Elgondolkodva meredek magam elé. Nos, vegyük csak sorra… meg akartam ölni, de nem sikerült, mert megbûvölt. Igen, csak megbûvölt, ezért vallottam kudarcot. Ennek semmi köze a formás fe… izé… a lányhoz. Ez csak egy varázslat volt. És ha most újra elmennék hozzá, már simán megölném!

Mit is álltatom itt magam… a nagy frászt ölném meg. Nem tudnám megölni, mert… mert nem. Magam sem tudom erre a választ. Miért kell egyáltalán meghalnia? Õ csak az én fajtámra vadászik, nem az olyanokra, mint a démonok… A démon király… miért akarja, hogy meghaljon?

Konokul megrázom a fejem. Nem, nem, ezen hiába is gondolkodom… errõl Josht kéne megkérdezni. De nincs rá garancia, hogy meg is mondaná… Egy a százhoz az esély rá… egy próbát azért megér. Majd a következõ találkozásnál. Jön még õ az én házamba…

Végül úgy döntök, nem emésztem itt tovább magam, hanem elmegyek Landriához, és magam járok a dolgok után. Kiderítem, mi ez az egész, legyen akármilyen varázslat, bûbáj vagy szeszély. Én most fényt derítek rá!

Felugrom, és egyenesen Landria háza felé veszem az irányt. Mivel már találkoztam vele személyesen is, az aurája alapján nem lesz nehéz kinyomozni, hol lakik. Végtére õ is csak ember… nem is kell sokat mennem, hogy Lanék háza elé érjek. Innen érzem az auráját, tehát biztos, hogy itt van, itt kell lennie. Ahogy sok más embernek is… uh, kicsit sokan vannak, de ahogy érzem, csak tartalékon. Ez annyit jelent, hogy már alszanak.

Feszengve toporgok az ajtó elõtt, végül bekopogok, hátha meghallja az, akit keresek. De semmi. Ismét kopogok, míg végül az egyik ablak ki nem nyílik. Landriát látom kihajolni rajta. Áh, gyõzelem! A lány fáradtan nézi a tájat, aztán a tekintete rám téved, és meghökkenten bámulni kezd.

- Jack… - suttogja elképedten. Elgondolkodva nézek vissza rá – Na de mégis, te meg mi a fenét keresel itt? – förmed rám.

- Magyarázatot szeretnék a történtekre… - válaszolok halkan. Nem akarom felkelteni a csaj pereputtyát. Semmi kedvem sincs most a harchoz. És ugyebár ezek szellemvadászok, tehát simán nem úsznám meg… akkor meg már inkább a csendesebb módszert választom.

- Nincs mit magyarázkodnom neked… - mondja nyersen. Hát dehogy nincs, drágám… és magyarázni is fogsz! – És különben is nem fogok lecaplatni, hogy beengedjelek, úgyhogy akár el is mehetsz. – Azt már nem… nem azért jöttem idáig, hogy utána pofára ejtve elküldjenek a fenébe. A-a. Ez az, ami most nem megoldható, szívem...

Egy ugrással a csaj elõtt termek, mielõtt még becsukhatná az ablakot, és én csukom be helyette.

- Nos, így már nem szabadulsz – fordulok felé komoly képpel. Úgy ám, most nem menekülsz sehová… magyarázatot fogsz adni, mindenre!
- Rendben, akkor hallgatlak, csak légy gyors, miattad teljesen elfáradtam ma. – ül le az ágyra, és karba tett kézzel vizslatni kezd. Magamban nagyot sóhajtom, és szavak után kezdek kutatni. Elég nehéz, fõleg így, hogy õ itt ül elõttem. Pizsamában van, hullámos barna tincsei pedig lágyan hullnak az arcába. Igazán gyönyörû, majdnem olyan, mint egy hercegnõ… mikre gondolok?! Istenem Jack, nagy baj történt veled idebenn!

- Nos…- vakarom meg végül a fejem, és igyekszem összeszedni gondolataimat – Ami ma történt… szóval, ami a fánál történt. Nem a harcolós részre gondolok, azt hasonlóan terveztem, hanem arra, mikor megsimoga… - elharapom a szó végét, mivel elég kínos, hogy ilyenekrõl kell beszélnem vele - Szóval, mit csináltál velem te boszorkány? – térek végül a lényegre, és kék szemeimet fenyegetõen rávillantom. A nõ unottan néz vissza rám, úgy tûnik, nem nagyon érdekli a dolog.

- Mit csináltam? Én ugyan semmit… tudok néhány varázslatot, de azt sem tudom, az hogyan hathatott rád, mikor ezekkel csak becsapom a szellemeket, de, hogy egy démont elbûvöljek… sosem lennék rá képes. – Mivel én nem démon vagyok, az eddigi kép nagyon azt mutatja, hogy mégis õ volt - Hogy miért történt, ami történt? Nem hinném, hogy nagyon van rajta mit magyaráznom. Te férfiból vagy, végtére is, én pedig nõbõl… de hát te is csak olyan vagy, mint a többi. Látsz egy szép szempárt, és azt hiszed, minden a tiéd… - a szemeim erre idegesen csillannak fel. Hogy mi? Tényleg ennyire lebecsülne engem? Soha, még egyetlen alkalommal sem vallottam kudarcot. Kikérem magamnak, hogy a fajtájához hasonlítson!

Dühösen nekiiramodok, ledöntöm az ágyra, és fölé magasodom.

- Ha azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint a többi, hatalmasat tévedsz! – mondom komolyan, õ pedig rögtön zavarba jön a közelségemtõl. Rejtegetni próbálja az érzéseit, de nem vagyok én olyan pihent agyú… hogy is mondta? „Te férfiból vagy, én pedig nõbõl…”

- Rendben van, tévedtem… sajnálom, de kérlek, engedj el. – fogja kérlelõre a dolgot, és ijedt szemekkel bámul fel rám. Ismeretlen melegség járja át a testem. Most fogom csak fel, mennyire közel is vagyok hozzá… hogy mennyire is átjár az aurája, és, hogy ez nekem mennyire is jól esik. Még sosem éreztem ilyet…

Enyhítek a szorításon, de nem távolodom el tõle. Azt jelen pillanatban nem tudnám megtenni… annyira szép… Fel nem tudom fogni, hogy a démon király mért akarja holtan látni! Hiszen… nem tett ellene semmit… olyan ártatlannak tûnik… egyszerûen nem tudom megérteni! Õ nem olyan, mint az eddigi emberek, akikkel találkoztam. Másabb, sokkal másabb…

- De te… más vagy, mint a többi ember, tudom, érzem… - adok hangot gondolataimnak - Szeretném kideríteni, miért bíztak meg a megöléseddel… de ne félj, nem esik bántódásod, visszamondom a dolgot… nem vállalom. – Nem lennék rá képes, akárhogy is szeretném… de nem is szeretném. Be kell látnom, hogy most valami felülkerekedett rajtam…

- Kö… köszönöm… - nem bírja tovább, az arca a paradicsom színeit veszi fel, és a szemeit lesüti. Istenem, annyira aranyos! - De Jack…
- Igen? – pillantok felé érdeklõdve.

- Még mindig rajtam vagy… - Jó észrevétel… talán gondolatolvasó?

- Tudom… kíváncsi voltam, ezt te csinálod-e azzal, hogy megbûvölsz, vagy magamtól jön az érzés, hogy ezt kell tennem… - suttogom halkan.

- És melyikre tippelsz? – kérdi egy kis csend után, még mindig lángvörösen.

- Arra, hogy ezt kell tennem. – válaszolom, aztán leszállok róla, és az ágy szélére ülve magam elé kezdek bámulni. Olyan zavaros ez az egész…

- Nem tudom mi ez az egész… - ül mellém a lány - De azt hiszem, nem véletlen, hogy találkoztunk… - Milyen igaz.
- Igen… én is azt hiszem… - mosolygom rá kedvesen, mire õ visszamosolyog. Annyira szép… és… annyira ellenállhatatlan… abban a pillanatban elég sok minden kavargott a fejemben, de azt biztosíthatom, hogy mindegyik Landriához kapcsolódott, és mindegyik elég… khm… igen…

Eközben a barna hajú csak bámul rám, aztán szép lassan közeledni kezd felém. Nagy szemekkel nézek rá, de nem távolodom el. Valamiért… talán akarom… az arca már csak pár centire van az enyémtõl, érezem szapora lélegzetét, és szinte hallom szívének gyors dobogását. Én is egészen elkábulok a dologtól, a testem bizseregni kezd, és akaratlanul is viszont közeledni kezdek felé… a szánk kis híján már összeér, szinte már érzem ajkainak lágy simogatását, de az utolsó pillanatban villámként hasít belém a felismerés. Nem, ezt nem tehetem…

- Gome, de most mennem kell! – pattanok fel hirtelen, és se szó, se beszéd, az ablakhoz sietek, kitárom, és már el is tûnök. Zavaros ez nekem… túl zavaros.

A szívem még akkor is a torkomban dobog, mikor már messze járok Landriáéktól, de még a házamban is, ahogy magamra zárom az ajtót, csak rá tudok gondolni. Az ajtónak támaszkodva fújom ki magam, és próbálom lenyugtatni fürgén zakatoló szívem, de ez nem az én szerencsenapom…

- Konbanwa desu Jack-kun! – hallok egy ismerõs hangot a nappaliból. Neh… most csak õt neh! – Látom, nagyon siettél valahonnan.

- Josh… - sóhajtok felegyenesedve, és némileg rendbe szedve magam elindulok felé – Mit keresel te itt? – nézek rá komoran, mikor mellé érek.

- Kaját, meg piát… meg téged. – vigyorog rám gúnyosan a srác, és ledobja magát a kanapémra. Franc belé, máshol nem tud élõsködni…

- Csodás. És miért is? – ülök le az elõtte lévõ fotelba, és kérdõen bámulok rá. Már kissé lenyugodtam, de azért kicsit még mindig ki vagyok fulladva.

- Mert jöttem a csaj hullájáért. A démon király kéri. – húz elõ egy kék nyalókát a zsebébõl, és szórakozottan nyalogatni kezdi. Boci szemekkel bámulok rá.

- Hogy? – nyögöm elképedten.

- Ahogy mondom. – bólint a srác, szájában a nyalókával.

- De nem úgy volt, hogy egy hetet kapok rá? – emlékeztetem a kikötésekre. Egy hétnek elegendõnek kell lennie egy jó terv kigondolására, de egy pillanatnak… nos, az igazság az, hogy semmi sem jut most az eszembe.

- De. Viszont te tegnap azt mondtad, hogy mára már halott lesz… így hát jöttem érte. – pillog rám a fekete ártatlanul, de a hangjában azért érezni a tömény gúnyt. Undorító démonok… hánynom kell.

- Valóban. Viszont még nem sikerült a munkára térnem… - mondom idõhúzás képen, hogy közben is legyen idõm gondolkodni.

- Mért nem? – vonja fel a szemöldökét. SKH öcsi, de most kivételesen rendes választ kapsz…

- Mert más dolgom volt. – jelentem ki komoran.

- Más dolog? Hmm… - feláll a kanapéról, és a cukorgömböt leharapva a nyalóka pálcájáról elindul – Onnan siettél ennyire?

- Mondhatjuk… - Csak tûnj már el, tûnj el…

- Érdekes. – pillant rám fél szemmel, de aztán vállat von – Akkor majd üzenj, ha megölted! – ér az ajtóhoz, és már menne is el, de hirtelen utána kiáltok.

- Várj! – kérdõen bámul rám. Eszembe jutott valami, amit még fontos megkérdeznem… - A démon király… miért… akarja holtan látni azt a csajt? – Josh elgondolkodva méreget, aztán vállat von.

- Fogalmam sincs. Én csak közvetítõ vagyok. – Remek. De akkor mégis hogy tudjam meg?!

- És… elképzelésed sincs róla? Mármint… - elég furcsán néz rám, ezért komolyabb stílusra váltok – Egy másik fontos ügyet is kaptam. És tudnom kell, hogy most melyiket is helyezzem elõre. – erre már megenyhül a tekintete, de ismét csak vállat von.

- Mint mondtam, én a helyedben sietnék a csaj megölésével. És ha engem kérdezel, az a másik ügy várhat. – azzal megfordul, és kimegy az ajtón. Mintha sietett volna valahova… mindegy.

Miután már érzem, hogy messze elment, fáradtan dõlök le utána a kanapéra. Kezemet a homlokomhoz emelem, és meggyötört képpel kezdem bámulni a plafont. Nem mondtam le… nem mondtam le Landria megölését! Egyszerûen… nem tehettem. Amíg nem tudom, mért kellene megölnöm, egyszerûen nem tehetem meg… nem és nem!  Persze ezt neki nem fogom elmondani… és nem is fogom bántani. Egy hetem van csak rá, hogy kiderítsem, mi is folyik itt. Jó lesz nekiállnom a nyomozásnak! De… majd csak holnap… mert most… aludnom kell… aludni… aludni…

Hajnali négyig tudtam csak aludni, mert utána felriadtam (magam sem tudom, mire), és nem bírtam visszaaludni. Azért reggel hatig próbálkoztam vele, utána feladtam, és elindultam Tokióba kóricálni, hogy kicsit kimossam az agyam. Mivel nekem csak sima lélekátvitellel mûködik a közlekedés, hamar odaértem…

Elgondolkodva sétálok egy parkban, rengeteg pad és fa mellett, meg persze néhány véreb mellett, aki nem bírta ki, hogy ne verje már kora hajnalban ki szerencsétlen gazdáját az ágyból. Ezek után azt hiszem, be kéne szereznem egy kutyát. Drágább, mint egy vekker, de legalább az erõszakkal távolítana el az ágyból. Bár most nem kellett nekem erõszak… de amúgy meg elég álomszuszék vagyok. Képes lennék akár délután egyig is aludni, ha nem lenne munkám! De van… bár ez már más téma.

Merengve leülök egy fehér fapadra, és magam elé bámulva agyalni kezdek. Hogy is állhatnék ehhez a dologhoz? Egyáltalán mért akarom ennyire megmenteni azt a lányt? Hiszen… egy napja sem ismerem. Lehet, hogy tényleg csak láttam egy szempárt, és elcsábultam, de… ennyit nem ér… nem érhet… talán mégis jobb lenne, ha…

- Szia! – mintha villám csapott volna belém, úgy pillantok fel. Elõttem a gondolataimat ostromló lány áll, és kedvesen mosolyog rám. Abban a pillanatban minden gondolatom abbamarad…

- Szia! – mosolygom vissza rá.

- Leülhetek? – mutat a mellettem lévõ helyre.

- Persze! – húzódom arrébb reflexszerûen, õ pedig bólintva helyet foglal mellettem. A kábulatból kicsit felocsúdva ismét néhány gondolat szökik a fejembe, például: Miért is van õ most itt? Miért is ilyen kedves velem? Miért is vagyok én ilyen kedves vele? Azt hiszem, az elsõ kérdéssel kezdem… - Te amúgy… hogy-hogy itt vagy? – kezdem a tegnap délelõtthöz hasonlóan akadozva, mintha csak ismét bûbáj alá vontak volna.

- Tegnap nem tudtam megvenni mindent, így el kellett jönnöm még pár dologért. – válaszol közvetlenül, mintha ez annyira rám tartozna… különös.

- Értem! – vigyorgok rá bárgyún, aztán gyorsan el is kapom a tekintetem. De ciki…

- És… te? – szólal meg egy kis idõ múlva Lan, mikor már megunja a hallgatást.

- Óh, hát én csak… - erõsen gondolkodni kezdek. Mit is mondjak most? – Én csak sétálok… - pillantok felé nevetve. Ez azért azt hiszem, megteszi…

- Értem. – néz elõre a lány, és a parkot kezdi vizslatni. Ahogy bámulom, akaratlanul is megint melegség áraszt el, és kómás fejjel közelebb húzódom hozzá. Ahogy ezt észreveszi, kicsit meglepõdik, de nem húzódik el. Fenébe is, mért nem?! Megkönnyítené a dolgom… mert már megint nem bírok magammal… és érzem, hogy ha most nem állok le, akkor nem is fogom tudni leállítani magam… de olyan szép… olyan szívesen… megcsókolnám…

Mikor már elég közel vagyok hozzá, kezemmel lassan végigsimítok az arcán, mint tegnap este. Érzem, hogy megborzong az érintéstõl, és belül én is megborzongok. Úgy szeretném… annyira…

- Jack… ne itt… - kapja el hirtelen a fejét, és kipirultan arrébb csúszik a padon.

- Rendben… - kapom magam elé a fejem, és csalódottan lefelé kezdek bámulni. Persze, ha valamelyik ismerõse meglátna minket, az elég félreérthetõ lenne… és nem is tévedne az illetõ. Ez annyira… kellemetlen…

Este van. Sötét, nyugodt, néma este. Jobb már nem is lehetne. Elmélyedve gyönyörködöm ebben a szép, igazán megnyugtató jelenségben. Régen volt már ilyen csendes az éjjel. Tokióban valahogy mindig túl nagy a forgalom. Sohasem lehet egy jót pihenni. Itt viszont… sokkal jobb minden.

Az ablakban ülök. Onnan szemlélem a milliónyi fényes pontot, a csillagos eget. Ez a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik. Szívem szerint azt sem bánnám, ha mindig este lenne. Vagy ha vissza tudnám tekerni az idõt, és még vagy ezerszer átélhetném ezt a pillanatot. Az csodálatos volna…

Ez a békés idillt végül aztán nem sokáig élvezhetem, mivel a szobám ajtaja felnyikordul, innen tudom, hogy bejött valaki. Bár ha ez nem történt volna meg, már akkor is tudatában lennék a dolognak, mivel megéreztem a személybõl kiáradó sötét energiát. Ez nem lehet más, mint…

- Josh Akaharashi. – mondom magam elé, hátra sem pillantva az illetõre. Erre halk kuncogás csapja meg a fülem.

- Mibõl jöttél rá? – hallom a hátam mögül a gúnyos hangot.

- Nem volt nehéz. – becsukom a szemem, majd a fejem a fiú felé fordítom, és ránézek – Mi járatban?

A fekete hajú elõször csak kelletlenül végigméri a szobát, majd az ágyhoz megy, és lehuppan rá.

- A démonkirály küldött. Van egy személy, akit el kéne intézned. – pakol a feje mögé egy párnahalmot a démon. Eléggé gyerekes szokásai vannak. De õ még a jobbik eset.

- Adatok? – pillantok rá kérdõen.

- Landria, 22 éves. Tokió mellett él egy kis faluban a testvéreivel. Csak ennyit sikerült megtudnunk. – fészkelõdik az ágyon Josh. Unott képpel bámulok rá, majd felsóhajtok, és az ablakból a szoba padlójára huppanok.

- Mikorra kéne elintézni? – indulok el az ajtó felé.

- Egy hetet kaptál rá. – vesz a kezébe egy kisebb párnát a srác – De én a te helyedben sietnék vele. – teszi a szemére a párnát, majd nagyot sóhajt, és kéjes képpel hátraveti magát az ágyon. Hogy én mennyire szeretem ezt a barmot…

- Holnapra a csaj már halott lesz. – teszem a kilincsre a kezem, majd még utoljára visszapillantok a pasira – Ja, és Josh!

- Hm? – kukucskál ki a párna alól a gyerek.

- Ha valamit is elmersz csórni innen… kinyírlak! – nézek rá fenyegetõen, mire õ felnevet, biccent, és visszafekszik. Holnap reggelig már meg sem fog mozdulni.

Becsukom magam mögött az ajtót, és nagyot sóhajtok. Bárcsak ne kéne minden út menti démonvadászt kinyírnom. De ha egyszer a Demon King ezt kéri… Halkan lépkedve lemegyek a bejárati ajtóhoz, kilépek rajta, és szépen lassan eggyé válok az éjszakával…

Másnap reggel már Tokió utcáit járom. Megtudtam, hogy ez a Landria a mai napon tart nagybevásárlást a kis pereputtyával. Ugyan õket nem akartam belekeverni, de ezt a kiváló alkalmat azért mégsem szalaszthatom el. Meg ugye ma piacnap is van, akár még egyedül is rátalálhatok a kicsikére…

Nyugodt léptekkel ballagok a sok ember között, és még az sem zavar, ha párszor rám taposnak a nagy tömegben. Már megszoktam. Az emberek nem nagyon változnak az évszázadok során. Ahogy egy édességet áruló néni bódéja elõtt megyek el, a szemem megakad egy doboz pockyn. Imádom ezt a faja finomságot! Ráadásul epres!

Csillogó szemekkel tapadok rá a dobozkára, és már éppen a nyálam is kicsordul, mikor meghallom az eladó néni nevetését.

- A pocky nagyon finom csemege, fiam. Ráadásul most akciós is. Csak 15 yen! – kínálja felém a portékát. Elõször kicsit vonakodom a dologtól (nem nagyon szeretek feleslegesen költekezni), végül aztán nem bírok ellenállni neki, és a zsebembõl egy kis aprót elõvéve a pockysdoboz után nyúlok. A néni még mindig nevetve elveszi a pénzt, és mivel most éppen jó kedvében van, ad még egy mini zöldteás pockyt is ajándékba az epreshez. Hálásan bólintok, majd éppen fordulnék hátra, mikor egy lány belém ütközik, és a kezében lévõ szatyorból az étel százfelé repül.

- Oh igazán sajnálom, én csak… - rám néz, majd mintha a magyarázkodáshoz tovább nem lenne kedve, lehajol, és elkezdi összeszedni a kajákat.

A körülöttünk lévõ emberek csak nagy szemekkel bámulnak ránk, és mivel nem akarok bunkónak tûnni elõttük, leguggolok a lány mellé, és segítek neki a pakolásban. Így azért már kevesebb szem élõsködik rajtunk. Mikor végzünk kiegyenesedek, és egy köhintés kíséretében bocsánatot kérek a nõtõl.

- Semmi baj, az én hibám. De azért te is vigyázhattál volna. – tegez. Na igen, hiszen rajtam kívül nem sokan tudják, hogy már több száz évet megéltem. De tényleg, hogy nézne már ki, ha magázna? Mik jutnak az eszembe…

- Persze. Elnézést. – már másodszorra kérek tõle bocsánatot. Kíváncsi vagyok, ennyi elég lesz-e neki? Végül a lány csak sóhajt egyet, kifújja magát, és kezet nyújt nekem.

- Landria. – erre majdnem elvigyorodom, de szerencsére még idõben észbe kapok, és nem teszem. Ezt a véletlent!

- Jack. – viszonzom a gesztust. Bólint.

- Örülök. – megfordul, a kezébe veszi a zacskóját, és elindul – Legközelebb legyen óvatosabb, Jack! – elkerekednek a szemeim. Mi van? Elõször tegez, aztán magáz, kezet nyújt, és helyben hagy. Ez szórakozik velem?

- V-várj! – kiáltok utána, és odafutok mellé. Kérdõen néz rám – Öhm… izé… - nyúlok a tarkómhoz, és vakargatni kezdem. Mi a franc van velem?! – Ne segítsek vinni a csomagod? – Kész. Megõrültem. Vagy csak kiderült, hogy skizofrén vagyok. Mindkettõ elég lehetetlen állítás. Landria elmosolyodik, majd hirtelen a kezembe nyomja a csomagot, és tõlem jó távol lépve elindul.

- Erre gyere! – int nekem, és én, mintha csak egy mágnes húzna, elindulok utána. Mi van velem? Nem értem. Eddig még egyik prédám sem volt ennyire… Végignézek rajta. Akaratlanul is megakad a szemem, a… na nem, verd ki a fejedbõl! De nem értem… mi lehet ez?

- És… te hol is laksz? – Mintha nem tudnám. Jól látom én, hogy a saját prédámmal próbálok beszélgetést kezdeményezni? Elmentek otthonról… Ez már biztos…

- Itt a közeli faluban nem messze. – mosolyog vissza rám a lány. Olyan cuki. – És te? – nyelek egyet. Általában nem esik nehezemre hazudni, de most valahogy…

- A... városban. – nyögöm ki végül. Tovább mosolyog.

- Tokió szép hely. Igazán szerencsés vagy. – Miért lett hirtelen ennyire melegem? Kényszeredetten felnevetek, és a zacskót zavartan szorongatva lesütöm a szemem. Azt hiszem, már kezdem érteni.

A piacot elhagyva egy kis erdõs részhez érünk. Ritka az ilyesmi Tokióban, de jó, hogy van. Mert itt most végre elintézhetem, és elfelejthetem minden hülye gondolatom, ami most a fejemben kavarog róla.

Délután felé jár már az idõ. Kicsit borult az ég, de éppen tûrhetõ. Mégis az egész városra szürke felleget vont. Elgondolkodva szemlélem a földet. Már biztosan elég sûrûn benn vagyunk az erdõben ahhoz, hogy akcióba léphessek. A kezemet lassan a kabátom alá csúsztatom, hogy elõvegyem a kardom. Felnézek, hogy Landria még mindig háttal áll-e nekem. De nagy meglepetésemre nem áll sehogy. Mivel eltûnt, mint a kámfor. Villámgyorsan kapkodom körbe a fejem, de már késõ. Az utolsó pillanatban a földre löknek, és egy tõrt szorítanak a nyakamhoz. Meghökkenten nézek fel a fölém hajoló lányra. Most nem mosolyog. Sõt… ölni tudna a szemeivel.

- Szóval nem tévedtem. Szellem vagy. – még fel sem tudok ocsúdni a meglepettségbõl, a tõr már még erõsebben a nyakamhoz szorul.  – Ki vele, ki küldött és miért! – kiabálja ridegen. Brrr… most vajon miért nem hengerel le? Hé… várjunk csak…

- Te megbûvöltél engem?! – horkanok fel idegesen. Gyûlölöm, ha az orromnál fogva vezetnek! Lan felnevet.

- Rájöttél? Igen. Ez egy speciális bûbáj, csak szellemekre hat. Ezzel leplezted le magad… - Speciális… mi? Azt nem mondták, hogy boszi is a csaj! – De kérdeztem valamit! – megint érzem a tõr élét. Jaj már… unom.

Felsóhajtok, majd egy hirtelen mozdulattal ellököm magamtól, és a kardomat elõvéve feltápászkodom.

- Ha tudod, hogy szellem vagyok, akkor azt is tudod, hogy nem lehet megölni. – nézek vissza a lányra ridegen. Megint nevet.

- De nem ebben a világban. Nekem se perc alatt sikerülni fog. – az övébõl egy másik tõrt húz elõ, és a fegyvereket maga elé tartja – Mivel én szellemvadász vagyok!

Erre még a vér is meghûl bennem. Szellem… VADÁSZ?! De könyörgöm! Miért akar a démonkirály egy ilyet holtan látni? Ha még démonvadász lenne, de nem…

De nincs idõm ilyeneken agyalni, mivel a csaj nekem ront, és elkezd püfölni a tõrökkel. Még jó, hogy az én kardom nagyobb. Így mindent ki tudok védeni.

- Szellemvadász vagy? – kérdezek vissza hitetlenül, mikor Landria egyik tõre a kardomnak ütközik.

- Nem csak bolond, de süket is vagy? – a fegyverek szikrázva eltávolodnak egymástól.

Kicsit megtántorodva lépek hátrább tõle.

- … miért? – nézek rá kérdõen.

- Kérdezd a fajtád! – felém suhint a tõrrel, és már majdnem meg is sebez vele, mikor elkapom a kezét, magam elé húzom és egy fának szorítom. Kardom hegye a mellkasát súrolja. A szemébe nézek.

- Nem tudom, miért, de… neked most meg kell halnod! – mozdítanám a kardom, hogy lesújtsak rá, de nem megy. Nem tudom. Nem mozdul… Megrökönyödve bámulok le rá. Talán még mindig a bûbáj hatása alatt vagyok?

Valami ismeretlen késztetés hatására ekkor a tekintetem megint Landriára emelem, és az egyik kezemmel lassan végigsimítom az arcát. Megdermedve figyel engem. Mégis mit csinálok én?! Ijedten kapom el a kezem a lánytól, és hátrálni kezdek. Majd megfordulok, és futásnak eredek. Félúton megunom a rohangálást, és a lelkemet a házamba küldöm. Mikor beérek, magamra csapom az ajtót, és a falnak dõlök. Hála istennek Josh már nincs itt. Az kéne még nekem… Lihegve lecsúszok a földre, és magam elé kezdek bámulni.

Mégis… mi volt ez az egész?