Ahogy oldalra sandítom szemem egy pillanatra, látom ahogy alig egy pillanat alatt teríti be szép arcát a pír, s mikor előre révedő szemeiben meglepettség remeg, és sikkantást visszafojtva tartja szája elé kezét, ahogy a felismerés eléri, nem bírom már kuncogásomat visszatartani.
- Én és te… vámpír… - nyöszörgi halkan. Akkor most lássuk mennyire emlékszel…
- Ez a mi kis titkunk marad – mondom komolyan, de ekkor jut eszembe, mivel is tarthatnám csendben – Ahogy én sem mondom el senkinek, milyen jó vagy az ágyban kicsi Mica…
- Mi?! – kis édes – De hiszen ez képtelenség! Én soha nem tennék ilyet… én…
- Megérkeztünk – vágok mondata közepébe. Úgyis csak magyarázkodás lenne, mese hogy miért nem történhetett meg. De bármennyire is tagadod, bizony-bizony nagyon is megtörtént. És milyen csodás volt mmmm… Érezni akarom egy kicsit megint.
Lehajolok hozzá, hogy egy csókot adjak, de vissza kell fognom magam. Grr…
- Ne aggódj, nincs semmi baj. Ha akarod, el is felejthetjük ezt az egészet. Mintha meg sem történt volna. Te nem beszélsz róla, és én sem fogok. Most pedig igyekezz, mert elkésünk az estélyről – szólok rá, édes pírral még mindig arcán néz fel rám.
- Köszönöm… - hebegi édesen, majd kiszállok a kocsiból hogy ajtót nyissak neki. Hehe… ha tudnád, hogy eszem ágában sincs… nem köszönted volna kicsi Mica.
Észbe kapva lépek nagyobbat ahogy látom, hogy épp a földre zuhanna, de még sikerül időben elkapnom.
- Jól vagy? – kérdezem, komolyan kis aggodalommal. Nagyon nem hiányzik nekem, hogy most legyen annyira rosszul, hogy ne tudjon megjelenni. Bassza meg vissza kellett volna fogni magam.
- Azt hiszem… agyrázkódásom lehet, mert… - be sem tudja már fejezni, elcsuklik a hangja.
Köze sincs ennek ahhoz…
Felkapom karjaimba, lakásán kanapéjára fektetem, majd már lassan kissé kiigazodva hozok neki vizet. Valamit ki kell találnom.
- Bizonyára múlik a fájdalomcsillapító hatása.
- Mondjuk ma még nem is ettem semmit… - bakker… - lehet hogy csak a vércukrom – franc… ha ezt tudom… Grrr…
Ejnye – rovom meg – Na menj a fürdőbe, öltözz át, addig csinálok neked egy szendvicset – utasítom, majd engedelmeskedve „kérésemnek” elmegy és eltűnik a fürdő ajtaja mögött. Kaján vigyorral várom a fejleményeket.
~*~
Mikor már tompán sikongat sokadszorra megközelítem a fürdő ajtaját.
- Jól vagy? – kérdem hangosabban, csupasz talpat hallok topogni a csempén, majd az ajtó hirtelen felnyílik, sötét szemei könnyekben úsznak. Na mi a baj kicsi Micám?
- Te… te megjelöltél engem… - hihetetlen édes ártatlanság – És nézd a testem… hogy fogok így fellépni? És… és miért tetted ezt veled?
Na most jön a nagy kamu, belül már régen vigyorgok, és ebből a felszínre egy mosolyra is futja.
- Hogy miért tettem? – kérdem lehajolva hozzá – Mert élvezted kicsim…
- Az nem lehet… - dacol, és nem tudja mennyire igaza is van, hiába csak reflexszerű ellenkezése. De. Miért is ne? Lehet titokban tényleg élvezte – Én minden fájdalomtól félek – így már értem kedves… Vigyorom előbukkan fogammal együtt, úgy mérem végig éhesen. Egy szál törülközőben elém mer állni ilyenek után. Ez tiszta kínzás mrrr…
Ajkaim körbenyalva iszom látványát.
- Na menj fürdeni kiscsillag, mert csúnyán elkésünk, ha megint csináljuk – figyelmeztetem, és ha még sokáig kelleti itt nekem magát, a végén még igazam is lesz. Megrianva lép hátrébb.
- Azt mondtad nem beszélünk erről többet és elfelejtjük! – kis naiv. De mielőtt tényleg letámadnám, inkább rázásom az ajtót.
Úgy megkóstolgatnám megint.
~*~
Tömeg, vakuk és pletyka fészkek… szó szerint. De ami aggaszt az más. Mica már evett, ivott, valamelyest pihent is, de egyre sápadtabb, és ez nem jelent jót. Ahogy az asztalnál ül látszik rajta számomra a legjobban, mennyire fehér is az arca, jobban az átlagosnál.
- Nagyon sápadt vagy. Szedd össze magad.
Lassan folyik az este, némán nézem, ahogy művészi formáját adva társalog másokkal. Egész jól áll neki ez a kis vadóc szerep, de tudom én, hogy az igazi énje olyan, amit én láttam amit én hoztam ki belőle. Az édes és harapnivaló Mica. Nyamm…
Már azt hinném vége a műsornak, jön az est záró része, de Mica feláll.
- Hová? – kérdem furcsállón.
- A jobb szélső lépcsőhöz… fellépésem is lesz ma este – ezt nem hiszem el. Mi jön még? Már csak az hiányzik nekem, hogy a színpad közepén essen össze.
- Erről egy szót sem szóltál. Képes leszel rá? – nézek rá morcosabban. Kezdek ideges lenni.
- Muszáj – feleli lazán majd elindulunk. Csak tartson ki a végéig.
Elkezd énekelni, s ha bár tényleg gyönyörűen ereszti ki hangját, egyáltalán nem azt figyelem. Most nem is alakját, amit a ruha hol kiemel hol takar, s eltérő a megszokott divatos viseleténél. Nem… Karba téve kezeim, egyik ujjammal államat piszkálva szuggerálom, hogy maradjon állva még. Kissé megnyugszom, ahogy látom, hogy szinte még meg sem inog.
Nagyon erős akaratereje van. Vajon az éneklés hozza ezt ki belőle?
Nem tudom, de egyre jobban koncentrálok hangjára inkább, lassan el is felejtem az aggódást… Nem rám vall.
Tehetséges, nem meglepő hogy ilyen eseményekre is meghívják.
Mikor végez meghajol a tapsra, és elindul felém. Jól van… még egy kicsit.
A színpad szötét szegletébe érve minden erejét elvesztve csuklik karjaimba, félig lehunyt szinte már erőszakosan nyitva tartott leragadó szemekkel nyöszörög fel rám.
- Vigyél… kórházba… - majd végképp elájul.
Bassza meg, jobban vissza kellett volna fognom magam.
Kórházba? Még mit nem? Hogy lássák a karmolást, a billogom? Szépen is néznénk ki kedves. De ezzel magad is lebuktatnád. Nem… sokkal de sokkal jobb ötletem van.
A hátsó ajtón kiosonva az épületből viszem ki a sikátorban immáron karjaimban az eszméletlen bogárkát. Egy picit emelek rajta, hogy eligazítsam karjaimban, lassan végre a kocsimhoz érünk, beültetem az anyós ülésre, bekötöm, majd én is beszállok.
Hátra nézek, hogy kitolassak a többi autó közül. majd fognak lesni, hogy nem egy alkalmazott hozza elő az autót, de nem érdekel, sürgős a dolgom. Vissza sebességbe téve az autót kormányzok ki éles kanyarral a keskeny úton, majd ki a főútra.
~*~
Visszaérünk pontosan az én lakásomhoz. Itt biztos, hogy senki nem háborgat minket, több féleképpen védem a házam. Szinte berúgom az ajtót, majd ugyan úgy lábbal zárom be, és ledobom a kulcsokat a helyükre. Cipőmet lerugdosva magamról indulok fel a kis lépcsőn hálószobám felé. Kis testét óvatosan teszem le a sötét szatén ágyneműre, majd először cipőit veszem le.
Hmm… Azt hiszem kezdem a pótlással.
Leülök mellé az ágyra, majd éjjeli szekrényem egy rejtett fiókjába nyúlva egy pici dobozból egy tablettát veszek elő, majd a szekrényke tetejére teszem. Óvatosan veszem le ruházatát, végül csak egy alsóneműt hagyva rajta. Élvezettel nézek végig művemen, majd betakarom sápadt kis testét. Újra magamhoz veszem a tablettát.
Nem oldhatom fel vízben, nem biztos hogy így le tudná nyelni. Viszont így egészben nem biztos hogy bírná az ízét.
Megkockáztatom.
Ujjaimmal közrefogva arcát tátom ki kicsi száját, fejemben ezer apró gonosz kis gondolat pattog, hogy ezzel a szép pofival mit kezdhetnék még így tátott szájjal, de most ez az első. A többit majd később. Nyelvére helyezem a tablettát, majd becsukom száját.
Kissé elfintorodik, de nem ébred fel, csoda. Más ilyenkor már őrülten ébredne fel a fémes-véres ízre a szájában. Visszatakarom még egy kicsit felsőtestét, lágy simogatással egy húzással eltűntetem róla lassan a karmolásokat mellkasáról, és minden más ütődést, egyetlen egy jelet kihagyva. Az én kis billogomat.
Azt semmi pénzért nem távolítanám el.
A tisztává váló bőrfelület sápadtságából vesztve nyer egy tökéletes színt, hála „gyógyszeremnek”. Helyes… Gyorsabb és jobb vagyok mint a kórházak… hehh… Egy fintoros mosolyra húzom ajkaim, tekintetem visszatéved finom testére, amin még mindig kezem kalandozik. Leveszem zakóm és egy távolabbi székre dobom.
Nem, egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki. Ujjaim egyik mellbimbója körül kezd el körözni, megrezzen az érintésre, lába mocorogni kezd. Lehajolok hozzá, hogy ajkaimmal is ízlelgessem egy kicsit a rózsaszín pontot, kezem lefelé kezdi el simítani oldalán keresztül, hasát végül elérem kis alsónadrágját, azon keresztül cirógatom éledező kis farkát.
Nyöszörögni kezd kényeztetésem alatt, majd hallom a hirtelen levegővételt, mintha a víz alól bukkant volna elő, elcsukló sikollyal tornázza magát ki alólam, gyors kapálózással ülő helyzetbe kerül ágyamon, felhajolok kiegyenesedve, halvány mosollyal tekintek rá.
Hát felébredt az én pacsirtám. Hehe…
Jobb lesz ha abbahagyom becézgetését, mert őröltnek fogom nyilvánítani magam.
- Hol vagyok? – rikkantja, és magára szorítja a felkapott takarót, elfedve előlem gyönyörű testét – Ez nem a kórház – néz szét a sötétben. Csodás észrevétel.
- Persze, hogy nem… Azt hitted olyan jelzésekkel a testeden beviszlek egy közkórházba? – vonom kérdőre, és pont ekkor les a takaró alá.
- A sebeim… - bizony… egyet kivéve mind eltűnt – Te… levetkőztettél!? – kerek riadt szemekkel néz rám ismét, majd elvigyorodom, ahogy látom hogy a takaróm alatt végigtapogatja magát. Kis édes.
- Egy ágyba csak nem fekhetsz díszruhában… felesleges – közelebb csúszom apró mosollyal.
- De… de… azt mondtad felejtsük el… én nem… - nyammogva kezd fintorogni – Mi ez? – halkan elkuncogom magam halmozott zavartságán.
- Kaptál tőlem egy kis élénkítőt, hogy elmúljon a szédülésed… a gyengeséged… - lassan, észrevétlenül közeledem felé, egyre halkabban suttogva – a vérhiányod…
- Vérhiány? – kérdez vissza egészen orráig húzva a takarót, nagy szemekkel pislogva rám – Ne gyere közelebb! Nem akarom! Nem akarom megint! – szorítja össze kis szemeit, újra mosolyra fakaszt.
- Nyugodj meg – duruzsolom halkan, a takarót szorongató kezére téve kezem, finoman csúsztatom ki ujjai közül az anyagot – Nem fogok olyat tenni amit nem szeretnél… - mondom komolyan, mégis apró mosollyal.
- Tényleg? – nyitja ki ismét szép szemeit rám nézve, válaszként csak biccentek egyet, és a pár pillanatnyi néma csendben őt is ellazulni látom, talán mosolyt is arcán.
- Tényleg… - hangsúlyozom, hogy valóban igazat mondtam… másrészt… - Viszont el fogom érni, hogy magad könyörögj érte – húzom visszafogott kaján vigyorra szám, majd kihasználva hirtelen lepettségét, finoman hajolok nyakára, hogy forró csókkal bódítsam el.
Enyhe fájdalmat érzek amikor kihúzódik belőlem, végigpillant a „művén” és mosolyogva válaszol. Ajkain még a vérem piroslik.
- Dehogy törlöm - dörmögi elégedetten, és nyakamat kezdi simogatni ujjaival. Jaj ne... Magamba fojtanám a sírást, de ez már annyira sok volt nekem... Hajamba túrva közelíti arcát enyémhez, mélyen a szemembe néz. Olyan félelmetes férfi...
- Túl sok mindent láttád és éreztél ahhoz, hogy csak úgy kitöröljem… ezt már nem lehet - súgja a számba, és durván megcsókol, nyelve számba nyomakodik, érzem ajkaimon szemfogait. Behunyom szemeimet, és lassan ellazulok, mert valahogy érzem, hogy már nem fog bántani. Nem is tudna... még egy ilyet képtelen lennék elviselni...
Szóval nem lehet kitörölni ezt a borzalmat...
Nyelvem akaratlanul mozdul a csókban, keze gyengéden simít végig meggyötört testemen.
- Nyisd ki a szemed – utasít halkan, és én rettegve fogadok szót. – Ha bárkinek mesélsz arról, amit itt hallottál, láttál és átéltél… mindenképp megöllek, s újra magamévá teszlek, de az sokkal jobban fog fájni.
Remegve viszonzom fenyegető pillantását. Nem tréfál, tudom... félek... annyira félek tőle...
- Érthető voltam? - Bólintok egyet. Érthető volt, ennél érthetőbb nem is lehetett volna... - Helyes. Öltözz fel… elkészülök, s hazaviszlek hogy te is felöltözz az estélyre.
Elmegy, pár másodperc múlva már víz csobogását hallom.
Nyöszörögve kaparom össze ruháimat a földről, remegő kezeimmel hosszan bénázva rángatom fel magamra, de a pólóm cafatokban van, ezt nem lehet felvenni.
Úgy elszaladnék... menekülnék innen. De lábra állni sem vagyok képes, agyongyötört testem képtelen megmozdulni.
Könnyeim homályán át figyelem ahogy kijön a fürdőből, majd felém hajít egy pólót.
- Vedd fel amíg elviszlek. - Felrángatom magamra azt is dermedt ujjaimmal, majd összerándulva hagyom hogy leüljön mellém, átöleljen és a fejemre tegye a kezét. - Most maradj kicsit nyugton... - súgja.
- Mi...? - dadogom, és értetlenül pislognék, de hirtelen minden elsötétül...
*
Erős fejfájásra ébredek, és halkan nyöszörögve nyitom ki szemeimet. Hol...vagyok...?
- Jó reggelt - szólal meg a mély bariton mellettem.
- Hol vagyok? - nyögöm a homlokomra szorítva kezemet. Fölém hajol, és én tágra nyílt szemekkel pislogok fel rá.
- Hát nem emlékszel?
Mi...mire?
Hirtelen bevillan. Egy pohár és egy tabletta... aztán hogy ő megcsókol és én szorítom magamhoz, nyögve és aztán... aztán...
Lángba borult képpel sütöm le szemeimet. Én... én lefeküdtem vele? Én? Vele?
Te jó ég! Legszívesebben most elsüllyednék... és fáj mindenem, legfőképpen a... fenekem! Felnyikkanva szorítom szám elé a kezem, ő pedig halkan kuncogva teszi sebességbe a kocsit, mivel zöldre váltott a lámpa.
- Én és te... - motyogom, majd bevillan más is. - ...vámpír...
- Ez a mi kis titkunk marad - vet rám egy figyelmeztető oldalpillantást. - Ahogy én sem mondom el senkinek, milyen jó vagy az ágyban kicsi Mica...
- Mi?! - sikkantom, és szégyenemben inkább azt kívánom, bár nyílna meg alattam a föld és süllyednék el. Még soha nem voltam férfival, de nővel sem... és most ilyen hirtelen... - De hiszen ez képtelenség! Én soha nem tennék ilyet... én...
- Megérkeztünk - szakít félbe, és felém fordul. Kezei közé veszi arcomat, puha csókot ad a számra, ami valami miatt igencsak érzékeny és fáj is. - Ne aggódj, nincs semmi baj. Ha akarod, el is felejthetjük ezt az egészet. Mintha meg sem történt volna. Te nem beszélsz róla, és én sem fogok. Most pedig igyekezz, mert elkésünk az estélyről.
Mélyen elpirulva pislogok fel rá.
- Köszönöm... - suttogom félénken, és ő halvány mosollyal enged el. Kiszáll, majd kinyitja nekem az ajtót. Egy lendülettel állok talpra, majd halkan felnyögve rogyok össze, de elkapja a derekamat és magához szorítva megtart. Apró pöttyök táncolnak a szemeim előtt... fázom... szédülök és émelygek... fáj a combom a hasam és a fenekem is... és a hátam is... Mi ez? Nem értem...
- Jól vagy?
- Azt hiszem... agyrázkódásom lehet, mert... - nyöszörgöm, és hagyom hogy a karjaiba vegyen. Lépteinek ringására kezd a fejem lüktetően hasogatni. Lefektet a kanapémra, és hoz egy pohár vizet.
- Bizonyára múlik a fájdalomcsillapító hatása - mondja. Igaza lehet.
- Mondjuk ma még nem is ettem semmit... lehet hogy csak a vércukrom - válaszolom bizonytalanul.
- Ejnye. Na menj a fürdőbe, öltözz át, addig csinálok neked egy szendvicset.
Megiszom a vizet és szót fogadva támolygok ki a fürdőbe rogyadozó lábakkal.
Ezt nem hiszem el! A testem... a testem...
Döbbenten mérem végig magam a tükörben. Karmolások, és véraláfutások a mellkasomon, hasamon, combjaimon és hátamon. A combom belső felszínén lévő P-betű láttán belesikoltok a tenyerembe. Ezt nem hiszem el!
Ezt nem hiszem el!
- Jól vagy? - hallom az ajtón túl a hangját. Derekam köré fogok egy törülközőt, és remegő kezemmel kinyitom az ajtót, könnyes szemeimmel őt nézve.
- Te.. te megjelöltél engem... - suttogom. - És nézd a testem... hogy fogok így fellépni? És... és miért tetted ezt velem?
Elmosolyodva hajol le hozzám, államat megfogja.
- Hogy miért tettem? Mert élvezted kicsim...
- Az nem lehet... - tolom el a kezét. - Én minden fájdalomtól félek.
Csak szélesebben elvigyorodik, szemfogaira tapad tekintetem. Még szerencse, hogy nem harapott belém... Azt végképp nem tudnám elrejteni a kamerák elől.
Elégedetten pillant végig rajtam és megnyalja a száját.
- Na menj fürdeni kiscsillag, mert csúnyán elkésünk, ha megint csináljuk.
Felnyikkanva lépek hátra.
- Azt mondtad nem beszélünk erről többet és elfelejtjük!
Vállat vonva csukja be az ajtót.
*
Egy kézremegős étkezés és szótlan autózás után megállunk kocsival a vörös szőnyeg előtt. Halk, fájdalmas szisszenéssel szállok ki a kocsiból, és bár egy porcikám sem kívánja, Peter segítő alkarjára támaszkodva vonulok végig a fényképezőgépek villanásai és a riporterek, rajongók sorfalán. Megállok nyilatkozni egy befolyásos lap riporterénél, majd tovább haladok.
Amikor végre beérünk, és az asztalomhoz vezet a pincér, sápadtan rogyok a székre. Peter mögém áll, kezét a vállamra teszi.
- Nagyon sápadt vagy. Szedd össze magad - figyelmeztet halkan. Hát köszönöm...
Elkezdődik a menet. Jönnek a sztárok, menedzserek és ismerősök, köszöntenek, beszélgetek velük, időnként elővéve pimasz humoromat is.
Kiosztják a díjakat, majd felállok.
- Hová? - hajol hozzám Peter.
- A jobb szélső lépcsőhöz... fellépésem is lesz ma este.
- Erről egy szót sem szóltál - ráncolja szemöldökét komoran. - Képes leszel rá?
- Muszáj - vonom meg a vállam. Mondhatnám, hogy voltam már rosszabb állapotban is, de hazudnék.
- És most, üdvözöljék nagy szeretettel országunk egyik legfényesebben ragyogó ifjú csillagát!
Mosolyogva lépek a színpadra, csak nekem tűnik fel, milyen lassan lépek középre. Átveszem a mikrofont, és a playbackről elindul a zene. Énekelnem kell...
Szedd össze magad Mica.
Lágy hangom belefog a lírai dalba, tekintetem a közönséget pásztázza.
Nem kell már sokat kibírnom... mindjárt vége.
Amikor megtántorodnék, gyakorlottan előre lépek és meghajolva nézek egy-egy nő szemébe, csábító kis félmosollyal.
Az erős reflektorfényben sápadtságom nem is vészes ahogy a kivetítőt látom.
Behunyom szemeimet amikor hangom a magasba ível, tüdőm minden kapacitását szabadjára engedve mesterien játszva hangszálaimmal.
Már nincs sok...
Minden maradék energiámat felélve nyújtom... életem legjobb alakítását.
Tapsvihar.
Mosolyogva hajolok meg, és a színpad szélére indulok határozott léptekkel, majd amikor végre nem látja senki... Peter karjaiba omlok sápadtan verejtékezve.
- Vigyél... kórházba... - suttogom mielőtt elsötétülne minden.
Halkan felmorranok attól a csodás érzéstől, hogy makkom kis ánusz-rózsáját simogatja, erősen szorítom össze ujjaim, dübörög a mellkasom is az izgalomtól és a vágytól. Sötét szemeiben a félelem csillan, s ez még jobban feltüzel. Mrrr.
Szája elé teszi kezeit, enyhén remeg a félelemtől, de semmi nem tart vissza attól, hogy magamévá tegyem… sőt..
- Ne… - szorítja össze szemeit, majd felsikoltva feszül meg, mikor egy hirtelen mozdulattal hatolok belé. Ahh istenem, de rég vártam ezt, kibaszott jó…
- Igen… - sóhajtom hosszan, és élvezettel telve, ahogy a szorítás körülvesz – Ó igen…! Csodálatos vagy… ahh minden szent vámpírra...! Ha ezt tudom, nem várok ennyit... – buknak ki belőlem a szavak. Leírhatatlan érzés, és még nem is mozogtam benne…
Nyöszörög alattam édes hangján, kis kezével mellkasomnak támaszkodik, majd lök, kapálózik, és karmol, menekülni próbál. Élvetegen kuncogom el magam, ahogy körmei bőrömbe mélyednek, s csíkokat hagy maga után, de gyorsan begyógyul, s a fájdalom csak jobban fűszerezi ezt az élvezetes játékot. Még jobban elmerülök benne, újabb édes sikoly a válasz, és a következő mintát bicepszeimbe próbálja karmolni, nem túl sok sikerrel. Ezaz… csináld még édes Mica… Még…
Könnyekkel könyörög, hogy hagyjam végre abba, de eszem ágában sincs, hisz még csak most kezdtem el. Túl szoros még mindig, nagyon feszült lehet, valahogy lazítanom kell rajta, vagy nem lesz hosszú ez a kis aktus.
Ujjaim közé fogom állát, mohón kapok ajkai után, nyelvemmel övét cirógatva, könnyei megállíthatatlanul folynak, néha érzem a sós nedvet is számban szétáradni, de cseppet sem zavar. Ez az… lazulj el még egy kicsit…
Felé hajolok, hogy letöröljem fényes arcát.
- Jól van. Lazítsd el még jobban a tested… - utasítom halkan, de mindennel dacolva újra nekem feszül keze… Ellenállsz? Biztos vagy benne kicsikém? Hát jó… ezt választottad, ez lesz, ezzel csak nekem tettél jót, jobban fogom élvezni… Hehe…
Erőszakosan feszítem le karjait, a vérszomjam is megnőtt, s szememmel már szinte minden megcsapolható pontot látok, egész vérkeringése olyan számomra, mint egy térkép. Remegő ajkai forrón duzzadnak előbbi vad csókomtól, s erősen villan bizonyára szívásom hatására. Visszahajolok, s fogaimmal lágy sebet ejtek rajta, hogy éhségem csillapítva nyalhassam le vérét.
- Te akartad… - közlöm vele vészjósló suttogással, kihúzódom belőle, majd erősen visszatolom magam, mélyen felnyögve, és újabb sikolya mézként folyik fülembe… Ahh… mily csodás is egy énekes kis hangja.
Kis karjai megfeszülnek, de túl gyenge ahhoz, hogy kimenekítse magát karmaimból.
- Várj... várj kérlek... – nyöszörög kétségbeesetten, eltorzult arcának ráncaiból kiolvasom minden fájdalmát, felbőszülve lökök még egyet rajta - Kérlek... ne... inkább hagyom magam, csak ne bánts... – egyre hangosabban és vékonyabb hangon könyörög.
- Már késő – dörmögöm kéjtől rekedtesen, s minden vágyam belesűrítve habzsolom ajkait a friss sebén is végignyalok, hogy begyógyítsam. Nem jó ez így, elég száraz hogy így fel sem készítettem sehogy… nem szokásom, de ez mégsem az igazi.
Csókomtól sem javul a helyzet, s mivel már biztosan nem fog ellenkezni velem az előző könyörgését hallva, eleresztem kezeit, majd kis farkát kezembe véve kezdem el kényeztetni.
Lassú mozdulataimba egy általam rég nem használt erőt vezetek, ami segít abban, hogy meggyorsítsam a folyamatot számára. Biztos vagyok benne hogy élvezni fogod.
A látvány.. mindennél fontosabb, s a szenvedő arca helyett jobban szeretném látni, amikor élvezi is a dolgot.
Nem véletlenül csak hátulról szoktam letámadni a sikátorban is a fiúcskákat, az arcuk nem érdekel, csak a formás popsijuk… Mica viszont más…
Neki először a kis pofija tetszett meg, s már akkor is izgatott a gondolat, ahogy elképzeltem magam előtt… Mrrr… látni akarom…
Hamar sikerül feléleszteni kis barátját, s ahogy csókomtól is szabadul, édes sóhajok törnek ki kis torkából… Így már sokkal másabb az arca…
- Neh… ahh mit csinálsz…? – haja feje után libben, ahogy a hirtelen fellépő gyönyör söpör végig rajta a fájdalom helyett, s bennem is sokkal jobban gyűlik a feszültség, ahogy láthatom ezt a csodás élvezkedő arcot. Ez az, sokkal szebb látvány, s már érzem is nedveit lent végre.
- Mielőtt megteszem veled amire vágyom... látni akarom a kéjtől eltorzult arcodat – felelm egy halovány mosollyal
- Neh... – sóhajtja édesen egyre gyorsabban véve a levegőt, magamban felmorranva kezdek el mozogni, gyönyörű látványa mosolygásra késztet, lábait már magától tárja szét hogy jobban magába fogadhasson, élvezettel teszem meg néma kérését, átadom magam ennek a csodás érzésnek, ahogy síkosan mélyen magába fogad, ahogy farkincája lüktet a kezemben arra a ritmusra amit diktálok neki, bizsergetés csiklandozza mellkasom, s hasam bőrét is.
Térdem a kanapéba nyomakodik mélyen, s néha recseg az anyag, ahogy egy mélyebbet lökök. Ahh nem bírom tovább. Ahogy résnyire nyílt ajkakkal félig lehunyt szemekkel pirosodik ki arca, újra meg kell csókolnom… Ritkán vagyok ilyen szenvedélyes, sőt szinte soha, de ez a kis vakarcs kihozza belőlem. Vékony lábai derekamra kulcsolódnak, ez szinte már könyörgés a beteljesülés iránt, s egyre élvezetesebb tempóra váltva hajszolom magam is a gyönyör csúcsa felé, letérek nyakára apró csókokkal, s mikor az orgazmus beteljesülve robban szét bennünk a legjobb alkalmat kihasználva harapok puha bőrébe, hogy még szédületesebbé tegyem ezt a pillanatot számomra. Ahogy szétárad bennem vére, s magom belé eresztem… a nedvek áramlása zúg a fejemben, s hosszan gyönyör telien élvezek belé, halkan morogva minden érzésemet.
Ez egyszerűen csodálatos. Elhajolok tőle, nyakáról minden cseppet lenyalok, majd lenézek rá. - Rég használtam ezt az erőt... de ezért megérte – ujjaimmal kipirult arcát simítom meg. Milyen forró… Lehunyja szép szemeit, újra sírni kezd.
- Most meg fogsz ölni? – kérdi halkan.
- Nem. Még nem – felelek egyszerűen. Semmi pénzért… egyelőre. Belőled ez nem volt elég nekem kicsi Mica.
Újra rám emeli tekintetét, s a könny mellett egy kis remény is csillog.
- Ugye... most is törlöd az emlékeimet? Kérlek...
Milyen kis naiv… Lassan kihúzódom finom testéből, lenézek fenekére, ahogy pár fehér csepp folyik ki. Micsoda látvány…
Újra kérlelő szemét nézem… de ne tud meghatni vele. Halvány gonosz mosolyt villantok rá.
- Dehogy törlöm – lejjebb simítom kezem nyakára, s egy ujjal körözve harapásnyomomon tüntetem el lassan erőmmel begyógyítva. Kissé hangosabb fojtott sírás tör elő belőle, enyhén remegni is kezd. Lassan tarkójára simul kezem, kissé véres hajába bújnak ujjaim, egyenesen a sebére teszem tenyerem, és közel hajolok arcához.
- Túl sok mindent láttád és éreztél ahhoz, hogy csak úgy kitöröljem… ezt már nem lehet – mondatom végét már ajkaiba suttogom, majd mikor gyógyítani kezdem egy újabb vad csókkal bódítom el. Nehézkesen adja meg magát, de végül viszonozza csókom. Végigsimítok mellkasán, végig az általam húzott csíkokon, egészen combjáig, ahol betűmet hagytam rajta. Mennyi élvezetes billog… most már az enyém vagy amíg akarom. Elválok tőle, közvetlen közelről nézek rá.
- Nyisd ki a szemed – utasítom mély hangomon, s remegve bár, de lassan engedelmeskedik – Ha bárkinek mesélsz arról, amit itt hallottál, láttál és átéltél… mindenképp megöllek, s újra magamévá teszlek, de az sokkal jobban fog fájni.
Szemei szinte összeszűkülnek a félelemtől, de nem csukja be őket, mereven néz rám, remegése is erősebbé válik.
- Érthető voltam? – mondom még utoljára, és egy félénk biccentés a válasz – Helyes – mondom utoljára, arcából kisimítok egy odatapadt tincset félszeg mosollyal, majd egy sóhajjal kelek fel mellőle. Beletúrok hajamba, majd ahogy vagyok elindulok a fürdőszobám felé – Öltözz fel… elkészülök, s hazaviszlek hogy te is felöltözz az estélyre.
Hisz én leszek a kicsi Mica kísérője. Tehetnék mást?
Belépek a zuhany alá, s megengedem a vizet.
Gondolkozzunk egy kicsit. Igaz, hogy már nem tudom az összes emlékét törölni, hisz túl sok volt ez, de mégsem hagyhatok meg mindent. Ha nem is beszél, kérhet másik testőrt, ami nekem annyira nem jó, mert kevesebbet leszek a közelében, és ha egy kollégám vigyáz rá az még rosszabb. Kell lennie egy jó megoldásnak.
Egy törülközőben megyek át a szobámba, hogy gardróbomat feltárva előkapjam öltönyöm.
Fenének nekem ennyi ruha… de sajnos muszáj.
Épp nyakkendőm kötöm fel, mikor elér e megvilágosodás, s a tükör előtt vigyorgok saját magamra… Ez lesz az…
Kilépek a szobából, és látom még a helyén van, de már nagyjából felöltözve, csak a pólója nincs rajta, amit szétszaggattam. Hozok neki egy másik ujjatlan felsőt, amit magára dobhat, majd odadobom az ölébe, arcát törölgetve néz fel rám.
- Vedd fel amíg elviszlek – gondolom azért nem próbált meg elfutni, mert tudja mit tennék. De felesleges is lett volna, minden ajtó zárva.
Mikor épp magára csúsztatja a ruhát, átölelem testét, fejére téve kezem.
- Most maradj kicsit nyugton… - suttogom halkan.
- Mi…? – kérdezne valamit, de máris kezdem amit elterveztem, s most lilás fénnyel dereng fel kezem, pár perccel később összeroskad a karjaimban.
Így lesz a legjobb.
Új emléket ültettem agyába, amivel kissé átírtam a mostani kis eseményt, miszerint az italában lévő fájdalomcsillapító túl erős hatású volt, s szinte önként omolva a karjaimba adta meg magát. Persze e miatt a vámpíros emlékei is sérülnek, csak azt fogja tudni, hogy tényleg az vagyok, de csak a fogaim és szemeim látta, ezzel magamnak is megkönnyítek pár dolgot. Felnyalábolom könnyű testét, és kiviszem a kocsiba. Nem sokára felébred. Nem tudom mit érzett mikor megmásítottam emlékeit, de meg sem nyekkent, ezt a technikám is régen használtam már.
Beültetem az anyósülésre, és be is kötöm, majd beszállok a volán mögé a saját autómban persze. Elindulok háza felé, ahol egyedül él, mereven figyelem az utat.
Meg kell terveznem a következő pár hetet, hogy minden simán menjen, ráadásul egy újabb heti tervet kell majd tőle… Fárasztó napjaim lesznek.
Halk nyöszörgésre figyelek fel, felé sandítok, látom hogy pislogni kezd. Akkor most… muszáj lesz magamra öltenem a rideg mégis kedvesnek mondható formát… Menni fog.
- Jó reggelt – halványan elmosolyodom, majd megállok egy piros lámpánál.
- Hol vagyok? – kérdezi kábultan, majd felnéz rám, én pedig további apró mosollyal hajolok felé, de inkább csak szememben látható.
- Hát nem emlékszel? – legszívesebben most vigyorognék, de nem tehetem meg, csak iszom látványát, ahogy édesen elpirulva süti le szemeit, mikor megpróbál visszaemlékezni.
Bugyimon keresztül szívja meg péniszkémet, és a soha nem tapasztalt érzéstől végigvág rajtam a gyengeség, és mintha forró ostorral csapnának végig rajtam. Felkiáltok tőle... Ehz... ahhnyira furcsahh... Nem hagyja abba, kíméletlenül folytatja, és már ha a nevemet kérdeznék, azt sem tudnám megmondani...
- Úgy látom valaki itt örül nekem - súgja, szavai és leheletének cirógatása az átnedvesedett alsómon keresztül egyszerűen őrjítő. Szégyenkezve, mélyen elvörösödve pislogok le rá, és vörösen izzó szemei szinte rabul ejtenek. Képtelen vagyok elfordítani a fejemet, és nagyot nyelve, légszomjjal küszködve bámulom szinte bambán, ahogy széttárt lábaim között végigpuszilgatja a combjaimat. Ajkainak minden nedves, mleg érintésétől megremegek, és bizseregve lüktet az ágyékom, majd halkan felszisszenek ahogy bőrömet karcolja fogaival és lenyalja a véremet.
Úristen! A fogaival cibálja le rólam a bugyimat!
Tétova, bátrotalan mozdulattal próbálom elrejteni előle kukacomat, de eltolja a kezemet. Istenem,miért csinálja ezt velem? Hát nem látja mennyire zavarban vagyok? Mondjuk az izgalmamat már észre vette, ég is rendesen az arcom tőle, de... ez csak ösztön... és én félek tőle nagyon... rettegek...
Ajkamba harapva figyelem, ahogy péniszkém eltűnik a szájában, és halk nyögéssel ejtem fejemet a kartámlára. Teljesen elgyengülök... mintha szétolvadna minden sejtem a forróságtól...
Megvillannak fogai, és felsikoltok amikor végigkarcolja érzékeny testrészemet fogaival.
Próbálom minden erőmet latba vetni, hogy kiszabaduljak, de a kapálózásommal csak annyit érek el, hogy megragad és hasamra dobva nyekkenek ismét a kanapén.
- Ne menekülj kicsi Mica… Nem fallak fel, csak megkóstollak, hidd el… élvezni fogod – súgja a hátamra nehezedve, és ajkai nyakamra tapadnak.
Akaratlanul is felsóhajtok az érzéstől... mert annak ellenére, hogy mit is művel velem, nem fáj... sőt...
Térdelő állásba húz engem, ép kezemre támaszkodva hagyom magam, és felsikkantok ahogy ujjai a combomon lévő sebet simogatják. Ez fáj... istenem...
- Neh... kérlek ne... - suttogom remegve a félelemtől és a forróságtól. Bőröm mintha lázas lennék, úgy ég és mégis fázik...
Ajkamba harapva fojtom el az újabb sikolyt.
- Ereszd csak ki… Senki nincs a közelben, nem fogják meghallani – hallom a fülem mellett.
- Nem…
Nem akarom megadni neki ezt az örömet... ennek a gonosz, perverznek... ennek a... vámpírnak.
Dühösen morran, és fájdalom nyilall a másik combom belső felszínébe is.
Sikolyomat a szoba falai visszhangozzák...
- Ez az…
Összeszorítom szemeimet, és egész testemben remegve tűröm, hogy nyakamat megkarcolja fogaival.
Hallom ruhájának surranását, amely összetéveszthetetlen bármi mással. Levetkőzik? Levetkőzik!
Félelem szorítja össze torkomat, és hangtalan sikollyal zuhannék össze amikor megérzem férfiasságát a fenekemnél... de elkap és megtart. Szerencse, mert sérült kezem szinte különálló fájdalom-gombócként funkcionál már.
Meglepően gyengéden simítja végig karomat, és fájó kezemet. Csodálkozva figyelem ahogy kékesen feldereng a csuklóm, és a seb a szemem láttára hegesedik be, a fájdalom pedig teljesen megszűnik. Mi ez? Mit csinált? Álmodnék? Nem, ez nem álom... álmainkban nem érzünk fájdalmat és ilyen rettegést, félelmet...
Szorosan behunyt szemekkel kapaszkodom a kanapé szövetébe, amikor megérzem ujjainak lágy körkörös cirógatását a popsimon. Ezek szerint... nem csak a vérem kell neki... tényleg meg akar erőszakolni... istenem!
Lángol az arcom szégyenemben, a félelemtől és még valami hihetetlenül erős feszültségtől és az izgalomtól immár... nyögdécselek, remegek mint a puding, a levegőt kortyokban vagyok csak képes magamhoz venni... Kezeinek érintése, leheletének perzselése a nyakamon... és a popsimban lévő különös érzés mind bénítólag hat rám.
Elenged és mellém áll. Nem zavarja a meztelensége, engem viszont annál inkább. Zavartan pislogok fel rá, és végigmérem észrevétlenül. Most látni igazán, mennyire nagy és erős... és milyen hihetetlenül izmos.
Látja hogy tátott szájjal, döbbenten bámulom, arcán gonosz mosollyal néz le rám.
- Segíts nekem kicsi Mica. - Mély hangjában annyi erotikus ígéret és csábítás van, amelyet még soha nem tapasztaltam. Szinte borzolja gerincem minden idegszálát külön-külön és egyszerre is. Először nem értem mit akar, aztán rájövök, és tágranyílt szemekkel menekülnék a félelemtől, de nem tudok. Hajamnál fogva ránt az öléhez és én bénultan nyögök fel. Már nem mosolyog. Arca és tekintete olyan félelemetes, hogy jeges rettegés kúszik a végtagjaimba tőle.
- Ha nem teszed, ígérem fájni fog!
Istenem, most mit tegyek? Hogyan és egyáltalán... Annyira ijesztő... és akár meg is ölhet egy mozdulattal. Semmi esélyem ellene, ha nem fogadok szót neki, akkor bántani fog. Ez annyira egyértelmű, mint az egyszeregy.
Lángvörös arccal hunyom be szemeimet, és megnyalintom, ahogy ő csinálta nekem. Mély hang tör fel a torkából... mi ez? Morog? Megremegek a félelemtől, de folytatom tovább, a nedvesen csillogó végét is megnyalva, majd a számba csúsztatom, de csak egy kevés fér be, mert nagyon nagy. Kezeimmel tétován érintem meg a tövét, de ő hirtelen felmordul és megfordul a világ ahogy hanyatt dönt a kanapén ismét.
Fölém térdel, arcán tömény vággyal, szemeiben sötét, lobogó lángokkal. Remegve szorítom kezecskéimet a szám elé, úgy figyelem. Erőteljes mozdulattal rántja szét a combjaimat, fenekemhez nyomul pénisze. Mélyen a szemembe néz... és felfogom, hogy innen mér nincs menekvés.
Ez a vámpír... meg fog erőszakolni, nekem pedig hagynom kell, ha nem akarom hogy megöljön, vagy megkínozzon.
Könnybe lábadnak a szemeim, és tenyerembe nyöszörögve rándulok össze, amikor popsimnak feszül hímtagja.
- Ne... - sírom el magam, majd felsikoltok a fájdalomtól ahogy megérzem a fájdalmat. Úgy érzem szétszakadok... A jéghideg, tömény kín végigvág testemen.
- Igen... - nyögi mély hangján, és hátravetett fejjel hunyja be szemeit. - Ó igen...! Csodálatos vagy... ahh minden szent vámpírra...! Ha ezt tudom, nem várok ennyit...
Nyöszörögve veszem el kezeimet a számról, és mellkasának feszítve teljes erőmből próbálok küzdeni ellene, karmolva izmos, kemény mellkasát, de csak felnevet mély hangján, és még mélyebbre löki magát belém.
Összerándulva mélyesztem körmeimet felkarjaiba, újabb fájdalmas sikollyal üdvözlöm a fájdalmat.
- Ne... ne kérlek ne... - vergődöm alatta. Megragadja államat, szája az enyémre tapad, nyelve pedig belém hatol. Vadul űzi vele az enyémet, számba zihálva és morogva, de... nem mozdul hosszú-hosszú percekig. Sírva hagyom magam, és ahogy enyhül a feszítő fájdalom, remegésem is alábbhagy.
Csókja egyre forróbb és szenvedélyesebb... összeszorított szemhéjaim ellazulnak, halk sóhajjal enged fel belőlem a görcs, hogy helyét átvegye a különös érzés... olyan... olyan furcsa...
Felemeli a fejét, érzem hogy hűvös ujjak törlik le könnyeimet arcomról.
- Jól van - súgja. - Lazítsd el még jobban a tested...
Gondolataim cikáznak a fejemben. Ha szót fogadok neki, nyilván nem fog fájni annyira, de ezzel megadom magam neki. Ha megadom magam... az...
Újra mellkasának feszítem kezeimet, és megfeszülök, az altestembe nyilalló fájdalom pedig csak plusz energiát ad nekem. Dühösen felmorranva ragadja meg csuklóimat, leszorítja az ágyra, halk káromkodását hallva felpillantok rá. Arcán vad szenvedély és düh, fogai csillognak a lakás félhomályában, szemei borvörösen ragyognak.
- Te akartad... - zihálja, és kihúzódik belőlem lassan, majd durván visszalöki belém magát.
Felsikoltva feszülök meg alatta, leszorított kezeim ujjai kétségbeesetten markolják a levegőt. A fájdalom pokoli...
Istenem, ennél még az is jobb lenne, ha hagytam volna magam...!
- Várj... várj kérlek... - könyörgöm neki reszkető ajkakkal, de nem foglalkozik velem, csak újra megmozdul és dühösen villogó szemekkel hatol még mélyebbre bennem.
- Kérlek... ne... inkább hagyom magam, csak ne bánts... - sikoltom könnyes szemekkel.
- Már késő - morogja hihetetlenül mély, nem evilági hangon. Ismét megcsókol, szájából morgás hangjai törnek fel, és egyik kezemet elengedve fogja meg ernyedt péniszemet. Elég neki néhány mozdulatot végeznie, és fájdalmas nyögéseim hirtelen megszűnnek. Ellazul a testem, merevedésem pedig szakértő kezében lüktetni kezd.
- Neh... ahh mit csinálsz...? - nyöszörgöm a fejemet dobálva. Olyan feszültség nő bennem, amelyet még soha nem tapasztaltam. Megrémít...
Halvány mosollyal figyeli arcomat.
- Mielőtt megteszem veled amire vágyom... - dörmögi -, látni akarom a kéjtől eltorzult arcodat.
- Neh...
Nyögve feszül ívbe a testem, amikor kezének mozgásával egy ritmusban lassan mozogni kezd bennem. Combjaim megfeszülnek, és önkéntelenül is szélesebbre tárom. Kábán figyelem őt, ahogy felettem mozog, izmos testén az izzadtságcseppek ragyognak minden mozdulatára, arcán halvány mosollyal figyel engem. Sötét szemei ezúttal olyanok, mint a végtelen, csillagtalan égbolt... sötétek és szinte magukba szippantanak...
Ahogy bennem mozog... fáj és mégis...
Megcsókol...
Ajkába nyögve viszonzom a heves nyelvcsapásokat, lábaim derekára kulcsolódnak, és csípőm felveszi a ritmust, olyan mozdulatokat képezve, amelyekről soha nem gondoltam volna, hogy ismerem.
A feszültség szinte elviselhetetlen már, és amikor hirtelen szétrobban bennem a forróság, végtagjaimban is szétáradva, abban a pillanatban nyilall enyhe fájdalom a nyakamba amikor fogait belém mélyeszti felhördülve.
Úgy érzem meghalok...
Szállok és lebegek, remeg az egész testem a soha nem tapasztalt gyönyörtől.
Felemeli a fejét, ajkain a vérem csillog, úgy néz le rám.
- Rég használtam ezt az erőt... de ezért megérte - simogatja meg arcomat.
Behunyom a szemeimet, és a jótékony sötétségbe süppedve érzem még ahogy egy könnycsepp csurran ki szememből.
- Most meg fogsz ölni? - suttogom.
- Nem. Még nem.
Felpillantok rá, ajkaim megremegnek. Életben hagy engem? Ezek után? Akkor megint törölni fogja az emlékeimet, mint legutóbb? Ó bárcsak... bárcsak elfelejthetnék mindent...
- Ugye... most is törlöd az emlékeimet? - lehelem, akár az éjszakai szellő. - Kérlek...
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 10. 17. 14:45:04
Elhajolok finom kis vérforrásomtól, majd az ajkamra csöppent karmazsin nedűt is lenyalintom rá vicsorítva ellenállhatatlan vámpír mosolyom.
- Peter… - hirtelen szabad kezével tarkójához kap – Azt hiszem nagyon beüthettem a fejem – Azt hiszem ideje lesz a kicsikét felvilágosítani, olyan kis ellenállhatatlan, úgy sem bírnám sokáig visszafogni magam mellette… Jobb most mint később.
Hátra lököm a kanapémon, s végignézem kívánatos finom kis testét. Mrrr… Felfalom… Most! Menekülni próbál a kedves, ahogy felé magasodom éhes-kéjes morgással, de utána csúszva nem hagyom hogy elszökjön tőlem, ujjaim hajába bújtatom. Mosolyom egyszerűen levakarhatatlan. Nem menekülsz kicsikém… Itt és most akarlak…
- Mit… mit csinálsz? Miért… és mi… mi vagy te…. – kérdi akadozva, a félelemtől reszketve kikerekedett szemekkel. Tehát a memóriatörlésem sikeres volt, remek. De azért még próbáljuk ki… Megvárom míg az utolsó négyzetcentiméterét is eléri a kanapénak, majd fájó kezével is próbál megtámaszkodni. Teljesen felé hajolok, hogy a menekülés útját álljam.
- Szerintem te tudod, csak nem akarod elhinni, hogy létezünk… - talán eszébe jut az este, vagy majd szimplán csak az emberi gondolatok. Mindjárt meglátjuk. Kis kezét mellkasomnak feszíti, és nem is tudja, hogy ezzel még jobban izgatja fantáziámat. Kis édes.
- Vá… vámpír vagy..! – jó meglátás kicsikém – De hát… ez hogy lehetséges? Azt hittem…
- Igen – vágok közbe. Nem szeretem végighallgatni ezt a tompa emberi süket dumát – az emberek sok mindent hisznek… - olyan éhes vagyok már… muszáj most ennem egy kicsit belőle. Ujjaim közé csippentem szép vonalú állacskáját, majd kissé erőszakosan oldalra fordítom fejét, és nyakára hajolok, végig nyalok ívén, fogam még jobban kihegyesedik, és azzal cirógatom meg hibátlan bőröcskéjét.
- Isteni a véred… Mica… Alig várom, hogy újra érezzem – duruzsolom bőrébe, kicsit rekedtes hangon.
- Ne… ne bánts… kérlek… - nyöszörög alattam a drága, olyan kis ellenállhatatlan.
- Ha jó fiú leszel, nem foglak. Különben is, múlt éjjel sokat ittam már belőled, nem akarlak teljesem legyengíteni, elvégre este jelenésünk van, emlékszel? – csúszik ki a számon, de egy élveteg vigyorral takarom.
- A… az estély...
- Bizony – helyeselek, halkan elkuncogva magam mély hangon egyenesedem fölé. Még mindig nem emlékszik… Vajon leesik neki?
- A múlt éjjel? Nem emlékszem…
- Hát persze hogy nem – vigyor terül el arcomon. Már úgy is mindegy, ha elmondom neki az igazságot. A lényeg az lesz, hogy ne beszéljen erről másoknak.
Csak most fedezem fel előnyét lyukacsos pólójának, s végigsimítva karcsú testés ujjam besiklik egy résen, hogy megtalálva érzékeny erogén zónáját kezdjem el simogatásokkal kényeztetni.
- Tudod… a vámpírok már nagyon régről származnak… és a nemesebbik fajtának, vannak különös képességeik. Minél tisztább, annál több – kezdek bele rövidke magyarázatomba, majd elmondom hogy töröltem ki emlékezetét, de láthatóan talán nem is hallja, annyira ujjaim hatása alatt van. Arca máris kipirosodott, és nem mer rám nézni. Cukorfalat, megzabállak. Látom maradt benned elég vér még, ha ilyen könnyen tudsz pirulni. Akkor… Csemegézem egy kicsit. Hehe…
Beakasztott ujjammal leszakítom róla a felsőt, mire sikoltva egyet próbálna ficergéssel megszökni, de könnyedén nyomom vissza a bútorra, és egy mohó csókkal támadom meg telt ajkait, amiket most nem ékesít semmilyen bizsu féle. Fogam beakad egy picit ívébe, majd kicsit kóstolgatok véréből, felmorranva ízlelem meg ismét az ellenállhatatlan ízt, majd ahogy nyelvem az övével játszik, egy-egy nyalintásnál begyógyítom sebét. Nem akarom teljesen darabokra szedni, mert ma még jelenésünk van. Majd később maradandóan szétcincálhatom…
Alig várom…
Végigsimítok mellkasán, majd élvezettel karcolom végig forró bőrét, hogy újabb nasit tálaljak magamnak. Csak kis falatok… De milyen finomak hmm.
Elszakadok finom ajkacskájától, hogy a következő nyalánkságomra csaphassak le. Rá is hajolok mellkasára, és a piros csíkokat szakértően kanyarintom le nyelvemmel, nedves csíkot maga után hagyva. Azt hiszem ezt a szép mintát rajta hagyom, a ruha úgyis takarja.
Igazi vadóc megjelenése lesz, ilyen ritka ruhákban majd. Végig kipirult arcát figyelem, ahogy hitetlenkedve próbálja felfogni, hogy minden igaz amit lát és érez, de nem sokkal később már én is észreveszem következő meglepődését. Óhó… Csak nem élvezed a dolgot? Akkor most rákontrázunk kicsit. Nem hajolva el finom testétől bontom ki nadrágjának zárját, majd le is húzom róla és lássanak csodát, megemeli a csípőjét, hogy könnyebb dolgom legyen. Egyre jobban tetszel nekem kicsi Mica. Még senki nem volt ilyen előzékeny velem, ha csak úgy letámadtam. A közelben ledobom valahova feleslegessé vált ruháját, majd lejjebb csusszanok, hogy a kicsi boxer fölé hajolva közelebbről is megcsodálhassam farkincáját. Kívánatos kis falat, csak úgy duzzad, és az én kényeztetésemre várva ágaskodik. Igazán hízelgő. Felnézek rá, kis kezeibe temeti arcát, hogy elrejtse előlem zavarát, de én könnyedén átlátok rajta.
Játszunk kicsit…
Az alsóneműn keresztül ajkaim nekifeszítem merevedéséhez, mire felsikkantva megfeszül, és hátraveti fejét, szép haja utána libben. Megkapó látvány, nem lehet betelni vele, így folytatom, míg nem hevesen vonaglani kezd alattam.
- Úgy látom valaki itt örül nekem – vigyorodom el ágyékába búgva a szavakat, abbahagyva „kényeztetését”. Megvárom míg felemeli kis fejét, majd vörös szemeimmel mélyen az övébe nézve kényszerítem, hogy végignézze, amit művelni készülök vele.
Ajkaimmal lefelé haladok finom kis forró combján, éhesen cirógatva bőrét, néha meg-megrándul izma, de könnyedén tartom vissza, végig összekapcsolom tekintetünket.
Lassan megint kibukkannak fogaim, kitátva szám folytatom az érzéki érintéseket, majd combjának belső felére, egy szép kis „P” betűt kanyarintok sima bőrébe, a kibuggyanó vért, pedig lenyalintom róla. Mától az enyém vagy… Csak az enyém kicsi Mica.
Visszafelé haladva beleharapok alsójába, majd tekintetemmel elengedem, hogy szabadon mozoghasson, de még mindig engem néz, ahogy hirtelen oldalra rántva fejem, leszaggatom róla a cuki boxert. Erre már nem lesz szükségünk. Végre láthatom a meztelen igazságot… Hehe… Itt is csodaszép, így meg sem bírom állni kóstolgatás nélkül, de itt már igyekszem nem felsérteni… Vagyis nem nagyon… Mmmm…
Ajkaim közé veszem, és lassan kezdem kényeztetni, majd az utolsó szívásom helyett szemfogaim között húzom végig kis farkát, mire egy hangos „NEE” sikollyal felegyenesedik, de azonnal visszalököm őt a hátára. Mellette térdelek rá a kanapéra, majd csípőjénél fogva rántom őt hasra, és a hátára nehezedem, mikor kászálódni próbál.
- Ne menekülj kicsi Mica… Nem fallak fel, csak megkóstollak, hidd el… élvezni fogod – a végét már csak rekedtesen búgom fülébe, majd rátapadok nyakára, finoman megszívva bőrét. Felsóhajt ahogy végigsimítok ismét testén, majd két ujjam benyálazva lefelé tér lassan ismét. Felhúzom, hogy térdeljen, majd kis terpeszre kényszerítem.
Hmm… Milyen ismerős helyzet… Ugye Mica? Mrrr…
Nedves ujjaimmal combja belső felét ingerlem, és ott is egyetlen ponton, ahol a billogomat helyeztem rá. Visszafojtja sikolyát, pedig olyan szép hangja van.
- Ereszd csak ki… Senki nincs a közelben, nem fogják meghallani – susogom halkan. Hallani akarom…
- Nem… - nyöszörgi dacolva kérésemmel, mire felmorranva karmolok bele másik combjának belő felületére, és végre hallhatom a csodás sikolyt, ami még jobban felizgat. Elégedetten mosolyodom el.
- Ez az… - búgom ismét, majd nyakán is ejtek egy kis karcolást, mert egyszerűen nem bírok betelni csodás végének ízével. Ezzel egy újabb kis löketet nyerve letornázom magamról nadrágomat, hogy az én vágyamat hozzá dörgölhessem fenekéhez. Érezd, hogy mennyire kívánlak! Összerezzen alattam, és össze is csuklik, felszisszenve. Csak nem a csuklója fáj még? Na jó… Csak hogy később ne legyen útban, begyógyítom… egy kicsit, hogy ne fájjon.
Végigsimítok karján, majd csuklóján begyógyítom félig a sebet. Úgy sem tud előlem megszökni…
Újra benyálazom ujjaim, hogy most bejárata körül körözzek, és alaposan benedvesítsem, előkészítve magamnak a terepet. Nyöszörögve remeg meg, mivel egy újabb érzékeny ponton izgatom. Újra felmorranva iszom látványát, ahogy kissé eltátott szájjal, kipirult arccal nyögdécsel, szemeit lesütve. Gyönyörű…
De most én jövök… Felállok, és ágaskodó hímtagommal, közvetlen elé állok, vigyorogva nézek le rá.
- Segíts nekem kicsi Mica – elhúzódna, de megragadom szép kis haját, és egy egész copfba markolva minden tincset rántom vissza magam elé, s eddigi „ kedves” mosolyom helyett komor arcom villantom rá – Ha nem teszed, ígérem fájni fog! – dörgöm hangsúlyozottabban, majd vonakodva néz az előtte álló feladaton. Bizony picinyem… most mind a tiéd. Hehe…
Kidugja kis nyelvét, majd félve végignyal rajta, nem is mer rám nézni, csak lesüti szemeit.
Tovább morgom a csodás érzés hatására, nem beszélve a látványról. Grrr… Mikor már nem bírom tovább, azonnal magam alá teperem, kezemmel szétrántom combjait, csak remegve pislog fel rám, majd összerándul ahogy bejáratához illesztem neves férfiasságomat.
Készülj kicsikém…
- Maradj nyugton – suttogja, és lefektet az autó hátsó ülésére. Előre mászik, a kormány mögé ül, a motor felpörög és elindulunk. Felemelem a fejem, és látom még az elsuhanó épületeket az autó ablakából.
- A legközelebbi kórházba, hogy ellássák a sebeidet.
- Ne! - nyögök fel megriadva.
- Miért?
- Ha meglátnak egy közkórházban, ott is nekem esnének. - Tapasztalatból beszélek. Már jártam így. Például a legutóbbi sérülésemkor is.
Éles kanyarral fordul visszafelé, ezek szerint irányt változtatott.
- Merre mész? - Lassan tápászkodom fel, bár szédülök még.
- Elviszlek az én házamhoz, majd ellátlak.
- Köszönöm… - suttogom meghatottan. Pedig nem lenne kötelessége, és mégis mennyire gondoskodik rólam. Igazán kedves...
Nemsokára meg is érkezünk, kikanalaz a hátsó ülésről, és mivel látja hogy nem vagyok valami jól, becipel és a kanapéra fektet. Még vizet is kapok.
- Köszönöm - csipogom félénken, remegő kezemmel bénán megtartva a poharat próbálok inni egy kicsit. Leül mellém.
– Ez is a munkakörödbe tartozik? Kérdezem halvány mosollyal, de a sebem nagyon lüktet. Megfogja és alaposan megvizsgálja. Hát igen, randa seb.
- Nem - válaszolja, hangja hihetetlenül mély. Sötét szemeit mélyen az enyémbe fúrja. Amikor felfogom, hogy mit is mondott, elvörösödöm. Szóval nem munkaköri... Hát... ez nagyon kedves... igazá...
- Mi...? Peter... - suttogom ledöbbenve, amikor megnyalja vérző sebemet. Szemei vörösen villannak. Mi? Jól láttam? Hitetlenkedve figyelem, ahogy felemeli a fejét, és lassan megnyalja a száját. Szemei valóban vörösek! Elmosolyodik, de cseppet sem barátságosan, tűhegyes szemfogak bukkannak elő szép fogsorán.
- Peter... - nyögöm magamhoz térve, és félelem cikázik végig az egész testemen. Kábán szorítom másik kezemet a halántékomra. - Azt hiszem nagyon beüthettem a fejem - motyogom behunyt szemekkel.
Egy durva lökést érzek, és hátrazuhanok a kanapén, hajam szétterül. Felpillantok rá, reszketve a félelemtől. Nem, nem hallucinálok! Ez a valóság! De mi történik? Mi ez az egész?!
Beletúr a hajamba és vigyorogva simítja végig, torkából ijesztő, mély morgás tör ki, kezdetben halkan, majd lassan felerősödik, ahogy közelebb hajol az arcomhoz.
Rémülten kezdek hátrafelé kúszni, és ő fölöttem térdelve, furcsa mosollyal követ.
- Mit... mit csinálsz? Miért... és mi... mi vagy te...? - dadogom remegve. Sebes kezemet elhúzva tőle, bevetem azt is a hátrakúszás műveletébe, de nem volt jó ötlet, mert éles fájdalom nyilall belé.
Elérem a kanapé kartámláját, így már nem tudok menekülni előle. Hajam aláomlik a támlán túlra, amikor fejemet ráejtem.
- Szerintem te tudod, csak nem akarod elhinni, hogy létezünk... - morogja halkan, testével rám nehezedve. Mellkasára feszítem ép kezemet, de az acélkemény izmokkal ékes test nem akar megmozdulni gyengécske próbálkozásomtól.
- Vá... vámpír vagy...! De hát... ez hogy lehetséges? Azt hittem...
- Igen, az emberek sok mindent hisznek...
Államat megfogva hajtja félre a fejemet, és forró nyelvével végignyalja a nyakamat. Megremegek, és felnyögök a félelemtől, pláne amikor még halkan morogni is kezd, fogaival nyakam bőrét finoman karcolva.
- Isteni a véred... Mica... Alig várom, hogy újra érezzem.
- Ne... - suttogom. - ...ne bánts... kérlek...
- Ha jófiú leszel, nem foglak - súgja, fülcimpámat finoman megnyalva. - Különben is, múlt éjjel sokat ittam már belőled, nem akarlak teljesen legyengíteni, elvégre este jelenésünk van, emlékszel?
- A... az estély... - dadogom.
- Bizony - kuncogja halkan, és felemeli a fejét. Szemei még mindig vörösen izzanak... uhh...
Úgy tűnik, nagyon jól szórakozik valamin... gyanítom élvezi ezt a macska-egér játékot.
Felfogom szavait.
- Múlt éjjel? Nem emlékszem...
- Hát persze hogy nem - vigyorodik el gonoszan, ujjaival végigsimítva mellkasomat. A fekete pólóm mesterséges szakadásai közé csusszannak hosszú, meleg ujjai. Némi körözés után megtalálja az egyik mellbimbómat, és lágy kis köröket rajzolgatva rá folytatja a beszélgetést.
Valamit mond, de nem értem a szavait, mert minden figyelmem a simogatására irányul. Az érintés intimitásától mélyen elpirulok, és zavartan sütöm le szemeimet...
Hasad a szövet anyaga. Felsikkantva próbálok ismét szabadulni, de könnyedén leszorít.
Tűzforró nyelve a számba tör, vad és heves csók... hegyes fogai felsebzik ajkamat... Érzem kezét a mellkasomon, hasamon végigsimítani, majd apró fájdalom szúrását, ahogy végigkarmolja bőrömet. Zihálva szakítja félbe a csókunkat, és én félelemmel vegyes csodálkozással figyelem ledermedve, ahogy véresre karmolt mellkasom fölé hajol. Szemeit az enyémbe fúrva nyalogatja le a kis vörös cseppeket. Nyelvének minden érintésétől apró lávaforró folyamok indulnak el a bőröm alatt, és ágyékomba koncentrálódnak. Nem lehet! Nem lehet, hogy felizgat ezzel! Hiszen... ahh hiszen... nnhhh...
Nyöszörögve, engedelmesen emelem meg a csípőmet, amikor lehúzza rólam a nadrágomat, és ép tenyerembe temetem pipacsvörös pofimat, ahogy alsónadrágom fölé hajol. Végigsimít duzzadó ágyékomon és felmordul.
Munkaadó „kedves” épületemben ülök, újságot lapozgatva. Nem rég értem be, de nem adtak új melót. Elfelejtettem, hogy egyszerre két védencet nem lehet bevállalni, bár… arra számítottam, hogy Micának mára lesz valami elfoglaltsága. Persze megint elfelejtettem hogy tegnap azt mondta koncert után pihenni szokott egy-két napig. Olyan rövid az agyam mostanában, a végén még Cavingtont kell szednem rá… Brrr…
Viszont a vére… Mmmmm… az nagyon finom volt az este, szívesen innék most azonnal is belőle akár. Megnyalom alsó ajkam utána végigsimítok rajta ujjammal, majd a titkárnő felé sandítok. Már megint engem bámul… és kipirult az arca… Értem már miért tartott bent… Chh…
Épp ekkor csörren meg a mobilom, új ismeretlen szám jelenik meg a képernyőn. Vonakodva veszem fel, de már akkor tudom ki az, mikor az első hangját megejti.
- Szeretném megkérdezni… hogy ráér-e most… - szaggatottan beszél és remeg a hangja. Baj van.
- Mi a gond? – kérdem leplezve aggodalmamat.
- Eljöttem egy interjúra, de túl sok az ember – elmondja a címet, még pár szót közben felállok és már indulok is a lift felé.
- Pár perc múlva ott vagyok. Ne menj onnan sehová – mondom határozottan majd leteszem a telefont. Türelmetlenül dobolva lábammal várom hogy lecsengjen a lift, s amint kinyílik az ajtó és már suhanok is. Még szerencse hogy a külső ajtó nyitva volt így láthatatlanul tudnam képességem használni.
Pár perccel később már oda is érek, meglátom a szélen megállt kocsiját. Okos fiú, gyorsan tanul. Beszállok mellé a hátsó ülésre.
Igazán jó kedvemben vagyok… sikerült a tegnapi memóriatörlés, így még mindig teljesen megbízik bennem…. helyes…
- Köszönöm, hogy idejött. Így már jobban is érzem magam – nocsak… hehe…
- Nincs mit. Jól vagy? – kérdem semleges hangon. Fejét rázva válaszol, meglebegtetve tincseit, majd ami az arcába ragadt, kisepri. Végignézek rajta, és belső hangomon morranok fel. Ki az az állat, aki ilyen ruhákat ad rá? Valaki szórakozik velem… Grr… sokkal jobban örülnék, ha azokat a kis szaggatásokat én csináltam volna rá… nem valaki ollóval… Hehh…
- Fáradt vagyok… a tegnapi koncert eléggé megviselt, és a menedzser sem hagyott pihenni… de ez után lesz pár üres órám estig – szerencsétlen… Milyen menedzser ez? Halálra dolgoztatja az ügyfelét? Neki nem egy normális beosztást kéne csinálnia? Még engem sem hajszolnak ennyit – Mehetünk – szól a sofőrnek.
- És este mi lesz? – érdeklődöm tovább, elkényelmesedve az ülésen.
- Estélyre kell mennem. Ha nem gond… szeretném ha ön elkísérne – már megint ez a magázódás… nem szeretem ha egy ilyen finom fiúcska ilyen öregnek néz.
- Te – vágom mondata végére.
- Tessék? – néz rá, nagy szemeivel…
- Tegezz nyugodtan – magyarázom meg egy könnyed mosollyal, amitől kissé megnyugodni látszik.
- Akkor eljössz velem? Ráérsz? – kérdezi újra, számomra is kényelmesebben.
- Még szép – válaszolok még mindig ugyan azzal a mosollyal.
Visszamegyünk az interjújának helyszínére, és feltűnik… mintha több ember lenne mint előbb… Nem értem a rajongókat. Miért ennyire erőszakosak?
Kiszállok a kocsiból, és az embertengert ketté választom, vagy legalábbis az autó körül csinálok helyet neki. Lassacskán ő is kikászálódik a kocsiból, és óvón teszem vállára a kezem. Még jó hogy előbb nem látta az arcom, biztos megrémült volna…
Mikor bevezetem a helyiségbe lenézek rá, épp ekkor nézett ő is, majd félénken süti le szemeit. Kis aranyos. Pedig a színpadon teljesen máshogy viselkedik, akár színésznek is elmehetne. Lehet több rajongója lenne… Huh…
Épp hogy belépünk, máris elszakítják tőlem a drágát, és az asztalhoz vezetik.
Nem is kicsit furcsának találom, hogy egy interjún ennyi rajongó van. Én a csendesebb megbeszélésekhez vagyok szokva, nem ilyen zsibongáshoz. De miatta megteszem, és itt vagyok, kibírom. Rugalmas vagyok, és amúgy is ez a munkám.
Viszonylag nyugodtan folyik az egész, a távolból figyelem őt, ahogy néha pimaszul elmosolyodik, és teljes természetességgel válaszol a kérdésekre. Biztos hozzá van már szokva.
Csak egy pillanat műve az egész, hogy nem figyelek a tömegre, hangosabbá válik a zsivaj, és mire oda kapom tekintetem, már zúdul az embertömeg, letámadva szerencsétlent, azonnal megrándulnak izmaim.
- Peter…! – hallom hangját átszelni a levegőben, és pedig senkivel és semmivel sem törődve rohamozom meg, felkapom és kisietek vele a kocsiba. Összekucorodik erősen kapaszkodik, olyan mint egy rémült kis cica. Mennyivel másabb mint az előbb, mikor lazán beszélgetett.
Kivágom a kocsiajtót, elterelem az embereket a közelből, őt pedig befektetem a hátsó ülésre.
- Semmi baj Mica – csapom be a kocsiajtót mikor beszállok mellé, látom hogy még a szemeit is összeszorította - A kocsiban vagyunk, biztonságban vagy. Nyisd ki a szemed – szólok rá, lassan kinyitja pilláit és felnéz rám. Teljesen rémült, ez a szemein is látszik, ragaszkodón, görcsösen tart még ujjaival, csak lassan old fel. A kocsi ajtaja és ablakai részben hangszigeteltek, így csak csekély része szűrődik át a zajoknak.
- Jól vagy? – megfogom kissé remegő kezét, ekkor megüti orrom fémes-édes vérének illata. Ez egyre jobban hasonlít kínzásra mint munkára.
- Nem vészes… - motyogja félénken. Valamiért túl erős az illat pedig ez csak egy kis seb.
- Máshol is megsérültél? - ha nem lenne nagy önuralmam már rég rávetettem volna magam, és vérének illata betölti az egész autót, már tényleg nem sok kell és nem törődve a kinti tömeggel…
- Amikor… a földre löktek megütöttem a fejem… - sejtettem. Végre megérkeztek a rendőrök, ezt vártam már, mert elegem van ebből a csőcselékből. Az egyik ilyen túlbuzgó tagot épp a kocsinak csapják, Mica kissé felsikkanva markolja meg ruhám, közel rántva magához. Átkarolom a hátánál, nem akarom a fejét megfogni, de hogy így közelebb hajolt jobban érzem. Mrrr… Óvatosan lelazítom magamról ujjait, és lefektetem.
- Maradj nyugton – suttogom közel hajolva arcához, majd az első ülésre vetem magam, be sem kapcsolom az övet, csak a gázra taposok. Amint felbőg a motor, mindenki elugrik előle, én pedig könnyedén indulhatok meg vele, gyorsan ki is hajtunk a tömegből.
- Hova viszel? – kérdi kissé nyöszörögve, a visszapillantóban nem látom őt, így biztosan fekszik még.
- A legközelebbi kórházba, hogy ellássák a sebeidet – válaszolok gyorsan, közben lehúzom az ablakon, hogy bejöjjön a friss levegő és ne őrjítsen meg teljesen vérének bódító illata.
- Ne! – kiált fel kicsit erősebben, fél szemmel hátra fordulok és könnyek buknak ki szeméből. Mi a baj a kórházzal vajon?
- Miért? – kérdem megint az utat figyelve, lassítok, mert már nem kell sehonnan sem kimenekülnünk.
- Ha meglátnak egy közkórházban, ott is nekem esnének – igaza van. De egyre sápadtabban néz ki, látom hogy nincs jól, bár ez a rémültség mellékhatása is lehet. Gondolkodom egy ideig, majd az egyik saroknál lefordulva visszafordítom az irányt.
- Merre mész? – ül fel végre, de bár ne tette volna.
- Elviszlek az én házamhoz, majd ellátlak – fejemben nem véletlenül jelennek meg gonosz kis gondolatok, de ezzel is csak kínzom magam. Óvatosnak kell lennem vele… nagyon…
- Köszönöm… - mondja egyre halkabban.
Újra beletaposok, és alig tíz perccel később már lefékezek a házam előtt. A mellékutcák és a dugómentes utak előnye.
kiszállok és gyorsan kinyitom neki az ajtót, kisegítem.
- Fel tudsz állni? – fogom meg karját, de látom hogy tartanom kell.
- Azt hiszem… - nyöszörgi, de amint kilép összecsuklik, és hasához kapva tartom meg.
Összevakarom szegényt és becsapva a kocsiajtót viszem be a házba.
Lefektetem a kanapéra és hozok neki vizet. El sem hiszem hogy ennyire… legyengít a belső viszály a vérszomjammal. El kell foglalnom magam valamivel hogy megnyugodjam. Éjjel vadászni fogok annyi szent.
- Köszönöm – veszi el az üvegpoharat, és lassan kortyolni kezd, majd mikor eleget ivott leteszi, közben leülök mellé, a lába mögöttem pihen – Ez is a munkakörödbe tartozik? – mosolyodik el bágyadtan, majd felszisszenve kapja magához vérző kezét. A csuklóján van egy kis sem, és ahogy eddig lelógatta végigfolyt rajta. Nem… nem bírom. Magamhoz rántom kezét, de vigyázok ne fájjon nagyon neki.
- Nem - nézek szemébe, közben számhoz emelem kis kezét, és ennek hatására kezd visszatérni arcába a szín. Szám sarkába apró mosoly szökik, és ahogy orromba kúszik ez az édes illat… tényleg nem bírom tovább. Nyelvem lassan kidugom, és végignyalom sebét, végig lekanyarintom a kibyuggyant várát, lehunyom pilláim, érzem ahogy fejemben és mellkasomban egyaránt zúg, tombol a vérszomj és az éhség.
- Mi…? Peter… - mondja elhaló hangon, ekkor akaratlanul is rá nézek, vörösen felvillanó szemekkel.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 10. 06. 11:19:34
A kocsiban a sofőrt utasítom, hogy most haza vigyen, ő pedig kérdően pillant rám. Fekete szemei csillognak az autó félhomályában. Ahogy kényelmesen ül velem szemben... hiába tűnik lazának, inkább emlékeztet egy ugrásra kész ragadozónak. Máskor ez megrémítene, de most örülök ennek, mert jó érzés egy ilyen ember védelmében lenni. Mellette végre biztonságban érzem magam.
- Hogy érted hogy most haza?
- Ja igen - eresztek meg egy kimerült mosolyt. - Ahol az este voltam, az a szüleim háza. Ott a koncertekre szoktak felkészíteni, de utána a saját lakásomba megyek, ahol nyugodtan tudok pihenni egy-egy fellépés után.
Azt már nem említem neki, hogy azt nem ismerik a rajongók és nyugtom van tőlük.
- Értem.
Mély hangja végigsimogatja az autó belsejét.
Útközben kíváncsian faggatom, hiszen még soha nem volt alkalmam testőrrel beszélgetni. Kíváncsi vagyok a munkájára. Kedvesen válaszolgat, néha kitér ugyan, de nem vészes.
A házam ajtajában meglepetten pillantok fel rá. Utánam jött.
- Maga nem megy?
- Mindjárt itt lesz a saját autóm, addig várok... - feleli türelmesen. Oh értem. Rámosolygok.
- Jöjjön be, ne várjon itt kint a hidegben.
Bemegyünk, és a sötétben nekiütközöm valakinek. Rémülten kapok levegő után, és elesnék ha nem kapna el. Amikor végre rájövök hogy ő az, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Már azt hittem... huh...
- Máskor vigyázz magadra... - mondja, és elmosolyodik. Igazi mosollyal, amiről azt hittem, nem is tudja... és...
Mi? Azok meg... Mekkora szemfogak?! És a szemei... vörösen izzanak...!!!
Rémülten kapok levegő után hogy felsikoltsak, de erős keze számra tapad.
Ha erőm teljében lennék, akkor sem tudnék kiszabadulni satuként szorító karjaiból. Felemel, mély hangja szinte karcolja a levegőt.
- Maradj csendben, és nem fog fájni... annyira...
Ijedten bólintok, tenyerébe szuszogva, rémülten. Alig látok valamit a sötétben... félek...
Valami puhára hajít, azt hiszem a kanapém az... Mivel elengedett, hasra perdülve próbálok elmenekülni, de hátamra nehezedik és leszorít. Nyöszörögve próbálok küzdeni, de gyenge vagyok és kimerült... és ha sikítanék, akkor feldühíteném és bántana... érzem...
Forró leheletét érzem nyakamon, majd tenyerét hasamon és mellkasomon végigsimítani... Bizsergető érzés, és talán kellemes is lenne, ha nem rettegnék annyira. Istenem! Bántani fog...!
Ahh jézusom... engem simogat... egy férfi....
Lángoló arccal hunyom be szemeimet, és zavartan vörösödöm el még jobban, amikor önkéntelenül is felnyögök egy érintéstől. Jaj nekem...
Fenekemhez nyomódik valami kemény, és amikor felfogom mi is az. Vadul remegve hajtom le a fejem. Félek...
Szövet hasadásának jellegzetes hangja után megérzem forró száját csupasz vállamon. Félek... félek... istenem...
- Mica-chan... - dörmögi halkan a fülembe. - Nyugodj meg...
Ujjai végigcirógatják testem, és nadrágomba is becsusszannak. Halkan felmorranva fogja meg péniszemet, és én rémülten markolok a kanapém párnájába. Ahh... ne... jaj ne...
Nyögdécselve tűröm, hogy simogasson ott lent, ahol még soha senki, és arcom szinte lángra gyúl a szégyentől.
Hajamba túrva markolja meg tincseimet, és meglepő gyengédséggel fordítja fejemet maga felé. Forró nyelvével lassan nyalja körbe ajkaimat, majd becsusszan a számba. Csókolóztam már lányokkal, de ez a csók más... Arcomat cirógatja minden légvétele, finom fűszeres, nehéz illata eltompítja érzékeimet... Végigsimít szájpadlásomon és fogaimon nyelvével, majd lassú, érzéki körözéssel mélyíti el a csókot. Olyan hatással van rám, amit még soha nem éreztem... Szinte sistereg a bőröm a forróságtól, és péniszem úgy lüktet, hogy szinte felrobbanok a kezében. Nyöszörögve dörgölőzök hozzá akaratom ellenére, annyira finom amit csinál...
Kezemet ágyékára vezeti, és én ahogy megérzem mekkora és mennyire kemény, rémülten rántanám el, de nem engedi. Rászorítja, úgy folytatja tovább az én kényeztetésem. Remegek, bizsergek és zsibbadok... olyan furcsán érzem magam...
Forró ajka, nyelve nyakam érzékeny bőrét perzselik. Ahh... mennyire különös érzés...
Kihúzza kezét a bugyimból, és én elégedetlenül nyüszögök halkan. Ne... csináld még...
Mielőtt összezuhannék, hasam alá nyúlva megtart.
Fájdalom hasít a nyakamba.
Megharapott! Istenem... belém harapott!
- Ne...! - sikoltom, de hiába minden vergődés és küzdelem. Karjai olyan izmosak és kemények mint az acél.
Könnyeim kicsordulnak, amikor végre megértem mi ez az egész.
Egy vámpír.
Azt hittem nem léteznek ilyen lények, de ezek szerint igen. Minden egyes korttyal amit magához vesz, gyengébbnek érzem magam. Szédülök...
Még kábán érzékelem hogy elenged és a kanapéra ejt... puha ajka homlokomon és valami hűvösség...
Csend.
Hideg.
***
Erős fejfájásra ébredek. Lüktető homlokomra szorítom kezemet, úgy ülök fel nyöszörögve. Nehezemre esik a mozgás, és gyenge is vagyok. Uhh úgy fest tegnap este a koncrten nagyon túlhajtottam magam...
A fürdőszobában csodálkozva nézem szakadt pólómat. Nem emlékszem mikor szakadt el...
Amikor az ajtóban elbúcsúztam a testőrömtől, még nem volt ilyen. Vagy már akkor is?! Ki tudja...
Vállat vonva állok a zuhany alá.
Megérkezik a bejárónőm is, és mire végzek, már a konyhaasztalon gőzölög a reggeli tejeskávém és illatozik az étel. Farkaséhesen vetem rá magam, közben Boko-channal beszélgetek. Anyáméknak is ő dolgozik, egyféle pótanyaként üzemel nálam.
Elköszönök tőle, és már a kapuban is áll a kocsim, benne ül menedzserem is. Meglepetten nézek rá.
- Te hogyhogy itt vagy? Csak hangfelvételre megyek a stúdióba, nem?
- Utána interjút adsz, ezért vagyok itt.
Sóhajtva dőlök hátra az ülésen. Fáradt vagyok és gyenge. Nincs kedvem most ehhez, de nem említem. Úgysem vonhatom ki alóla magam.
Ekkor eszembe jut valami.
- Add ide légyszi a testőröm telefonszámát, hogy bármikor hívhassam ha szükségem van rá.
- Rendben, tessék - nyújtja át a kártyát. Bepötyögöm a telefonomba. - Na és tegnap jól végezte a dolgát? Elégedett vagy vele?
- Ugyan miért? Tudod, hogy a koncert után másnap pihenni szoktam. Az is nagy szívesség részemről, hogy most hajlandó vagyok bemenni a stúdióba, és interjút is adok. Este pihenni szeretnék, nem érzem jól magam.
Szomorúan rázza a fejét.
- Sajnálom. A lemezcéged estélyt rendez, te is kaptál meghívót még két hete. Emlékszel?
- Az ma lesz? Fenébe...
A hangfelvétel után jön az interjú. Mint megtudom, egy népszerű kávézóban lesz.
Kint a kocsiban ülve összerándul a gyomrom amikor meglátom a tömeget. Ez nem lesz így jó...
Kínosan feszengve igazítom meg tapadós fekete pólómat, aminek mesterséges szakadási többet mutatnak mint takarnak. Nem értem miért kellett ezt felvenni... A designer ragaszkodott hozzá. És most a mesterséges tépések mellett valódiak is lesznek, ha védelem nélkül szállok ki a kocsiból.
- Hajtson tovább, és egy csendes helyen álljon meg - adom ki az utasítást a sofőrömnek, és előveszem a telefonomat. Idegesen tárcsázom Peter számát. Két rövid kicsöngés után már bele is szól mély hangja.
- Oh hello - mondja, miután köszönök és bemutatkozom neki.
- Szeretném megkérdezni... hogy ráér-e most...
- Mi a gond?
Pár szóban felvázolom neki a dolgot. Megkérdezi a címet.
- Pár perc múlva ott vagyok. Ne menj onnan sehová.
Bontja a vonalat, és én megnyugodva teszem el a készüléket.
Alig pár perc múlva már nyílik is a kocsiajtó, és ő ül be mellém. Hű... ez gyors volt. Még a kocsiját sem hallottam közeledni.
Fellélegezve mosolygok rá.
- Köszönöm, hogy eljött. Így már jobban is érzem magam.
- Nincs mit - biccent az arcomat fürkészve. - Jól vagy?
Megrázom fejemet, hajam arcomba hullik de kisimítom egy türelmetlen mozdulattal.
- Fáradt vagyok... a tegnapi koncert eléggé megviselt, és a menedzser sem hagyott pihenni... de ez után lesz pár üres órám estig.
Előre szólok a sofőrnek:
- Mehetünk.
- És este mi lesz? - kérdezi Peter, és hanyagul keresztbe tett lábbal néz rám. Sötét szemei mintha a lelkembe látnának, arcán figyelem.
- Estélyre kell mennem. Ha nem gond... szeretném ha ön kísérne el.
- Te.
- Tessék? - pislogok értetlenül.
- Tegezz nyugodtan - villant rám egy halvány mosolyt. Feloldódva viszonzom és bólintok.
- Akkor eljössz velem? Ráérsz?
- Még szép.
Megáll a kocsi, ő kipattan, és helyet csinál nekem. Amikor kiszállok, óvón karolja át vállamat, úgy vezet be. Erős kezét figyelem a vállamon. Jó érzés... olyan biztonságot nyújtó...
Az ajtóban elenged, és én zavartan pillantok fel rá. Sötét szemeivel találkozik tekintetem és én elkapom róla hirtelen. Észre vette hogy bámulom. Jaj a fenébe... elpirultam. Remélem nem veszi észre.
Mellénk lép egy szervező, és elvezet testőrömtől a riporterek asztalához. Kamerák, újságírók és a helyiség másik felében elkülönítetten a rajongók. Sikolyok és kiabálások...
Mosolyogva integetek nekik, és helyet foglalok a székemben. Ezúttal nincs rajtam piercing, szerencsére a designer szerint szükségtelen. Én kezdettől fogva ezt papoltam neki, de hát... na mindegy.
Válaszolok a kérdésekre, barátságosan és jókedvűen. Néha pimasz megjegyzéseket is teszek, ahogy ezt elvárják tőlem, de nem sértően.
Hirtelen éktelen zsivaj tör ki, és dermedten figyelem ahogy a kordont átszakítva szaladnak felénk az emberek. Jézusom!
Hirtelen történik minden. Valaki kiabál, hogy őrség, és valaki más sikolt is. Egy rajongó már előttem is áll, és védekezően felemelt karomat megragadva ránt egyet rajtam. A földre zuhanok.
- Peter...! - sikoltom rémülten, és már érzem is erős karjait. Felemel a levegőbe, és kiszalad velem. Egy elé álló férfit meglegyint öklével, szabaddá téve az utunkat.
Remegve kapaszkodom a nyakába, és szorosan behunyom szemeimet.
Ez már nem az első eset, hogy megtámadnak, de mindig nagyon sokkol.
Valami puhára fektet.
- Semmi baj Mica - hallom Peter mély hangját. - A kocsiban vagyunk, biztonságban vagy. Nyisd ki a szemed.
Felnézek rá. A csendben csak az én reszketeg zihálásom hallani. Tétován engedem el őt, pedig most akár órákon át csüngenék a nyakában, annyira kikészültem.
- Jól vagy? - kérdezi. Félénken biccentek, majd felszisszenek amikor vérző kezemet megfogja és megnézi.
- Nem vészes... - suttogom. Képtelen lennék hangosabban beszélni, mert akkor félek hogy elsírnám magam.
- Máshol is megsérültél? - kérdezi komoran csillogó szemekkel. Most kissé ijesztő... de lehet hogy csak a sokk miatt.
- Amikor... a földre löktek megütöttem a fejem...
Ujjaim halántékomra simítom, és meleg nedvességet érzek. Úgy fest oda is szereztem egy sebet.
Valami hirtelen a kocsi oldalához csapódik, és én ijedten összerándulok.
Mögötte haladok, körbekémlelem a helyet, ahová kerültem. Elég ritka, hogy fellépésre visznek. Meglátok pár muksót, akik folyton beszélnek, szervezkednek és idegesek is… Grr… micsoda meló… nem vállalnám semmi pénzért…
Női sikolyokat hallok, tömeg zsibongását, ki sem nézek, érzem a sok-sok ember jelenlétét. Mennyi vacsinak való… nyami..
de most csak egy valamire fáj a fogam… A kicsi Micára…
- Maga! – mutat felém egy szőke pasas egy tollal – Menjen ki…
- Nem! – szakítja félbe a kis sztár – Ő a közelemben marad – utasítja a pasit, aki nehézkesen, de rábólint. Látszik, hogy vele még ellenkezni sem érdemes.
- De ne legyen útban – Chh… micsoda alak…
- Igyekszem – nyögöm unottan válaszként. Megnyugodhatsz, nem fogok semmit zavarni.
Mica-chan felém fordul, végig futtatja rajtam szemeit, majd mielőtt még aprót elmosolyodnék, már fel is taszigálják szerencsétlent a színpadra, mert idő van.
Amint kilép a közönség elé, azonnal visongani kezdenek. Látom nagyon szeretik a kissrácot.
A szokásos időhúzással fokozza a hangulatot, majd végre rákezd a zenélésre.
Hmm… jellegzetes énekhangja van, talán ismerős is. Valamelyik éjszaka hallhattam hangját… Talán…
~*~
Csak egy eldugott szegletben támasztom épp vállammal a falat, szokásomhoz híven. De most nem fogok vadászni, csak hallgatom a koncertet a háttérből. Nincs szükségem rá hogy lássam, elég nekem hallani is.
- Tessék… ezt majd add neki! – nyomnak a kezembe egy flakon ásványvizet, majd tovább is suhan az alak. Mondjuk… egy kérlek… vagy egy hasonló szónak örültem volna… Vámpír vagyon, nem tahó…
Elköszön a sokadik plusz szám után imádott közönségétől, majd futó dobbantásokkal lesiet a színpadról, izzadtan és lihegve. Amint meglát rögtön felém is jön, megáll előttem, én pedig szó nélkül odaadom a vizet neki, amire „megkértek”.
Nem sok időm van erotikus „műsorát” végignézni, amint a vizet mohón kortyolgatva mellé is cseppen, majd magára önti a maradékot, mert azonnal körbeveszik a szervezők.
Csak ennyi szerencséd volt hirtelen… többet ilyen ne játssz előttem kicsike…
Kilép a rajongó gyűrűből, és megint felém néz.
- jöjjön kérem – na.. ez az a hangnem amit szeretek. Egy bólintással válaszolok, és követem is. Bevisz magánöltözőjébe, ami minden tiszta cicoma és csecse-becse… juj… remélem ez nem az ő ízlése. Bár ahogy arckifejezéséből látom, szerencsére neki sem tetszik.
Leveti magát egy puha ülőalkalmatosságra, majd leveszi a mű szájékszereit.
- Még a nevét sem tudom… - lihegi, még kissé kifáradtan. De igaza van. Az egy dolog, hogy én tudom a nevét a papírjaiból, de illett volna bemutatkoznom.
- Peter – felelek egyszerűen, majd zsebre dugott kezekkel kémlelek körbe, hisz ez a munkám.
Minden részt, rést, díszt és tárgyat ami a falon lóg, vagy a szobában van. Ő még mindig kényelmesen terül el, kár, hogy perpillanat nincs időm ő figyelni.
Mire végzek mindennel, már meg is untam ezt a helyet. Lehet hogy kettesben vagyunk, de érzékelem, hogy túl sokan vannak még itt… Nem ajánlatos itt megtámadnom a kicsikét, nagyon felfigyelnének a zajokra…
Még nem…
- Meddig maradunk itt? – kérdezem, kíváncsian, majd vetek egy pillantást egy sminkekkel telepakolt tükrös szerkényre.
- Nem sokáig, - helyes – csak most nagyon kimerült vagyok… kell egy pár perc… és zuhanyozni is szeretnék, mihelyt lesz elég energiám rá – válaszol kimerítően. Zuhany? Hmm… milyen jó ötlet…
Felkel a kanapéról, és sejtésem szerint a zuhanyzóba tipeg. Hallom is a vizet csobogni egy kis idő után… Nagy… sőt, hatalmas a kísértés… egyre jobban feltüzel a fiúcska. Direkt csinálja?
Kétlem. Egyszerűen ő ilyen…
Mikor végzett kijön, rendezett és száraz ruházatban. Éppen ideje volt már… Sokkal nyugtatóbb perpillanat egy ilyen ruházatban látni, mint abban a tapadós cuccban.
- Mehetünk ha gondolja – szólal meg félénken. Teljesen más mint amit a színpadon hallottam.
- Biztos? Nem akarsz még pihenni egy kicsit? Alig állsz a lábadon – állapítom meg, ahogy végignézek rajta. Elég fáradtnak látszik, pedig nekem is sokkal jobb lenne, ha fittebb lenne.
megrázza kis buksiját, és hosszú tincsei csillanva lengenek feje körül minden mozdulatára.
- Menni fog. Ha meg szétesnék, ön összekapar – milyen kis aranyos… hát persze hogy összeszedlek. Meg felszedlek, aztán leszedlek magamról ha elfáradtál. Hehe…
Gondolatomra apró mosoly kúszik arcomra, és magabiztosan kinyitom előtte az ajtót, majd kiterelem, és követem őt az autójáig.
~*~
A kocsi ajtót is kinyitom előtte, utána beszállok vele szemben, és elhelyezkedem kényelmesen. Egyik lában lazán átvetem másik felett, karom elnyúlik az ülésen. Hol az ablakon nézek ki, hogy pedig a kis Micára vetem laposan tekintetem, hogy ne vegye észre.
- Most haza vigyen kérem! – utasít előre a sofőrnek, aki bólint. Hmm…
- Hogy érted hogy most haza? – vonom fel egyik szemöldököm. Azt hittem, hogy ahova mentem érte, az a lakása. Úgy néz ki, hogy tévedtem.
- Ja igen… - mosolyodik el édesen - Ahol az este voltam, az a szüleim lakása. Ott a koncertekre szoktak felkészíteni. De utána a saját lakásomba megyek, ahol nyugodtan tudok pihenni egy-egy fellépés után – válaszol készségesen. Így már érthető. Kissé elmosolyodom, hisz számomra ez csak egy még jobb és kedvezőbb tényező. Nagyon is…
- Értem – válaszolom megnyugodva. És ujjaim összefűzöm hasamon, majd megint kinézek az ablakon, de előtte tisztán végigfuttatom rajta szemeim. Hmm mennyi mindent tehetnék vele.
Néhány apróbb szóváltás történik csupán az út során, mikor Mica a munkámról kérdezget apróságokat. Persze csak publikus dolgokat mondhatok, de elég is. nem kel tudnia, hogy mennyi féle embert védtem én már meg.
Lassan megérkezünk egy nagy és talán szerénynek mondható lakáshoz, egy sztárhoz képest. Szép kis hely. Kiszállok, majd tartom neki az ajtót, és be is csapom, majd a sofőr ablakához lépek, míg a fiúcska a kapuhoz siet.
- Menjen nyugodtan, már rácsipogtam a munkaadómra, nemsokára küldik a kocsimat – mosolyodom rá félszegen, majd megint csak bólint, és el is hajt. Kicsit utána nézek, majd Mica-chan felé figyelek, aki látja, hogy nélkülem hajt tovább a kocsi.
- Maga nem megy? – nyitja ki a kaput, de még nem lép be, csak félig.
- Mindjárt itt lesz a saját autóm, addig várok… - teszem zsebre kezeim, majd kissé előre biccentett fejjel nézek rá. Arcocskájára mosoly kerül, ahogy végignéz rajtam.
- Jöjjön be, ne várjon itt kint a hidegben – biccent fejével, és alig bírom visszatartani gonosz mosolyom. Ennyire nem lehet könnyű dolgom…
Biccentek, majd közel lépek hozzá. Most ő kísér, hisz az ő lakásához tartunk. Megáll az ajtó előtt, ami felett automatikusan felvillan egy lámpa, biztos mozgásérzékelős. De vakít grrrr…
Kinyitja az ajtót, és belép előre. Direkt hamarabb lépek én is, így alig tesz pár lépést, megbotlik bennem, mielőtt a lámpát felkapcsolhatná a szobában.
Megijed, de mielőtt teljesen leesne, előre hajolva dereka után kapok, és átkarolom a föld felett, majd magam felé fordítom. Megnyugodva sóhajt egyet, és felcsillannak rám szemei… Olyan ellenállhatatlan… nem is bírom tovább…
- Máskor vigyázz magadra… - vigyorodom el, szemfogaim előbukkannak, becsapom magam mögött az ajtót, és szemeim halvány vörös fénnyel kezdenek ragyogni.
Látom ahogy kis szemei elkerekednek, mert nem hiszi el amit lát, gondolom én. Kis száját tátva hagyja, levegőhöz is alig jut, nemhogy még sikítani tudjon, bár nem kell sok és az is következhet. Betapasztom a száját, és kissé megemelem.
- Maradj csendben, és nem fog fájni… annyira… - súgom a vérég. nagyon piciket biccent, én pedig elvigyorodva dobom a kanapéra. Még szerencse, hogy én rendesen látok a sötétben is.
hallom ahogy elvágódik háttal, de olyan puhára érkezett, hogy biztos semmi baja.
Levetem öltönyöm, és kezdem kilazítani nyakkendőm.
Megfordulva kezdene el menekülni a kanapén feltérdelve, de nem hagyom, hogy lemásszon onnan, most ott pont jó helyen van.
Mögé térdelek, átkarolom hasánál, és lefogom. Nyöszörög, de nem akar hangoskodni, mert tudja nagyobb baja lesz belőle. Okos fiú… nyakába lehelek, kezem becsúszik pólója alá és finom kis testén simítok végig élvezettel. Olyan fiinom falatka vagy te grrr… Halkan felnyög, ahogy kis mellbimbóját is elérem, én pedig résnyire nyitott ajkakkal, élveteg mosollyal nézem hátulról arcát. Kis édes…
Ágyékom pucsító kis fenekéhez dörgölöm, hogy érezze mit is akarok tőle, bár most ösztönöm túlszárnyalta józan eszem. Vissza kell kissé fognom magam.
Beletúrok hajamba, és sóhajtok egyet, majd letépem róla a szép kis pólót, és csókokkal hintem vállát. Olyan puha bőre van, élvezet lesz mikor nyakánál fogam áthasítja ezt a réteget. Ahh…
- Mica-chan… nyugodj meg… - csitítgatom, ahogy érzem testének remegését. Lefelé simogatom, és kezem betéved nadrágjába, majd rámarkolok a lényegre. Látom nem hagyta hidegen lágy érintésem, igen… Tombol bennem a vérszomj és a vágy, már alig várom, hogy megízlelhessem, hisz már illata is olyan csodálatos. A karfába kapaszkodik, szinte már körmeit vájja bele, szemei összeszorítva, résnyire nyitott kis ajkakkal nyögdécsel. Szabad kezemmel megmarkolom haját, majd finoman oldalra rántom, hogy megcsókolhassam ezt a kis ál vadóckát a nélkül, hogy felsérteném ajkát.
Olyan édes és porhanyós falat… meg akarom kapni, most azonnal!
De józan eszem sem hagyhatom el… Nem szabad elfeledni, hogy hosszú ideig még a munkaalanyom lesz, és ha túlságosan betöröm, vagy talán meg is ölöm, az nem vetne rám jó fényt. Vigyáznom kell még, mert az alap képességeim is határosak.
Ahh fenébe az egésszel… Miért kellett egy ilyen édes ukét kifognom? Nem hittem volna, hogy ennyi baj van vele.
Jellegzetes hangja nyögéseiben is megnyilvánul, ringani kezdett csípője, mintha nagyon is élvezné a dolgot. Nem semmi fiúcska. Legszívesebben most letépném róla ezt a farmert is, hogy kegyetlenül a magamévá tegyem mielőtt iszom belőle, de még nem lehet… majd idővel… azt is megtehetem.
Elengedem haját, majd megfogom egyik kezecskéjét, hogy hátra tereljem, egészen ágyékomig, hogy megfoghassa, de smint rájön mit is tapogat oly’ kíváncsian, félve húzná vissza kezét, de nem engedem. Érezd, hogy kívánlak te kis daloló madárka… Érezd mennyit szenvedek most édes külsőd miatt, mindjárt szétrobbanok. Arg.
Nem hagyhatom hogy elmenjen, pedig látom rajta, nem sok kell már. De milyen vadász lennék én, ha hagynám, hogy áldozatom élvezze a dolgot én meg nem? Csorba esne hírnevemen.
Hozzá simulok hátához, nyakát kezdem el nyalogatni, abbahagyom kényeztetését, és csalódott sóhaját hallom, mikor kezem kiveszem nadrágjából.
Már épp ernyedne el, hisz fárasztó, ha valaki várja a beteljesülést és nem kapja meg, de hasánál megtartom, erősebben felvillannak szemeim, majd határozottan harapok bele nyakának finom ívébe.
Vérének csodás íze csorog végig nyelvemen és torkomon, azonnal felpezsdít, és mohóvá tesz. Annyira finom, hogy kiinnám az egészet, ha eszem nem működne rendesen. Felsikolt mikor megérzi mit is tettem vele. kapálózna de erősen szorítom le karjait.
Mikor úgy érzem eleget ittam, halkan cuppanva válok el nyakától, és a mellé csurrant vért maradéktalanul lenyalogatom.
Ez volt aztán a mennyei vacsi. Megéri még többször is inni belőle majd…
Könnyezve, meggyalázottan hull a kanapéra, majd kimerültségtől összerogyva csúszik le, és alszik el kisírt szemekkel.
Lemászom róla, és rendezem ruházatom. Most jön a nehezebbik része, amit már régen használtam.
Kezemben egy pillanatra kék fény villan, de meggondolom magam.
Olyan puha kis ajkai voltak…
Felé hajolok, majd szám halvány kéken csillan fel, és egy kis csókod adva ajkaira majd inkább fejére törölöm ki emlékeit.
Muszáj megtennem, ha nem akarom, hogy holnap fel is jelentsen. Úgy kell alakítani gondolatait, hogy mindenképp jól jöjjek ki belőle.
Végigsimítok nyakán, hogy begyógyítsam a hegeket. A pólóját felkapom, és mivel hirtelen nem találok takarót, így úgy hagyom. Rávetek egy utolsó pillantást, majd kimegyek a házból. Az ajtó előtt még vigyorogva nyalom meg a számat. Nagyon finom vére van a kicsikének, még jó is hogy életben hagyom egy jó ideig.
Körbenézek, hogy nem figyel e valahol valaki, de mivel tiszta a terep, sebességem használva futok haza.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 08. 13. 23:06:54
Szomorúan hajtom le a fejem, és biccentek egyet. Nem örülök, de szükséges lépés. A karom még mindig fáj a legutóbbi rajongói támadás miatt. Majdnem széttéptek a kamaszlányok, amikor észrevettek a cukrászdában. Már nem biztonságos egyedül kilépnem az utcára, amióta megjelent az új nagylemezem.
- Hidd el, észre sem veszed majd. Kettő folyton melletted lesz, nagyon megbízhatóak és jól képzettek, na meg persze piszok drágák is - nevet fel menedzserem. Fanyarul elmosolyodom. A pénz annyira nem számít úgy sem.
Az ablakhoz sétálok, és a függönyt félrehúzva pillantok ki. Vakuk villannak, női sikolyok zendülnek fel. Komoran nézem.
- Mikor kezdenek?
- A holnapi fellépésedre már ők kísérnek, addig bírd ki.
Sóhajtva fordulok el az ablaktól.
*
A tükörképemet szemlélem. Hosszú, fekete hajamat fésüli éppen a fodrászom, a stylistom pedig előkészíti a ruhát amit ma este veszek fel. Fekete, tapadós nadrág és ing, amely a köldökömig kigombolva lesz.
Felöltözöm.
A sminkes bepúderezi az arcomat.
Odakint felbolydul a nép, a hangok alapján jött valaki.
Befejezi a stylist az utolsó simításokat, és kisietek az öltözőszobából. Odakint fekete öltönyben már az új testőreim egyike áll. Markáns, férfias arcában csillognak félelmetes, sötét szemei. Nagyon magas, nagyon izmos... Megrettenek tőle, de nem mutatom ki.
Viszonzom köszönését.
- Vannak kint? - kérdezem félénken.
- Igen... - Mély hangja tovább fokozza külsejének hatását. - De lassan ideje is lenne menni.
Sóhajtva biccentek, és számra csatolom a piercingeket. Mágneses kis vacakok. Nem voltam hajlandó belemenni a stylistok ajánlatába, de ennyi engedményt kaptak tőlem. Gyűlölöm a fájdalmat, a sérüléseket és a vér látványától elájulok. Ergo: engem ne szurkáljanak össze.
Elindulunk kifelé.
Az ajtóban megtorpanok, ahogy a kinti sikoltozást és kiabálást meghallom. Próbálok bátorságot gyűjteni, és tétován megsimogatom alkaromat. A hosszú ujjú ing alatt ott vannak a sebek... ahol összekarmolt egy rajongóm két napja. Szörnyen vérzett akkor.
- Nyugalom… azért vagyok itt, hogy megvédjelek… - hallom mély hangját testőrömnek, és kezét érzem hátamon. Tétován pislogok fel rá. Honnan tudja, hogy félek? Ennyire látszik? Szemei határozottan csillognak, bíztató biccentése erőt tölt belém. Igen, benne bízhatok... meg fog védeni ha úgy adódik.
Kilépünk az ajtón, és kivezet a kocsihoz. Lehajtott fejjel követem, hogy ne vakítsanak el a vakuvillanások.
Velem szemben ül le, magamon érzem tekintetét. Valami nem stimmel. Nem ketten kellene lenniük?
Tétován rákérdezek.
- Igen, így is van... de a társam pont ma nem ért rá, így elvállaltam a mai napot egyedül.
- Remélem kint is fog majd bírni velük - jegyzem meg halkan. Elvégre a koncertemen jó sokan lesznek, és habár a rendezvényszervezők felbéreltek sok biztonsági őrt, mindig van egy-két fanatikus, aki átjut rajtuk.
- Persze. Ez a hivatásom. Nem lesz semmi baj.
Hát jó.
A hátsó bejáraton megyünk be. Pirulva jegyzem meg, hogy ez az egyszerű ötlet nekem még eszembe sem jutott, de ő csak halványan elmosolyodik. Hát mit ne mondjak, ettől sem lett bizalomgerjesztőbb. Félelmetes alak.
Beérünk, és a szervezők, fejükön headsettel csicseregve körülzsongnak. A zenekar már a színpadon van, épp bemelegítenek, a nézőtér zsúfolt. Mielőtt elszakítanak a testőrömtől, még hátrapillantok. Erőt merítek a látványából, és már megnyugodnék, amikor rászólnak hogy odakint várjon meg.
- Nem! - vágok közbe, és megtorpanok. - Ő a közelemben marad.
Elnémul mindenki néhány másodpercig, majd beleegyezik a főszervező.
- De ne legyen útban - morogja.
- Igyekszem - húzza el ő a száját, és ekkor eszembe jut, hogy még a nevét sem tudom. Nyitom a számat hogy megkérdezzem, de már el is rángatnak tőle és a színpad felé taszigálnak. A színpad szélén a kezembe nyomják mikrofonomat. Mélyen magamba szívom a levegőt, és felöltöm vadóc vigyoromat, amelyről ismernek és már a védjegyem. Berohanok a színpadra, és lazán beköszönök visító közönségemnek.
- Nem hallom... - emelem kezemet a fülemhez. Kitör a visítás, és felnevetek. - Most már hallom! Énekeljük együtt oké?
Biccentek a zenekar felé. Felcsendülnek az első akkordok.
Behunyom szemem, és elkezdek énekelni, a sok ember pedig velem együtt rázendít...
Szeretem ezt a lírai, lassú dallamot. Bemelegítésnek, hangulatfokozásnak tökéletes.
Ha elmosolyodom, vagy kinyújtom éneklés közben a tömeg felé a kezem, felvisítanak.
Imádnak. Jó érzés.
Egy óra ugrálás, éneklés, és szemtelen vigyorgás, viccelődés után lecsendül az utolsó akkord is, és lehajtom a fejem.
Szeretem amit csinálok, és elszomorít ha vége. A tömeg tombolva követeli a ráadást, és kétszer meg is kapják, de már alig állok a lábamon a fáradtságtól.
- Köszönöm, hogy eljöttetek! - kiáltom a mikrofonba, rákacsintok az első sorban álló lányokra, majd átizzadt pólómat levéve hajítom még búcsúzóul a tömegbe. Amíg marakodnak rajta, és leszaladok a színpadról.
Testőröm már nyújt is felém egy üveg ásványvizet. Nem kérdezem honnan szerezte, valószínűleg az egyik szervezőtől kapta. Biccentek felé, és zihálva bontom ki. Belekortyolok, majd a fejemre locsolom. Huhh...
A hűs víz áldás felhevült, izzadt testemnek.
- Isten voltál Mica! - vesznek körbe a szervezők és a menedzserem. Csak bólintok, jelenleg a levegővétel is nehezemre esik. Elindulok az öltöző felé.
- Jöjjön kérem - zihálom a testőrre nézve. Bólint.
Becsukódik mögöttünk az ajtó, és végre csend és nyugalom vesz körül. Mindenhol virágok és plüssállatok. Elhúzom a számat.
Ledobom magam egy kanapéra, és felpillantok rá, idegesítő piercingjeimet letakarítva a számról.
- Még a nevét sem tudom... - jegyzem meg.
- Peter - biccent, és zsebre vágott kezekkel körbejár a helyiségben. Alaposan megszemléli a falon lógó gitárokat. Őt figyelném, de annyira elfáradtam, hogy behunyom a szemeimet.
- Meddig maradunk itt? - kérdezi. Újra ránézek. Épp az sminkasztalt vizsgálja.
- Nem sokáig, csak most nagyon kimerült vagyok... kell egy pár perc... és zuhanyozni is szeretnék, mihelyt lesz elég energiám rá - teszem hozzá zavart mosollyal.
Feltápászkodom, és a zuhanyzóba imbolygok.
Néhány perc múlva már felfrissülve lépek ki onnan, tiszta pólóban és farmerben. Hajam még kissé vizes, de nem zavar. Peter a kanapé mellett áll, és végigpillant rajtam.
- Mehetünk, ha gondolja - jegyzem meg félénken.
- Biztos? Nem akarsz még pihenni egy kicsit? Alig állsz a lábadon.
Megrázom a fejem. Igazán kedves, hogy aggódik értem, és már nem is látom őt olyan ijesztőnek.
- Menni fog. Ha meg szétesnék, ön majd összekapar - mosolyodom el. Halvány mosollyal bólint, és kinyitja előttem az ajtót.
