Karakter: Adam Ross
Megjegyzés: (Anyucnak)
- Faszfej – morgom, majd belerúgok még egyet.
Felnyög, oldalra köp, és félre kell ugranom, hogy ne a cipőmön landoljon az undorító, véres nyála.
- Rohadj... meg! – hörgi. – Taknyos...
Felröhögök.
- Taknyos? Ha kivénhedt fasz vagy, ha nem... – Kirántom a kést a gyomrából, mire felkiált. A képébe mászok, a kés hegyét a nyakának szorítom. – Kettőnk közül nem én fekszek a földön szánalomra méltóan, arra várva, hogy a gyomorsavam legyen oly’ kedves, és végre marja szét mindenem belülről. – Látom, hogy újból köpni készül, ezúttal egyenesen rám, de szerencsére még időben képem törlöm a kés markolatával. – Vigyázz a szádra – szólítom fel vigyorogva.
- Te utolsó kis... – Felordít, ahogy a kés újra beleáll a hasába.
Ezúttal nem célzok gondosan a gyomrára... Úgyis mindegy. Egy gyors mozdulattal fel is hasítom a hasát keresztben. A vér ömlik, ő hörög, szenved, fuldokolva a saját vérétől. Szétnyitom rajta a kabátját, a belső zsebébe nyúlok, és egy kis kutatás után kitapintom azt, ami nekem kell. Kiemelem a vaskos bankjegyköteget a zsebből, és ráérősen átgörgetem a pénzt az ujjaimmal.
- Gondolom nem bánod, ha mindet elteszem – mosolygok rá. – Neked már nem lesz rá szükséged, én meg felszámolok magamnak némi borravalót is a tartozásaid mellé. További jó szórakozást – paskolom meg az arcát.
Elteszem a pénzt, és hazaindulok. Magára vessen a nyomorult... Fél éve törzsvásárló (marihuána-őrült), az első hónapban még fizetett, de azóta egy fityinget sem. Hatásosan tud esedezni, általában meg is esett rajta a szívem, de ma... Azzal, hogy nemcsak megint nem fizetett, hanem még rám is támadt, aláírta a halálos ítéletét. A pofátlanságnak is vannak határai.
***
Természetesen nem kell azon aggódnom, hogy a rendőrség bármikor is kopogtat az ajtómon. Ezen a környéken nagy ívben szarnak az ilyesmire, van, hogy civilek takarítják el a hullákat. És azok, akik arra a sorsra jutottak, hogy alulról szagolják az ibolyát... Nos, azok senkinek nem hiányoznak. Errefelé minden gyilkosságnak meg van a maga oka.
Reggel meglátogatom anyát. Ő már szerencsére elköltözhetett a leginkább nyomornegyedhez hasonlító környékről. Míg én egy romos bérházban lakom, amiben egyedül az én lakásom viszonylag jobban felszerelt, és csak az én ajtómon van zár (hiszen a többi lakó drogfüggő, alkoholista, esetleg ideiglenes lakó, azaz hajléktalan), addig ő már távolabb élhet, jó környéken, szép, takaros kis házban. Mindig nyüstöl, hogy költözzek oda hozzá, de nem tehetem. Az én életvitelem nem férne bele az ő nézeteibe, és nem keverhetem bele a mocskos ügyletekbe. A néhány nap alatt összegyűlt pénz nagy részét odaadom neki, hogy tegye majd fel a bankszámlájára, ebédet főz, beszélgetünk, és délutánig együtt vagyunk, mielőtt hazaindulnék.
Már éppen bekanyarodnék a bérház utcájába, mikor halk pisszegést hallok. Megtorpanok, homlokráncolva nézek körül. Az egyik nem messzi sikátor sarkában egy sötét alak áll, és nekem integet. Nem tudom mit akar, de odasétálok hozzá, és ahogy közelebb érek, már fel is ismerem. Nem volt még sok közünk egymáshoz, de tudok róla pár dolgot. Hozzám hasonlóan ő is éppen abban utazik, ami van, a becses nevét állítólag nem sokan tudják, azt szereti, ha T.G. néven emlegetik. Az viszont biztos, hogy nagyon rosszhíre van, és a legújabb hírek szerint újabban fegyverekben utazik...
- Segítened kell – szólal meg kertelés nélkül.
Felvonom a bal szemöldököm.
- Valami kibaszott szeretetszolgálatnak nézek ki, vagy mi van?
- Sok pénzt kapnál érte. Nagyon sokat.
- Pontosan miért kapnám azt a nagyon sok pénzt, és mennyit jelent az a „nagyon”?
- Százezer dollár. Ha jól sikerül, akkor akár kétszáz is lehet belőle.
Százezer dollár?! Mi a faszom...?
- Na jó, most kíváncsivá tettél – teszem karba a kezem. – Miről van szó?
- Át kell venned helyettem egy szállítmányt. Jó pár fegyverről lenne szó, de én nem tudok elmenni, mert dolgom van.
- Ha átbaszol, a beleiddel foglak megfojtani.
***
Kurvára nem tetszik ez az egész. Szar, sötét, rohadt környék, az a hangyányi közvilágítás, ami van, még az is olyan gyér, hogy a félhomálynál is sötétebb van. És egy lelket sem látok. Ki a faszomtól fogom átvenni a „szállítmányt”? Ha az a nyomorék átvert, esküszöm, hogy kibelezem...
- A fegyverekért jöttél?
Felfigyelek, és a mély, férfias hang felé fordulok. Néhány lépésnyire tőlem áll valaki, a sötétben csak hatalmas alakját tudom kivenni. Rohadt magas, és a vállai is szélesek. Remélhetőleg ismeri az etikettet, különben kurva nagy szarban leszek. És ahogy felé indulok, és lassan kirajzolódik előttem határozott, markáns arca is... egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt még egy aknavetővel sem lehetne megsemmisíteni.
- Igen – felelem határozottan, mikor elé érek. Aztán... hát, nehéz lenne megmondani, hogy meglepődök, vagy megdöbbenek-e, amikor felemeli a kezét, én meg szembenézek egy kilencmilliméteres csövével. Kurva jó vagyok bassza meg, de ennél nem láttam meg a fegyvert a kezében... – Hm. Azt hittem, átvenni jöttem a fegyvereket, nem a hatásukat tesztelni. – Úgy nézek a szemébe, mintha nem úgy állna a helyzet, hogy egy másodpercbe tartana szétloccsantania a fejemet. Igazából tényleg le is szarom az arcomba bámuló fegyvert. Ha le akar lőni, úgyis le fog, akármit is csinálok. Ezek a körök nem a játszadozásról híresek. Tudnám, miért nem képes válaszolni. – Volnál szíves eltávolítani ezt a kibaszott revolvert a képemből?
- És te volnál szíves visszaadni a lopott fegyvereket?
Lopott fegyverek? Mi a fasz van?
- Ezt most értenem kéne?
- Felőlem játszhatod az értetlent. Rájöttünk, ki vagy, te jelentél meg, elviszed a balhét.
Felvonom a szemöldököm. Aztán rájövök... az a rohadék! Biztos az ő szarja ez az egész... csak rájött, hogy hullámzik, és el akar menekülni. Én meg voltam olyan barom, hogy kihúztam belőle, hogy aztán engem lökjön bele. Kurva élet!
- Asszem rohadtul nem én vagyok a te embered. Nem inkább valami...
- Nem érdekelnek a kifogásaid – vág közbe. – Fiúk!
Felszólítására a sötétből vagy öt nagydarab fazon lép ki. Nem akkorák, mint ő, de azért kellő méretűek.
- Baszd meg! – mordulok rá.
|
