Olyan szerencsém volt a gazdáékkal. Most, hogy fölnõttek a kislányok, és nem kellek nekik, nem hogy eladtak volna, hanem lakást is, és munkát is kerestek nekem. Most végre úgy érzem, hogy nem függök senkitõl, és a gazdáékra is inkább családomként gondolok most már, akikhez vasárnaponként el kell járnom beszélgetni, nem pedig munkaadóként. Olyan jó, hogy vannak még ilyen emberek!

És a mostani munkahelyem is igazán jó. Senkit nem zavar a farkas fülecském, sem a farkincám. Valószínû, azért, mert azt hiszek, hogy costplay, de nem gond, mert nem akarják levetetni velem. Még tetszik is a kollégáimnak. Igazán jól érzem magam itt, a múzeumban. A múzeum büféjében vagyok pincér, és itt olyan hangulatos. Láthatom a múzeumban kiállított dolgokat, amik nagyon érdekesek. Talán kiskoromban lehettem múzeumban, anyáékkal. Azóta egyszer sem. És hiányzott. De most itt vagyok! És ez olyan jó.

Egyedül két személytõl félek itt. A múzeum igazgatójától, és attól a furcsa, narancshajú nõszemélytõl, akit nem evilági aura leng körül. Nem azt mondom, hogy félelmetes, de ijesztõ. Olyan… mint egy fúria. A szõrszálaim mindig fölborzolódnak a közelében.

Persze, igazból kicsit még vicces is, mikor mással kiabál, és veszekszik. Csak mikor az én fejecskémet akarja leüvölteni, és a fülecskéimet leharapni, akkor nem szeressem.

- Madame, mit csinál? – érdeklõdök elkerekedett szemekkel, mikor látom, hogy a pultnak támaszkodik, és morgolódva narancsszín haját dobálja ide-oda. Igazán jól nézne ki, ha nem úgy nézne ki, mint Medusza…

- Mégis minek látszik? – fújtat, mint egy dühös macska. Nem szeretem a macskákat. – Nyílván hegyet mászok, miközben sálat horgolok tengeri sünök szõrébõl készült selyembõl – morgolódik. Igen, ezért ijesztõ. Az alapból parányi önbizalmamat is a földbe tudja döngölni. Kicsit zavarban felnevetek, és egy oltári idiótaságot nyögök ki:

– A tengeri sünöknek nincs is szõrük.

- Nem mondod? – üvölti le a fejemet. Haja örvénylik körülötte, és olyan, mint egy álmából felzavart nagymacska. Ajjaj… – Hülye kérdésre csak hülyeséggel lehet válaszolni, Sammy. És most, nyomás vissza dolgozni! – int, hogy dolgozzak. Fülecskéim teljesen lekonyulnak, és gyorsan megpróbálok visszaslisszolni a helyemre, hátha nem rajtam fogja levezetni a fölösleges energiáit. – Kölyök – súgja halkan, de még a hangzavarban is olyan, mintha üvöltene. Ijedten fordulok vissza, és próbálom minél kisebbre összehúzni magam. Nem én voltam! De tényleg! Bármi rosszat látott, tuti, hogy nem én voltam!

- Madame? – kérdezem remegõ hangon.

- Mi áll a Kairói Múzeum Házirendjében? – kérdezi kioktatón. – Azon kívül, hogy sok minden.

- Nem tudom – mondom. Hogyan tudnám?! Annyi minden van benne, nem tudom mindet megjegyezni…

- Az itt dolgozókra vonatkozó részben található 11-es pont, d részének második paragrafusa tisztán kimondja, hogy a csokornyakkendõt rendeltetésszerûen kell használni. Sam, a tiéd hol van? Na, hol? Hol? – leckéztet. Nyem szeretem a nyakkendõt. Olyan, mintha meg akarja fojtani. Mint az a nyakörv, amit azok tettek rám. Félelmetes. Próbálnék érte nyúlni, be a zsebembe, de figyelmeztetõen rám néz. – A csokornyakkendõdnek nem a seggecskédet kell boldogítania, hanem a nyakacskádat, amit mindjárt ki is tekerek, ha nem javítod ki sürgõsen ezt a kis malõrt – fenyeget meg. Farkincámat magam alá húzom, és próbálok minél védtelenebb látványt nyújtani, hátha megenyhül, de tudom, eleve elvetélt ötlet.

- Igenis, Madame – hajolok meg, és gyorsan megkötöm a nyakacskámon azt a kínzó eszközt. Szemem elõtt megjelenik a kép, amikor az a gonosz bácsi ráteszi a nyakamra a nyakörvet, és aztán többször, egymás után belém hatol, de próbálom elterelni róla a figyelmemet. Már nem kell tõle félnem. Nem. Már normális életem van.

Nem szabar arra gondolnom, ami volt. A kedves család miatt már igazán normális életem van. Szinte már boldog. Szóval nem rá gondolni, fõleg nem az utána levõ vérengzésre. Inkább… Arra, hogy egy hét múlva telihold. Hova menjek majd most? Talán a Nílus felé. Finomak az ott levõ madarak. Igaz, a krokodiloktól félek, de tudok egy helyet, amerre nincsenek. Remek! Akkor tudom is, hogy hova megyek majd.

Közben az ijesztõ fõnök elkapja az ijesztõ nõszemélyt. Félemetesek, de legalább õk egymást marják, nem pedig együtt, másokat. Ez az egy szerencsém, különben szégyen a sírás, de muszáj elven bõgve rohannék vissza a már majdnem gimis lányokhoz, hogy hadd maradjak velük, mert nem akarok emberek közé menni. De így legalább nincs ilyen problémám. Na jó, van, de ha külön-külön ijesztõek, akkor annyira nem vészes. Néha még vicces is, de mint mondtam, csakis olyankor, amikor másokat piszkálnak, és nem engem.

---*---*---*---

- … az itt látható, Archaikus-korabeli falrajz részlete, körülbelül idõszámításunk elõtti 3. évezredre tehetõ, még Aha-Ménész korából származik. Aha-Ménész volt az a fáraó, aki egyesítette csodálatos kultúrájú országunkat. Ekkortól beszélünk Alsó- és Felsõ-Egyiptom megsemmisülésérõl, s innentõl már csak az egységes Egyiptomi Birodalom létezik – meséli nagy beleéléssel a Madame. Igazából van neve is, Nilla Estra, de inkább nem hívom magamban sem a nevén, mert lehet, hogy még azért is pörköltet készítene a fülecskéimbõl. Egyetlen dolog, ami nem ijesztõ benne, az a mesélése. Imádom hallgatni, amikor elõadást tart a múzeum kiállított darabjairól. Annyira… fantasztikusan adja elõ a dolgokat. Persze, kicsit csípõsen is, de az csak a szokásos…

- Elnézést, de pontosan mikortól számít egységesnek? – érdeklõdik az egyik turista. Közben már majdnem odaérek ahhoz a szarkofághoz, ahol éppen magyaráz a Madame. Ez már az utolsó mutogatni való múzeumi darab, szóval mint minden nagyobb csoportnál, most is kis kocsin odatolok nekik kis harapni valót. Ez is a munkámhoz tartozik, hogy a körtúra után fölszolgáljak a turistáknak kis harapni valót. Persze, minden ilyen alkalomkor Madam is eszik egy csomó sütit, és épp emiatt hozok a csokis és a karamellás muffinból több darabot. Azok a kedvencei. És ezekkel egy picikét meg tudom enyhíteni, mert 1, imádja õket. 2, nem neki kell fizetnie, és le sem szúrhatják, hiszen ezeket én veszem neki.

Persze, azt viszont nem tudom, hogy ezt tudja-e. Mármint azt, hogy direkt hozok neki, és nem lopom, hanem veszem neki.

… igen, tetszik. Ijesztõ némber, aki velem, és másokkal is fúria, sõt, hárpia módra viselkedik, ráadásul idõsebb, mint bármelyik farkas, akivel eddig találkoztam, de akkor is, mikor éppen kedvesen viselkedik, igenis tetszik nekem. De pszt! Errõl nem szabad tudnia, mert akkor nem csak a fülecskéimbõl készít farkas-paprikást, hanem a farkincámból is. És mind a kettõbõl!

- Nos, uram, a tudósok egyértelmûen nem tudták meg mondani. Sajnálatos módon, ez nem olyan eget rengetõen bombasztikus dátum, mint Amerika felfedezése, vagy a kis törpe hódító által levezényelt Waterlooi Csata. Habár, Amerika létezésérõl, mint idegen földrészrõl, már egy nomád hajós nép, a vikingek is tudtak, szóval, ja. A történelem kiszámíthatatlan, fõleg ha az ókorról van szó – mondja azzal az idegesítõ mosolyával magyaráz, amit akkor szokott alkalmazni, amikor valakit nagyon meg fog alázni.

- De nem válaszolt a kérdésemre…

- Mert rosszul tette fel – sóhajtja a Madame fáradtan. A halántékát dörzsölgeti, ami nála egyet jelent azzal, hogy pokolba kívánja az értetlenkedõ embereket. De most nem is értem igazán, hogy miért, hiszen ez egy jó kérdés szerintem. Szerinte viszont nem jó. Hát… Biztos igaza van, de attól még nem értem, hogy miért. Ha jól látom, más sem igazán érti.

- Madame, ez tényleg jó kérdés. Miért nem válaszolt rá? – kérdezem majdnem mellé érve.

- Jaj, kölyök – csóválja meg a fejét. Most szinte gyengéd, ám kicsit lenézõ pillantással néz a szemeimbe, kezét a vállamra teszi. Farkincám picit megcsóválom az érintés hatására, és szinte láthatatlanul elvörösödök. Nem szabad megtudnia, hogy tetszik nekem. Nem szabad! – Pedig rád számítottam, azt hittem szorult beléd egy kis évszázados kriptatudat. – Hö? Nem értem. De mindegy is, mert mikor eszelõs vigyorral az arcán, átölel engem, nem a furcsa stílusával kell megbirkóznom, hanem a testébõl áradó vanília illattal, mely eltömíti az orrocskámat, és elbódítja az agyamat. – Az elõbb elmagyaráztam, hogy az ókori történelem kissé… pontatlan. Így a kérdés is, kissé pontatlan. Ergo: a pontosan mikortól számítjuk-ra nem tudok válaszolni, csak arra, hogy kábé mikortól. Kapizs’? – rángat ki az illatában való elmerülésbõl. Ficsit próbálok fújtatni, hogy ne érezzem az illatát, de nem igazán sikerül.

- Na, látod, kicsi Sammy, ezért nem volt jó az úriember kérdése – pillant le rám az ölelésébõl. Immár kicsit józanabbul érzem magam, és próbálok úgy tenni, mint akit nem varázsolt el teljesen az ölelése.

- Madame, erre nem tudok mit válaszolni – mosolygom, és kiszabadulok az ölelésébõl. A tõle biztonságos távolságban levõ zsúrkocsi mellé lépek, ami érzéseim szerint már nem sokáig lesz távol tõle.

- Muffin! –rikkantja, és már repül is. Egy kistányéron vannak az õ muffinjai, amit mosolyogva átnyújtok neki, és kicsit messzebb tolom tõle a kocsit.

- Kis harapni valót? – kérdezem a turistáktól mosolyogva. Az emberek, fölocsúdva a Madame okozta döbbenetbõl, mind idetolonganak a kocsi köré. Én kicsit eltávolodok, mert nem akarom, hogy összetapossanak, és Ni… Nill… Nillát kezdem el figyelni. Jé! Nem harapta le a fejem, amiért magamban Nillának hívtam. Talán nem is gondolatolvasó, hogy tudja, a saját nevén hívom?

Vagy lehet, hogy csak túlságosan el van foglalva a muffinjaival. Bár piciket harap belõlük, mégis, úgy tünteti el egymás után a sütiket, mintha egyszerre kapná be õket. Érdekes…

Közben az utolsó morzsa is elfogyott a kocsiról, és Nilla tányérjáról is, szóval mindjárt viszem vissza a büfébe õket, és mehetek is haza.

- Köszönöm – mondja Nilla, miközben vissza adja a tányérat. Nem tudom, hogy a tányérat köszöni meg, vagy mást, de mosolyogva bólintok. Próbálok nem ránézni, hanem a morzsa-mentes tányérra, amin nem is látszik, hogy valaki épp az elõbb evett belõle, de tekintetem mindig rá téved, és amit látok, pici kacagásra fakaszt. Nilla elég morcosan néz rám, maiért picit nevetek rajta, de nem tehetek róla! Olyan vicces, ahogy a szája körül ott vannak az elkenõdött csoki darabkák.

- Tessék! – nyújtok át neki egy szalvétát, amit elõször furán bámul, de aztán megtörli vele a száját. Mivel még mindig nem teljesen tökéletes, bárhogy is törölgeti, elveszem tõle, és kicsit fölfele nézve, hogy lássam, hol is csokis, letörölgetem a szája szélét. Nagyon halványan elpirulok, de azt rá lehet fogni a melegre, hiszen már kezd melegedni a hõmérsékletem, a telihold közeledte miatt. Picit eléggé zavar, amiért meredten néz engem, ezért zavartan ellépek, és mintha kergetnének, úgy menekülök el a zsúrkocsival a helyszínrõl. Gyorsan leadom a koszos tányérokat a mosogató lánynak, és a pincérek külön öltözõjébe sietek. A szekrényembõl kiveszem a ruháimat, és a macimat, amit mindig magamnál hordok. Ez az egyetlen emléktárgyam a szüleimtõl, és szeretem, ha mindig velem van. Olyan megnyugtató.

Égõ fejecskémet a kicsit már foltos maciba temetem, és próbálok lenyugodni. A Madame-ba nem szabad beleszeretni. Sem belezúgni. Sem semmit sem csinálni. Butus Sammy!

Pár perc múlva kicsit erõt veszek magamon, és kioldom a nyakamból azt a kínzó nyakkendõt, majd a mellényemet is kigombolom. Már az ingemtõl szabadulok meg, amikor meghallom, hogy nyitódik az ajtó. Nem foglalkozom velem, mert biztos vagyok benne, hogy Crissy, a másik pincér(lány) az.

- Sammy… - hallok meg egy hangot, ami egyáltalán nem hasonlít Crissyére. Leginkább Nilláéra hasonlít, de több oka is van, hogy miért nem lehet õ. 1, Nilla nem jön ide. 2, Nilla sosem beszél ilyen bizonytalanul!

Épp ezért fordulok meg, de tényleg a Madame áll elõttem, teljes valójában. Az állam szinte leesik, fülecskéim, és farkincám pedig izgatottan kezdenek el mocorogni. Pocimban valami furcsa érzés kezd kibontakozni, de rögtön le is állítom áruló testem reakcióit.

- Madame? Maga mit keres itt? – kérdezem, de aztán rájövök, hogy eléggé szemtelenre sikeredett, és fülig pirulok. Jáj, félek. Nem akarom, hogy ismét ijesztõ legyen – gondolom, és behúzom fülem-farkam, és úgy pislogok rá.

- Sammy. Te tényleg belém zúgtál? – kérdezi. A világ megfordul egyet körülöttem, fülemben hallom a vérem zubogását. Tessék?! Hogyan jött rá?!

- Ma… Madame – kezdem. – E-e-e-z… teljesen képtelenség – mondom, de noszogató pillantására elpirulok, és bólintok egy picit. – Igen – lehetem a választ, és várom az ítéletet. Jáj, nem akarok farkas-paprikás lenni! Mami, segííííts!