Karakter: Laurence Moretti
Megjegyzés: ~Babócámnak
Két évre, ajándék ♥
ZENE - Túl pajkos, túl idilli, pontosan azért :D
Mindig megnyugvással tértem akkoriban nyugovóra, miszerint tettem aznap valamit Isten nyájáért: javarészt a templom régi, repedtes falait javítottam ki. A lepergő vakolatot leszedtem, két hosszú nap alatt újra kivakoltam. Míg száradt, a szerény kis papi lakomat csinálgattam. Javarészt az apró kis konyhát, hogy ételt tudjak magamnak készíteni, no meg azt az apró szobát, amiben jó esetben is csak két ágy fért volna be: de nem kellett osztoznom.
Magam voltam Isten szolgája, a kis falu közepén. S őszintén be kell vallanom valamit: nem egyedül kellett az apró templommal megbirkóznom. A falusiak nem csak szívesen fogadtak, de a felújításban is segítettek kézzel s a feleslegesnek bizonyult építési alapanyagokkal. Furcsa dolog volt ez ’43 tavaszán, mikor már elkezdődött a Második Világháború. Igaz, a kis falut nem igazán érintette: talán csak oly téren, hogy a fiatal férfiak kevéske része odavolt harcolni.
Érthető módon a templomot fontosabbnak tartottam. Volt egy rozoga ágyam, amin sikeresen elaludtam esténként, a napi teendők miatt fáradtan, s pontosan ezért nem számított. Az első naptól fogva tartottam miséket, amikor magamra öltöttem atyai ruhámat, s mellkasomhoz szorított Bibliával a kis közösség tagjai elé lépve felolvastam nekik. A gyónást kissé szüneteltettem: megkértem mindenkit, ha eme dologgal kívánnak élni, szóljanak előtte, nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni. Hisz a ruhám, amiben dolgoztam nem volt se alkalmas se illendő eme feladatomhoz.
Tavasztól késő nyárig minden napom ezzel ment el: nem panaszkodhattam, teendőm mindig akadt, hiába riogattak azzal testvéreim, megöl majd az unalom a kis faluban. Sose értettem ezt a felfogást: teendő mindig akadt, csak meg kellett keresni. Lusta ember meg ugyebár nem törte magát ezen. Nem tartottam magamat soha lustának. Jobb szerettem dolgozni, elfoglalni magamat valamivel, hisz maga a papi hivatás nem vett ki belőlem egyelőre oly sok erőt. S miért csak egyelőre? A második világháború a mi kis falunkba is elért: ha nem is csataként, de elért.
1943 egyik korai nyári napján, mikor még az éjszaka kissé hűvös volt, alváshoz tökéletesen alkalmas, egy kocsi állt meg szerény kis lakom előtt. Késői vendég érkezett: Anello püspök nézett el hozzám. Arca gondterhelt volt, ahogy az enyém is, révén hogy hellyel is alig tudtam kínálni. Kis lakomban egy szék volt csak, hellyel kínáltam, de csak nehezen ült le. Én az addigra szép fehérre kimeszelt falnak támaszkodtam, s átkarolva mellkasomat figyeltem az idős férfi ráncos arcát. Érdeklődött hogylétem felől, míg megitta a kis pohár vizét váltottunk pár szót. Aztán hirtelen felállt, majd megkért, vezessem körbe. Nem értettem igazán mire fel érdekelte hol lakom, mikor biztosítottam arról semmiben nem szenvedek hiányt. Az igazi meglepetés akkor ért, mikor a szobám után a pince felől érdeklődött. Akadt: hogyne akadt volna. Kitakarítottam, de máshoz még akkor nem nyúltam. Koszos volt és elhagyatott, állott szagú és omladozó falú. Azonban az egész ház alatt futott.
- Tágas, munka akad rajta… de jó lesz – jelentette ki hirtelen, míg én megköszörültem a torkomat. Lassan fordult felém, mély levegőt vett, majd belekezdett. – Komoly dologra kérlek fiam. Kevés emberben bízom… de a pápa megkért rá, én pedig téged kérnélek meg rá. – Közelebb lépett, a félhomályban alig láttam arcát, de szemei gondterhelt csillogását fel véltem fedezni. – Arra kérnélek, hogy hat zsidó gyermekre vigyázz. – Arcomra kiült a döbbenet. – Elviszik őket, családostól. S az eddigiekről se hír, se semmi. Biztos forrásokból tudjuk, hogy nem is lesz – halkult el a hangja. – Természetesen plusz pénzt kapsz az egyháztól. Abból a pár garasból is alig élsz meg fiam, nem hogy még hat kicsi, éhes szájat etess. Nagy felelősség. Nem tudhat róluk senki. Senki!
- Bújtassam őket itt lent? – tártam szét két kezemet. – Nem tenne jót a kis tüdejüknek… - bukott ki belőlem, mire Anello atya mosolyogva meglapogatta vállamat. Másnak tán kifogásnak tűnt volna, de jól tudta, hogy ezt komolyan gondoltam.
- Kapsz pénzt, hogy kezdj ezzel a problémával valamit. Emellett az elhunyt elődöd nem hiába tartotta itt a boros hordóit – tette hozzá, mire én zavartan elmosolyodtam. Ezt nem kívántam senkivel sem közölni: hogy három nagy hordónyi vörösbort találtam odalent. Ott álltak a sarokban, Anello atya hamar kiszúrta. – Itt az egyetlen kérdés vállalnád e, fiam. Kevés a megbízható ember… s benned megbízom.
- Kételkedett a válaszomban? – kérdeztem rá döbbenten. – Csak adjon kis időt, még lakhatóvá teszem ezt a részt. S még valamit, püspök uram… bűn, ha az elődöm hagyatékát felhasználnom? Nem magamra, de talán el tudnám pár falusi férfival cserélni erre meg arra…
- Hagyd rám, fiam. Ne sejtsék a falusiak. Nem lehet senkiben sem bíznod, résen kell lenned. Csak egy rosszul megfogalmazott mondat, egyetlen egy szó, s a kockázat bűnné alakul azok szemében, kik Istent játszanak.
Így alakult hát, hogy az addig feleslegesnek tartott pincének álltam neki: természetesen csak azután, hogy minden ablakomra vastag függöny aggattam. Nem lett volna szerencsés, ha bárki meglátja mit ügyködöm odalent. Kivakoltam, fehérre meszeltem a négy falat két éjszaka alatt. Alig aludtam valamicskét, de szorított az idő, s nappalra mindig akadt más dolgom is. Az a két hét úgy elrohant, mint gyermeki játszós délutánjaim réges-rég. Végezetül a püspök által megjelölt késő esti órában a nagy fekete kocsi felgurult a templom kis utcáján, egyenesen a kis lakomhoz, s miután megbizonyosodtak arról, nem jár arra senki, öt aprócska teremtést segítettek ki a kocsiból.
Egészen a pincéig kísértük őket, ahová az apró kis bőröndjük is lekerült. Három darab emeletes ágy volt bent, összesen hat gyermekre számítottam, de ezek szerint csak öt érkezett meg. Két kisfiú: Donovan, alig hat éves, s a legidősebb gyermek, Frederico, a tizenhárom évével; s három kislány: Antonia, aki tíz; Emilia tizenegy s Isabella tizenkettő. Mindegyik gyermek megszeppenve ücsörgött a priccsén, a kicsi Donovan azonban a maga módján élvezte, hogy a nővére, Emilia feletti ágyat kaphatta meg. Volt valami szívet melengető abban, ahogy felfedezte a szegényes ágyát, s örült neki. Eddig vajon hol lehettek?
Anello püspök nem tartott velük, s a sofőr, aki elhozta őket, nem szólt semmit, csak lepakolta a kis bőröndöket s elköszönt. Egyedül maradtam az apróságokkal, akik javarészt egymást se ismerték, engem meg végképp nem. Úgy döntöttem, aznap este nem fogom őket a nehezen kitalált szabályaimmal fárasztani. Egy kevéske meleg ételt adtam nekik, hogy ne keljen már első éjszaka üres gyomorral nyugovóra térniük. Váltottam pár szót velük, pontosítva csak hallgatták, ahogy bemutatkoztam s megígértem nekik, hogy amit tudok, biztosítok.
Mielőtt felmentem volna, a lent pislákoló gyertyához léptem. El akartam fújni, hogy tudjanak végre aludni, biztosra vettem, hogy a nagy utazás kifárasztotta őket.
- Tud mesét, atyám? – szólalt meg az egyik leány, mire én lassan visszafordultam feléjük. A legtöbbjük érdeklődve nézett rám a takarójuk alól, egyedül Frederico fordult be a fal felé.
- Tudok – feleltem halkan, majd az üres, alsó ágyra telepedtem. Isabella volt az, aki feltette a kérdést, s még mindig engem nézett barna szemeivel. – Meséljek nektek egyet elalvás előtt?
~ * ¤ * ~ * ¤ * ~
Az első pár nap nehézkesen telt el, bele kellett rázódnunk az új helyzetbe. Eleinte nem beszéltek sokat, egymás között azonban szerencsére könnyebben megnyíltak. A vallási kérdés sosem merült fel, nem éreztem fontosnak, ahogy ők sem. Sokuk csak azért lett megbélyegezve, mert édesanyjuk zsidó volt. A világ újra megmutatta igazságtalan oldalát, s sajnos nem tehettem értük ennél többet.
Nem mehettek ki az utcára, bent kellet játszaniuk a nagy pincében. Esténként feljöhettek kicsit, gyertyafénynél megvacsoráztunk, egyesével lemosakodtak, majd egy esti mesét elmesélvén nyugovóra tértünk. Én korán reggel keltem, szerény reggelit készítettem nekik, majd készülődtem a többi dolgommal. Így ment ez sokáig, június vége volt már, bejött a meleg, s a gyerekek jártak legjobban a pincével. Hűvös volt, de nem vészesen.
A miséket ugyanúgy megtartottam, gondosan készültem rájuk. A gyerekeknek addig a házban kellett maradniuk, s szigorúan a lelkükre kötöttem, hogy egyik ablak közelébe sem mennek, s óvatosan közlekednek. Sok szabályt kellett felállítanunk, hogy minden rendben menjen. A két idősebb: Isabella és Frederico voltak azok, kik odafigyeltek a kisebbekre, míg távol voltam. Nem tartott egy-egy mise, sokáig, de akadt nekem más dolgom is.
Elődöm hátrahagyott egy gazos kertet is nekem. A szőlő elburjánzott, feltekeredett az alma s körtefára, a barackfa haldoklott, nem volt jó neki a talaj, aztán volt egy kisebb rész, amit annak idején veteményesek használhattak, ugyanis ott a föld sokkal lazábbnak bizonyult. Azonban a lényeg a szőlő volt, az öreg papnak ez lehetett a hobbija itt fent északon. Délutánonként ott dolgoztam hát, próbáltam egyfajta rendet tenni ott, hogy esetleg még egy kis hagymát és borsót ültessek, még ha későn is. Minden apróság, mit nem kellett megvennünk, télére adott garast az élelemre. Emellett biztos voltam benne, hogy az ország északi részén a telek hidegebbnek bizonyultak, mint Róma közelében. Én is tartottam eme ténytől. Gondolkoztam, hogy pár vastagabb takarót veszek majd ősz tájékán.
Így haladtak hát napjaink, eseménytelenül, de nem unalmasan. A lebukása veszélye mindig ott lebegett a levegőben, s míg bizonyos szinten biztos voltam abban, hogy a falusiak nem adnák fel a gyermekeket, óvatossággal jártam el minden ügyben. Július meleg napjait tapostuk, mikor az egyik délután nagy mozgásra lettem figyelmes a papi lak felvezetőjén. Én magam odakint voltam, a szőlőt próbáltam megzabolázni.
- Moretti atya! Atyám, jöjjön! – Egy fiatal fiú szaladt hátra hozzám, míg engem elfogott a rettegés. Megijedtem, igen, tagadhatatlanul. Remegő kezekkel tettem le a kezemben lévő kinti ollót, majd elindultam a fiú után. Két idősebb férfi várt minket nem messze az ajtótól, s nagy meglepetésemre a feljárón hagyott lovas szekérhez vezettek.
- Mentünk ki a földekre dolgozni. Tudja atyám, enni kell. Aztán, az erdő szélén ráleltünk erre, ni… - mutatott a platón fekvő, eszméletlen férfira. Bennem rekedt a levegő. Katona! Egy olasz katona volt. Sebesülten. – Még él – folytatta az idős férfi. – S biza isten, hogy az ötlete a főnöknek, miszerint egy népnek kell lennünk és erősnek határozottan tetszik nekem, de atyám, biztosra megyek, hogy senki nem fogadja be a szerzetet… dezertőr.
- Honnan tudja? – bukott ki belőlem a kérdés, mire az idős úr ajkára keserű mosoly ült ki bajsza alatt.
- Megjártam a frontot, atyám. S csakis a dezertőrökkel teszik ezt… - nyúlt a férfi nyakához, hogy kiemelje a dögcédulát rejtő nyakláncot. – Hiányzik az egyik. De él. S emellett… szerintem még meg is kegyelmeztek neki a bajtársak. Én viszont nem fogadom be, én végigvittem mit nekem kellett, s a családomba nem viszek egy fiatalt ifjút, egy senki fiát.
- Én viszont megteszek érte, amit csak tudok – feleltem halkan. – Ha dezertőr, ha nem. Nem látok különbséget.
- Ebben reménykedtünk – szólalt meg a másik férfi. – Ugyanis a sógor hajthatatlan volt, hogy ott hagyjuk. Jó, hogy az én szekeremmel mentünk ám. Még arra sem engedte volna fölrakni!
- Azért valamelyikkőjük csak segít bevinni? – kérdeztem reménykedve, mire mind a két öreg elvigyorodott. Nem értettem miért, ez számomra igen fontos kérdés volt. A katonát nem bírtam volna el egymagam. De így is megfordult a fejemben, hogy hova rakjam, lent akadt egy szabad ágy, de a gyerekek is ott voltak… Pillanatok alatt bántam meg mindent. Ostobaságot művelek. Megölöm mind ezzel a jótettel…
De visszaút már nem volt. A férfiak segítségével a sebesült az ágyamra került. Bekerült a házba, s már nem tudtam nemet mondani. Hamarabb kellett volna gondolkoznom ezen, de nem tettem meg. S ezzel, akaratlanul is, de veszélyeztettem az öt csöppséget a pincémben.
Meghagytam nekik, hogy ne jöjjenek fel. Addig a sebesültet elláttam, mert bőven ráfért ám. Arcára rászáradt a vére, falevelek és fű tarkította ruháját, de én elsőnek a bakancsát vettem le. Miután behozták, a fiú visszaszaladt a fegyverével, ami a szoba sarkába volt támasztva. Az öreg veterán gyorstalpalót adott nekem, hogy mikor van kibiztosítva s mikor nem. Meg sem fordult a fejemben hány ember életét vehette már el eme puska…
Óvatosan estem a vetkőztetésének, csakis az ingjéig bontottam ki kissé, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy semmilyen lőtt sebe nincs, se mély vágása, nagyot sóhajtva indultam el egy kis vízért, hogy letakarítsam róla a koszt s vérét. Két borzos fej leskelődött a pincelejáróból, s mikor odanéztem, visszasiettek a pincébe. Az ő érdekükben ki kellett valamit találnom a férfival kapcsolatban, sürgősen… nem kockáztathattam.
Belépvén a kis szobába a lavórt a padlóra tettem a beledobott ronggyal. Ezerfelé kalandoztak gondolataim, hirtelenjében azt sem tudtam mit is kéne tennem. Segíteni akartam, efelől nem volt kétségem, de féltem a következményétől. Katona volt, tisztán látszott egyenruháján s a nyakában lógó, fele dögcédulán. Nem értettem én ehhez, de mégse hittem az öreg veteránnak. Dezertőr? S ha igen? Segítségre szorul. Ugyan úgy Isten nyájába tartozott, mint én vagy a gyerekek. Nem tehettem különbséget, így végül enyhén remegő kezekkel nekiestem a gomboknak az ingjén.
Mindene sáros volt, tű-és faleveles, még fűszálat is találtam a pólója alatt. Nagyon óvatosan öltöztettem le, ha valami az ágyba hullott óvatosan a földre sepertem. Nem tudtam volna új ágyneműt biztosítani neki, emellett egyedül az ágyból sem tudtam volna kiemelni, hogy meg ne üssem. Emelgetnem még csak sikerült, felültettem, levetettem róla ruháját, míg ő egy szó nélkül tűrt mindent. Fel se kelt, de a fején lévő apró dudor világossá tette számomra, hogy beverhette fejét is. Óvatosan végigtapogattam, találok e még más sebet a fején, de szerencsére nem.
Mellkasa azonban rosszabbul festett, ahogy a karjai is. Véraláfutások és karcolások borították nyakától a nadrágja korcáig, amit még nem vetettem le róla. Különböző formákat öltöttek volt, ököl nagyságúak, de akadt olyan is, ami hosszan nyúlt végig oldalán. Óvatosan simítottam egy sötétebb foltra, bőre tapintása cseppet sem különbözött másétól. Fájhatott neki, ugyanis megrándult, s halkan felnyögött, amitől észbe kaptam. Nem merengtem tovább a keletkezésükön, inkább nekiláttam áttörölni, hogy legalább tiszta legyen.
Arcával kezdtem, ami kellően sáros volt. Óvatosan elsőnek a nagyobb darabokat lefejtettem arcáról, szemöldökéről s szempilláiról is. Ahogy aztán a maradék piszkot a vizes ronggyal letöröltem róla, egy igazán markáns arcú fiatalember tűnt elő a kosz alól. Elnézegettem az ismeretlen arcot, az apró sebeket az arcán, felrepedt ajkát s a homlokán lévő apró foltot. Nem időztem tovább, folytattam a törölgetését. Néha meg-megrezzent, ha olyan helyre simítottam a ronggyal, ahol csúnya, szinte már fekete foltok éktelenkedtek rajta.
Miután felül alaposan áttöröltem mellkasát és hátát – amivel meggyűlt ám a bajom -, nagyot sóhajtva s a lehető legóvatosabban nekiestem a nadrágját levenni róla. Lábán is akadt pár seb s folt, de kevesebb, mint kezén s felsőtestén.
Óvatosan áttöröltem a katonát, mocskos ruháit pedig eltakarítottam a szobából, elmerengve kezdtem el szerény kis dobozomban tiszta ruha után nézelődni. Magasabbnak és izmosabbnak is tűnt. Félő volt, hogy nem igazán találok rá semmit sem, azonban egy alsóban se feküdhetett az ágyban, hiába takartam be. Emellett, ha felébred…
- Atyám, a bácsi beteg? – törte meg a csendet egy vékonyka hang, mire én a lehető leggyorsabban fordultam a résnyire nyitott ajtó felé. Antonia alakját fedeztem fel, szemei érdeklődve s kíváncsian csillogtak, s révén, hogy nem válaszoltam, apró ujjaival az öreg fába kapaszkodott s óvatosan kitárta. Csak figyeltem a kislányt, ahogy nagy levegőt véve átlépte a magas küszöböt, majd lábujjhegyen odalopakodott hozzám, míg szeme sarkából az ágyon fekvő férfit figyelte. Közel hajolt hozzám, s közben felnézett rám, majd a lehető leghalkabban újra megismételte a kérdését. – A bácsi beteg? – Mosolyogva simogattam meg fekete, göndör tincsekkel körbeölelt arcát, majd aprót bólintottam.
- Olyasféle.
- Fáj a pocija? – érdeklődött továbbra is, halkan.
- Megsérült – feleltem halovány mosollyal az ajkamon. Azonban ez ráébresztett arra, hogy még egy felnőttet nem tudtam volna sokáig etetni…
- Elesett? – faggatózott, mire én kifújtam a levegőt, s lassan leguggoltam hozzá. Nadrág volt rajtam, kazuhámat csakis misén viseltem, így azzal sem kellett bajlódnom. Kicsit koszos volt a kertben való munkától, de a katona ruhája már elég mocskos csinált odabent, nem számított.
- Nagyon nagyot – bólintottam helyeslően, mire apró kezecskéit a szája elé kapta. – Pihennie kell, nektek pedig, főleg neked kisasszony – piszéztem meg mutatóujjammal, amit ő kuncogva fogadott – lent kell maradnos. Nem ismerem a bácsit, s nem akarom, hogy bántson titeket. Érthető voltam?
- Igen, atyám.
- Nem vagy éhes? – kérdeztem rá, míg Antonia ide-oda billegett előttem.
- Egy kicsit… - felelte. – Szerintem a többiek is.
- Akkor szólj nekik, hogy nem sokáig. Mindjárt viszek nektek valami kis apróságot – simogattam meg még egyszer a fejét, majd intettem fejemmel, hogy menjen. Szavak nélkül is engedelmeskedett, s figyelmes kislányként, lábujjhegyen távozott.
Elhagyta mellkasomat egy hatalmas nagy sóhaj, majd a térdeimre támaszkodva felegyenesedtem. A katona várhatott, be volt nyakig takarva, s kételkedtem abban, hogy a nyári melegben megfázik, ahogy abban is, hogy egyhamar felkel. Addig pedig bőven kitalálhattam mit kezdjek vele, ha eszméletéhez tér.
Míg az ajtó felé tartottam szemem megakadt a sarokba támasztott puskán. Megálltam egy pillanatra, majd vállam fölött visszanéztem az ágyamban szuszogó férfira. Mi is mondott a veterán? Hogy míg nincs kibiztosítva, nem veszélyes…
~ * ¤ * ~ * ¤ * ~
Két nap telt el az ismeretlen katona befogadása óta. A gyerekekkel ezerszer árgátam mi a teendő: nem nézhettek fel rá, mert nem ismertük a bácsit, nem tudtuk rossz ember e vagy sem. A két idősebbik felfogta a helyzet komolyságát, de szerencsére nem vádoltak meg semmivel. Azt hiszem… megértették, ismervén. Legalábbis ezt tudtam csak remélni.
Én magam lent aludtam a gyerekekkel, révén, hogy a katona elfoglalta ágyamat. Itattam a férfit, szomjasan kapott mindig a pohár után ajkaival, azonban nem kelt fel. Egyre többet mocorgott, biztos voltam benne, hogy nemsokára megához tér. Etetni nem igazán tudtam, a főtt krumpli villával összetört falatkáit próbáltam belétuszkolni, a saját adagomból első este. Természetesen kevés sikerrel. Inget találtam neki, ahogy egy viseltesebb nadrágot is. Amik rám kissé nagyobbak voltak, rá megfeleltek.
Aztán késő délután motoszkálásra lettem figyelmes a szoba felől. Szívem hevesen kezdett el verni, szégyen volt avagy sem, féltem. Féltem attól, hogy kit rejtett a meggyötört test, mily elme lapult a kócos haj alatt. Féltettem a gyerekeket, akik több kárt szenvedtek már, mint kellett volna. Kint kellett volna játszaniuk, ehelyett a pincében bujkáltak. Halk nyöszörgés adta tudtomra, hogy az új vendégem ébredezett.
Remegő kezekkel nyúltam a puska után, amit elrejtettem az apróságok elől. Szívem a torkomban dobogott, a hideg markolat pedig mintha kiszívta volna belőlem minden erőmet. Oh, ezer imát mormoltam el orrom alatt, hogy jó ember feküdjön a priccsemen. Azonban beakadt a csöve a szekrény egyik öreg fájába, én pedig úgy remegtem minden porcikámmal, hogy csak nem tudtam kiszedni onnan. A vendégem pedig már igazán mocorgott az öreg ágyon, nyögte is terhét. Nem tétováztam, bezártam a kis szekrényt, s siettem a sebesülthöz.
Ahogy óvatosan kinyitottam az öreg ajtót, egyszerre nyekergett a sebesülttel, ki oldalán feküdt, pihegve. Sápadt volt, s izzadt is. Rögtön elfelejtettem addigi félelmeimet, odasiettem hozzá. Ajkai mozogtak, halk, rekedtes hang tört ki mellkasából. Mellé kucodortam, közelebb hajoltam hátha kiveszek egy-két értelmes szót motyogásából.
- Vizet… vizet… - pihegte kiszáradt ajkakkal, míg én az ágy mellé készített pohár után nyúltam. Míg óvatosan a hátára fordítottam, s ajkához emeltem a poharat, hirtelen a csuklómra bilincselte kezét. Egy pillanatra kihagyott a szívem, de mikor mohón kortyolta a vizet, lenyugodtam. Csak szomjúságát csillapította. Egyszer még félre is nyelt a nagy sietségben, hiába próbáltam nem túldönteni a poharat. Párszor rám nézett szürke szemeivel, s őszintén én is őt figyeltem. Az utolsó cseppig kikortyolta, s míg én oldalra raktam a poharat s mellette lévő rongyért nyúltam, a férfi újra megszólalt, ekkor azonban sokkal hangosabban s érthetőbben.
- Köszönöm. – Halvány mosoly kúszott az ajkamra, majd a száraz ronggyal óvatosan megtöröltem izzadt homlokát.
- Szívesen, ne köszönje. Ez is kötelességeim közé tartozik – érintettem kézfejemet közben homlokához, de nem éreztem, hogy láza lenne. Ajkára halvány mosoly ült ki, s úgy nézett engem laposakat pislogva.
- Nincs lázam… csak rosszat álmodtam, atyám – suttogta. Ezek szerint felmérte a helyzetet, elég volt futó pillantást vetnie az ajtó mellett lógó keresztre.
- Tényleg nincs lázad – feleltem halkan, míg visszahúztam kezemet.
- Mióta vagyok itt? Mióta… viseli gondomat? – tudakolta továbbra is rekedt hangon. Emellett volt valami kellemes melegség eme hangban, a mély tónusa még bizalmasabbá tette.
- Pár napja. A falu határában talált magára pár férfi, s elhozták hozzám – ideges voltam ettől a beszélgetéstől, nem készültem fel igazán erre. A rongyot nyúztam, nem is tűnt igazán fel. – A céduládon nem láttam a nevedet… elárulnád? – Arca ha lehet még jobban elvesztette színét. Nagyot nyögve fordult inkább a másik oldalára, be a fal felé. Nyilvánvaló válasz volt ez számomra is. Ezek szerint tényleg dezertált…
- Nem bánom, ha nem akarja elárulni. Pihenjen még, jó, hogy végre észhez tért. Hozok még be vizet, s egy kis ételt is – hadartam el gyorsan, majd felálltam s kisiettem a konyhába. Ezernyi kérdés futott végig az agyamon, míg vizet öntöttem neki s odaraktam egy kis levest főni. A gyerekek is korábban vacsorázhattak így. Előző napról akadt még mindenkinek egy szelet kenyér, a katonának is. A dezertőrnek… mert a volt. Azért viselkedett olyan furcsán.
Talán szégyelli? Hirtelen döntés lehetett, úgy érezhette nincs más választása… de miért? Miért érezte, hogy ez az egyetlen esélye? S miért nem ölték meg a bajtársai? Hogy került ide? Nem tehetem fel neki ezeket a kérdéseket ilyen hamar… még arra sem hajlandó válaszolni, mi a neve. Ha még ezt sem hajlandó nekem elmondani… ha erre sem válaszol… mit fogok vele kezdeni? Őt is bújtassam, mint a gyerekeket? Dupla kockázat! Ha az egyiket megtalálják, viszik a másikat is… Oh, Istenem! Nézd el bűnömet, hogy annak is segítek, kinek már nem tudok s nem kéne…
Továbbra is a gondolataimba mélyedve vittem vissza a teli poharat. A katona nem mozdult azóta, a falhoz kuporodott, meg se mozdult. Odalépkedtem az ágy mellé, majd óvatosan a földre helyeztem a poharat, révén, hogy egy benti kis asztalkát még nem sikerült szereznem. Vetettem még egy utolsó pillantást a paplan alatt nyugvóra, majd elindultam a konyha felé.
- Salvatore. – Értetlenül álltam meg, majd néztem vissza rá. Úgy fordította fejét, hogy rám tudjon nézni. – Kérdezte a nevemet, s hívnia is kell valahogy. Salvatore vagyok. Salvatore Portelli. – Halvány mosollyal az ajkamon fordultam felé teljes alakommal, míg átkaroltam magamat.
- Örvendek, Salvatore. A víz az ágy mellett, a leves még fő, s ha bármire szüksége van… hívjon.
- Elég, ha papért kiáltok? – kérdezett rá, míg én zavartan elmosolyodtam.
- Igazad van… nem mutatkoztam be. Laurence Moretti vagyok, s most éppen a parókián vagy.
- S pontosan…hol? – kérdezett vissza.
- Egy apró faluban, Fiesse községtől fél órára. Mond ez valamit? – A válasza csak egy apró bólintás volt, s révén, hogy visszabújt a fal felé, én is távoztam a szobából. Még várt rám a leves, s a gondolataim, ugyanis hamar ki kellett találnom mit kezdjek a férfival. S volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy a puska, mely ott lapult, mint addig, elő fog kerülni.
Szerkesztve Eshii által @ 2014. 12. 24. 23:50:25
|
