdezem lágyan, és ő magához térve a bűvöletből bólint. Rálehelek a sebére, ami azonnal begyógyul, majd ajkammal megízlelem puha bőrét. Jó kifogás... de ő túl ártatlan. Önként nem omolna a karjaimba, mert azt sem tudja hogyan kell. Kár, hogy az első csókját Cronos már ellopta...
Elengedem, ő pedig csodálkozva pillant ép ujjára.
- Köszönöm! - rikkantja gyermeki örömmel. Halkan nevetve fogom meg újra a kezét, és lehajolok hozzá. Olyan kis aprócska és törékeny...
Mélyen a szemébe nézve vonom teljesen a hatásom alá, és gyengéden simogatom meg szép arcát. Kis ártatlan gyermek...
- Neliel... nem szeretném, hogy bántódásod essen. Még mindig van lehetőséged, hogy beszélj az Úrral, s érvénytelenítsd a megállapodásotokat Cronosszal... Csak bántani fog, bemocskol, hogy utána eldobhasson magától! - mondom mély, bársonyosan simogató, bódító hangomon. Ha emberi fül hallja, halálos szerelembe esik. Angyalokra szerencsére nincs ilyen hatással, de elkábulnak tőle, mint ha édes méreg lenne. Senki más nem képes erre, csak én.
Kábán, félig behunyt szemekkel hagyja, hogy ujjaim elkalandozzanak rajta, s duzzadt, csábító ajkait is végigsimítsam.
- Hallgass rám... - lehelem ajkaira érzékien. Remegőn sóhajt fel, és behunyt szemekkel adja meg magát varázsomnak. Mosolyogva ölelem át karcsú derekát, és ajkaiba lágyan belekóstolva mélyítem el a csókot. Nagyon finom édes, és ereje kellemesen bizsergeti bőrömet. Igen, a boldogság... ezért is olyan különleges Ő.
Már teljesen a hatásom alatt van. Csak a karjaimba kell vennem, felreppenni vele a palotámba, és megkaphatom Őt könnyedén. Már rég meg kellett volna tennem, csak az Úr megtiltotta. De kit izgat? Hisz ha én nem árulom el neki, akkor soha nem szerezhet róla tudomást... Különben sem bántana engem. Az elsőszámú angyalát... Legfeljebb egy kis büntetést kapnék. Az pedig elhanyagolható fizetség egy éjszakáért Vele. Ezzel a különleges és gyönyörű angyallal.
Pokolian maró erő viharzik végig a parkon, és a lenyugvó nap sugarait is elsötétíti. Bosszúsan kapom fel a fejem, megszakítva a csókot. Cronos... rossz időzítésed van, mit ne mondjak.
Felpillantok, és a vakítóan sugárzó borostyánszemek dühösen merednek rám. Ha nem az lennék aki, most félnék. Nagyon dühös. Neliel remegve simul ölelésembe.
- Engedd el azonnal, Gabriel! - mordul rám mélyen zengő hangján.
Higgadtan viszonzom pillantását.
- Ugyan miért tenném? Ő nem a tiéd, hogy jogod legyen ilyet kérni tőlem. - válaszolom türelmesen, és gúnyos félmosollyal figyelem, ahogy egyre csak forr benne a düh.
Övén függő kardjának markolatára simul a keze, és olyan erővel szorítja meg, hogy ujjai elfehérednek rajta.
- Rántsd elő kardod, és bukj alá... - mosolyodom el, magamhoz ölelve még jobban a kis Nelielt. Gyengéden megsimogatom reszkető kis szárnyait, és incselkedőn pillantok újra Cronosra.
- Ha kardot emelsz rám, ez történik majd... - teszem hozzá.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen csőbe húzhatsz? - vonja össze szemöldökét. - Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szúrja szemed a sötét sereg. Nem adom meg neked ezt az örömet.
Lefagy a mosoly arcomról.
- Csak idő kérdése Cronos... és követed uradat a pokolba. - válaszolom halkan, hangom és tekintetem fagyos, mint a téli hóesés. Neliel remegni kezd karjaimban. Lepillantok rá, és melegen rámosolygok. Félénken viszonozza pillantásomat aranybarna szemeivel.
- Viszont most nem ez volt a célom. Csak Neliellel beszélgettem egy kicsit... - cirógatom meg szép arcát ujjaimmal, és ő beleremeg a bűverőm bizsergetésébe.
- Neliel! - zengi Cronos. - Amit érzel, az a varázsereje, nem igazi vonzalom. Gyere ide... - nyújtja felé a kezét.
Neliel kábán pillant fel rám, majd Cronosra. Csábító mosollyal figyelem, de legnagyobb meglepetésemre kibontakozik karjaimból, és Cronoshoz röppen.
- Meglepő fejlemény... - duruzsolom mosolyogva.
Cronos óvón tárja ki hatalmas fekete szárnyait, eltakarva előlem Nelielt. Vagyis inkább engem takar el Neliel elől, hogy ne tudjam egy újabb pillantással vagy mosollyal elbűvölni.
- Távozz! - mondja mély hangján.
- Még találkozunk... - válaszolom, és kitárva vakítóan fehér szárnyaimat reppenek fel a magasba, utolsó pillantást vetve rájuk. Cronos aggódva fordul Neliel felé. Nocsak... Csak nem lett szerelmes?
A Nagy Cronos...?
Mulatságos lesz elcsábítani tőle ezt az angyalt. Másrészt viszont, Ő nem tudja azt, amit én. Neliel nem lehet senki másé, csak az enyém.
|
|
2008.11.08 23:04
|
|
Hiyahiya
Neliel:
- Minden angyal szereti őket – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mély hangja simogatja fülemet, már talán félne tőle, de én nem tudok. Valamiért biztonságban érzem magam mellette, nem rettegek tőle, holott nagy harcos... javíthatatlan vagyok.. vagy egyszerűen elvakult? Nem tudom... mindenestre, talán nem is lesz olyan szörnyű ez az egy hónap... nem is értem Gabriel mitől tartott...
- Mi ez? – kérdezi Cronos, mély hangja szakít ki gondolataimból, s komor arcára pillantva követem arany szemeinek tekintetét... Ahogy megpillantok, egy meggyötört arcú férfit a közeli ház tetején álldogálva sugározza magából a szomorúságot... nem szeretem, az ha valaki bánatos. Az emberek élete oly rövid, megérdemlik, hogy ezt a kevés időt boldogságban töltsék, s ne legyen okuk eldobni maguktól az esélyt...
Szinte azonnal a magasba emelkedem, s sajnálattal, őszinte elkeseredéssel figyelem, ahogy meredten nézi a lenti boldog embereket... valószínűleg már nem is lát semmit, csupán szobor mereven vár a pillanatra... de én nem fogom engedni!
- Egy depressziós ember... Öngyilkosságra készül... köszönöm, hogy időben észrevetted.- köszönöm meg Cronosak segítségét, lehetséges, hogy nem is vettem volna észre ha nem szól... az pedig nagy hiba lett volna! Segítenem kell, hisz kötelességem!
da reppenek, s puhán földet érve fehér hajam lágy felhőként libben meg körülöttem, ritkás függönyként takarja el a férfit, ki még mindig földbe gyökerezett lábakkal áll... nem meri megtenni. Egyik ember sem mer véget vetni a saját életnek, néha csak segítség kell, hogy rádöbbenjenek, mit veszíthetnek, s hogy milyen ostobaságot cselekszenek. Sokszor nem akarják észrevenni a boldogság járható útját, ami azt hiszem nehezebb, így inkább a halál könnyű ösvénye mellett döntenek. Pedig nem szabadna...
Már segítségére is sietnék, azonban egy kéz csusszan vállamra, erős hosszú ujjai megtartanak.
- Ebbe nem avatkozhatsz bele. Az ő döntése. –mondja Cronos mély hangján... nem érti... kötelességem beleavatkozni, hisz ha nem teszem, rosszul végezném a „munkámat”. Kedves mosolyra húzom ajkaimat, s megingatom fejemet... majd megérted ha látod, milyen az mikor egy ember rádöbben a tetteire...
- Bízd rám... – suttogom halkan, s szemeimmel ellágyulva figyelem a férfit, kinek szomorkás aurája ködként fakul ki ékezésemre, ahogy fehéres fényem beragyogja lassanként őt is, eloszlatni készül minden szomorúságát, keserűségét, mely a bánat ízét hagyja számban... kerül, amibe kerül, de megakadályozom, hogy baja essék!
Puha érintésekkel, fehéresen derengő ujjaimmal végigsimítok megviselt arcán, érzem, ahogy jéghideg arcába melegség szokik, a vigasz, mely testében lassan szétterjedve bírja térdeit remegésre, szemeiből könnyek záporoznak,s úgy adja meg magát érzelmeinek.. a földre telepszik, letérdelek én is, s védőn, óvatosan ölelem körbe fehér aurámmal melytől a szomorúság, s az elkeseredettség patakokként szivárog el belőle... megnyugtatóan simogatom hátát, érintéseimre újra és újra felzokog, eszébe juttatja a helyes utat, elmondja neki, hogy mit is kell tennie... előveszi telefonját, s tárcsázás után, füléhez emelve kezd bele zokogástól szakadozott bocsánat kérésébe, tompán hallom csak az aggodalmas bői hangot, mely megbocsájtó csengése, végre feloldja a férfi szomorúságát... nagy nehezen álló helyzetbe tornázza magát, s immáron megnyugodva indul el, hogy újra élhessen...
Dolgom végeztével elégedetten, boldogan szállok Cronos mellé, ki lágyan pillant le rám.
- Indulhatunk haza, boldogság angyal? – érdeklődik mosolyogva, hosszú ujajival gyengéden simogatja meg arcomat, erős karjaival felnyalábol, s én a jóleső fáradtságnak engedve döntöm fejemet izmos mellkasának, s hagyom, hogy lassanként szemhéjaimra nehezedve ösztönöznek alvásra...
- Igen... – suttogom halkan, s szemeimet lehunyva engedek az álom rám nehezedő fellegeinek... virágos ért rémlik fel előttem, ahol minden finom édes, nassolni valók teremnek minden fán, a virágok szirmai is marcipánból készültek... csokoládé méhek repkednek ide oda, vatta cukor pillangókkal... csoki puding folyó csordogál végig rajta... finom... maga a mennyország...
*
Álmosan pillantok fel, szemhéjaim nagy nehezen nyílnak fel csupán, olyan mintha ólomból lennének... ujjaimmal megdörzsölgetem őket, ezzel segítve az ébredésben... kábán pislogva nézek körül, s először az engem figyeli arany szempáron akadnak meg barna íriszeim. Kedvesen, ugyan akkor furcsán csillannak meg a csodás szemek, s én elpirulva tornázom magamat ülő helyzetbe, erős kezének fogságából kibújva... Együtt aludtam vele... átölelt engem... olyan szorosan bújtam hozzá, akár egy kis macska...
Lesütöm szemeimet, s zavartan kezdem pödörgetni ujjaim között fehér tincseimet... miért jövök zavarba tőle? Nem tudom...
Puha érintést érzek arcomon, hosszú ujjak cirógatják meg ajkaimat, s én meglepetten, fülig pirulva nézek az arany íriszekbe, melyek vészes közelből pillantanak rám...
- Jó reggelt.- leheli ajkaimra, én szárnyaimat megrebegtetve kezdek reszketésbe... forró lehelte perzselően simogatja számat, olyan, mintha égő vasat húznának végig rajta...
- Jó...jó reggelt...- hebegem halkan, s megbűvölve pillantok azokra az érzéki ajkakra melyek a másodperc töredéke alatt simulnak sajátjaimra, nedves nyelv kér bebocsátást, és én reszketeg sóhajjal engedek utat... egyszerűen elkábít ha hozzám ér, megrészegít kesernyés, bódító illata, mely egy szempillantás alatt kúszik orromba... nyelvével forrón simogatja meg az enyémet, s én remegve simítom kezeimet mellkasára, elgyengülve kábán hagyom, hogy magához öleljen, erős testéből belém árad a forróság, akár egy halálos betegség...
Ahogy elválik tőlem, felnyílnak szemeim, s ködös tekintettel figyelem vágyakozó arcát, melyre halvány mosoly ül ki, miközben megcirógatja kipirult arcomat... nem szabadna, nem helyes hagynom magamat, mégis, mikor arra kerül a sor, hogy tiltakozzam, képtelen vagyok menekülni bűvköréből...
Megrázom fejemet, s kezeimmel arcomat eltakarva kukucskálok ki ujjaim közül...
- Vehetek egy fürdőt?- kérdezem halkan, kíváncsian leskelődve kezem takarásából... olyan piros lehetek, mint egy érett paradicsom, valamivel muszáj takarnom, hogy milyen zavarban vagyok...
Bólintást kapok válaszul, s én boldog mosollyal pattanok fel s veszem az irányt a fürdőszoba felé, beosonok, de mielőtt becsuknám óvatosan lesek ki, mire csupán halk nevetés a reakció Cronos részéről... nem mértem mitől tartok... biztosan nem fog rám nyitni fürdés közben...
Izgatottan röppenek a hatalmas fürdőkád mellé, s vizet engedve kezdem el „kotyvasztani” fürdővizem.. illatos olajakat öntök bele, egy kis habfürdőt, melytől fehéres habok keletkeznek, buborékok úsznak a levegőben, szivárványszínűre festve az ablakon beszűrődő napfényt... nagyon szép.... Óvatosan bújtatom ki magamat ruhámból, s akár egy kis gyerek kacarászva vetem magam a habok közé, s miután mártóztam elmélyült játékba kezdek a habokkal... tenyeremre veszek egy kicsit, s lágyan fújogatva bírom őket repülésre... csillogó szemekkel figyelem, ahogy elszállnak, s mosolyogva kancsaltok az orromon megpihenő buborékra, melyet nevetve bökök ki ujjammal...
- Látom, jól érzed magad.- töri meg a békés csendet egy mély hang, amitől én meglepetten pillantok az ajtó előtt keresztbe font kézzel álldogáló Cronosra, ki halvány fél mosollyal figyel engem... sötét pír szökik arcomra, s egy halk sikkantás után, szégyenlősen bukok orrig a vízbe, szárnyaimmal eltakarva mindenemet.. fehér tincseim a víz felszínén tekeregnek körülöttem, szinte egybe olvadnak a habbal... úgy érzem a víz is elpárolog arcomról, olyan forró bőröm a zavartól...
- Miért nem kopogtál...?- hebegem halkan, kezeimmel habot gyűjtök magam köré, hogy még véletlenül se látsszon semmi...
- Kopogtam. Valószínűleg túlságosan elmerültél a fürdésben, így nem hallottad. – magyarázza, én pedig lesütött szemekkel durcásan bugyogok a vízbe, kis buborékokat képezve.- Azért jöttem, mert most el kell mennem. Nem tudom, mikor térek vissza, de addig maradj itt.
Rákapom barna szemeimet, s esdeklő tekintettel úszom ki a kád széléhez, hogy belecsimpaszkodva mászhassa ki a vízből egy kicsit, épp annyira hogy vállaim kilátsszanak. Nem maradhatok egész végig itt...! Ki kell mozdulnom! Az emberekhez!
- Hadd menjek le az emberekhez, kérlek! Ígérem vigyázok magamra, nem kószálok el! Csak hadd menjek le! Kérlek!- nézek rá kis kutya szemekkel, leg bájosabb arckifejezésemmel, mire ő megadó sóhajtással hunyja be szemeit... titokban elégedetten mosolyodom el, gyermeki énem öröm kiáltásokkal kiáltozik bennem, de arcomon csupán egy boldog mosoly terül el...
- Legyen. De napnyugtra légy itt!- utasítja, s én játékosan, kacsintva emelem kezemet homlokom elé katonás bólintással.
- Értettem!
*
Boldog mosollyal sétálgatok az egyik kedvenc parkomban, emberek számára láthatatlan vagyok, mégis mikor elhaladok mellettük örömteli kacarászással sétálnak tovább, s én ugyan ilyen jókedvűen pillantok utánuk... imádok a földön lenni. Szeretem az embereket, érdekesek... mindegyik különböző, mégis mindannyian a boldogságra törekednek, amit szíves örömest adok meg nekik... jobban megérdemlik, mint bárki más a Mennyből... azt hiszem, amíg csak világ a világ, én ezt fogom tenni... még a végén itt ragadok... hmm.. nem is lenne rossz... néha a halhatatlanságomat adnám azért, hogy olyan apró örömökben vehessek részt, mit a család, a barátok, és a szerelem... angyalként nem biztos, hogy ezeket meg fogom tapasztalni... vannak barátaim, sokan is, azonban az nem ugyan az a szoros ragaszkodás, ami az emberek között kialakul... családom nem is volt, és talán nem is lesz... a szerelmet talán még megtapasztalhatom... Valamiért Cronos arca rémlik fel előttem erre a gondolatra... furcsa...
Egy rózsabokorhoz érek, s lágy mosollyal nyúlok egyért, óvatosan simogatom meg vérvörös szirmait, melyek kitárulkoznak érintésemre... már épp leszakítanék egyet, mikor különösen erős aurára leszek figyelmes... kezemet meglepetten húzom el, ahogy megpördülök, halkan szisszenek csak fel, ahogy a egyik éles tövis bőrömbe mélyed...
Nagy szemekkel pillantok az előttem, szárnyait leeresztő angyalra, ki jég kék szemeit rám emelve, csal már-már angyali mosolyt szép vonású arcára...
- Gabriel...? Mi...miért vagy itt...?- kérdezem halkan, s érdeklődve mérem végig a főangyalt, ki közelebb lépve nevet fel halkan. Mi az...? Miért nevet? Gyermeki kíváncsisággal pislogok a csodás szemekbe, melyek végtelenül gyengéden pillantanak le rám, már-már zavarba jövök tőlük... érzem, hogy pír szökik arcomra, hogy elém lép, s kezemet megragadja vizsgálgatja apró vércseppekkel pettyezett ujjamat.
- Kíváncsi voltam, hogy hogyan érzed magad. Aggódtam, hogy Cronos bántott.- magyarázza selymes hangján, s kék szemeit veszélyes közelből fúrja az én zavartan elkerekedő barna íriszeimbe.. aggódott értem...? Tényleg? Olyan kedves velem... miért?- megsérültél... megengeded, hogy begyógyítsam?
Kis fáziskéséssel bólintok, s ő puha ajkaival simogatja meg sebes ujjamat, mely fehér fénnyel villan meg, s mire eltűnik, a seb már el is tűnt... meglepetten hajolok közelebb kacsómhoz, s érdeklődve méregetem... kedves mosolyt csalok arcomra.
- Köszönöm!- rikkantom hálásan, s ő halk nevetéssel, egyik kezemet megragadva hajol le hozzám, hogy közvetlen közelről fúrhassa szemeit az enyémekbe... Miért van ilyen közel? Finom illata, orromba kígyózik, elkábít, olyan akár egy jóleső méreg, mely testembe kígyózva bénít le... Tenyerét arcomra simítja, szemeiben aggodalom, féltés villan...
- Neliel... nem szeretném, hogy bántódásod essen! Még mindig van lehetőséged, hogy beszélni az Úrral, s érvénytelenítsd a megállapodásotokat Cronosszal! Csak bántani fog, bemocskol, hogy utána eldobhasson magától!- figyelmeztet, ujjaival megcirógatja számat, melyet leheletével simogat perzselően. Kábán halhatom, azonban még így sem akarom elhinni, amit Cronosról mesél nekem... nem létezik, hogy ő ilyet tegyen! Kedves, még ha néha mogorva... nem lenne képes erre!
- Hallgass rám!- búgja, s puha ajkaival simít végig számon, reszketeg sóhajjal hunyom be szemeimet, s csupán tompán érzem, ahogy erős kéz simul derekamra közelebb vonva magához... remegve engedek, Gabrielhez bújok, s tiltakozásomat eldobva, immár megrészegülten, hagyom, hogy nyelve számba csusszanjon, még ha tudom is nem szabad... egyáltalán nem helyes, hogy még csak ellenkezni se próbálok! De nem tudok... miért bódulok el, ha valaki hozzám ér...? Nyelve végig simogatja szám barlangját, meg találja az én ízlelőszervemet, s lágyan megszívva ösztönöz arra, hogy viszonozzam a csókot...
Azonban ekkor hatalmas erő sötét köde hullámzik végig a parkon, keveredik valamiféle fullasztó haraggal, mely kijózanít... Gabriel elválik ajkaimtól, s komoran pillant az érkezőre...
Kitágult szemekkel nézek én is Cronosra, kinek arany szemei dühödten izzanak, kezei remegnek az indulattól... félelmetes... akaratlanul is megremegek, s kis macska módjára bújok el Gabriel ölelésében...
- Engedd el azonnal, Gabriel!- dörren Cronos mély hangja, belehasít a sötétedő park békés levegőjébe... már ilyen késő lenne? Nem is vettem észre...
Rémülten méregetem a fekete szárnyú angyalt, ki villámló tekintettel néz farkasszemet Gabriellel... Istenem... én tehetnék róla...? Ha időben visszamegyek nem történik ez...
|
|
2008.10.29 21:10
|
|
Levi -sama
Cronos:
Felemelem a fejem, és halvány mosollyal gyönyörködöm kábán csillogó szemeiben, szép kis arcában. Reszket a karjaiban, még aranyos szárnyai is remegnek. Legszívesebben leteperném, de... most először úgy érzem, nem lenne méltó ezt tennem vele. Így eleresztem inkább, és megcirógatom arcát.
Zavartan játszadozik gyönyörű hajával, látom hogy készül valamit mondani.
- Cronos... - kezdi félénken. Álla alá nyúlva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Mit szeretnél kicsim?
- Igen? - kérdezem, de már látom is mit szeretne. Gondolataiból azonnal kiolvasom. Hiányoznak neki az emberek.
- Lemehetek az emberekhez? Kérlek! - mondja félénken összetett kis kezekkel, és közelebb csusszan hozzám, kis szárnyit megrebbentve.
Egyszerűen ellenállhatatlan. Hát jó... Megadóan hunyom be szemeimet, és felsóhajtva simogatom meg arcocskáját. Nem akarom hogy szenvedjen, hisz imádja amit csinál. Egyedül pedig nem akarom most leengedni... nagyon dühös lennék, ha baja esne. Nem bíznám őt egy emberemre sem, mert mégis csak velem van a legnagyobb biztonságban.
Biccentek végül.
- Persze. De én is veled megyek. - közlöm, és csodálkozva nézem ahogy felpattan, és sugárzó mosollyal csúsztatja ujjait nagy tenyerembe.
- Gyere! Gyere gyorsan! Siessünk! - kezdi hadarni, és már húz is izgatottan az ablakhoz. Nagyot sóhajtva követem. Nem baj, rám fér egy kis lazítás...
*
Egy fa vastag ágán üldögél, mint egy kis galamb, és az embereket figyeli. Megállok mellette, és karba tett kézzel dőlök a fatörzshöz. Emberi szemek számára láthatatlanok vagyunk, így kényelmesen nézhetjük őket. Beszélgetünk is egy keveset. Nem sok mindent csinál, puszta létezése és kisugárzása is elég. Ha elmegy valaki a fa mellett, azonnal felderül az arca. A sok mosolygó ember igazán kellemes látvány.
Egy gyermek elesik, és ő megvigasztalja. Igazi angyal. Olyan, mint a régi időkben, a hierarchia-rendszer megteremtése előtt élt angyalok. Akkoriban én is olyan voltam, mint a többi. Fehér szárnyakkal, tiszta lélekkel. Fuj de utálok a múltra gondolni.
Mellé reppenek, és figyelem álmodozó arcát, ahogy az elszaladó gyermek után néz.
- Szeretem a gyermekeket. Ők értékelik a legjobban, az örömöt, mert számukra olyan nagy, ismeretlen ez a világ, s tiszta kíváncsisággal értékelik a legapróbb mégis legszebb csodákat, s mindig nyitottak a tiszta, feltétlen boldogsága. - mondja kedvesen mosolyogva rám.
- Minden angyal szereti őket - válaszolom komolyan. Mégsem ennyire gyermetegek, mint te. De ezt már nem mondom. Hiába gyerekes és néha idegesítően beszédes, ő így tökéletes.
És még ennél is tökéletesebb akkor lenne, ha meztelenül, vágytól reszketve, pirulva feküdbe az ágyamban, alattam.
Na jó. Ez a néhány óra elég volt szerintem az emberekből mára. Már nyitnám a szám, hogy megmondjam neki, amikor erős negatív energiát érzékelve kapom fel a fejem. Egy démon lenne? Nem... ez valami más. A forrása felé fordulok, és egy háztetőn álló embert látva meglepődöm. Nem értem.
- Mi ez? - kérdezem összehúzott szemöldökkel. Neliel felreppen a magasba, és követem. Hatalmas szárnyaimmal óvatosan lavírozva a háztömbök között.
- Egy depressziós ember... - válaszolja szomorúan, és rám pillant. - Öngyilkosságra készül... köszönöm, hogy időben észrevetted.
Leszállunk mellé. A középkorú férfi meredten nézi az alatta lévő emberforgatagot. Kisugárzása szinte fullasztó.
Neliel elindul felé, de megállítom.
- Ebbe nem avatkozhatsz bele. Az ő döntése. - komoly pillanat ez. Ha öngyilkos lesz, lelke elkárhozik.
Mosolyogva rázza meg a fejét.
- Bízd rám... - súgja. Elengedem, és figyelem ahogy a férfi mellé lép. A szemmel láthatóan sötét kisugárzása valahogy elfakul, ahogy Neliel egyre közelebb ér hozzá. Karcsú teste egyre jobban ragyog, haja meglebben teste körül.
Megsimogatja az arcát, és mindketten tompán felragyognak. Kíváncsian figyelem mi történik.
A férfi térdre rogyva temeti arcát kezeibe, és sírni kezd. Ahogy zokog, úgy oldódik fel a belőle áradó negatív energia. Neliel mellé térdelve simogatja a hátát, és minden mozdulatára reagál az ember. Alaposan kisírja a fájdalmát. Szó szerint.
Értem.
Neliel közreműködésével elfolyik testéből, lelkéből a sötétség.
A férfi végül elővesz egy telefont, és felhív valakit. Sírva kér bocsánatot, majd lassan felállva indul el haza. Ahogy mellettem ellép, belenézek szemeibe és kiolvasom belőle mire készül. Megnyugodva sóhajtok fel. Neliel jó munkát végzett.
Mellém röppenve néz fel rám.
- Indulhatunk haza, boldogság angyal? - mosolygok le rá kedvesen, és arcát megcirógatva veszem karjaimba. Sok energiájába került amit most tett. Látom rajta, hogy elfáradt.
- Igen... - leheli, és mellkasomnak támasztva kis fejét, behunyja szemeit.
Kitárom szárnyaimat, és a magasba röppenek.
A palotámba érve a hálószobába sétálok vele kényelmesen, és a puha ágyamba teszem. Mellé fekve ölelem magamhoz. Édesen cuppogva simul a karjaimba. Vágyam azonnal fellángol, de nem nyúlok hozzá. Van még rá bőven időm. Magamhoz fogom édesgetni, és teljesen hatalmam alávonom. Csak idő kérdése.
- Csokipuding... - motyogja álmában.
- Holnap kapsz... - súgom mosolyogva.
- Jó... - válaszol.
Hihetetlen. Ennek a kis angyalkának még álmában is jár a szája...
|
|
| Levi-sama | 2009. 06. 02. 10:23:36 | #222 |
Karakter: Cronos - Neliel
|
2008.10.26 21:47
|
|
N Hiyahiya
eliel:
Egyedül ülök az ágyon, s mosolyogva figyelem a fehér fellegeket, melyek lágyan fodrozódva veszik körül a palota hatalmas tornyait… olyan szép… felállok, s az ablakhoz reppenve ülök a párkányra, akár egy kis galamb… arcomon boldog mosoly honol, ahogy általában s csodálattal figyelem, ahogy a fehér felhőkből különböző alakok alakulna ki… olyan békés minden…
Remélem Cronos jól van… remélem nem érte semmi baj, vagy nem sérült meg… nagyon aggódom érte, minden egyes tőlem távoltöltött percével nő bennem az aggály, miszerint, mi van ha megsérült?
De nem! Olyan nem fordulhat elő! Ő erős, erősebb, mint bárki más, és teljességgel lehetetlen, hogy valaki is legyőzze!
Meg van a tehetségem ahhoz, hogy mindig pozitív fényben lássam az életet… egyszerűen képtelen vagyok szomorú lenni, vagy a rosszra gondolni…egyszerűen természetemből adódóan, nem vagyok képes borongós lenni…egy boldogság angyalnak ez a dolga!
Eleinte igaz kicsit féltem itt, de ahogy körbe jártam s gyermeki kíváncsisággal jártam fedeztem fel ezt a hatalmas palotát, minden egyes szegletét, apró zugát egyre izgalmasabb lett… már nem is félek! Mindenki kedves, és segítő kész! Abban is segítettek, hogy milyen fürdőt kell készítenem Cronosnak… igaz bele tellett egy kis időbe, mire megfelelően megcsináltam, de megérte! Biztos fáradt lesz, mikor visszaér… jól fog esni neki!
Tőlem pedig természetes, hogy a kedvét lesem… megmentette az életemet! Megérdemli… főleg, amiért mindig keményen, és életét áldozva védelmezi a Mennyet és a Földet a gonosztól… igazi hős…
De mégis… amikor csak arra gondolok, hogy azok a puha ajkak nem sokkal ezelőtt az én ajkaimat érintettél… elpirulok, akaratlanul is élénk szín szökik arcomra, s bizseregni kezd a szám… most is…
Kezemet emelem ajkaimhoz, s szemeimet behunyva idézem fel milyen is volt… furcsa, borzongató érzés, meleget árasztott szét az egész testemben… olyan volt, mikor boldoggá teszek valakit… Neliel! Hagyd abba! Nem szabad ilyesmire gondolnod! Nem illő! Sőt az sem helyes, amit csinált! Gabrielnek igaza lehet… de majd vigyázok magamra!
Ahogy nyílik az ajtó, nyikorgása megzavarja önkorholásomat, s én kíváncsian pillantok a bejárat felé… feltűnik egy vérfoltokkal pöttyözött, magas, sötét hajú alak, melynek arany szemei komoran pásztázzák a szobát…
Nem esett baja!
Boldog mosolyt csalok arcomra, s önfeledten repülök felé, fehér hajam függönyként kövti alakomat…
- Üdvözöllek itthon! – köszöntöm kedvesen, ám ő csak valami köszönt félét morog, s megválik félelmetes fegyverétől. Köszönt! Szinte vezényszóra kerekedik felül bennem a kíváncsiságom, s egyszerűen nem bírom befogni a számat… - Nehéz harc volt? Kik voltak? Démonok? Vagy más...? jól vagy? Nem sérültél meg? Nem vagy szomjas? Éhes? Készítettem neked fürdőt...
Sorolom kérdéseimet, de mielőtt választ kaphatnék, ő egy halvány bólintás kíséretében robog a fürdőbe… biztos fáradt… nem baj! Majd ha ki jön lerohanom a kérdésimmel! Annyira izgatott vagyok!
Az ajtóhoz reppenek, s az egyik kedves szolgálót kérem meg, hogy hozzon valami finomat és egy kis bort Cronosnak, mert megérdemli… fel kell töltődnie energiával! Bólintva siet el, s szinte villámgyorsan visszatér egy finomságokkal teli tálcával és egy ezüst kehellyel. Kedves mosollyal köszönöm meg, s izgatottan röppenek be a szobába, hogy az ágyra települve várjam Őt… mikor jön már? Olyan kíváncsi vagyok…
Amikor végre kinyílik a fürdő ajtaja, izgatottan pillantok az érkezőre… kedvesen mosolygok fel Cronosra, s helyet hagyva neki mászom arrébb, hogy ő is elférhessen az ágyon… rögtön orra alá nyomom a boros kelyhet, s miután elveszi a tálcát is ölébe csúsztatom, s meglepett szemeire csupán egy örömteli mosollyal reagálok. Úgy néz rám, mintha soha senki nem viselkedett volna így vele… lehetséges, hogy nem… se baj! Most itt vagyok én, és gondoskodom róla!
- Amíg fürödtél, addig hozattam.- magyarázom jókedvűen. Remélem elégedett velem…
- Köszönöm. Egyél velem.- kínál meg engem is, s én mindenfajta ellenkezés nélkül fogadom el az ételt… nem ettem még semmit. Éhes vagyok kicsit… azért ügyelek rá, hogy neki több jusson… elvégre neki hozattam!
Boldogan kezdek ismét csacsogni, s elújságolom neki, hogy milyen érdekes az ő palotája, hogy mennyi érdekes hely van benne, és hogy mennyi kedves szolgáló munkálkodik itt… kezdem megszeretni ezt a helyet, nem is kicsit! Már most itt maradnék akár örökre is… na jó…
Ettől még nem hagy nyugodni kíváncsiságom… úgy érzem muszáj megkérdeznem, hogy mi történt vele… meghalok a kíváncsiságban, ha nem tudhatom meg milyen izgalmas kalandban volt rész… annyi minden hallottam róla, annyi történet, és most hogy itt vagyok vele, elsőként
tudhatom meg ezt is…
közelebb mászok hozzá, s nagy szemekkel, kérlelően nézek fel azokba az arany fényben úszó csodás íriszekbe. Nem félek tőle, mert nincs okom rá… nem bánt, remélem hogy nem is fog, de ami a legfontosabb, hogy most sem teszi… egyszerűen valami furcsa biztonság érzés fog el a közelében…
- Mesélj légyszi... - kérlelem, s kissé talán felülkerekedik bennem gyermeteg énem… lélekben még mindig kisgyermek vagyok… csak ők tudják értékelni az élet igazi szépségeit…
- Miről?- kérdez vissza értetlenül.
- A híres hőstetteidet ismerem, ezerszer hallottam már. De a mai csatádat szeretném hallani... Sokan voltak? Hogy néztek ki? - kérdezem kíváncsian, ugyan akkor csodálattal figyelem őt.. a legerősebb angyalt, aki már oly sokszor mentett meg mindenkit… hallani szeretném, hogy milyen volt a mai csatája, hogy győzte le őket, hogy mentette meg megint a Mennyet…
Elszántan, izgatott mosollyal pillantok fel arcára, melyre most egy leheletnyi mosoly ül ki… miért nem mosolyog többször? Felragyog az arca tőle… angyalivá teszi… mindig mosolyognia kéne! Az a helyes! Minden angyalnak csak azt kéne!
Erős ujjai hajamba kalandoznak, meleg borzongás bizsereg végig bennem érintése nyomán…furcsa, mégis kellemes érzés…
- Nem vagyok hős. Egyszerű harcos vagyok, aki pusztít ha kell.- magyarázza halk, mégis rettentően mély hangján… egyszerű harcos? Ő nem csak az! Ő több annál! Ő egy hős, akárki akármint mond!
Már bele is kezdenék okításomba, azonban ő ajkainak puha érintésével simogatja meg az enyémeket, melyekből újra az a furcsa, forró bizsergés indul útjára, végig hullámoznak egész testembe, belopják magukat minden porcikámba, s kissé megijeszt, hogy testem minden korholásom ellenére még jobban érezni akarja ezeket a lágy érintéseket… el akarnék menni, elmenekülni a furcsa érzés elől, ám erős keze derekamra siklik, s közelebb húz melegséget sugárzó, bódító illatú testéhez… hiába szeretnék tiltakozni, ahogy forró nyelve számba csusszan, minden ellenkezésem tovaszáll, s helyébe valami különös varázs költözik, édes melegség, mely egy szempillantás alatt vonja uralma alá elmémet, ködlő függönyt bocsát szemeim elé, reszketésre ösztönöz…remegve simítom kezeimet, izmos mellkasára, ujjaim bizseregnek, ahogy hozzá érek forró bőréhez… felsóhajtva kapaszkodok ruhájába, mintha attól félénk összeesek, pedig ülök…
Ahogy megszakítja a csókot, pihegve kábán pillantok fel rá, s hagyom, hogy megsimogassa ujjaival pírban úszó arcomat… lesütöm szemeimet, s zavartan, magamat szégyellve kezdem ujjaim között pödörgetni fehér tincseim egyikét… már megint engedtem… pedig nem szabad! Egyáltalán nem! De akkor is olyan jó érzés…
Hajam jótékony függönye mögül tekintek ki az ablakon, hol a fehéres felhők még mindig vidáman fodrozódnak, pajkosan játszik velük a szél lágy keze…
- Cronos…- szólítom meg halkan, s szinte azonnal erős ujjak kúsznak állam alá, s annál fogva emelik fel fejemet…
- Igen?- kérdezi nyugodtan, arany szemeit, barna íriszeibe mélyeszti… annyira hiányoznak az emberek… már most… muszáj őket látnom! Muszáj lemennem a földre…
- Lemehetek az emberekhez? Kérlek!- fonom össze magam előtt össze kezeimet, s kérlelő tekintettel mászom közelebb hozzá…
Lágy mosoly kúszik arcára, s szemeit behunyva simítja kezét arcom érzékeny bőrére… bizsergető melegség szikrázik fel tenyere alatt, s halván pír borítja már is pofikámat… jajj… miért jövök zavarba tőle?
- Persze. De én is veled megyek.- jelenti ki ellentmondás nem tűrően, s én mintha felhúztak volna boldogan ugrok fel, s örömteli mosollyal fogom meg kezét, ujjaim eltűnnek tenyerében, ahogy gyengéden megszorítja őket. Eltűnök mellette… olyan csenevész vagyok… nem baj! Én így vagyok tökéletes!
- Gyere! Gyere gyorsan! Siessünk!- unszolom, s gyermeki ártatlansággal, s izgatottsággal húzom az ablak felé…
*
Lágy mosollyal, boldogan telepszek le az egyik fa tetejére, s az ágon lóbálva a lábaimat figyelem az embereket, ahogy előttem elhaladva komorságukból vidáman sétálnak tovább, kedves csevegésbe kezdenek egymással…
Cronos is mellém száll, s én mosolyogva tekintek fel rá… nagyon türelmes, pedig már körülbelül egy órája hurcolom magammal mindenhova. Remélem nem haragszik rám…
- Nem vagy még fáradt? Ha unod visszamegyek…- ajánlom fel, ő azonban halvány fél mosollyal rázza meg fejét.
- Semmi szükség rá. Addig maradunk, ameddig szeretnéd.- búgja mély hangján, s boldog mosollyal köszönöm meg neki.
- Köszönöm!- bólintok, s szememet újra a len nyüzsgő ember seregre függesztem. Olyan sokan vannak… mindannyian szeretetre, boldogságra éheznek, és meg is érdemlik… rövid az életük, a legkevesebb, ha mindent megteszünk azért, hogy a legszebb legyen számukra…
Hirtelen halk puffanásra leszek figyelmes, s kíváncsian pillantok a földre, ahol egy kis fiú épp most esett el, apró kis térdeit fájlalva ül fel, s halk pityergésbe kezd. Gondolkodás nélkül reppenek le az ágról, s kis gyermek előtt érek földet. Lehajolok hozzá, s kedves, gondoskodó mosollyal simogatom meg puha, könnyáztatta kis arcocskáját, s ő meglepetten felpillantva pislog nagyot édes kis szemecskéivel. Lehajlok hozzá, fehér hajam kis testé körbe keríti, fehéres fénnyel teríti be, ahogy homlokára lágy puszit hintek…
Apró kis mosoly úszik ártatlan arcára, s szipogva, arcát törölgetve áll fel, hogy boldog kacarászással futhasson barátaihoz… ellágyult tekintettel pillantok utána, s már csak egy kesernyés illatra leszek figyelmes, s egy fekete szárnyra, melynek tollait a levegőben szállva ringatóznak mellettem.
- Szeretem a gyermekeket. Ők értékelik a legjobban, az örömöt, mert számukra olyan nagy, ismeretlen ez a világ, s tiszta kíváncsisággal értékelik a legapróbb mégis legszebb csodákat, s mindig nyitottak a tiszta, feltétlen boldogsága.- magyarázom, s lágy mosollyal pillantok az aranyíriszekbe, melyek most szokatlan fénnyel csillogva vetülnek rám…
|
|
2008.10.25 00:19
|
|
Cronos:
Gondolataiban olvasva látok felvillanó emlékképeket, de lesüti szemeit.
Zavartan kezdi babrálni hajtincsét.
- Semmiségért kaptam... - mondja halkan, félénken.
- Hallani akarom - utasítom. Megszeppenve rejti arcát dús hajzuhataga mögé.
Hosszas hallgatás után végre megszólal.
- A boldogságomat áldoztam azért, hogy egy bűnös boldog lehessen... - mondja lágy hangján, és arcán halvány mosoly jelenik meg, és szemembe néz. Igazat mond. - Úgy gondoltam nem nagy áldozat, ha lemondok a saját boldogságomról, hogy egy bűn eltöröltessék… elvégre mindenki megérdemli az örömöt, mert ezáltal válhat bűntelenné. És én úgy döntöttem megválok a sajátomtól, akár örökre, csak hogy egy ember megszabadulhasson a terheitől. Bolond vagyok igaz?
Szemeibe nézve figyelem emlékképeit, érzéseit, gondolatait. Már értem. Hatalmas áldozatot hozott, egy arra méltatlan személyért. Urunk ezt nagyon becsüli.
- Megérte? - kérdezem halkan.
- Igen. Feltétlenül... mások felelőtlennek tartottak, amiért minden angyali boldogságomról, ami születésem miatt érlelődött bennem, lemondjak egy halandó tökéletes öröme miatt. De én tudom, hogy nem volt hiába, még ha az illető alig élvezhette is a felhőtlen békességet…- súgja. - nem bűn, ha egy angyal annak a halandónak adja mindenét, akit szeret. Még ha nem is szabadna. De Ő nem viselhette sokáig ezt az áldást… hamarosan már csak egy porhüvely maradt belőle semmi több. Az Úr pedig úgy ítélte, hogy a bűnösök megtérítése feltétlen odaadással, önzetlenséggel fontos és egyedülálló dolog. Ezért kaptam ezt a képességet.
Különleges.
Gabriel igazat mondott.
Megsimogatom az arcát, és most először... másképpen tekintek rá. Behunyt szemekkel simítja ujjait kézfejemre, és elpirul.
Elgondolkodtat.
Elbizonytalanít.
Nincs jogom itt tartani magam mellett. Megérinteni sem. Túl tiszta és nemes. Mégis úgy vonz, mint a mágnes. Akarom.
- Nem kéne indulnod...? - kérdezi, kirángatva gondolataimból. Francba. Felmorranok dühömben. A démonok még várhatnak. Lehajolva hozzá simítom végig számmal ajkait, és sóváran tapadnék rá, hogy elmélyítsem, de hirtelen egy pokoli erő söpör végig a palotámon. Ez baj.
Az ablakhoz lépve figyelem a sötét felhőt, ami közeledik. Egy erős pokoli sereg, és betörtek a menny kapuján. Ostobák.
- Még visszajövök. Maradj itt. - vetem hátra, és hatalmas fekete szárnyaimat kitárva röppenek ki az ablakon.
A szél belekap hosszú fekete hajamba, és meglebbenti ezüst ruházatom. Ahogy közeledem a seregemhez, már látom is a közeledő ellenséget. Embereim higgadtan várják utasításaimat.
Felragyognak szemeim, és jobb kezemet felemelve jelenik meg kezemben híres fekete pengéjű kardom. Erőm fölkavarodik, és végigsöpör a terepen. Egy gyönyörű virágos mezőn állunk, több ezer fekete szárny nyílik szét egyszerre, levegőbe emelkedünk, és támadásba lendülünk.....
*
Komoran, fekete vértől mocskosan tekintek végig a csatamezőn. Veszteségünk minimális, ellenben a betörő sereget teljesen felszámoltuk, és megerősítettük a kaput, ahol bejutottak. Egyre gyakoribb ez a jelenség...
Ennek oka sajnos az emberiség, akik egyre jobban elveszítik bennünk a hitüket, így erősítve Lucifer sötét seregét.
- Oszolj - adom ki végül a parancsot, és én is a magasba röppenek. Ahogy belépek palotám kapuján, tanácsadóim már várnak a trónteremben.
Komoly megbeszélni valónk van... ezt az ügyet a nagy Tanács elé kell terjesztenem. Én, mint tanácstag megtehetem.
Végül elbocsátom őket, és a hálóm ajtaján belépve, változatlanul komor hangulattal tekintek körbe.
- Üdvözöllek itthon! - röppen felém Neliel, arcán kedves mosoly. Még soha nem fogadott így senki. Morranok valami választ, és kardomat eltüntetem.
- Nehéz harc volt? Kik voltak? Démonok? Vagy más...? jól vagy? Nem sérültél meg? - csacsog nekem vidáman, és hangjától, kedvesen verdeső kis szárnyainak látványától, szépségétől valahogy feloldódik a belső feszültségem.
Elképesztő. Ennek be nem áll a szája...
- Nem vagy szomjas? Éhes? Készítettem neked fürdőt... - csacsogja tovább fesztelenül.
Fürdőt? Oh...
Ez a személyzet dolga lenne, de nem bánom...
Biccentve sietek a fürdő felé.
Frissen és üdén, tiszta ruhában lépek újra a hálóba. Szárnyaimat eltűntettem, és hosszú hajamat lazán hátravetve pillantok körül. Neliel az ágyon térdelve mosolyog rám türelmesen.
Szárnyait megrebbentve kúszik arrébb, ahogy leülök mellé, és egy ezüst kelyhet nyújt felém. Bor.
Egy tálcát tesz le elém, amin válogatott finomságok vannak. Meglepetten nézek rá.
- Amíg fürödtél, addig hozattam - mosolyog rám édesen. Hm. Jól esik a gondoskodása.
- Köszönöm - biccentek. - Egyél velem.
Szót fogadva kezdi el csipegetni az ételt, és boldogan meséli mi mindent fedezett fel a kastélyomban, amíg távol voltam. Elképesztő. Alig pár órája van nálam, és már összebarátkozott a személyzettel, és otthonosabban mozog nálam, mint én.
Szárnyait megrebbentve csusszan közelebb hozzám. Nem fél tőlem, ami meglepő.
- Mesélj légyszi... - néz rám kistányér szemekkel, ellenállhatatlanul.
- Miről?
- A híres hőstetteidet ismerem, ezerszer hallottam már. - mosolyog fel rám csodálattal. - De a mai csatádat szeretném hallani... Sokan voltak? Hogy néztek ki? - halmoz el hirtelen kérdésekkel, és halvány mosollyal figyelem édesen kipirult arcát. Nagyon aranyos.
Lágyan hajába túrva hajolok le hozzá.
- Nem vagyok hős. - válaszolom halkan. - Egyszerű harcos vagyok, aki pusztít ha kell.
Megbűvölve nézem meglepetten elnyíló, duzzadt kis ajkait, és lehajolva simítom végig őket számmal. Szárnyai megrebbennek, és meglepetten húzódna el, de kezem derekára csusszan, így húzom Őt közelebb magamhoz. Ah jól esik édes csókja...finom illata, szépsége és melegsége egy ilyen ocsmány véres csata után....
|
|
2008.10.17 21:30
|
|
Hiyahiya
Neliel:
Valahogy rejtett elégedettség tölt el, hogy adhattam neki valamit… még ha nem is biztos, hogy hasznát veszi, engem mégis örömmel borít el, elégedettséget hordoz magába… az ilyesmit ki kell érdemelni, s én nagyon sokkal tartozom neki… lassanként törlesztek, de minden megteszek, hogy elégedett legyen velem!
- Kedves tőled, de rajtam semmilyen bűbáj vagy varázslat nem fog. Az erőt a testem magamba szívja. Ezért vagyok én a legerősebb angyal a mennyben.- közli közömbösen, arcán egy csepp érzelem sem suhan át… még ha nem is tudja, a szerencse pártolja, hiába szív el mindent… lehet, hogy csak én hiszem így, de legalább engem megnyugtat a gondolat, hogy ezáltal nem eshet baja. Fogalmam sincs, hogy miért aggódom érte ennyire, lehet, hogy a kötelesség tudat műveli velem…
Erős keze derekamra siklik, még ruhán keresztül is érzem bőrének forróságát, mely betegségként kígyózik át belém… csupán nagy szemekkel vagyok képes rá pillantani, ahogy vészes, már-már csábveszélyes közelben veszi szemügyre a hajamban virító piros tincset…
Miért teszi? Miért nézi ennyire? Pedig semmi érdekes nincs benne…. Csekélység miatt kaptam ezt a nagy kegyet… ezért semmiség ez is.
- Szóval ezt a képességet kaptad... szerencse-angyal. Eddig még csak egyvalaki részesült ebben a kegyben. Ő nagyon nagy áldozatot hozott. Rólad nem hallottam még... Mit tettél, amivel kiérdemelted? – érdeklődik halkan, mély hangjától borzongás fut végig gerincem mentén, s ahogy arany íriszei szemeimbe mélyednek szinte elveszük bennük…
Azt hiszem szemei szikráitól, csábító mégis komoly csillogásától kábulok el ennyire… olyan mintha hipnotizálni próbálni… már pedig ha válaszolni akarok, akkor nem kéne a oda néznem… mert egy hangot sem bírok majd kinyögni. Azért megpróbálom…
Most jut el csak tudatomig mit is kérdezett… komolyan érdekli ilyen jelentéktelen kis történet?
Lesütöm szemeimet, mert úgy érzem, hogy veszélyes vele farkas szemet néznem… olyan, mintha forró lángok égetnék torkomat, mintha sivatag dúlna benne…
Nyelek egyet, s kezeimet ölembe pihentetve kezdek játszadozni egyik hajtincsemmel. Ez is egy rossz szokás… nem tehet róla…
- Semmiségért kaptam…- hebegem halkan, s réveteg tekintettel meredek ujjaim közt tekergőző fehér fürtjeimre.
- Hallani akarom.- utasítja határozott hangon, s én megremegve bújok el hajam jótékony függönye mögött. De még így is érzem, ahogy követelőző tekintetével engem vizslat… zavar… nem tudom miért, de zavarba hoz, félénkségre késztet, ami talán a szokásosat is felülmúlja most… meg kéne szólalnom…
Na jó bátorság…! Nem fog megenni!
- A boldogságomat áldoztam azért, hogy egy bűnös boldog lehessen… - mosolyodok el lágyan, s gyengéd tekintettel pillantok fel az arany íriszekbe, melyek érdeklődve fürkészik arcomat. Nehéz visszaemlékezni rá, régen történt…- Úgy gondoltam nem nagy áldozat, ha lemondok a saját boldogságomról, hogy egy bűn eltöröltessék… elvégre mindenki megérdemli az örömöt, mert ezáltal válhat bűntelenné. És én úgy döntöttem megválok a sajátomtól, akár örökre, csak hogy egy ember megszabadulhasson a terheitől. Bolond vagyok igaz?
Kifejezéstelenül méregeti arcomat, melyen átviharzanak a legkülönfélébb érzések, újjá válnak emlékeim, mintha egy csapásra özönlenének fejembe. Furcsa… nem szoktam a múlttal törődni a jelennek élek, s másoknak… régóta nem emlékeztem…
- Megérte?- hallom meg mély hangját, s gyermeki meglepettséggel mélyesztem barna szemeimet aranylóan izzó, csodás íriszeibe…
- Igen. Feltétlenül… mások felelőtlennek tartottak, amiért minden angyali boldogságomról, ami születésem miatt érlelődött bennem, lemondjak egy halandó tökéletes öröme miatt. De én tudom, hogy nem volt hiába, még ha az illető alig élvezhette is a felhőtlen békességet…- suttogom, hangom már szinte már csak a szellő susogásához hasonlatos… alig halható...- nem bűn, ha egy angyal annak a halandónak adja mindenét, akit szeret. Még ha nem is szabadna. De Ő nem viselhette sokáig ezt az áldást… hamarosan már csak egy porhüvely maradt belőle semmi több. Az Úr pedig úgy ítélte, hogy a bűnösök megtérítése feltétlen odaadással, önzetlenséggel fontos és egyedülálló dolog. Ezért kaptam ezt a képességet.
Arca még mindig kifejezéstelen, meg sem rezzen, tekintete mégis mintha meglágyult volna, nem olyan kemény, mint percekkel ezelőtt… furcsa…
Kezét arcomra simítja, bőrének meleg érintése bizsergést indít el bennem, s behunyt szemekkel emelem ujjaimat kézfejéhez, s lesütött szemekkel, mély arcszínnel cirógatom meg olajbarna bőrét… selymes, puha… nem hittem volna… erős sugárzik belőle, mégis a legfinomabb bársony, amit valaha érintettem…
- Nem kéne indulnod…?- kérdezem halkan, s ő dühös morranással int fejével… talán mennie kéne… nem mintha meg akarnék tőle szabadulni, de kötelességei vannak, amelyeknek én nem állhatom útját…
Közelebb hajol hozzám, fekete hajának bódító illata orromba kúszik, elbódít, eltompítja tudatomat… ajkainak selymességét érzem az enyémeken, ahogy forró leheletükkel cirógatják számat, akár a folyékony tűz… sosem éltem át még ehhez hasonlót sem, vonz az ismeretlen… hiába tudom, hogy helytelen amit teszek…
Azonban mielőtt megérezhetném a mézédes csókot földrengésszerű remegés rázza meg a palotát, s fekete felhők gyülekeznek a távolból, melyek fenyegetően közelednek felénk… mi lehet az?
Ingerülten szorítja ökölbe kezeit, s egy szitokszót elnyomva áll fel, s fekete, hatalmas szárnyait széttárva lép az ablakhoz.
- Még visszajövök. Maradj itt.- utasítja, s egy szempillantás alatt tűnik el. Erejének hullámzó örvénye szélviharként tűr fehér tincseimbe, én azonban csak aggodalmas tekintettel figyelem, ahogy távolodik. Megérdemli vajon, hogy így törődjek vele?
|
|
2008.10.13 12:36
|
|
Levi -sama
Cronos:
Látva, hogy nem teszek semmi rosszat, tétován leereszti maga köré vont szárnyait, és félénken néz vissza rám. Sóhajtva telepedek le mellé, és elgondolkodva figyelem szép arcát. Mivel érdemelte ki vajon a legfelsőbb kegyet? És mit kapott ajándékba az Úrtól?
Kutató pillantásaimtól elpirulva húzódik arrébb.
- Po...pontosan mi is a dolgom? Mi...mit kívánsz tőlem? - hallom halk hangját. Édes kis szépség... Halvány félmosollyal érintem meg arcát, és cikáznak a gondolataim. Már meztelenül látom magam előtt az ágyamban, karjaimban... hhhrrr...
- Majd útközben kitalálom. - válaszolom higgadtan. Meglepetten néz a szemembe, ajkait is résnyire nyitva felejti a csodálkozástól.
Vágyam fellángol ágyékomban, és éhesen mérem végig. Ha Gabriel egy órával később jött volna, már rég megkaptam volna a testét, és izzadtan nyögdécselne a párnákon.
Mintha megérezné mire gondolok, elbújtatja piros kis arcát a kezei mögé. Elképesztően aranyos, pedig nem vagyok fogékony az ilyen dolgokra. Mosolyogva hajolok közelebb hozzá, és nyakához hajolva szívom mélyen magamba finom virágillatát. Minden angyalnak van egy saját, jellegzetes illata. Az övé különösen finom. Kis fülét nyelvemmel finoman megsimogatom, és remegni kezd. Felemelem a kezem, hogy haját félrehúzva vessem magam a nyakára, amikor kopogtatnak az ajtómon.
Dühösen felmorranva állok fel, és feltépem az ajtót. Szemeim lángolnak.
Egyik harcosom jelenti, hogy munka van. Francba... Intek neki, hogy elmehet, és visszasétálok az ágyhoz. Neliel tágra nyílt szemekkel, gyermeki kíváncsisággal kúszik közelebb hozzám.
- Mi történt? Kik támadtak? - kérdezi, és én elfojtva egy mosolyt hajolok le hozzá. Különös... az elmúlt néhány évszázadban nem mosolyogtam annyit, amennyit ezen az egy napon. Boldogság-angyal. Nem hat rám semmilyen bűbáj, mégis érzem mellette, hogy nem unatkozom.
Megszeppenve néz fel rám.
- Hogy te mennyit fecsegsz... - dörmögöm, és kezeim közé veszem szép arcát. Megborzong az érintésemtől. Ajkai vészesen közel vannak már a számhoz. - El kell mennem. Addig maradj itt. - mondom halkan.
Aggódva csillogó tekintetét látva meglepődöm. Szemébe nézve pillantok gondolataiba. Értem aggódik. A kis önzetlen. Fél, hogy nem tudja leróni a tartozását.
Elmosolyodik hirtelen, és testét átjárja varázsereje. Felragyognak a szemei és a bőre fehéren sugárzik. Higgadtan hagyom, hogy homlokomat megpuszilja. Elhajolok tőle, ahogy testem magamba szívja varázserejét. Már mondtam neki, hogy ne csinálja.
- Szerencse szállt rád... - kacsint édesen mosolyogva, és kuncogva, huncutul ingatja meg ujját előttem. - Jól jöhet!
- Kedves tőled, de rajtam semmilyen bűbáj vagy varázslat nem fog. - mondom kifejezéstelen arccal. - Az erőt a testem magamba szívja. Ezért vagyok én a legerősebb angyal a mennyben.
Derekára kulcsolom a karom, és közelebb húzom magamhoz. Meglepetten pislog rám barna szemecskéivel. Piros hajtincsét végigsimítom ujjaimmal, és elgondolkozva nézek le rá.
- Szóval ezt a képességet kaptad... szerencse-angyal. Eddig még csak egyvalaki részesült ebben a kegyben. Ő nagyon nagy áldozatot hozott. Rólad nem hallottam még... Mit tettél, amivel kiérdemelted? - kérdezem, és komolyan a szemébe nézve várom a válaszát.
Lehet hogy megmentett egy szentet? Vagy boldogságban részesített egy mártírt? Ki tudja...
|
Szerkesztve Hiyahiya által @ 2009. 06. 02. 10:23:56
|
| Hiyahiya | 2009. 06. 02. 10:23:05 | #220 |
Karakter: Cronos - Neliel
|
2008.10.10 22:15
|
|
Hiyahiya
Neliel:
Érintése úgy hat rám, akár egy mámorító nektár, elkábít, elveszi eszemet, elnyomja tiltakozásomat, mely még mindig él benne hisz… biztos helyes az, amit tenni készülök? Mit is csinálok tulajdinképpen?
Nem tudom…
Azonban egy perc alatt szűnik meg a bizsergető, idegen érzés, a forró perzselés… kábán pillantok fel, de még mindig köd ül szemeimen…
- Cronos! - hallok egy hihetetlenül mély, mégis simogató hangot, mely visszahangzik a szoba falain, s kijózanítja fejemet… Ki lehet az? Követem Cronos arany tekintetét, mely most szinte szikrázni látszik, parázslik, lángol, mintha lángtenger lenne… félelmetes, én még sem retenek meg… Miért?
- Mit akarsz Gabriel? - lemászik az ágyról, fekete haja függönyként követi minden mozdulatát, s én megbabonázva térdelek fel, hogy jobban szemügyre vehessem… fekete, hatalmas szárnyai előtűnnek, s széttárva őket méregként hullámzik belőlük a sötét, füstszerű, fojtogató erő…
- Ő az Úr kegyeltje. - újra felcsendül az a simogató, finom hang, s én kíváncsian pillantok a jövevényre, félénken kukucskálok akár egy kisgyerek… Tágra nyílnak szemeim, ahogy megpillantom… angyali szépségű férfi, szőke haja lágy hullámokban öleli körbe alakját, kék szemei szikrázóan méregetik Cronost… Tudom már kicsoda! Egy főangyal… Gabrielt hallottam… szinte tökéletes angyal… árad belőle az erő és a tisztaság… vagy csak én ítélem meg tévesen?
- És? - kérdez vissza Cronos, mély hangja megborzongat, egész alakja félelmet ébreszt bennem… ahogy a harag, a düh szinte nyers erővel sugárzik belőle, marja bőrömet…
- Nem ronthatod meg Őt akarata ellenére. - jelenti ki Gabriel, elém sétálna, azonban kitárul egy sötét szárny, tollaival úgy véd akár egy fal… Mi? Megrontani?
- Tartozik nekem. - morogja Cronos, szemeivel akár ölni tudna… Igen tartozom neki…de… Miért akarna megrontani? Nem értem… ezért csókolt meg?
- Akkor fizesse vissza ahogy Ő akarja. Nem kényszerítheted arra, hogy aljas vágyaidat kiéld rajta. - ingatja meg fejét, mintha épp egy tanár bácsi lenne, aki kioktatni készül másokat… mókásnak ítélném meg, ha nem kötne le jobban a beszélgetésük… Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből, gyermeteg az érdeklődés, ami növekszik bennem, még sem zavar…
- Te beszélsz nekem? Pont te? A Menny legtöbb angyalát te csábítottad el. - vonja kérdőre Cronos, fekete füstfellegként terjeng körülötte erejének maró fellege, s én megrémülök… itt akar megtámadni egy főangyalt?
- Ő különleges. Ne mond, hogy nem érezted te is azonnal, ahogy megpillantottad... – pillant rám a fehér angyal kék szemeivel, s én ártatlan, tétova tekintettel mérem végig a két férfit… Félek kicsit, reszketek,, akár a kocsonya, szárnyaimmal védőn ölelem körbe magamat, nem tudom mi történhet…
Cronos arany íriszeivel úgy kutat engem, akár egy ragadozó az áldozatát, úgy érzem, hogy belém lát, hogy azt is tudja mit gondolok, mit érzek…csak remélni tudom, hogy nem, mert még én magam is össze vagyok zavarodva, gondolataim kusza egyvelegben kavarognak fejemben… ajj… rendet kéne tenni… de ha egyszer ilyen helyzetben vagyok?
Mintha megnyugodna, az arany szikrázás enyhülni látszik, a sötét füst eltűnik, s ő teljesen felém fordul… Mit akarhat?
- Neliel. - hallom meg, mély, búgó hangját, melytől gerincem mentén meredezni kezdenek a pihék, megremegek, mintha egy elveszett nyulacska lennék… sebezhető, befolyásolható… sosem kerültem még szemben hozzá hasonló férfival, így nem igazán tudom mit kéne tennem ilyenkor… talán semmit…
- Te...tessék...- makogom nagyot nyelve, benedvesítem sivatag módjára kiszáradt torkomat, ami az elmúlt percekben szinte már fájdalmasan kapart….
- Háládat leróhatod, ha mellettem maradsz egy hónapig, és szolgálsz engem. - ajánlja fel, s én kérdően pillantok rá… Mire gondol? Megmentette az életemet, így az adósa lettem… nincs sok választásom, mindegy, hogy milyen út vezet a hála felé, de muszáj visszafizetnem neki ezt…
- Nem kell szót fogadnod, te magad eldöntheted, hogyan hálálod meg... - vág közbe Gabriel s én elgondolkodva pillantok rá.. szöget ütött a fejembe ez… talán meg kéne kérdeznem, mielőtt belemegyek ebbe az egyezségbe…
- Mi...miféle szolgálat? - kérdezem halkan, hangosabban nem bírnék megszólalni…
- Személyi. Azt teszed amit mondok, de nem kell velem lefeküdnöd, ha nem akarsz.- mondja, azonban én azonban már egy dolognál el akadtam… lefeküdni…én…vele? De én…én… én nem…nem gondoltam ilyenre! Én nem… nem tenném meg… ez…
De ha… de ha ő azt akarja, hogy mellette szolgáljak egy hónapig, akkor legyen… ha neki ez jó lesz a törlesztésre, nekem is megfelel… bár nem tudom, egy boldogság angyal mit tehet érte… de a legjobbat fogom nyújtani!
- Neliel ez csapda... - mondaná Gabriel, ám én előbb bólintok, mint, hogy befejezhetné… nem tudom, az-e vagy sem, csak abban vagyok biztos, hogy visszafizetem ezt a tartozást, mert úgy helyes…megérdemli, azért amiért megmentett!
Csengők zajára leszek figyelmes, dallamos hangjuk betölti a szobát, mintha mindenhonnan ez hangzana…úgy is vehetjük, hogy az egyezség megköttetett… Már csak egy kérdés maradt… Mit is kéne nekem csinálnom? Takarítani nem szeretnék… túl nagy ez a palota…
- Nos, Gabriel. A döntés megtörtént. Ő marad, te viszont távozz a palotámból, ahova engedélyem nélkül léptél be.- zengi Cronos, s a szőke angyal felé fordul, kinek jeges tekintetében szikrázni látszik a harag… Nem hallom, hogy mit mondanak, csupán mondat foszlányok jutnak el hozzám, de azoknak sem nagyon látom értelmét… csak Gabriel kék szemei lángolását látom, ahogy Cronos ruháját markolja… Miről beszélhetnek? Már-már hallgatóznék is, is de előbb szabadul a szőke angyal…
- Távozz. – utasítja, mély hangja már-már fenyegetően cseng, úgy lép az ágyhoz, s miután Gabriel fehér derengés kíséretében eltűnik, arany szemeit rám emeli…
Még mindig félek egy kicsit, vagy inkább az előttem álló egy hónaptól remegek, akár egy bárány…? Nem tudom…
Nagyot nyelve engedem le szárnyaimat, s bátortalanul méregetem Cronost, ki kényelmes mozdulatokkal ül le az ágyra, nem messze tőlem… zavar közelsége, még így is olyan, mintha valami fullasztó, elbájoló aura lengené körül, mely szépen lassan rátelepszik agyamra, s elhomályosít mindent bennem…
Hátrébb húzódom, s zavart pírral kutatom arcát… meg éne szólalni.. már-már kínos a csend, ami közénk állt…
- Po…pontosan mi is a dolgom? Mi…Mit kívánsz tőlem?- kérdezem halkan, egércincogásnak tűnik hangom, olyan, mintha egy szellem suttogna… Ő azonban meghallja, s halvány fél mosollyal nyújtja felém kezét, s ujjaival lágyan cirógatja meg arcomat, bőröm bizsereg érintése nyomán, mintha eleve tűzzel simogatnának…
- Majd útközben kitalálom.- feleli egyszerűen, s én meglepetten pillantok rá. Mi az hogy útközben? Nem értem mire gondol…
Arcán baljós kifejezés terül szét, szemeivel szinte felfalna, furcsa csillogás honol bennük, szinte hipnotizálnak…
Megrázom fejemet, s szemeim elé teszem kezeimet, mintha attól félnék, hogy a hatalmába kerít, hogy elvarázsol, s én képtelen leszek ellenállni neki… már pedig helytele dolgokért áhítozom…még mindig érzem, még mindig bizseregnek ajkaim csókjától, nyelvemen érzem ízét… arcomat elönti a mély pír, s ahogy forró lehelt perzselése késztet megdermedésre, talán még lélegezni is elfelejtek... nedves, puhaságot érzek fülemen, ahogy végig cirógatja fülkagylómat, kiváltja belőlem a reszketést, felébreszti a furcsa sóvár tüzet…szégyellem magam, amiért ilyet érzek…nem szabadna… nem helyes…
Hirtelen, mély dörrenés szerű dörömbölés zavarja meg a az egyre forrósodó pillanatot, s ő ingerült morranással hajol el tőlem… kábán húzom le szemeimről kezeimet, kikukucskálok ujjaim mögül, s csak annyit látok, hogy ő sietős léptekkel sétál az ajtóhoz, amit nem titkolt dühvel tép fel…
- Uram… nem messze betolakodók bukkantak fel.- mondja a másik angyal halkan, közömbösen, s Cronos fáradt sóhajjal küldi el egy kézlegyintéssel. Milyen betolakodó? Olyan, mint amitől megmentett?
Gyermeki kíváncsiság telepszik rám, érdeklődve mászok négykézláb az ágyhoz lépő angyalhoz, ki komor arccal méreget engem… értetlenül pillantok fel rá, válaszra várok…naaaa…mondd meg!
- Mi történt? Kik támadnak?- faggatózom halkan, ő pedig közelebb hajolva, veszélyes közelségből ássa arany íriszeit az enyémbe… Megint túl sokat beszélek? Nem tehet róla…
- Hogy te mennyit fecsegsz…- morogja, majd kezét arcomra simítva húzódik hozzám még közelebb… érintése nyomán borzongás cikázik végig testemben, lehelete forrón perzseli ajkaimat… nem szabad…- El kell mennem. Addig maradj itt.
Harcolni fog?
Aggodalommal pillantok rá, féltően méregetem határozott vonású arcát… mi lesz, ha megsérül?
Félelem önt el, nem szeretném ha baja esne, hisz akkor életem végig tartoznék…
Elmosolyodok, örömtelien, boldogan, hagyom, hogy szokásos melegséget árasztó aurám körbe lengjen, kígyóként telepedjen át ár is… nyújtózkodva hajolok homlokához, s egy apró puszit hintek homlokára, ajkaim nyomát fehér, csillogó derengés követi, megnyugtató melegség árad át, bőrébe…mintha ez a röpke pillanat egy örökké valóságig tartana… fehér fény gyullad, akár egy gyertya…
Elhajol tőlem, s haragos tekintettel pásztázza arcomat, ám mielőtt megszólalhatna, mutatóujjamat kettőnk közé emelve fojtom belé a szót…
- Szerencse szállt rád… - kacsintok mosolyogva, s halkan nevetve ingatom meg ujjamat orra előtt.- jól jöhet!
|
|
2008.10.10 13:10
|
|
Levi -sama
Cronos:
A hatásom alatt van már. Melegbarna szemeivel kábán figyeli felé közeledő arcomat. Nagyon szép kis angyalka... Számmal végigsimítom duzzadt kis ajkait, és megkóstolom, mint egy finom barackot. Kedvelem azt a gyümölcsöt, lédús és édes... Birtokba veszem teljesen a száját, és ahogy belesóhajt a csókba, fellángol bennem a vágy. Derekára csusszanó kezemmel szorosabban magamhoz húzom reszkető kis testét. Megrebbenő szárnyakkal adja meg magát. Mmm...ezt már szeretem. Bizsereg az egész testem. Szeretném már magam alatt látni, meztelenül, ködös tekintettel... hallani akarom a hangját, ahogy beléhatolva veszem birtokba szűzi testét... Arrhhh...
Felemelem a fejem, és arcán a szép pírt, szemeiben a kába ködöt csodálom néhány másodpercig. Pihegve néz fel rám, mint egy kis fehér galamb. Szép.
Kezd tudatosulni benne, hogy mi történt vele, mert szemei hirtelen kitisztulnak, és szája elé kapott kézzel néz fel rám. Mint csapdába esett madárka a sólyomra. Elhúzódik tőlem, és én elengedve derekát hagyom neki. Nem szoktam erőszakos lenni a szeretőimmel, és ahogy elnézem... ő még teljesen ártatlan. Meglepő és egyben üdítő változatosság. És különös is. Túl szép... hogy lehetséges az, hogy egy angyal sem vetett még szemet rá?
- Mi...miért csókoltál meg...? Én...én...nem... - dadogja egyre mélyülő arcpírral. Kezeit leengedve zavartan gyűrögeti ruháját.
Ártatlan, tiszta kis szépség... Ezúttal türelmes leszek. Ritka kincs vagy... nem is tudod mennyire.
Felé hajolva csúsztatom kezét a tarkójára, selymes haja lágyan cirógatja bőrömet, finom jázminillatát érezve már nehezen fogom vissza magam. Közelebb húzom magamhoz.
- Törlesztened kell az adósságodat. - megyek bele a játékba. Így könnyebb lesz neki is feldolgozni.
Mereven bámulni kezdi a számat. Oh csak nem ízlett az a csók? Milyen édes... semmi képmutatás, semmi álszenteskedés. Őszinte és tiszta. Élvezet lesz bemocskolni. Gátlástalan lesz és kéjvágyó... már alig várom. Jó játék lesz. Halvány mosolyt csal ajkaimra a gondolat.
Pirulva süti le szemeit, de ujjaimat állacskája alá téve emelem fel arcát. Felnéznek rám a sötétbarna, mézmelegségű szemek. Mmmrrr... Kívánom.
Rávetem magam ajkaira, és szenvedélyesen veszem birtokba. Szégyenlős kis nyelvét megsimítva enyémmel lassan döntöm hátra. Hófehér szárnyai rémülten megrebbenve csúsznak szét a fekete szaténágyneműn. Kis kezei a mellkasomra simulnak, és ahogy bőrömhöz ér, bizseregni kezdek. Ez nem bűbáj. Ilyen hatással van rám. Meglepő és izgató... Eddig a számtalan sok partnerem közül senki nem volt ilyen hatással rám.
Nahát, ez élvezetesebb lesz, mint hittem.
Felemelem a fejem, és elgyönyörködöm benne egy kicsit. Hófehér, tiszta szépség az én fekete ágyamban... Imádom a kontrasztokat.
Megcirógatom szép arcát, majd gyengéden elfordítva a fejét szántom végig ajkaimmal karcsú nyakát. Finom édes...
Halkan tiltakozva kezd nyöszörögni. Uhh de izgató... Alattam remegő teste... illata az orromban, bőrének íze a számban...
Nem állíthat meg már semmi.
Egy hatalmas erő hullámzik végig testemen, és felkapva fejemet pillantok az ajtó felé.
- Cronos! - zendül a mély hang. Felemelkedve nézek rá, szemeim vakítóan felizzanak dühömben.
- Mit akarsz Gabriel? - állok fel, és szárnyaimat előhívva tölti be a termet erőm sötéten bizsergető erőm. Dühös vagyok. Hogy merészelt a palotámba engedély nélkül belépni?
- Ő az Úr kegyeltje. - néz jégkék szemeivel az enyémbe a főangyal. Tökéletes ellentétem. Fehér bőr, szőke haj, vakítóan fehér hatalmas szárnyak és ruha. Neki is csak két szárnya van, de azok ugyanolyan hatalmasak, mint az enyéim.
- És? - teszem karba kezeimet komoran. Nekem nem számít, és ezt Ő is jól tudja.
- Nem ronthatod meg Őt akarata ellenére. - lép közelebb az ágyhoz, de kitárva szárnyaimat az útját állom.
- Tartozik nekem. - válaszolom mély morranással, és érzem ahogy dühöm kezd fellángolni.
- Akkor fizesse vissza ahogy Ő akarja. Nem kényszerítheted arra, hogy aljas vágyaidat kiéld rajta. - rázza meg a fejét rosszallóan, és szőke fürtjei táncra kelnek porcelánszépségű arca körül.
Elmosolyodom.
- Te beszélsz nekem? Pont te? A Menny legtöbb angyalát te csábítottad el. - felemelem a kezem, és sötét erőm kiáramlik. Gabriel hátratántorodik, arca elkomorul.
- Ő különleges. - mondja halkan. - Ne mond, hogy nem érezted te is azonnal, ahogy megpillantottad...
Elgondolkodva pillantok hátra a vállam fölött. Igen, éreztem. Ahogy az előbb is, ahogy megcsókoltam. Van benne valami nagyon titokzatos.
Értetlenül feltérdelve nézi minket, szárnyait maga köré vonva reszket.
Szóval ezért nem rontotta meg még senki. Egy főangyal vigyáz rá, és még ő sem mer hozzáérni.
De én akarom. Nagyon.
Összecsukva szárnyaimat, megnyugodva fordulok az ágy felé.
- Neliel. - szólítom meg komoran, és összerezzenve néz rám. Mint egy félénk kisgyermek. De még most is őrjítően bájos és kívánatos.
- Te...tessék... - nyitja tágra nagy szemeit. Nos, ha azonnal nem is kaphatom meg a testét, azért lehetőséget teremthetek rá.
- Háládat leróhatod, ha mellettem maradsz egy hónapig, és szolgálsz engem. - mondom.
Gabriel azonnal kapcsol, tudja milyen hátsó szándékaim vannak, és közbevág.
- Nem kell szót fogadnod, te magad eldöntheted, hogyan hálálod meg... - mondja.
- Mi...miféle szolgálat? - mondja lágy kis hangján. Ó nem vagy te buta, tudtam én.
- Személyi. - mondom. - Azt teszed amit mondok, de nem kell velem lefeküdnöd, ha nem akarsz.
Még. De ezt Ő nem tudja. Gabriel viszont érti a csapdát.
- Miles ez csapda... - kezdené, de addigra a fiú már biccent, és megszólal a láthatatlan csengő. Csak akkor hallani, ha égi szerződés kötettik, vagy sorsdöntő pillanat zajlik. Remélem az előbbi, mert utóbbi miatt aggódnék.
Elmosolyodom.
- Nos, Gabriel. - teszem karba kezeimet, és elfolytok egy elégedett mosolyt. - A döntés megtörtént. Ő marad, te viszont távozz a palotámból, ahova engedélyem nélkül léptél be.
Közelebb lép hozzám, és dühösen néz a szemembe.
- Ha megrontod, akkor velem kell számolnod. - sziszegi. Ez meglep. Túl szenvedélyesen védelmezi. Felvonom egyik szemöldököm, és hirtelen megragadva ruháját nézek keményen a szemeibe.
- Csak nem te fented rá a fogad? - mondom olyan halkan, hogy a fiú ne hallja. Nem válaszol. Gonosz mosollyal engedem el.
- Távozz. - fordulok el tőle, és az ágyhoz lépve nézek rá. Dühösen villannak meg a jégkék szemek, és felragyog, majd eltűnik.
Helyes.
Lenézek a reszkető fiúra. Önként kell nekem adnia a testét. Hm. Nekem ez nem jelent problémát, sok angyalt csábítottam már el könnyedén.
|
|
2008.10.06 20:52
|
|
Hiyahiya
Neliel:
Mint mindig most is túltengő energiát rézek magamban… egyszerűen képtelen vagyok kordában tartani féktelen jókedvemet, ha az emberek közelében vagyok… szeretem nézni, ahogy boldogok, főleg mikor táncolnak… olyan aura lengi őket körbe, amik engem is boldogságra kényszerítenek… könnyű nekik… egyszerű, rövid életük van, mégis élvezik minden percét… néha szívesen lennék a helyükben, de azzal kell elégedetten lennem, amim van.. elvégre, én vagyok a boldogság és szerencse angyala! Az a dolgom, hogy segítsek nekik! Igen!
Szárnyaimat magam mögé húzom, s önfeledten kezdek táncban a félhomályban, a színes fényekkel bevilágított táncparketten,melyek beragyogják alakomat… úgy érzem, hogy megszűnik körülöttem minden, mintha csak én lennék, és ez a csodás, nyugodt érzés, ami bennem zsizseg…
Hozzá- hozzáérek a körülöttem táncoló emberekhez, kikben mézédes nektárként terjed szét a boldogság, azonnal érezni lehet testükből áradó végtelen melegséget… arcukra örömteli mosoly szökik, amit legjobban imádok nézni… mert ettől, csak az én erő, növekszik meg…
Megpillantok egy vidáman nevetgélő párocskát, s kísértésemnek engedve lépek mögéjük, hogy kezeimmel körbe ölelve őket bocsássam rájuk a boldogság és szerelem szelét… szárnyaimmal is körülvonom őket, élvezem, ahogy a belőlük áramló forró szeretet belém is átterjed… imádom őket…
Azonban hirtelen irdatlan erős, gonosz aura szaga kúszik orromba, s rémületet ébreszt bennem… mi ez?
Megfordulok, s egy rusnya alakkal találom magamat szebben, ki közül úgy tekergőzik a sötét aura, akár a mérgező füstfellegek… ijedtség hasít minden tagomba, jeges tőrökként fúródnak belém… azonban… bármennyire is félek, muszáj megvédenem az embereket…
Széttárom szárnyaimat, testem fehérfényben dereng, ahogy meghallom a rusnya dámon öblös nevetését… Hiába tudom, hogy erőben jóval fölülmúl engem, mégsem adom fel… azt sosem szabad…
- Távozz innen! - kiáltom, próbálom megijeszteni, ám szemiből látom nem retten el tőlem… felém támad, én pedig elsőként egy fehéren fénylő kis gömböt küldök felé.. hiába küzdök, sokkal erősebb mint én… hiába… így nem sokat érek ellenne.. talán… halálos boldogsággal árasszam el? Nem sokat érnék vele… túl gyors, gonosz ereje csípi bőrömet, ahogy közelebb kerül hozzám, s ahogy megsebzi egyik kezemet, felkészülök az utolsó csapásra… azonban földrengés szerű, hatalmas erő rázza meg a termet, egy pillanatra azt hiszem, hogy még a tető is leomlik, elvesztem egyensúlyomat, s gyengén hanyatlok a földre…a legtöbb ember sikoltozva menekül el, a pánik, a félelem fullasztó szaga borul rám, s én is megremegek, ahogy az előttem felemelkedő hatalmas alakra pillantok, ki rémisztően tárja ki hatalmas fekete szárnyait, melyen tompán csillog a sokszínű világítás fénye… Ki lehet ez?
Megcsap hatalmas ereje, olyan mint egy fullasztó gáz… Talán… mesterangyal… de… de csak egy lehet ilyen…
- Takarodj haza. - zendül mély hangja, szinte beleremegek, csupán annyit látok, ahogy fekete vércseppekkel szóródnak szét mindenütt karjáról is folydogál, de szinte azonnal eltűnteti azt… ez biztos! Csak ő lehet!
- Cronos...? - kérdezem halkan, olynak akár az egércincogás… csodálkozom rajta, hogy nem remeg az is, csak úgy, mint ahogy egész testem… mint a kocsonya… mulatságos is lehetne, de ahogy aranyló szemeit érdeklődve hordozza végig rajtam, úgy fut rajtam végig a borzongás, mintha a hajnal jeges lehelete simogatna… nem kell félnem tőle… hisz megmentett!
Felpillantok rá, határozott vonású, szigorú arcára, szemei szinte fenyegetően villognak fahéjszín bőre, és sötét, alakját függönyként körbe lengő haja alól…félelmetes férfi…
Hirtelen, váratlanul terem kardja alig fél méterre tőlem a földben, mely megrepedve adja meg magát a hideg fém erejének… remegve, ijedten pillantok fel rá, ülésből hátrálok, s csak még jobban megrettenek, ahogy leguggolva hozzám éhesen méreget…. Mit akarhat?
- Hogy hívnak? - kérdezi, mély búgó hangja borzongásra késztet, olyan mintha szemeivel átlátna rajtam… végig hordozza rajtam aranyló tekintetét, s én zavartan igazítom meg ruhámat, ahogy vállamra kalandoznak csillogó íriszei… Nem szoktam hozzá, hogy valaki így méregessen… furcsa…
- Neliel. Köszönöm, hogy megmentettél.- hálálkodom halkan, s zavartan tanulmányozom arcát… nem tűnik elégedettnek… bár ezen a kemény arcon egy érzelem sem suhan át… pedig milyen szép lenne, ha mosolyogna… biztos vagyok benne, hogy olyankor csodálatos lenne!
- Köszöneteddel nem tudok mit kezdeni. - közli velem hidegen… hogy érti? Én… nos igaza van… megmentette az életemet, s ezért azt kell kapnia, amit a legjobban megérdemel, és erőmből telik… Mindenki örül, ha kivételes ajándékként a boldogság felemelő tudatát kapja, főleg ha az én esetemben még szerencse is társul hozzá… örökre… Igen! Ez biztosan jó hála lesz!
Ahogy felemelkedik, mint egy óriás úgy magasodik fölém… felém nyújtja kezét, s én készségesen elfogadom, s már készülök is arra, hogy ajándékomban részesítsem…
- Ne próbálkozz bűbájjal! Rám nem hat.- szól rám hideg közönnyel, s én összerezzenve pillantok fel rá… Én nem akartam…
- Bocsánat...én csak... - kezdenék magyarázkodni, de ahogy felpillantok arcára hirtelen minden szó, ami kitörni készült, most el akad…. Érzem, ahogy arcom felforrósodik, enyhébb színben pompázik… Miért érzem ezt?
- Tudom. Ha háládat akarod kifejezni, annak van más módja is.- mondja, s én meglepetten pillantok fel rá…. Mire gondolhat? Milyen más mód?
Furcsa hiányérzet tőr rám, ahogy meleg keze elengedi az enyémet… megnyugtató volt… még ha veszélyes sötét angyal is, én mégis biztonságban érzem magamat a közelében… furcsa… nem tehetek róla… javíthatatlanul bolond vagyok…
- Végeztünk. – dördül mély hangja, visszhangzik a teremben, akár egy csatát jelző kürt, s mint végszó melyre a többi sötét harcos egy csapásra távozik… kettesben maradtunk…
Újra felém fordul, s én érdeklődve figyelem, ahogy kardját magához veszi, s elém lép… Mire készül?
- Velem jössz. - jelenti nemes egyszerűséggel, s mint valami krumpliszsákot, úgy emel fel, erős kezeivel szorosan tart… Mi…miért?
- De hát...miért? Nekem itt kell maradnom... én... - szabadkoznék, szabadulnék, azonban reakció nélkül szélsebesen rugaszkodik el a földtől, s ahogy kiérünk arcomat megcsapja a csípős szél… Hideg van így… Faggatózni kezdek, meg tudakolnám, hogy mit miért tesz,de válaszra sem méltat, vagy egyszerűen elharapták a nyelvét… ez a valószínűbb… nagyon beszédes… csak tudjak megszólalni mellette… furcsa mód, egyáltalán nem félek tőle, sokkal inkább felvillanyoz közelsége, nem tud lelombozni, előhozza belőlem gyermeteg énemet… Miért nem félek tőle?
Ahogy a hideg leve mardossa arcomat, fekete tincsei arcomba sodródnak, kesernyés illatuk orromba kígyóznak, s meleg bizsergést hordoznak szét bennem…
- Hová viszel?- fojtatom faggatózásomat, az istenért sem állna be a szám… azért még is csak tudnom hova hurcol el…lehet hogy haza visz! Bár… nem valószínű… mibe keveredtem…
- Mindig ennyit beszélsz? - érdeklődik morogva, én pedig máris sivatagot érzek torkom helyén, s a szaharai égető napot arcomra sütni… zavarba jövök tőle… hogy miért, azt magam sem tudom…
Feltűnik előttünk a menny hatalmas kapuja, ám nem áll meg tovább suhan, s még mielőtt némasági fogadalmamat megszegve beszélni kezdhetnék, már máshol is vagyunk… Megpillantok egy hatalmas palotát, talán sosem láttam ilyen hatalmas építményt itt… körbe sem tudok nézni, ahogy beérünk átsiet velem egy hatalmas termen, hogy aztán egy másikba berontva tehessen le egy óriási ágyra… na jó… ez egyre szokatlanabb és furcsább… miért vagyok én egy…egy hálószobában? Takarítanom kéne?
- Mindjárt jövök. Maradj itt. - parancsolja s eltűnik szemeim elől… felállok, nem bírok egy helyben ülni, mint ahogy sosem bírtam… legszívesebben a szoba összes apró, kicsi zugát felfedezném, felforgatnék mindent… de nem szabad… nem illik… azonban még mielőtt jobban beleélhetném magamat a kutatás örömébe, ajtó nyikorgását hallom , s kíváncsian kapom fejemet a zaj irányába… Ő lép ki rajta, már nincs rajta véres ruhája, helyette másikat öltött fel… elsétál mellettem, leheveredik ágyára, s én értetlenkedve fordulok felé… Mit akarhat? Egyre jobban furdal a kíváncsiság… Felém int kezével, s én kissé bátortalanul de oda tipegek… megragadja kezemet az ágyra ránt, s mielőtt még bármit is reagálhatnék reccsen ruhám vékony anyaga… Mi…mit csinál?
- Mit akarsz csinálni? - kérdezem remegve, s rémülten figyelem, ahogy egyik, hosszú ujját végig hordozza serült vállamon, melyen furcsa melegség bizsereg végig… furcsa… eddig észre sem vettem, vagy inkább nem figyeltem erre, most pedig már volt nincs… egyre nő a tartozásom számlája, s én egyre kényelmetlenebbül érzem magamat… meg sem szólal, így nem tudom, mit kér tőlem megmentésemért cserébe…
Erős ujjai államra siklanak, határozottan tartják fejemet, bár ahogy elmerülök borostyánszín szemei örvényében, még beszélni sem lennék képes, nem hogy kérdezgetni…
Ajkaival puhán simogatja meg az enyémeket, nyelvével végig ível rajtuk, nedves forróságával kér bebocsátást, s én elgyengülve hagyom, hogy becsusszanjon számba, s heves táncba kezdjen… szinte felfal, habzsol s én nagyra tágult szemekkel hagyom, hogy megcirógassa nyelvemet… remegve sóhajtok bele a csókba, s ő kezét körém vonva húz közelebb magához… még sosem csókolt meg senki….
Ahogy elválik tőlem pihegve, bágyadtan pillantok éhesen csillogó szemeibe, majd ahogy ajkaira terelem tekintetem villámként hasít belém a felismerés… megcsókolt!
Ijedten kapom szám elé mind két kezemet, akár egy kis gyerek, s enyhébb színben játszó arccal kutatom ellágyulni látszó vonásait… távolabb húzódom tőle, mintha attól félnék, hogy gonosz farkas módjára rám támad, én pedig a kis nyuszi nem bírok ellene tenni semmit…
Nagyot nyelek, s remegve engedem le kezeimet, bizonytalanul húzódom még hátrébb…
- Mi…miért csókoltál meg…? Én…én… nem…- hebegem, de több értelmes szó nem jönne ki torkomon. Közelebb hajol hozzám, ujjait hajamba fúrja, s tarkómnál fogva vonja fejemet közelebb magához…
- Törlesztened kell az adósságodat. – jelenti ki egyszerűen, mély hangjától borzongva terelem barna íriszeimet ajkaira, melyek alig látható félmosolyra kanyarodnak… szegnyelősen sütöm le szemeimet, ám ő államnál fogva emeli el fejemet, s kényszerít arra, hogy felnézzek rá… megbabonázva, szinte megbűvölve hagyom, hogy ajkaival újra az enyémekre tapadjon, éhesen, forrón, mégis lágyan, s közben szinte észrevétlenül döntsön az ágyra… fekete haja függönyként fedi el előlem a szobát, csak őt érzem, ahogy nyelvével az enyémet simogatja… remegve emelem kezeimet mellkasához, azonban nem lennék képes eltolni magamtól, csupán sóhajtva élvezem bőrének őrjítő melegét, ahogy ujjaim alá simul….
Elválik tőlem, s én kábán, bódultan engedem, hogy ajkainak részegítő forróságával nyakamra kalandozzon, s puha csókokkal borítsa bőrömet…
- Neh… kérlek…neh…- nyöszörgöm, bár még számomra sem csengett olyan meggyőzően…
|
|
2008.10.05 12:58
|
|
Levi -sama
Cronos:
- Uram, mind elpusztult! - röppen mellém fekete szárnyain egyik emberem. Elégedetten nézek végig a csatamezőn. Jó néhány sötét teremtményt pusztítottunk el ma éjjel. Felizzanak borostyán sárga szemeim, és körülpillantok.
- Még nem. - mondom mély bariton hangomon. - Egy megszökött.
Kitárom két hatalmas fekete szárnyam, felreppenek a magasba. Fekete hajam lobog a szélben, fekete démonvértől lucskos ezüstszínű ruhám a testemre tapad.
Követem a sötét erő hátrahagyott nyomait, amit csak én látok, és embereim követnek. Nekik kisebb a szárnyuk. Mesterangyal vagyok, nekem mégis csak kettő van, de azok hatalmasak.
Néma csöndben suhanunk az éjszakai égbolton, és a nyomok egy épülethez vezetnek. Emberi szem számára láthatatlanok vagyunk, és a természetfeletti teremtmények sem érzékelnek minket, ha nem akarjuk. Különleges adottság ez.
A bejárat előtt landolok, összecsukom szárnyaimat, és belépek. Két emberem követ, a többi bekeríti az épületet.
Bentről zene szűrődik ki, és rengeteg ember jelenlétét érzékelem. Bemenekült a tömegbe. Azt hiszi, az emberek életét nem kockáztatnánk. Ostoba.
Belépve félhomály fogad, és hangosan lüktető zenére táncoló embereket látok mindenhol. Két erőt érzékelek.
Felsétálunk a karzatra, és lepillantok a tömegre. Döbbenten kapaszkodom a korlátba, ami sisteregve olvad meg tenyerem alatt.
A tömeg közepén egy angyal táncol...
Ötezer éves vagyok, de ilyet még soha nem láttam. Összecsukott szárnyakkal, behunyt szemekkel táncol, élvezettel, önfeledten. Annyi esze legalább van, hogy mindezt láthatatlanul teszi.
Miféle angyal ez? Érzem, hogy gyengécske... talán hírvivő?
Ha véletlenül hozzáér valakihez, az illető boldogan elmosolyodik, és behunyja áhítattal a szemeit.
Aha. Boldogság angyal. Nahát. Léteznek még ilyenek?
Egy szerelmespárt észrevéve lép melléjük, akiket körülleng a szerelemre jellemző bizsergető aura. Kedvesen mosolyogva öleli át őket karjaival és szárnyaival, és felragyog, ahogy a szerelem és a boldogság ereje átjárja a testét.
Megkapó látvány lenne, ha fogékony lennék az ilyesmire.
Viszont nem csak mi vettük észre, hanem a démon, akit idáig üldöztünk. Ő is megérzi jelenlétét, és rémülten perdül meg. A fekete aura kirajzolódik, és elé toppan.
- Uram... - szól egy emberem.
- Várjunk még egy kicsit. - válaszolom halkan. - Kíváncsi vagyok mihez kezd.
Még nem láttam boldogság-angyalt harcolni. Érdekes lesz.
A démon vidáman felnevet. Ha legyőzi őt, elszippantja erejét. Vacsora tálalva.
Angyalka kitárja szárnyait, és felragyog a teste.
- Távozz innen! - próbálja rémisztgetni. A démon nekiront, és angyalka egy fénylabdacsot hajít rá. Rövid csata következik, és amikor a sötét lény fölékerekedve megsebzi a karját, felugrom, és hatalmas döndüléssel érkezem pontosan elé.
A föld beleremeg hatalmas erőmbe, amit az emberek is megéreznek, és pánikszerűen kimenekülnek. Helyes.
Felegyenesedem, kitárom hatalmas fekete szárnyaimat, és fekete pengéjű kardomat a lényre szegezem.
- Takarodj haza. - morgom, és egy mozdulattal kettéhasítom. Fekete vére szétfröccsen, majd semmivé foszlik.
Letörlöm a pengét egy ruhafoszlánnyal.
- Cronos...? - hallom halkan. Vállam felett hátrapillantok, a még mindig a földön ülő angyalra. Összecsukom szárnyaimat, és felé fordulok.
Innen közelről már más. Nagyon szép fiú. Nahát, milyen szerencsés napom van ma.
Tudja a nevem, amin nem lepődöm meg. Minden égi és alvilági lény tudja ki vagyok, és rettegnek tőlem. Van is rá okuk.
Végignézek rajta sárga szemeimmel. Karcsú és kecses. Haja ezüstfehér, de nem olyan hosszú mint az enyém. Egy piros tincs benne. Hm. Ez azt jelenti egy angyalnál, hogy az Úr kegyben részesítette. Biztos kapott valami plusz képességet. Nem csak szimpla boldogság-angyal. Arca finom metszésű, lányosan gyönyörű. Melegbarna szemei beragyogják.
Fehér ruhája lecsúszott, és látszik gömbölyded válla, fehér bőre. Nem rossz...nem rossz...
Kardomat a földbe vágom, és a föld ismét megremeg. Ő rémülten összerezzenve kúszik hátrébb. Leguggolok elé, és közelebbről is megnézem.
Hát én egy piszok mázlista vagyok.
- Hogy hívnak? - kérdezem mély hangomon, és felragyognak sárga szemeim. Összerezzen, és ahogy vállára siklik tekintetem, szégyenlősen húzza össze fehér ruháját magán. Kár.
- Neliel. - válaszolja halkan, szemembe nézve. - Köszönöm, hogy megmentettél.
- Köszöneteddel nem tudok mit kezdeni. - válaszolom, arcom kifejezéstelen, mint mindig.
Arckifejezésében könnyedén lehet olvasni. Ártatlan, tiszta kis angyalka. Talán még szűz is. Hát az majd kiderül.
Felállok, és kezemet nyújtom neki. Elfogadja, és karcsú ujjai a tenyerembe csusszannak. Megérzem erejének bizsergését.
- Ne próbálkozz bűbájjal! - morranok rá. - Rám nem hat.
- Bocsánat...én csak... - pirul el zavartan. Szemébe nézve olvasom ki szándékát. Hálaajándékot akart adni. Tökéletes boldogságot, ami sok erejébe kerül, és nagy megtiszteltetésnek számít a mennyben.
- Tudom. - biccentek. - Ha háládat akarod kifejezni, annak van más módja is.
Elengedem a kezét, és körbepillantok. Embereim némán figyelték a jelenetünket, arcuk kifejezéstelen. Az én érzéketlen gyilkológépeim.
- Végeztünk. - zengem mély hangomon. Egyszerre bólintanak, és szárnyra kapva reppennek ki a lyukas tetőn. Talán az én erőm törte ki, de lehet hogy a démoné.
Lepillantok rá, majd kardomat a földből kirántva a derekamra csatolom.
- Velem jössz. - mondom egyszerűen, és lába alá nyúlva ölbe kapom.
- De hát...miért? Nekem itt kell maradnom... én... - kezd ellenkezni.
Válaszra sem méltatva tárom ki hatalmas szárnyaimat, és felreppenek a magasba. Nagyon gyorsan repülök. Neki be nem áll a szája, egyfolytában kérdezget. Hogy miért voltunk ott, kit intéztünk el, miért nem engedem el, satöbbi.
A szél meglebbenti éjsötét hajtincseimet, és az arcába fújva cirógatja őt, majd az Ő ezüstfehér fürtjeit is felkavarva fésüli össze az enyémmel. Fekete és fehér. Tűz és víz.
- Hová viszel? - kérdezget tovább. Igazán idegesítő...
- Mindig ennyit beszélsz? - nézek a szemébe, és elpirulva süti le tekintetét.
Csendben suhanunk be a mennyek kapuján, és a palotámba reppenek.
Keresztülvágva az üres tróntermemen lépek hatalmas hálómba. Tátott szájjal nézelődik, még beszélni is elfelejt.
Leteszem az ágyamra.
- Mindjárt jövök. Maradj itt. - utasítom halkan, és a fürdőbe megyek.
Frissen, tisztán lépek ki rajta, szárnyaimat már eltűntettem egy egyszerű varázslattal. Tiszta ezüstruhám körüllengi alakomat, hajam fekete felhőként libben körülöttem. Ő a szoba közepén toporog, fehér ruhája fekete foltokkal van tele. Összekentem démonvérrel, amikor a karjaimba vettem. Nem baj, úgysem lesz már rajta sokáig.
Leülök kényelmesen az ágyamra, és intek neki. Mivel én jóval fölötte állok rangban, sőt a rang fölött állok, ezért vonakodva de engedelmeskedik.
Lehúzom az ágyra, és sérült karjáról leszakítom a ruhát.
- Mit akarsz csinálni? - kapkod rémülten levegőért. Hogy ez mennyit beszél...
Ujjamat végigsimítom a sebén, és az azonnal felizzik, borostyán sárgán mint a szemem, majd eltűnik.
És most...
Mélyen a szemébe nézve fogom meg állát egyik kezemmel, és lassan közelebb hajolok hozzá. Ajkai mint egy lédús, duzzadt kis gyümölcs... csak rám vár.
|
|
|
