Csak egy halk hümmögést hallok felőle, miközben szorgosan berakom a használt bögréinket a konyhapultba épített tisztító rekeszekbe. Könnyebb úgy viselni a csendet, hogy van mit csinálni a kezeimmel figyelemelterelésként, pedig tudom, hogy ez most nem üres vagy kínos csend, hanem épp átgondolja a múltból kiragadott helyzetet, amit felvázoltam elé. Ismerem már ennyire. Tetszik benne ez az örökös komolyság, talán azért, mert egy olyan jellemvonást képvisel, ami belőlem kimaradt.

- Akkor helyesen tetted, hogy leléptél – hozza meg végül az ítéletet, és még magam is meglepődök, hogy mennyire jól esik a támogatása. Főleg, hogy még nem is meséltem neki az Ashsel való kapcsolatunk fertőjének a mélységeiről. Talán arról nem is fogok soha. Nem vagyok büszke rá, hogy gyermeki fejjel mennyi mindenre bólintottam rá a szerelem és a magánytól való félelem miatt. Azóta megtanultam, hogy nem a magány az, ami tönkreteszi az embert. – Nem lenne szabad rosszul érezned magad az ő hibája miatt.

Hitetlen, keserű nevetéssel fordulok az első olyan barátom felé, akivel megosztottam a szakításmentes szakításom szégyenteljes részleteit. Objektív hozzáállással, évek távlatából én is látom, hogy nem szabadna emiatt bűntudatot éreznem, de sajnos az érzéseinknek nem mi parancsolunk, engem pedig mindig az érzések vezettek a józan ész helyett. Néha eljátszom a gondolattal, hogy vajon ha újra találkoznék Ashsel, olyan hatással lenne e rám, mint régen, és egy részem fél, hogy igen. Szerencsére ez soha nem fog megtörténni. Soha többé nem akarom érezni a szerelem kiszolgáltatottságát, főleg nem egy olyan ember iránt, mint az a szemétláda. Meg igazából senki iránt, sokkal egyszerűbb minden nélküle. Még hogy az idő megszépíti az emlékeket, semmi nem maradt meg az egészből csak szorongás és teljesítési kényszer.

- Mintha ez ilyen egyszerű lenne – öntöm szavakba a néma vergődésem okát.

- Sajnálom – mosolyog rám, pedig igazán nincs oka sajnálkozni. Jól esett kiadni magamból a titkot, ami évek óta nyomja a mellkasomat. Nem a legszerencsésebb döntés volt szó nélkül lelépni, de utólag írtam neki egy bocsánatkérő búcsúüzenetet, hogy tudja, nem az egyik sikátor mélyén fekszem egy rosszul elsült buli vagy küldetés után. Bár lehet, hogy azt könnyebben feldolgozta volna. – Nincs igazán tapasztalatom a szerelmi ügyekben – vallja be Nath váratlanul, és hirtelen minden rágódó, múltba révedő gondolat szétrebben. Na ne már. Komolyan egyedül leszek összetört szívű idióta? Pedig sírhattunk volna egymás vállán.

- Ne szivass, még szűz vagy?? – borulok ki döbbeneten, és az ostoba kérdés jutalma, hogy majdnem rövid úton belefullasztom egy korty vízbe az új kedvenc emberemet. A köhögőrohammal folytatódó fuldoklás a komikum határait súrolja. Oké, oké, gondoltam, hogy nem ténylegesen szűz, egy ilyen vonzó pasinak még akkor is rá-ráakad egy csaj a farkára, ha konkrétan kerüli őket. Ő pedig nem úgy tűnt, mintha kerülné őket.

- Azt azért nem mondtam – önti szavakba nehézkesen a heves reakciójából levonható következtetést. – De a nagy csalódáshoz kell legalább egy nagy szerelem.

Áh. Hát, mondhatjuk. Azt hiszem. Én néha visszatekintek, és úgy érzem, hogy cáfolható ez a kijelentés.

- Pedig romantikus típusnak képzeltelek – vallom be. Persze ez az elképzelés azóta alaptalan, hogy lazán megfektette volna Camillet, ha az este úgy hozza. Lehet, hogy van egy része az életnek, amit még ő sem vesz komolyan. Azt hittem, hogy imádnám ezt a gondolatot, de valamiért hiába próbálom erővel belepasszírozni, nem illik a róla kialakított képbe, hanem zavaró, oda nem illő kirakós darabként szúrja a szememet. Persze a szex mindig ezt csinálja. Az élet legfőbb mozgatórugójaként mi más fordítana ki valakit önmagából, mint a szex.

- Túl sok kötelességtudatot neveltek belém hozzá – indokolja meg. Hm. Ezzel mondjuk tudok azonosulni. Az én szüleim is megpróbálták. Ha ott maradtam volna, nem kellett volna félnem, hogy összetörik a szívemet, mert soha életemben nem jöttem volna rá, hogy én is rendelkezek eggyel. – Mindig más volt éppen a prioritás a magánéletem ellenében.

- Ez elég kegyetlennek hangzik – dünnyögöm, miközben visszavetem magamat a kanapéra. Engem legalább a tinédzser fejjel beképzelt érzéseim kirobbantottak a stagnáló, poshadt, langyos mocsárból, ami az életem volt, de úgy látszik, Nathnek nem volt ilyen „szerencséje”. Akármilyen rossz is volt a kapcsolatunk Ashsel, a mostani életemet kétségkívül ő alapozta meg.

- Nem éltem meg annak. Ha ötévesen a szüleid eladnak egy kutatóintézetnek, akkor ebbe nősz bele.

Pffff. Ez a legridegebb dolog, amit valaha hallottam. Hírekből tudom, hogy sok mentálnak ez a sorsa, de még soha nem álltam le diskurálni eggyel sem, aki tényleg megélte. Ez még brutálisabb, mint az én dns-enként összepakolt, klónszerű gyerekeket gyártó és betanító családom. Nálunk legalább a család illúzióját fenntartották a szüleim. Eddig azt hittem, hogy a katonaságon dugtak karót a seggébe, de lehet, hogy már gyerekkora óta, módszeresen applikálják felfelé. Szerencsétlen. Így mondjuk nehezebb lesz kihúzni. Még jó, hogy nem félek a kihívásoktól.

- Na jó, tudtad überelni a kegyetlenség aktuális definícióját – ismerem be szárazon. – És azóta, hogy eljöttél a légiótól? Most már azt csinálsz, amit szeretnél, nyugodtan foglalkozhatnál többet a magánéleteddel – vallatom kíváncsian. Nem tudom, pontosan mióta van itt, de mikor én idekeveredtem, ő már nagyágyú volt, szóval alsó hangon négy éve. Négy év alatt azért be lehet csajozni, főleg ilyen bicepszekkel. Nem hiszem el, hogy nem akadt egyetlen bátor leányzó sem, aki megmutatta volna neki, hogy ő igenis romantikus, monogám típus. Annak kell lennie, semmi más nem illik a kirakósba. Nem szeretem mikor csődöt mond az emberismeretem. Lehet, hogy nem is Cammel kéne összeboronálni egy felejthető estére, hanem egy elkötelezett barátnőt kéne szerezni neki. Hm. Kár, hogy valahogy egyik csaj ismerősömet sem érzem jónak hozzá.

„elég jónak” – egészíti ki a tudatalattim. Nem tudom, hogy mikor és hogy miért mászott ilyen magasra az értékrendemen. Hirtelen nem is látom, milyen típusú lány illene hozzá, muszáj lesz még jobban megismernem, mielőtt önjelölt Cupidót játszok.

Rajta felejtem a fáradt tekintetemet, miközben lassan előre dől, és megtámaszkodik a térdein. A felém vetett lapos, kihívó oldalpillantásától ledermedek egy pillanatra.

- Jelenleg is dolgozom ezen az ügyön – mosolyodik el lustán, és ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy flörtöl velem. A legrosszabb és legmeglepőbb pedig az, hogy működik. Egy zavarodott másodpercbe telik, mire összeszedem magamat, és kényszerrel becsukom a maguktól elnyílt ajkaimat. Hát ez baromira övön aluli támadás volt. Fogadok ez a bosszúja, hogy leszüzeztem. Megmutatja, hogy vannak még jól eldugott fegyverek a tarsolyában. Bár az, ahogy feláll, és magától továbblendíti a megdermesztett pillanatot, azt sejteti, hogy észre sem vette, mit tett. – Na jó – sóhajtja nyújtózkodva. Oké. Talán tényleg olyan tapasztalatlan szegény, mint amilyennek beállítja magát. Még szerencse, hogy ilyen arccal nem is kell tudnia flörtölni. – Ideje valami produktívval folytatni a reggelt. Van kedved edzeni? – Kész. Ennyi. Végleg elillant a pillanat bizarr varázsa. Egy pillanatig eskü azt hittem, hogy sármos volt, de biztos a másnapos agyam szülte az ábrándot. Nem bírom a sármos pasikat, rossz dolgokat hoznak elő belőlem.

- Vigyázz, most készülsz elveszíteni a legjobb haverodat – jegyzem meg viccesen. Tudom, hogy az edzésre könyveli a szavakat, pedig belecsempésztem egy leheletnyivel mélyebb jelentést is. Sosem barátkozok férfiakkal, akik kicsit is az eseteim, szóval örülnék, ha komoly és tisztességes maradna. A perverz rosszfiúkra bukok, szóval nincs nehéz dolga távol maradni a kategóriától.

- Egy hét után legjobb haverok? – Már megint ezzel kezdi? Ugyan. Az időnek van a legkevesebb jelentősége egy kapcsolatban.

- Mi mások lennénk? Szombat reggel itt lelkizünk és még csak részegek sem vagyunk – hívom fel a figyelmét az evidens részletekre. Nem is beszélve arról, hogy egy ágyban hevertük ki a közösen végigbulizott éjszakát, szóval lassan tervezgetheti nekem a barátságkarkötőt is. Egy röpmotort is elfogadok, ha nem tud fonogatni. Haha.

- Igaz. Akkor nincs kedved együtt fekvőtámaszozni a haveroddal? – na persze. Hitetlenül pislogok párat a felém nyújtott kéz, és a diszkó fénygömbjeit megszégyenítő, neonkék pillantás között.

- Nem az imént beszéltük meg, hogy meg kéne tanulnod lazítani? – dugom el a kezeimet akadékoskodva. Ha most kajak nekiáll gyúrni, én vallást váltok.

- Én szeretem a reggelt edzéssel kezdeni.

Értem én, de most nem csak reggel van. Most szombat reggel van. A szombat reggelek mások, ilyenkor minden létező ember másnapos és döglik a kanapén. Minden létező, mínusz ez a vállalhatatlanul kipattintott félnótás.

- Már azt is tudom, hogy a szadizmus mellé még mazochista is vagy. Bizonyos körökben oda lennének érted – jegyzem meg gunyorosan. Látom rajta, hogy érti a célzást, de lepereg az érinthetetlen vigyoráról. Ha már témánál vagyunk, ideje újra megmutatni neki, hogy a barátság nem csak öröm és boldogság, néha húzni is kell a másik agyát. Bár azt hiszem, párszor azért már ezt is szemléltettem tegnap. – Én amúgy is letudtam a reggeli másnaposságűző ágygimnasztikámat Sueékkal – mesélem el az irigylésre méltó reggelemet egy álszent mosollyal, büszkén elnyúlva a puha párnákon. Bizony-bizony, amíg ő durmolt a hajlani alkoholmámorban, én bepótoltam azt, amit tegnap este már nem voltunk elég férfiak megtenni.

A töretlen mosoly mellett kieresztett elégedetlen szusszanása zene füleimnek. Olyan, mintha vállon veregetett volna. Nyugi, legközelebb adok esélyt a kevésbé tapasztaltaknak is, hogy porondra lépjenek.

***

Nem sokáig bírtam nézni, ahogy az eltökéltség kiállított márványszobra tesz a márványizmaiért, inkább megpattantam arra hivatkozva, hogy elő kell készítenem a konyhát. Illetve ez volt az első ösztön, de végül rádöbbentem, hogy túl vagyunk azon a ponton, hogy jópofizzak neki, ezért kerekperec közöltem vele, hogy még nézni is fárasztó, amit művel. Még csak nem is volt túlzás, tényleg fáradtabb vagyok, mint a fránya kávénk előtt. Szexelni kéne még egyet, csak félek, hogy utána nehéz lenne lerázni a csajokat, és ezt a napot Nathnek szeretném szentelni. A nagycsoportos haverkodási igényeimet kielégítette a tegnapi hosszadalmas bulika, most egészen üdítő volt a bensőséges kis párosunk társasága. Ha más is kiszagolja, hogy főzök, nemsokára éhező vadakként gyűlnek ide, szóval jobb fű alatt maradni. Évek óta úgy pörgök, mint egy felhúzott búgócsiga, jól esik Nath mellett kicsit visszaváltani egy olyan sebességbe, ahol nem visít a sugárhajtómű a fülembe.

Egy kis pakolászás, takarítgatás és egy második kávé után már megyek is, hogy összeszedjem a mai apródomat. Talán még nem is sejti, hogy ha fizetnie nem is kell az ebédért, a segítségét azért elvárom. A világért sem hagynám ki, hogy lássam, ahogy a veszedelmes sztárzsoldosom meghatott könnyeket hullajt a hagymaaprítás felemelő élményének az örömére. Muhahaha. Annyira talán nem leszek szemét, hogy levideózom, mégiscsak most próbálunk kölcsönös bizalmat kiépíteni, vagymi. Engem soha nem siratott meg a hagyma, valószínűleg a szemembe épített modul húz valamiféle védőhártyát köré, ami nem engedi átjutni a levegőbe kerülő, csípős részecskéket. Pontosan ezért már gyerekként is mindig én voltam az ügyeletes hagymaaprító a Goldberg kastélyban. A mi kis titkunk volt Estherrel. Egészen fáj átadni a tiszteletreméltó melót Nathnek, de bármit a szent cél érdekében.

Amint berendezkedünk a kezdéshez, működésbe is léptetem a tervemet.

- Ezt kockázd fel nekem, kérlek – dobom elé a hagymaaprításhoz szükséges kellékeket, miközben minden erőmmel ügyködök, hogy elfojtsam a sunyi mosolyomat.

- Mekkorára? – édesem. Ez most komoly? Nulla?

- Még sosem jártál igazi konyhában? – kérdezem megrökönyödve.

- Nem.

Pffff. Bár, jobban belegondolva… kétlem, hogy egy mentálokat felhalmozó kutatóintézetben a gyerekek ízlelőbimbóit próbálnák kényeztetni egy kis méregdrága házi koszttal. Sokkal valószínűbb, hogy nap mint nap ugyanazt a kiegyensúlyozott tápanyagtartalmúra megtervezett és legyártott, íztelen moslékot kapták. Mintha szegényeknek nem lenne bajuk enélkül.

- Pár milliméteresekre – válaszolok végül megenyhülten. Mégsem róhatom fel neki a gyerekkorát, majdnem olyan abszurd lenne, mintha ő sznobnak nevezne, csak mert én vele ellentétben ebben nőttem fel. Pedig elég távol kerültem azóta a sznobizmus bármiféle megnyilvánulásától. Esther mondjuk vitatkozna ezzel a megállapítással.

- Kész – jelenti ki azonnal, pedig még elfordulni sem nagyon volt időm. Mi van? – És most?

Összezavarodva nézek az érintetlen késre és a rémisztően szabályosra és apróra kockázott hagymára. Ha Viki segített neki valami horrorisztikus lézerdamillal, akkor lehet, hogy mostantól udvariasabb leszek vele, nem akarom én is ekkora darabokban végezni. Megesik a szíve a látványos értetlenkedésemen, egy ujját a hagymadarabokhoz érintve rakja össze a széthullott darabokat egy érintetlen egésszé. BAHHH.

Hát ezt el is felejtettem. Ez mennyire brutálisan űberkirály. Ah. Kész. Új tervem van az életre. Együtt fogunk éttermet alapítani. Soha többé nem kell aprítanom semmit, és még saját tv show-nk is lehetne. Mentál teletál. Én összevissza teleportálgatok a főzés közben, ő pedig villogtatja az irigylésreméltó aprító képességét. Vaaagy lehetne az a védjegyünk, hogy taktikai öltözékben főzőcskézünk, és mi lennénk a fejvadászok közül kibukott fejszakácsok.

- Na jó. Ez egyszerre bizarr és mérhetetlenül király – mutatok a fenomenális jelenségre. Ennél vagányabb dolgot ma már nem fogok látni. – De azért csináld vissza ahogy az előbb volt, úgy most nagyobb hasznát vesszük – fűzöm hozzá gyorsan, mielőtt azt hiszi, hogy ezennel vége is a feladatának. Jelenleg épp ugyanott tart, ahol elkezdte.

- Igenis.

És már darabokban is vannak a hagymák. Beszarás. Lenyűgözötten csóválom meg a fejemet, és fordulnék vissza a lábosban melegedő olaj felé, mikor meglátom Nath fájdalmas hunyorgását. Hohó. A bűvésztrükkje miatt majdnem megúszta, de úgy tűnik a végére csak révbe érünk. Képtelen vagyok elfojtani a kitörő nevetésemet, mikor egyre több kövér, szívszorító könnycsepp szeli végig az arcát.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha látom a nagy Nathaniel Grandet sírni – piszkálom alattomosan, miközben ő gyorsan arcot mos. Az én vállamon kisírhatja magát, bármikor megvigasztalom, hiszen erre valók a barátok. Lehet, hogy kapnék egy tockost, ha túlfeszíteném a húrt a heccelésével. Na jó nem. Tőle nem. El sem tudom képzelni idegesnek, tippre az ő erejével és képességeivel életveszélyes is lenne. Nem engedheti meg magának, hogy felmenjen az agyvize.

- Ugye tudod, hogy Gray a nevem? – vált látványosan témát.

- Tudom – vigyorgom. – De a Grand sokkal jobban passzol, nem gondolod? – Persze nem állítom, hogy az elején nem hittem azt, hogy Grand a neve, de mióta aktívan dumálunk online is, nehéz eltéveszteni a kis avatarja melletti feliratot. De a Gray túl szürke hozzá.

- Ha te mondod – hagyja rám felsóhajtva. Imádom ennek a srácnak a temperamentumát. Tényleg kezdek kíváncsi lenni, hogy a virágzóra ígérkező barátságunk alatt fogom e bármikor bármi miatt dühösnek látni őt. Csak remélni tudom, hogy ha igen, nem én leszek a haragja célpontja, hanem csak külső szemlélő.

A figyelmem nagy részét a sercegő hagyma kavargatásának szentelem, de a szemem sarkából az összefont kezekkel a pultnak dőlő alakjára sandítok. Nem engem néz, a lakás különböző részletei között vándorol a felfedező pillantása. A csend, ami rövid ideig ránk telepszik, olyan kényelmes, mint a puha, álomillatú paplan egy nehéz nap végén. Szeretem ezt a nyugalmat, amit a jelenléte hoz magával, ilyenkor engem is megfertőz az ő kiegyensúlyozottsága. Ha egyedül lennék, már beraktam volna valami zenét vagy Cammel telefonálnék, de vele mintha lelassulna az élet, és megszűnne a kényszer, hogy zajjal háttérbe szorítsam a kavargó gondolataimat. Apró mosollyal szívom magamba a piruló hagyma jellegzetes aromáját, miközben azon merengek, mikor élveztem ennyire a főzést legutóbb.

***

Nem tart sokáig, mire elkészül a kaja, a csirkének szerencsére nem kell sok idő, hogy puhára főjön. Többek között ezért is választottam ezt, ha egy sült malacnak álltunk volna neki első alkalommal, örökre elment volna a kedve a konyhában való ácsorgástól. Remélem nem lesz neki túl idegen a curry erős, domináns íze a sok íztelen vacak után, amivel a replikátorok kiszúrják a szemét. Ezt elfelejtettem beleszámolni, mikor megterveztem a fogást, a curry nem biztos, hogy a legjobb választás egy kezdőnek. Na mindegy, ha a bolognai fűszerezése lecsúszott neki, talán ez is le fog.

Elkezdünk enni, de mielőtt nagy hévvel elkezdeném belevetni magamat az ízek élvezetébe, lélegzetvisszafojtva, fel-felsandítva várom az első grimaszt vagy imádatot. Szerencsére az arca inkább a másodikat sejteti. Ez az! Sima liba.

- Ha csaj lennél, itt helyben megkérném a kezed – érkezik meg a elsöprő győzelem bizonyítéka. Úgy látszik, egy hatodik érzék vezette a kezemet a választás során. A kezemet, amit megkérne, ha csaj lennék. Ennyi. Azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet még nem kaptam. Na jó, egyszer talán Cam is mondta, hogy hozzám jön feleségül, de aztán egyből el is ment a kedve, mikor elárultam neki, hogy akkor nem kufircolhat másokkal. Az ilyen jellegű kapcsolatokat szeretem komolyan venni, pont ezért kerülöm őket messziről.

- Persze, aztán ha minden nap főznék rád, a végén szép lassan pocakot eresztenél nekem – válaszolok felnevetve. A csajok ki is beleznének, ha elrontanám a céh lekidolgozottabb kockahasát, szóval közös érdek, hogy ne zabálja túl magát. Nem sok reakciót kapok, úgy látom, hogy képtelen kitörni a kaja fogságából. Ennyit arról, hogy ne zabálja degeszre magát. Még szerencse, hogy edzett reggel. Ezek után lehet, hogy elzavarom még délután is. Fú de rossz feleség lennék, ezeket a gondolatokat ki sem mondom hangosan, mert még visszakéri a képletes gyűrűt.

Egy-egy hatalmas söröskorsóból vizet szürcsölgetve pihenjük ki az evés és a főzés fáradalmait, miközben én az agymenéseim rabja vagyok. Egyszer csak felkönyököl velem szemben a vékony pultra, és összeszűkült szemekkel kezd el stírölni. Ismerős szitu, de én nem teszem fel a költői kérdést, hogy van e valami az arcomon. Az első ösztönömre hallgatva leutánozom az elmerengőnek álcázott mozdulatot, még komolytalanabbul, mint amilyen az ő előadása volt. Farkasszemet én is tudok ám nézni. Abban is segít a mod, szóval legyőzhetetlen vagyok benne. Persze a kíváncsiságom már más téma, az most is felülkerekedik rajtam.

- Mi van? – dünnyögöm az ujjaim közé, de még nem pislogok.

- Azon gondolkodok, hogy mennyire bízhatok benned.

Hah! Micsoda arcátlanság! Mindazok után, amiken együtt keresztülmentünk? Összetöri a szívemet. Színpadiasan a mellkasomba is markolok, hogy tudatosítsam vele, mit tett.

- Ez most őszintén fájt. Pár perce még megkérted a kezemet, most pedig megkérdőjelezed a megbízhatóságomat. Na szép, mondhatom – dohogom, de a vigyorom áttöri a drámai sértődést. Fene. Születtem volna jobb színésznek. Nem tudom, hogy melyikünk röhögése rombolja le végleg az abszurd hangulatot, de a másikunk azonnal követi. Az is lehet, hogy teljesen egyszerre törtünk meg. – De tényleg, miről van szó? – kérdezem kicsit elkomolyodva, miután elcsendesedik a nevetésünk. Remélem nem egy hullát kell segíteni neki elásni, mert a monoton fizikai munkától általában nyűgös leszek. Pláne szombaton.

- Arra gondoltam, hogyha annyira szeretnéd, kipróbálhatnád a motort.

Hogy. Mi?

Egy halk, rövid, kényszeredett nevetéssel rejtem el a zavaromat. Ez nem lehet komoly.

- Te most szivatsz engem – kuncogom tényszerűen. Ha bárki más mondta volna, talán ki is akadnék, hogy nem túl ízléses dolog ilyennel hitegetni a szerencsétlen adrenalinfüggőt, de a szívem mélyén sejtem, hogy ő nem a levegőbe beszél. Nem olyannak ismerem. A kihívó pillantása alátámasztja a megérzést. Ezt nem hiszem el. – És mi lesz a kétszáz óra szimulátorral? – kérdezem döbbenten. Beszélünk itt oltári nagy haverságról, de azért még mindig csak egy hete ismerjük egymást, komolyan a kezembe adná azt a méregdrága csúcstechnológiát?

- Akkor még nem tudtam, hogy vezettél már – magyarázza, mintha a világ legevidensebb dolga lenni bárkit felengedni a motorára, csak mert az részegen a régi motorjáról ömlengett. Én még a kis teleporter kocsim kormányát is nehéz szívvel adom át, csakis ha úgy kívánja valamiért a küldetés, pedig azt jóval kevesebb kreditben mérik, mint egy modern röpmotort. Nem is beszélve a járgány eszmei értékéről, miután annyi munkát pluszban beletett Nath. – Bár nyilván nem teszek akárkinek ilyen ajánlatot.

Csak egy másodpercig pislogok rá szkeptikusan, soha nem voltam az a típus, aki engedi, hogy félelmek és aggodalmak irányítsák. Tényleg rohadt jó sofőr vagyok, és régen félig a motoron éltünk Ashsel, kétlem, hogy beleszállnék az első épületbe, csak mert néhány éve nem vezettem.

A ráébredés, hogy el fogom fogadni a váratlan ajánlatot, szinte pofán csap. Jó értelemben. Nem hiszem el, hogy tényleg megengedi. Ez a csávó még nálam is őrültebb.

- Akkor mire várunk még? – kérdezem, egyik pillanatról a másikra fellángoló beleéléssel.

- Egy dolgot azonban meg kell ígérned nekem – emeli fel szigorúan a mutatóujját, és bennem reked a pom-pom dobáló fangirl üzemmód. Felelősségteljes fejet kell vágnom, mielőtt még meggondolja magát, de a vigyor nem hajlandó lemászni a képemről. – Ha bármi gond adódik, nem törődsz a géppel, hanem biztonságba teleportálod magad. Rendben?

- Úgy nézek ki, mint egy öngyilkosjelölt? – kérdezek vissza, miközben elkapom a figyelemfelhívóan felém lóbált mutatóujjat, hogy magammal tudjam teleportálni a garázsba, ahol minden elkezdődött.

- Meg fogom bánni ezt a döntést – motyogja az orra alatt, miközben ellép tőlem, hogy előtúrja a kis összetömörített védőruhát, amit már múltkor megismertem.

- Nem fogod – ellenkezek, a kezemmel egy laza hessegető mozdulatot rajzolva a levegőbe, majd rögzítem magamra a felém nyújtott gerincprotektort. Még mindig rohadt menő, ahogy a ruha végigkúszik a bőrömön Nath akaratára. – Hálám jeléül egyszer elviszlek a kedvenc helyemre az óceánon, csak addig ki kell ismernem, hogy mekkorát tud ugrani ez a vasköteg – paskolom meg a motor oldalát finoman, még a ráborított védőtakarón keresztül.

- Tudod, hogy ez nem teleportálásra lett tervezve, ugye? – emlékeztet, de a szavaival ellentétben azért lerántja a leplet a szemet gyönyörködtető gépezetről. Az apró, büszke mosoly, amivel most is végigpillant rajta, egy alkotó szeretetét tükrözi a kedvenc kreálmánya iránt. Hirtelen elbizonytalanodok, hogy képes lennék e veszni hagyni a vasat az életemért. Ennek a srácnak lehet, hogy soha nem lesz más szerelme a bütykölésen kívül, és talán ő csinálja jól az élet dolgot. Nekem sem hiányzik.

Tényleg lélegzetelállító gépezet. És zavarba ejtően sok gomb van rajta. Megöregedtem és az elmúlt négy évben elment mellettem a motortechnológia, vagy mi?

- Tudom – hagyom rá oda sem figyelve, miközben felülök a vezetőülésbe beazonosítani a régmúlt emlékek segítségével a kijelző egyes részeit. Azért remélem sikerülni fog, mégsem atomfizikáról beszélünk, ha két agysejttel rendelkező gengsztereknek megy, nekem is menni fog.

- Több mint fél tonna – még mindig a középső kis érintőképernyőre sűrített konzol beállításokkal ismerkedve, egy elmerengő hümmögéssel reagálok. Valószínűleg megérzi, hogy nem temetődött túl mélyre az adat, mert folytatja. – Viki, küldd át a pontos súly- és méretadatokat a konzolra.

▪︎ Máris – jön a gépies női a hang a semmiből. Jé. Vajon Viki mindig figyel? Hajlamos vagyok megfeledkezni a jelenlétéről.

A következő pillanatban már meg is jelenik előttem egy kis ábrán lebontva az egyes alkatrészek pontos összetétele, súly-méret-sűrűség és egyéb teleportációt enyhén befolyásoló, jelentéktelen tényezőkkel. Végtelen szoftver van rá, ami ezekből kiszámolja egy teleporter max ugrás távolságát, de egy idő után eléggé rááll az ember agya, hogy be tudja lőni a korlátait fejben is. Tényleg nehéz popója van a leányzónak, majdnem másfélszer annyit nyom, mint a teleportálásra épített autóm, amiben hatan elférnek.

- Jesszus Nath, ne parázz már – vigyorgom a kezembe nyomott bukósisakot a fejembe húzva. – Úgy fogom kezelni, mintha egy masszív holdcirkálóval ugranék, oké?

- Oké – jön a bizonytalan beleegyezés. Még mindig nem tűnik túl bizakodónak. Azt hittem már eldöntötte, hogy megbízik bennem, mi ez a nagy pálfordulás? – Teleportáltál már holdcirkálóval? – A hosszú válasz most az lenne, hogy felvázolom a családfámat, ami magában foglalja a tényt, hogy mindennel teleportáltam már. De túlságosan várom, hogy felbőgjön alattam a hajtómű ahhoz, hogy ebbe belemásszak.

- Ez egy történet egy másik napra – markolok rá a kormányra, ami egy leheletnyit még mindig túl széles az ízlésemnek. A fenéért kellett ilyen széles vállakat növesztenie. Vagány lenne, ha rendesen illenének rám a custom cuccai. Azért néhány körre jó lesz, nem mintha órákat terveznék motorozni, attól már lehet, hogy kicsit beállna a vállam.

Ha mondd is valamit ezután, azt már nem hallom a felsüvítő hajtómű fülbemászó énekétől. Bizalmatlan szavak ide vagy oda, ösztönösen tudja, hogy felesleges kinyitnia a garázs fényekkel jelzett folyosója végét lezáró hangárkaput. Mindketten tudjuk, hogy nem lesz szükségem rá.

***

három hónappal később

A mutatóujjam irritáltan dobol a telefonom szélén, miközben a Nathtel való beszélgetésünket bámulom. Semmi. Frusztrál, mikor egy hétre felszívódik. Tudom, tudom, nem vagyok se a barátnője, se az anyja, hogy felelősségre vonjam, de a legjobb barát talán közel hasonló panaszjogokkal rendelkezik. Vagy talán mégsem. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom valaha, de még a szokásossá vált péntek délelőtti közös edzésünk is hiányzik. Azóta sem tudom, milyen pszichológiai trükkel vett rá a második alkalomra, de a harmadikat már majdhogynem vártam. Az erőltetetten komolytalan életstílusomban megfeledkeztem róla, hogy milyen jó érzés tud lenni sikeresen véghez vinni egy kitűzött célt. Két hónap gyakorlásba telt, de végül csak sikerült földre kényszerítenem a híres sztárzsoldosunkat. Persze hiába vártam, nem ugrottak elő riporterek és őrjöngő, tapsoló tömeg a sarokból. Majd talán akkor, ha egyszer földön tartani is sikerül, nem csak odajuttatni. Kár, hogy bő húsz kiló izom előnye van velem szemben.

Ledobom a haszontalan telefont az asztalra, és öltözködni kezdek. Mostanában újra felélesztettem egy majdnem két évre feledésbe merült szokásomat csütörtök esténként. Ilyenkor fixen Leo van a ruhatár felelős poszton, szóval szabad a bejutás a kedvenc helyemre. Azt hittem, új téglát kell keresnem a bárban egy ilyen hosszú kihagyás után, de szerencsétlen kölyök pont ugyanott van, mint két éve. Vagy inkább szerencsés? Igazából annyira nem rossz élet a város egyik legmenőbb melegbárjában ruhatárosnak lenni, főleg ha az ember maga is meleg, és emiatt ingyen bejut bulizni, és még a piák is olcsóbbak neki. Lehet, hogy egy kicsit még irigylem is. Ha belegondolok, én négy éve dekkolok egy helyben. Bah. Hova tart az életem? Mindjárt egzisztenciális válságba zuhanok. Erre most innék egyet, de egy belvárosi szórakozóhelyet általánosságban véve nem érzek elég biztonságosnak, hogy a sárga földig igyam magamat. A melegbárokban amúgy is fennáll a veszély, hogy ha túl sokat iszik az ember, fájó seggel ébred egy random folyosón. Szerencsére másvalakinek a tapasztalata, nem személyes.

Megigazítom a laza, szétnyíló ingemet, és a következő pillanatban már a modern ruhatár gépekkel mozgatott fogassorai között bujkálok. A jókedvű kölyök a ruhatár pultja mögött elvigyorodva néz hátra.

- Tris! Azt hittem már nem is jössz.

- Ugyan, csütörtök van, nem? – vigyorgom, miközben diszkréten belecsúsztatok a nadrágja farzsebébe egy átlátszó tasakot két ecstasy tabival. Neki nehéz bejuttatnia őket, mert a dolgozókat baromira átvilágítják, szóval ez a belépőm, mikor titokban besurranok éjszakánként. Én megúszom a hosszú sort és a biztiőröket, neki pedig jó éjszakája lesz. Ez még nem illegális, csak szürkezóna, ugye? Nem vagyok díler amíg nem kérek pénzt érte.

- Bizony hogy csütörtök – kacsint felém. Felülök a pultra és átfordítom a lábaimat kifelé, de még nem akaródzik belevetni magamat a hömpölygő tömegbe. – Ma ki lesz az áldozat? – kérdezi. Felkönyököl mellettem a pultra, megörülve, hogy legalább az este egy kicsi részét nem kell a ruhatár magányában töltenie. Szoktunk dumálni egy kicsit a lassabb, nehezebben induló éjszakákon.

- Hé, mi az hogy áldozat?

- Minek hívnád azt, akit felizgatsz, aztán hoppon hagysz? – Naaa. Egy kicsit talán jogos, de mégsem szexelhetek minden névtelen, arctalan macsóval. Illetve szexelhetnék, itt elég sokan megteszik, engem mégsem visz rá a lélek. Az itteni csávók nagy részét fél kézzel tudnám ártalmatlanítani, valahogy nem keltik fel bennem a vágyat, hogy feladjam értük a férfiasságomat. Ash volt az egyetlen…

Nem. Erre gondolni sem akarok.

- Szerencsés férfinak, aki legalább egy kicsi darabot kapott belőlem – lebbentem meg kacéran a nyakamat cirógató félhosszú tincseket. Az elmúlt két évben annyit játszottam a hetero Trist, hogy el is felejtettem, hogy a pasizós énem milyen provokatív díva tud lenni néha. Hiányzott ez a része a személyiségemnek, jól esik egy kicsit újra a flörtölés másik oldalán lenni. Talán ez csábít ide minden héten, nem is a többi férfi. Na jó, azért nem utolsó szempont a pasik vágyakozó pillantása sem. A csajoktól ilyet nem kap az ember, még a szexmániás barátnőm sem tud olyan „felfallak” pillantással rám nézni, mint egy két méteres, agresszív alfahím. Ah. És ezek után még meglepődök, hogy a legnagyobb bunkókat szúrom ki magamnak. Valami nagyon el van kalibrálva a meleg iránytűmben. Heteronak kéne maradnom, de nem érzem magamat egésznek enélkül.

Leo csilingelő nevetését figyelem a szemeim sarkából. Nagyon szép srác, de sajnos ugyanarra a kapura játszunk. Ha én is picurka és aranyos lennék, mint ő, talán könnyebben megnyílnék a férfiakkal való együttlétekre.

- Hát, szerintem ezzel sokan vitatkoznának – vigyorogja, miután sikerült abbahagynia a nevetést.

- Lehet – vonom meg a vállamat. Nem fogom rosszul érezni magamat egy ilyen banális dolog miatt. Férfiként én sem szoktam idegrohamot kapni, ha egy csaj smárol velem egy buliban, aztán lelép. Mindenkinek annyit kell adnia magából, amennyit épp kényelmesnek érez. – Amúgy a múlt heti választottam egész sokat kapott – kacsintok oldalra.

- Na, csak nem szobára mentetek? – céloz a létesítmény magasabb szintjein bérelhető szobák egyikére.

- De... – kicsit elgondolkodok, hogyan fogalmazzam meg a folytatást, hogy ne legyen túlságosan vulgáris – viszont nem volt igazi akció.

- Mondd ki nyugodtan, hogy csak leszoptátok egymást. – Az, ahogy az angyali arcával, tök fapofával az arcomba tolja a szopás kifejezést, annyira groteszk, hogy most én röhögök fel hangosan. Neki van igaza, én sem tudom, miért játszom a prűd tinédzsert.

- Valahogy így – ködösítek már csak dacból is. Az igazság az, hogy én leszoptam őt, de mikor viszonozta, mindenképp a fenekemhez akart nyúlkálni közben, szóval lerugdostam magamról, és elviharzottam. Itt nem szoktam berúgni, szóval el is teleportálhattam volna, de a céhen kívül kevésbé elfogadóak az emberek, mint abban a kis zárt közösségben, ahol még menőek is vagyunk. Az a legjobb, ha itt csak Leo és én tudunk a kis titkomról, nem akarom, hogy elterjedjen rólam a pletyka.

- Ha ennyire félted a seggedet, miért nem vagy top? – kérdezi unottan, még mindig a pulton könyökölve, miközben a tánctér villódzó fényeit bámulja. Nem alaptalan a kérdés, néha még magamnak is felteszem, hogy mit keresek én itt.

- Ha meg akarok dugni valakit, akkor már egy csaj kézenfekvőbb – vonom meg ismét a vállamat.

- Nem is tudtam, hogy mindkét csapatra játszol – sandít felém. Válasz nélkül biccentek.

- Egyszer majd találok egy pasit, akinek megengedem – dünnyögöm az ujjaimba, miközben a combomra könyökölve támasztom a fejemet. Mostanában Camékkel is kevesebbet járunk össze mint régen, lassan növekvő hiányérzetet kelt bennem, hogy a szexuális igényeimnek ez az aspektusa évek óta nem lett kielégítve. Azonban minél többször jövök ide, annál biztosabb vagyok benne, hogy az itt megforduló pasik nem is fogják kielégíteni. Grrrhh. Kéne egy pasi Camille.

- Remélem nincsenek olyan illúzióid, hogy mágikusan beléd szeret valaki itt a tánctéren.

Szinte leesek a pultról a kínomban való röhögéstől.

- Isten ments – lehelem a szememet törölgetve. Szerelem. Na persze. Egy megbízható pasi kéne, akit tisztelek eléggé, hogy széttegyem neki a lábaimat. Lehet, hogy mégis céhen belül kéne keresgélnem, hátha van valami meleg gyülekezet.

- Oké-oké, csak kérdeztem – legyint megadón. – Romantikus típusnak képzeltelek. – Úgy nézek rá, mintha azt mondta volna, hogy fekete a hajam és békák ugrálnak a fejem tetején. Én? Romantikus típus? A szavak rémisztően ismerősek, csak az emlékeimben én mondtam valaki másnak. Valakinek, akiről azóta kiderült, hogy talán annyira nem is romantikus típus, mint hittem. Legalábbis nem zavartatta magát, mikor ágyba kellett vinnie Camet, sőt…

- Úgy látszik, ezt mindenki benézi – dünnyögöm elgondolkodva. Könnyű beskatulyázni az embereket néhány félreértelmezett megnyilvánulásuk alapján. Most, hogy eszembe jutott Nath, megint elkap az irritáltság, hogy már több mint egy hete felszívódott. A zsebemet szinte égeti a telefon, hogy vegyem ki, és nézzem meg, nem jött e új üzenet, de inkább összeszedem magamat, és egy gyors búcsúzás után belevetem magamat a hívogató tömegbe.

***

Mama tágas irodájában most is pengeélre állított rend van. Az erősen idősödő nő olyan lomha hidegvérrel néz előre az asztal szélén lévő monitorból, mintha nem most tűntem volna elő a semmiből váratlanul.

- Tristan – a régi idők arra kényszerítenek, hogy kihúzzam magamat a nevem hallatán.

Megcsörren a telefonja, és a pillantását le sem véve rólam veszi fel. Keveset beszél, a vonal túl oldalát nem hallani. Kb egy percig vagyok képes tartani a formális kiállást, a régmúlt fegyelmét átveszi az újonnan megszokott lazaság. Az egyik ujjammal az asztalon műszeri pontossággal, párhuzamosan felsorakoztatott digitális tollak egyikét kezdem piszkálni. A telefon hangosan csattan az üveg asztallapon, és mielőtt észrevenném, az általam megbontott rendet ismét felváltja a tökéletes párhuzamosság. Egy enyhébb ocd-t sejtek a dolog mögött. Valamiért erről is Nath jut eszembe. Meglepően megnyugtató érzés nézni, ahogy mániákus precizitással bütyköli az eszközeit.

- A bankigazgató hívott. – Oh. Ez gyors volt, azt hittem mire összeszedi a lélekjelenlétét, addigra már rég a zuhany alatt leszek. – Szép munka Tristan. – Unottan bólintok. – Ahogy megbeszéltünk, Mr Gray nem kapott küldetést a hétre – céloz vissza a megállapodásunkra. Semmi kedvem nem volt elvállalni egy stresszes túszmentős küldetést, de csak ezért cserébe tudtam kialkudni, hogy az öreglány hagyja békén erre a hétre Nathet. Még a bankigazgatót is kihalásztam élve, pedig három automata C5-ös állt készen, hogy kiloccsantsa az agyát. Mi ez, ha nem profizmus. Ez még csak nem is volt a küldetés sikerének a feltétele, az igazgató kiszabadítása csak opcionális volt. Máshogy egyik céh sem vette volna magára a feladatot, mi sem vagyunk hülyék, hogy lehetetlen küldetéseket vállaljunk el.

- Kösz Mama.

- Már megkértem, hogy ne hívj így.

- Bocsi Mama – vigyorgom. Biztosan tudja, hogy mindenki így hívja a háta mögött, de én elég egyenes vagyok a szemébe is mondani. Egy pillanatra még neki is megtörik a mindig komor arckifejezése. Tudom, hogy kedvel. Persze nem szállok el magamtól, ugyanúgy kirúgná a seggemet, mint mindenki másnak, ha csalódást okoznék neki. – Meg sem kérdezed, miért kértem ilyesmit? – teper le megint a kíváncsiságom.

- Az a dolgom, hogy tudjam, mi és miért történik a céhemben. – Összeszűkült pillantással figyelem a rezzenéstelen pókerarcát. Magabiztosnak tűnik, de honnan a csudából tudná, hogy meglepi szülinapi bulit szervezünk Nathnek holnap estére? Na mindegy. Egy varázsló ez a nő. – Főleg a legjobb embereim körül – a büszke vigyoromat látva szárazan hozzáfűzi. – Azt hittem egyértelmű, hogy Mr Grayre gondolok. – Zavarodott nevetéssel borzolom meg a hajamat. Amúgy tényleg annak kellett volna lennie. Egyetlen sikeres S küldetés lehozása nem fog hirtelen a toplistára repíteni. Izé. Tudtam ám.

- Ja igen. Persze. Egyértelmű volt – vigyorgom zavaromban.

- Ne használd ki a vendégszeretetemet, Tristan. – Ennyit a kedvelésről. Azt még azért én is felfogom, mikor kell lelépni.

- Viszlát, viszlát – dünnyögöm, majd Nathhez teleportálom magamat. Mostanában ez lett a második otthonom, pedig alapvetően nem szeretem az ilyen hatalmas légterű helyeket. Mondjuk nem is a szoba miatt jövök, hanem a tulajdonosa miatt. Meg hát van néhány felettébb kényelmes és kézenfekvő szolgáltatása a csúcskategóriás lakásnak, amit hülye lennék nem kihasználni, ha már egyszer a legjobb haveromhoz tartoznak.

Nath alapból sem volt az az ijedős fajta, de az elmúlt hónapokban teljesen rászokott, hogy a világegyetem legunottabb közömbösséggel fogadja a hívatlan, meglepetésszerű teleportációimat. Most sincs ez másképp, épp a kanapén ülve iszogatja a délutáni kávéját a tablettel az ölében. Egy kíváncsi oldalpillantást követően töri meg a csendet.

- Minden oké? – kérdezi a sötétkék teleporter felszerelésemet sötétebbre festő, néhol még nedvesen csillogó vérfoltok láttán.

- Nem az én vérem – vonom meg a vállamat. Még csak nem is a terroristáké, nem vagyok az a kaszabolós fajta. Sajnos egy-két túsz volt sérült állapotban mire odaértem, de a helyszínelők szerint egyiküknek sem életveszélyes az állapota.

Szó nélkül teleportálok ki a ruhámból, és a falhoz sétálva nyomok meg egy gombot. A falból kijövő keskeny kis rekeszbe akasztom a megviselt ruhát, majd visszazárom a fülkét. Jöhet a tisztítás. Egyszer panaszkodtam egy küldetés után, hogy egy kifejlett Murkling összedzsuvázta a teleporter szerkómat a jellegzetes, támadásra használt nyálkájával, és akkor ajánlotta fel Nath, hogy használjam ezt a csodaszerkezetet. Most másodjára is kiélvezem ezt az ajánlatot.

- Komolyan alsó nélkül hordod a taktikai felszerelést? – kérdezi megrökönyödött vigyorral a hangjában. Csak most jövök rá, hogy ádámkosztümben feszítek a nappalija oldalában. Hát, ja. Igazából nem csak a taktikai felszerelést, úgy általánosan néha rám jön a nagy szabadságvágy.

- A tapadós bőr szerkók alá bűn alsót venni – oktatom ki színlelt komolysággal, majd elkapom a felém dobott törölközőt, és szorosan a derekam köré csavarom. Jaj de prűd valaki. Pedig még helikoptereztem is volna, ha elég szépen megkér, végül is holnap szülinapja lesz. – Amúgy is, mondd, hogy nincs jó seggem.

- Nem én vagyok a megfelelő ember, hogy megállapítsam – felnevetek a tipikus, diplomatikus válaszon. Ezért imádom ezt a srácot. Tényleg mindent komolyan vesz. Három hónapja össze vagyunk nőve, és mégsem ragadt rá egy leheletnyi trágárság sem. Lehet, hogy pont ezért működik ennyire jól a barátságunk. Mert a hozzáállása megakadályozza, hogy akár egy szemernyi szikra is legyen kettőnk között. Pedig jól esett volna, ha végre bevallja, hogy jó seggem van. Na majd megkérdezem Leot csütörtökön.

- Mindig összetöröd a szívem – dobom le magamat a kanapéra egy színpadias összeeséssel. Viccen kívül most zuhant rá az elmémre a sok teleportálgatás agysorvasztó kimerültsége, szóval maga az összeesés még csak nem is színjáték. Nem kellett volna vízszintbe helyezni magamat, nem biztos, hogy holnap reggel előtt felkelek innen. Pedig eskü az volt a terv, hogy hazajuttatom magamat, amint beraktam a ruhámat a fertőtlenítő rekeszbe.

- Hol voltál? – kérdezi tárgyilagosan. Érzem magamon a pillantását, ezért én is felé sandítok.

- Túszmentő akció – válaszolok tömören. Azt hiszem nem titkos. Ha igen, az sem érdekel különösebben, Nath úgysem fogja továbbadni senkinek.

- Komolynak hangzik – emeli ki a helyzetben rejlő ellentmondást. Tudom, tudom, én és a komoly küldetések általában nem férünk meg egy mondatban. Tényleg nem az én stílusom, most is csak a szent cél érdekében bólintottam rá.

- Rossz hatással vagy rám. Komolyodok – magyarázom meggyőző beleéléssel. – Látod, totál meg is őszültem melletted – emelek fel egy fehér tincset. Csak egy szórakozott hümmentés az agymenésem jutalma. Már csak a szemem sarkából látom, hogy újra a kezébe veszi a tabletet, ami a beszélgetésünk alatt az ölében kapott egy kis pihenőt.

A ránk ereszkedett csendben összekaparok magamban annyi erőt, hogy felkeljek, azzal a nagyravágyó céllal, hogy főzök magamnak egy kávét. Mikor a kanapét megkerülve elsétálok Nath mögött, megakad a szemem a tablet képernyőjén. A jellegzetesen sötétszürke, küldetésmenedzsmentre használatos felületünket bárhol felismerném. A megállapodásunk szerint Mamától nem kapott személyre szabott küldetést a héten, de ez abban nem állíthatja meg, hogy unalmában magára vegyen egyet a publikus küldetések végeláthatatlan listájáról. Ez most valami vicc? Azt hittem ekkora virtuális pénisszel már csak azokra néz rá, amiket név szerint neki címeznek. Nem gondoltam, hogy a nyakában kell lihegnem, nehogy felszívódjon nekem. Fene egy a túlbuzgó mindenét.

Mikor az egyiknek megnyitja a részleteit, mögé surranok, előre hajolva támaszkodok meg a kanapé háttámláján, és a válla mellett elnyúlva zárolom a tablet képernyőjét. A samponja ismerős illata az orromba mászik. Egyszer-kétszer már kölcsönvettem.

- Nem, nem, nem. Nem mehetsz küldetésre a héten – nyomatékosítom szavakkal a tetteimet.

- Mégis miért nem? – kérdezi őszinte meglepetéssel. Ennyire random még én sem szoktam lenni. Általában. Gyorsabb volt a szám, mint az agyam, mert hirtelen nincs válaszom a megjósolható kérdésére.

- Meeeert még meg sem gyógyultak a zúzódásaid a múltkori óta – bökök meg egy lilulva gyógyuló foltot a felkarján. Ha jól emlékszem a bordáin is van egy párja ennek a gyönyörűségnek.

- Már visszanyertem az erőmet, a foltok nem zavarnak a munkában – jelenti ki egyszerűen. Csökönyös szamár. Bezzeg ha inni kell, nem ilyen kitartó. Ahhh. Mintha pénzre lenne szüksége. Nem áll meg az élet, ha pihen egy hetet.

Megpróbálom kihúzni a kezei közül a tabletet, de az ujjai nem engednek. Hah. Komolyan? A sarokkanapé merőleges részéhez teleportálva csenem el tőle a kütyüt, és visszarogyok a párnára. Ezért nem szabad erőfitogtató huzavonát játszani egy teleporterrel. Csalunk. Bár nem tudom mennyire volt okos döntés az utolsó erőfoszlányaimat erre pazarolni.

- Visszakapod a hétvégén – dobom le a tőle távolabbi oldalamra.

- Ugye tudod, hogy egy szavamba kerül kérni egy új tabletet a vezetőségen? – húzza fel az egyik szemöldökét. Felnevetek kínomban. Tudom, hogy most már csak az ebet köti a karóhoz. Nem fogja elengedni a témát, amíg ki nem szedte belőlem a szokatlan viselkedésem okát.

- Az ég szerelmére, ne legyél már ennyire stréber Nath – sóhajtom zaklatottan.

- Miben sántikálsz? – kérdezi gyanakodva.

- Félek, hogy ha most lelépsz, nem érsz vissza a péntek reggeli edzésünkre – rebegtetem meg meghatóan a szempilláimat. Sokkal hihetőbb lenne, ha nem hétfő lenne épp.

- Mikor legutóbb le kellett mondanom, táncoltál örömödben – emeli ki a másik szembetűnő hibát az érvelésben. Muszáj ilyen okosnak lennie? Nem elég, hogy úgy néz ki, mint valami kifutómodell? – Mi ez az egész? – fonja össze a kezét a mellkasa előtt. Ah. Power pose. Hát persze, hogy be kell vetnie egy power pose-t. Ez még neki, a világ legkötelességtudóbb emberének is képes rosszfiúsan szexi kisugárzást kölcsönözni.

- Jólvan-jólvan. Szerdán lesz a szülinapod, és meglepetésbulit szervezünk Angienél – adom meg magamat végül. Ennyi, legyőzött. Cam ki fog nyiffantani, igazából az ő ötlete volt az egész, én „csak” a tortát sütöm. A csapongó személyisége mélyén váratlanul odaadó barát tud lenni, ha közel enged magához valakit. A céh egyik legkeresettebb mérnökeként Angienek van a második legnagyobb, B szárnyas kócerája Nath után, így esett erre a választás. Nathnél mégsem szervezhettük a saját meglepetésbuliját. Főleg, hogy rajtam kívül úgy tudom, még senkit nem hívott ide. Egy kis, kellemetlenül önző részem szeretné megtartani ezt a kiváltságot.

- Szerdán lesz a szülinapom? – kérdezi, miközben az egyik lábát lazán átveti a másikon. Pár hete még talán meglepett volna, hogy neki eszébe sem jutott.

- Ühüm – bólintok egy hatalmas ásítás kíséretében.

- Honnan tudtad?

Oh. Hát igen, az ilyen személyes adatok nem képezik a publikus aktáink részét. Hoppá. Bocs, Viki.

- Viki megsúgta, mikor legutóbb átugrottam pancsolni – vallok színt mindkettőnk nevében. Már egy ideje amúgy is el akartam neki mondani, hogy beszöktem habfürdőzni a csodakádjában, mikor lelépett tíz napra. Pontosan azért, hogy lássam a fejet, amit most épp vág.

▪︎ Tristan. Azt hittem megegyezünk, hogy ha én nem „köplek be”, akkor te sem engem – szólal meg a túlságosan kellemes női hang rosszallóan. Pletykás AI. Elkotyogja a gazda személyes adatait, ejnye-benyje. A szleng egészen hátborzongatóan adja magát a szájából, pedig igazán összehaverkodtunk az utóbbi időben. Biztos tőlem tanulta a kotyogást is. A vállamat vonva nézek fel, mintha egy láthatatlan entitásnak próbálnék a szemébe nézni.

- Bocs Viki, de legalább mindkettőnket beköptem. – Így igazságos.

- Te átjársz ide fürdeni? – bukik ki a kérdés Nathből még mindig azzal az elképedő, mókás arckifejezéssel. Egy leszidott gyerek vigyorával vonom meg a vállamat.

- Csak kétszer volt. Viki megengedte – teszem fel védekezőn a kezemet. Szinte látom magamat lassított felvételben, mátrixosan hátrahajolni, amint kikerülöm ezt a lövedéket. Ez a „kenj mindent az AI-ra” technika csak addig működik, amíg át nem veszik az uralmat a világunk felett.

Viki halkan köszörüli meg a nem létező torkát. Oké-oké, értem én. Az igazat.

- Háromszor – gyónom meg végül az iménti füllentésemet, és három ujjamat felemelem nyomatékosításként. Nath ajkai szórakozott mosolyra rezzennek. Túlságosan elkényeztet azzal, hogy minden bolondságomat elnézi nekem.

▪︎ Mert tudom, hogy te is megengednéd, Nathaniel. Nem csinált bizarr dolgokat, végig figyeltem rá. – Fúj. Perverz, kukkoló nőszemély.

- Ez mondjuk kicsit zavarba ejtő, kösz Viki. Elvetted a fürdő varázsát – dünnyögöm az orrom alatt. Hirtelen tudatosul bennem, hogy most is csak egy rövid kis törölközőben trónolok a kanapén. Vajon Vikinek mindenhol van szeme? Mindjárt megbánom, hogy az előbb keresztbe vetettem a lábaimat. Nath végül halkan, elborzadva nevet fel, és megcsóválja a fejét, mielőtt a térdére könyökölve megtámasztaná.

- Tényleg megengedném – vallja be megadóan, egy halovány mosollyal az ajkain. Na ugye? Tudtam én. – Jó, akkor nem vállalok küldetést a héten – bólint rá végre valahára.

- Helyes – emelem fel az egyik mutatóujjamat a tőlem telhető legnagyobb komolysággal. Nem segít az előző téma és a látványos alulöltözöttségem a dolgon. Kit akarok becsapni, talpig feketébe vágva sem tudok komoly lenni. – Most már vannak barátaid, nem rohangálhatsz bűnözők után a szülinapodon, azoknak az időknek vége.

- Oké-oké – szélesedik ki a mosolya, és most ő vált védekező üzemmódba. Ezt már szeretem. Akkor itt végeztem is mára. Holnap be kell szereznem a torta alapanyagait, ami ultra fárasztó lesz a mai küldetés után. Előre kimerít.

- Most megyek, ez a nagy hercehurca felpörgetett eléggé, hogy hazajussak – állok fel egy fáradt, megviselt nyújtózkodás kíséretében.

- Ha gondolod, lefürödhetsz itt – int a hívogató luxusfürdőszoba felé.

- Ja persze, hogy Viki megint kukkoljon – húzom el a számat ösztönösen, pedig a meghívás egész csábító. Igazából sosem voltam szégyenlős típus, felőlem aztán videózhatja is, ahogy a seggemet mosom. Jó lenne elmerülni egy forró fürdőben, a fáradtságtól mindig didergek. – Utána megnézünk egy filmet?

- Szerzek popcornt. – Az egyetlen kaja, ami alapból is annyira mű és tartósított, hogy a replikátorok által generált verzió is finom.

- Imádlak. Éhen veszek.

El is tűnök a fürdőben, miközben azon gondolkozom, hogy vajon miért nem tartok még egy-két cuccot itt. Talán azért, mert teleporter vagyok és egy átlagos napon tíz másodpercembe telne hazaugrani bármiért. Meg talán azért, mert haverok vagyunk, nem pedig összeköltözni készülő gerlepárok. Alapjáraton amúgy is többet lógunk nálam, főleg a pénteki bulik után és a hétvégi főzőcskézéseinken. Ha jól emlékszem Nathnek már van is nálam fogkeféje. Hm. Ez eddig nem is tudatosult bennem.

A lemondó fejrázása hamarabb megadja a várható választ, mint a szavai, de legalább egy bocsánatkérő mosolyt sikerül előcsalnom belőle vigaszdíjként. Oké, valahogy sejtettem, hogy nem fog néhány rövid óra lefolyása alatt feltúrni egy rakat elektronikai szaküzletet, hogy minden szükséges felszerelést beszerezzen, főleg ha a nem túl átlagos testi adottságait is figyelembe vesszük. Bár amilyen ezermesterként használja a képességét, nem lepődnék meg, ha egy női S-es ruhát is magára formálna valahogy. Illetve az anyagmennyiséget figyelembe véve inkább kettőt.

Na mindegy. Pedig ha szépen megkért volna, talán el is teleportáltam volna a popóját egy-két helyre a szent cél érdekében. Pont baromira üres az egész napom.

- Attól tartok, nincs hozzá semmim – jön a kézenfekvő kifogás. Persze nem hibáztatom, mi is jókor rukkoltunk elő az ötlettel. – Ráadásul sosem használtam még konzolt, úgyhogy elsőre biztos béna lennék.

- Ebben az esetben, mindenképpen ott szeretnék lenni az első alkalmadnál. Ezután az edzésnek nevezett tortúra után, szívesen elkalapálnálak valamiben – vágom rá reflexből a vigyorgó csipkelődést, pedig személyes tapasztalatból tudom, hogy téved. Én is csak akkor cseppentem ezeknek a játékoknak a világába, mikor idekerültem, és a képzett mesterlövész múltam az első pillanattól kezdve hasznosnak bizonyult. A lövöldöző játékokban. Minden másban persze péppé vertek a tapasztaltabbak.

- Majd meglátjuk – kerüli ki taktikusan a jövőbeli elköteleződéseket is. Heh. Szeretem ebben a srácban, hogy nem próbál üres „majd legközelebb” típusú félígéretekkel bevágódni. Tudom, hogy nem mindenkit vonz az ilyesmi, nincs ezzel semmi baj. Ő épp eleget kommandózik a vérre menő küldetésein, lehet, hogy a háta közepére sem kíván még egy hasonló játékot is.

Elkapom a felém dobott vizesüveget, és a folyadék látványa ébreszt rá, hogy porzik a szám.

- Kösz – kortyolok bele mohón az üdítő nedűbe, ami csak akkor lehetne csodálatosabb, ha kesernyés, hideg sör lenne víz helyett. Talán még akkor sem. Most pont erre volt szükségem.

- Most délután amúgy is be kell ugranom Ms Wayneshez.

Elgondolkodva biccentek, miközben visszarévedek a régmúltnak tűnő időkre, mikor néhány fontosabb küldetés után tőlem is szóbeli jelentést várt a nagyfőnök. Gondolom emiatt megy Nath is, hacsak nem az idősebb nők az esetei. Én nem ítélkezek, a szex az szex. Akkor is jó, ha jó és akkor is jó, ha rossz. A régi céhemben mondjuk egy középkorú, báty tekintélyű hapsi volt a fejes, akit egy leheletnyivel nehezebb volt komolyan venni, mint Mamát. Még szerencse, hogy akkoriban én magam komoly voltam helyette is. Nehéz ám a gazdag, elkényeztetett, szökött kölyök kiindulóponttal valós elismerést szerezni lecsúszott zsoldosok között. Mindenki azt várta, hogy mikor adom fel és futok vissza a családom védelmébe. A következő újrakezdésnél okosabb voltam, és tényleg mindent hátrahagytam. Mindent. A motoromat kicsit bánom, de sajnos amúgy is Ash nevén volt.

Egy újabb nagy korty vízzel frissítem fel magamat. Azért örülök, hogy már nem kell házi kedvencként rohangálnom a vezetőségre, jobban passzol hozzám ez a kényelmes láthatatlanság.

- De azért este eljössz velünk iszogatni, ugye? – Ha már múlt héten nem sikerült a legjobbat kihozni az estéből. Most nem leszünk büdösek és állig felfegyverkezettek. Mármint én büdös, ő pedig felfegyverkezett. Erről jut eszembe, fürdeni kéne. Nagyon.

- Nektek minden pénteken ez a program? – Hé, mindjárt megsértődök ettől a burkolt szemrehányástól. Létezik mod alkohol elvonási tünetek elnyomására, szóval bármikor le tudunk állni. Bár őt ismerve, ha tényleg a rosszallását fejezné ki valamivel szemben, azt nem egy palástolt kérdéssel tenné, hanem a szemembe mondaná.

- Persze. Meg máskor is, amikor alkalmunk adódik rá – fűzöm hozzá, szándékosan emelt fővel sétálva a pofonerdőbe. Nem célom elrejteni, hogy milyen típusú emberek vagyunk. Szeretünk kikapcsolni és bulizni.

- Rendben, ott leszek. – Na, helyes. Hátha rá is sikerül aggatni valahogy egy kis lazaságot. – Holnap koradélután egyébként ráérsz? 

- Gondolom igen – dünnyögöm gyanakvóan. Azért attól is függ, hogy mire. Ha megint edzeni akar, akkor sajnos pont dolgom van. – Miért? Elvinnél motorozni? – adom a szájába a legszimpatikusabb ötletet. Persze valami jó filmre is bármikor vevő vagyok. Esetleg egy másnaposság űző piálásra a mai buli után. A szexet is kedvelem, de szerintem mindkettőnk érdekében azt külön kéne megoldanunk.

- Szó lehet róla. – Ezaz! – De igazából ki akartam használni a képességedet.

- No lám – vigyorodok el őszinte döbbenettel. Remélem nem valami komoly küldetésre akar elrángatni, mert akkor inkább világgá megyek. Nem mintha szüksége lenne a segítségemre, tökéletesen boldogult eddig is. – Miben lehet egy teleporter a szolgálatodra?

- Nem egy teleporter, hanem Tristan chef – Ó. Csak neeeem? Végre valakit sikerült megfertőznöm az ízek szeretetével? Tudtam én, hogy összeillünk. – Viszonozni akartam a legutóbbi ebéd meghívást, de nem tudom mennyire helyén való meghívásnak titulálni, ha téged kérnélek meg a főzésre. 

- Uhhh, szívesen! – vágom rá egy kicsit talán túl sok lelkesedéssel. Nem tehetek róla, van valami kielégítő érzés abban, mikor valaki élvezi a főztömet. Egy másik életben lehet, hogy szakácsnak mentem volna, bár sajnos kihalóban van a szakma mióta csak a felső öt százalék engedheti meg magának, hogy étterembe járjon. – Örülök, hogy ennyire ízlett a kaja legutóbb. És mit főzzünk? 

- Rád bízom, csak küldj egy listát, hogy mit szerezzek hozzá, mert ebben a hűtőben hidegen kívül nincs más – magam sem tudom, hogy a szórakozott horkanásom annak szól, hogy azt hiszi, bevásárolhat helyettem a saját ebédemhez, vagy annak, hogy ez a komoly, karót nyelt katona tényleg képes volt egy vállalható poénnal előrukkolni a semmiből. Talán inkább a második. Úgy látszik, hogy valahol mélyen ott lappang egy szabadulni vágyó humorérzék a magának való zsoldos és az introvertált mérnök zseni rétegek alatt.

- Megbeszéltük – egyezek bele derűsen, és fejben már el is kezdem tervezgetni a fogást. Még ma el kéne mennem az alapanyagokért, ki tudja holnap milyen állapotban leszünk. A szombatok örök bizonytalansága: hogy sikerült a pénteki buli? – De most lépek tusolni, mert rám rohad a ruha. Akkor este?

- Akkor este. – Elvigyorodok az ígéret hallatán, és egy baráti intést követően hazateleportálom magamat. A jókedvű mosoly még akkor is ott játszik az ajkaimon, mikor a törölközőjével együtt minden rajtam lévő ruhát bedobálok a szennyestartóba. Ha a bolognaim ízlett neki, szerintem a currys csirkémért is odáig lesz.

***

- Már megmondtam, hogy nem kell mindig tőlem vásárolnod. Szokd meg, hogy már nem vagy milliárdos – a szemeimet megforgatva tartom a zacskót, amibe egy nagy kondérból lapátolja épp a száraz rizst az erősen idősödő nő, aki gyerekkoromban sokszor volt dada helyett dadám. Már akkoriban is vonzott a főzés tudománya, hiszen az étel volt az egyetlen élvezhető dolog abban a háztartásban. A közös kis titkunk volt, hogy néha beteleportáltam segíteni neki. A segítés alatt pedig azt értem, hogy én voltam az udvari előkóstoló. Ez volt az egyetlen kihágás, amit megengedtem magamnak. Akkor még. Esther régen séfként dolgozott Goldberg birodalom kastélyában, most üzlettulaj. Már csak három ehhez hasonló bolt van a bolygón, ahonnan minőségi, természetes alapanyagokat lehet beszerezni, az üzletláncok többnyire replikátorokkal előállított ételeket árulnak azoknak, akiknek nincs pénzük saját replikátorhoz hozzájutni. Mióta szabadalmaztatva lett ez a technológia, sorra épülnek le a termelő- és tenyésztőipari egységek. Persze az sem segít, hogy az atmoszféra egyre instabilabb, és a levegő minősége ellehetetleníti a termelést, nem véletlen, hogy Esther is többnyire más bolygókról importált termékeket árul.

- Honnan tudod? – kérdezem kacéran. Akár lehetnék is, ha kicsit komolyabban venném a munkámat. Na jó, milliárdos nehézkesen. Milliomos, talán.

- Ne szórakozz velem, fiatalúr! – sandít ki a szemüvege fölött szigorúan.

- Szokd meg, hogy már nem vagyok úr – imitálom gyerekesen az előző, oktató jellegű hangsúlyát.

- Több tiszteletet az időseknek!

- Bocsánat – dünnyögöm megfeddett gyerekként az orrom alatt. Igaza van, ha nem hagynék itt ennyi pénzt, felköltözhetnék otthon a B szárnyig, de ki a fene akar bulik után annyit túrázni a Fekete tőrből hazafelé. – Nem az én hibám, sokkal finomabb az étel, ha a te alapanyagaidból csinálom – mentegetőzöm.

- Semmi bajod nem lesz, ha replikált alapanyagokból főzöl, az ízeket te adod hozzá, nem a döglött csirke.

- Én érzem a különbséget – erősködök. Igazából főztem már jó párszor replikált alapanyagokból, mikor nem volt elég pénzem itt bevásárolni, de valahogy felmelengeti a szívemet a tudat, hogy egy kicsit talán segíthetek a nőnek, aki minden szakácstudományom és a legjobb gyerekkori emlékeim forrása. Tudom, hogy nem volt egyszerű a balesete után elveszíteni mindent, amiért addig dolgozott, és nulláról kezdeni ezzel a boltocskával, de mégis sikerült neki. A pillantásom lesiklik a törzse alatt lebegő, az elveszített lábai helyén lévő futurisztikus járgányra. Ez új szerzemény, legutóbb még egészen divatjamúlt kerekesszékben repesztett. Jó látni, hogy kezdenek rendeződni a dolgai.

- Mert egy elkényeztetett kis ficsúr vagy – ezen talán meg is sértődnék, ha nem ismerném az öreglány pengeéles szeretetnyelvét.

- Támogatni szeretnélek – vallom be őszintén.

- Nem szorulok rá. Akár hiszed, akár nem, jól megy az üzlet. – Lenyelem az „azt látom” megjegyzésemet az új tolókocsira hivatkozva, helyette szélesen elmosolyodva könyökölök a pultra, amíg ő az üzlet oldalában sorakozó mélyhűtők egyikében kotorászik nekem egy megfelelő méretű csirkemell darabért. Ilyet nem tudnak a replikátorok. Persze van megfelelője, de az is szintetikusan előállított, mint minden más. Segíthetnék neki kitúrni a polc mélyéről a fagyott húst, de csak újabb szidalmazást nyernék vele.

- Elhiszem. Pont azért, mert érezni a különbséget – zörgetem meg a kezemben a rizses zacskót egy pimasz vigyorral. Tudom, hogy a vásárlói többsége méregdrága éttermek séfjei vagy a bolygó száz leggazdagabb családjának a privát szakácsai. Mások maximum hébe-hóba főznek valódi alapanyagokból.

- Ha szétszórod, rácsapok a kezedre – mutat a kezemben zizegő rizses zacskóra, és én a játékos mozdulatba fagyva, fanyarul csücsörítve engedem le túljátszottan lassan és óvatosan a kezemet. Ma kifejezetten harapós az öreglány.

- Jól vagy, Esther?

- Igen, csak nem érzem felelősségteljes döntésnek, hogy itt szórod a pénzedet.

- Akár hiszed, akár nem, egész jól keresek – füllentem a múltamra hivatkozva. Ez nem nagy hazugság, mert régen jól kerestem, és most is kereshetnék jól egy kicsit több erőfeszítéssel.

- Ennek örülök. Akkor tegyél félre a nehezebb időkre. Nekem elhiheted, hogy soha nem tudod, mikor húzza keresztbe a számításaidat az élet – mutat a félbevágott testére, ami egy szerencsétlen autóbaleset következménye. Csoda, hogy túlélte. Akkoriban szinte sajnáltam érte, de amilyen sikeres lett a boltja, úgy látszik elhamarkodott szánalom volt. Ő a példaképem, ha újrakezdésről van szó.

- Ha így lesz, majd megoldom akkor és ott. Nincs nagyobb börtön az anyagiasságnál. – Ha egyszer gyűjtögetni kezd az ember, az a vég. Utána minden költség előtt jön a gondolat, hogy ez akár mehetne a megtakarítás számlára is, és bamm, ki is van herélve az élvezeti faktor, akármit is csinál az ember.

- Te és a szabadságmániád. Tudom, hogy a szüleid hibája – morogja az orra alatt ítélkezően. Nem kötök bele a szóhasználatba, hogy igazából mióta kitagadtak, papíron nem a szüleim. – Tudod, hogy meglátogathatsz anélkül is, hogy vásárolsz, ugye?

- Tudom.

- A szokásos helyről vonjam? – tér rá a mocskos anyagiakra, mikor a pulton már egy összekészített csomagban várnak a tételek.

- Igen, és tudom ám, hogy a lastminute vásárlásokra 30%-os felárt szoktál rakni, szóval ne kímélj.

- Te tényleg utálod a pénzedet – sóhajtja megviselten. Nem kételkedek benne, hogy így is kevesebbet fog kiszámlázni, múltkor is valami rám erőltetett családi kedvezményről hadovált. Ha elárulnám neki, hogy általában hétről hétre, vagy jobb időszakokban hónapról hónapra élek, soha többé nem szolgálna ki. 

- A matek sosem volt az erősségem, zavarba ejtenek a túl nagy számok – kacsintok rá, és a pulton áthajolva egy mosolygós puszit nyomok a homlokára. – Köszönöm, Esther.

- Vigyázz magadra Tristan – kapom meg a nap első mosolyát. – Nem örülök, hogy ilyen veszélyes életet élsz, még mindig áll az ajánlatom, jól jönne a segítség a boltban.

- Csodás lenne, de már így is túl sokáig élveztem ennek a városnak a vendégszeretetét – torpanok meg a széles ajtóban, amin egy láthatatlan, áthatolható szűrőhártya biztosítja a belváros piszkos levegőjének a kint tartását. Egy keskeny, utcaszerű előtérre vezet ebben a közel húszemeletes magasságban. Az önmagukat túlnövő, összefolyó városainkban már az egekben is utcák vannak. A szemeim előtt kirajzolódik a város, ahol egy elit burokba zárva felnőttem, majd ahol először megismertem a szabad életemet. Túl sok emlék köt ide.

- Neo Krassia elég nagy ahhoz, hogy elbírjon téged és a családodat. – Az nem kifejezés. A Föld északi fővárosa, a sznob elitek központja, és a bolygók közötti diplomácia kongresszusainak a székhelye. Vannak bolygók kevesebb népességgel, mint ez a város.

- Soha nem a családom tartott távol – motyogom magamnak. Az ex-családom, hogy pontosak legyünk. Nem. Mikor tőlük megléptem, még itt éltem három hosszú, meghatározó évig. – Paul jól van? – ugrik be a semmiből a kérdés.

- Jól-jól. Öregszik, mint én magam. Ha te is megtalálnád végre a lánykát, aki boldoggá tesz, talán nem itt szórnád a pénzed – pffff. Ha találnék egy lánykát, akkor még inkább itt szórnám a pénzemet, hogy finomakat főzhessek neki. Bevillan, hogy most kinek tervezek főzni, és kis híján felkacagok a kék hajú, kigyúrt óriás haverom lányka megnevezésén.

- Már megtaláltam – válaszolok sejtelmes vigyorral, és szándékosan megvárom, amíg kíváncsiság költözik a pletykás öreglány szemébe. – Többet is.

- Ne is lássalak, majd akkor gyere vissza, ha benőtt a fejed lágya! – sápítozik elhűlve, de az anyáskodó mosolyát nem tudja elrejteni a rosszallás mögött. Hangosan nevetve kapom el a felém repülő mérőkanalat, Esther mellé teleportálva nyújtom vissza neki, és egy utolsó, a halántékára nyomott puszi után rákoncentrálok a végtelen távolinak tűnő hálószobámra.

Ez most fájni fog.

Csillagokat látva kapaszkodok meg a bárpult magasságú asztalom szélében, hogy talpon tudjak maradni. Másodpercekig csak mozdulatlanul, émelyegve várom, hogy a sötétség tompa bizsergéssel felszakadjon a szemeim elől. A rám zuhanó fáradtság olyan, mint egy lassan, de biztosan lefelé ereszkedő vasfüggöny. Szinte csukott szemekkel támolygok a hűtőhöz, egy nagy csomagként belerakom az egész szatyrot, mit sem törődve vele, hogy csak a húsnak van szüksége hidegre. A kanapéhoz már csak a lábaim visznek.

Na, pontosan az ilyenek miatt nincs szükségem nagy lakásra.

***

Imádom a diszkózene ütemes lüktetését, egy pillanatra sem enged belekókadni a fáradtság hívogató ölelésébe. Persze nagy segítség ebben a körülöttem nyüzsgő társaság is. A kedvenc embereim az egész világon. Kivéve a halmaz legújabb tagja, aki állítása szerint mindjárt érkezik. Ma nem sörözök, a hosszú italok sokszor elálmosítanak, ezért az örök ütőkártyához nyúlok, valami erős, fanyar töményhez, ami végigégeti az ember gerincét, és VIP belépője van az agysejtek harcmezejére. Ha már megannyi hét után engedtem Brandnek, hogy lehozzon ellenem egy meccset, bosszúból az asztal alá tervezem inni. Mentségemre legyen mondva, az első kört még félálomban játszottam, miután átaludtam a kezdés időpontját, nem ébredtem fel a telefonom pittyegésére, és Camnek lábon kellett átbaktatnia hozzám, hogy kirugdosson az ágyból, egyenesen be a virtuális világba. Mondtam már, hogy kicsit túl komolyan veszi a csapat a péntek délutáni játék sávokat? A hullafáradtság és a fél bolygó átteleportálása oda-vissza nem kifogás a távolmaradásra. Nem mintha zavarna, szemrebbenés nélkül ugyanezt tettem volna a helyükben. Bőven lesz időnk aludni, ha meghaltunk.

Azonnal kiszúrom a tömegből kimagasló, rikítókék, felénk közeledő hajkoronát, és a hozzá tartozó, kirívóan komoly ábrázatot. Könnyedén csúszok le a magasított bárszékből, hogy elé siessek.

- Szia Nath! Igazán szólhattál volna, hogy hozzalak el, így lemaradtál az első körről – panaszolom a nyakába karolva. Az A szárny azért jelentős távolságra van innen, bár lehet, hogy teleporterként nem tudom felmérni, hogy mi számít hosszú utazásnak a földi halandók szemében. Nekem nem létezik a túl nagy távolság fogalma.

- Még szerencse, hogy egyedül is idetaláltam – jelenti ki, a hangja majdnem olyan száraz, mint a társaság poharai. Oké, oké, vettem az adást, nincs több nyomulás ilyen téren, én vagyok az utolsó, aki valakinek a függetlenségét szeretné korlátozni. – Sziasztok – fordul a többiek felé, majd azonnal visszaolvadunk az eddigi csoportbeszélgetés csapongó témái közé. Ha már Brand megint azzal dicsekszik, hogy hogyan győzött le végre-valahára a fránya lövöldözős játékban, akkor felőlem felülhetünk a „megvertük Tristant” vonatra, önfeláldozóan elmesélem én is a reggeli közös edzésünk várható, de ettől még ugyanolyan lehangoló végeredményét.

- Helyes – egy fintorgós nyelvnyújtással jutalmazom Brand büszkeséggel átszőtt kárörömét. Legközelebb őt küldöm magam helyett Nathtel edzeni. – De egyáltalán hogy sikerült rávenned, hogy normálisan vegye az edzést?

- Az ember komolyan veszi, ha a túlélésért küzd! – vágok közbe drámaian, mielőtt még Nath meggondolatlanul elkotyogná az oltári szuper közös motorozásunk történetét. Még az hiányzik, hogy az egész bagázs sorba álljon nála, nincs szüksége hat kiskutya szempárra. Ez a mi kis titkunk marad. Bár alapvetően nem olyan embernek ismertem meg, aki bármit is tenne az életben meggondolatlanul. Sőt. 

Tovább is sodródik a pillanat, most már Sue kezdi el ecsetelni a mai helyszínelése brutális körülményeit, és néhány szerinte bámulatosan morbid sérülést, amit ellátott. Én mondom, az orvosok egy másik világból jöttek közénk, hogy képesek ilyen objektívan, megjavítandó, élettelen gépezetként kezelni egy előttük lévő, vérző, mozgó, üvöltő emberi testet. Tudom, hogy túl kell lépniük a személyeskedés gátjain, de én biztos, hogy képtelen lennék ilyen lazán ecsetelni az esti iszogatás alatt, hogy miként távolítottam el egy sav-marta húscafatot egy zsoldos társam combizmából. Igazából még hallgatni sem könnyű, ezért szinte fellélegzek, mikor Nath megjelenik az asztalnál egy kör piával. Mondtam már, hogy imádom ezt a srácot? Észre sem vettem, mikor elment, de még soha nem örültem ennyire a képének. Nem tudom eldönteni, hogy a többiek is az én viszolygó érzéseimet osztották a félbe szakadt témával kapcsolatban, vagy egyszerűen az érkező pia váltja ki a szokottnál nagyobb ovációt. Széles vigyorral húzom magam elé a kézhez kapott piát, de megakad a szemem a pohár vízen, amit magának hozott. Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Víz ivást ebben a társaságban csak akkor fogadunk el, ha valaki már vállalhatatlanul részeg, vagy ha drogozós estét tartunk. Mivel nincs tíz tabi ecstasy a zsebemben, és Nath sem készül mindjárt a cipőmre hányni, egyik feltétel sem teljesül épp.

- Nemnemenemnem... Ma este nem vizet fogsz inni – kapom ki a kezéből, és rakom át a szomszéd asztalra, mielőtt visszakaparinthatná. Azt hittem, hogy tudta mit vállal azzal, hogy igent mond, de úgy nézem, ezen a csávón külön kikapcsológombot kell találni. – Ma este barátom, kikapcsoljuk a kommandós üzemmódot és jól érezzük magunkat – jelentem ki magamhoz képest egészen elszántan. Eskü évek óta nem voltam ennyire elkötelezett egy üggyel kapcsolatban sem, de szinte fáj nézni a merevségét. Néhányszor már engedte megvillanni a jófej, poénos srácot, akit a katona maszk rejt, úgy érzem világi haverom lehetne az a srác.

- De nem lehetek részeg. Bármikor hívhatnak bevetésre. – Na és?

- Tudod, az a szép a zsoldos létben, hogy bármikor visszautasíthatod a felkínált küldetést – kapcsolódik be Camille is az ostromba, aminek mostanra az egész asztal a lelkes nézőközönsége lett. Még egy kis ellenállás Nath részéről, és a nevét kezdik kántálni, hogy lecsússzon végre az első feles.

- Így-így – erősítem meg. Az igazán fontos küldetések amúgy sem egy éjszakán múlnak, nem lehet az egész életünket készenlétben tölteni. – Amúgy is, most voltál több napos küldetésen, nem varrnak azonnal egy újat a nyakadba. Szóval csin-csin! – felé is nyújtom a poharamat koccintásra unszolásként, és ennek a nyomásnak már a kedvenc főhősünk sem tud ellenállni. Ennyi. Megtettük, amit megannyi veszedelmes kometánnak nem sikerült, legyőztük Nathaniel Grandot. A kesernyés fintora és a testét végigrázó borzongás még szélesebb, kicsit együttérző vigyorgásra késztet. Ma megmutatjuk neki, hogy kell F szárnyhoz méltóan bulizni. Mintha meghallaná ezt a gondolatot, az ő arcán is megjelenik egy mosoly előszele. Előre imádom ezt az estét.

Csak egyszer másztam el piáért a pultig, de hatalmas hiba volt. Lépten-nyomon ismerősökbe akadok, rég látott haverokba, felületesen megismert zsoldostársakba, régi lövész gyakorlatos csapattársakba. Ha így folytatom megismétlődik az éjszaka, mikor elhívtam Nathet, aztán jól magára hagytam szegényt. Szerencsére azóta talán kicsit jobban ismeri a társaságot, hátha nem olyan elveszett, mint akkor. Tippre a megivott alkoholmennyiség is segít beilleszkedni neki. Remélem Camille szórakoztatja helyettem is. A fekete hajú lány úgy jelenik meg mellettem, mintha megidéztem volna ezzel a gondolattal. Ennyit arról, hogy szórakoztatja. Miért utánam rohangál?

- Tris, el akarom hívni Nathet táncolni, kéne egy szárnysegéd – pffff. A szent cél érdekében eljött az ideje, hogy megszabaduljak a három srácról, akik épp egy jövő heti lövész versenyre próbálnak beszervezni a csapatukba. Azt hiszem. Túl sok minden jár a fejemben egyszerre. Részeg még nem vagyok, de a szokásos dekoncentráltságom maxon pörög most is. Remélem nem ígérkeztem el. Egyszer megfogadtam, hogy részegen nem ígérek senkinek semmit, de nem megy túl jól a betartása. Lehet, hogy részegen fogadtam meg azt is. Bár mint mondtam, még nem is vagyok részeg. Legalábbis nem nagyon. Talán egy kicsit.

- Mennem kell srácok, a hölgynek szüksége van rám – mutatok a megmentőmre Cam személyében, és a fiúk természetesen szó nélkül eleresztenek. Camille elég szexi ahhoz, hogy bármit elnézzenek neki, pont azért lett olyan a természete, mint egy szeszélyes áprilisi zivatarnak. Frissítő, kiszámíthatatlan és vad. Pont az esetem.

Egy tálcán cipelt piarengeteggel követem a tömegben az alacsony derekú, feszülős nadrágból kilógó, lágyan ringó csípőjét az előttem határozott léptekkel utat törő lánynak. Szerencsére még nem ütött meg eléggé az alkohol ahhoz, hogy neki vágódjak, mikor váratlanul megtorpan a célnál, és azonnal belekezd a frontális támadásba Nath ellen. Nem kell ide segítség, úgy látszik ajtóstul töri szerencsétlen srácra a falakat.

- Ne aggódj, Camnél jó kezekben leszel – noszogatom egy kicsit én is, mikor mentegetőzve próbál elmenekülni a pompás lehetőség elől. Pedig nem egyszer láttam, hogy Camille szemrevaló vonalai az ő pillantását is oda vezetik, ahol annak a helye van egy női testen. Amúgy táncolni nem tudni kell, hanem élvezni, szóval a „nem vagyok egy nagy táncos” az nem kifogás.

Vigyorogva, a fenekemet a bárszéknek támasztva figyelem a párosukat elvonulni a mellettünk lévő tánctérre. Működésbe lépett a tervem, hátha Cam bájos társasága meghozza a kedvét több szociális program meglátogatásához. Már ha az én még bájosabb személyiségem nem lenne elég. Haha. Csak nehogy beleessen a lányba, mert akkor baromi nehéz lesz összeragasztgatni a darabokat, ami a szívéből marad. Nath valahogy nem tűnik annak az egyéjszakás kalandos típusnak, inkább azt nézem ki belőle, hogy mint minden mást, a párkapcsolatokat is komolyan veszi. Lehet, hogy figyelmeztetnem kellett volna Camet, hogy ne szórakozzon vele? Mindegy, reméljük ilyen téren is tud vigyázni magára a céhünk méltón elhíresedett frontembere.

Az aggályokat elsepregetve figyelem a táncukat, és hangtalanul nevetek Nath visszafogott, óvatos mozdulatain. Még tánc közben is lerí róla, hogy katona. Na jó, Camnek még a robotembert is sikerült életre keltenie, mert minél tovább nézem, annál vagányabbul tolják. Egy varázsló ez a lány.

- Tényleg nagyon bírod ezt a srácot – egy bamba álomból ébredve nézek balra, ahol Angie és Brand szokatlan párosa verődött mellém a pult mellett. Ezek ketten általában marják egymást, fogalmam sincs milyen áramlatok sodorták össze őket a buli tengerében. Nem akarok itt lenni, mikor megszűnik a pillanatnyi fegyverszünet közöttük. Mit is mondott Angie? Ja, igen. Tényleg bírom.

- Nem tudom megmagyarázni, de húz magához – vallom be bárgyú, becsípett vigyorral. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy jó srác, és azóta azt is kiderítettem, hogy még szórakoztató is, ha az ember jó irányból közelíti meg. Furcsa belegondolni, de a komolysága és a céltudatossága üdítő látvány sok évnyi élvhajhász lazulás után. – Váratlan csend az örök hangzavarban – fogalmazom meg a megfogalmazhatatlant.

- Mivan? Nincs is csend. Már most részeg vagy? – vágja közbe Brand értetlenkedve. Pfff. Az ajkaim lemondó nevetésre rezzennek, de a hangot sikerül bent tartani. Valószínűleg amúgy igen, de ez most mellékes.

- Atyaég mekkora segg vagy – akad ki a bunkó közbevágáson Angie, aki valószínűleg egy leheletnyivel fogékonyabb volt az ügyetlen, rosszkor rossz helyen ellőtt metaforámra. Egyszer próbál meg az ember kicsit komoly lenni, és ez a vége. Az én hibám. Miért próbálok komoly lenni, mikor tudom, hogy baromi rossz vagyok benne?

- Most miért harapod le a fejem?! – És helyben is vagyunk. Veszekszenek. Egy kényszeredett vigyorral az arcomra fagyva fordulok vissza a párocska felé, akik már csak néhány ritmusra vannak az első elcsattanó csóktól.

- Nem, bocs, én beszéltem hülyeségeket, tényleg részeg vagyok – mormogom szeleburdin, mielőtt még kitörne egy kisebb világháború az összeszokott társaságunkon belül. Szerencsére úgy tűnik, hogy bejött a szabadkozás, mert Angie is visszafordul a csapat legújabban befogadott tagja közé.

- Ha minden havert így kötsz a társasághoz, nemsokára egy nagy belterjes orgia család leszünk – forgatja meg a szemét. Ennyire átlátható volt a tervem? Pedig nem is noszogattam Camillet, teljesen egyedül döntötte el, hogy felszedi Nathet. Camillet nem is lehet noszogatni, abban a pillanatban érdeklődését veszítette volna, hogy kényszernek vagy elvártnak érzi a dolgot. Tudom, mert én is ugyanígy éreznék, és sokmindenben rémisztően hasonlítunk.

- Elég királyul hangzik – tetteti Brand megint az agyatlan, otromba macsót. Komolyan, haver? Az előbb kihúztalak az érzéketlen tuskó szerepből, nem tudom mindig fedezni a seggedet.

- Csak szeretnéd, mert még egyik csajt sem kaptad meg – jön is a kötelező szóbeli pofon Angietől. Áucs. 

- Nem mintha hozzád annyi csávó járna szobára – Áucs. Áucs. Áucs. Oké, én mindent megtettem, hogy megtartsam a békét, ez már tényleg nem az én hibám. Szeretnék láthatatlanná válni. A konfliktuskerülő énem menekülésre sarkall, de a lelkiismeretem a békíttető szerepbe kényszerít,

- Mert alacsonyak vagytok – sóhajt fájdalmasan a 185 centis leányzó.

- Te vagy túl égimeszelő – zsörtölődik az orra alatt Brand, pedig a társaságból ő az egyetlen, aki ha nem is magasabb, de legalább hasonlóan magas mint a nagyra nőtt amazonunk. Illetve most már Nath is.

- Szerintem gyönyörű vagy, a modellek is magasak – teszek hozzá egy gyengéd, kedveskedő megjegyzést, hátha lehűtöm kicsit a kedélyeket. Angie tényleg olyan, mint egy kifutómodell. Nincs sok domborulat, hús és forma rajta, de cserébe a combjai nyakig érnek, az arca pedig olyan, mint egy porcelánbabáé. Nem az, akit az ember szexinek mondana, hanem az, akit gyönyörűnek.

- Ha kicsit magasabb lennél tuti beléd zúgnék – nyom Angie egy cuppanós puszit az arcomra, én pedig megdicsért gyerekként, jóllakott napközis mosollyal fogadom. Ennyi. Ha már Cam ma más valakinek az ölében fog lovagolni, legalább egy puszit bezsebeltem én is. A mai szeretetadag is megvan, boldogan fogok elaludni.

- Megbánnád – fűzöm hozzá azért az igazságot pimaszul. Ismer már eléggé, hogy tudja, nem ellene szól a megjegyzés, hanem a kicsapongó, vállalhatatlan életstílusom ellen.

- Lehet – bólogat elgondolkodva. – Jaj ne, nézd! Sue megunta a csávót akivel táncol.

- Ajj-ajj. El fogja szúrni a terveimet Cammel és Nathtel? – És már meg is indul feléjük. Mennyire lenne feltűnő felugrani, és elkapni a grabancát? Áh. Lusta vagyok. Igazából bábmestert sincs kedvem játszani, ha így kell történnie, akkor így kell történnie. Hátha Cam nem adja fel az új zsákmányát.

- Eddig nem ismerted be, hogy terveid vannak velük – dobja be lehiggadva Brand az első normális megszólalását, miközben feltelepszik a mellettem lévő bárszékre. Upsz, tényleg. Eddig csak a fejemben, elszórt ötletként léteztek.

- Mennem kell – pattanok fel, mikor megtörténik az, amitől tartottunk. Sue elhalássza Camet. Ki kell mentenem a lekoppintott kis barátomat, különben nagyobb katasztrófába torkollik ez az este, mint a legutóbbi bulink. Választhattak volna a csajok egy jobb napot is arra, hogy egymás torkába másszanak. Ma Nath torkába illett volna. Na pont ezért utálok bármit is előre megtervezni, legyen az küldetés vagy magánéleti bonyodalom. A tervek csakis arra jók, hogy tönkremenjenek.

- Hát ez pech, haver – verem vállba bajtársiasan, hogy érezze, mind jártunk már így. Főleg ezzel a kettővel. Soha nem lehet tudni, hogy mikor szűnik meg számukra a külvilág. – De ha szerencséd van, meghívnak harmadiknak – fűzöm hozzá kecsegtetően, azt a kis apróságot jótékonyan elhallgatva, hogy nem biztos, hogy élete élménye lesz, hogy hús-vér vibrátornak használja két egymásra kattant lány. Aztán fene sem tudja, hogy kinek, mi a jó élmény. Brandnek valószínűleg még tetszene is a szitu, csak nekem vannak ilyen irreális elvárásaim azzal, hogy szeretek a másik fél szemébe nézni vagy csókolózni közben. Született romantikus vagyok. Ja, nem.

Az összegabalyodott lányok valószínűleg meghallották a szavaimat, mert felénk dobnak egy csábos kacsintást. Na, pontosan erről beszéltem.

- Ez most neked szólt, vagy nekem? – Majdnem felkacagok a hangjában lévő viszolygáson, ami még az üvöltő tuctucon is áthatol. Szegényt egyből mély vízbe dobtuk, pedig még ki sem derült, hogy tud e úszni.

- Vagy mindkettőnknek – vonom meg a vállamat közömbösen. Én már semmin nem lepődök meg, de erre még én magam sem bólintanék rá, akármilyen pancser vagyok. Végeztem a pasikkal ilyen téren, semmi kedvem együtt orgiázni eggyel, még akkor sem, ha az éppen az új legjobb barátom. Sőt, akkor talán még kevésbé.

- Innom kell még egyet – nyögi hitetlenül egy zavart nevetés után, és ezen már tényleg röhögnöm kell. Kész, vége. Hogy lehet egy két méteres, kigyúrt vadállat ilyen aranyos? Úgy látszik, jó megérzés volt, hogy az emberi kapcsolatok eddig nem foglaltak el túl előkelő helyet az életében. Ezen sürgősen változtatni kell, mielőtt még anélkül élné le az életét, hogy valaha élt volna.

- Akkor a legjobb emberhez jöttél – karolok a nyakába oldalról, és lehúzom a tánctérről, az ellentétes irányba, mint ahonnan jöttem. Most nincs kedvem a pörgős haverjaimhoz, kicsit ápolgatni szeretném a lelkét, mielőtt megkapja a humoros, elmés megjegyzéseket az iménti jelenetre. – Nem tűntél annak a típusnak, akit vonzanak az egyéjszakás kalandok – jegyzem meg, cselesen elhintve azt a burkolt figyelmeztetést is, hogy Camilletől nem érdemes többre számítani egy kaotikus barátság extrákkal kapcsolatnál. Közben leülünk a bárpult egyik elhagyatottabb, sötétségbe burkolózó szegletébe, és intek az egyik pultos lánynak. Ismeri az arcomat, ezért nemsokára már két rikító rózsaszín felessel közelít felénk. Ez a szénsavas, epres borzadály talán még Nathnek is csúszik majd.

- Nem is, de nem vagyok fából sem – hah. Jogos. Még egy cölibátust esküdött szekta vezetője is elcsábulna, ha Camille táncikálná körbe. A csibész mosolykezdemény, ami kíséri Nath beismerő vallomását, már-már szexinek nevezhető. Mindig láttam, hogy jóképűek az arcvonásai, de fogalmam sem volt, hogy ilyen képességeket is rejteget, ha kicsit elengedi magát. Ha az örökké merev ábrázata helyett megtanulná használni ezt a mosolyt, bárkit le tudna venni a lábáról. Egy bólintással köszönjük meg az előttünk termett piákat, és én két ujjam felmutatásával jelzem, hogy nemsokára jöhet a következő adag is.

- Pedig mikor edzettünk úgy éreztem – grimaszolom derűsen. Próbálom befoltozgatni az önbizalmán ejtett sebet a reggeli edzésünk felidézésével, de a gúnyosan felvont szemöldökei alapján átlátszóra sikeredett az előadás. Hé, én csak segíteni akarok. – Ha kell egy szárnysegéd, csak szólj, elég jó a sikerarányom – emelem fel jelentőségteljesen az egyik poharat.

- Nem lep meg – szélesedik ki a mosolya, és lemásolja a mozdulatomat, hogy koccinthassunk. Miután lehajtottuk a keserédes nedűt, fintorogva folytatja. – De mára elment a kedvem a dologtól, kösz.

- Érthető. Sajnos akkor be kell érned az én kevéssé szemrevaló idomaimmal – igazgatom meg a hamuszürke ingem felső gombjait túljátszott beleéléssel, mintha lenne mit kilógatnom a lenge anyag alól. Elmosolyodva, elégedetten sandítok fel, mikor meghallom a jókedvű nevetését. Valószínűleg a fejébe szálló alkohol javítja a hangulatát, nem pedig a béna bohóckodásom, de örülök, hogy végre kicsit képes elengedni a gyeplőt. Hátha rákap a dolog ízére.

- Valahogy túlélem, amúgy sem csajozni jöttem.

- Na, akkor miért jöttél? – kérdezem, pedig tudom ám a választ. Miattam. Azért, mert oltári jó haverok lettünk, kár is lenne tagadni. Ki ne akarna együtt szórakozni a legújabb barátjával? Na ugye. Persze jó lenne hallani az ő szájából is. Elfogadok szivart, whiskeyt és motorozást is baráti hála jeléül.

- Triiistan! Ezer éve nem láttalak – ugrik a nyakamba hátulról egy vörös hajú lány. Hosszút pislogok, majd fáradt vigyorral temetem mélyre a pillanatnyi bosszússágomat, miközben hátrasandítok. Reméltem, hogy ha a bárpultnál ülünk, a tarkómból nem ismer fel senki, de hiába. Kellett nekem fehér hajjal születni. Kifordulok a pulttól Nath felé, hogy ne kelljen kitörnöm a nyakamat a remélhetőleg rövid szóváltásunk alatt.

- Sziaaa! – Kezdek bele lelkesen, de a neve helyét inkább elharapom, mert nem jön a nyelvemre. Régen ő volt a kedvenc pultosom itt, a Fekete tőrben, de pár hónapja felszívódott. Az első hetekben még sírtunk utána, aztán lassan a feledés homályába merült szegényke. – Hát te hova tűntél el hónapokra?

- Továbbképzésen voltam. Remélem nem felejtettetek el – csücsörít egészen édes duzzogással. Régen túl kislányos volt az ízlésemnek, de az elmúlt néhány hónap igazán jót tett neki. Vagy csak a sokadik felesem után minden és mindenki szebbnek és jobbnak tűnik. Azt hiszem lassan eléri a mágikus húsz éves kort, a végén még hattyú lesz a cuki kiskacsából.

- Dehogy, drágám, senki nem csinál olyan koktélokat, mint te – vallom be őszintén.

- És most már papírom is van róla! Mennem is kell, épp most jöttem aláírni az új szerződésemet – pörög tovább ezer wattos mosollyal. Mindig lenyűgöztek a lemeríthetetlen energiatartalékai, ő volt az a pultos, aki még a reggeli zárás előtt fél órával is táncikálva, széles vigyorral öntötte a felest. Én pedig az a vendég, aki táncikálva, széles vigyorral itta.

- Szuper, akkor látlak még.

- Aha. Holnap felhívhatlak? – A szemében csillanó ártatlan reménykedés villámcsapásként nyilall belém. Óóóó. Most már emlékszem, miért nem volt soha semmi közöttünk. Amiatt, ahogy már régen is rám nézett. A fenébe. Látszik, hogy az agyam a legrosszabb részletektől szabadul meg a leggyorsabban. Hülye, hülye, hülye agy. Csak a név és az érzelmei vesztek el a dzsungelben.

- A holnapom elég zsúfolt, de jövő héten dumálhatunk – hárítok ellágyult mosollyal. Igazából még csak nem is hazugság, mert a mellettem csendben várakozó sráccal tervezek közös főzőcskézést. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna azt kamuzni, hogy a pasim, ezzel csírájában elfojtva a kislány érdeklődését. Kár, hogy Nath is a lábait a nyakába véve menekülne, ha belehúznám egy ilyen kitalált sztoriba. Talán néhány hónap múlva, mikor már úgysem tud a barátságom nélkül élni. Haha. Persze. Ennyire még én sem vagyok jófej.

A név nélküli lányka energikus integetéssel köszön el tőlem, és Nathtől is, akit bunkó módon nyilván tökre elfelejtettem bemutatni a rövid beszélgetés hevében. Na mindegy. Majd legközelebb.

- Fogalmad sem volt a nevéről – jelenti ki apró mosollyal, mikor visszafordulok a pulthoz. Na mivan, Sherlock, kívülről nézve hirtelen emberi kapcsolat szakértő lettél? Már csak gyakorlatban is alkalmazni kéne ezt a váratlan képességet.

- Ha pisztolyt fognál a fejemhez se tudnám megmondani – vallom be egy halk sóhajjal, miközben gondterhelten, két kézzel a pultra könyökölve támasztom meg a homlokomat. Hiába kutatom az adatbázist, nem találom a bejegyzést, ami a nevet tárolta. Szinte leesik az állam, mikor Nath betolja a következő pohár piát a lekókadt fejem alá. Ki ez az ember, és hol van az én vízivó barátom? Elvigyorodva emelkedek fel. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy ilyen csábító meghívásra. Már nem koccintunk, csak egy biccentéssel hajtjuk fel a piánkat. Oké, ez segített. Persze még mindig nem tudom a lány nevét, de most már kevésbé zavar.

- Eltolhatjuk a holnapi ebédet, ha inkább vele találkoznál – ajánlja fel nagylelkűen a fordított szárnysegéd felállást. Mindjárt elérzékenyülök, hogy ő is ugyanúgy a szívén viseli az én szexuális életemet, mint fordítva. Na, ez megint egy félreérthető és ultragáz gondolat lett. Ha az emberek hallanák egymás gondolatait, egyetlen barátom sem lenne. Mondjuk esélyes, hogy senkinek se. Talán Nathnek. Fogadok neki még a gondolatai is egyenesek és becsületesek, nem olyan kusza, felháborító ömlengések, mint amiket néha az én agytekervényeim produkálnak.

- Nem vagyok olyan szarházi, hogy hitegessek valakit, aki többet akar, mint én – dünnyögöm a következő feles pohár peremén körözgetve a mutatóujjammal. Fogalmam sincs mikor került elénk még egy kör. – Ráadásul – bököm meg Nath vállát jelentőségteljesen – már bevásároltam a főzéshez, szóval nincs kiút, barátocskám.

- Mondtam, hogy megveszem én a hozzávalókat.

- Én meg mondtam, hogy pffffff – idézem fel a délelőtti sokatmondó horkanásomat, amivel lereagáltam a röhejes felajánlását. A szemét forgatva csóválja meg a fejét, de a vigyort nem tudja levakarni a képéről. Van egy olyan érzésem, hogy az már ott marad az este végéig.

- Legalább azt megengeded, hogy kifizessem, ha már az én ötletem volt? – kérdezi az esélytelenek nyugalmával. Okos. Tudja előre a választ. Még egy kis idő, és azt is megtanulja, hogy felesleges kérdéseket felesleges feltenni.

- Nem hiszek a barátok közötti pénzmozgásban – emelem fel a legújabb poharainkat, jelezve, hogy itt az idő a következő agysejt gyilkoló itókára. Minden alkalommal egyre finomabb, pedig egyre nagyobbakat üt a koponyám belsejére. Veszélyes kettősség. – Vigyázz, mert megsértesz, ha azt hiszed, hogy nem tudom kifizetni – füllentem kihívó, hergelő pillantással. Ezek után merjen pénzt ajánlgatni nekem.

- Rendben, majd elviszlek motorozni – sóhajtja megadón. Úgy látom, hamar ráérzett a cserekereskedelem fogalmára. A fejemet hátraejtve, derűsen nevetek fel a rögtönzött ötleten.

- Vezethetek én? – dobom be a múltkori kérdést viccelődve, a könnyesre nevetett szemeimet törölgetve. Tudom-tudom, kétszáz óra szimulátor után.

- Vezettél már? – kérdez vissza gyanakodva. Közben jön a pultos, és néma megegyezéssel most inkább sört rendelünk a sok-sok túlpörgetett feles után. Nagyon hirtelen leszünk nagyon készen ha ezt az iramot folytatjuk. Már most mindenen röhögni akarok, pedig én még bírom is a piát.

- Hogyne – villantom ki a szemfogaimat büszkén. Az nem kifejezés, régen a motoromon éltem a fél életemet. Ledarálom neki a régi járgány főbb paramétereit, ő pedig elismerően, meglepetten bólint, pedig a modellből kitalálható, hogy egy jó öt éves sztoriról beszélünk. Lehet, hogy az elmúlt négy évben nem vezettem. Eskü az elején óvatos lennék, na. Vagy nem. 

Sosem tudom meg a választ, mert túlságosan elmélyedünk a technikai részletekben, és mire kimásznánk a szakmázás mély mocsarából, ránk találnak a többiek. A kis páros, békés idillünkre a semmiből szakad rá a három csaj becsiccsentett vihogása. Angie, Sue és Cam kifogást nem ismerve rángatnak vissza minket a többiekhez, ahol a szokott kis társaságunkhoz már hozzácsapódott néhány régi és néhány új ismerős. Nath is visszakapja a csajok kitüntetett figyelmét, az egyik oldalára Cam, a másikra pedig Angie telepszik le. Remek. Én nem is akartam mellé ülni, szolgáljátok csak ki magatokat. Nem baj, így legalább ismét működésbe léphet a terv. Sosem az volt a célom, hogy privát bulit tartsunk kettesben, akkor a lakásomra hívtam volna.

Épp eleget ültem az elmúlt órában, szóval ismét csak nekidöntöm a fenekemet az egyik bárszéknek, hogy ráhangolódjak a táncoló tömegre, mielőtt jobb társaság híján belevetem magamat.

- Most először hiszem el, hogy tényleg biszex vagy – csapódik mellém Sue, aki úgy tűnik szintén lemaradt a sztárvendégünk melletti helyekről. Kac-kac. Csak nem keserű a pirula?

- Már mondtam, hogy nyugodtan elkísérhetsz egy melegbárba, ha meg akarsz bizonyosodni róla – vigyorgom felé, szándékosan elsétálva a mondandója lényege mellett. Amúgy is marhaság volt. Még régebben eljárogattam néha pasizni, de Sue váltig állította mindig, hogy csak kitalálom, és valahova máshova szökök el ilyenkor. Nem tudom, mi értelme lenne ilyen hazugságot kitalálni.

- Túl nagy mellem van hozzá – simítja végig az említett domborulatokat. Pasiból vagyok, szóval a pillantásom akaratlanul is követi a keze útját. Megemlíthetném neki, hogy a nők sincsenek kitiltva a melegbárokból, de nem teszem. Az túl unalmas válasz lenne ennyi feles után.

- Túl rég láttam őket, hogy meg tudjam erősíteni – mosolyodok el kihívóan. Egy hete, hogy pontosak legyünk. A jókedvű, kacér nevetése alapján ez volt a helyes válasz.

- Túl jó hetero vagy, hogy meleg legyél – viszonozza a kezdeményezett flörtölést.

- Abba is hagytam, nem? – Adom meg magamat végre a kísértésnek, és a széknek támaszkodó pozíciómból felkelve lépek közelebb az előttem álló lányhoz. A kezeimet a derekára simítva, kérdés nélkül húzom magammal a tánctérre. Én nem várok meghívásra, magabiztosan veszem birtokba az ajkait, amin még érezni Camille illatosított szájfényének az édeskés ízét.

***

- Haza tudok menni egyedül is – erősködik a vállamra támaszkodva Nath, miközben lassan botorkálunk az F szárny sötétségbe vesző, piszkos utcáin. Végül csak megkapta az elszalasztott csókot Camtől egy későbbi tánc hevében, de sajnos mindannyian túl sokat öntöttünk a garatra ahhoz, hogy tényleges akció lehessen a dologból. Cam és Sue még ott maradtak a többiekkel kitáncolni a részegség élét, de én úgy döntöttem, hogy elrabolom magammal az újoncunkat. Meglepően jól bírta a strapát, de miután sikeresen meghajlította egy asztal szélét, a sört inkább vízre cseréltem a kezében. Elérte a szintet, hogy kiérdemelje. Ügyes.

- Ebben nem kételkedek. A kérdés csak az, hogy hány dolgot teszel tönkre út közben – vigyorgom pimaszul.

- Megjavítok mindent holnap – dünnyögi már szinte félálomban. Hé, haver, be ne aludj a vállamon, mert egyedül nem tudlak hazacipelni.

- Ebben sem kételkedek, de minél kevesebb dolgot kell megjavítanod, annál több időd lesz segíteni a főzésben.

- Nem akarok kajára gondolni – a harsány kacajommal kiérdemlek egy-két rosszalló pillantást az egyik félreeső folyosó szélén csövező, rossz arcú bandától. Bocsánatkérő mosollyal intek feléjük. Nyugi-nyugi, pofám lapos, ismerem a dörgést. Csak az igazi lebuj tagjai hangoskodhatnak az utakon éjszaka. Még józanul sem szeretek felesleges konfliktusokba keveredni, részegen pedig még meglógni sem tudok. Bár itt csüng a vállamon a céhünk legveszedelmesebb fegyvere. Mindjárt horkol is. Biztos hasznos lenne egy harcban. Amúgy nem lepődnék meg, ha tényleg.

Mikor végre elérjük a lakásom ajtaját, a retinaszkennerhez hajolva nyitom ki az ajtót. Kétszer-háromszor végig kell mennie a kis lézer csíknak az arcom előtt, hogy a szemembe épülő modon keresztül is sikeresen felismerjen. Általában az ujjlenyomat érzékelőt használom, de most mindkét kezemmel a túlméretezett hátizsákomba kapaszkodok, mielőtt lecsúszna a vállamról. Az ágy mellé szédelegve eresztem el végre, ő pedig fáradtan puffan a matrac szélén. Huh. Elfáradtam. Camillet könnyebb hazacipelni. Sőt, megkockáztatom, hogy Camillet és Suet együtt is könnyebb hazacipelni. Úgy legalább szimmetrikusan nyomják a vállamat. Ha ez rendszeres lesz, vagy gyúrnom kell, vagy fogyókúrára fognom ezt a melákot. Még utoljára megfőzöm a currys csirkéjét, de legközelebb már csak salátát kap. Az utolsó vacsora. Vagy ebéd, vagy mi.

- Hé, Nath, kényelmes lesz így aludni? – ásítom.

- Igen – dünnyögi, de a szavaival ellentétben félig lehunyt szemmel elkezdi kicsit bénán és kicsit lassan kigombolni az ingét. A bennem lévő alkohol derűs röhögcsélésre késztet, miközben megszánom, és segítek neki. Illetve megpróbálok, de sajnos vak vezet világtalant. Melyik ingnek van három sor gombja?! Tuti hogy duplán látok. Triplán. Mindegy.

Összeszűkülnek a szemeim, mikor a ruha nem túl természetes kacskaringózással nyílik szét, egyáltalán nem ott, ahol kéne neki. Oh. Csalás. Hát így könnyű. Akkor azt hiszem innentől megoldja. Felegyenesedek, és döcögősen bújok ki a saját ruháimból, hogy azzal a távoli gondolattal, hogy le kéne zuhanyozni. Egészen felébresztett, hogy hazacipeltem, ha egy hűvös zuhany kicsit ki is józanítana, akkor lehet, hogy elviselhető lenne a holnapi reggel.

A hullámozva forgó szobában egyetlen állandó van, a matracon fekvő, félpucéran kidőlt férfi képe. Nem gondoltam, hogy valaha látok még pasit az ágyamban, akármilyen célból is. Hah. Nem kéne felidéznem a megannyi alkalmat évekkel ezelőtt, de a kókadt tudatom nem hallgat rám. Egy előző élet. Mikor is smároltam legutóbb pasival? Emlékszem, a nyelvpiercinges culáger, tavaly nyáron. Kicsit erőszakos volt az ízlésemnek, nehezen fogadta el, hogy nem vihet szobára az este végén. A fenébe. Komolyan egy ennyire random dolog fogja meghozni újra a kedvemet? Egy ájulásig kidőlt haverom az ágyamban? Vagy a közös orgia nevetséges gondolata még a buliban? Kín kín kín.

Kicsit kijózanodva, de még mindig émelyegve botorkálok el a vágyott hűvös, frissítő zuhanyomra, hogy ne ilyen jellegű gondolatokkal aludjak el. Sokkal egyszerűbb a holnap főzést tervezgetni, szinte érzem a curry jellegzetes illatát a levegőben. Be kéne vágni néhány pohár vizet, hogy ne legyek másnapos. Éljen az okos részegség.

Mire kiszállok a zuhany alól, és félig vizes testemre rángatok egy laza boxert és egy pólót, már dúdolgatós jókedvem van. Megtorpanok a szoba közepén, néhányszor oda-vissza pislogok a nem alvásra teremtett kanapé és a félig befoglalt ágy között, de végül győz a kényelmesség, és a halkan szuszogó, ájult test melletti helyet választom. Néhány finom könyöklés után már beljebb is gördül, hogy én is elférjek. Ennyi, tudtam én, hogy itt is egy hullámhosszon leszünk.

***

A reggel elég kaotikusan kelt. Nem meglepő módon én ébredtem előbb, és mivel nem volt szívem felébreszteni a macskajajt épp kiszuszogó haveromat, inkább átteleportáltam Camhez, megnézni, hogy ők rendben vannak e. Természetesen innentől már az egyik dolog történt a másik után, és csak egy óra múlva jutottam vissza a szobámba, ahol Nath még mindig halál pontosan úgy feküdt, ahogy ott hagytam. Innentől már jófiú voltam, megvártam az ébredését, és egy kávéért cserébe felajánlottam, hogy hazahozom. Ő persze bevonult a fürdőbe, ami amúgy valami elképesztően fenomenális. Egyszer kizsarolom valahogy, hogy fürödhessek egyet abban az óriási kádban. Talán ez hiányzik a legjobban a luxusapartmanokból. A fürdőkád, és a habos, illatos forró vízben való lebegés. Oltári chill.

Épp a szuperszónikus kávéfőzővel küzdöttem, mikor Viki megsajnált, és segített működésre bírni a gépezetet a gazdája nélkül is. Utána egész jót csevegtünk a még mindig megdöbbentően magas testalkohol százalékomról, amit nem akarom tudni miből, mikor és hogyan számolt ki. Szóval mint mondtam. Kaotikus. Ha minden reggelem hasonló változatossággal indulna, egy unalmas napom sem lenne az életben.

- Mi lett a motoroddal? – kérdezi Nath a kanapé másik végéből, fáradtan a halántékát dörzsölgetve, a kezében az általam főzött, gőzölgő kávéval. Tudom-tudom, jó haver vagyok. Bro-code: főzz kávét a legmásnaposabb arcnak a csapatból. Pipa.

El kell gondolkodnom, hogy a semmiből megtaláljam a kérdés kontextusát, aztán eszembe jut, hogy tegnap este, mielőtt csúnyán szétszakítottak minket, épp a motoromról meséltem neki. Hű. Kicsit súlyos téma így szombat reggelre, jól beletrafált. Lehet, hogy csak az érdekli, hogy totálkárra zúztam e valami eszement vadulás során.

- Egy csúúúnya szakítás áldozata lett – mesélem el enyhén ködösítve az igazságot. Az egyik szürreálisan sötétkék árnyalatú szemöldök felszalad a homlokán. A végén még másnapos is elfelejt lenni, ha elég érdekes választ adok. Szórakozottan kuncogok a vad ötleteket tükröző pillantás felé. – Innen látom, hogy egy pszichopata csajt képzelsz magad elé, aki felrobbantotta a járgányt, mert megcsaltam vagy valami – dünnyögöm nagyot kortyolva a szinte hófehérre felhígított tejeskávéból.

- A megcsalást nem nézem ki belőled, de amúgy nem jártál messze – vallja be egy fáradt mosollyal. Halkan felnevetve billentem hátra a fejemet a kanapé háttámlájára. Mindig megdöbbent a szobája hatalmas belmagassága. Zavarnia kéne, hogy visszhangzanak tőle a gondolataim, de Nath mellett valahogy mindig csend van. Valamiért azt érzem, hogy akármit mondok, az nála biztonságban lesz. Ha bárki más kérdezne hasonlót, elhülyéskedném a választ, de az ő egyszerű komolysága néha rémisztően fertőző tud lenni.

- Nem ilyen drámai a sztori, nyugi. Szinte még gyerek voltam, mikor összejöttünk, és minden az ő nevén volt – öntöm szavakba életem legnagyobb hibáját. – Már akkor sem voltam túl anyagias – fűzöm hozzá egy kis szünet után keserű hangéllel. Nem érdekelt a pénz, amíg szabadok voltunk és jól éltünk. Ash kezelte a küldetéseinkből befolyó összegeket, és épp elég ajándékkal halmozott el, hogy eszembe se jusson egyenlő osztozkodást kérni, inkább a gondtalan boldogságot választottam az általa teremtett kis illúzióban.

- Ha gazdag családban nőttél fel, gondolom hozzászoktál, hogy ne törődj az ilyesmivel – validálja nagylelkűen az ostoba felelőtlenségemet. Nem mintha feloldozásra lenne szükségem, már elfogadtam, hogy ez volt a tanulópénz. Szép nagy összeg, de ez van. Magasról lehet nagyot zuhanni.

- Valahogy így. Na mindegy. Nem olyan viszonyban váltunk el egymástól, hogy jókedvűen átírassa a nevemre a motort – folytatom sokat sejtetően, az emlékek magukkal hozzák a megszokott bűntudat egy, az idő által megtompított, de cserébe mélyebben lüktető verzióját. Elhúzom a számat.

- Tényleg megcsaltad? – kérdezi a látványos komor ábrázatom láttán. Ahhoz képest, hogy pár napja még robotnak neveztem, most egész jól felismeri az arcomon a bűntudatot. Bár az emberi érzelmek felismerése olykor fontos képesség a küldetéseink során is, szóval nem kéne meglepődnöm, hogy ebben is tökéletes, és leolvassa az arcomról a bűnösség jeleit.

- Hé! – dobom meg az egyik díszpárnával a felháborító feltételezés hallatán. Természetesen még másnapos állapotában is könnyedén hárítja a váratlan támadásomat az egyik kezével. Az előbb mondta, hogy nem nézi ki belőlem, nem fair az ilyesmit ilyen gyorsan visszaszívni. – Rosszabb. Szó nélkül megléptem – ismerem be. Tudtam, hogy ha szakítani próbálnék vele, lebeszélne valahogy. Marasztalna, leígérné a csillagokat az égről. Ő karizmatikus volt, én pedig fiatal, gyenge és szerelmes. Soha nem engedett volna el. Minél távolabbról nézek vissza a múltra, annál egyértelműbben látom, hogy kihasznált, és az embereknek nem szokásuk csak úgy szabadon engedni az aranytojást tojó tyúkot.

- Miért? – megvonom a vállamat, felkelek a kanapéról, és mellé sétálok, hogy tőle is elvegyem a kiürült csészét. Egy néma biccentéssel adja oda, én pedig a pulthoz sétálok. Ezt a választ amúgy sem tudnám a szemébe mondani, az túl buzis.

- Mert én őt szerettem, ő pedig a sikert, amit a képességemmel elértünk. – Fú de nyálas. Ah bárcsak ez is inkább bent maradt volna a fejemben. Jesszus. Na mindegy, ő kérdezte, legalább ezt a témát is letudtuk. Még mindig nem hiszem el, hogy erről meséltem neki. Az egyetlen reményem az, hogy a fájdalmas, túltolt őszinteségem hátha őt is megnyitja egy kicsit. Hiszek abban, amit neki mondtam. Minden barátság mélységét egy döntés határozza meg. Felajánlasz magadból egy általad meghatározott nagyságú szeletet, és ha szerencséd van, a másik is egy legalább ugyanakkora szelettel viszonozza azt. Magam sem értem, hogy miért őt választottam, hogy megosszam vele ezt a részemet, de szeretek gondolatok helyett megérzésekre hagyatkozni ilyen téren. Szóval remélem, jönnek majd tőle is a megható vallomások a kapcsolatokról, amiket túlságosan komolyan vett. Ha én leszek a csalódott hősszerelmes kettőnk közül, akkor falnak megyek.

Általában nem visel meg a másnaposság, de úgy tűnik, hogy a minket hazarepítő, túlvállalt ugrás okozta fáradtsággal karöltve már túl sok dolog szaggatja belülről a koponyámat. Sajnos a zuhanyzás előtt bekapott gyógyszer hatása is várat még magára, pedig jó sokáig áztattam magamat. Jelenleg a frissítően hideg tejjel meglocsolt csokis müzli az egyetlen kapaszkodóm a délelőtt túléléséhez. A telefonom megállás nélkül pittyeg, a csoportbeszélgetéseinket a másnapos panaszkodások uralják, míg párhuzamosan Brandtől jönnek a mérgelődő üzenetek, amiért az utolsó pillanatban mondtam le a délelőtti harci edzésünket. Akár hálás is lehetne, hogy megkímélem a leheletemtől és attól, hogy alkalomadtán a nyakába okádjak. Nem mindig értem az embereket, én hálás szoktam lenni, ha a másik fél lemondja az edzést. Bűntudat nélküli ajándék pihenés. Valószínűleg Brand csőrét is csak az böki, hogy tegnap jól seggbe rúgtam a játékban, és nem tudja ma megbosszulni a ringben. Erről újra eszembe jut a beáldozott konzolom, fájó szívvel sétálok a kanapéhoz, amin még ott pihen a tegnap odadobott éles fegyver, amit egy optimális világban magammal vittem volna. Szétszórt vagyok, mint mindig. Gyorsan elpakolom az Obscurusok ellen gyártott pisztolyt a helyére, mielőtt egy még bolondabb pillanatomban felkapnám, és öntudatlanul játszani kezdenék vele. Ha sikerülne balesetből lefagyasztani a teljes VR készletemet, tényleg elsírnám magamat, a lehetőség mégis szórakozott mosolygásra késztet. Azért kicsit vicces is lenne.

Fáradt nyújtózással dobálom a szennyesbe a szétszórt ruháimat, hogy kicsit helyrepofozzam a lakás összképét. A rend ugyan nem nagy szívügyem, de a tisztaságot szeretem, és sajnos sokszor kéz a kézben jár a kettő. Lenézek a fal mentén neszelő automata porszívó- és felmosógépre, ami most épp a két kis karocskáját előhúzva porszívózza a kanapé melletti babzsákfotelt. Nem túl okos jószág, de arra tökéletes, hogy sose nézzen ki úgy az otthonom, mint egy lelakott agglegénylakás. Na meg arra is, hogy a frászt hozza rám a sötétben, mikor éjszaka kimegyek pisilni.

Mire végzek a pakolgatással, az ágyneműcserével, egy mosás beindításával és a második tál müzlivel, végre beüt a gyógyszer is, és kezdem újra embernek érezni magamat. Így már van erőm ahhoz a kétszáz értesítéshez, ami az elmúlt órákban felhalmozódott a telefonomon. Egy gondolatomba kerül kivetíteni a kanapé melletti falon húzódó hatalmas képernyőre az üzeneteket, de nem engedek a kísértésnek, hogy elnyúljak a puha párnákon, és onnan olvasgassak. Végre kezdem kiheverni a másnapot, félek, hogy ha lefekszem, ott maradok egész nap.

Elfintorodok, mikor hangos csipogással és éles villogással jelzi a fali képernyő egy bejövő hívás érkezését. Egy legyintéssel jelzem a gépnek a hívás fogadását, és a falon kirajzolódik egy vizes hajú, fekete törölközőbe csavart Camille. Úgy látom, hozzám hasonlóan indította a reggelt, annyi különbséggel, hogy ő nem állt ellen a csábításnak, hogy visszadőljön a kanapéra.

- Életben vagy? – kérdezi nyúzottan. Hogy én? Ennél sokkal rosszabb dolgokat is túléltem már.

- Pont te kérdezed? Te voltál a legrészegebb – vigyorodok el, miközben összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt.

- Kussolj – dünnyögi, miközben egy lusta, kíváncsi vadmacska módjára végignéz rajtam. Na, ezért a pillantásért megérte egész délelőtt egy szál alsóban lófrálni. – Átjössz? – érkezik a tekintete alapján már várható meghívás. Általában másnaposan vagy részegen vetemedünk a barátság extrákkal kapcsolatunk extra részeinek a kiélvezésére. Ennek egyszerűen az az oka, hogy ha nem vagyunk sem részegek, sem másnaposak, akkor jó eséllyel épp játszani, edzeni vagy inni készülünk. Imádom az életemet, mondtam már?

- Másnaposságűző szex? – kérdezek vissza.

- Ismersz. Sue is mindjárt itt lesz. – Hmm. Valószínűleg minden második férfinak titkos álma kipróbálni egyszerre két nővel. Egészen addig, amíg ki nem próbálják, és rá nem jönnek, hogy főszereplők helyett ők a gyertyatartók lesznek. Ettől függetlenül valószínűleg elcsábítana a könnyű szex lehetősége, még akkor is, ha csak vibrátornak akarják használni a farkamat, de a telefonomon felugró küldetés riasztás magára kényszeríti a figyelmemet. Összevont szemöldökkel dolgozom fel a főbb információkat, a vonásaim azonnal ellazulnak, mikor kiszúrom a megbízó nevét a jobb felső sarokban.

- Most ki kell hagynom – válaszolom végül rosszul leplezett, érdeklődő vigyorral. Ez a pasi nem normális. Percről percre egyre érdekesebb. – Küldetést kaptam.

- Mi, már megint? Csak nem a hónap dolgozója címre törsz? – Tudom, tudom, tényleg nem túl jellemző, általában hetente egy-két küldetésre ha elrugdosom magam, nem véletlenül állok mindig pocsékul anyagilag.

- Haha. Jó vicc. Nem, de vissza kell szereznem a konzolomat – vetem oldalra, miközben magamra rángatok egy fekete hosszú ujjú pólót egy fekete farmerrel. Ha jól láttam a küldetés komolyságát, nem lesz szükségem a hivatásos teleporter felszereléseimre.

- Mi van? Most meg miért vigyorogsz így?

- Csak szeretem, mikor igazam van valakivel kapcsolatban. – Éreztem én, hogy van valami közöttünk. Oké, ez így borzasztóan nyálasan és ráadásul félreérthetően is hangzott, még szerencse, hogy csak az agymanóim voltak a fültanúi.

- Általában igazad van az emberekkel kapcsolatban – forgatja a szemét a lány a vonal túlsó oldalán. Nem vagyok egy beképzelt típus, de ebben egyet kell értenem vele. Ha valamire, erre már megtanított az élet.

- Általában jókedvem is van, nem igaz? – vigyorgom még mindig szórakozottan, miközben megszorítom a bakancsom cipőfűzőjét. A másnaposságnak már nyoma sincs bennem, totál felpörgetett a különös izgatottság, amit egy új, váratlan barátság lehetősége hordoz magában. Na meg a konzolom visszaszerzése. A végén mégiscsak sikerülni fog nyereségesen kijönni a tegnapi küldetésből, pláne a plusz jutalékkal, amit a laboratórium feltárásával zsákmányoltunk. Lassan tényleg jövök Nathnek egy piával. Vagy egy ingyen szállítmányozással, úgy tűnik, neki inkább ez az esete. A tegnapi este alapján annyira nem nagy partiarc, persze az is lehet, hogy csak az új társaság vagy a rajta lógó fegyverek feszélyezték. – Most mennem kell Cam, este kiengesztellek titeket, oké?

- Addigra túl leszünk a dolgon, lúzer – nyújtja ki a nyelvét, mielőtt kinyomná a hívást. Imádom a nyelv piercingjét a farkamon, remélem tényleg kárpótol ez a sejtelmes kis kiruccanás. Mindenesetre nem aggódok túlságosan Cam reakcióján, tudom, hogy néhány orgazmus után megenyhül majd, akárkitől is kapja őket. Talpra esett csaj, találni fog valakit helyettem. Én most a konzolomra vágyok, bár ez a gondolat nem teljesen őszinte, valószínűleg elég lenne a megbízó személye is, hogy elcsaljon erre az igencsak lekicsinylő küldetésre. Ha valaki mástól kaptam volna, húznám a számat, hogy nem vagyok kézbesítő cég.

Két ugrással később már a garázsában vagyok, a hónom alatt a csomaggal, amit az imént vettem magamhoz a megadott címen. Ilyenkor örülök, hogy nem adtam be a derekamat egy kézenfekvő futárszolgálatos melónak. Baromira unalmas lehet egész nap ezt csinálni.

- Azért bátor vagy, hogy így bejárást adsz a lakásodba egy teleporternek – vigyorodok el, miközben körbenézek a tágas garázsban, és azonnal meg is találom Nath szembetűnő alakját egy asztal mellett tevékenykedni a szoba túloldalán. Szakmai ártalom, hogy minden apró részletet megjegyzek a helyeken, ahol megfordulok, a pillantásom most is a különböző érdekességek között cikázik. A garázs peremén álló, leterített tárgyat beazonosítom a röpmotornak, amiről már tegnap is szót ejtettünk, az egyik megpakolt asztalon pedig azonnal kiszúrom a küldetésért járó jutalmamat is. Bakker, több szerszám és kütyü van itt, mint a szerelőnél, akihez a kocsimat szoktam vinni. Mielőtt a nyakamat nyújtogatva bunkón megbámulnám a tér belsőbb, személyesebb részeiben elhelyezkedő kanapét és az óriási ablak mögött elterülő kilátást is, megállítom magamat. Nem mozizni jöttem.

- Nem nézem ki belőled, hogy lenyúlnál bármit, vagy bizarr dolgokat csinálnál, amíg nem vagyok itt – pillant hátra rám a válla fölött a világítóan neonkék szemeivel, és áldom az eget, hogy kivételesen okos voltam, és időben abbahagytam a tolakodó bámészkodást. – Ha pedig mégis... nos, akkor tudni fogom, hogy ki volt az. – Pff. Valaki túl sokat gyakorolta a tükör előtt a veszedelmes sztárzsoldos szerepét. Honnan veszi, hogy egyáltalán valaha megtudná, hogy itt voltam? Nyomok hátrahagyása nélkül is tudok ám bizarr dolgokat csinálni.

- Áh, cseppet sem rázott ki a hideg ettől a fenyegető hangnemtől – célzok ártatlanul a roppant barátságos köszöntésre, amivel fogadta a vendégét. Oké, kicsit kiprovokáltam a belépő megjegyzésemmel, szóval mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk. Na meg hivatalosan jelenleg ő a megbízóm, de mindketten tudjuk, hogy ez egy mondvacsinált küldetés volt. Lehet, hogy nincs hozzászokva a vendégváráshoz, bár akkor fogalmam sincs, minek tart ekkora kanapét. Igazából még mindig nem tudok semmit róla, teljesen felesleges mindennemű spekuláció. Már megint szanaszét szóródott a figyelmem.

- Bocs. Nem annak szántam – veszi el a kezemből a felé nyújtott dobozt egy meglepően bátorító mosollyal. A végén még tényleg jóban leszünk. Fenyegetés vagy sem, az, hogy idehívott tényleg meglepő bizalmat indikál részéről. A fajtánkat általában ajtón kívül fogadják az emberek, valamennyire okkal. Kevesen szeretik a gondolatot, hogy szabad bejárást adnak egy vadidegennek az otthonukba. Persze lehet, hogy agyon van kamerázva a kecója, és ezért érzi ilyen biztonságban a cuccait, ki tudja.

- Naaaa, mindegy... – terelem tovább a témát dallamosan, majd az asztalra könyökölve mutatok az átvett dobozra. Azért remélem nem hiszi, hogy szó nélkül megússza ezt az egészet. – Ugye tudod, hogy ez egy eléggé degradáló feladat egy zsoldosnak? – teszem fel a nagy kérdést. Ha egyszerűen csak hiányoztam, vagy vissza akarta adni a konzolomat, könnyebben is lerendezhettük volna a dolgot. Ha jól tudom annyira még csak nem is triviális privát küldetéseket indítani céhen belül.

- Nem lett volna muszáj elvállalnod – vonja meg a vállát, és azt kívánom, bárcsak szavakba lehetne önteni valahogy egy szemforgatást. Most megtenném.

- Vagy már nagyon hiányzott egy konzol – dünnyögöm, miközben megvizsgálom a kezembe nyomott kütyüt. Olyannak tűnik, mint az átalakítás előtt, kíváncsi vagyok, hogy vajon rendeltetésszerűen működik is e. Van egy olyan érzésem, hogy igen. Kétlem, hogy bármiben hibázna miszter két lábon járó tökéletesség. Nem akarom tudni, hány tervrajz van ennek a csávónak a fejében.

- Cuki rajta a matricád – elvigyorodva bólintok a hozzá képest jellemtelenül komolytalan beszólásra. Még nem tudom eldönteni, hogy ennek mekkora része volt gúnyolódás, ezért önkényesen bóknak könyvelem el. Főleg azért, mert én tényleg imádom ezt a matricát. Meg azért, mert sokkal könnyebb boldog életet élni, ha mindent a lehető legpozitívabb értelemben fogunk fel.

- Camille kreálmánya – vallom be derűsen. Talán mindvégig nem is inkább az ára, hanem az emlékek miatt sirattam ezt a konzolt. Remélem azóta már nem puffog a drágám. Biztos vagyok benne, hogy megkapta Suetól, amire vágyott, a csaj az orvosi csapat tagja, eléggé vágja a biológiát.

Ha folytatódott volna ez a gondolatmenet, lehet, hogy megbántam volna, hogy itt kötöttem ki ahelyett, hogy épp a csajokkal, illetve a csajokban lennék, de a szemeim előtt feltárulkozó kecses röpmotor látványa azonnal magáénak követeli a figyelmem teljes egészét. Most már ő az egyetlen kiscsaj, akit meg akarok ma mászni.

- Hú – sóhajtom, miközben előre lépek, ügyelve rá, hogy ne botoljak meg a földre leesett államban.

- Ma ki akartam próbálni a gépet, de ezt még nem ártott kicserélni – mormogja Nath a szerelés áhítatába mélyedve. Hát ez a jármű brutál jól néz ki. Még soha nem láttam hasonló kialakítást.

- „Nem ártott”? Azt hittem minimum valami létfontosságút hozatsz el ilyen sürgősen egy teleporterrel – kontrázok rá az elmélázó szavaira, miközben apró léptekkel, félkörös ívben keringek a szemet gyönyörködtető járgány körül. – Minek bajlódtál feleslegesen ezzel a „küldetés” dologgal? Ha haverkodni akarsz, simán elhívhattál volna – öntöm végre szavakba az őszinte értetlenségemet. Ha még az lett volna az oka, hogy nem indul a motor, ha nem kapja kézbe azonnal azt az alkatrészt, megérteném a hercehurcát, de így képtelen vagyok. Nehéz elhinni, hogy a céh szupersztárja zavarba jönne egy spontán telefonhívástól, pedig a halk, kissé bizonytalan nevetése pontosan ezt sugallja.

- Nem tudtam a számod – erősíti meg a gyanúmat. Összeszűkülnek a szemeim. Ez most komoly?

- Aha, és egyszerűbb volt ezt az álküldetést kitalálni, megírni és kibekkelni Mamánál, mint mondjuk, hogy rákeress bárhol valamelyik elérhetőségemre – foglalom össze, hátha így egyben kimondva neki is feltűnik, hogy hol van a hiba a történetben.

- Meglepődnél milyen frappáns ötletnek tűnt – bólogat. Hát, mondjuk meglepődni tényleg meglepődtem. – Eddig – fűzi hozzá, és ezen a ponton muszáj elvigyorodnom. Már tegnap is lejött, hogy a profi zsoldos mögött egy megbízható, figyelmes srác rejtőzik a szabadidejében, de arra nem számítottam, hogy egy kicsit még aranyos is lesz. Mindig elfelejtem, hogy attól még, hogy nekem ilyen természetesen jön a barátkozás, ezzel egyáltalán nem biztos, hogy mindenki így van. Ez teszi ilyen érdekessé az embereket. Ez a másság.

▪︎ Én megmondtam, Nathaniel – szólal meg egy gépies női hang a háttérben, mire akaratlanul is összerezzenek. Azonnal tudom, hogy kihez, illetve mihez van szerencsém.

- VIKI Tristan, Tristan VIKI. A személyi asszisztensem. – Kelletlen bólintással fogadom a bemutatást. Nem vagyok technológia ellenes, de túl sok horrort láttam, amiben a gépek az emberek ellen fordulnak. Persze leginkább az a gondolat zavarna, ha a fejembe költözne. Amíg idekint van, addig tudok jó képet vágni a dologhoz.

▪︎ Üdvözöllek, Tristan Gold.

- Üdv – viszonzom az üdvözlését, legyen ember vagy számítógép, a felesleges bunkóság túlságosan távol áll tőlem, hogy ne válaszoljak.

- Na szóval, múltkor említetted, hogy érdekelnek a röpmotorok. Gondoltam megmutatom ezt, bár nem egy olyan darab, amivel a szalonokban találkozhatsz.

- Azt vettem észre – vágom rá. Alapvetően nem vagyok nagy mérnök arc, de a motorok iránti szerelem az egyetlen érzés, ami az első kapcsolatomból megmaradt. Azóta is átlapozom alkalomadtán a legújabb kínálatot felsorakoztató online prospektusokat, pedig soha nem lesz elég pénzem, hogy kiperkáljak egy vadiúj járgányt. – Skyblade MG2-es plazmahajtómű? – kezdem meg a kíváncsiskodást, miközben elbűvölten figyelem a látomásként hullámzó alkatrészeket, amint utat engednek Nath mozdulatainak. Így mondjuk könnyű. Most már értem, hogy miért szoktak mérnöknek állni a Transmuterek. Legalább olyan kézenfekvő, mint nekem egy futár meló. Hosszútávon valószínűleg legalább olyan unalmas is.

- MG3-as.

- Nem is tudtam, hogy van már új széria forgalomban – vakarom meg a halántékomat, mintha ezzel felpörgethetném az ide fűződő emlékeket a fejemben. Lemaradtam volna valamiről? Bár, egy küldetésriasztást is képes voltam negyed órán át ignorálni, szóval nem kizárt, hogy egy ekkora hír is elkerülhetett valahogy.

- Mert nincs, ez egy prototípus – ja, bocs. Akkor legalább kivételesen nem én vagyok a hülye. – Egy kis saját átalakítással – magyarázza tovább. – Ezekkel a lamellákkal sokkal hatékonyabb a tolóerővektor-eltérítés, így alacsonyabb sebességen is intenzíven lehet vele manőverezni. – Ahh. Megáll az ész. Jó lehet ilyen okosnak lenni.

- Csak bírd ki azt a sok G-t – jegyzem meg cinikusan. Brutál szerkó kellhet egy ilyen csapatáshoz. A legszebb az egészben, hogy ezek a ruhák sokszor megközelítik a motorok árait. A kapitalizmus csodája, ugyebár. Nesze egy motor végtelen pénzért, de meg kell hozzá venned a túlárazott ruhát is, ha túl is akarod élni az utat. – Szabad? – kérdezem apró, sunyi vigyorral. Ha már így az orrom alá dörgöli, csak felpattanhatok a kislányra.

- Csak tessék – huhúúú. Nem várom meg, hogy meggondolja magát, azonnal helyet foglalok a szépen ívelt vezetőülésben. Az ízlésemnek kicsit széles a kormány, ami egy leheletnyivel bizonytalanabbá teszi a fogását, de nem vészesen zavaró. Látszik, hogy Nath a saját méreteire formálta a járgányt, nem pedig a földi halandókéra. Még mindig nem hiszem el, hogy az egészet ő építette.

- És milyen gyorsan tud menni? – folytatom a vallatást.

- Ötezer méteren könnyen átlépi az egy machot.

- Szuperszónikus? Csúcs! – lelkendezek egy kicsit talán túlzott beleéléssel. Ha ezt a régi motorosbanda látná, elöntené őket a sárga irigység. Ehhez képest mi tragacsokon száguldoztunk éjszakánként. – Mit nem adnék, hogy mehessek vele – sóhajtom ártatlanul felpislogva a mellettem lazán támaszkodó srácra. Egy pillanatra megakad rajta a pillantásom, és magam sem tudom, honnan jön a gondolat, hogy most mennyire más a kisugárzása, mint tegnap nyakig harci öltözékben, katona üzemmódba vágva. Ez a fesztelen, olajfoltos szerelő imázs sokkal jobb színekbe festi. Egyszer talán beavatom a titokba, hogy túlságosan komolyan veszi a munkáját.

- Talán, ha levezettél egy kétszáz órát szimulátoron – vezeti el az orrom előtt a mézesmadzagot, amivel első hallásra nem is igazán tudok mit kezdeni. Ez most komoly? A motorosoknak, akiket ismertem a járgányuk volt a hatalmas szívszerelmük, nem adták csak úgy kölcsön akárkinek, pedig a legtöbben csak futószalagos gyári motorokat hajtottak, nem egy egyedi tervezésű, égimeszelő csodaparipát. Nem mintha lenne pénzem kétszáz órára a szimulátoron, de talán meg tudnám győzni a múltbéli tapasztalataimmal. – De ha gondolod, most eljöhetsz velem erre a tesztkörre.

- Ez most komoly? – bukik ki belőlem a döbbent kérdés most már hangosan is.

- Persze. – Hatalmasra tátott szájjal bambulom, ahogy előpakol néhány felszerelést. Ez nem lehet igaz. – Ha már fizetségképp úgyis csak a saját játékfegyveredet kaptad vissza, ez a legkevesebb. – És mégis igaz. Mikor felfogom, hogy nem csak az agyamat húzza, úgy ugrok le a nyeregből, mintha égetné a seggemet. Hát ez oltári. – De csak ha van kedved.

- Nekem ne lenne? – kapom ki a kezéből a bukósisakot. Most már nem vonhatja vissza, a kezemben van a bizonyíték, hogy felajánlotta a lehetőséget.

- Előtte ezt vedd a hátadra – oh jogos. Annyira belelkesültem, hogy képes lettem volna egy szál farmerben felülni. Az mondjuk jó kis egyirányú trip lett volna a túlvilágra. Remélem azért egy gerincprotektornál többet kapok. Tudom, nincsenek olyan szexi lábaim, mint egy csajnak, de már úgy hozzám nőttek az évek alatt. Épp szavakba is önteném ezt a frappáns gondolatot, mikor a hátamra teszi a kezét, és a testemre rögzített nehéz anyag elkezd teljes védőfelszerelésként végigfolyni a testemen. Oké, most már hivatalos. Ez a legvagányabb képesség az egész világon. Azt hittem, én vagyok menő, hogy ki tudok teleportálni a cuccaimból, de az inverze még sokkal csúcsabb. Ha nem lenne elég önmegtartóztatásom, most lehet, hogy totális fangirl üzemmódba kapcsolnék, de úgy érzem, az nem segítené a bizonytalanul formálódó barátságunkat. A hozzá hasonló emberekért tipikusan vagy rajongani szoktak vagy irigykednek rájuk. Azt hiszem azzal támogatom a legjobban a kapcsolatunkat, ha próbálok laza maradni. Laza. Kár, hogy legszívesebben sikítanék izgatottságomban. Alig várom, hogy ezt elmeséljem Camillenek. Na jó, nem mesélem el, sosem tudja tartani a száját.

Átmozgatom a tagjaimat, hogy megszokjam a második bőrként rám tapadó ruha szokatlan súlyát. Meglepően vastag, masszív réteggé nyúlta ki magát, egész vállalható biztonságérzetet nyújt. Kíváncsi vagyok, hogy ezt is ő tervezte e, de félek, hogy nem tudnám elég lazán feltenni a kérdés. Jobb ha most egy kicsit a bölcsek némaságát választom.

- Jöhetsz – szól hátra Nath már a vezető ülésből. Nincs más hátra, mint előre. Elvigyorodva rögzítem a sisakomat, majd tétovázás nélkül felpattanok mögé. Már előre imádom ezt az utat, az idejét sem tudom, hogy mikor motoroztam utoljára. Na jó, ez csak egy szófordulat volt, mert valójában sajnos pontosan tudom, hogy mikor. – Indulhatunk? – Még egy kicsit fészkelődök, aztán a vállait megragadva kapaszkodok belé, de lejjebb tolja a kezemet. – Itt kapaszkodj – céloz a saját ruháján lévő kapaszkodókra. Heh. Felettébb hasznos találmány. Így egy kicsit tényleg stabilabb, hátha nem repülök le félúton, bár általában csak pár sör után szoktam haverokat ölelgetni.

- Rendben, indulhatunk – adom ki a megerősítő választ. Képtelen vagyok levakarni az őrült vigyort a képemről. Remélem megmutatja azt az ígért hangsebességet, különben csalódott leszek. Az én ósdi gépem már recsegett-ropogott 0.8 machnál. Azért kicsit hiányzik a kormány szorítása, és a tudat, hogy ha probléma van, egyszerűen elteleportálhatom magamat egy másik helyre. Ha nem én vezetek, nem szoktam teleportálni magunkat, általában a helyszín váratlan, kiszámíthatatlan változását nagy sebességeknél rosszul viselik a sofőrök. Igazából tök jogosan.

A hajtómű hangosan süvít fel, és közepes sebességgel lebegünk ki a hangár fényekkel vezetett folyosóján. Az ujjaim megszorulnak a markomban lévő hevedereken, és szinte bánom, hogy a sok védőfelszerelés miatt nem érzem a bőrömre csapódó, egyre jobban mardosó levegőt. Egyszer egy vadabb pillanatomban kipróbáltam, meddig tartható védőruha nélkül a száguldozás, de háromszáz kilométer per óránál inkább elengedtem a dolgot. Az emberi test nem erre lett tervezve. De akkor vajon miért ennyire rohadtul jó érzés?

- Mr. Tökéletes Statisztika nem fél, hogy lemeszelik? – kérdezem vigyorogva, mikor néhány heves, mégis folyékony manővert követően csatlakozunk a város legmagasabb felhőkarcolóihoz, már jócskán a megengedett magasság felett.

- Lopakodó a gép – jön a válasz a sisakba épített hangszóró továbbításában. Mikor már azt hinné az ember, hogy nem lehet ennél menőbb a jármű... – Ha kiérünk az óceán fölé, akkor már nem kell így tötymörögni.

Ollállá! Mondtam már, hogy mi ketten baromi jóban leszünk? Azt hiszem, még csak gondoltam. Hát most újra így gondolom.

***

Nem tudom, hogy a lábaim attól remegnek, ahogy az elmúlt órában az ülést szorítottam velük vagy a felpezsdült vérem rezonáltatja be minden izmomat, de egyszerűen imádom az érzést. A szédítő adrenalin lüktetését a halántékomban, és azt, mintha minden létező sejtem hangosan sikítaná, hogy él és virul. Ez! Ez az élet. Ez a szabadságérzet, ez a sebesség, ez az izgalom. Imádom. Elmondhatatlanul hiányzott, ehhez képest a kocsim egy vánszorgó alumíniumdoboz.

- Ez király volt, kösz – vallom be őszintén, még mindig egy túlpörgött vigyorral az arcomon. Alapvetően nem ezért próbáltam meg a srác közelébe férkőzni, de nem tagadom, hogy igazán kellemes bónusz. – Bár még mindig nem teljesen világos, hogy a nagy Nathaniel Grand miért tűntet ki a figyelmével egy „kölyköt aki játékfegyvert visz egy bevetésre” – teszem fel végül a kérdést, ami nem igazán hagy nyugodni. Ő bebizonyította a profizmusát a bevetés alatt, valamint a hitelességét és az előzékenységét azzal, hogy megcsinálta az autóm ajtaját a nap végén. Én viszont nem rémlik, hogy csináltam volna bármi kiemelkedőt azon kívül, hogy a szétszórtságom majdnem elfuserálta az egész küldetést. Lehet, hogy egyszerűen csak tényleg kölcsönös ez a furcsa szimpátia, amit érzek iránta. Minden karót nyelt katona mellé kell egy szórakozott, bohókás barát, aki segít neki néha játékra venni és élvezni az életet. Bár az elmúlt óránk nem azt bizonyítja, hogy a srác ne tudna szórakozni.

Elveszi tőlem a felé nyújtott ruhát, amiből észre sem vettem, hogy mikor teleportáltam ki. Valószínűleg a nagy elmélkedésem hevében vitt előre a tudatalatti autopilóta.

- Csak jófejnek tűntél, ennyi az egész – támasztja alá az iménti sejtésemet a szavaival, miközben belemerül a felszerelések elpakolásába. Ne már. Bedob egy ilyen bombát és közben rám se néz? Tényleg cyborg ez a srác. Oldalra dőlve mászok vissza a látóterébe. Ha már ilyeneket mond, talán nem rúgja ki a seggemet, ha kicsit nyomulósabb leszek. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

- Nekem is megsúgta a hatodik érzékem, hogy jóban leszünk – mutatok sejtelmes vigyorral a halántékomra, mintha hinnék ebben a hatodik érzékes humbugban. Bár tényleg nem tudom mással magyarázni az erőt, ami hozzá húz. Valahogy olyan valódinak látom őt. Persze egy higgadt hümmentésen és egy futó oldalpillantáson kívül semmi reakciót nem kapok a bolondozásomra. Hol a könnyes összeborulás? Összeszűkült szemmel hajolok kicsit még közelebb az arcához, és vizslatom tovább a precíz mozdulatokra koncentráló, nyugodt vonásait. Nem kell a kezére néznem, hogy tudjam, halál pontos és stabil minden mozdulata. Most jöttünk vissza egy őrületes halálhajszából, és ő olyan, mintha öt perce ébredt volna a világ legbékésebb szundijából, míg én szinte kiugrok a bőrömből.

- Van valami az arcomon? – kérdezi rám sem nézve.

- Nem – válaszom őszintén. – Épp az a fura, hogy semmi nincs rajta – dünnyögöm elgondolkodva. A kérdése nem hozott zavarba, még mindig gátlástalanul bámulom.

- Minek kéne lennie rajta? – kapom vissza a labdát, és kisebb sikernek könyvelem el, hogy az egyik szemöldöke megrezzen. Ha az arca nem is, a hangja elárulja, hogy valami őrületes marhaságra számít válaszul. Mintha épp egy kopp-kopp viccbe vágtam volna bele, és kényszerítettem volna, hogy visszakérdezzen, ki az. Természetesen bóknak veszem, még csak most ismertük meg egymást, de már kezd kiismerni.

- Érzelmeknek – vallom be végül, miközben felegyenesedek és eltávolodok az asztaltól, amin tevékenykedik. A lépteim kicsit még mindig bizonytalanok, a halántékomban lüktető ér nehézkesen áll vissza a normális ütemére. A biológiai funkcióim elárulják, hogy olyan sebességekkel száguldoztunk, amiket nem emberi testre találtak ki, védőfelszerelés ide vagy oda. – Én is adrenalin junkie vagyok, de veled ellentétben én legalább felpörgök tőle. Te szerintem simán hozod a hatvanas pulzust.

A szavaim közben lassú léptekkel, a hátam mögött összekulcsolt kezekkel teszek egy kicsi kört a garázshelyiség lesüllyesztett területén. Most, hogy ilyen jóban lettünk, megengedek magamnak egy kicsit bátrabb kíváncsiskodást. Tényleg olyan, mintha egy fullosan felszerelt műhelyben lennénk. Vajon megrendelésre is gyárt motorokat? Nem mintha valaha lenne elég pénzem kifizetni. Ahhoz komolyan kéne venni a munkát.

▪︎ Hatvanhárom, ha pontosak akarunk lenni – vágja közbe Viki a maga gépies, okoskodó hangszínén. Igen, valóban ez volt a mondandóm lényege, köszönöm a pontosítást.

- Ti ketten biztos jóban vagytok – vigyorodok el, miután lélekben elfogadtam, hogy mostantól egy AI is része lesz a beszélgetéseinknek. Vagy kettő. Még nem döntöttem el, hogy ő az e.

- Mondhatni – jön az elmélázó válasz Nathtől. Egy rövid szünet után a legnagyobb meglepetésemre folytatja. – Öt év katonaság után nehéz felpörgetni a pulzusomat. – Na. Ki gondolta volna, hogy még egy kis információt is elcsepegtet magáról. Aligha meglepő információt mondjuk. Csak a katonaságnál szokták ilyen mélyre dugni a karót az emberek seggében. Na meg a szadomazo melegbárokban, de az már más téma. Szórakozottan nevetek egyet, félig az ő szavain, félig a gondolatömlengésemen, miközben befejezem a körtúrámat mellette, és elbambulva felveszek egyet az asztalon sorakozó fegyverek közül, amiket épp tisztogat vagy mi. Ezeket karban kell tartani? Jé. Jó tudni. Ez a HWSS 2-es gépkarabély is többet ér mint egy teljes évi bevételem. Ha már jobban ismernénk egymást, lehet hogy betolnám a poént, hogy nagyon jó szereket tudok, amik még az ő pulzusát is felpörgetnék, de nem akarom, hogy a nulladik pillanatban elkönyveljen valami drogfüggő élvhajhásznak. Csak a második része igaz.

- Idegenlégió? – hallgatok az első sugallatomra.

- Miből szűrted le? – jelenik meg végre egy kis nosztalgikus mosoly az arcán. Hm. Nem is tudom pontosan, hogy honnan jött a megérzés. Valahogy mindig az idegenlégiót képzeltem a legakciódúsabbnak és legveszélyesebbnek a katonaság alakulatai közül. A legnagyobb kihívásnak.

- Ha valaki be akar mutatni az elvárásoknak, akkor oda megy, ahova a legkevésbé illik – pillantok le jelentőségteljesen a kezében lévő fegyverre, aminek az eddig felnyitott csöve épp átformálódva záródik vissza. Mások a belső karbantartáshoz mindenféle elbaltázott kis drótkefét, csipeszeket és hegesztőpálcákat használnak, ő pedig probléma nélkül kinyitja. Remélem nem sértem meg a célzással, hogy nem éppen illik a katona élethez a képessége, de nem véletlenül szokták mérnökként végezni a hozzá hasonlók. Mondjuk ahogy nézem ezt a műhelyt, benne is megvan az indíttatás.

- Tapasztalat? – jön a visszakézből a támadás.

- Tapasztalat – vágom rá elvigyorodva, szűkszavúan, miközben a felém nyújtott kezébe nyomom a gépkarabélyt, amivel az ujjaim játszadoztak eddig. Nem nézem ki belőle, hogy fenyegetve érezte volna magát mellettem, inkább az a gyanúm, hogy pont a soron következő áldozatot sikerült lenyúlnom, és ugyebár a rendszer az szent és sérthetetlen. – Kőgazdag, tradicionális családban születtem, szóval mióta leléptem, elvből csóró vagyok – magyarázom az analógiánkat pimasz vigyorral. Kárba megy mellette a játékos bájam, ha ide se néz. Nem tudom, hogy azért nem kérdez vissza, mert nem érdekli, mert nem akar tolakodó lenni vagy mert általában sajnos normális, ha egy kőgazdag család kiveti magából a nyomorult kis mentál porontyot, de igazából nem is számít. Amúgy sem akartam élettörténetet ecsetelni, csak jó poénnak hangzott. Félpoénnak. Tényleg nem vonz a gazdagság, csak az tudja, hogy mennyire nem jelent semmit, aki abból a világból jön. – Szóval mi a terv? – kérdezem félvállról, miközben megfordulok és a fenekemet az asztalnak támasztva nézek fel a neonkék szemekbe. Egyszer szívesen megnézném a diszkófények villogásában, de nem tűnik annak a fajtának, akit egykönnyen oda lehet csábítani. Talán ha ráeresztem Camillet. Remélem nem szándékozik ennyiben hagyni a találkánkat. Én nem szándékozom. Ha már lemondtam érte egy szexpartiról, egész nap ráakaszkodok ha hagyja.

- Milyen terv? – kérdez vissza, most először talán őszinte értetlenséggel a hangjában. Végre sikerült valamivel kierőszakolnom, hogy rám figyeljen. Vagy csak végzett a munkájával. Lefogadom, hogy a második, de akkor is elkönyvelem a győzelmet. Na mivan a nagy sztárzsoldosnak életében először nincs terve?

- Ja, hogy a rafinált küldetésen túl nem terveztél haverkodós programot? – kérdezem, mint valami csalódott csaj, akit az első randin csak sétálni vittek el.

- Elvittelek motorozni. – Oh a fenébe, igaza van. Elgondolkodva húzom el a számat, a mozdulat egy lassú vigyorban végződik. Éhes vagyok.

- Szoktál enni? – dobom be egy hirtelen ötlettől vezérelve a szokatlan kérdést.

- Most jön az, hogy visszakérdezek, hogy miért ne ennék, aztán rávágod, hogy mert robot vagyok? – nem próbálom meg fent tartani a leeső államat, de még a látványos döbbenetem is nevetésbe fullad. Ennyire átlátszó volt? Vagy csak egyre jobban összehangolódunk. Tök gáz.

- Ezek a robotok egyre okosabbak – motyogom magamban durcásan, és szinte várom, hogy Viki hozzáfűz valami csattanós tényt megjegyzésként, de most elmarad a női hang érkezése, ezért újra Nathez szólva folytatom. – Tegnap főztem bolognait, átugrasz kajálni? – ajánlom fel az ötletet, de azonnal eszembe jut, hogy a mai világban mennyi ember él gépek által legyártott, íztelen, de cserébe roppant egészséges kajákon. Összeráncolt homlokkal bökdösöm meg az egyik fegyver tartása közben látványosan dagadozó bicepszét, mielőtt hozzáfűzném a kétkedő gondolatomat. – Már ha nem vagy olyan elkötelezett, mint néhány kigyúrt haverom, akik erre azt mondanák, hogy túl sok gyorsan felszívódó szénhidrát van a tésztában. – Akármit is jelentsen ez. Azt hinné az ember, ha gyorsan felszívódik, az pont jó. Ha diétáznék, tuti azt akarnám, hogy gyorsan szívódjon fel valami. Ó, lehet hogy azért néz rám így, mert megbökdöstem a bicepszét? A képességem miatt hozzá kellett szoknom, hogy embereket fogdosok, mára már rossz szokássá vált, hogy a személyes szféra számomra nem létező fogalom. Szerencsére azért nem olyannak tűnik, mint aki levágja érte a kezemet.

- Főztél?

- Mindenkinek kell egy drága hobbi – vonom meg a vállamat. Ugyan még a lakások többsége tartalmaz konyhát, kevesen adják a fejüket főzésre a mindennapokban, hiszen a mindenhol megtalálható ételreplikátorok sokkal gazdaságosabban és gyorsabban állítják elő a legnépszerűbb és legegészségesebb fogásokat. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy azokból keveseknek van kedve repetázni. Ami általánosságban mondjuk szintén egy egészséges dolog. Mindegy is, a lényeg az, hogy amit én főzök, az finom. Élvezhető. Szeretem élvezni a dolgokat, és ez alól az evés sem kivétel.

Egy rövid szünet után leteszi a kezében lévő fegyvert, és egy ronggyal letörölgeti az olajfoltokat az ujjairól.

- Átöltözök.

- Jobb is, szeretem a kanapémat – vigyorgom, miközben ártatlan sunnyogással, meghívás nélkül követem őt a néhány fokos lépcsőn, ami a nappali légterébe vezet. Túlságosan tágas az ízlésemnek. Jobban szeretem a kuckós, kicsike szobákat, amik olyanok, mint egy barátságos ölelés. Ez valahogy olyan rideg. Éééés mekkora királyul nagy ablaka van! Befosok. – Addig megnézem a kilátást – majd megpróbálok nem arcnyomot hagyni az ablakon.

- Ne is zavartasd magad – hah! Háttal vagy nekem, de hallom ám hogy vigyorogsz. Engem nem versz át, robot barátom.

- Eszem ágában sincs. Haverok vagyunk, nem? – nézek hátra a vállam fölött, de már csak annyit látok, hogy eltűnik az egyik ajtóban.

***

A nap élesen szúrja a homlokomat, hunyorogva törlök le néhány izzadtságcseppet róla a fehér, földfoltos ruhám ujjával. Agysorvasztóan meleg van, de nem igazán zavar. Széles, elégedett mosollyal vizsgálom a művemet, mikor végre elkészülök vele. Ezen a helyen jobban fogja érezni magát ez a citromsárga leander, itt egy kicsit több fényt kap. Az elmúlt hetekben már csak kókadozott, hátha ez segít majd neki túlélni. Felugrok a guggoló pozícióból, amiben a földet turkáltam az elmúlt fél órában, és kinyújtóztatom az elgémberedett végtagjaimat. Milyen dolog ez, fizetek érte, hogy pihenhessek egy kicsit, aztán kertészmunkára kényszerülök. Igazából még élveztem is.

- Hé! Hamu! Eszedbe ne jusson! – szólok rá a lábamnál ólálkodó kékesszürke cicára, aki kíváncsian környékezi meg a frissen elültetett virágot. – Ha bántod, átprogramoztatlak egy almafává – hazudom szemrebbenés nélkül. Sosem tennék ilyet. A fenyegetés azért megteszi a hatását, egy elégedetlen nyávogást követően inkább tovaiszkol a kék szemű cicusom. Na, ezt most jól elintéztem. Ennyit a dorombolós összebújásunkról.

A magányban, amit csak magamnak köszönhetek, telepszek le egy fa árnyékába, és fáradtan a törzsének vetem a hátamat. A szomszédos akácfa épp virágzik, az édes illata szinte azonnal álomba ringat. Imádom ezt a csendet és ezt a nyugalmat. Annyira, hogy majdnem sikerül azt is kizárnom, mikor egy hűvös robothang a háttérben figyelmeztet, hogy egy perc múlva véget ér a szimuláció. Majdnem. Mikor elkezd tíztől visszaszámolni, egy fanyar sóhajjal kelek fel, mielőtt dobnék egy hátast a fa eltűnésének a pillanatában. Nemsokára már újra egy üres, rideg szimulátorszoba közepén szobrozok. Egyedül, az akácillat és a nap szúrós melege nélkül. Ez az egyetlen dolog, ami hiányzik a gyerekkoromból. A mai világban két kezemen meg tudnám számolni, hogy hány család engedheti meg magának, hogy kertje legyen. A Goldbergnek természetesen köztük kell lennie, az apám soha nem hagyna ki egy alkalmat, hogy a sznobizmusával és a gazdagságával villogjon, szóval mi birtokoltuk a világ egyik legnagyobb kertjét. Persze ez a kert általában egy hatalmas üvegburok alatt létezett, csak nagyobb esőzések után volt elég jó a levegő minősége, hogy egy kicsit leeresszék, és élvezhessük az igazi szabadságot, az esőt és a szelet az arcunkon.

Na mindegy, ez is megvolt. A falhoz megyek, és az erre alkalmas kis rekeszből összeszedem a cuccaimat. A változatosság kedvéért egy csomó új üzenetem van. Tegnap megint berúgtunk a srácokkal, bár kivételesen én a józanabbak társaságát erősítettem, nem akartam átaludni a reggeli foglalásomat a szimulátorba. Minden pénteken reggel 8-tól 9-ig. Ugyebár valamire el kell költeni a pénzemet, ha csóró akarok maradni. Camillenek tippre lennének ötletei. Az egyetlen beszélgetést nyitom meg, ami jelenleg érdekel. Az elmúlt héten egészen sokat lógtunk együtt Nathtel, de szerdán hajnalban lelépett egy küldetésre, azóta egy sort sem hallottam felőle. Ma reggelig.

Uhhhh. Utálni fogom magamat, ha elmegyek, igaz? Kevés önbizalom rombolóbb dolgot tudok elképzelni, mint a céh sztárzsoldosával agyonveretni magamat. Még szerencse, hogy nem vagyok túl büszke, versengő típus. Még az is lehet, hogy jó móka lesz. Neki is rossz lehet, hogy senki nem akar vele edzeni, mert félnek tőle. Persze lehet, hogy túlgondolom. Na mindegy. Észre sem vettem, hogy lélekben már annyira elfogadtam, hogy ez meg fog történni, hogy már az edző atlétámat rángatom magamra itthon, egy laza, de szorosra köthető melegítőnacival.

***

Zihálva, prüszkölve dőlök el a ring puha, gumis anyagú járólapján. Nem tudom, hogy a fáradtságtól sípol a tüdőm vagy egy lyukat szakított rajta valamelyik földre zakkanásom.

- Ha még egyszer meghallom azt, hogy még egyszer, akkor meghalok. Komolyan. Kilehelem a lelkemet – lihegem meggyötörten. Egy hóhérral barátkozom. Egy kegyetlen, szadista hóhérral. Soha többé nem vagyok hajlandó vele edzeni. Bele sem merek gondolni, milyen lehet végigtolni vele egy többnapos, feszített tempót igénylő küldetést. Maradjunk inkább a barát vonalon.

- Nem kell olyan dramatikusnak lenni. Amúgy is lejárt az időnk – vigyorogja gonoszkásan, miközben leül nem messze a fejemtől és lelógatja a lábait a ring pódiumáról. Ezt élvezed, mi? Visszakapod. Valahogy. Olyan, mintha mindenem gyurmából lenne, szerintem itt maradok a földön egy darabig.

- Miért engedtem, hogy rávegyél erre? – kérdezem inkább magamtól. – Soha-soha-soha többé – fogadom meg hangosan is. Azt hittem, hogy el tudom komolytalankodni az edzést, mint ahogy Branddal szoktuk, de Nath az első hülyére vett menet után bedobta az ötletet, hogy ha egyszer földre juttatom, akár egy pillanatra is, akkor mehetek egy kört a motorjával. Kegyetlen fajankó. Tudta, hogy esélyem sincs. Én naivan azt hittem, hogy ha kicsit komolyabban veszem és visszanyúlok a régi, profi harcművészeti képességeimhez, akkor lehet esélyem, de tévedtem. Túlságosan berozsdásodtak az emlékek. Amúgy is nehéz megmozdítani két mázsa izmot az én hetven kilómmal.

- Kár, pedig nekem is egész jó edzés volt – veti felém ártatlanul. Összeszűkülnek a szemeim, gúnyt keresek a hangjában, de helyette észreveszem a vállán a haloványan csillogó, vékony verejtékréteget. Oké, az én átizzadt pólómhoz képest nem sok, de nekem elég.

- Megizzasztottalak? – kérdezem hitetlenül, mintha a szemeim átverhetnének. A mutatóujjammal végigsimítom a vállát, és elvigyorodva összemorzsolom az ujjbegyemre kerülő nedvességréteget. – Megizzasztottalak! – ujjongok lelkesen, de még mindig kifacsartan. Elég szánalmas párosítás. A testem elárulta a szellememet. – De király vagyok. Boldogan halok meg – sóhajtom.

- Tényleg jó voltál. Meglepően – fűzi hozzá galádul. Pfff. Talán zavarna a megjegyzés, ha nem lenne teljesen igaza. Egy ideje nem villogtam a harcművészeti képességeimmel. A gépfegyverek világában amúgy is ritkán van szükség rá, az edzéseken pedig nem szokásom megerőltetni magamat. Mondjuk igazából soha nem szokásom megerőltetni magamat. Izé. Nem tehetek róla, szeretem a könnyű életet.

- Ennyi idő után is tartogatok meglepetéseket?

- Alig egy hete ismerjük egymást – vonja fel a szemöldökét. Hé! Tiporj a lelkembe nyugodtan, nem fáj. Azt hittem barátok vagyunk, de mint kiderült, alig egy hete ismerjük egymást. Igazából minden csak nézőpont kérdése. Mondhatjuk úgy is, hogy már egy hete. Emberek házasodnak is össze kevesebb ismeretség után, én már csak tudom, ez lett volna a sorsom ha Goldberg maradok. A gondolataimmal ellentétben természetesen viszonzom a fáradt vigyort, amit rajta is látok. Az elmúlt két-három összefutásunk alkalmával észrevettem, hogy többet mosolyog, mint a legelején. Kezd megkedvelni, tudom ám.

- Ne vedd el egy haldokló utolsó örömét – morgom vicceskedve.

- Hol tanultál meg így harcolni? – Hogy? Szarul? Bénán? Legyőzhetően? Hangos visszakérdezés helyett elfogadom a felém nyújtott kezét, és engedem, hogy felhúzzon a földről. Tényleg lejárt az időnk, a következő edző páros már a ring mellett toporogva várja, hogy összekanalazzam magam. Ideje lelépni, mielőtt rájönnek, hogy nem is ide tartozom, és a pólómnál fogva hajítanak ki innen. Bár ember legyen a talpán, aki most megfogja a pólót, ami szinte eggyé vált a bőrömmel az izzadtságtól. Még talpra sem álltam, ösztönből már visszateleportálom magunkat Nath lakására.

- Régen komolyabban vettem ezt az élet dolgot – válaszolom végül, majd elengedem a kezét. – Nekem nagyobb szükségem van rá – húzom ki Nath nyakából a lazán rádobott törölközőt, amire sajnos nem sok szüksége volt. Bezzeg én nem hoztam magamnak, nem számítottam valódi izzadásra. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Egy halk sóhajjal temetem az arcomat a puha, illatos pamutba, és élvezem a frissen szerzett szárazságot. Mikor végeztem az arcommal, a hajamba is beleborzolok vele. Oké, ezután azért hazaviszem kimosni, mielőtt visszaadnám neki. – Jól ment a küldetés?

- Persze – válaszolja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne minden küldetést hiba nélkül, tökéletesen zárni.

- Szuper. Azt mondták a többiek, hogy hívjalak el a szokásos péntek délutáni lövöldözős játék eseményünkre – vetem fel a lehetőséget, miközben két pisztolyt formálok a kezeimből, és a levegőbe lövök velük. Azt hiszem a playstation fegyveremet már nem kell bemutatnom neki. Bár mindketten tudjuk, hogy valószínűleg semmi eszköze nincs hozzá. Kéne vennie egy playstationt, egy megfelelő konzolt, VR felszerelést szemüveggel, fülessel és beöltözős ruhával. Nem érzem veszélyben a csapatom győzelmét.

- És elhívsz? – köt bele apró mosollyal a fogalmazásmódomba, sajnos jogosan. Azért ezzel egy lesújtó pillantást kiérdemelt. És ha már itt tartunk, az őszinteséget is.

- Nem tudom. Nem vagyok túl kompetitív, de abban szeretek nyerni. Eljönnél? – puhatolózom a lehetőségeinket. Ha teljesen magamba nézek, lehet, hogy kíváncsibb vagyok rá, mint amennyire félek tőle.

Ezek után beindul a komplett őrültekháza. Az ügyeletes főhősünk golyózáport ereszt a fülsüketítően vinnyogó fekete monstrumra, mire leesik, hogy a drágalátos kocsim ablakában csücsül mindeközben, addigra elvonja a figyelmemet a csattanás, amivel Emmett nekilendíti a hátsó ajtót a falnak mellettünk. Az alumínium reccsenése a szívemig hatol. Na nem mintha annyira kötődnék ehhez a könnyűfém kupachoz, de a számlámon lévő krediteimet jobb dolgokra is el tudnám költeni. Bárcsak lett volna mellette egy teleporter, aki könnyedén kirepítette volna innen. Bárcsak. Ez a bosszújuk a játékfegyverért, most már biztos vagyok benne. Vagy csak túl akarják élni a napot. Többe fog kerülni a javítás, mint amennyi bejön ebből a melóból. Fene. Mindegy, legalább ezt a sztorit senki nem veszi el tőlem.

- Emmett, foglald le egy kicsit – jön a céltudatos parancs fentről. Szó szerint, mert még mindig az ablakban trónol.

- Vettem – válaszolja azonnal Emmett, most már a leroncsolt ajtón kívülről. Nekem nem kell kiszállnom, ugye? A fegyverem híján azt hiszem, mára végleg taxisofőr szerepbe redukálódtam.

- Tristan, veled minden rendben? – Ez a csávó tényleg nem bízza a véletlenre a profizmust, még a kocsiban lustálkodó csapattagot is szemmel tartja. Gondolom nem arra kíváncsi, hogy legszívesebben már a sörömet szürcsölném, ezért adok egy elfogadható helyzetjelentést, hátha kapok egy piros pontot a nap végén.

- Igen, csak nincs fegyverem – dünnyögöm, miközben a szélvédőn keresztül figyelem a támadásainkat makacsul elhárító csápgombócot.

- Ha minden igaz, nem is lesz rá sz...

- Baszki, hat óránál! – Na ennyit a nagy önbizalomról. Hátrakapom a tekintetemet, és még végig sem mondom Emmett nevét, már mellette vagyok, de még így is sikerül elkésnem. Egy gyakorlott mozdulattal csavarom ki a jó száz kilós, de nálam csak pár centivel magasabb, izzadtságszagú karbantartó kezéből a súlyos szerszámot, amivel a meglepetés erejét felhasználva jól fejbe kólintotta Emmettet. A szédelgő társam övéről lerántok egy bilincset, ami halk pittyenéssel kattan rá a munkás húsos csuklóira, a kitágult pupilláiban még akkor is ott izzik az állatias gyilkos ösztön, mikor kirúgom alóla a lábait, hogy puhán elhasaljon a földön. Ezzel a fizikummal kéz nélkül onnan bizony nem megy sehová. A háttérben pont ekkor hallom meg a gránátvető jellegzetesen mély pukkanását, de csak a perifériámból figyelem a kometán lomhaságba fagyó haláltusáját, a fókuszom a környezetünket kutatja, hátha a lábamnál vergődő bábnak volt egy barátocskája. Nincs kedvem még egy ilyen meglepetéshez, és gondolom Emmettnek sincs. Bár lehet, hogy jobban járna, ha kapna egy dudort a másik oldalra is, mert így igencsak aszimmetrikus lett a fejbúbja.

Csak néhány másodpercnyi biztonságot sugalló mozdulatlanság után engedjük le egy kicsit a védelmeinket. Azonnal felderít a tudat, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk a péntek éjszaka illő megünnepléséhez.

- Mindenki jól van? – sétál felénk az este sztárvendége.

- Igen, bár Emmettnek egy darabig nem megy majd a fejére a rohamsisak – mókázom el a választ, pedig tudom, hogy az én baklövésemnek köszönheti Emmett a kis fejdíszét. Meg annak, hogy nincsenek a tarkóján szemek, de az már nem az én hibám. Mindegy, eb csont beforr, holnapra már nem is emlékszik erre a púpra. Jó esetben nem azért, mert agyrázkódása lett, hanem azért, mert elmúlik. Így kvittek vagyunk, nekem a kocsim zúzódott, neki a koponyája. Izé. Kvittek. Az egyetlen dolog, ami igazán aggaszt, az a lábamnál fáradtabban és észrevétlenebbül, de még mindig feszengő test. Már rég el kellett volna ájulnia. Ha hirtelen elkapja a bokámat, mint valami Z kategóriás horrorfilmben, sikítok.

- Nathaniel Gray – vonja magára az elkalandozott figyelmemet a felém nyújtott kéz. – Én is örülök a találkozásnak. – Csak egy pillanatra döbbenek le, miközben felnézek a világítóan kék, felfelé ívelt szemekbe. Nem vagyok egy culáger, de azért ahhoz sem szoktam hozzá, hogy valaki egy bő fejjel fölém magasodik. Jé. Na erre a közvetlenségre nem számítottam. Ez lenne a piros pontom? Hát legyen, ajándék lónak ne nézd a fogát. A vörös, ujjatlan kabalakesztyűm találkozik az övével, mikor megszorítom a jobbját.

- Tristan Gold – viszonzom a megkésett bemutatkozást. Most már legalább tudom a teljes nevét, még legalább tíz másodpercig. Tévedtem. Kevesebb mint tíz, mert megint csak a Nathaniel maradt meg bennem. Ahh. Mindegy, csak meg kell nyitnom a céhes hírcsatornát, ha ki akarom puskázni valahonnan, minden hónapban uralja a toplistákat. Így, hogy ilyen közelről nézem a félhomályba vesző vonásait, jobban illik hozzá a név, mint a róla keringő képek alapján.

Elereszti a kezemet, és az iménti, már-már ellazult vonásai újra készenléti üzemmódba kapcsolnak. A kezét a füléhez emelve jelzi, hogy nem nekünk beszél, mikor megszólal.

- Vetítsd ki a terület tervrajzával. – Adja ki a parancsot, valószínűleg a fejében lévő virtuális asszisztensnek. Hatalmas ilyen jellegű mod kínálat van a piacon, egészen buta, csupán néhány parancsot megértőktől kezdve szinte emberire kidolgozott mesterséges intelligenciákig, amiktől néha kiráz a hideg. Biztos nem akarnám, hogy a fejemben csevegjen egy. Valószínűleg elrontottak azzal a szüleim, hogy túl fiatal koromban bombázták szét a fejemet a mostani modjaimmal, nem lettem nagy fanja az ilyen cyborg beültetéseknek.

A kivetített képekre összpontosítva kényszerítem vissza magamat a küldetésbe, pedig az imént már éreztem a vágyott szabadság ízét. Félelmetesen hasonlított a gintonic ízéhez. De sajnos a felénk mozgó, pirossal ábrázolt foltok semmi jót nem sejtetnek. Ez az este nem akarja, hogy megkapjam a jutalmat a délután lehozott meccsért.

- Társaságunk akadt – magyarázza Nathaniel a nyilvánvalót. Hacsak nem néhány kóbor kutya döntött úgy, hogy két lábra állva meglátogatnak minket, így van.

- Lehet, hogy a rivális céhből csak most értek ide – veti közbe Emmett az alapvetően jogos feltevést, de akkor gyorsabban és szervezettebben haladnának.

- Biztos nem. Túl szétszórtak ahhoz, hogy alakzatban közeledjenek – öntöm szavakba a kételyeimet, és azonnal ki is szúrja a szememet, hogy mire utal mozgási mintázatuk. Mintha egy adag lézengő zombi közeledne felénk. – Ezek inkább úgy mozognak, mint a...

- Bábok – fejezzük be egyszerre a céh üdvöskéjével. Ez azt jelenti, hogy én is kommandós zseni vagyok? Minden bizonnyal. Ha visszaérünk, belehekkelem valahogy az aktámba. A felénk közeledő bábok nem gyorsak, és nem is igazán ők jelentik a fenyegetést, hanem inkább az, amit sugallnak: hogy még nem hatástalanítottuk az orbitális szörnyikénket. Egy futó pillantást vetek a földön rángatózó karbantartóra, aki szintén ezt az elméletet támasztja alá. Azt hittem, hogy ha figyelmen kívül hagyom ezt az apró intő jelet, akkor majd megoldódik magától a dolog, de ma nem szeretnek maguktól megoldódni a dolgok. Ó, a manóba. Soha nem érünk haza.

- A picsába, nem úgy volt, hogy nincs itt senki?! – fakad ki Emmett. Lehet pont ma döntöttek úgy a munkások, hogy illegális csapatépítő partit szerveznek a gyártelepen a főnökök tudta nélkül. Holnap afterezhetnek együtt a kórházban.

- Túl sokan vannak ahhoz, hogy a gyártelep munkásai legyenek – értekezik Nathaniel komoran. Nem is értem, neki miért nem jutott eszébe a gyárparti ötlete. Bár abban igazat adok neki, hogy ha valóban munkások lennének, közelebb lettek volna a tűzhöz, nem utólag vánszorognának ide.

- Akkor ilyen nagy lenne a hatótávja ennek a dögnek? – kérdezem elgondolkodva.

- Vagy követték valahonnan – jön a logikusabb, kevésbé hátborzongató válasz. Inkább ez, mint egy tíz kilométer hatótávú Obscurus. – Tristan, add ide a fegyvered.

-Hogy ezt? – nyújtom át a jelenleg haszontalan játékfegyvert meglepetten. – Mit kezdesz vele, hozzájuk vágod? – Jobban örülnék, ha nem tenné, pofátlanul drágán árulják őket, és már így is mínuszos az estém.

- Közel tudsz kerülni a kometánhoz? – kérdezi, de minden figyelmemet leköti a kezében átformálódó playstation fegyver. Ne már. Ez most halál komoly? Ez volt a kedvenc ps konzolom, még egy csillámos szívecske matricát is ragasztott rá nekem Camille. Megáll az ész. Emlékeztem, hogy van valami mentális képessége az üdvöskénknek, de az nem maradt meg bennem, hogy micsoda. Hát ezek után bennem marad, az tuti fix. Chris mondta egyszer, hogy utálja a Transmutereket, mert csak azért mert képesek rá, azt hiszik, hogy jogukban is áll mindent átformálni. Akkor és ott megvédtem őket, mondván, hogy ne általánosítson, de lám. Na jó, mégsem róhatom fel neki, hogy hasznossá teszi a haszontalan dolgot, amit magammal cibáltam küldetésre, de azért belül sírok egy kicsit. Végtére csak magamnak köszönhetem.

- Mennyire közel? – kérdezek vissza robotikusan, még magamat is meglepem vele, hogy felfogtam a kérdését a nagy szívfájdalmaim közepette.

- Közvetlen-közel. – Elveszem a felém nyújtott sokkoló fegyvert, és kedvtelenül megforgatom az ujjaim között. Jobban tetszene, ha egy lándzsa végére lenne erősítve, semmi kedvem lepacsizni az idegenbűzt árasztó kometán egyik olvadozó csápjával.

- Azt akarod, hogy ezzel üssem ki? Miért nem fagyasztod le teljesen? – Kicsit azért reménykedek, hogy félreértem a tervét. Mi lett azzal, hogy csak taxisofőr vagyok? Hiányzik a szerep. Dobjunk rá még néhány kriogránátot, aztán húzzunk a rákba, onnantól a takarítóegység dolga.

- A testének a nyolcvan százaléka lebénult, mégis irányítja még ezeket a civileket. Nincs rá garancia, hogy teljesen leáll az agyműködése, ha mindene le is fagy. És ha teljesen eljegesedik, utána a sokkolással már nem tudunk próbálkozni. – Meh. Utálom, hogy igaza van. – Megcsinálhatom én is, de akkor addig valakinek biztosítania kell a civilek sértetlen biztonságát. – Nem is tudom, hogy a zombikkal való dulakodás vagy az árnyszörny lesokkolása a csábítóbb feladat így péntek estére. Sajnos kiszúrja a szemünket a tény, hogy mint teleporter, nekem lenne a legkönnyebb feladat feljutni a magasban lógó szörnyike sebezhetően maradt részeihez.

- Hé, srácok, ez mind szép és jó, de kifutunk az időből – türelmetlenkedik Emmett a megnyomorított ps fegyveremmel a kezében, mikor a folyosó végén őrült, vérszemet kapott zombik kezdik átverekedni magukat a karbantartó járgánya és a folyosó közti szűköske résen. Argh. Hát ezért baromira nem fizetnek eleget.

- El tudod intézni? – Sosem volt kérdés, hogy el tudom e intézni. Az már igen, hogy el akarom e. Az ég szerelmére, fene egye meg az áldott lelkiismeretemet. Amúgy is rég voltam korcsolyázni.

- El hát – vágom rá, és felteleportálom magamat, az egyik mellettünk tornyosuló gépezet tetejére. A lábam alatt szinte azonnal elkezdődik a harc az agymosott emberek ellen, de nem nézek vissza, nincsenek kétségeim, hogy nélkülem is megoldják valahogy. A következő pillanatban már az Obscurus fölött állok egy halkan morajló műszer tetején. A cipőm orra kis híján megérinti a derék vastagságú, jéggé fagyasztott, kapaszkodó csápot, ami a világ legrémisztőbb csúszdájaként vezet a szörnyeteg hol fehér és jégvirág borította, hol puhának és nyálkásnak tűnő, vadul rángatózó testéig. Látszik rajta, hogy a szabad részei erőteljes hullámoztatásával próbálja ledobni magáról a részleges jégbörtönét. Majdhogynem megsajnálom, de minél tovább késlekedek, annál nagyobb eséllyel sérül meg az egyik bábja. Épp eleget hibáztam ma. Ráteleportálhatnám magamat egyenesen a buksija tetejére, de akkor három másodpercig ki lennék szolgáltatva a közelségének. Halkan felsóhajtva fogadom el a sorsomat. Tudtam én, hogy ebből korizás lesz. Mielőtt meggondolhatnám magamat, előre lépek egyet, és a két kezemet széttárva, egyensúlyozva csúszok végig talpon a kővé dermedt, meredeken kifeszített csápon. Az ujjaimat bebújtatom a sokkoló boxer erre alkalmas réseibe, és mikor a végén a lendületem előre lök, engedek neki. Kézenállásban egyensúlyozva, a szabad kezemmel egy jeges bőrrészen megtámaszkodva lököm a felfegyverzett öklömből kiálló tüskéket a puha bőrbe, és a hüvelykemmel megnyomom a sokkolást aktiváló gombot. Az egész teste rázkódni kezd alattam, és elmormolok egy megkönnyebbült köszönetnyilvánítást, hogy a jég nem vezeti az áramot, különben már én is rázkódnék vele. Ez persze a tervem része volt. Előre végiggondoltam. Természetesen. Eddig tartott a gimnasztika tudásom, a lendületem már vinné is tovább a lábaimat, de az egész jelenet körülbelül három másodperc leforgása alatt történik, mire eldőlnék az alattam vergődő, sikító, dühöngő szörny áramjárta testén, már a földön vagyok néhány méterrel arrébb, és ott billenek oldalra egy elcseszett, kitekert pozícióba.

Hangtalan nevetéssel, bogozom ki a sajgó végtagjaimat. Hát ez kibaszott szánalmas volt. Meg kell tanulnom kézen állni. És azt sem ártana kideríteni, hogy a ruhám vajon áramszigetelő e. Az elején olyan jó tervnek tűnt ráugrani és megsokkolni, aztán majdnem magamat is kiütöttem vele. De persze mint mindig, a szerencse most is a pártfogása alá vett. A szemem sarkából látom, ahogy a szomszéd folyosón élettelenül rogynak össze a kometán bábjai. Ennyi.

Őrült vagyok, de ezt a műveletet még én sem ismételném meg.

Ezért baromira nem fizetnek eleget.

***

Alig fél órával később már a gyárépületen kívül várjuk, hogy a kötelező jelentések és felelősségátadások után végre utunkra engedjenek minket. Emmettet egy csinos nővérke tutujgatja, innen úgy tűnik, hogy most már egy cseppet sem bánja a sérülését. Mondjuk le merném fogadni, hogy a szöszke leányzó a kelleténél sokkal jobban behajol, miközben a fején lévő sebet ecsetelgeti valami csodaszerrel. Mondjuk Emmett arckifejezéséből ítélve a csodaszer nem a kezeiben van, hanem valahol dekoltázsa környékén. Engem is igazán fejbe vághattak volna. Most már nem is vagyunk kvittek, szóval akár ki is fizetheti a kocsim javítási költségeit. Na jó, nem kell, amúgy is furcsa volt, hogy az elmúlt néhány hónapban hatjegyű számot látok a számlámon, ideje tenni ellene.

- Akkor itt most végeztünk is. Ki kér haza egy fuvart? – dobom be az este legjobb ötletét.

- Abból nem eszel. Én még egyszer be nem szállok melléd – dühöngi Emmett megalapozatlanul. Nem is értem a problémáját, fogadok ilyen gyors útja még sosem volt.

- Nyuszi vagy – vigyorgom felé büszkén, de már visszafordította a figyelmét a nálam sokkalta vonzóbb jelenségre. Teljesen érthető, én is így tettem volna. – Na és te, cowboy? – könyöklök bele puhán az üdvöskénk bicepszébe, aki mint egész este, most is a tabletébe van merülve. Nézzük milyen fából faragták Mama szeme fényét. – Te csak nem csináltál a gatyádba egy kis akciótól.

- Talán később élek a lehetőséggel. De van még itt egy kis dolgunk. – Mi van?

- Mégis mi dolgunk van még? – kérdezek vissza egy leheletnyi türelmetlenséggel. Lassan tényleg nyűgös leszek, pedig ritkán szoktam nyűgös lenni, általában lazán úszom az árral. Az előbb rápillantottam az üzeneteimre, és láttam, hogy a srácok már felrobbantották a chatet, hogy hol késlekedek, pedig mondtam nekik, hogy küldetést kaptam. – A küldetés csak a kometán semlegesítéséről szólt, nem? Ugye? – suttogom Emmett felé kérdőn, mintha félnék a tanár úr haragjától.

- A bábok egy részén laborköpeny és kesztyű volt, némelyiküknél spéci fegyverek. Még szerencsénk volt, hogy ahhoz túl agymosottak voltak, hogy használják is. – Bakker. Lefogadom, hogy ő az egyetlen ember az univerzumunkban, aki megfigyeli az őt megtámadó zombik ruházatát. Az már nem a mi dolgunk, hogy honnan verődtek ide. – Ott – jelenti ki határozottan, és elém vetít egy közepesen rossz fényminőségű képet és egy térkép pozíciót. Már azelőtt tudom, hogy mit akar, mielőtt szavakba önthetné. Remek. – El tudsz ide vinni? – Már megint ez a kérdés. Persze, hogy el tudom. Ha kipihenem magamat, a bolygó túloldalára is el tudnám vinni, bár ezt nem kötöm az orrára. A kérdés mindig inkább az, hogy el akarom e. Jelen pillanatban a legkevésbé sem, a fránya megfelelési kényszerem mégis fölém magasodik.

- Ha szépen megkérsz – duruzsolom kedvtelenül, miközben a kép részleteit vizslatom. Nincs is jobb terv, mint az éjszaka közepén beteleportálni egy sötét, elhagyatottnak tűnő területre, ahonnan veszélyes fegyvereket hordozó zombik vándoroltak ide. Nincs kedvem találkozni a nem agymosott, de hasonló fegyvereket birtokló barátaikkal.

- Mit találtál? – kérdezi Emmett a háttérből, hallom a hangján az újraéledő izgatottságot. Én vagyok az egyetlen a csapatban, aki szeret lezárni egy küldetést, vagy mi?

- Még ellenőrizni kell, de valószínűleg meg van, honnan került elő az Obscurus. Utána kell néznünk – Kell? Mindhárman tudjuk, hogy nem kell. De valóban így lenne helyes. Ha valakik elég elvetemültek, hogy Obscurusokon kísérletezzenek, ki tudja, miket rejtegethet még a bázisuk. Ilyenkor azon a néhány óra késlekedésen, amit a hatóságok kiérkezése jelent, életek múlhatnak. A fenébe már ezzel az estével.

- Tudjátok ez mit jelent? – lovalja bele magát Emmett a plusz izgalmakba.

- Hogy később érek haza? – dünnyögöm az orrom alatt, de a mókás kérdésem meglepő módon nem arat osztatlan sikereket. A többiek vakulásig fogják inni magukat, mire én is beesek.

- Ka-csing! Plusz lóvét. Én benne vagyok! – Halkan felsóhajtva, derékra tett kezekkel fogadom el az érvelést. Ez az extra út végülis jó lehet arra, hogy a nap végén legalább nullára jöjjek ki. Yay.

- Sajnálom, de nem engedhetem – lombozza le azonnal Nathaniel a felbuzduló csapattársunkat. Rip, haver, a főnök bögyében vagy. – Megsérültél, itt kell maradnod az orvosokkal. De ne aggódj, ugyanúgy megkapod a részed. – Hé, ez nem ér. Most már tényleg kérek én is egy fejsérülést. Szebb jövőkép itt maradni a csinos nővérkével, mint feltúrni egy veszélyes labort ezzel a munkamániás colossal. Ez nem az én napom. – Indulhatunk? – Egy halk fújtatással eresztem ki magamból a felesleges feszültséget, és az egyik szemöldökömet kihívóan felhúzva várom a folytatást a főhősünktől. Megmondtam. Ha szépen megkér. Ha már zsebtaxinak használ, legalább legyen kicsit kedvesebb, én nem a drónja vagyok. – Kérlek. – Teszi hozzá, és meg mernék esküdni, hogy egy mosoly árnyéka suhant át a céltudatos, kommandó üzemmódban lévő pillantásán. Nocsak. Már ezért megéri ez a hosszadalmas huzavona. Tudtam, hogy a bájos természetem még a jégszobrokat is felolvasztja.

- És már mehetünk is – vigyorgom válaszul, és már bele is repítem magunkat a következő kalandunkba. A vágyott kaland egy éber rémálommá formálódik a körülöttünk kirajzolódó halott, elsorvadt erdő elhagyatott temetőjében. Nem tudom, hogy a mozdulatlanság, a sötét vagy a minket ölelő lehetetlen csend hátborzongatóbb. A bolygónkat benövő, felhőkarcoló városok világában igazi ritkaság egy csend övezte, elhagyatott területre bukkanni, most mégis itt vagyunk. Nincsenek villódzó fények, búgó neonok, süvítő járgányok, összeolvadó tuctucok, embertömegek zajai, se örökös pörgés. Itt mintha megállt volna az élet. Sajnos szó szerint. Az ujjaim ösztönösen az övemhez simulnak, de csak a levegőt markolom meg a kézifegyverem markolata helyett. A manóba. Elhozhattam volna Emmett fegyverét, ha már úgyis hátrahagytuk. Késő bánat. Nem mintha a minket körbevevő lidércektől megvédene. Túl sok horrorfilmet nézettek velem a csajok mostanában. Csak annyit kért, hogy idehozzam, vajon most már mehetek?

Összerezzenek, mikor felvillan mellettem Nathaniel fegyverének a lámpája, szerencsére sikerül lenyelnem a riadt nyekkenésemet. Azzal nincs bajom, ha arccal kell menni egy tűzharcba, de ez a csendes, mozdulatlan fenyegetés kikészít. Én is aktivizálom az éjjellátó modomat. Passzív állapotban is reagál a szemeim elé tárulkozó fénymennyiségre, de abban az állapotában főleg a szürkületi félhomályt tudja ellensúlyozni, ezt a vaksötétet nem. Az eddig átláthatatlan feketébe burkolózó környezetünk most élénkzöld színben, de tűpontos kontúrokkal rajzolódik ki előttem. Na, így máris kevésbé kísértetiesek a sorvadozó fák karmokká kövült, fölénk nyúló ágai. Ja nem. Furcsán megnyugtató érzés magam mellett tudni Nathaniel felfegyverzett, készenlétbe vágódott jelenlétét. Ha már valakivel fel kell túrnom egy elhagyatott, ellenséges kometán laboratóriumot, örülök, hogy a legtöbb „A” típusú küldetést lehozó zsoldos az a valaki.

Elindulunk a közeli domboldalon felfedezett, széttépett ajtó mögött eltűnő drón után. Ha már nincs fegyverem, próbálok testközelben maradni az üdvöskénkkel, és még éberebben, ugrásra készen vizslatni a mozdulatlan világot, hogy bármelyik pillanatban kivihessem innen magunkat, ha kiderül, hogy milyen szörnyek szabadultak még el odalent.

- Egy régi bunker lehet – töröm meg a síri csendet magamra erőltetett lazasággal. Muszáj járatnom a pofámat, hogy elrejtsem, mennyire be vagyok fosva. Nincs bajom a kometánok elleni harcokkal, de az nem a kedvencem, mikor szűk helyeken bujkálhatnak körülöttünk.

- Minden bizonnyal.

Végigérünk a vékony, kanyargós folyosón, és egy piros, villódzó fényben fürdő, tágas terem fogad minket. Az állott vér és a hullák jellegzetes, orrfacsaró szaga azonnal pofán vág. Valami kiüthette a főgenerátort, mintha az egész erődítmény a kis teljesítményű tartalék generátorról működne. Megmagyarázná, hogy miért állt le a szellőzés és az oxigéndúsítás, valamint azt is, hogy hogy szabadulhattak ki a bentlakó kísérleti patkányok. Kár, hogy néhány állatka kicsikét nagyobb volt egy patkánynál. A recsegő lámpák, és a pislákoló fények eléggé visszahozzák az életet ebbe a hullákkal telepakolt szobába, hogy kicsit feloldódjon a feszültségem, akármennyire is szürreálisan hangzik.

- Elmebefolyásoló kometán és egy csapat utcáról összeverbuvált, amatőr laborpatkány, nem jó párosítás – mormogom szinte csak magamnak, elmélázva a sok kísérleti felszerelésen. Bizseregnek az ujjaim, hogy az egyik hulla kezéből kihámozzak egy fegyvert, de sajnos nincs rá ingerenciám, hiába tudom, hogy nekik bizony már nem lesz rá szükségük. Nem az én stílusom halottaktól lopni.

- Lehet, hogy azért mégse voltak annyira amatőrök – jelenti ki a társam, és hangtalanul lépek mellé, hogy kövessem a pillantását a földön fekvő, biztonsági őr ruhát viselő hulla felé. A többiekhez képest egész jó állapotban van a teste. Ez utalhatna arra, hogy a kiszabadult Obscurus végzett vele, de akinek ilyen fegyvere van, annak lefogadom, hogy van valami pszichés védelmi modul a fejében. Képtelen vagyok elfordulni attól a fránya fegyvertől. Crussifix K-334i, azt hittem pár éve be is tiltották, nem csak az árusítását, de a hordozását is. Nem semmi. Többet ér ez a vasdarab, mint minden ingóságom együttvéve.

Nem lep meg, hogy ha bennem felmerült a védelmi mod kérdése, akkor valószínűleg a céh sztárjában is. Kíváncsian, apró fintorral figyelem, ahogy oldalra billenti a hulla fejét, hogy feltárja a mod kimeneti csatornáját.

- Ilyet egy obscurus nem tud. Ez egy EMI-vel túlterhelt modul. Ezeket valaki megtámadta. – Na pont ezért rühellem néha a modokat. Sokszor több veszélyforrást jelentenek, mint amennyi segítséget nyújtanak.

- Talán valamit meg akartak tőlük szerezni? – gondolkodok el. Egy illegális laborban elég sok olyan dologra rá lehet mutatni, ami érdekes lehet valaki más számára is. Na de annyira, hogy minden itt dolgozót kicsináljon? Ha le lett vágva a generátor, felesleges videófelvételek után kutatnunk, a vésztartalékok csak a legalapvetőbb élettámogató funkciókra vannak beprogramozva, buktunk minden kép- és hanganyagot. Bár ez már amúgy is inkább a rendőrség fennhatósága.

- Nem tudom, de látszólag rosszul sült el a dolog – fejezi be az elmefuttatásunkat, miközben szemügyre veszi az elhagyatott szobát, ami minden jel szerint a kedvenc blökink zárkája lehetett. A falakon fekete, koromszerű nyomot hagytak a felfelé nyúló csápjai, a bűze talán még a tömény hullaszagnál is erősebben érvényesül.

Visszasétálok a főszobába, mert a vér szaga szinte megkönnyebbülés a benti idegen bűz után. Most nincs kedvem miérteken és összeesküvés elméleteken gondolkozni, ezért csak nézek ki a fejemből, és próbálok olyan jeleket vagy nyomokat keresni, amik elárulhatnának valamit az itt történtekről. Hiába.

- Most már tényleg végeztünk – jelenti ki Nathaniel tárgyilagosan. Elindul kifelé, én pedig bolond lennék vitatkozni az ajánlattal, hogy végre itt hagyjuk ezt a vérben ázó roncstelepet. Mikor kiérünk, mélyet szippantok a kinti hűvös, frissítő levegőből, de a benti szagok a nyelvemre tapadtak, képtelen vagyok ilyen egyszerűen megszabadulni az emléküktől. Hirtelen teljesen új okokból vágyom az alkohol fertőtlenítő ízére. Nem szoktam töményezni, de azok után, amiket odabent láttam és éreztem, ma biztosan fogok.

Persze Nathaniel még mindig tökéletes ügynök üzemmódban van, ha jól látom a szemem sarkából, épp jelentést ír. Kíváncsi vagyok, létezhet e olyan dolog, ami meglepi őt egy küldetésen. A papírmunka sem az erősségem, Mama sokszor seggbe is rúgott már a pocsék minőségű, tömör összefoglalókon, amikkel ki akartam szúrni a szemét. Nem tudom, mit vár, ha uncsi fogalmazgatás lenne az életcélom, egyetemre mentem volna. Illetve tudom, hogy mit vár: ezt itt, mellettem. Sajnos nem lehet mindenki ilyen tökéletes.

Leplezetlenül figyelem, ahogy elpakolja a tabletet, és mintha egy robotot kapcsolnának pihenő üzemmódba, ellazulnak az eddig kemény arcvonásai, egy kicsit talán még a vállai is megereszkednek. A váltás annyira hirtelen történik és annyira éles, hogy kis híján elvigyorodok rajta. Dobby végre szabad?

- Élnék a fuvar lehetőségével, ha még áll az ajánlat – zene a füleimnek ez a kérés. Annyira, hogy egyszerűen karon ragadom, és már már az autómnál is vagyunk. Rossz szokás, és próbálok leszokni róla, de nagyon nehéz. A legtöbb ember szeret figyelmeztetve lenni teleportálás előtt, de számomra ez olyan, mintha be kéne jelentenem, hogy lépek egyet. Nem is beszélve arról, hogy miután megfogan a fejemben a gondolat és a kép ahova menni akarok, nehéz visszatartani az ugrást.

Ásítva lépek a kocsi mellé, de a behorpadt ajtó látványa megint eszembe juttatja az este lehangoló történéseit. Bah.

- Megölöm Emmettet – morgom megszokásból, miközben beszállok, pedig igazából nincs bennem neheztelés. Minden második küldetésen kap egy kisebb-nagyobb bibit ez a járgány, sajnos szakmai ártalom.

- Ha visszaérünk, megcsinálom neked – ígéri Nathaniel, de elengedem a fülem mellett. Ismerem ezeket a légből kapott ígéreteket, az embereknek nem szokásuk teljesíteni is őket. Ha bevetem mind a húsz ujjamat sem tudom megszámolni, hány hasonlót kaptam a küldetéseimről hazafelé menet.

Bocs a fegyverért, veszek neked egy másikat.

Bocs, hogy beleeresztettem a táramat a kocsidba, állom a javítási költségeket.

Elvinnél ide-oda-amoda? Eskü meghívlak egy sörre utána.

Te is profi lövész vagy? Legközelebb behívunk a házi kupánkba a haverokkal.

Add meg a számod, majd felhívlak.

Na jó, az utolsót egy csaj mondta valami bárban, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ezek a szavak általában elszállnak a szélben, szóval nem áll szándékomban beleélni magamat, hogy nem kell kidobnom tízezer kreditet, hogy egy spéci mechanikus helyrekalapálja a méregdrága, speciális anyagból gyártott ajtómat. A ps fegyverről nem is beszélve. Na mindegy. El kellett volna hoznom azt a Crussifixet, két évig lógathatnám a seggemet az árából. Kár, hogy nem vagyok tolvaj.

Elkezdem beprogramozni a fedélzeti számítógépet, hogy tervezzen nekünk ugrási pontokat, a hazaúthoz, de egy rövid kalkuláció után rájövök, hogy teljesen felesleges. Most csak ketten vagyunk, ráadásul így, hogy vége az estének, nem gond, ha kicsit lefárasztom magamat, szóval egy kis lendület segítségével egyből haza tudom vinni magunkat. Oldalra sandítok az ülésben elterpeszkedő óriásra. A kocsim légtere szűkösnek érződik a méreteitől, pedig az egyik legnagyobb modellt vettem meg, hogy öt fős csapatot is tudjak szállítani. Ki gondolta volna, hogy képes így is ülni az a karót nyelt katona, aki ma a hangárban várt. A végén még ember lesz belőle.

- Elkaptunk egy kometánt, civileket mentettünk meg az agymosástól és feltérképeztünk egy illegális laboratóriumot – foglalja össze a történteket. Így végigmondva tényleg elég jól hangzik. Majdnem elfeledteti velem a károkat. Majdnem. – Ügyes voltál, kölyök.

- Te se voltál rossz – viszonzom elvigyorodva a jóleső szavakat, mielőtt leesne az utolsó szava. – Várjunk csak, mi az, hogy „kölyök”?? Alig lehetsz idősebb nálam! – akadok ki visszafogottan, miközben rátaposok a gázra. Egy leheletnyit erőteljesebben, mint amit egy chilles hazaút megkívánna.

- Te minek hívnád azt, aki egy felnőtt ember mellkasáig ér, és játékfegyvert hoz el egy éles bevetésre? – Hé! Ez így nem fair. Kikérem magamnak. Neki az emberek többsége a mellkasáig ér. A második pontra nincs mentségem.

- Ezt mindig meg fogom kapni, ha találkozunk, mi? – kérdezem elfintorodva.

- Igen. Remélem innentől kezdve gyakrabban lesz szerencsém. – Muszáj oldalra sandítanom, mert érzem a mosolyát a levegőben. Na, tényleg ember lett belőle. Csak az életünket kellett kockáztatni érte, hogy eljussunk erre a pontra. Már nem is emlékszem, miért gondoltam régebben, hogy nem illik hozzá a neve. Talán azért, mert a Nathaniel egy vagány név, a képein pedig mindig olyan mufurc fejet vágott, mint az este elején. A mosolyához illik, kár, hogy ilyen ritkán használja. Illetve nem tudom, hogy ritkán használja e, összvissz négy órája ismerem az ürgét.

- Nem hiszem – lombozom le, de a barátságos mosolyt azért viszonzom. Jó srácnak tűnik, nem bántásból válaszoltam ezt. Alapjáraton sem vagyok az az ellenséges típus, hát még jó arcnak tűnő emberekkel. – Ne érts félre, szuper volt együtt dolgozni, de nem egy súlycsoportban mozgunk. – Utalok a tényre, hogy neki van a legtöbb A típusú küldetése a céhnél, nekem meg az egyik legkevesebb. Azért annyira még nem kedveltem meg, hogy a két szép kék szeméért piacra vigyem a seggemet. Egyszer már voltam egy toplistás zsoldosnak a fegyvere, nem megyek vissza azokba az időkbe. Nem mintha Nath erre kért volna ezzel az ártatlanul elejtett megjegyzéssel. Csapongok. Szedd össze magad Tris, most készülsz egy 14-es veszélyességi szintű ugrásra. – Nem véletlenül nem találkoztunk eddig sem. – Magyarázkodok tovább, de egy lélegzetvételnyi szünet után rádöbbenek, hogy a találkozást nem is biztos, hogy közös küldetésre értette, hanem lehet, hogy barátkozni próbált? Csaknem. Nem tűnik annak a típusnak. A fenébe, akkor viszont tényleg bunkó voltam. Ah a fenébe. Nem szeretek bunkó lenni. Pánikolok. – De ha inni hívsz, fixen ott leszek – fűzöm hozzá elvigyorodva, hogy mentsem a menthetőt. A szórakozott hümmentése alapján sikerült. Remélem. Nem tudok kiigazodni ezen a csávón.

- Miért nem vállalsz komolyabb küldetéseket? – jön a várható kérdés. Megvonom a vállamat. Lassan elég gyorsan megyünk az ugráshoz, de azért adok a gáznak egy utolsó löketet, és magamnak időt, hogy felkészüljek rá.

- Mert nincs kedvem – jelentem ki unottan, és ebben a pillanatban teleportálom magunkat a a céh monumentális hangárjától pár száz méterre. Kényelmesen a fékre lépve kezdek el visszalassítani, hogy ne kelljen megint vészfékezésre hagyatkozni. Azért mégsem százzal kéne besüvíteni a box utcába.

- Miért szerepelsz 4-es szintű teleporterként a rendszerben? – jön a következő kérdés. Egy cseppet váratlanabb, mint az előző, de azért nem esik le tőle az állam. A legtöbb utasom magasról tojik rá, hogy mekkorákat ugrok, nem áll rá az agyuk, hogy ilyenekre figyeljenek. Bár az talán még a hülyének is feltűnik, ha azonnal hazateleportálunk, de úgy érzem, hogy Nathaniel amúgy is kivétel lett volna. Elvigyorodva húzom fel az egyik szemöldökömet. Most már szinte totyogunk, szóval bátran felé fordulhatok egy-két lopott másodpercre.

- Te hiszel az aktáknak? Tele vannak hazugságokkal, drágám – veszem elő véletlenül a túlságosan őszinte stílusomat. Ajj. Nem szabad ilyen korán önmagadat adni, Tris. Elijeszted. Mindig túl hamar dobom le a maszkot, ami mögé az agymenéseimet próbálom begyömöszölni az új ismeretségek elején. Ez tényleg nem az én napom. – Bocs, nem neked szólt, szar a névmemóriám, ezért egy ponton mindenkit elkezdek így hívni – teszem hozzá, miközben átteleportálom magunkat a csigákat megszégyenítő lassúsággal nyíló kapun ahelyett, hogy kivárnám. Ha azon múlik, csak holnap érünk haza. Szó szerint, mert mindjárt éjfél.

- Nem vettem magamra – feleli még mindig egy fáradt mosolyt viselve. A laza terpeszkedését sem váltotta fel feszengés, ami szintén jó jel, talán nem szereztem egy újabb ősellenséget. Egyszer már kaptam egy csúnya monoklit egy rosszkor, rossz helyen elsütött drágámozás miatt.

Leparkolok, a kocsiban körkörösen futó, villogó fények a motorral együtt elszunnyadnak. Hálás vagyok a hangár folyosójáról betörő sárgás fényárnak, mert ha most sötétség zuhant volna ránk, lehet, hogy beájulnék. Mielőtt feltápászkodnék, kinyitok egy kis kihajtható fiókot a kettőnk ülése között, kiveszek, és bekapok egyet egy nyitott csomag szőlőcukorból.

- Szőlőcukrot? – Csak egy fejrázással válaszol, ezért bekapok még egyet, majd visszacsukom a reteszt. Hamarabb kellett volna elszopogatnom egyet, így most borzalmas lesz az első néhány lépés. Egy ekkora ugrás a kocsimmal és egy izmos culágerrel azért engem is fejbe kólint. Na mondjuk nem úgy, mint az a munkás Emmettet. Haha. Azért megnyugtat, hogy nem csak én bénáztam ma. Mindenki, Nathanielen kívül. Ő szokásához híven hozta a hibátlant.

Nem megy előre, pedig még jó néhány másodpercre szükségem van, hogy fel tudjak állni. Egy kicsit talán még mindig munka üzemmódban van, és azt hiszi, hogy vigyáznia kell rám. Ez kicsit olyan, mint a részegség, amíg egy helyben ülsz, sokáig fel sem tűnik, hogy mennyit ittál, aztán elmennél brunyálni, és elkezd forogni az egész világ te meg fejjel mész a falnak. Végül ráveszem magamat, hogy a székek háttámlájába kapaszkodva hátramásszak, és a megcsonkított ajtót felhajtva kilépjek a fénybe. Hallom, hogy a nyomomban van.

- Hallottam egy olyan pletykát, hogy van egy röpmotorod – folytatom a hamarosan véget érő beszélgetés menetét, mintha mi sem történt volna. – Igen, híres vagy – teszem hozzá szórakozottan. Remélem nem fogja creepynek megélni, hogy valaki, akit most ismert meg, dolgokat tud róla. Már megint túl korán voltam önmagam. Gondolkozz, mielőtt beszélsz, Tris. A röpmotorok fizikája sokkal bonyolultabb, mint a kocsiké, ezért drágábbak és ritkábbak, mint az autók. Még az én teleporter járgányom ára sem üti meg egy ilyen motorét. Azoknál a sebességeknél, amiket megigényel a stabil repülés, enyhén szólva nehéz olyan motort gyártani, amiről nem repülnek le az utasok. Nem erre lett kitalálva a biológiánk.

- Van – válaszolja tömören. Hű, de könnyű veled beszélgetni, haver.

- Ah, de csúcs. Én is mindig akartam egyet, de nem vagyok a spórolás mestere – magyarázom nagylelkesen, miközben megtorpanok, hogy becsukjam mögötte a kocsi leharcolt ajtaját, de úgy látszik, hogy sok emberrel ellentétben ő erre is képes. Indulnék tovább a folyosóra, de megálljra késztet, hogy nem jön utánam, hanem féltérdre ereszkedik a sérült ajtó mellett, és elkezdi vizsgálni a törés súlyosságát. Hatalmasra nyílnak a szemeim, és ámulva mellé guggolok, mikor megmozdul a keze alatt az autóm betört könnyűfém váza. Mintha életre kelne a fém, hullámozva, Nathaniel utasításait követve másznak vissza a helyükre a behorpadt, megroncsolt részek, lassacskán újra egy egészséges egészt alkotva.

- Komolyan megcsinálod? – kérdezem, egy cseppet talán túlságosan ledöbbenve.

- Miért lepődsz meg? Megmondtam, hogy meg fogom – feleli őszinte értetlenkedéssel. Egyre jobban kedvelem ezt az embert.

- Mert azt hittem, hogy csak úgy udvariasságból mondod – vonom meg a vállamat, és fáradtan oldalra biccentem a fejemet. Már túl álmos vagyok a maszkom mögé rejteni az őszinte válaszomat.

- Udvariasságból mondtam. És udvariasságból csinálom meg – teszi hozzá egy lehengerlő félmosollyal. Hahaha. Jogos. Így is fel lehet fogni.

- Általában csak mondani szokták az emberek. – Mondani könnyű, és a legtöbb ember szereti az érzést, amit ezek az ígéretek keltenek bennük. Csak utána betartani az ígéretet sokszor nehezebb, mint amennyit ér ez az érzés. Nem hibáztatom őket, és nem vagyok álszent, én is sétáltam már bele ugyanebbe a hibába. Pontosan ezért lep meg ennyire, hogy most itt guggolok, és nézem, ahogy céh szupersztárja megspórol nekem tízezer kreditet a semmiért. Mert ő ezért nem kap semmit, csak az érzést, hogy segített.

- Akkor megbízhatatlan embereket ismersz – jelenti ki, miközben mint aki jól végezte dolgát, feláll a földről. Az ajtó szebb, mint új korában. Ezt nem hiszem el. Ez komolyan ennyi volt? Őrület. Még hogy seggfejek a Transmuterek, az a pasi egy angyal.

Néhány másodpercig még döbbenten, hitetlen vigyorral pislogok a helyreállított fémlemezre, majd magamhoz térek, én is felpattanok, és futólépésben követem őt a folyosóra. Épp megköszönném, de belém fojtja azzal, hogy megtöri előttem a csendet.

- Én erre – mutat az épület A szárnyához vezető lift irányába. Hát persze, hogy az A szárnyban lakik. Hol máshol lakna, mint a céh legnagyobb luxusapartmanjai egyikében. Annyira meglep a hirtelen témaváltása, hogy elillan az ajkaimról a kikívánkozó köszönetnyilvánítás, helyette szétszórtan emelem fel a hüvelykujjamat az F szárny felé induló folyosóra bökve. A leglepukkantabb, de legbulisabb, legpörgősebb része a céhnek. Nem csak elfogultságból mondom, az A szárnyon kívül az összes hozzánk jár bulizni, de néha még ők is. Valószínűleg akkor is ebbe a körzetbe húzna a szívem, ha ki tudnék perkálni egy nagyobb lakást, de a jelenlegi hozzáállásommal ez a veszély nem fenyeget. Mintha egymás szöges ellentétei lennénk. A világunk soha nem fog újra összeérni.

Egy biccentéssel konstatálja, hogy más irányba megyünk, és a maga céltudatos lépteivel indul el a folyosóján, miközben fáradt intésre emeli a kezét. Nem engedte, hogy megköszönjem, és még egy hazafuvart sem kér érte, pedig sokan ki szokták használni, hogy nekem semmibe nem kerül ajtóig vinnem őket.

„Megbízhatatlan embereket ismersz.”

Az embereket, akikre gondoltam tényleg ismerem, de egyik sem lett a barátom, pontosan azért, mert jó emberismerő vagyok. A fél céh a haverom, de igazi barátom csak néhány van. A rádöbbenés, hogy épp engedek elsétálni valakit, aki első megérzésre tökéletesen beleillene ebbe a sorba, erősebben arcon csap, mint a hullabűz a laborban.

- Nath! – ejtem ki az önkényesen becézett nevet, még mielőtt kitalálnám, hogy mit is akarok mondani. Zavartan elvigyorodva vakarom meg a tarkómat, mikor hátrapislog rám a kék neonként világító szempár. – Épp csatlakozom néhány barátomhoz meginni pár italt, nincs kedved jönni? A Fekete Tőrben vannak. – Most már nem csak a pillantását veti hátra, teljes testtel visszafordul felém. Szólásra nyílik a szája, de vissza is csukja, úgy látom, még nem tud dönteni. Ha a küldetések során nem is lehet meglepni, privátban úgy néz ki, hogy igen. A hezitálása engem is elbátortalanít. Nem akarom, hogy erre is udvariasságból mondjon igent, ami nem megy gördülékenyen azt nem kell erőltetni. – Valószínűleg már tök részeg a banda, szóval nyugodtan mondj nemet – emelem fel a kezeimet védekezőn. Azért nem fogok összeomlani, ha nem jön, de meg kellett próbálnom, mert szívesen megismerném. Érdekes fazonnak tűnik, én pedig szeretek mindent, ami nem unalmas.

- Így? – kérdezi végül, a fegyverekkel teletűzdelt harci felszerelésére lepillantva.

- Látom nem ismered a helyet – horkantok egyet. A Fekete Tőr, ami egy félig diszkó, félig kocsma kialakítású létesítmény, a legnagyobb koszfészek az egész céhben. Egészen csodálatos bája van, még biztonságosabb is védelmi ruházatban meglátogatni. – Nem te lennél a legjobban felfegyverzett tag ott, hidd el – lépek sunyin közelebb hozzá. Most már látom a szemeiben a felkeltett érdeklődést, és ennyi elég is, hogy visszanyerjem az önbizalmamat. – Na, meghívhatsz egy italra, és megbocsátom, hogy tönkretetted a playstation fegyveremet – vigyorodok el pimaszul. Mindketten tudjuk, hogy ha valami, én tartozok neki legalább öt körrel és végtelen hálával, hogy megcsinálta a kocsimat, de az ösztöneim azt súgják, hogy ez a megjegyzés pozitívabban fog hatni rá, mintha hálálkodni szeretnék.

- Használhatóvá tettem – javít ki egy kihívó mosollyal, rejtett utalásként, hogy ha erre bármit is visszaszólok, jön a „ki hoz játékfegyvert éles küldetésre” adu. Na szép. Ezt a kört megnyerte, még szerencse, hogy nem vagyok versengő típus. Csak VR játékokban, ott el tud velem szaladni a ló.

Megadón lép elém, és nekem ennyi elég is, a vállába kapaszkodva repítem magunkat bárpult magasságú, hosszú, bárszékekkel körülvett asztalhoz, ami a törzshelyünk a srácokkal. Az üres, fényes folyosó után szinte elszédít a közepesen üvöltő zene, a sötétség és a szomszéd teremből kiszűrődő, villogó diszkófények katyvasza. A banda már hozzá van szokva az érkezésem stílusához, de mikor meglátják a díszvendéget, akit magammal rángattam, hitetlen sikolyok és ittas ujjongások kebelezik be a párosunkat. Elárasztanak minket az ismerkedős kérdések, a szidalmazás, hogy nem is írtam, kivel megyek küldetésre, a rosszul leplezett rajongások és kíváncsiskodások. Oké, lehet, hogy hiba volt új embert hozni, mikor részeg a társaság. Főleg, ha híres. Szerencsére úgy néz ki, hogy egész jól bírja a gyűrődést, mire feleszmélek, két-két feles és egy sör van előttünk. Látom, hogy elhúzza a száját az első után, ezért vigyorogva lopom el, és magamba döntöm a sajátom után. Három-egy. Ha másban nem is, ivásban lehet, hogy legyűröm. Meglepően jól bírom a méreteimhez képest. Sok gyakorlat van ám a tehetség mögött.

Mióta megérkeztünk, nem nagyon sikerül szót váltanunk, egymás mellett ülünk, ezért sokszor cseppenünk bele ugyanabba a beszélgetésbe, de én általában felesleges hülyeségeket beszélek, például a mai bénázásaim történetét, ő pedig főleg hallgat, esetleg egy-egy jól irányzott megjegyzést szúr közbe. Már látom, hogy nem ez lesz az az este, mikor világi haverokká isszuk magunkat. Emberek jönnek-mennek körülöttünk, lelépnek a táncparkettre, visszatérnek piákkal, Sue egyszer még engem is elrángat táncolni. Camille is bepróbálkozik Nathnél, de ő a fegyverekre hivatkozva passzolja ezt a kört. Buligyilkos. Pedig Camille a legjobb csaj az egész cégben a vállig érő, szögegyenes, éjfekete kleopátra frizurájával és az élénkzöld macskaszemeivel. A mellei ugyan nem hatalmasak, de pontosan tudja, hogy állítsa be őket, hogy ne lehessen máshova nézni, ha az ember vele beszélget. Én csak ötven százalékban bukok a nőkre, de még én sem tudok nem lepillantani néha. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, mert láttam már pucéran. Hetente többször is.

Az egész este egy összeolvadó fény-, zaj- és színkavalkád, összemosódó, elrepülő pillanatokkal, arcokkal és beszélgetésekkel. Általában a kedvenc-féle estém, most mégis enyhe irritációt hagy maga mögött. Végre sikerül visszaverődnöm Nathhez, hogy megkérdezzem, azért jól érzi e magát, mikor közénk csapódik egy használhatatlanul részeg Camille.

- Triiis, szexelni akarok.

- Nem akarod tudni mi van ezalatt a ruha alatt, negyvennyolc órája nem zuhanyoztam – dünnyögöm, miközben megpróbálom lefejteni magamról a vékony ujjacskáit. Aprócska lány, de annál erősebb.

- Úgy beszélsz, mint aki egy többnapos küldetésen van túl – mosolyodik el mellettem Nath felhúzott szemöldökkel. Hát, izé. Úgy nézek ki, mint aki volt már valaha több napos küldetésen? Na ugye. Szerintem sem. Ahhoz motiváció és elkötelezettség kéne.

- Nem, úgy beszélek, mint aki tegnap este lusta volt lezuhanyozni – vallom be zavartan. Oké, szegény srác tényleg egy nap alatt megismeri a legrosszabb tulajdonságaimat. Az összeset. Pedig jó sok van belőlük, és én a nyakába zúdítom őket, mint egy vödör bűzölgő nyers halat. Ha egyszer lekerül rólam ez a ruha, talán még a szag is stimmelni fog.

- Naaa, akkor legalább vigyél haza – nyafog a rám tapadt matrica, pedig alapjáraton egy kemény csaj, aki megvet mindent ami lányos vagy gyengeségre utal. Kivéve ha részeg. Akkor bújós kiscica. Levakarhatatlan bújós kiscica. Lehet, hogy át kéne tapasztani Nathre, és ha összejönnének, az a társasághoz kötné. Egy zseni vagyok.

- Nem tudok teleportálni drágám. Tudod, mások részegen megtanulnak, én meg elfelejtem – Az élet iróniája. Mondjuk az a vicces, hogy teleportáltam már az átlagos részeg emberek módján is, szóval igazából nincs okom panaszra. Lehet, hogy ez is egy lesz az olyan esték közül, mert már én is kettőt látok.

- Ahh emlékszem – vigyorodik el Cam. Majd Nath felé fordul. – Egyszer megpróbálta, és lepattant a falról, nagyon vicces volt. Bár azt hiszem két napig a gyengélkedőn feküdt utána. – Csak egy szórakozott fejrázást kapunk a minőségi sztorira, mielőtt elmenne a bárpulthoz piáért. Jó döntés, ezt a részegséget csak alkohollal lehet elviselni. Mikor visszatér két pohár vízzel, lemondó fintorral nézek az italra.

- Remélem azt azért hoztad, hogy bort csinálj belőle – morgom, mire Camille felvisít mellettem. Még Nathtől is kiérdemlek egy rövid nevetéshangot. Egyetlen hang. Nem is igazi nevetés, inkább csak egy szusszanás, de ott volt. Az első sikere ennek a napnak. A küldetésen kívül persze, amit ő hozott le nekünk.

- Azt mondod ő a megváltó? – röhög Camille, akit úgy néz ki, hogy messziről elkerült a poén. Vagy csak ő sem tudja, hogy egy Transmuterhez van szerencsénk. Annyira ritka a szakmánkban, hogy könnyű megfeledkezni róla. A ps fegyverem persze nem ezt mondaná. Sokatmondóan összenézünk Nathtel, aki minden bizonnyal azért vette a lapot.

- Haza kéne mennünk, igaz? – sóhajtom vigyorogva, miután engedelmesen bevágom a vizet.

- Két órája kellett volna – jön a válasz. Halkan felnevetek. Ő még csak nem is tűnik részegnek, bármikor elmehetett volna, mégis itt van. Na most ki a hülye? Én. Általában én.

- Kedvellek – kuncogom őszintén.

- Kösz, sokat jelent egy ismeretlentől – a széles vigyora enyhít a szavai élén, de azért értem ám a mögöttes célzást. Annak látszom, de nem vagyok hülye. Nem kezdek nagy nyálas, részeg ömlengésbe, nyugi haver. Azért remélem még egy gyors Tris-Coelho bölcsesség belefér, mielőtt lehúzzuk a redőnyt.

- Tudod mi választ el egy ismeretlent egy baráttól? – billentem felé a fejemet. Szerintem közben Camille már bealudt a vállamon a másik oldalon.

- Na mi?

- Egy döntés.

Ez az utolsó beszélgetésfoszlány, amire emlékszem az estéből. Sajgó fejjel, pucéran és a szagom alapján még mindig mosdatlanul ébredek fel a délelőtti nap szúrós fényére az ágyamban. Szerencsére egyedül. Ha idáig követett volna Cam, most valószínűleg örökre kiábrándulna belőlem és ugrott volna a legbékésebb szexkapcsolat, amit valaha megéltem. Magamat ismerve valahogy hazakísértem, aztán visszatántorogtam a lakásomig. Szerencsére csak három ajtó választ el a lánytól, szóval nem egy nagy teljesítmény hazakísérni. Arról fogalmam sincs, Nath mikor szakadt le rólunk, de abban biztos vagyok, hogy jól tette. Bakker. Hiba volt elhívnom. Lehet, hogy soha többé nem hallok felőle, és még jogos is lenne. Ideje bemászni a zuhany alá, mielőtt lerohad a bőröm.

- Tíz óránál! – üvöltöm hangosan, miközben visszarántom a fejemet a menedéket nyújtó, omladozó kőfal mögé. A fejem mellett suhan el egy halkan süvítő lézerlövedék. Jobb a pozíciójuk és a fegyvereik is, mint nekünk, ráadásul Camille nem a pontos golyóiról híres. Főleg nem azzal a lassú tüzelésű, múlt századbeli kacattal. Már megint rajtam fog múlni. Nem is lenne mókás, ha nem így végződne.

- Látom! – hallom néhány méterről az ismerős női hangot. Csak a perifériámból látom a mozgását, a fókuszom az ellenség környezetbevesző körvonalait kutatja a sniperem távcsöve mögül. Nincs időm ordítani neki, hogy maradjon fedezékben. Oldalra sem nézek, mikor hallom a földre rogyni az élettelen testét, csak egy apró fejrázással elmosolyodok. Innen szép nyerni. Az egyetlen, amit tehetek az elhullott társamért, hogy megbosszulom, ezért a támadás utolsó pillanatát kihasználva küldök egy halálpontos sniper lövedéket a távolban fölénk magasodó épület harmadik emeletének balról a negyedik ablakában rejtőző árnyék kellős közepére. Tökéletes. Most jöhet a fair, egy az egy elleni küzdelem. Eldobom a feleslegessé vált mesterlövész fegyvert, és előkapom az övemen lógó automata golyószórót. A bujkálás általában nem az én stílusom, jobban szeretek arccal menni az akció középpontjába. Csak azt tudnám, hogy mi a fene ez a halk csipogás a háttérben. Lehet már megint elfuserálták a legújabb frissítést a fülesemen. Inkább veszek egy újat, mint hogy még egyszer felhívjam a support AI-t. Azt hinné az ember, a mesterséges intelligencia intelligens lesz. Parasztvakítás.

Alig tíz percnyi kiélezett küzdelmet, üldözést, szökést, golyó elöli elugrást és találatot követően, lihegve, de büszke vigyorral nézem semmibe foszlani körülöttem a virtuális világot. Eltűnik a kezemen tátongó seb, és a lábamnál fekvő animált, vérző hulla is, csak hogy az élő, felhergelt mintaképe nézzen farkasszemet velem a játék szépen megdizájnolt, futurisztikus előszobájában. Huh. Halottan barátságosabb voltál, haver. Valaki nem tud veszíteni. Megint. Vagy inkább még mindig.

- Egyszer akkor is legyőzlek – mérgelődik Brand néhány kapkodó lélegzetvétel között. Az tény, hogy az itt összegyűlt hat jómadár közül neki van erre a legtöbb esélye. Talán ha Sue gyorsabban lebukik Camille lelövése után, ketten megszorongathattak volna, de nem így történt. Megérte tegnap kifárasztanom.

- Mondogasd esténként a tükörképednek, és talán valóra válik – vigyorgom egy apró nyelvnyújtással, miközben lepacsizok Camille-al. Megint a mi csapatunk vitte az estét. Figyelmen kívül hagyom a gyenge legyintést, amit a vállamra kapok a megjegyzésemre.

- Visszavágó?

- Neeeem – mondják szinte rémisztően egyszerre a csajok. – Inkább gyűljünk össze a valóságban és verjünk be néhány koktélt.

- Ámen – teszem össze a két kezemet, mert a gondolat is túl fárasztó, hogy még egyszer ennyit rohangáljak. Elnyúlni egy kanapén, és búzasörözni egyet sokkal csábítóbb jövőkép. Viszont a fülesem még mindig kikészít. Kész csoda, hogy megnyertem a menetet úgy, hogy a sípolás majdhogynem hangosabb volt, mint az elrejteni próbált léptek neszei. A többiek szépen sorra tűnnek el az előszobából, ahogy kilépnek a játékból, végül én is követem a példájukat. Tuti hogy le kell fürdenem, mielőtt emberi ruhákat próbálnék magamra húzni.

Letépem az arcomról a hatalmas VR szemüveget és a hozzá csatolt fülest, és azonnal ledermedek, mikor a sípolás nem elhallgat, hanem hangosabbá válik. Ó, a picsába. Nem a fülesem szarakodott, hanem a munkám. Ó, a picsába. Azonnal a teljes falrészt kitöltő, pirosan villogó képernyőre rebben a valóságba épp hogy csak visszataláló tekintetem. Mama meg fog ölni, ha elúszik egy vészriadós küldetés a péntek délutáni gamer sávunk miatt. Mondtam már, hogy a picsába? Utálom a vészriadós küldetéseket. Maga a vész szó is elég rossz helyen szerepel a ranglistán.

Ledobom a VR készlethez tartozó playstation fegyvert az ágyra, és kiteleportálok a szűk egyenruhából, ami a játékban történő fizikai kontaktusokat viszi át a felhasználók bőrére. Másoknak ezt komolyan le kell hámozniuk magukról? Nem irigylem őket. A ruha is repül az ágyra, én pedig már a szembe lévő falnál vagyok, és egy érintőképernyős gombra nyomom az ujjlenyomatomat. A szemem sarkából már felfogtam annyit a küldetésről, hogy egy Obscurus lesz a célpontunk. Szerencsére nem kell legörgetnem a leírás aljára, hogy tudjam, hogy a hidegre, illetve inkább a fagyra érzékenyek, ezért ennek megfelelően választom ki a Frostheart fegyvercég egyik csodálatos mérnöki találmányát, ami valami szárazjeges technológia segítségével a lángszóró tökéletes ellentéte lett. Jégszóró, egy kézi fegyverbe zsúfolva. Kifejezetten az Obscurusok ellen, megtanultam a házit, szinte kár, hogy mindjárt lekésem a vizsgát.

A fegyvert is ledobom az ágyra, hogy az izzadt testemre ráncigálhassam a sötétkék, bőrszerű, speciálisan teleportálásra kifejlesztett egyenruhámat, aminek a gallérjába bele van gravírozva a márkája: Goldberg. Apa büszke lenne. Vagy még jobban kitagadna. Lehet, hogy már nem vagyok a cégbirodalom része, de azt be kell látnom, hogy ők gyártják a legjobb teleportos cuccokat, még a kocsim is tőlük van. Miközben a második bakancsomat rángatom magamra, már le is hajolok az előkészített fegyverért, gyorsan az övemre csatolom és a cipőfűzőm meghúzása közben, fél lábon egyensúlyozva már át is teleportálom magamat a helyre, ami a találkapontként lett megadva: a kocsim boxába. Baromira remélem, hogy csak taxisofőr leszek, mert nem olvastam el a küldetés részletes leírását. Vagy az összefoglalót. Igazából az Obscurusra is csak a hozzá csatolt képből következtettem. Bátraké a szerencse. Én bátor vagyok, mondjuk főleg azért, mert minden helyzetből ki tudok menekülni. Jobban belegondolva kétlem, hogy ez lenne a bátorság definíciója az enciklopédiákban.

- Woah, teleport? Tényleg nagyon akarják ezt a rovátkát – hőköl hátra Emmett, mikor a semmiből megjelenek mellette. Úgy látom, nem csak nekem derogált legörgetni a tervezett csapattagok listájáig. Megnyugtató. Vagy pont, hogy nem. Mit vár az ember egy péntek esti vészriadótól? Pontosan ezt. Ha jól tudom protokoll, hogy Obscurusok ellen legalább három, pszichikai védelemmel felszerelt vadászt kell küldeni.

Elhúzom a számat a gondolattól, hogy lehet, hogy csak a hülye céhek közötti vérre menő versengés miatt ugrasztottak ki a péntek esti piálós este kényelméből. Mostanában minden második akció baromira sürgős és kiemelten fontos, nehogy egy másik céh elhappolja a nyereményt. Minden évben kijönnek a statisztikák, hogy melyik céhnek hány sikeres küldetése volt, és onnantól az első kapja a legjobb melókat. Legalábbis papíron. Marhaság az egész, ki a fene akar első lenni? Nem hiányoznak a sznob nagyágyúk életveszélyes küldetései.

- Nem sokat segít, ha többet késik, mint amennyit gyorsít rajtunk – szólal meg az autóm mellett szobrozó óriás, aki rám sem veti a világítóan kék szemeit, annyira lefoglalja a kocsim tetejére fektetett tablete. Ha nem tudnám, hogy ki ő, azt hinném, hogy azok közül a gyors, nyomogatós tabletjátékok közül tolja az egyiket, de így valószínűbb, hogy a küldetés sikerét elősegítő mágikus varázslatot kódolja le épp. Engem mondjuk nem zavar, hátha hazaérek a második kör piáta. A céhben mindenki tudja, hogy ki ő. Nathaniel Valami. Egyszer tudtam a Valamit is, de a névmemória nem tartozik az erősségeim közé, a Nathaniel is csak azért maradt meg, mert feltűnően nem illik hozzá a név. Az ellentmondások valahogy mindig jobban belefészkelik magukat az ember fejébe.

Elengedem a fülem mellett a megjegyzést, amit akár magamra is vehetnék, de semmi kedvem hozzá. A hangszíne alapján amúgy sem gúnyolódásnak szánta, hanem inkább egyszerű tényközlésnek. Mindjárt megköszönöm a figyelmes visszajelzést a teljesítményemre. Igaza is lehetne, ha nem gyorsítanék tíz percnél sokkal többet az utunkon.

- Én is örülök a találkozásnak – mosolyodok el ártatlanul, miközben végre befejezem a bakancsommal való bíbelődést. Amúgy tényleg örülök. Láttam már párszor az edzőteremben és a folyosókon, de most először kapcsolhatok hangot a híres névhez. Érdekes lesz megnézni akció közben, bár ha mindent jól csinálunk, nem lesz egy nehéz munka. A célpontot egy főleg gépesített gyártelepen mérte be egy biztonsági kamera, egyelőre nem tud sok kárt okozni, az Obscurusok általában nem rongálják a környezetüket, ellenben a körülöttük lévő élőlények tudatával.

A kocsiajtóhoz lépek, a gépezet azonnal reagál a fejembe épített mod hálózati azonosító kódjára, és felnyílik az oldalába épített ajtó. Beugrok, a két oldalon elhelyezkedő székek közötti szűk folyosón átsurranva vetem magamat a sofőrülésbe, és azonnal beizzítom a fedélzeti rendszert. Millió apró fény és felirat gyullad ki körülöttünk. A céhünk üdvöskéje nem zavartatja magát, már mellettem ül és a tabletét a vezérlő egységre kapcsolva áll neki ezerrel a kitűzött feladatnak.

- A drónom már úton van, feltöltöm a képanyagot az algoritmus által ajánlott ugrási pontokról – jelenti ki tárgyilagosan, és a szélvédő fölött lévő, ívelt képernyőn már látom is a részletes kalkulációt arról, hogy az aktámban szereplő teleportációs képességem, a járművel vett össztömegünk és az átlagos anyagsűrűségünk alapján mekkora teleportációs távokat ajánl a rendszer. Ehhez a drónja fotóit felhasználva képeket is csatolt. Jól megvilágított, tágas helyszínek, pont olyanok, amikre szükségem van a biztonságos teleportációhoz egy ekkora hodállyal. Bakker. Tényleg profi a srác. Vagy robot. Az egyik. Hat ugrást javasol az algoritmusa. Szegény nem tudja, hogy az aktámban csak közepesen valóságosan az adatok. Ha jól számolom, és kicsit megerőltetem magamat, három ugrás is elég lesz, de ahhoz, hogy legyen képanyagunk a végcélról, meg kéne várnunk, hogy odaérjen a drónja. Ha egy drón előttem odaér, tényleg nem fogom hasznosnak érezni magamat. Remélem azért a zsét megkapom.

- Nem elég gyors, van vizuális képünk a helyszínről? – kérdezem a mutatóujjammal a kormányon dobolva. A szemem sarkából látom, hogy Emmett is helyet foglal a mögöttem lévő ülésen, és a laptopját az ölébe véve kezd el kutakodni. A műszerfalba épített jeladó segítségével nyitom ki a garázsajtót, és a gázra lépek.

- Átmenetileg kaptunk hozzáférést a biztonsági kamerákhoz – válaszol Emmett helyett végül a robotember, futólag felpillantok a szélvédő fölött megjelenő, rossz minőségű videóképekre. Halkan fújtatva adok még nagyobb gázt, mit sem törődve a szemben lévő, vészesen közeledő épülettel, hogy a kocsi lendületét felhasználva távolabbra tudjam majd vinni magunkat. Pocsék érzés nagy sebességből teleportálni, és minél nagyobb, annál pocsékabb, de a cél szentesíti az eszközt.

- Túl sötét – morgom az orrom alatt.

- Igen – jelenti ki olyan egyszerűséggel, mintha ő már előre megnézte volna. Miért nem lepődnék meg, ha így lenne?

Abban a pillanatban teleportálom magunkat a második ajánlott ugrási pontra, hogy a kocsi orra elmerült volna egy felhőkarcoló épület fényesen tükröződő üvegfalában. Mikor megérkezünk, azonnal jobbra húzom a kormányt, és bevágok a mellettünk lévő főúton méhkasként torlódó autórengeteg fölé.

- Srácok, az egyik kamera kitisztult! – zendül fel Emmett komor hangja, és ő is rácsatlakoztatja a gépét a fedélzeti számítógépre, hogy felküldhesse a talált képeket. Hunyorogva hajolok közelebb a rossz minőségű, de sötétség helyett most már derült félhomályban úszó, magasba emelkedő műszerek közötti tágas, gépeknek tervezett folyosó képéhez. Hirtelen felrántom a kormányt, mikor alulról felvág valaki elém, hogy megelőzzön egy kétszázzal araszoló csigabigát. Azt hinné az ember, hogy ha pár méterrel a megengedett maximum fölött repül, nem kell az utat nézni, és lám, mégis. Bekapcsolhatnám az autopilótát, de az betartja a szabályokat, és úgy soha nem érünk oda időben.

- Egy karbantartó? – kérdezem bizonytalanul a reflektorral kivilágított, két vezérelhető karral ellátott, lassú mozdulatokkal tevékenykedő járműről. Rohadtul remélem, hogy önvezérelt, mert ha egy ember van benne, ő nemsokára egy üres burok lesz. Túl messze vagyunk. A drón is túl messze van, még csak most kaptam képet a harmadik ugrási pontról. Azonnal, ahogy feldolgozom a környezetet, át is repítem magunkat oda, hogy ennyivel is közelebb legyünk.

- Igen – válaszol a mellettem ülő mindentudó olyan hangszínnel, ami arra utal, hogy ő is osztja a félelmeimet, hogy ez nem csak egy gép. A gépek általában nem kapcsolnak reflektorfényt a munkához, ez olyan emberi dolog.

- Az ismertetőben az volt, hogy elhagyatott a telep – szól közbe zavarodottan Emmett is. Ezek a rohadt küldetés riportok pont annyira megbízhatóak, mint Camille erkölcsei három koktél után. Mondanám, hogy ha ezt tudom, jobban siettem volna, de izé.

- Na pont ezért nem olvasom el ezeket a szarokat – vigyorodok el, miközben padlógázt adok. Előre utálom, hogy erre most rohadtul koncentrálnom kell majd, az olyan fárasztó. A teleportálás előtti utolsó másodpercben taposok rá a fékre, hogy nehogy belecsapódjunk a folyosó végébe. – Kapaszkodjatok.

- Még három ugrásnyira van a célpont Tris! – A nevem már elhal Emmett ajkain, mikor egy villanással eltűnünk a fényekkel teleszórt éjszakai város főútjáról egy kihalt, a hátunk mögötti reflektor nyújtotta szürkés homályban fürdőző, zúgó gyártelep mélyére. Minden tehetségemre szükségem van, hogy tökéletes pozícióban illesszem magunkat a kocsimnál épphogy csak szélesebb, a látszatnál rövidebb folyosóra, hogy ne csapódjunk valamelyik oldalának. Felhúzom az orrát, hogy most a jármű alján lévő légfúvók is a fékezést szolgálják, és így pont sikerül megtorpannunk egy méterre a folyosó végeként szolgáló robusztus műszer előtt.

Egy hosszú másodpercig a váratlan siker döbbenetében hallgatjuk a gépek monoton morajlását körülöttünk. A dermedt pillanatot végül az töri meg, hogy kicsit hátrébb tolatok, és újra vízszintesbe állítom a kocsit. A szívem még mindig ki akar ugrani a mellkasomból, az adrenalin szinte fejbe vág. Hah. Sikerült.

Ez mekkora kibaszott ütős trip volt!

Vajon megölnek, ha azt mondom, hogy még egyszer toljuk le? Legszívesebben felkacagnék, de a sikerélmény löketét belém fojtja a sötétben vörösen felsejlő, hatalmas szem a szomszédos folyosóról. Egy szem, amit bárhol felismernék, pedig eddig csak képekről láttam, és a környező, magas gépekre akaszkodó csápok, amikkel azt a hatást kelti, mintha lebegne felénk. Már csak attól, hogy belenéztem a vörösen kavargó szemébe, halkan sípolni kezd a fejembe épített chip védelmi mechanizmusa. Nincs sok időm. A reflexeim átveszik felettem az uralmat, és mivel az én oldalamról közelít, a jobbommal rácsapok az ablak lehúzó gombjára, míg a balommal már a fegyveremet lököm a célpontom felé.

- Nézzétek, házhoz jött a blöki – vigyorodok el, a mutató ujjam azonnal megtalálja a ravasz ismerős fogását, de mikor meghúzom, nem történik semmi. Miért nem történik semmi? Mikor újra ránézek az előkapott fegyverre, visszatér a röhögési kényszerem, de csak egy szórakozott, ráébredő hümmögésre futja. Felkapom a tekintetemet, majd néhány méterrel hátrébb teleportálom magunkat a folyosón, hogy kikerüljek egy felénk csapó éjfekete, kis híján a sötétbe olvadó csápot. Biztosan kíváncsiak ők is, hogy mi a fenéért nem megyünk épp hazafelé egy lefagyasztott szörnyikével. – A playstation fegyveremet hoztam el – jelentem be semlegesen. Most lehet, hogy rossz hírnek tűnik, de ha túléljük ezt a kis bökkenőt, haláli sztori lesz belőle. Haláli. Reméljük nem szó szerint. Amúgy sem akarok egyedül learatni minden babért, azt meghagyom a kabalánknak.