Az angyalok levéltára... itt nem is lehetne jobb helyen.
A sok tiltott irat... a bukottak életéről...
Hiszen itt senki sem keresné.
Némán sétálgatunk a fekete polcok között.. a sok könyv elveszik a nagy feketségben ... vörösek a lapjaik..de kívülről fekete mind.. mint a szurok.
- Nem tudom melyik az.. - sóhajtok.
Akár itt lehetnénk ítéletnapig..ekkora épületben úgysem találjuk meg.
Csendre int..aztán elindul az egyik irányba.
Követem.
Találomra kivesz egy könyvet a sok közül. Nem jegyzem meg hogy közben ki sem nyitja a szemét. Csak mikor már a kezében tartja.
Megborzong.
Átveszem tőle és akkor rám is átterjed az hideg ami kötetből árad.
Nem nyitom ki, bólintok és elteszem.
Mehetünk is.
*****
A visszaút sem telik eseménytelenül.
Ezek szerint eltökélt szándékuk hogy ne térjünk vissza felszínre.
Életemben nem láttam még ennyi csontot, amennyi megjelenik előttünk egyik pillanatról a másikra, hatalmas féreg alakjában.
Még éppen elérjük a kaput, ahonnan már csak a döndülést halljuk ahogy az utolsó lépcsőfokot elhagyja a lábunk az pedig nekivágódik valami nagynak és tömörnek.
A nap éppen most kel.
Sugarai a bőrünkre vetülnek.. a sebek pedig forradásnak indulnak.
Cincált ruházatunkon bárki erre tévedő csodálkozna.
Teljesen abnormális módon, szöges ellentétben azzal, aminek történnie kéne, ahogy a bőrömhöz ér, elkezdek lecsillapodni.
Még mindig döbbenetes, hogy ilyen hatással vagyunk a másikra.
Csók közben terel a medencébe, s én félig vizes testtel nézem, ahogy megszabadul ruháitól, mielőtt megmártózna ő is a habokban.
Testén a szeméhez hasonlóan vörös színű minta kanyarog mindenfelé.
Ujjaim hajába túrnak, hajtövénél fogva húzom le magamhoz, miközben másik kezemmel testén feltűnt mintákat simítom végig.
Tengermély vörös tekintet… ami még mindig úgy vonz, mint a mágnes…
A víz körülöttem hullámzani kezd, ahogy hátam a medence szélének vágódik, nevetésem ezzel egyidőben verik vissza a csempézett falak, amit vigyorgó arckifejezése csak tovább tetéz.
Hófehér tollak borítják vékony rétegben a vízfelszínt. Hárompár szárnya együttesen kavarja a vizet, hogy aztán egyetlen csapással beterítsen a forró víz, lemosva minden nyálkát, vért és egyéb trutymót a testemről. Itt nem áll meg, a következő pillanatban egy vízlabda repül felém, és még mielőtt bármit is tehetnék, megérkezik a fejem fölé, hajamat is eláztatva így már.
Hát jól van. Nem maradok adósod, nehogy azt hidd. Szemeim egyenesen tekintetébe fúródnak, vigyor játszik szám szélén. Apró kört rajzolok a párával lassan eltelítődő levegőbe, aminek hatására esőcseppszerű vízcseppek sűrű rohama árasztja el, ami ellen csak minimálisan tud védekezni arca elé tartott kezével.
Felkaromra fonódnak ujjai, következő pillanatban testünk összeér, sóhajszerű hangok egyszerre szakad fel mindkettőnk torkából. A testem tomboló, még nem egészen a sajátomnak mondható ereje, rövid időre súrolja auráját, ahogy kezem természetfelettien bársonyos, puha bőrét érinti, morog egyre mélyülő hangon, szemére pillantva pedig sötét árnyék suhan át tekintetén.
Kacaghatnékom lesz, ha nem fojtaná belém azonnal egy harapós, durva csókkal, melyet már csak intenzitását tekintve is, muszáj viszonoznom rögtön.
A sok mocsok lassanként helyet ad bőrünkön egészen másféle nyomoknak is, még ha nem is túl hosszú időre. Gőzölgő forró víz, illatos habok, nyögésekkel telítődő pára, ami lassanként kiszorítja a belélegezhető levegőt a helyiségből. Soha ennél kellemesebb idegnyugtatást.
Némivel később, kicsivel arrébb a hatalmas ágyon fekszünk egymás mellett, lepedő és takaró helyett is óriási szárnyaival borítva.
Behunyt szemekkel próbálom rendezgetni gondolataimat, felfedezni magamban… az újat… amivel ezek után nyílván meg fog még gyűlni a bajom, ennél is jobban… a jövőben.
Vele… mi lesz?... Megosztottam az összes képet és történést vele… nem mondott semmit. Érdemes faggatni… vagy… ahhoz még túl friss a dolog…?
- Elmondod? – kérdezem halkan, épp csak fejemet fordítva felé.
- Azt akarják hogy én öljem meg. – sóhajt beletörődve. - De ahhoz a Tanács minden tagjának beleegyezése kell majd. Még sosem ítéltek el olyan magas pozíciójú angyalt, mint Gabriel...ráadásul azt sem tudják, hol lehet. Hetekig, hónapokig is eltarthat mire döntésre jutnak.
Szóval… akárhogy is lesz… a dolognak még koránt sincs vége… sőt… ezek szerint csak most jön majd a java.
- De, ha igen, akkor… - folytatom a gondolatmenetet.
- Igen… akkor mennem kell. – fejezi be.
Nos, a dolgok - ahogy már sikerült számomra amúgy is bebizonyosodjon- cseppet sem működnek másképp itt, mint az emberek világában.
Fura… most érzem újra…, hogy igazából mennyire nem tartozom egyikbe sem. Azok után, amit láttam… kísérteni fog egy ideig, amíg lehunyom a szemem, hogy stílusosan fejezzem ki magam, holtbiztos.
Félig felé fordulok, tekintetemben valószínűleg ő is észrevette a változást.
- Van egy olyan érzésem, hogy most egy darabig nem fog mutatkozni. Azt várja, hogy téged ítéljenek el, azért ami történt. De nem így lesz. A Tanács semmit sem tud a dolog azon részéről. – folytatja hangosan a gondolatmenetet.
Igen, nagyon is van logika abban, amit mond. Bár abban is biztos vagyok, Tanácsuk nem örülne annak, ha megtudnák az elhallgatott részleteket. Eddig is csak fenntartásokkal tudtak mihez kezdeni velem. Ezek után… kezdem súrolni azt a határt, ahol már veszélyes is lehetek… számukra. Ekkora erővel a testemben, még akkor is, ha az én irányításom alatt más felhasználásra kerül majd, szükség esetén.
Tulajdonképpen… végül is… meg tudom érteni őket is.
Egy ilyennek, mint én… igazából egyik világban sincs keresnivalója.
Rápillantok, tekintetünk egy másodpercre találkozik, ujjaim hajába vesznek, ami szétterülve beterített engem is... átfut az agyamon, hogy vajon mi kellene még, hogy nyugodtnak nevezhető álomba szunnyadjak, de megtöri a csendet.
- Nem akarsz aludni? – kérdezi olyan félmosollyal, mintha már eleve tudná is a választ, mint ahogy valószínű így is van. – Jól van, hülye kérdés. Akkor gyere, mutatok valamit. – feltápászkodik öltözködni kezd.
Nem tudom hogyan lehetséges, de az ajtón túl egy pont ugyanolyan teljesen tiszta és épp ruhagarnitúra vár, mint amit a fürdőjében hagytam, nemrég… meglehetősen megviselt állapotban.
A palota tetejéről fantasztikus kilátás nyílik az egész… hogy is mondanánk a földön… környékre. Tudnak élni, hihetetlenül impozáns minden.
Az udvar belső fele felé nézve pedig, szemem elé tárul…
Rengeteg hófehér ruhába bujtatott gyakorlatozó alak, fehér ruháiknál már csak szárnyaik vakítóbbak.
- A mennyei seregek… amiről azt mondják nem is létezik. – mondja ki félhangosan. -… a sok hullajelölt. – teszi hozzá aztán, jóval halkabban.
A felhők mögül kiemelkedő narancsvörös nap öntözi színével a tájat, ilyen színt kölcsönözve szabadon kószáló fürtjeinek is.
Nem mondhatnánk, hogy sokáig hagynak pihenni bennünket. A következő percben egy apró kis angyal jelenik meg mellettünk, csilingelő gyermeki hangon szavalja mondókáját. Láthatóan Cassielnek és nem nekem.
- A Tanács kéret titeket, Cassiel… és khm… téged is… Julien. – fordítja felém kis fejét egy biccentés erejéig, nevemet mégis olyan megvetéssel ejti ki, hogy azon muszáj mosolyognom.
- Menjünk. – fordul felém, de addigra én már elrugaszkodtam a tetőről, hogy pillanatokkal később két lábon landoljak. Csodálkozónak tűnik a tekintete. Nahát, pedig ez még bőven csak a kezdet. Hehe.
Odabent hasonlóan fagyos, ám sokkal fennköltebb a hangulat, mint amikor legutóbb… khm… volt szerencsém itt járni. Tudatában vannak fontosságuknak és minden alacsonyabb rendűvel éreztetik is.
Meglehetősen vicces módon még mindig jóformán védtelenek mentálisan, és úgy nézegetnek felém, mintha csak egy új, kipróbálásra váró játék lennék. Cserébe sűrű, jeges pillantásokat kapnak az oldalamon sétáló Cassieltől.
A tanács vezetője fordul felénk, egyből Cassielnek dobva egy tekercset.
- Lucien barátunk gondoskodik róla, hogy ne unatkozzatok.
Az a grimasz, amit erre a mellettem álló vág, sokat elmond a várható történésekről.
- Az a Lucien, akit már visszazavartam egyszer a pokolba? Mi a fenét keres megint itt?
Szinte azonnal, hogy átvette odanyújtja a papírt nekem.
Hmmm. Ez igazán kedves, ámbár… talán nem kéne felhívnom magamra a figyelmet az elolvasásával. Nézem a cirkalmas mintás irományt, és aztán igyekszem úgy felnézni rájuk, mintha csak a mintázatáról tudnék beszámolni. A mondandóját majd megbeszéljük, ha nem lesz ekkora közönségünk.
- Mit akartok mit csináljak vele? Azt hittem ez nem az én hatásköröm. – jegyzi meg sokatmondóan, bosszús arccal társainak.
- De, a tied. – bólogat valaki hevesen. Hát, majdnem felkacagok, ezek tényleg hihetetlenek. Ebben a luxuskörnyezetben, ahol minden és mindenki megvan, amit és akit csak akartok… elhiszem, hogy nem nagyon akaródzik kitenni innen a lábát.
- Ezúttal megölheted. Megszegte a törvényt azzal, hogy harmadszor is átmerészkedett.
- Remek. Még valami? – kezd dühös is lenni, valami azt súgja van ebben a Lucien dologban valami, amiről… khm… megint csak nem tudnak, ezek a fejesek.
- Ennyi. Elmehettek. – búcsúzik tőlünk a Tanács feje, egyetlen apró biccentéssel.
*-*
- Egy ősöreg vámpír, akinek démoni ereje van?... Mik vannak… - vigyorgok, amikor végre nincs más tanunk.
- Igen. De ő nem olyan, mint amilyennek gondolják. – Ez igazán… már-már gyengéden hangzott… Tudtam én, hogy van emögött valami. Hehe.
- Tudod hogy most úgy beszélsz mintha jóbarátod volna? - Puhatolózom.
- Az is. – ismeri be.
- Akkor meglátogatjuk? – mosolygok rá.
- Igen. Meg.
*-*
Sötét van, egyetlen csillag sincs, és a hold fényét is nélkülöznünk kell. Ahogy földet érünk, máris seregnyi vámpír gyűlik körénk. Úgy néznek, hogy abból egyértelműnek látszik… csak a főnöküknek jutott abból az erőből, nekik nem.
Játszani akartok… Ez igazán kedves… kár, hogy egyikőtökben sincs annyi erő, hogy figyelemre érdemes lenne.
Egyikük mégis megpróbál közel kerülni hozzám. Ügyetlen próbálkozásán mosolyognom kell. Enyhén félrefordított fejjel nézek rá, minek hatására arcán meglehetősen hosszú és mély seb jelenik meg.
Ez pedig most nem az a pillanat, amikor elkezdhetnék azon gondolkodni, mi a nyavalya volt ez… heh.
Érzem, hogy mellettem állva ő is, és a körülöttünk levő vámpírok is engem néznek. Vigyorogva vonok vállat és nézek a vörös szemekbe, miközben pedig már érzem… ez a sok vérszívó… tulajdonképpen nem miattunk gyűlt ide… nem… gazdájuk hihetetlenül nagy ereje vonzza ide őket.
Éppen támadásra készülnének, amikor egy kellemesen mély, erőtől zengő hang tűnik fel a sikátorban.
- Nahát… a halál angyala személyesen. – elő se kell teljesen lépjen a sötétségből, haja így is világít olyan elképesztően vörös árnyalata van.
- Lucien. Dühösek rád odafönn. – kezdi egyből Cassiel.
Igazán… a sokatmondónál is több, ahogy ezek egymásra pillantanak. Muris.
- Tudom. És, most ezért jöttél idáig? – vállat von, mosoly jelenik meg ajkain, egy mozdulatába kerül és már sokkal szélesebb a kör, a körénk gyűlt vámpírok és a két beszélgető közt.
Számukra sajnálatos módon azonban, mivel én nem veszek részt a beszélgetésben, azt hiszik… áldozatnak hoztak. Amikor viszont meg mernek közelíteni, nem csak ruhájuk nyílik szét… alattuk sebek is nyílnak, ahonnan kisebb-nagyobb vérpatak szökken elő, a vágás helyétől függően.
- Nem. Információ kell. – folytatódik közben a beszélgetés.
- Igazán lekötelezel. – közben úgy vigyorog, valószínűleg direkt, hogy láthassam nagyra nyúló szemfogait.
- Ha megmondod, amire kíváncsi vagyok, a Tanács szemében halott vagy. És ha nem hívod fel magadra a figyelmet, akkor az is maradsz számukra. – ejha… micsoda tárgyalókészség. Politikus veszett el benne.
- Jól hangzik. Mit szeretnél?
- A kapu kulcsa nálam van. Már csak egy hely kell... és egy időpont.
Hmmm. Szóval oda kell menni… azért az információért. El kell ismerni, remek ötlet volt… ott garantáltan a lehető legnagyobb biztonságban van.
- Hogy szerezted meg? – juttatja kifejezésre, óriásira nőtt szemekkel, olyan szemekkel, hogy… hitelesen játszhatná a vakot, az biztos.
- Az mindegy. Mivel minden 100 évben csak egyszer lehet kinyitni és csak egy napra, ezért jó lenne tudni… mikor.
- Mázlid van. Holnap éjjel, holdtölte lesz. Pontban éjfélkor… átmehettek. – most meg úgy vigyorog, mintha máris tudni vélné, miért megyünk oda. Ohó… ezzel akarod kiugrasztani a nyuszit abból a bizonyos bokorból… ennyire amatőrnek nézel… kedves. - Hoztok szuvenírt is?
- Csak egy tekercs kell. Nagyon régi. Több ezer éves.
Nah, igen… jó helyen rejtegetitek az ilyesmit, egészen… felvillanyoz a találékonyságotok… ehehe.
- Oh, micsoda bajba keveredtél...? – kíváncsiskodik vigyorogva, miközben le sem veszi a szemét rólam. Igen, jól sejted… a probléma velem kapcsolatos. Hehe. Vicces. Ennyire rám lenne írva, hogy problémás eset vagyok?
- Bajba?... Az még csak most jön.... – enged meg magának egy félmosolyt az angyal mellettem.
*-*
A házamba hoz. Amióta eljöttünk a sikátorból egy szót se beszélgettünk. Lesz még alkalmunk beszélni a dologról… és úgy sejtem muszáj is lesz, semmi szükség most háborgatni a felmerülő kérdéseket.
Még akkor is, ha irtó kíváncsi lennék, miért csinálja, amit tenni akar. Gabriel túl messzire ment, félre kell tenni az útból, mielőtt nagy pusztítást vinne véghez. De… apám… és én… vagy az egész csak azért izgatja annyira, mert hogy is mondjam csak… rendszerük hibáira mutat… Ez igazán vicces lenne annak fényében, amit eddig tőle láttam.
Egyszerre veszünk észre egy asztalon kallódó bon-bonos dobozt, ami szemmel láthatóan nem tartogat számunkra semmit már, sajnos.
Erről viszont legalább eszembe jut, hogy milyen rég ettem utoljára… és minden bizonnyal ezzel ő is így van, mivel egész idő alatt együtt voltunk, ugyebár.
Tovább megyek a konyhába. Megnézem mit lehetne enni.
De jó…, hogy nem mondtam le azt a házvezetőt mégsem. Túl sok munkája nem akad, de azért legalább feltölti a hűtőt nekem.
Kinyitva a frigo ajtaját egyből feltűnik egy nagyobb tálban valami... Kiveszem, felnyitom a fedelét… csirkés tésztasaláta zöldségekkel. Nahát, ez egészen jól néz ki. Valami alkoholfélét is tett be nekem ez a drága… háztartásom gyöngye! Édes fehérbor… Ez egyre remekebb.
Aztán kicsit tovább nézelődve hatalmas fürt szőlőt és néhány szelet dinnyét fedezek még fel. Kicsit még feljebb, a mélyhűtő részben pedig… egy egész doboz… az egyik kedvencemből… pisztáciafagylalt, marcipánöntettel. Mmmm… Már alig várom.
Két nagytányérba szedek a salátából, evőeszközök, poharak… lassacskán minden megvan, mire megjelenik az ajtóban. Nem jön beljebb… szárnyai amúgy sem férnének el. De legalább a tányérokat odaadom neki, hogy ennyivel is kevesebb legyen.
Néhány perccel később…
A nappali vastag szőnyegén ülök törökülésben, előttem a kisasztalon minden, amit a konyhából behoztam, velem szemben pedig a kanapét teljesen elfoglaló angyal… szárnyai összecsukva is csak alig férnek el.
- Ez igazán ízletes volt… dicsérd meg a szakácsot helyettem. – teszi le a tányérját üresen, kezében a pohár, benne az aranyló folyadékkal, amiből néhány korttyal el is tünteti a bort.
A salátás tányérok aztán átadják helyüket a gyümölcsnek és a fagyinak, a poharak újra töltődnek.
Egy nagy és édes szőlőszemet rágcsálok elmélyülten, amikor egy óvatlan pillanatban szétkenődik ajkaimon, félig leeresztett szempillákkal nyalogatom le az édes nedűt.
Még a nagy része ajkaimon van, amikor megérzem testét a hátam mögött, ingembe kapaszkodva fordít magához, hogy övé legyen, amit elkezdtem.
Mmmm… nem is tudom melyik a jobb… Brrrr….
Nyelvén még érzem a bor édes ízét… keveredve az imént lenyelt dinnyedarabkával… fantasztikus… Mennyei…
- Nem… annál sokkal jobb… - mondja ki halkan. Szóval hallgatóztál, he?
Felé fordulok, kezem szárnyai közé vegyül, ahogy előhúzom onnan tollak ülnek tenyeremen. Mosolyogva fújom felé őket, minek következtében szárnyai eltűnnek. Nem kis meglepetésére.
Még jó, hogy csak csodálkozik, és nem kérdez… mindent én sem értek egészen… annál inkább érzem viszont, hogy… valami furcsa erő száguldott át ennek nyomán rajtam. Aztán pedig csend lett, és a levegő is… furán… nyugodtabbnak tűnik.
Vagy az csak az evésnek lenne köszönhető…?
Mindenesetre mögém nyúl az asztalra, hogy egy dinnyedarabbal jutalmazzon meg.
Mmmm… finooom…
- Köszönöm. – suttogja a fülembe, mihelyt szabaddá válnak a dinnyétől ajkai, ahonnan engem is megkínált.
Hajában elmerülve terítem végig a szőnyegen, egy kisebb fürt szőlőt megszerezve az asztalról, hogy együtt ehessük meg.
Ahogy pedig a gyümölcsök elfogynak… Már a látványra is nyalogatom számat.
Elkapja csuklómat ledönt a szőnyegre. Szétreped az ing rajtam, ahogy fél kézzel odaint. Az egyik kistál fagyiból csorgat mellkasomra. Gerincem ívbe feszül, ahogy megérzem.
- Finom… - hajol fölém az édességgel vastagon borított ajkakkal…
Egyenként nyalom le szájáról a fagyit, mielőtt nyelve előbukkanhatna, majd meg is cincálom kicsit őket. Vérének pillanatra előbuggyanó vörös cseppjeit érzem nyelvemen, a fogaim nyomán támadt apró résből.
Felnyúlok fél kézzel az asztalra, van ott még valahol egy hasonló tálka tele fagyival…
Ehelyett az egyik borospoharat érem el…, tartalma nyakára folyik, onnan mellkasára…
Félkönyökre támaszkodva nyalom végig az alkohol útját bőrén, közben gondolataink segítségével szabadítjuk meg a másikat feleslegessé vált ruhadarabjaitól.
Végre-valahára sikerül megszereznem a fagylaltos tálat, amiben közben már olvadni kezdett a fagyi. Kanállal túrok bele, hogy végre én is hozzájuthassak. Nyelvének bizsergető érzését valahonnan a köldököm környékéről vélem érezni.
Csuklómozdulattal emelem fel fejét, hogy egy vonalban lehessen velem, a tálból újabb adag fagyit kanalazva, közelítem számhoz… sokatmondó félmosollyal… Morranva veszi el tőlem a kanalat, a fagyit meg magára keni…
Ahhh… hát lehet ennek ellenállni… Az ki van zárva…
Kezeim közben gerince mentén táncolnak, ujjait combjaimnál érzem… felhördülve harapok bőrébe, ahogy megérzem mit is csinál éppen.
Az utolsó pillanatban kapaszkodok meg, válla helyett hajában, hogy a behatolás pillanatával egyidőben csapjak le ajkaira… hogy aztán egymást túllicitálva nyögjünk a másik szájába, nyakába… fülébe…
*-*
Mellettem fekszik a franciaágyon, hajam tekergeti ujjai között. Úgy néz, mintha nem lett volna már számtalan lehetősége alaposan végigmérni.
- A hátad… - kezd bele, mikor észreveszi, hogy kinyitottam a szemem. – … Mióta…?
Hmmm… úgy látszik volt ideje rendszereznie a gondolatait.
- Egy ideje… - felelem erre, az ellenkező irányba fordítva fejemet.
Nem is egyszer lett volna lehetősége észrevenni már, pedig. Hehe.
Azért… remélem… amíg nem muszáj, nem kell tudniuk róla.
Most mi a fenét kezdjek ezzel? Ha valamire, hát erre a beszélgetésre, jelenleg szerintem pont egyikünknek sincs szüksége.
Mégis… ha kíváncsi valamire, vagy mondani akar valamit… nem fogom megakadályozni benne.
Nyakamon érzem ujjait, aztán szeme egy vonalba kerül az enyémmel.
- Sajnálom… - súgja fülembe, mielőtt fogait fülcimpámba mélyesztené.
Ez kedves… De… Ugyan mit… vajon… mert, ugye, amin úgysem tudunk változtatni azt felesleges.
Mutatóujjam egyik mellbimbójánál köröz.
- Félsz, mi hogy nem tudsz megszabadulni tőlem… ha akarsz… majd? – Kérdezem pimaszul vigyorogva, másik kezemmel szárnyainak helyét simogatom.
Futó átrendeződő arcvonások után, ő is vigyorogni kezd, kezével csípőmet tartva, ujjai már bejáratomnál játszanak.
„Megszabadulni…?... Ezek után…?... Ugyan már…”
Oh, ez kedves.
Fogai enyhén felkarcolják bőrömet, érzem, hogy nyelvével itatja fel a vörös cseppeket.
Ezüst hajtenger temeti el kezeimet, amint magamhoz húzom egy vérízű, nedves, durva csókra.
- Felejtsd el… Nem mész sehova… - buggyannak elő belőle a különös szavak, a nyomaték kedvéért erősen megszorítja karomat, ágyékát érzem az enyémen…
Nahát… ezek szerint rájött már milyen rugóra jár az agyam… ejnye… hehe.
Tenyere csattan fenekem két oldalán, ahogy megemeli altestemet… Ahhh… jesszus… ész… hahhhuhh… bontóóóh… ohhh…
Mmmmrrrr…
*-*
Újabb órák öntudatlanságig mély álomban… Pihentető, minden gondolatot távoltartó álomban. Élvezetes ébredéssel vegyítve… Nos igen… mellette…
Sötétkék csillagos égbolt, fényük a hatalmasra nőtt hold fényét szikrázzák szerteszét az éjszakába.
Elhagyatott tájon sétálunk, köröttünk csak a természet.
Talán tényleg kérdeznem kellett volna dolgokról, hiszen így… szinte olyan, mintha vakon megbíznék benne.
Vajon közeledünk már… csak mert olyan furcsa érzésem van…
Érdeklődő csillogó szemekkel nézek rá, de látom rajta, hogy düh kezdi szorongatni, szemzugai résnyire szűkülnek.
- Mit keresel itt? – sziszegi, s körbepásztázza a tájat.
A lángvörös haj messziről világít, ahogy előlép a fák közül, mosolya olyan széles, hogy arra enged következtetni előző este óta le se hervadt az arcáról.
- Ejnye… te kis … nem szép dolog elárulni a másikat.
Már értem miért olyan dühös Cassiel, bahhh… próbára teszi az ember idegeit… és ráadásul… Még jó, hogy van időnk éjfélig.
Másodpercek tört része alatt változtat helyet, a következőben már a hátam mögött áll, fél kézzel tartja nyakamat, arca hajamba fúródik.
- Elfelejtettem már… hogy te vonzod a különleges lényeket, mint ez is… - ujjai próbálnak befurakodni a kabátom és az ingem alá, tudata próbál igába hajtani, de szerencsére azért annyira nincs könnyű dolga.
- Az életeddel játszol… ne felejtsd el… tényleg túl akarod feszíteni a húrt? – haragja cseppet sem csillapult, hallom a hangján, hogy alig tudja türtőztetni magát.
- Nocsak… - villantja rá vaknak tűnő szemeit. – Ezek szerint több egy futó hmm… próbálkozásnál… - állam alá teszi egyik ujját, kényszerít, hogy nézzek a szemébe. -… valaha én voltam ilyen fontos neki… - mondja nekem.
Mit nem mondasz… nekem ahhoz mi közöm, he?
Szunnyadó erőm lassanként bizsergetni kezdi testemet, érzem lapockáimban a kellemetlenné váló… fájdalomküszöböt súroló érzést. De így legalább sikerül ellépnem tőle az angyal felé.
A vámpír nevetni kezd, éles, fülsértő hangon.
- Ez tetszik… Mi vagy te…? … - majd Cassiel felé fordul. - … Kipróbálhatom?
Bahhh… Több tippem is lenne, mit próbáltatnék ki vele, nagyon szívesen, de ezek egyikében sem szerepel a testem.
- Nem szép dolog, egy ilyen különlegességet kisajátítani pedig… - megint próbál közelíteni, azonban abban a pillanatban, amint lába előrelendül, szárnyak suhogása is felcsendül, Cassiel kettőnk közé áll.
Na… csak nem meg akar védeni?... Ha nem lenne bicskanyitogató stílusa, egész jól lehetne szórakozni rajta, pedig.
Ahogy a két, valamikor volt szerető… ezúttal szétszedi egymást. Mulatságos lenne… ha nem én lennék a vita tárgya.
- Megállapodunk… vagy… - vált alig hallható, de erőtől duzzadó, fenyegető hangra.
Ejnye… Tehát, van az az erő, ami fölött már tényleg nem tudja, hol a határ… Vámpír ide, démoni erő oda… valaha volt fantasztikus, testet bizsergető kaland… és mégsem tudja… a halál angyalával ne húzzon ujjat.
Nézem őket… a vámpírt, majd az angyalt, cinikus mosoly ül ki arcomra. Kikerülöm Cassielt, ezúttal az én tekintetem keresi Lucienét, mielőtt közelebb mennék hozzá, visszafordulok, fél testtel, keresem a szemkontaktust vele…
- Ő nem olyan… mi?... – suttogom, hogy csak mi ketten halljuk, látom, hogy egyik kezében egy kisebb tőr lapul.
Nem hagyom, hogy a fegyvert használja, odamegyek a vámpírhoz, lila szemeim az ő színtelen szemeibe fúródnak.
Testem kellemetlenül közel kerül az övéhez, ám ő ezt szemmel láthatóan egészen máshogy értékeli, résnyire nyitja száját, megnyalja alsó ajkát, ujjai tarkómra simulnak, úgy akar magához közelebb húzni.
Ajkaival erőszakosan próbálja szétfeszíteni az enyémeket. Egy óvatlan pillanatban aztán engedek neki, hogy a testemben felgyűlt energia teljes sebességgel száguldjon át belé.
Métereket repül, aztán hanyatt vágódva ér földet, a testemből nekilökött energia rengeteg sebet ejtett… mindenféle a vámpír testén.
- Remélem megéri… miatta… - hangzanak utolsó szavai, mielőtt fekete füstként köddé válik.
Azt hiszem elmondhatom magamról hogy én aztán igazán sokmindent láttam ebben a hosszú életben amit eddig éltem, de ilyen hatalmas erejű gyűlöletet nem éreztem még sohasem.
Ha Gabriel nem volna az ami nem tudott volna ekkora őrültséget tenni, viszont az amit csinált, nem csak saját aljas céljait teljesíti be, hanem még egy rakás gondot szakít a nyakunkba.
Démonok.
Harcoltam már velük. Visszataszító lények, akiket egyáltalán nem sajnálok. Viszont amit az előbb láttunk.. az nem olyan volt..
Az a lény valamikor angyal volt, ugyanolyan mint én vagy Gabriel, és most hagyja hogy feleméssze testét egy démon sötét ereje. Meg fog halni... tudom... de előbb még biztosan megöl pár ártatlant, mint ahogy drága társam volt szíves parancsba adni.
Nem is tudom szavakba önteni a dühöt amit érzek. Furcsa ez az együttérzés amit a lény iránt érzek. Talán azért, mert én is lehetnék a helyében,
Nálam jobban senki sem állt közelebb a megbukáshoz, lévén én nemcsakhogy megszegtem az Úr parancsát de még ellent is mondtam neki és bírálni mertem.
Büntetésem, amit még most is őriznek vörös szemeim, máig kísért.
Most mégis.. úgy érzem nem tudok kártékony, irtandó lényként tekinteni rá. Nem ,mert tudom hogy valaha nem volt az. Valaha olyan volt akárcsak én. Egy lázadó, aki bűnei miatt bukott meg. Gabriel csak kihasználta őt, a saját céljai érdekében formálta ilyenné.. létrehozva egy olyan szörnyet, amit előbb utóbb ő maga sem fogni kordában tartani. Nem lehet. Egy angyal ereje hatalmas, egy bukotté pedig még annál is nagyobb... de ez már nem is bukott angyal..ez egy démon erejét is birtokolja... és pusztulásba taszíthatja a világot, ha nem teszünk valamit.
Őt figyelem, érzem ahogy megborzongok a jeges szélben.
Szinte érzem mi játszódik le benne, felszikrázó dühe mintha csak a sajátom volna.
Furcsa érzés kerít hatalmába, olyan ismeretlen aura veszi körbe őt, amit nem éreztem eddig. Olyan mint egy kellemetlen érzés, amit szívesen elhesegetnék de nem tudok.
- Nem érzed…? Bennem…? – kérdezi. Tehát látja hogy észrevettem.
Bárcsak tudnám mi ez.
Kezembe fogom a kezét, az arcomhoz simítva engedem magamba azt a kis erőt, amiből talán rájövök hogy...
- Mi a fészkes fene…? - szakad ki belőlem hirtelen. Olyan érzés mintha áramot vezettem volna belém. Elengedem hát, továbbra és gyanakodva nézegetve őt.
Int nekem, nem értem miért...de nem is nagyon érdekel most. Másfelé jár eszem teljesen.
Hozzámérinti egy ujját, figyelem ahogy a seb begyógyul a nyakamon.
Nocsak.. te mindig tartogatsz meglepetéseket úgy látom.
Aztán már indulunk is.. tovább... a vesztünkbe...
Lehet hogy a végzetünkbe rohanunk.. de most vagy megteszem vagy örökké bánni fogom.
****
Szürkület, nem messze egy forróságot és füstöt okádó hegy.
Jeges hidegből a pusztító forróságom.
Olyan de ja vu-m van. Elhesegetem a fejemből az emlékképeket, és körülnézek.
A lény nincs messze, éppen vonszol maga után egy magatehetetlen...hmm..embert... igen..csak az lehet.
Aztán mikor meglátja Julient, nem érdekli már az áldozata, aki - nem kis ámulatomra - akár az ikertestvére is lehetne.
Hihetetlen. De miért keresi a hozzá hasonlókat hacsak nem mert...jézusom....
Érzem az erőt ami felénk árad... őt hívja... de még én is érzem.
Nehogy odamenj! Megvesztél?
Lassú léptekkel elkezd felé sétálni, engedelmeskedve a hívásának.
Mellé lépek, dühösen morogva figyelem ahogy a visszataszító lény mustrál minket vérben forgó szemeivel.
Pattanásig feszül mindkettőnk ereje, aztán kitör belőle a következő pillanatban, el akar lökni engem is magától, de nem hagyom. Hajamba belekap a túlvilági szellő és messze repíti a vállam fölött.
Hirtelen rémszitő üvöltés tölti be a levegőt, a lény az, aki két lábra üvölt bele a hirtelen leszállt éjszakába.
Megpróbálom megálltani, de nem jutok közelébe, ereje és lényé, úgy taszít el magától hogy visszapattanok, mintha egy fal lenne közöttük.
Aztán ismét hallom azt a hangot, a elégedett nevetést amitől a hideg futkos a hátamon.
Egész testemben remegek a dühtől, hatalmas lendülettel ugrom fel a levegőbe és vágódom neki, hogy alig bírja fékezni az esést, lábai hosszú csíkokat rajzolnak a földbe.
Kezem az övéhez csattan, szőke tincsei alól elégedett tekintettel csillannak meg kék szemei.
- Te egy őrült vagy.. - sziszegem az arcába. Szárnyaim megnőnek ahogy szabadjára engedem az erőmet, minden egyes hajtincsem ezüstösen dereng. Olyan erővel szorítom a kezét hogy ha ember volna már darabokra tört volna minden csontja. De csak kacag.
Pördül egyet, szárnyait maga köré vonja, aztán egy villanással feltűnik a hátam mögött. Csettintésemre megjelenik a kezemben egy hosszú pengés tőr, amit aztán felé hajítok, de félrehajol az útjából.
- Miért véded ennyire? Hiszen nem számít az élete... senkié sem számít...
Tollak hullanak a szárnyaimból, amik aztán millió apró tűvé változnak és megállnak lebegve a levegőben.
Ujjaim ökölbe szorulnak a dühtől... vörös szemeim szikráznak a ráeső fényben. Hajamat magasba emeli az erőm ami mostmár teljesenm elborít.
Intek a kezemmel és a sok tű felé indul, de kitartott kezével állítja meg.
Hatalmasra nőtt szárnyaim könnyed surrogással tartanak meg a levegőben..alattam a fortyogó lávafolyam ami a hegy belsejéből folydogál kifelé.
Egyetlen szárnyacsapással termek mellette, ujjaim a nyakára fonódnak. Felnyögök ahogy hirtelen megnőtt kristályszerűen csillogó körmeit a karomba vájja. Nevet.
A láva sistereg ahol lecsöppen rá a vérem, de a következő pillanatban a sebnek már nyoma sincs. Gyomron rúgom, ujjaim a szárnyába markolnak, ő pedig a hajamba kapaszkodik.
Azonnal visszanőnek az ezüst tincsek amiket kitépett.
Épp csak egy pillanatra kapom el a fejem hogy felé nézzek és le is dermedek a levegőben.
Az a lény...
Nem..az lehetetlen...
Ki is mondja helyettem amire én is gondoltam.
- Apám?
Gabriel hangosan kacag.
- Buta, naiv kis emberke! Te csak egy embert láttál meghalni! Apád…, mint láthatod, sosem volt ember!
Felmordulva vetem magam újból rá, kezemben egy gondolatra megjelenik hosszú, ezüst pengéjű kardom. Egy döféssel szúrom mellkason, tudom hogy nem tudom megölni... de akkoris... elégtételt kell vennem rajta... magam sem tudom miért.
Vért köhögve kacag rajtam, aztán beborít a szárnyaival és testembe ezer üvegszilánkként hatol az ereje, fájdalmasan felordítva lököm le magamról.
Ezt megbánod.. akármennyire is utálom most fel fogom használni ellened azt a gyűlölt erőt... amit sosem akartam.
Lihegve várom hogy begyógyuljanak rajtam a sebek. A karomon összezárul a vágás, felszárad a vér a seb széléről.
Érzem hogy beborít az erőm, testem ezüst szirkázással világítja meg a földöntúli minta ami szétterül a bőrömön... csakhogy ez nem olyan mint bármelyik másik angyalé.
Az arcom elé emelem a kezemet.. figyelem ahogy minta a kézfejemig kúszik.. és vörösen pulzál.
A tűz kiemelkedik a lávafolyamból és a kezem felé igyekszik.
Gabriel kissé riadtan figyel, időnként oldalra pillantva bosszúsan.
Nem, nem te csak ide figyelj!
Kitért szárnyaim segítségevel termek mellette, érzem az égett hús szagát ahogy bőröm az övéhez ér. Kihullott tollaim először feketévé változnak majd elégnek a lángok között.
- Ha ezt így folytatod előbb-utóbb megbuksz te is... - sziszegi hátra nekem.
- Nem bánom, ha akkor nem kell a te undorító képedet bámulnom. És ne feledd Gabriel, még mindig én vagyok a főangyalok egyike, olyan erővel amiről te valymi keveset tudsz.
- Mit tudsz te? Hiszen saját magadtól is undorodsz. Pedig nem tudod mekkora ajándékot kaptál.
Dühösen vicsorogva ragadom meg a hajánál fogva. Saját erőm elevenen eléget ha nem sietek. Eddig egyszer volt csak, hogy akarattal használtam a halálangyal valódi pusztító erejét.. akkor egy démont akartam elpusztítani vele.. most egy angyalbőrbe bújba bújt démont.. majdnem ugyanaz.
Erőm apró vörös lángokként lebeg körülöttünk... ekmosódik a táj ahogy kitágítom a teret. Egy temetőt látok a távolban.. gondolataim ereje a holtakat hívja életre. Remegnek a kezeim. Saját életerőm vonzza magához őket..de ha túl közel engedem magamhoz akkor engem is megpróbálnak majd megölni.
Felmelem kezem és felfelé húzom. Ezeréves holtak kelnek ki sírjaikból felénk indulva.
- Egy angyal aki fél a haláltól... milyen szánalmas... - suttogom gyűlölettől parázsló szemekkel.
Elengedem.
A fekete köd szerű holtak körbevesznek mindkettőnket, de visszapattognak vörös aurámról.
Látom ahogy a hófehér ruhájába csimpaszkodó csontvázkezeket próbálja lerázni magáról... a rothadás szaga tölti be a levegőt ő pedig köhögni kezd.
Fekete ködként érkeznek a földön ragadt lelkek.. akiket a halál szava hívott hozzám..
A csontjaimban érzem a lüktetést... a szívemből indul.. és vörös tetoválásként beborítja a testem, egészen a nyakamig.
Vámpírok jönnek.. élő holtak... de a hívásom őket is előcsalta. Már nem tud felszállni annyi kéz kapaszkodik belé.
Öljétek meg! - sugallom nekik. - Pusztuljon!
Fájdalom nyilall a mellkasomba, ugyanott ahol nemrég.
Ne még..csak még egy kicsit...
Hirtelen szertefoszlik az erőm... a holtak pedig hamuvá esnek össze egy pillanat alatt.
Körbenézek...de...
...eltűnt...
...elmenekült újból....
........
Átkozott!
Miért nem hagytad hogy megtegyem?
Vajon az isteni végrehajtó tudja kit védett meg?
Azt hiszem a Szentlélek csak a jókat védi...
Tudom hogy büntetést érdemlek amiért újból használtam ezt az erőt... de nem előbb mint ő.
Sóhajtva ereszkedem le kettősük mellé, de előbb életet lehellek a fiatal lányba, aki már a túlvilág küszöbén áll.
Ruhám tépett, a hőség teljesen megizzasztott ahogy a láva fölött csatáztunk. És nem vagyok jó kedvemben sem.
Hiba próbáltam...
Veszítettem... megint...
****
Mellette térdel, én pedig érzem benne azt az erőt... ami eddig.. nem az lehetetlen...
Az egykor hatalmas angyal mostmár csak egy tehetetlen haldokló test. Nem ismertem, mégis elfog a sajnálat hogy elnézem őket. Még a hasonlóságot is látom...hihetetlen...
Hogyan maradhatott ennyi évig titokban?
Érzem ahogy megszakad közöttük az apró fonál, a kapocs ami eddig összekötötte őket, én pedigsóhajtva húzom elő a kardomat.
Nem akarom megvárni amíg visszaváltozik olyan szörnyeteggé. Így lesz neki a legjobb.
Egy gyors mozdulattal szúrom szíven, figyelem ahogy apró fekete tollakra és milliónyi parányi fényre bomolva foszlik szét a teste.
Ránézek, ő pedig engem keres a tekintetével.
Még korántsincs vége a harcnak.
Tudom hogy ő is tudja.
Próbálom leolvasni az arcáról mire gondolhat de nem sikerül. Bár azt hiszem sejtem.
Hozzám lép, érzem ahogy hozzásimul a teste, ajkai puhán érintik az enyémet. Ahogy hozzámér megrohannak mindazok a képek amiket ő látott, rakott össze a fejében.
Hajam az arcába fújja a széll ahogy állunk..összefonódva.
Mindent értek. Mostmár világos.
****
A lányt egy kórház gondjaira bízzuk, és már repülünk is a felhők felett.
A nap alulról világítja meg a puha ködszerű gomolyagokat amik most egészen vörösek és sárgák.
A hűvös szellő cirógatja az arcomat ahogy repülök.
És ahogy lábaim a kert puha fücét érintik, érzem magamon kérdő tekintetét.
- Itt a legbiztonságosabb, jelenleg. Te is érzed… sok angyal van a palotában… a Tanács tagjai is…
Bólint hagyja hogy a szobámba vigyem.
Rögtön el is tűnik fürdőszoba iránt, addig én felkapok egy másik kabátot és a tanácsterem felé veszem az irányt.
Gabriel bizonyára még nem tért ide vissza. Talán megijedt.
Annál jobb.
Betaszítom az ajtót, hatalmas lendülettel.
Minden szem rám szegeződik, nem kerüli el a figyelmüket a testemből áradó túlvilági erő, ami már lecsillapult, de még mindig rajtam hagyta lehelletét.
Kinyújtott tenyeremen fénylő gömbként jelenik meg az emlékek tömkelege. Behunyt szemekkel irányítom be a ma éjjel történteket, majd odalököm nekik.
- Csak egy kis ajándék... - jegyzem meg elhúzott szájjal. Mosolyom torz és kárörvendő.
A gömb fölé hajolnak, ami ezer darabra robbanva közvetíti nekik amit én láttam. Természetesen pár dolgot kihagytam a moziból (mindkettőnk érdekében) de a fontosabbak benne vannak.
- Hol van most? - kérdezi egyikük.
- Ha tudnám nem itt lennék. - felelem karba tett kézzel.
- Ugye tudod hogy ha a Tanács elítéli őt neked kell megölnöd? - kérdezi egy másikuk.
Villan egyet a szemem.
- Már megtettem volna, ha tudnám.
- Cassiel...
- Nem. Most nem. - vetem oda és bevágom az ajtót magam mögött.
Most nem akarom ezeknek az angyalbőrbe bújt bürokratáknak a hangját hallani. Azt akarom hogy megszűnjön az a rémes sikoly a fejemben, megszűnjön ez a lüktetés... és elcsenedesedjenek végre a dolgok.
De tudom hogy ehhez sajnos több kell.. több idő..főleg...
******
Benyitok a fürdőbe, ő pedig a kádam előtt áll, a kád előtt, ami medencének is belillene.
Közelebb lépek hozzá, ujjaim a bőréhez érnek.. furcsa... mintha máris elhalkult volna az a hangos zaj a fejemben.
Lehajolok hozzá, megcsókolom, egyelen jól irányzott mozdulattal „terelem” az előre elkészített vízbe. Megyek én is utána, de előtte levetem a ruhámat.
Testemen szétkent vér módjára ágazik el a vörös minta, a hátamról a vállamra kígyózva folytatódva a karjaimon.
Nem kérdez semmit, ujjai a hajamba szaladnak, a tarkómnál belemarkol a tincsekbe.
Másik keze a mellkasomon simít végig, olyan mintha lehűtene..közben csak mégjobban feltüzel.
Megragadom a csípőjét magamhoz rántom, fogaim az ajkaiba marnak, hozzákoccannak a fém ékszeréhez.
Hosszú hajam a vízbe lóg, hullámzani kezd a forró habos víz ahogy nekilököm a kád szélének.
Nevetni kezd és pedig vigyorgok. Szárnyaim nem tűnnek el, még pár napig képtelen leszek megválni tőlük hála ennek az erőnek. Viszont így a csupa víz tollak borítják be a víz felszínét.
Kitárt szárnyammal felkavarom a vizet, rálocsannatom, lemosva róla a sok mocskot és vért.
Kezem intésére egy öklömnyi vízlabda emelkedik ki a kádból majd futó mosollyal a fejére ejtem.
Haja lelapul és ahogy felnyitja a szemét.... dühös pillantás.. sokat mondó vigyor...
Nevetni kezdek.
Kis kört rajzol az ujjával, mire apró vízcseppek emelkednek ki a vízből és eső módra támadnak nekem.
Az arcom elé emelem a kezem így védekezve a zuhany ellen.
Vizes hajam függönyén át látom ahogy röhög rajtam.
Megragadom a karját és magamhoz rántom. Egyszerre hördülünk fel ahogy egymásnak csapódik nedves testünk, mellkasa az enyémnek simul.
Ereje bizsgergeti a bőrömet, felmorrannok ahogy hozzámér.
Nem gondolod hogy túlfeszíted a húrt?
Wrrr....
Harapva csókolom, ő pedig ugyanilyen hévvel viszonozza. A forró víz eltünteti rólunk minden nyomát a mai napnak, mi pedig újabb nyomokat hozunk létre...egymásnak..egymáson.
A levegő fülledt a párától... ami ködként gomolyog körülöttünk.
Nyögéseink sóhajaink betöltik a csempézett falú helységet, és visszaverődnek a falakról.
Megint... újra és újra...
De nem tudom elengedni...
Ezek után...pláne nem...
******
Nemsokkal később némán figyelem ahogy alvást tettett. Tudom hogy nem alszik de nem akarom leleplezni.
Csak fekszem mellette, egyetlen takarónk hatalmas szárnyaim amik alig férnek el az egyébként 6-8 személyes ágyon.
Magamban gondolkozom a történteken mikor megszólal.
- Elmondod?
Mit? -akarnám kérdezni de tekintetéből rájövök hogy nem a reggeli miléte érdekli. Kár pedig azt terveztem hogy... hmm ne mindegy.
- Azt akarják hogy én öljem meg. - sóhajtok fel halkan. - De ahhoz a Tanács minden tagjának beleegyezése kell majd. Még sosem ítéltek el olyan magas pozíciójú angyalt mint Gabriel...ráadásul azt sem tudják hol lehet. Hetekig, hónapokig is eltarthat mire döntésre jutnak.
- De ha igen, akkor...
- Igen..akkor mennem kell. - teszem hozzá komoran.
A szárnyaimat leszámítva teljesen meztelenek vagyunk mindketten. De persze, az nem minősül ruhadarabnak.
Elkomorul a tekintete.
- Van egy olyan érzésem hogy most egy darabig nem fog mutatkozni. Azt várja hogy téged ítéljenek el azért ami történt. De nem így lesz. A Tanács semmit sem tud a dolog azon részéről. - felelem a karomra hajtva a fejemet.
Az ágy mennyezetét figyelem.
- Nem akarsz aludni? - kérdezem felé fordulva, dea tekintetét meglátva elmosolyodom.
- Jól van, hülye kérdés. Akkor gyere. - állok fel az ágyról és magamra kapom fekete nadrágomat és kabátomat. - Mutatok valamit.
******
A palota tetején állva figyeljük ahogy gyakorlatoznak.
Sok-sok hófehér ruha, és világosszőke haj, elvétve egy-egy vörös, vagy barna.
Mindegyikük kezében hegyes végű bot, két pár szárnyuk ezüstösen csillog a levegőben.
- A mennyei seregek... amiről azt mondják nem létezik.. - kommentálom. - .. a sok kis hullajelölt. - teszem hozzá morogva.
A felhők között kel a nap, újből vörösbe öltöztetve a tájat.
Hirtelen egy hírvivő tűnik fel mellettünk és izgatottan hadarni kezdi.
- A Tanács kéret titeket. Cassiel..és khm.. téged is Julien...
Látom ahogy elhúzza a száját hogy a kis angyal milyen kelletlenül ejtette ki a nevét.
- Menjünk! - fordulok felé bosszúsan sóhajtva, ő pedig leugrik a magas épület tetejéről.
Csodálkozva konstantálom hogy egyáltalán nem került neki nagy erőfeszítésbe olyan puhán a földre érkezni hogy ne legyen semmi baja. Mégcsak meg sem moccant szinte.
Mondjuk biztosan azért mert hatalmasra nőtt az ereje hála a tegnapi incidensnek..khm...
***
Az egyik őr bejelent minket, mint valami királyi palotában.
Utálom ha bámulnak.. és most se tetszik hogy mind a 12-en minket néznek.
- Lucien barátunk gondoskodik róla hogy ne unatkozzatok. - szólal meg Raphael és felém dob egy tekercset.
Elhúzom a számat.
- Az a Lucien, akit már visszazavartam egyszer a pokolba? Mi a fenét keres megint itt?
Érzem hogy ő is engem figyel, átolvasás nélkül átnyújtom neki a tekercset. Mosolyogva figyelem ahogy azt lesik hogy mihez kezd vele. Hiszen szerintük ezt emberi szem nem tudja olvasni, emberi elme nem tudja feltörni. Nah igen..emberi nem.
Épp csak belepillant, annyira hogy ne tűnjön túl értelmesnek a tekintete. Hehe..remekül játszod a hülyét..jól van...
Szárnyaimmal csapom el őket, figyelem ahogy az egyiknek hirtelen mély vágás nyílik az arcán.
Ránézek a mellettem álló Julienre. Vigyorog.
A fenébe... egyre erősebb...
Megvonja a vállát.
A vámpírok már éppen ránk vetnék magukat mikor egy hangra mindegyik ledermed.
- Nahát.. a halál angyala személyesen. - mondja a sötétből kibontakozó lángoló vörös hajú alak.
- Lucien. - villan egyet a szemem. - Dühösek rád odafönt,
- Tudom. - feleli vállat vonva. - És most ezért jöttél idáig? -kérdezi vigyorogva.
Intésére szétszélednek a vámpírok.
- Nem. - vallom be tördelemesen. Julien érdeklődve figyel, mikor az egyik vámpír túl közel merészkedik hozzá mély seb nyílik a karján, vállán, mellkasán ahol éppen éri.
- Informáicó kell.
Látom hogy vigyorog, szemfogai kivilannaok ősöreg arcából.
- Igazán lekötlezel.
- Ha megmondod amire kíváncsi vagyok a Tanács szemében halott vagy. - húzom el a mézesmadzagot az orra alatt. - És ha nem hívod fel magadra a figyelmet akkor az is maradsz számukra.
- Jól hangzik. Mit szeretnél?
- A kapu kulcsa nálam van. Már csak egy hely kell.. és egy időpont.
- Hogy szerezted meg? - kerekedik el a szeme.
- Az mindegy. Mivel minden 100 évben csak egyszer lehet kinyitni és csak egy napra, ezért jó lenne tudni.. mikor.
- Mázlid van. Holnap éjjel, holdtölte lesz. Pontban éjfélkor.. átmehettek. - mondja vigyorogva. - Hoztok szuvenírt is?
- Csak egy tekercs kell. Nagyon régi. Több ezer éves.
Tudom hogy tudja hogy az, amiben az apját ítélték el, de nem mondom ki, nem kelll hogy a vámpír is tudja.
- Oh, micsoda bajba keveredtél...? - vonja fel a szemöldökét és hófehér, vaknak tetsző szemeivel ránk pillant. Látom hogy őt nézi. És nem tudja hova tenni. Sokan azt hiszik nem lát, de ez csak a látszat.
- Bajba? - mosolyodom el. - Az még csak most jön.... - felelem baljóslatúan.
Búcsút veszünka vámpírtól és már repülünk is, a késő éjszakai égen.
A földön akarom tölteni ezt a napot, nem megyek vissza.. túl feltűnő lenne..elvégre épp most végzek ki egy vámpírt .. elvileg ugye...
Hazaviszem őt... hátha vendégüllát addig amíg fel nem jön a telihold holnap éjjel.
Most jut eszembe hogy nem ettem múlt éjszaka óta, ahogy az asztalon lévő üres bonbonos dobozra téved a tekintetem.
Micsoda idill! Itt fekszünk egymás mellett az ágyamban. Újra.
Még az életben nem volt olyan partnerem, aki ennyire beindított volna, minden egyes alkalommal, amint hozzám ér. Na, és ha már itt tartunk, aki egymás után ennyiszer megkapott volna… na olyan sem volt, az tuti. Eszméletlen. És már újra azon jár az agyam, hogy legközelebb… Újra képes lennék rá, elég lenne csak megérintsen.
Hehe… legközelebb… meg lesz még ennek a böjtje, hogy most egyáltalán nem tiltakoztam. Hehe.
Elsötétülő tekintet.
Milyen ironikus. Pont most kell ezeknek is felbukkanniuk.
Mint a vihar előtti csend, amelyben megpihenünk egymás mellett.
Heh. Micsoda költőiség! Mégsem tesz jót nekem a közelsége? Hehe.
Széles vigyorral az arcomon kelek fel, hogy magamra kapjak valami vendégfogadásra alkalmas ruhafélét, ő pedig összeszedi a cuccait és magára csukja a fürdőszoba ajtaját.
Na, szépen vagyunk, engem meg kihagy belőle. Ejjj, pedig de utána mennék. Ha felébredni ilyen kellemes volt… valószínűleg fürödni is legalább ennyire… élvezetes lenne.
De nem most. Várnak az ügyvédek, és a papírkötegek.
A nappaliban ülünk, a papírhalmok felett próbálnak meggyőzni a dolgokról, amiket az én gyomrom igazából sehogy se akarna bevenni. Úgy hagyja el a házat a konyhaajtón keresztül, hogy ezek a balgák észre sem veszik. Nem tűnt túl boldognak a tekintete. Ehhh… én is tudom… az emberiség díszpéldányai, de nem gyilkos egyikük sem. Ameddig pedig ez így is marad, addig nem szükséges firtatnom valódi bűneiket.
Eltart egy darabig mire dűlőre jutunk, és magamra hagynak végre. Nem sietek azonnal utána. Itt van valahol a közelben, érzem az erejét, lehetetlen lenne eltéveszteni. Legalábbis nekem, ugye.
Kijár nekem is egy zuhany most már, igazán. Bár vele, minden kétséget kizáróan érdekesebb, és izgalmakban bővelkedő lett volna. De azért… ennyi száraz dumálás után… kijár nekem egy kis felfrissülés, akárhogy is.
Az utca végében a park. Hát arra. Jól van, legyen, indulok a megfelelő irányban. Nem, kicsit arrébb… Már megint egy baleset? Ej, hát nem is kell nektek külső segítség, kiirtjátok egymást anélkül is, elég sikeresen.
Tűzoltók, mentők, rendőrség, szirénák zaja, fejvesztve rohangáló még megmenthető sérültek után kutató emberek, a kordon mögött gyülekező egyre nagyobb tömeg.
Haldoklók és elhunytak, testből frissen távozott lelkek, őket kísérni készülő apró szárnyas hófehér lények… majd egy-két kéken derengő fekete is közéjük vegyül.
Hmmm. Furcsa. Érdekes.
Hozzáérek a vállához, arca az elvártnál nagyobb döbbenetet tükröz. Ha valaki, hát ő egészen biztosan sokszor látott már ilyet, pedig.
- Ebben a világban mindennapos az ilyen. – magyarázom halkan, szokásos módon kissé csípősen, hátha ettől visszatér némileg önmagához.
Csak megrázza a fejét, nem szól semmit, még az elsötétülő tekintete sem árulkodik gondolatairól. Nahát.
- Te nem érzed? Valahol… valami… - szólal meg hirtelen.
Hát, ez igazán frappáns megfogalmazás volt. Érzem, hát hogyne… vagy… ez nem is egészen a baleset miatt van…
Mi a fene…? Mi történik… már megint?
Egy apró kézmozdulat és körülöttünk minden és mindenki megmerevedik, öntudatlanságba mered.
- Van valahol egy törés… - mondja maga elé.
Törés…? Ezt értsem úgy…? Jaaa, hogy azok a kéken derengő fekete lények…
Pár lépést előre sétálok, felveszek a földről egy fekete tollat.
- Erre gondolsz? – kérdezem. Bólintással felel.
Heh. Miért érzem úgy… hogy már megint mibe keveredtem…?
- Sajnálom a pihenőnapodat, de valaminek utána kell járnunk. – most meg milyen komoly lett egyszerre.
Na, de… ez azért már… vicces, igazán.
- Pihenőnap? – vigyorgok a képébe. – Honnan veszed?
- A törésvonal olyan hely ahol átjáró nyílhat a pokol tornácára. – magyarázza elmélyülten. Felettébb érdekes, és így már… nem is olyan vicces. – Ne nézz így rám, talán nehéz elhinni, hogy létezik ilyen, ha már engem láttál?
Ez abszolút jogos, valóban.
- Nem, igazad van. – nah, mi ki nem szaladt a számon, bah, hehe. A vigyor visszakúszik arcomra.
Pár fiatal sétál el mellettünk, magukkal cipelve egy magnót, amiből elárasztják az utcát hangos zenével.
Heh. Igazán ideillik, ad némi ironikus-cinikus felhangot a helyzetnek.
- Akkor most? Utánuk megyünk? – érdeklődöm. Bár, ami ilyenkor következni szokott…, nem kéne ennyire sertepertélnem, én is tudom.
Távolabb sétál egy kihaltabb szakaszára az utcának, még nem értem be teljesen, de már innen érzem, ahogy szabadon engedte magából az erejét.
- Azért megtudhatnám hova megyünk? – ha már úgyis menni kell… legalább alapvető fogalmam lehetne a dologról, ugye.
- Oda, ahol az évnek ebben a szakában nem kel fel a nap. – feleli készségesen, még a kezét is nyújtja felém.
Tehát északra. Hát… ebben a cuccban ott nem lesz melegem.
- Akkor szükségem lesz egy kabátra. – mosolyodom el.
Azonban hiába a kabát, már mire odaérünk érzem a hideget, a fogvacogtató, csontrepesztő fagyot.
Olyan sötét van, hogy ha Cassiel szárnyai nem lennének fehérek, haja pedig nem ezüst, akkor valószínűleg vaksötétben tapogatóznék.
Aztán kissé eltávolodom tőle, alkalmat adva magamnak a körülkémlelésre.
A jéggé fagyott havat, a jól ismert meleg és vörös folyadék borítja. Mi a nyavalya… miféle lénynek van ennyi vére…
Jesszus!
Kerülgetem a vérfoltokat, aztán valami nagyobb, összefüggő vonszolás nyomára bukkanok. A nyomát azonban kicsit nehéz követnem, ezek között a jéggé fagyott havas buckák közt.
Ezeken túl viszont azonban…
- Arra! – mutatok neki a felfedezett irányba. Ott sokkal nagyobb helyen olvasztotta meg a havat a vér. Valamiféle varázslatnak is érzem a nyomait, és… olyan furcsa… valami vonz arra. Az az erő, ami olyan idegen még bennem… ha nem akarnék arra menni, akkor kényszerítene.
Ez egészen… elképesztően borzalmas! Gondolni sem akarok rá kivel tették ezt.
Megérkezünk a körben megolvadt terület mellé. Ez nem csak vér, szanaszét húscafatok mindenfelé. De… nem emberé.
- Olyan, mint valami alakváltó. – mondom hangosan.
- Mert az is. Félig démon… félig angyal. De az ilyenek csak akkor születnek, ha feláldoznak neki valamit. Valami nagyot. – feleli olyan hangon, hogy elképzelni is… még sosem hallottam tőle ilyen hangszínt.
Aha… tehát akkor angyal volt az áldozat. Ezek… még a saját fajtájukat is képesek… döbbenetes. Na, persze nem mintha az emberek nem ezt csinálnák, de hát az ember… az ember… Ezek az úgynevezett isteni lények viszont… Nem is találok megfelelő szavakat arra, amit itt látok… Borzalom, iszonyat! Dühöt és gyűlöletet érzek felém áradni…
Egyszerre csak vörös fény önti el a szemünket, abból pedig egy középmagas szőke alak bontakozik ki.
Nem lehet igaz! Ő?!
Csengő, már-már gyermeki kacagás jut fülünkig, látom, hogy Cassiel is ráébredt, de egyáltalán nem a nevethetnék tölti el.
Ahogy engem sem. Sokkal közelebb áll az undor kifejezés ahhoz, amit érzek.
Meg… ez a vonzás… nem akar sehogy sem megszűnni. Hogy a pokolba… belőle nem jöhet! Nem először találkozunk, eddig inkább taszítást váltott ki belőlem minden egyes alkalommal.
- Kit áldoztál fel csak, hogy megteremtsd ezt a förtelmet? – ha szavakkal ölni lenne képes, akkor Gabriel most holtan feküdne előttünk, szerintem.
Mielőtt azonban nekironthatna angyaltársának, kettőjük között megjelenik, valami… egészen elképesztő külsővel rendelkező lény. Karmok, éles csattogó fogsor, tollak… Azonban a szemei… Miért olyan furcsa, hiszen így is éppen elég bizarr ez az egész.
Kiáltásra nyíló szája, amiből azok az éles fogak csattognak felénk fordul, szemei azonban változatlanok. Hihetetlen. Mi a fene… folyik itt? És miért érzek ellenállhatatlan vonzást továbbra is. Tőle jönne… ettől a lénytől?
Mit akarhat tőlem? Ha már átváltozott, márpedig jól láthatóan megtette, akkor nem maradt a valahai önmagából semmi sem, így pedig… kétlem, hogy segíthetnék neki, ahhoz már túlságosan késő.
- Ha ezt a Tanács megtudja… - sziszegi neki Cassiel. Nem is lenne rossz érvelés, ellenben kétlem, hogy számára megfelelő meggyőző erővel bír. Ha már egyszer eljutott idáig…
- Nem tudja meg. – ettől a hangtól a földön nagyon sok emberi lény be tudna alélni. Teremtménye mellé lép, megsimogatja a fejét, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal, torzult arckifejezéssel löki is el magától.
- Tudjátok miért? Mert meg fogtok halni. – nevetése olyan hangszínnel cseng, amit a földön egészen biztos, hogy csak a zárt osztályokon hallani.
- Nem ölhetsz meg egy halhatatlan lényt. – rázza a fejét mellettem Cassiel.
Nos igen, de ezt a pusztítást elnézve… fogadni mernék, erre is megvan már a megfelelő módszere.
Jégdarabok repülnek felénk, őt meg is sebzi egy kisebb a nyakán. Figyelem, egy pillanatig, de nem történik semmi. Nem kezd gyógyulni az apró seb! Most először, mióta látom.
Ugye, hogy jól gondoltam. Basszus!
Eközben a halál angyala mellettem már éppen elég mély és szikrázó haragra gerjedt, ahhoz, hogy el akarjon indulni elevenen feltrancsírozni ezt a szörnyeteget. Hogy melyikük igazán az, azt a magam számára megnevezni sem kell.
Jégfalba ütközik, a túl oldalon a dühödt démon… és gazdája, de nem juthatunk hozzájuk. Francba!
Alkarjára teszem a kezem, amivel megállásra késztetem. Visszafordul, értetlenség vegyül lángoló dühébe.
Mutatóujjammal nyakára mutatok. Döbbenet tükröződik tekintetében.
A lény a fal túloldalán fülrepesztő hangon visítva nevet, kezeiben véres jégdarabokat lenget. Ezek szerint annak egy darabja sebezte meg Cassielt. Van valami a vérében, ami még őt is képes tartósan megsebezni.
Ez valóban csak egyre jobb és jobb lesz.
Következő pillanatban eldobja a kezéből a jégdarabokat, nekiugrik a falnak, akkora erővel, hogy az remegni kezd, szele távolabb taszít engem.
- Nyugalom édes. - simogatja meg újra teremtménye fejét vigyorogva. - most még nem adom neked őket. Előbb felfalsz néhány ártatlant. – aztán kacagás tör fel torkából, majd mind a ketten eltűnnek.
Csend ereszkedik a tájra, a sötétség is visszatér, újfent csak Cassiel fehér szárnytollai és hajának ezüstös fénye, ami világít.
Egymást nézzük, egyikünk se szól egy kukkot sem. Mindkettőnk ereje elszabadult, s most tombolásra kész.
Üvölthetnékem van, most igazán komolyan.
Nem is vagyok benne biztos, hogy teljes mértékben fel lehet azt fogni, amit itt az elmúlt percekben láttam.
Abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy miért tette, amit tett…
Az a lény…
Ha nem lenne amúgyis csontig hatoló a hideg, most látványosan reszkettem volna, szerintem.
Hirtelen újrakezdődik, ami pár perccel ezelőtt a fal túloldaláról…
Vonz… talán nem is szánt szándékkal, de akkor is ezt teszi.
Mellettem kikecmereg a hóból, ujjai csuklómra fonódnak, repülni készül, hogy visszatérjen… és próbáljunk valamit tenni.
Nem, arra most nincs idő. Rázom meg a fejem. Megint értetlenség süt rám tekintetéből és némi düh, hiszen visszatartom még most is.
Minden derűt nélkülöző mosolyra húzódik a szám, egyik kezem, arca elé emelem.
- Nem érzed…? Bennem…? – érthető mondatba képtelen vagyok fogalmazni, de így is éppen eleget mondhattam, mert elkapja a kezem, hozzáérinti arcához, majd kezébe fogja, elvonja onnan.
- Mi a fészkes fene…? – szakad ki belőle.
Hát, látod azt én is nagyon szeretném tudni.
De, ha már így alakult… Mielőtt fejvesztve rohannánk a vesztünkbe, tehetnék egy kísérletet.
Mutatóujjammal jelzem, hogy hajoljon némivel közelebb hozzám. Nem érti, de ellenkezés nélkül, készségesen megteszi. Elő sem kell hívni magamból az erőt, hiszen olyan erővel tombol, alig vagyok képes visszafogni.
Nyálammal nedvesítem meg egyik ujjamat, majd vállába kapaszkodok, és a még mindig szivárgó sebet érintem vele. Egy pillanatig semmi sem történik, aztán… a seb, mintha csak kitisztult volna a méregtől, ahogyan eddig is, begyógyul, és eltűnik.
Lehajolok, ujjamat beledörgölöm egy tisztának látszó havas részbe.
Mennünk kell… mielőtt túl késő lesz…
Kabátja alá fúrom kezeimet, érzem, hogy ő is enyhén reszket. Hogy a hidegtől, vagy az imént átéltektől, azt most nincs időnk megvitatni.
Alig kell egy kis koncentrálás, a láthatatlan erő hív, és ezúttal nem akarok ellenállni, engedelmeskedem a hívásnak. Akárhol is legyen, akármit is csináljon, akárkivel.
Sötétségből szürkületbe érkezünk, a nap utolsó sugarai elhagyták már a vidéket, ám sem a hold, sem a csillagok nem jöttek még fel az égre, amik világítsanak. Épp elhagyhattunk egy várost, Mellettünk fák, az út mentén, előttünk hegy… nem… vulkán… Mi több, kitörés előtt álló vulkán. Ez igazán cinikus. A jeges északról, a forróságba.
Előttünk jó pár méterrel, a lény lassú léptekkel menetel, aztán megáll, ahogy érzékeli, hogy a közelében vagyunk. Nincs egyedül. Valakinek a testét vonszolja magával. Ahogy közeledünk felé, egyre jobban kikerekednek a szemeim, és nyílván nem csak az enyém. Egy fiatal lány testét hurcolja magával, akin eddig halálosnak tűnő sérülést nem látok. Azonban… Akárha a testvérem volna, annyira hasonlít rám.
A szörny rám néz, elejti a lányt. Zsákmánya egy cseppet sem érdekli már. Tekintetét rám szögezte és csak vonz magához.
Egy lépés, aztán még egy, és még egy.
Cassiel hirtelen mellettem terem, nincs fegyver a kezében, mégis érzem, hogy ereje pusztításra kész. Elsöprő. Megtántorodom, a két erő közt vívódom.
Olyan érzés, mintha ezek ketten harcolnának, én pedig egyszeriben köztük teremtem volna.
Hideg az egyik oldalról, megnyugtató hűvös, ám mégis dühvel fűszerezett. A másik oldalról lángoló haraggal teli gyűlöletet, ami azt sugallja belém, hogy nekem kell a bosszúját beteljesítenem.
Milyen különös, érzem mindkettőjüket, ám a saját erőmet nem.
Hogy lehet ez…
Ám végiggondolni nem tudom már, mert ekkor robbanásszerűen kitör belőlem, eddig sosem látott vehemenciával, saját természetfeletti erőm, mindkét erőt igyekszik ellökni magától, ám a meleg még mindig vonz.
A lény ebben a pillanatban két lábra áll, torkát félelmetes üvöltés hagyja el, karjairól továbbra is csöpög az a sötétvörös folyadék, a vére valószínűleg, amivel meg tud sebezni egy halhatatlant is, maradandóan, mint már tudjuk, ugye.
Felém közeledik, és én felé. Tudom, hogy ő is itt van valahol a közelemben, érzem… ahogy próbál beavatkozni… de nem megy. Hallom a hangját, ami más körülmények között annyi szenvedélyt képes korbácsolni bennem. Most viszont csak halvány hangocska jut el füleimhez, és egy árva szót sem értek.
Olyan, mintha… tudatomra is rá akarna kapcsolódni ez a valami. Hát miféle mágiával ruházta fel… az a szörnyeteg? Tudta egyáltalán mit tesz?
Erre a gondolatra gyermekien csengő kacagást hallok valahonnan… a közelből. Valahol itt lenne?
Ahogy elegendően közel érek ehhez a … förtelmes külsejű valamihez, a két aura összecsapódik, szelet kavarnak körülöttünk, immár teljesen kizárva a beavatkozás lehetőségétől bárkit is, aztán a lény még egyet kiált, majd elcsendesedik, egyik karját felém nyújtja, szeméből fájdalom sugárzik. Hogyaza…
Erőm körbeveszi az övét, lassan teljesen beteríti, igyekszik lecsendesíteni.
Hirtelen furán emberi hangú sikoltás szakad fel belőle, majd a teste elkezd változni…
Elhullajtja tollait, két első lábából karok, kezek lesznek, a fekete réteg alól Cassiel bőréhez hasonlatos hófehérséget látni.
A földre esik, karja még mindig felém nyújtva, arca még mindig változik…
Szemem látja, tudatom mégis csak percek alatt rakja össze a képet. Hogy, amit, helyesebben mondva, akit látok az…
- Apám? – szakad fel hangosan belőlem.
Hogy a fenében…? Hiszen láttam meghalni!
- Buta, naiv kis emberke! Te csak egy embert láttál meghalni! Apád…, mint láthatod, sosem volt ember! – hallom Gabriel hangját valahonnan a közelemből, de hogy honnan még mindig képtelen vagyok beazonosítani, ugyan nem is figyeltem. Biztos vagyok benne, hogy van ott, aki örömmel fordít nagy gondot rá. Gondolok Cassielre.
Odaérek az immár teljesen visszaváltozott lényhez. Szárnyai nem láthatóak, a hátán fekszik, hófehér bőrén mindenütt vörösen izzanak a sebek, haldoklik.
Letérdelek mellé… talán még megmenthetem. Akárki is volt ő, akármit is tett velem, akkor sem érdemli ezt.
Megfogja a csuklómat, nem engedi használjam a képességemet, rázza a fejét. Tudja, hogy menthetetlen.
Ahogy megérinti tenyere az enyémet, érzem, hogy valódi ereje zubog belém… vissza… de… Ezt a dühöt nem vagyok képes befogadni. Képtelenség. Ha megteszem… azonnal átváltozom én is… kitudja mivé, és abban egészen biztos vagyok, hogy kiket kérne, hogy gyilkoljak le.
Hogy létezik, hogy… amikor… meghalt… átadta nekem az erejét, ahogy az angyalok tanácsa is rájött erre…, akkor ez most… hogy tudta megcsinálni, hogy megtartott magának belőle mégis? Ki volt ő… köztük…? És akkor mi lehetett, ami miatt mégis száműzték?
Most pedig… megkapom a maradék erejét is, ami még a testében tombolt.
Nem találok szavakat, hihetetlenül erős.
Amikor pedig megszakad köztünk a kapocs, látom, hogy teste ismét változásnak indul.
Ha nem magam látnám… a démonok egészen biztosan nem tudnak ilyet. Csak úgy változni vissza eredeti alakjukba… aztán pedig most…
Ezek szerint a belőlem áradó… a saját erőm késztette erre. Vajon azért, mert a vére vagyok?
A változást azonban már nem várja meg, mellettem terem, penge villan a kezében.
Neki is így a legjobb tudom. Mégis látni, ahogy meghal… újra…
Hogy vele tette Gabriel ezt…
Elfordulok, mire megint őt nézem a testnek hűlt helye, Gabrielt sem látom a közelben. Vajon csak a fejemben hallottam volna a hangját? Vagy eltűnt mire végeztem a … teremtményével?
Ránézek. Elmondhatatlanul érdekes arckifejezést öltött fel.
Mögöttünk a kitörni készülő tűzhányó, előttünk egy épp csak élő fiatal lány teste, mi mégis itt állunk és nézzük egymást meredten.
Nem tudom szavakba foglalni, még elhinni se biztos, hogy képes vagyok…
Karjaiba kapaszkodok, ajkaim érintik az övét, ám most az összefonódásunk korántsem szenvedélyes, vagy bármi ehhez fogható. Átzúdítom rá az összes képet, nem titkolok el semmit. Alkalmasabb pillanatban majd behajtom rajta a sajátjait.
Tudja meg most már miért volt ez az egész…
Elszakadok tőle elengedem. Sűrűn pislogva próbálja rendezgetni a képeket, amiket az előbb neki küldtem.
Odalépek a lányhoz, aki akár hasonmásom is lehetne, ha azonos neműek lennénk. Eszméletlen, de sérülései nem tűnnek súlyosnak. Bizonyára törődött vele, ameddig én… nos, el voltam foglalva.
A városban, aminek a határán vagyunk, a kórházba visszük szegényt, majd olyan hirtelen válunk köddé, mintha ott se lettünk volna.
Csak kapaszkodok belé, nem szólok, nem is kérdezek semmit. Azt sem hová megyünk most. Ezek után… mindegy.
Az erő, amit nemrég kaptam, még mindig bugyog bennem, próbál helyet találni testemben. Már nem zabolátlan, de még mindig érzem.
Furcsa. Nem vagyok letörve, igazából. Látni meghalni, megint… nem volt rosszabb, mint első alkalommal. Igazán nem nagyon kötődtünk egymáshoz lelkileg. Mert, hogy a vére vagyok, azt nem tagadhatom le.
Fel, fel a felhők közé. Aztán pedig… kapu, amögött pedig a kert, amire már volt alkalmam pillantást vetni.
Miért pont ide? Akarom kérdezni egyből mikor földet érünk. De ő csak átfogja derekamat, fülemhez hajol, halkan suttogni kezd.
- Itt a legbiztonságosabb, jelenleg. Te is érzed… sok angyal van a palotában… a Tanács tagjai is… - mosolyog. Aha, szóval ez valami belső ügy lesz… a kettőtöké.
Bólintok, hagyom, hogy a szobájába, jobban mondva lakosztályába vigyen.
Most nézem csak magam. Vér és az átváltozás testnedvei borítják vastagon bőrömet.
Hát, felőlem csináljanak akármit, én most szépen megkeresem a fürdőszobát és hosszú, forró fürdőt veszek.
Mire rátalálok a megfelelő ajtóra, addigra ő távozik. Hát… nyílván tudja mit csinál. Meg nem fogja ölni, ha akarná sem tudná. Ha pedig visszajön… szépen elmesél mindent. Tőle, szavakkal fogom behajtani, az emlékekből nekem is van épp elég.
Hahh, ez a fürdőszoba… A fürdőkád… mit fürdőkád, fürdőmedence! Óriási.
Illatos-habos vizet csinálok, lehajigálom magamról a ruhákat egy elszeparált sarokba, mást nem szükséges összemocskolnom velük.
Olyan jó… meleg… forró. Kifejezetten nyugtatóan hat, jelenleg.
Uhhh… a hátam… ez a fájdalom…
Csak egy kicsit… nem lehetne, hogy békén hagyjanak? A kád mellett a tükör, egész alakos. A hátam… lapockámon az a két sötét folt… feketéből sötétvörös lett, és mintha növekedésnek is indult volna, már beteríti majdnem teljesen a lapockáimat.
Francba! Hát, sosem lesz vége…?
Ekkor nyílik az ajtó mögöttem, ezüst hajkoronája libben be az ajtón, majd az magától becsukódik mögötte.
Mögöttünk a medence méretű kád, tele illatos, kellemes forró vízzel…
Mosoly fut szét ajkaimon. Évmillióknak tűnő idővel ezelőtt jutott eszembe, hogy milyen jó lenne…
Érintése bizserget, egészen másfajta erőt hív elő belőlem… a szenvedélyt.
Imádok fürdeni. Vigyorgok rá…
Újabb küldetés, és most újból kettesben. Meg kéne talán köszönnöm a Tanácsnak? Áh, az kizárt.
Megundorodtam tőlük. Ahogy annak idején az emberekből, most belőlük ábrándultam ki. Semmivel sem jobbak. Angyalok mi?Sokkal inkább szép kinézetű szörnyetegek.
Sosem tagadtam hogy én magam is az volnék, de akkor ne akarják beadni nekem hogy egy magasabb "jó" érdekében teszik amit tesznek.
Na mindegy. Vissza a munkához. Szellemek.
Gyűlölöm őket.
De az ő erejével pillanatok alatt a nyomukra akadunk. Azaz csak akadnánk ha helyes és pontos volna a tájékoztatás. De mint mindig a felderítők nem végeztek éppen alapos munkát.
A felderítők apró, gyenge angyalok, talán ezért van, hogy nem akarnak nagyon az ellenfelek közelébe menni, de sajnos emiatt vagy téves vagy már nem használható elelévült az információjuk.
Erre rögtön rájövünk, mikor hiába keresem, sehol sem találom a szellemekre jellemző gonosz aurát. Ránézek, látom hogy neki is ez jár a fejében, majd felém küldi a tippjét: "temető".
Nos, szellemeknek ideális hely valóban.
Belépünk a temetőbe, ő pedig elindul az egyik irányba. Kicsit lemaradok, a sírokat nézem. Síro angyal szobrok, kaszás halál, fekete szárnyakkal márványból.. hát ez lennék én? Érdekes.
Milyen érdekes hogy az emberek egy rút szörnyetegnek gondolják a halált. Hát persze, hiszen nekik minden csúf ami az életükre tör. Még akkoris ha én csak parancsot teljesítek és az, aki dönt élet és halál fölött az nem én vagyok.
Hát ez van.
Lassan beérem, épp egy sír előt áll, külösnös jeleket rajzol a kőre.
Van egy olyan érzésem hogy itt valami olyan lesz amit még nem láttam.
Közelebbről is szemügyre veszem a sírt. Egy gyerek sírja. Nemrég halt meg.. a virágokból ítélve talán pár napja lehetett a szertartás. Nos, csalinak megfelelő. De hogy vonzod ide a szellemeket?
Felém fordul, majd megkérdezi:
- Van a kardnál kisebb fegyver is nálad?
Oh hát hogyne volna. De azért kíváncsi vagyok mire kell?
Csodálkozó pillantásom láttán vigyorogni kezd. Na ez már megint felbosszant, de most nem érek rá rajta felhúzni magam.
Benyúlok a kabátomba és előhúzok egy tőrt. A kezébe nyomom. Tetszik neki, legalábbis ezt tanúsítja a pillantás ahogy nézegeti.
Majd megvágja a karját vele, és a vért a sírra csepegteti, oda ahol még a hiányzik a furcsa jelek által körbezárt körből egy kicsi.
- A te véred is kellene. - nyújtja felém a tőrt.
Hát ez igazán érdekes. Egy magamfajta vérétől bármelyik mágia el tud szabadulni. De jól van, ha csak ez kell. Pici vágást ejtek az alkaromon, és mielőtt begyógyulna rácsepegtetem a véremet a pengére. A seb szinte azonnal bezárul én pedig átnyújtom neki a fegyvert.
Átveszi és hátatfordítva megszólal egy olyan nyelven amit nem értek. Ereje kitör a testéből.. a földre rajzolt minták világítani kezdenek.
Érzem a közeledő árnyakat. A szellemek.. megérkeztek..bizonyára az ereje vonzotta ennyiere őket. Véremet a földre cseppentve zárja rájuk a kört ahonnan már nincs menekvés.
Libabőrös leszek a belőle áradó erőtől. Olyan idegen, mégis ahogy megérint..nem sebez meg.
Az erejével próbálja száműzni őket ebből a világből..látszik rajta az erőfeszítés ahogy visszatartja őket.. hiszen a véréből emelt falakat próbálják áttörni. Remek.
Szertefoszlanak, egyik a másik után. Pedig pont most akartam közbelépni.
Hirtelen azonban olyan energiát enged szabadon, amit még elég kevésszer éreztem. Fehér felhőként emelkedik a magasba az ereje, majd kezd alakot ölteni. Te jó ég! Azok ott..szárnyak...?
Az energia lecsap, a szellemek pedig visítva próbálják elkerülni végzetüket. Hirtelen felugrom és kezemben megjelenik egy pengében végződő bot. A sima fegyver nem hat rájuk ugye... de az olyan ami fel van töltve a saját földöntúli erőmmel..már annál inkább. Csak egy pillanat.. amíg Julien ereje sakkban tartja őket, és egyetlen mozdulattal tüntetem el őket.
Volt nincs szellem.
Figyelem ahogy lassan öntudatára ébred. Hihetetlen.. ki gondolta volna..
Az hogy az ereje ilyen alakot öltött csak egyet jelenthet.. a benne szunnyadó erő keresi a helyét. Ha megtalálja talán megnyugszik, de ha nem... meg is ölheti.
- Remélem jól vizsgáztam… a Tanácsotok szerint is… Legközelebb talán, pontosabb útmutatót is kaphatok, majd. - jegyzi meg, miután eltüntette az árulkodó nyomokat.
Még mindig az előbb történtek hatása alatt vagyok kissé. Ha a Tanács tudott volna erről minden bizonnyal nem engedték volna szabadon. Ezek szerint az ereje mindaddig szunnyad..amíg valaki vagy valami elő nem csalogatja onnan. Ez felettébb érdekes.
Na mindegy. Nem kéne most ezzel foglalkoznom. Előbb vissza kell mennünk...jelentést tenni és aztán ráérek megkérdezni. Megkérdezni? Hiszen lehet hogy nem tudja miről beszélek. Hát ez remek.
Lassan emelkedünk a levegőbe, szárnyaim erős csapásokkal hasítják a levegőt. A föld egyre távolodik..engem pedig megnyugtat az erős szél..a hideg fuvallatok.
Hirtelen érzem hogy elszakad tőlem, de hiába kapok utána nem akarja hogy visszarántsam. Ott maradok, lebegve a levegőben, és némán figyelem ahogy zuhan...majd egyszercsak eltűnik. Szóval nem akarsz velem jönni. Hát legyen. Csinálj csak amit akarsz. Elvégre szabad vagy. De nehogy azt hogy ennyivel leráztál.
Mikor megérkezem az egyik küldönc már vár. Gyorsan lefirkantom a jelentést és elküldöm vele a tanácsnak, nem léén kedvem a színük elé járulni.
Sokáig csak lézengek a hatalmas előcsarnokban..az időnként feltűnő felderítőket figyelem, majd visszvonulok a szobámba. Míg én távol voltam valaki az ágyamra rakott egy könyvet. Fekete bőrkötéses darab, jó vaskos. Vajon ki lehetett? És mi áll benne?
Áh, ezzel ráérek később is foglalkozni. Előbb beszélnem kell azzal, aki mindent tud erről a világról. Ledobom a fekete ruhámat megfürdök és tőlem szokatlanul hófehér köpenybe bújok.
Lépteim élesen visszhangzanak a csarnokban. Millió gyertya ég a hatalmas teremben, fényük élesen megvilágítja a hatalmas angyalszobrot középen.
-Miért van az, hogyha én kérek segítséget akkor senki sem válaszol? - teszem fel a kérdétst halkan, mire megszólal egy zengő hang.
-Mert nem ajánlottál érte semmit cserébe.
-Mit adhatnék.. nincs semmim. - vetem oda flegmán. Minden gyertya elalszik a teremben, majd hirtelen egy fényes alak terem előttem.
-Neked ingyen is válaszolok Cassiel. Azt hiszem már megkaptad a büntetésedet az Úrtól.
A fogamat csikorgatom.
A lény aki előttem áll, ezúttal nem galamb alakban, semmihez sem hasonlítható. Mások szerint csodaszép....szerintem félelmetes. Egy újabb csicskája az istennek. Milyen ironikus. Hiszen mind azok vagyunk.
-Mire vagy kíváncsi?
-ha valaki életében bosszút esküdött és úgy halt meg hogy az ereje megmaradt egy ma is élő személyben..lehetséges hogy az erő hordozza az ezer éve benne fortyogó dühöt? - kérdezem halkan.
-Julien miatt kérdezed?
Szóval tud róla. Nem lep meg. Elvégre ő mindent tud.
Nem szükséges bevallanom, úgyis tudja.
-Ha elég erős nem fertőzheti meg valaki más elkeseredett dühe. - feleli azzal hátatfordít nekem. A belőle áradó fény olyan erős hogy alig látok valamit. El kell takarnom a szemem.
Hát ez remek. Ezzel nem lettem megyugtatva.
-De ez ne érdekeljen téged. A sors úgyis mindent elrendez majd helyetted.
Hát ez csodás.
Felkuncog. Az mi... inkább te. Hiszen a bábod lehet akárki ebből a világból. Azzal szórakozol akivel csak akarsz.
-Kösz. - vetem oda foghegyről és magamra hagyom. Távoztamban érzem a mellkasomba
Kialudtam kissé a dühömet ami a tegnap megejtett látogatás óta bennem van. Új küldetés nem érkezett, viszont azt aztán várhatják hogy itt fogok ülni a babérjaimon.
Felöltözöm. A jól megszokott feketébe, és már indulok is. El innen minnél előbb.
***
Mikor megérkezem ő még alszik. Igazán csinosan fest belegabalyodva a lila ágyneműbe. A nap már magasan jár fent az égen, de ide csak szűrt sugarai áramlanak be, hála a sötétítőnek.
Figyelem ahogy lassan ébredezik, kabátom levetem és elégedetten letelepszem egy fotelbe az ággyal szemben. Csukott szemmel nyújtózkodik..
Szárnyaim elrejtem egy egyszerű mozdulattal. A ruha ami rajtam van olyan mint bármelyik emberé. Mostmár csak ezüst hajam és vörös szemeim zavarják az összhatást hogy úgy nézzek ki mint bármelyik szimpla mezei halandó.
Hirtelen felpattannak a szemei és rámnéz, egyenesen a szemeimbe.
Igazán..jó volt figyelni téged..de azért örülök hogy magadhoz tértél.
-Hát itt vagy. Megint feladat?
Mikor nem felelek semmit megkérdezi:
-Netán a tegnap este következményei?
Oh hát.. akár az is lehetne.
Egy hirtelen mozdulattal felkelek és hozzá sétálok, lila szemei rámvillanak ahogy fölé hajolok:
- Elfelejtetted…, hogy nekem kell figyelnem rád?... Akkor jövök…, amikor csak kedvem tartja...! - felelem elégedetten vigyorogva és belenyalok a fülébe.
Igen.. ez már tetszik...
Nevetni kezd.. a hajamba kapaszkodik.. majd sóhaját hallom ahogy ajkaim elérik a nyakát.
Furcsa hogy nem ellenkezik, mint ahogy szokott.. talán ő is ép mereng valamin.. mindenesetre pontosan érzem rajta hogy épp annyira kíván mint amennyire én őt.
Érzem ahogy a gombjaimmal babrál valamit. Ahogy hozzáér a bőrömhoz mély hörgés szakad fel a torkomból, mire ő szétrántja az inget a mellkasomon.
Csókol..karmol és harap.. fogai megtalálják a nyelvemet..saját véremnek ízétől csak még jobban beindulok.
Kezem egyenként térképez fel testének minden egyes részét, felnyögök amikor keze pont abban a pillanatban ér a nadrágom elejéhez mikor kezeim éppen az ő merevedését érintik.
Felnevetünk.
Hihetetlen hogy képes vagyok nevetni. Ezek után. És hogy ezt egy hozzá hasonló valakiváltja ki belőlem.
Megszabadít a nadrágomtól, én is őt az övétől. Akaratom erejével késztetem repülésre csekélyni ruhatárát... azt az egy alsót és pólót amit visel. De nem érdekel..csak megszabadulhassak tőlük és bőrömön érezhessem meleg bőrét..
Az enyém most is kellemesen hideg a repüléstől..de rögtön felforrósodik minden procikám ahogy hozzáérek.
Hihetetlen hogy mit művelek. Újra ki tudja hanyadszorra. De már nm is érdekel.
Rántok egyet a haján, a párnák közt köt ki, én pedig hozzá simulva, felette mindig is ahogy imádtam.
Nyögéseink beterítik a szobát, én pedigelégedetten figyelem hogyan csillognak meg-meg feszülő testén a verejtékcseppek.
Nem is kell sok idő a beteljesüléshez és mindketten zihálva, nyögve, levegő után kapkodva juttatjuk kifejezésre a gyönyört amit átéltünk.
Hát ez remek.
Az isten a megmondhatója hogy soha senkit nem kívántm még ennyire mint őt. Hiába játszottam az emberekkel annyiszor.. azt mindig meguntam. Őt nem. Őt nem lehet.
És most is. Még most is.
Meg tud lepni.
Hiszen hagyta magát... egyetlen szó nélkül... ez furcsa.
De ahogy látom az arcán azt a mosolyt szétterülni már tudom. Ezzel is csak az agyamra akar menni. Amiben persze már bajnoki címet szerezhetne. Hát... végülis..én jöttem ide.
***
Vendégek.
Ha úgy jönnek hogy számítasz rájuk még haggyán, de ha nem..akkor aztán tudnak bosszúságot okozni.
Mint most is.
Egyik sem természetfelett lény azt már érzem, tehát emberek. Egyszerű halandók. Ahogy elsötétülnek mélyvörös szemeim úgy látom meg a fejük fölött lebegő bűnöket. Csalók.. sikkasztók..számító emberek..akiket nem érdekel csak a pénz.
De neki.. üzletfelek.. vagy mik.
Hát rendben. Míg ő beszél velük én körbejárom a házat. Ebben az alakban egyszeű embernek is tűnhetek, így nem fognak fennakadni rajta akkor sem ha véletlenül meglátnak.
Telnek a percek. Egy óra is. Én meg unom magam.
A kertben sétálgatok, aztán kitévedek az utcára. Még sosem néztem egy ember szemével a világot. Nekem azok mindig csak szánni való lények voltak..bűnösek.. De hát..az angyalok se jobbak.
Egy fiatal lány sétáltat egy kutyát nem messze tőlem, egy férfi árul valami ételszerűt egy tolós kocsiról.
Hosszú hajamba belekap a szél, és elkomorul a pillantásom ahogy megérzem a pusztulás szagát a levegőben. Pedig ez egy park.
Követem az illatot, ami egy kereszteződéshez vezet.
Hatalmas zaj, mindenfelé rohangáló emberek.. szirénázó autók..valahonnan víz is ömlik. Egy baleset..minden bizonnyal..
Minden valamire való illető azt hinné..ám akkor meglátom..
Az apró kis fekete alakot..alig csak pillanatra az egyik sarkon. Kivillantja tűhegyes fogait és eltűnik. Mi a fene ez? Hiszen ezeknek nem szabadna itt lenniük.
Döbbenten állok, amikor egy kéz ér a vállamhoz. Végigcikázik az ereje a gerincemen.
-Ebben a világban mindennapos az ilyen. - szólal meg halkan, azt figyelve hogyan teszik zsákba a hullákat. Látom a felettük lebegő lelkeket ahogy az értük sírő szeretteiket figyelik.
Megrázom a fejemet.
-Te nem érzed? Valahol.. valami...
Értetlenül néz rám.
Látom rajta hogy érzi amit én..de nem tudja szavakba önteni..
Intek egyet a kezemmel mire minden megmerevedik és mozdulalatlanná dermed minden.
Apró félmosollyal néz körül. A tűzoltó kezében a lángvágóval úgy áll mintha egy film befagyasztott képkockája lenne. Egy nő sírás közben fagyott meg, a vízcseppek mozdulatlanul lebegnek a levegőben.
-Van valahol egy törés... - mondom csak úgy magamnak, majd hirtelen felé fordulok. A kezében tart egy fekete.. kékesen szikrázó tollat.
-Erre gondolsz?
Bólintok.
Az égen viharfelhők gyülekeznek. Sóhajtok és intek egyet, mire újraindul az élet.
Elindulok az egyik irányba.
-Sajnálom hogy elrontom a pihenőnapodat de valaminek utna kell járnunk. - nézek rá komoran.
Elvigyorodik.
-Pihenőnap? -ismétli meg a szavaimat. - Honnan veszed?
Megrántom a vállam.
-A törésvonal olyan hely ahol átjáró nyílhat a pokol tornácára. - magyarázom. -Ne nézdd így rám, talán nehéz elhinni hog létezik ilyen ha már engem láttál?
- Nem, igazad van. -feleli még mindig kedélyesen vigyorogva.
Pár tinédzser vonul el mellettünk..a vállukon cipelt magnóból zene üvölt felénk.
"Die, die, die my darling...Just shut your pretty eyes...I'll be seeing you again....Yeah, I'll be seeing you, in hell..."
-Akkor most? Utánukmegyünk? - kérdezi érdeklődve. Bólintok. Nagyon úgy néz ki.
Ahogy egy kicsit kihaltabb utcára érkezünk végre szabadonengedem az erőmet. Szárnyaim fényes suhogással törnek utat maguknak az egyszerű sötétszürke ingen..amivel álcázni akartam magam. Hosszú ezüst hajamba belekap a szél.
-Azért megtudhatnám hova megyünk? -kérdezi érdeklődve.
-Oda, ahol az évnek ebben a szakában nem kel fel a nap. - felelem és a kezem nyújtom neki.
-Akkor szükségem lesz egy kabátra. - vigyorodik el. Nos igen.. ott északon a szar is belédfagyna.. hogy szépen fejezzem ki magam.
Jól van..akkor menjünk.
***
Hazamegyünk... az én szárnyaimon pillanatok alatt, majd egyetlen pillanat alatt a föld egy másik pontján termünk. Több ezer kilométer távolságra vagyunk most az otthonától.
Mindent hó borít. Hó..és vér.
Sötét van, csak hófehér szárnyaim derengése szolgáltat némi fényt az örök éjszakában. Néhány száz kilométer csupán..és innen kezdődik az északi sarkkör. A hajamra ráfagy a pára..olyan mintha apró kristályok milliói ragyognának rajtam.
Látom ahogy undorodva nézi a vércsíkot a földön. Mintha valami elvonszoltak volna az egyik irányba.
Elindul.. én pedig követem.
A hóban mindenhol buckák vannak így nehéz közlekednie. Én persze pár méterrel fölötte lebegve követem.
-Arra. - mutat az egyik irányba. Egy helyen a hó megolvadt egy hatalnas körben.. mindefelé húscafatok és vér.
-Olyan mint valami alakváltó. - jegyzi meg.
-Mert az is. - felelm komoran. - Félig démon..félig angyal. De az ilyenek csak akkor születnek ha feláldoznak neki valamit. Valami nagyot.
Hirtelen fény önti el a látóhatárt. De nem a nap. Az itt nem kel fel. Vörös fényt.
Kacagást hallunk. Túl ismerős kacagást.
Gabriel!
A fogamat csikorgatom.
-Kit áldoztál fel csak hogy megteremtds ezt a förtelmet? - kérdezem dühödten és neki is rontanék, ám ebben a percben egy tollas, karmos éles fogakkal teletűzdelt valami jelenik meg a látóteremben és ledönt a lábamról. A lény eltorzult pofájából egy valaha szép angyal sikolyra nyíló szája és arca néz rám. Egy démon szemei parázslanak fel.
Odaadott neki egy angyalt hogy falja fel és legyen..ilyen...
Ez undorító.
Érzem hogy egy láthatatlan kéz lehúzza róla és egy jégtáblának taszítja. A jég olvadni kezd alatta. A hulló fekete tollak beborítják a levegőt.
Újból felcsendül a kacagás.
-Ha ezt a tanács megtudja..
-Nem tudja meg. -hallom azt a mézesmázo hangot a fülem mellett, majd a következő pillanatban mellette terem és megsimogatja az arcát. Undorodva löki el magától.
-Tudjátok miért? Mert meg fogtok halni. - nevet őrülten.
-Nem ölhetsz meg egy halhatatlan lényt. - csóválom a fejem, majd a következő pillanatban egy jégdarab süvít el mellettem. Megkarcolta a nyakam. Vér csordul az apró karcolásból.
Ez nevetséges. Ugyanmár.
A kardom megjelenik a kezemben, és el is indulnék felé mikor egy falba ütközöm.
Visszafordulok felé..nem értve miért állított meg. Dühös vagyok.
A nyakamra mutat.
A seb még mindig nem gyógyult be.
Az hogy lehet?
A szörny amit teremtett visító hangon kacag és meglóbálja a kezében a jégdarabokat. A kezéről valami vöröses lé csurog a jégdárdákra.
Hát ez remek.
Nekiugrik a falnak.
A lendület hátrébb löki Julient..de a láthatatlan fal kitart.
-Nyugalom édes. - simogatja meg Gabriel az undorító lény fejét. - most még nem adom neked őket. Előbb felfalsz néhány ártatlant. - feleli kacagva. A lény megnyalja a kezét, majd mindketten eltűnnek, mi pedig ott maradunk a térdig érő hóban.
A jeges hideg a csontjaimig hatol. De nem az zavar leginkább. Hanem a tudat hogy angyalnak nevezték ezt a szörnyet aki puszta dühből és féltékenységből ilyet tesz.
És még ki tudja mit fog, ha nem állítjuk meg azt a szörnyegeteget amit szabadjára engedett.
Most bizonyára visszatért a felhők fölé hogy vígan elterpeszkedve figyelhesse művét.
Meg kell találnunk azt a lényt mielőtt történne valami. Még sosem éreztem magam ennyire sebezhetőnek. Vajon egy angyal is meghalhat újra?
Ránézek.
Mérhetetlen dühöt látok az arcán.. ereje szinte mindent beborít...
Hó és vér..
Vajon ez marad majd az emberiségből? Vagy sikerült megállítanunk ezt az őrületet?
12 fölém magasodó angyal. A tanács fejeként bemutatkozó alak kezében tekercs van. 12 hófehér ruhába bújtatott hóhér.
Szemben velük mi ketten feketében. Tetszik ez a kontraszt.
- A Tanács hosszas mérlegelés után úgy döntött… - hangzik az ítélet… illetve… nem. Hehe.
Meggondoltátok magatok vagy mi a fene? Az is érdekes dolog lenne, ha likvidálni akarnátok, szó se róla. Ti is megemlegetnétek…., hehe.
Egyszeriben nevethetnékem lesz. Csak én érzem bizarrnak ezt az egészet? A rögtönítélő bíróság… bahhh.
- … hogy amíg nem jelentesz közvetlen veszélyt egyik világra sem… nem tesz lépéseket az irányba, hogy eltávolítson.
Hmmm. Ebben aztán tényleg sok minden benne volt. Nekem, mint kívülállónak ez már-már részletes útmutatónak tűnik, hogy is működik világotok. Vajon bele sem gondoltak, vagy nem hiszik, hogy… Ez igazán… ehhh.
Mindenesetre csak tovább erősíti nevetőizmaim görcsét, amit most egyértelműen palástolnom kell.
Színjáték arról, hogy milyen jól boldogulnak ők az ilyen extrém, eddig sose látott helyzetben is, és nem taposnak el valakit, csak mert… hmm, egyedi. Döbbenetes, ez az egész… Vagy sokkal inkább az, hogy azt hittem itt másképp működnek a dolgok? Hát, tényleg maradt még bennem naivitás? Hehe. Nos, ezt elnézve, nem… több már biztosan nem maradt belőle.
Amikor már éppen meg akarnék szólalni, valaki más veszi át a szót, folytatva a mondandójuk sorát.
- Mindazonáltal nem engedhetjük, hogy valaki ilyen hatalommal szabadon járjon-keljen az emberek között... ezért... ilyen egyszerűen nem engedhetünk szabadon.
Miből is gondoltam, hogy kihasználjátok a kínálkozó lehetőséget… Fölényben vagytok…, senki ne merjen mást állítani… Csak, mert valami olyannal kerültetek szemben, amivel eddig nem… remekül megoldjátok a helyzetet…, igen, veszem észre.
- Köszönöm Uriel... – inti csendre a kellemetlenkedőt a Tanács feje, Raphael. - Egyszóval..., mivel nincsenek törvényeink a hozzád hasonlóakra így nem ölhetünk meg ilyen indok miatt... ezért a Tanács úgy határozott, hogy megbízza azzal Cassiel-t hogy figyeljen rád.
Összenézünk. Őszinte, tiszta döbbenetet lehet felfedezni az arcán. Tehát ez neki is meglepetés.
Hogy ez mit fog maga után vonni… az elmúlt napok fényében… hehe…
- Ez azt jelenti.... –Magyarázza nekem, jól láthatóan nem véve tudomást Cassiel gyilkos pillantásáról. - ..., hogy bár nem vagy köteles engedelmeskedni... de ha a Tanács úgy rendeli..., neked is rendelkezésre kell bocsátanod az erődet. És ha Cassiel úgy látja, hogy a viselkedésed a bukottak irányába fordulna… vagy olyan dolgot követsz el, amit törvényeink tiltanak… akkor természetesen ugyanúgy fel fogunk lépni ellened, mint bárki más ellen.
Nos lássuk csak, tehát… neki kell rám figyelnie… a tanács döntése alapján… én azt teszem, amit ők szeretnének… az ő felügyelete alatt… Hát, most komolyan itt kell röhögő-rohamot kapjak?
- És örülj, hogy ennyivel megúsztad! - rikkantja valaki közülük.
Hát, erről éppenséggel elbeszélgethetnénk, ha már itt tartunk.
Raphael dühössé váló, szikrázó tekintettel némítja el az újabb önként szólót.
- Azt hiszem nekem is tartoztok egy magyarázattal, akkor már… - veszi át a kesztyűt Cassiel.
- Mivel te amúgy is annyi időt töltesz a földön… megkockáztatom, a főangyalok közül talán a legtöbbet… az tűnt a legideálisabbnak, ha téged bízunk meg a feladattal. – szolgál magyarázattal egyikük, aki kivételesen kirí a sok egyformának tűnő szőke és barna alak közül. Tényleg vajon ezt is lehet… egyen… hogy még ebben se különbözzenek?
A beszélőnek hosszú ezüst hajkorona jutott, elképesztően sokféle kékben játszó szemekkel. Pompás, legalább valami változatosság.
- Elbűvöl a logikátok. – jegyzi meg a magyarázatra.
Na igen, úgy látszik neki is megfordultak a fejében azok a gondolatok, vagy nagyon hasonlóak, amik nekem is eszembe ötlöttek az elmúlt pár perc alatt.
Ez így akkor is…. Felemásan hangzik. Valami még nincs meg… vagyis még nincs vége. A dolognak egészen biztosan folytatása lesz.
- Azért én hozzáfűznék még valamit... –ha már keresetlenül mindenki beszélhet, akkor nekem sem kell csendben maradnom…, különben is, az én sorsomról döntenek, elvégre. - ... érdekes a felfogásotok a dolgokról. Olyan vagyok, akire elméletileg nincs törvényetek..., mégis el akarjátok hitetni velem hogy, még kegyesek is voltatok...velem... ez kedves...
Ez az, csak tárgyilagosan! Megy ez nekem.
- Ez arcátlanság! Még te beszélsz...! – kiabálja be egyből valaki.
Ej, hát senki nincs itt, aki kicsit is szemtelen merjen lenni veletek…, nem vagytok hozzászokva, látom.
Ezzel persze szitokáradatot zúdítanak a fejemre. Nyomorult ember… ez annyira tetszik… Ha tényleg az lennék, ez az egész meg sem történne… Élném az átlagos életemet, nem is tudnék semmiről és vélhetőleg nem is akarnék tudni semmiről…
Ehhh… ember?... Átlagos élet… Már megint képzelgek! Hehe.
- Fejezzétek be. - mennydörgi Raphael, és egyből csend is lesz. - Juliennek igaza van. Eddig nem voltak törvényeink a hozzá hasonlóakra, ezért alkottunk most egyet. –megemeli a pergament, ami a kezében van.
Cassielnél nyílván ennyi volt mára a kötelező szertartásos udvariasság, mert amint ezt meghallja nevetni kezd. Legalább elfojthatok egy mosolyt. Valahogy… meg tudom érteni.
- Ez annyira jellemző rátok. – veti oda a társaságnak az ajtó felé menet. Erre persze egyből reklamáció, hogy bizony még nem fejeztük be. Nahát, hogy kitaláltam… vajh honnan? Heh.
- Dehogynem. – folytatja a dühítésüket. Nahát, műsor is lesz… dejó. - Hiszen ti törvényen felül álltok... épp most adtátok a tudtomra. Ráadásul nincs ellenvetésem az ellen, hogy még több időt töltsek ettől a helytől távol, így azt hiszem a dolog azon része, ami engem érint már eldöntetett. Engedelmetekkel... távozom. – döndülve csapódik az ajtó mögötte.
Néhány pillanatig csak merednek az ajtóra, majd rám.
Igen, láttam ám! A dühös szikrákat a szemekben, a haragot. Sőt éreztem is. Meg mintha… valakitől valami más is érződne…, gyengén, de lehet érezni… dejóneki érzés.
Hát, hogy csak úgy itt hagyhatott benneteket? Naná… jó neki, szerintem is.
Na, akkor… vagy torkotokra forrasztotta, amit még mondani akartatok? Eh.
- Tehát… ez annyit jelenti… - tér vissza rendíthetetlen nyugalmába a tanács feje. - … A feladatokban neked is részt kell venned Cassiellel… Ha megbízhatónak ítélünk, idővel egyedül is dolgozhatsz… Vele együtt dolgozol, nem vagy alárendelve… ahogy az emberek világában mondják, ő nem a főnököd. Ha betartod törvényeinket… nem lesz semmi baj. - A végén ez az enyhén atyáskodó hangsúly… kezdek kifogyni a készleteimből, ami a tárgyilagosságot és nyugalmat illeti.
Hmmm. Most kéne mondanom, hogy köszönöm, hogy megkíméltétek az életemet? Na, hát hogyne.
A kétszárnyú ajtó kinyílik. Úgy látszik, nem akarják megosztani velem a frissen hozott törvényüket. Rám vonatkozik…, de hát én csak egy kívülálló vagyok…, egyikükhöz se érek fel, ugye.
Bizonyára más megbeszélnivalójuk is van… tanácson belül. Vagy éppen ellenkezőleg… döntésük lehetséges következményeit vitatják meg majd.
Pökhendi, fennhéjázó banda.
Az ajtó alighogy csukódik mögöttem, pár lépés és egy folyosófordulat után valaki megállít.
- Ezt megúsztad!... De még ne örülj... Halandó! – köpi rám a szavakat szinte, szőke haja repked körülötte a dühtől.
Nem szólok, csak mosolygok, de láthatóan ez is éppen eléggé feldühíti.
Tudom a titkát…, de nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy ugyanahhoz az eszközhöz folyamodok, amit ő is alkalmaz. Egyébként is…, ha én tudom… csak idő kérdése és Cassiel is rájön. Hehe. Meghagyom neki ezt az örömöt. Felé sugárzott mosolyom egy pillanatra sem változik, üres, kifejezéstelen. Nem kapja meg azt a lehetőséget, hogy érzelmet tudjon leolvasni rólam.
Elsétálok mellette, elérem a lépcsőt. A két szárnyú ajtó ismét nyitva áll. Az ajtóban Raphael, kezében egy tekerccsel.
- Jó, hogy még itt talállak. – néz rám félmosollyal az arcán. – Íme az első közös feladatotok. – nyújtja felém a tekercset. – Add át Cassielnek, ő majd elmondja mi lesz a dolgod.
Heh. Tényleg fogalmuk sincs… nem tudnak rólam semmit. Mégis teljesen nyugodt szívvel hoztak döntés rólam. Miért nem lepődöm meg? Ehhh.
Pedig, ha valóban annyira félnek a bukottaktól…, talán nem ártana óvatosabbnak lenniük. Ezt a tekercset ellenük is fordíthatnám, ha… az lennék, akinek gondolnak… a likvidálásra ítélt gonoszt felhasználhatnám ellenük…
Bele sem gondoltak. Mert ugye ezt a nyelvet csak ők érthetik.
Biccent és ott is hagy. Az ajtók csukódnak, a folyosó üres. Tényleg…, miért pont a Tanács feje adta ezt át…, bárki mással továbbküldhette volna. Még mindig ennyire forrnak az indulatok odabenn? Hehe.
Szóval, feladat. Hát, nézzük csak.
Cirkalmas betűkkel, a papír alján még cirkalmasabb aláírással.
Földhöz ragadt szellemek öldösnek egy város melletti kisebb településen. Materializálódni akarnak, minden bizonnyal, azonban erejüket gyerekektől veszik.
Dátumok, koordináták…, ami még kellhet.
Ccccc… szalad ki a számon a ciccegés.
Ezeknek a felkutatásához… használhatom aztán igazán az erőmet. Megölni is könnyebb lenne őket… valami más módon, mint előzőleg azt a démont, karddal.
Mmm…, ez érdekes lesz.
Visszatekerem és elindulok kifelé.
A kertjük igazán felülmúlhatatlanul impozáns. Fák, virágok, cserjék, amik állandóan ontják magukról a virágokat. Hófehér márványszobrok, kövekkel díszített kavicsos kis utak, valahonnan víz csobogása.
A kert legszélén pedig ott ül, fekete kabátja szétterül körülötte. Üdítő színt hoz a virágok, fák halvány színei közé.
Vigyorogva lépdelek közelebb. Egészen mögé, majd ott megállok. Hiába vigyáznék, úgyis meghallana… felesleges ezzel fárasztanom magam.
- Nem úgy nézel ki mint, aki nagyon bánkódik a döntés miatt. – kezdek bele, a vigyort egy pillanatra se törölve le az arcomról.
- Nem az én életemről döntöttek... - mondja nekem, még a vállát is megrántja hozzá. Háh. Ezzel se lettél sokkal meggyőzőbb, de azért értelek. Most ne akarjak kérdezni…, van, ami jobb addig amíg az ember nem tudja, ugye. Különben is, jelen helyzetben… egy cseppet se változna semmi, ha kíváncsiságomnak engednék. Így is épp eléggé zajlik az élet, amúgy is.
-... eggyel több vagy kevesebb feladat.. mit számít az... – ha neked nem számít, nekem jó.
- Hoztam neked ajándékot. – nyújtom felé a pergamentekercset.
- Milyen kedves tőled. – veszi fel a faarcot ismét, leplezetlenül méreget, végül vérvörös tekintete belefúródik szemeimbe.
Átveszi, de nem néz bele. Oké, oké. Ő tudja…, nyílván azt se nehéz kitalálni neki, hogy ezúttal is elolvastam.
- Mi áll benne?- kérdezi, még mindig az arcomat fürkészve.
- Feladat. – vetem oda egyszerűen. Olvasni én is tudok, ő is. Vizsgáztatni akar, esetleg?
- Azt mindjárt gondoltam. – sóhajtja.
- Szellemek. Földhöz ragadtak… és most gyerekeket gyilkolnak. – leszek kicsit készségesebb.
Elködösült szemén látom, hogy ez benne is haragot gerjeszt.
- Remek. Mikor indulunk? – kérdezi tőlem. Heh…, még ő kérdez… ez… aranyos. Nagyra nőtt szemekkel nézek. Hát, honnan tudhatnám én azt? Egyébként is, az ilyen megbízások nem azonnal végrehajtandók?
- Jól van. Akkor menjünk. – töri meg a csendet, feláll, szárnyai szétterülnek a háta mögött a levegőben.
Mmmm… na neeem. Hol marad az élvezet? Munka, munka, munka… ejnye.
Háta mögé kerülök, szárnyai épp takarnak, tenyereimet kabátjára simítom, nem is kell nagy lökés neki. Zuhanni, majd nevetni kezd. Hmmm, ez a nevetés…
Egy szárnysuhintással érkezik ismét fel, de éppen csak annyira, hogy le tudjon magához rántani.
Vállába kapaszkodok. Belecsapódunk egy felhőbe, ami apró kis darabjaira esik szét a két test tömegétől, mindenünket vízzel hintve be. Haját felém repíti az erős légáramlat, míg az enyémet hátrafújja az arcomból.
Nyakamat elkapva, csökkenti a kettőnk közt lévő egyébként is meglehetősen minimálisnak mondható távolságot a nullára, fogait érzem ajkaimban.
A föld egyre közelebb van… és ő még mindig nem ereszt. Fogai után nyelve hívja játszani az enyémet, megérezve piercingemet vigyorog újfent.
Alattunk terebélyesedő sárga négyzet jelzi a föld lassacskán megérkezett. Izzzé… illetve mi.
Landolunk is bele a búzatáblába. Jobban mondva ő.
Harsány kacagás tör fel belőlem, miközben lemászom mellkasáról. Körülöttünk szárnyai alkotta formában lett élettelen minden.
Hajába keveredett szálat szedek ki, és nyújtom felé. Morogni kezd. Hih. Hát, pedig az idő nem alkalmas most erre, ezt neked is nagyon jól kell tudnod, ugye.
Az eső egyre jobban szakad…, eláztatva mindenünket. Ez… talán még előnyünkre is válhat, ami a keresést illeti.
- Merre induljunk? – faggat.
Na nézd csak, és akkor még én vagyok a kíváncsi… hih. Rám hagyatkozol… ennyire… ejnye!
Nah jó, mielőtt megint szemtelenségemnek adnék hangot, eszembe jut, hogy ártatlanokról van szó, gyerekekről ráadásul.
- Délnek. – felelem, feltápászkodunk mindketten a megadott irányt vesszük célba.
Kiérünk a búzatáblából, pásztázzuk az utcákat, szemmel és természetfeletti erőket is bevetve. Valami itt nem stimmel. Nem lehetséges, hogy direkt félretájékoztattak bennünket?
Ránézek. Hasonló gondolatok járhatnak a fejében.
De…, ha ezek rakoncátlan szellemek… Jut eszembe végre egy használható gondolat.
Temető...! Küldöm felé a gondolatot.
Homlokráncolva néz le rám. Nem érti.
Közelebb lépek, belekapaszkodok kabátja hajtókájába, így kényszerítve, hogy kissé hajoljon le hozzám.
Arcom egészen közelről fürkészi az övét, szám félmosolyra húzódik.
- Az emberek szerint boszorkány vagyok… emlékszel? – suttogom a fülébe, ujjaim közé hajtincsei keverednek.
Elengedem. – Keressük meg azt a temetőt… - végre használhatom képességeim azon részét, amit régóta nem tettem. Teszem hozzá gondolatban. Vagy meghallotta, vagy nem.
Ha nem fair alapon játszunk…, nekem is van még elsütni való kártyám a paklimban.
Megcsillan a lámpa fénye a szemeiben. Karon ragad, tovább megyünk.
A temetőt a város szélén találjuk meg. Elindulok a sírok között, lemarad valahol a hátam mögött.
Ha a dolgok így állnak…, nem az elkószált szellemek a legnagyobb baj. De haladjunk csak sorjában.
Gyereksír…, a dátum szerint egészen friss. Jó lesz, a célnak megfelel. Meglátjuk emlékszem-e még valamire.
Valahol itt van a hátam mögött, érzem…, de láthatóan valami egészen mással van elfoglalva.
Körüljárom a kis sírt, ami még tömve van szertartásról itt maradt, friss virágokkal.
Egy viszonylag éles kődarabbal berajzolom a szükséges runákat a sír négy szélére és közé, körnek megfelelően.
Hmmm, áldozat… Az embernél csak egy van, mi erősebb… Ha ez természetfeletti lényeké… az csak jobb… erősebb lesz tőle a varázslat.
Megfordulok. Kicsit távolabb áll, engem figyel.
- Van a kardnál kisebb fegyver is nálad? – érdeklődöm tőle.
Enyhén oldalra billentett fejjel méreget, haját borzolja a szél, esőcseppek díszlenek tincsein.
Nem, nem rituális öngyilkossághoz kellene, őt pedig úgyse tudnám megölni, ha akarnám se. Cikáznak fejemben a gondolatok, arcát látva, amitől vigyoroghatnékom lesz.
Sóhajtva nyúl be a kabátjába, majd egy pillanattal később egy tőr jelenik meg a kezében. Fekete, nem csak a markolata, a pengéje is, elborítják a nonfiguratív díszítések.
Igazán pompásan fest. Feltűröm az ingemet, alkaromhoz nyomom és hirtelen mozdulattal ejtek rajta vágást. A körhöz lépek, vérem cseppjeit hagyom a földre hullani. Amikor már csak két lépés hiányozna a teljes körből, ismét hátra lépek, megtörlöm a pengét.
- A te véred is kellene. – nyújtom felé a tőrt. Mindkét szemöldöke felszalad a homloka közepére. Hát neki egészen biztos sose volt szüksége efféle mágia használatára.
Elveszi a kezemből, a tőlem látott mozdulattal vágja fel alkarját, a pengére ken véréből, azzal visszanyújtja nekem.
Behunyt szemekkel koncentrálok. Rég elfeledettnek hitt szavak árasztják el tudatomat, halk mormolásba kezdek, testemből az energia csak úgy süvít a körbe. Vonza őket…, hiszen a varázslathoz használt vér a szokásosnál jóval erősebb.
Sötétszürke foltok cikáznak a szemem előtt, amikor kinyitom a szemem. Beérkeztek a körbe…, mind egytől egyig. A pengéről a vért a földre hagyom csepegni, az utolsó két lépést megtéve zárom be az ádáz gyilkosokat önként vállalt börtönükbe. Visítva feszegetik határaikat, ki egyikük se tud szabadulni. Ezért kellett az ő vére is. Hehe.
Te jössz. Suttogom a tudatába. Egy lépés hátra, de még így is lebegteti a körből áramló erő ruhámat, hajamat… elborítja tudatomat. Hiszen a kört a mágiához a saját véremből alkottam meg.
Dühös ellenállásuk egyre kétségbeesettebbé válik, magamban érzem a kör széléből… a vérből áradó növekvő ellenállást…, ami végül is belőlem árad. Elvégre az én vérem… én táplálom a varázslatot.
Fekete felhőfoszlányok formájában tűnnek el a körből, egyik a másik után, aki marad, egyre ádázabbul próbál védekezni… hasztalanul.
Az utolsó két megmaradt szellem, együttes erővel próbálja lerázni magáról az életére törő fenyegetést. Valami megmozdul bennem… egyre közelebb kerülök a küzdelemhez, tudatom annyira homályos, alig látom, mi történik körülöttem. Kitörni készülő erő…, nem tudom, vagy nem is akarom visszafogni… alávaló gyerekgyilkosok…
A következő percben pedig… késként vágódik ki belőlem… a természetfeletti energia…, ami nem az enyém… Az… , ami miatt a Tanács ezt a feladatot is rám sózta.
Tudatom tisztulásával, látásomat is fokozatosan sikerül visszaszereznem.
Úgy nézek körül, mintha nem is itt lettem volna az elmúlt néhány percben, Cassiel pedig úgy bámul, mintha sose látott volna még előtte.
Legszívesebben megkérdezném mi történt, miről maradtam le. Félrefordított fejjel nézem őt, kíváncsiság tükröződik szemeimben. Vállrántással intézem el.
Boszorkány vagyok elvégre. Íme egy varázslat a régi idők emlékére. Kicsit több energia szabadult el, mint kellett volna… és talán nem kellett volna ilyen módon eltennem azt a kettőt láb alól, ahogy az emberek mondani szokták… lehet, hogy ez még számukra is kegyetlenségnek hatott. Még tőlem is.
Elfordulok tőle, hagyom hogy rendezze gondolatait. A varázslat nyomait tüntetem el.
- Remélem jól vizsgáztam… a Tanácsotok szerint is… Legközelebb talán, pontosabb útmutatót is kaphatok, majd. – fordulok felé, amikor végeztem nyomaink eltüntetésével.
Villognak szemeim, de nem engedem dühömet kitörni. Szükségtelen. Végül is a dolog meg van oldva…
Az eső közben elállt a szomjas föld sáros pocsolyákban gyűjtötte össze az el nem nyelt felesleges vizet.
Az utolsó lehulló cseppek, ezüstös fényt szórnak elázott hajából.
Erős kar csapódik derekamnak, víz fehérré változtatta az ezüst hajtömeget, a feltámadó szél arcomba fújja tincseit.
Vizes ingemen keresztül érzem ujjait, tenyerét vállamon. Nem akarok a szemébe nézni, mégsem tudom kikerülni… mágnesként vonz a tekintete. Aztán rádöbbenek, hogy most bizonyára úgy viselkedek, mint egy ártatlan szégyenlős kislány. Hahotázás tör ki belőlem, noha pontosan tudom, nem épp a megfelelő helyen és időben.
Vérszínű szemei megtalálják az enyémeket… bennem reked a kacagás… lassan magamhoz térek. Olyan nyugalom száll meg, amit talán sosem éreztem eddig életemben.
De különös…, a halálangyalnak nem ilyen hatással kéne rám lennie…
- Menjünk innen. – hangzik halk összefoglalása a történteknek.
Ahogy egyre magasabban lebegünk a város felett a levegő, úgy válik egyre csípősebbé az idő körülöttünk. Visszaérünk a város másik felére, majd elhagyjuk a búzatáblát is. Még mindig csak emelkedünk.
Várjunk csak… hova megyünk?... Arról szó sincs, hogy én oda visszamenjek… most. Világosan értésemre hozták, hogy semmi keresnivalóm köztük. Félretájékoztattak, szándékosan életveszélybe akartak kényszeríteni…
Menjen csak Cassiel egyedül. Számoljon be, tegyen jelentést, vagy mittudomén hogy nevezik ezt ilyenkor. Nem is érdekel. Én hazamegyek… és veszek egy kiadós fürdőt.
Gondolataim tombolása után elszakítom magam tőle, pillanatra zuhanni kezdek… erős koncentrációt követően házam kertjében, az ajtó előtt állok. Végre! Rögtönítélő bíróság és számonkérés nélkül. Egyedül csak én… az egész házban.
Kád… melegvíz…, gigantikus illatos habok. Máris jobb valamivel. A konyhából kerítek mellé egy jó adag marcipános- konyakmeggyes bon-bont… és viszek magammal valamit inni is.
Sokkal jobb érzés, tényleg.
Fogynak a bon-bonok… a pohár is lassan üres lesz… idegeim visszaállnak kiindulási pontjukra. Minden oké.
Mikor legközelebb feleszmélek a víz már majdnem teljesen kihűlt. Elaludhattam.
Befejezem a fürdést, kilépek a kádból, törölközni kezdek.
Hirtelen éles fájdalom hasít a hátamba. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak a mosdókagyló szélébe.
Ha azt akarják mondani…, hogy ott se kell lennem…, ha akarnak meg tudnak büntetni… Hát…, fájdalommal nem érnek el semmit sem.
Hosszú percek telnek el… a fájdalom mérséklődik, majd teljesen megszűnik. Derekamra tekerem a törölközőm, igyekszem úgy fordulni, hogy láthassam a hátam a tükörben.
Hmm. Kétoldalt a lapockámon, két kiterjedt fekete folt éktelenkedik, elcsúfítva egyébként foltmentes bőrömet.
Hát, ezt aligha foghatom arra, hogy meg akartak regulázni. Kötve hiszem, hogy akárki is örülne ennek… Közülük. Bár…, éppenséggel én magam se mondhatnám, hogy kitör az öröm.
Megpróbálom a kezem hátratenni, a széleit sikerül megérintenem a foltoknak. Semmi dudor vagy hasonló…, csak két lapockát elfoglaló fekete folt.
Lehet, hogy csak arról van szó, hogy… a bukott angyal ereje megtalálta helyét a testemben.
Miért reménykedek ennyire? Miért akarok annyira egy olyan világhoz tartozni, ami egész életemben kivetni próbált magából…?
Nem mintha a másik világ befogadna, ugyebár.
Ah, fene essen az egészbe! Nem fáj, csak szépséghiba…, csak az láthatja, akinek hagyom megnézni fedetlen hátamat!
Hoppá! Valóban! Mintha mostanában erre nem is lenne lehetőség…
A szobába beérve, kiveszek egy fekete pólót és boxeralsót. Pedig nem nagyon szeretek ruhában aludni. Általában.
Magamra rántom, és bebújok a sötétlila ágyneműk közé. Fejem belemerül a párnák zuhatagába,… és már alszom is.
Kinyílik a szemem, aztán visszacsukódik. A reggeli… vagy délutáni… nap adja a szobába a szűrt fényt. Minden csendes. Légvétel be, majd kifújás. Behunyt szemekkel nyújtózkodom, magam elé húzom lábaimat, a takarót mellkasomra igazítom, fejem visszaejtem a puha párnába.
Kellemesen hűs szellő áramlik be valahonnan a szobába.
- Hát itt vagy! – nyitom ki a szemem. Élveteg vigyorral találom magam szemben, az ággyal szemben lévő karosszékből tekint le rám. Bájvigyora arra enged következtetni, itt volt már az előbb is… csak nem figyeltem fel rá.
- Megint feladat? – kérdezem, bár megmozdulni nem nagyon van kedvem. Hosszú egyenkabátja a szék háttámlájára van terítve. Hát… akkor… itt lehet már egy ideje, valóban. Egyszerű fekete nadrágot és sötétszürke inget visel, szárnyai ezúttal sehol sincsenek.
Heh… nézte, ahogy alszom? Ha munka lenne, akkor bizonyára felkeltett volna…, és most észrevenném a tekercset is.
- Netán… a tegnap este… következményei…? – faggatom.
Felemelkedik a székről, egy lépéssel az ágynál terem, egyik térde mellettem fúródik az ágyneműbe.
Ezüst haja betakar engem… és a párnákat is mellettünk, arca egyre közelebb ér az enyémhez.
- Elfelejtetted…, hogy nekem kell figyelnem rád?... Akkor jövök…, amikor csak kedvem tartja...! – mondja egyenesen a fülembe, aztán érzem nyelvét nedves csíkot hagy fülkagylómon, nyakam oldalán.
Csillapíthatatlan nevetés tör fel belőlem, kezem hajába temetem.
Nem gondolok semmire, pedig agyam küszködve akarja tudomásomra hozni, hogy bizony nagyon is kéne…, ha máskor nem… most… vagy legalábbis, kicsit később…
De agyam már elszakadt érzékeimtől, ahogy hajának illata töményen elborít…, ajkait, nyelvét érzem…
Valahogy… olyan furcsa érzés. Furcsa… jó…
Mikor mellettem van… nem érzem szörnyetegnek magam... Nem kell attól félnem, hogy kárt teszek benne… Teljes mértékben önmagam lehetek, és ez cseppet sem riasztja meg őt, mint ahogy ő sem engem. Vértengert idéző szemei örvényként szippantanak magukba…
Kívánom…, még mindig. Elképesztő…
Kezeim sötétszürke ingének gombjaival babrálnak… Grrr… Mi ez a hirtelen jött óvatosság? Jut eszembe, ahogy ujjaim a gombok között hozzáérnek bőréhez és ő felhörög. Gallérjánál ragadom meg két oldalt, s szétrántom az anyagot. Hmmm. Így már sokkal jobb.
Ujjai bekúsznak pólóm alá, egy mozdulattal csúszik át a fejem az egész.
Nyelve találkozik az enyémmel. A nevetés már megint ingerel. Fogaimat beleeresztem nyelvébe, minek hatására fémes íz szalad szét ízlelőbimbóimon.
Véres nyelvvel hagyok nyakán, kulcscsontján csíkokat. Keze, ujjai, mellkasom bőrén érződnek, egyik ujjai beleszalad köldökömbe.
Lábaim csípője köré csavarodnak, egyik kezem fejbőréig jut fel hajtincsei nyomán. Úgy dobom a párnák közé, hogy közben lábaim nem veszem le csípőjéről. Tekintetem arcát fürkészi, mosolyom egyre szélesebb. Megnyalogatom felső, majd alsóajkát is, kezem közben hasának természetfelettien lágy bőrét ingerlik.
Egyszerre érünk a másik nadrágjához. Amikor megérzem kezét a nadrágomon éppen abban a pillanatban, mikor én is rátalálok a megoldásra, hogy az idegesítő darabból kihámozzam végre…
Lila szemeim megtalálják az övéit, halk nevetés kezdi rázni vállaimat, amit egy pillanattal később, az ő mélyről jövő hahotázása kísér.
Nadrágja egy pillanattal később bokájáig szalad, ahonnan két apró mozdulattal kerül le helyet találva magának a karosszék és az ágy között a szőnyegen.
Combja külső felén húzom végig tenyereimet, lentről felfelé, míg végül megérzem csípőcsontját ujjaim alatt.
Hasának puha bőrébe eresztem fogaimat, elidőzök ott egy kicsit, apró sötét foltot hagyva, ami aztán kis idő múlva úgyis eltűnik, nyomtalanul.
Kezem ezenközben rátalál merevedésére, kissé megszorítva kezdik ujjaim kényeztetni legérzékenyebb testrészét.
- Rrrr… - hallom a méltatlankodást és már érzek is egy rántást a hajtövemnél, majd testem becsapódik a párnák közé, egy másodperccel később pedig már én is, deréktól lefelé is meztelen vagyok.
Vállamba harap, érzem nyelvével nedvesíti be bőrömet. Mellkasom, hasam bőrét veszi célba, beférkőzik lábaim közé, csípőmet, combjaimat támadja.
Kezem lemerül hajában, ujjaim hátát markolják, tincseivel testét csiklandozom.
Ki tudja mennyi idővel később, zihálva, kifulladva borítja be egész testemet az övével. Legördülve rólam felhúzott szemöldökkel méreget.
Hmmm. Neki is eszébe jutott, akkor…, ezek szerint. Miért nem tiltakoztam…
Hehe. A változatosság gyönyörködtet, nemdebár?
Hát igen.. nincs olyan hogy egyszer vétkezik valaki, ha már a bűn ösvényére lépsz.. onnan nincs visszaút..
Arggh mégis milyen fennkölt ostoba beszéd ez? Ki nem szarja le, ha egyszer élvezem?
Kinevet, én pedig nevetek saját magamon, amiért immár sokadszorra esem ugyanabba a hibába. De nem tehetek róla... mikor ez a „hiba” olyan csábító...hogy nem tudok neki ellenállni...
A vízcseppeket eltünteti rólam... nagy részük az erejétől és az enyémtől.. magától tűnik el nyomtalanul... ami véletlenül az útjába kerül egyszerűen lenyalja rólam, fogai a bőrömbe mélyednek közben. Borzongva sóhajtok fel és az ajkaira vetem magam.
Lecibálja rólam a nadrágot, bele-bele vigyorogva a csókba ahogy megérzi a kezem a sajátján.
A puha ágyat érzem a hátam alatt ahogy immár meztelenül landolok rajta. Eszméletlen.. már megint.... ezt nem hiszem el...
Tekintetét érzem az arcomon... lila szemei az őrületbe kergetnek... annyira elsötétül a tekintete, hogy szinte nem is látok semmit...csak az őt emésztő tüzet.. a dühös lángot, amivel meg készül égetni.. a baj csak az, hogy sebezhetetlen vagyok... és ezt ő is tudja..
Beletúrok a hajába... fogaim az ajkait harapják..miközben egy rántással megszabadítom a nadrágjától. Összevizeztem..ehh annyi baj legyen. Hátradöntöm az ágyra.. amire az előbb engem lökött le.. hatalmas lendülettel...
Nyelvem végighúzom a kulcscsontján... végigkóstolgatom a bőrét. Felnyög ahogy ágyékom a combjához ér..
Vigyorgok.
Ez tetszik? Igen? Nekem is... hidd el...
Látom rajta hogy ez feldühítette... nem szereti ha rajta szórakozom...de ha egyszer annyira... hehehehe...
Hajam minden egyes szála az égnek mered..ereje végigcikázik a bőrömön.. magamban érzem azokon a részeken ahol összeér a bőrünk. Mintha csak víz lenne ami feltölt engem mint egy száraz a szivacsot. A bökkenő csupán az.. hogy ettől neki nem lesz kevesebb ereje... nagyon érdekes...
A hajamba temeti az arcát.. kéjes nyögését hallom a fülem mellett..
Szerintem maga sem tudja minek akar ellenkezni..csak a vicc kedvéért.. vagy ennyire jól szórakozik azon hogy eljátssza hogy nem .. nem kapom meg...
Dehogynem..
Ezt már te is tudod.. régen.. és egyébként is... nem én kezdtem ha jól tudom...
Felmordulok ahogy keze hozzáér az ágyékomhoz. Ezt most direkt csinálja vajon? Nem akarod hogy józanul tudjak gondolkozni? Nos.. akkor jó úton haladsz..
Számhoz érnek az ajkai, érzem a marcipán ízét a szájában...mmm...arhhgg..
Basszus ez engem nem nyugtat meg...
Hörögve harapok a nyelvébe ahogy összesimul a testünk. Bűnös mi? Hát akkor most figyelj Isten ha egyáltalán létezel még..
Ujjaim a bőrébe markolnak, megragadom a csípőjét. Felkacag. Rajtam röhög vajon.. vagy csak eszébe jutott valami?
Őt ismerve megint megtalálta a módját hogy hogyan húzzon fel előbb utóbb.
Ilyenkor szeretnék a fejébe látni... és nézni ahogy eltűnnek a fejéből a józan gondolatok...egyik a másik után. Mint egy teleírt tábla amit tisztára törölnek... úgy írja felül a szenvedély az én fejemben is gondolatokat.. és a végén már nem marad semmi.. csak a sürgető vágy... mert akarom... mert ahhhmm... ez annyira jóóhh...
Egyetlen mozdulattal hatolok belé, arcomat a nyakába temetve szakad ki belőlem egy mély nyögés...
Ahhh...ez.. eszméletlen... megihhntt..
Mintha csak provokálni akarna.. úgy mozdul meg... én pedig úgy érzem az eszemet vesztem. A hajába temetem az arcom, nyelvem a fülét rajzolja körbe..
Alig kapok levegőt... de ahogy gyorsul a tempónk..egyre kevésbé érdekel...
Repülök... a felhők elhúzódnak az utamból..mintha félnének hogy átgázolok rajtuk. Hosszú hajamba belekap a szél, ezüst tincseim repülnek utánam.
A kapuban egy szó nélkül viharzom el az őrző mellett, aki tátott szájjal bámul utánam.
Mielőtt a keresésére indulnék beszélnem kell a Tanáccsal, de persze ahhoz előbb át kell öltöznöm... ugyanis a ruhámon szinte egy épnek mondható gomb sem maradt.
A szobámban pár pillanat alatt lecserélem a ruhákat, majd a nagyterembe indulok.
Mikor befordulok a folyosón veszem csak észre azt ismerős fehér foltot az ajtóban. Össszeszűkült szemmel mérem végig.
Vigyorog.
Ezek szerint elkéstem.
Kifejezéstelen arccal mérem végig.. alig bírom elrejteni az undort ami süt a tekintetemből.
-Mondd csak ki hogy győztem. - vigyorog rám még szélesebben. Na ebből elég.. most szakadt el a cérna. Felé kapok és hosszú haját megmarkolva tépem meg, húzom magam felé a szőke tincseket.
Sziszegve rezzen össze, ujjai összezáródnak a csuklóm körül. Éget az ereje...de nem zavar... nem árthat nekem.. ő is tudja...
-Mert ha nem mit csinálsz? Ugyanannyi hatalmad van mint nekem... nem tudsz megölni... te is tudod..
Elkezdem húzni a haját lefelé, kénytelen engedni ha nem akarja hogy kitépjem. Magamban vigyorogva figyelem.
Aztán kinyílik az ajtó, és kénytelen vagyok elengedni.
Egy hangot hallok ami azt kéri hogy menjek be. Én?
Ellököm magamtól, neki a falnak. Még idejében sikerült lefékeznie az esést a szárnyaival, és dühösen villogó szemeivel figyeli ahogy belépek az ajtón.
Ő éppen kifelé tart, elmegy mellettem, én pedig csak egy futó pillantást tudok vetni rá. Fortyogó düh a nyugalom álarca mögött.
Miről maradtam én le...???
***
Egyszerre tizenkét tekintet szegeződik rám.. remek.... de szeretek a középpontban lenni.... -sóhajtom bosszúsan.
Kifejezéstelen arccal állom a tekintetüket, látom hogy egyesek összesúgnak, kicsit sem érdekelve őket hogy remekül hallom amit mondanak.
-Nem gondolod hogy felesleges suttognod úgyis meghallom... Ramiel...? - vetem oda neki gúnyosan.
Dühösen húzza el a száját, és mikor társa megböki az oldalát, morogva kér bocsánatot.
Raphael-re függesztem a tekintetem, ő pedig lassan bólint.
-Ha jól tudom te voltál aki felfedezted őt. A te véleményedet még nem hallgattuk meg. - mondja lassan. Hangja nyugodtan cseng, mint általában.
-Az én véleményemet? - húzom fel a szemöldököm. - Hiszen már döntöttetek. Semmit sem változtat én mit mondok.
-Te is tudod hogy ez nem igaz. A rangod folytán ha ellenzed a döntésünket akkor az semmit sem ér.
Vétójog. Igen tudom. Minden főangyalnak van. Gabrielnek is. Épp ezért nem ér semmit ez az egész.
-De hiszen tudjuk hogy ő elfogult ebben a témában. - kiabál be az egyikük, egy légies alkatú szőke hajú angyal. Nocsak.. ő meg kicsoda...? Még nem láttam.
Rávillantom vörös szemeimet, mire ijedten rezzen össze.
-Nem gondoljuk hogy ostobaság egy olyan személytől kérdezi hogy szolgáltasson igazságot, aki maga is Isten átka alatt él? - teszi hozzá egy másik.
Na ez aztán már...
Kát szárnycsapással melette termek és felugrok elé az asztalra. Fehér köpenyébe markolva emelem fel, hogy úgy lóg a kezeim közt mint egy rongybaba.
-Mit tudsz te erről? Fogalmad sincs miket beszélsz! - sziszegem az arcába dühösen.
-Cassiel... tedd őt le. - hallom Raphael hangját. Elengedem a grabancát, mire visszazuhan a székre, az pedig feldől vele. Néma csönd van, majd Raphael újból magához ragadja a szót.
-Kérek mindenkit hogy nyugodjon meg és gondolkodjon racionálisan.
Hát ezen nevetnem kell... komolyan..
Leugrom a hatalmas asztalról és az elejéhez sétálok.
-Akkor most kihirdetem az ítéletet. -emelkedik fel a székéből. Szárnyai a földet söprik ahogy megmozdul. Dühösen fűzöm karba a kezeimet.
Int az ajtóban álló angyaloknak hogy nyissák azt ki.
Ahogy elsétál mellettem csak futólag pillant rám, látom hogy kíváncsiság csillan a szemeiben. Hihetetlen hogy ilyenkor sem látni rajta félelmet. Vajon mi a titka?
Az ezüst mintákat bámulom a kabátom ujján. Elegem van ebből az egészből. Az egész kísértetiesen hasonlít arra amikor engem elátkoztak. Szinte már nem is emlékszem milyen voltam előtte.. mikor még nem mocskolta be ennyi vér a kezem.
A többiek is felállnak, egyik a másik után. A sok fehér ruhás között kisértetiesen festhetek én.. feketében.. mint valami halálmadár.
-A Tanács hosszas mérlegelés után úgy döntött... - fordul felé az angyal egy pergamennel a kezében. Néma csönd.. még a lélegzetemet is hallom... mi ez itt? Hatásszünet.
-... hogy amíg nem jelentesz közvetlen veszélyt egyik világra sem.. nem tesz lépéseket az irányba hogy eltávolítson.
Sóhajtva fújom ki a levegőt.
Most miért könnyebbültem meg? Hiszen őket ismerve mégcsak most jön a java.
Látom hogy éppen szólásra nyitná a száját, mikor az asztal másik felén megszólal egy másik angyal.
-Mindazonáltal nem engedhetjük hogy valaki ilyen hatalommal szabadon járjon-keljen az emberek között... ezért... ilyen egyszerűen nem engedhetünk szabadon.
Raphael mérgésen villantja rá a szemét.
-Köszönöm Uriel... - szerzi vissza szót. - Egyszóval... mivel nincsenek törvényeink a hozzád hasonlóakra így nem ölhetünk meg ilyen indok miatt... ezért a Tanács úgy határozott hogy megbízza azzal Cassiel-t hogy figyeljen rád.
Mi???? És erről nekem miért nem szóltak???
A döbbenet ami kiült az arcomra nyilvánavalóan elárulta neki hogy én is most hallom először ezt a dolgot.
Ez az aztán...
-Ez azt jelenti.... -folytatja mit sem törődve számonkérő tekintetemmel. - ...hogy bár nem vagy köteles engedelmeskedni... de ha a Tanács úgy rendeli.. neked is rendelkezésre kell bocsátanod az erődet. És ha Cassiel úgy látja hogy a viselkedésed a bukottak irányába fordulna.. vagy olyan dolgot követsz el amit törvényeink tiltanak.. akkor természetesen ugyanúgy fel fogunk lépni ellened mint bárki más ellen.
Hát ez remek.. és nekem mikor szándékoztatok szólni?
-És örülj hogy ennyivel megúsztad.. - szól az egyik közbe.
-Hallgass Xaphan... - szól rá Raphael dühösen. - Nem adtam szót neked!
Az említett bosszúsan fordítja el a fejét.
-Azt hiszem nekem is tartoztok egy magyarázattal akkor már... - fordulok felé.
-Mivel te amúgy is annyi időt töltesz a földön.. megkockáztatom hogy a főangyalok közül talán a legtöbbet.. az tűnt a legideálisabbanak ha téged bízunk ezzel a feladattal. - hallok egy hangot a bal oldalamról.
Seraph.. a Tanács harcos üdvöskéje... azt mesélik talán még nálam is jobb harcos... na azt azért megnézném...
Kizárt hogy le tudna győzni...
-Elbűvöl a logikátok. - vetem oda neki ridegen. Most mit panaszkodjak. Eggyel több vagy kevesebb feladat.. és ez még mindig jobb mint bármi amit kaphatott volna.. vagy akár én..
Azért be kell valannom örülök hogy nem kell megölnöm. Ezen elmosolyodom.
Gabriel nem fog örülni. Nagyon nem.
Főleg hogy akkor ez azt jelenti hogy büntetlenül tartózkodhatok a közelében. Hiszen nekem kell „figyelnem rá”. Ajajjj ... - kuncogok magamban. Ha ezt meghallja őrjöngeni fog azt hiszem.
-Azért én hozzáfűznék még valamit... -hallom meg a hangját hirtelen. Nahát.. csodálkoztam hogy eddig hallgatott. Őt ismerve.. a Tanács nem teszi zsebre amit kap. - ... érdekes a felfogásotok a dolgokról. Olyan vagyok akire elméletileg nincs törvényetek... mégis el akarjátok hitetni velem hogy még kegyesek is voltatok...velem.. ez kedves...
-Ez arcátlanság... még te beszélsz... - kiabál közbe az egyikük.
-Örülj neki hogy még élsz!
-Nyomorult ember!
-Fejezzétek be. - inti csendre őket Raphael. - Juliennek igaza van. Eddig nem voltak törvényeink a hozzá hasonlóakra, ezért alkottunk most egyet. - emeli fel a kezét amiben a pergamen van.
Hát igen. Gondolhattam volna. Hangosan felnevetek. Érzem hogy minden szem rám szegeződik.
-Ez annyira jellemző rátok. - vetem oda nekik azzal hátatfordítok és az ajtó felé veszem az irányt.
-Hová mész..?? Még nem fejeztük be! - kiabál rám az egyikük.
-Dehogynem. - vetem oda neki a vállam fölött. - Hiszen ti törvényen felül álltok... épp most adtátok a tudtomra. Ráaádul nincs ellenvetésem az ellen hogy mégtöbb időt töltsek ettől a helytől távol, így azt hiszem a dolog azon része ami engem érint már eldöntetett. Engedelmetekkel... távozom. - felelem olyan marú gúnnyal, hogy egyesek már fogukat csikorgatják dühükben.
Gabriel gyanakodva figyeli vigyorgó arcomat. Nem szólok semmit, csak sejtelmesen rámosolygok és elsétálok mellette.
Odakint a kertben elgondolkozva sétálgatok a hófehér márványszobrok között. Angyalokat vagy szenteket ábrázolnak... olyanokat akiket a világ úgy ismer mint jótevőket. Vajon mi történne ha megtudnák hogy azok akikre felnéznek ugyanolyan bűnös lények mint ők maguk?
Egy közeli fa leveleit fújja felém a szél... szirmokkal fűszerezve. Itt mindig virágzik valami... mintha örök tavasz volna. Mekkora szemfényvesztés.
Épp csak hozzáérek a fa ágához, már el is hervadnak a virágok és elszárad az ág.
Kifejezéstelenül fordítom el az arcom tőle, azzal továbbindulok.
A kaput most nem őrzi senki, biztosan éppen most van őrségváltás és az újak még nem értek ide.
Leülök a kőpadkára és lenézek a mélybe, ahol a viharfelhők úgy kavarognak mint a zavaros víz.
Innen csak egy lépés a mélybe.. egy lépés és már zuhanok is a földre. Furcsa hogy sokkal jobban érzem magam odalent.. mint itt az enyéim között. Pedig én voltam az, aki az emberek halálát akartam.
De unalmas lenne nélkülük az élet..
Lépéseket hallok a hátam mögül, majd egyszercsak megszűnnek. Itt áll a hátam mögött.. érzem... ereje csak úgy bizsergeti a gerincem.
Leül mellém, érzem hogy engem néz, nem állom meg a vigyorgást.
-Nem úgy nézel ki mint aki nagyon bánkódik a döntés miatt. - veti oda nekem. Felé fordulok.. látom hogy vigyorog. Remek.. megint kezdi.... -sóhajtok.
-Nem az én életemről döntöttek.. - felelem nyugodtságot tettettve. Az igazság viszont az, hogy már azóta nem vagyok az, mióta rájöttem hogy itt van. -... eggyel több vagy kevesebb feladat.. mit számít az... - teszem hozzá az érdektelent játszva. De nem megy eléggé.
-Hoztam neked ajándékot. - vigyorodik el még szélesebben.
-Milyen kedves tőled. - felelem, elnyomva a kitörni akaró „Jééé micsodát?” kérdést. Tekintetem végigsiklik rajta, alulról fölfelé, hogy csak a végén akadjak össze az engem figyelő lila szemekkel.
Átnyújt nekem egy feltekercselt pergament. Hát ez semmi jót sem jelenthet. Munka minden bizonnyal.
Nem nyitom ki, továbbra és őt figyelem.
-Mi áll benne? - kérdezem. Tudom hogy elolvastad, akkor nem néznéd az arcom ilyen várakozóan hogy mit fogok szólni. Szóval mesélj! Gyerünk...
Átszalad egy mosoly az arcán.
-Feladat.
-Azt mindjárt gondoltam.
-Szellemek. A földön ragadtak.. és most gyerekeket gyilkolnak.
Brr.. mindig utáltam a dühös, testtelen lelkeket... annyira belelátnak a gondolatokba és az érzésekbe amennyire egyik lény sem. Ráadásul elpusztítani sem valami könnyű őket.... hogy a felkutatásukról ne is beszéljünk.
-Remek. -sóhajtok bosszúsan. - Mikor indulunk? - nézek rá kérdőn. Nem szól semmit továbbra is engem néz.
-Jól van. - állok fel a márvány lépcsősor aljáról. - Akkor menjünk.
Kitárom a szárnyaimat, de mielőtt még bámit is tehetnék, meglök és átesem a kőpadkán.. egyenesen a mélybe.
Hangosan felnevetek... háttal zuhanok lefelé, látom hogy vigyorogva néz utánam. Aztán egyetlen szárnycsapással felfelé lököm magam, és a ruhájánál fogva magam után rántom.
Nem is próbálja megvetni a lábát, egyszerűen hagyja magát lerántani. Arca csak pár centire van az enyémtől... a szél pedig felfelé repíti a hajamat ahogy háttal egy felhőbe zuhanunk. Brr...ez hideg....
Kezei megragadják a vállamat, vigyorogva nézek szembe vele. A szél kifújja a haját az arcából, különös színű szemeit most premier plánban láthatom. Hát ez komolyan... nevetnem kell..
Megragadom a nyakát és lehúzom magamhoz a fejét.. az ajkaiba mélyesztve a fogaimat.
A föld már vészesen közeledik.. de én még mindig nem engedem el. Érzem a szelet.. vízcseppek csapódnak az arcomba.. esik... remek...
Nyitott szárnyaimmal fékezen az esést..de ez nem elég.. ígyis hatalmas erővel csapódok a földnek, egy búzatábla kellős közepébe, vagy öt méteres körben letarolva a termést a szárnyaimmal.
Ő pedig a mellkasomon trónolva nevet harsányan.
Gabonakörök... hehehe na igen...
Felkönyökölök, ő pedig az arcom felé nyúl.. kihúz a hajamból egy sárga kalászt.
Bosszúsan mordulok fel.
Az eső hatalmas cseppekben csorog az arcán.. néhány csepp még könnynek is elmenne ha nem látnám hogy hogy vigyorog közben.
-Merre induljunk? - kérdezem. Ha már olyan jól megnézte azt a megbízást.
-Délnek. - feleli és leszáll rólam. Leporolom magamról a kalászokat és füvet. Ő persze olyan mintha mi sem történt volna vele.... nyoma sincs rajta a találkozásnak.. legalábbis a ruházatán...
Bólintok.
A földnek ezen a részén...amerre elnézek..dél felé éppen most megy le a nap. Fénye vörösre színezi a búzatáblát és az ég alját.
Merőn nézem, egyikünk se szól egy kukkot se. Szerintem nem is szükséges szóljak, a tekintetemben benne van minden. Ez lenne a düh? Vagy…, csak azért érzem ezt, mert tudom, hogy mások döntöttek a sorsomról?
Itt állunk a folyóparton…, az előbb még egészen máson gondolkodtam volna…, annak örömére, hogy sikerült egy újabb szörnyeteget visszajuttatni eredeti rendeltetési helyére…, erre most…, csak arra tudok gondolni, hogy…
Ehhh, elvesztem vérvörös szemeiben…, a gondolataim is vértől csatakosak menten. Pedig, igazából…, tőle független eseményekről van szó. Nyílván azért nem szűnt meg dühe neki sem.
- Elmondok mindent oké…, de nem itt… - szakad ki belőle egy mély sóhajt követően.
Ehhh…, igaza van…, a beszélgetést azt nem itt kell elintézzük…, mást el tudtam volna képzelni a folyóparton, ezt valahogy nem.
Még jó, hogy a hazajutásnak gyors módját teszik lehetővé a szárnyai. Az esti csípős levegő
kiszellőzteti a fejemet annyira, hogy ne akarjak veszettül tombolni, amint földet érünk.
Ehelyett ott hagyom, mikor eszembe jut, hogy van sokkal jobb módja is annak, hogy megnyugodjak. Marcipán. Méghozzá csokis bon-bonos formában. Az kell nekem. Most mindenképpen használni fog megtépázott idegeimnek.
Mmmm, igen, ez jó…, máris nincs gyilkolhatnékom mindenáron.
Végre ő is beér a konyhába. Csöpög mindenéből a víz. Ha most nem akarnám annyira hallani, amit mondani fog, akkor azt mondanám… irtó jól fest így, hehe.
- Nem tévedtem nagyot mikor nemrég azt mondtam, hogy bukott vagy. Elméletileg teljes képtelenség hogy ez hozzád hasonló létezzen… most mégis megtörtént. Gabriel szerint a vér szerinti apád egy angyal volt, akit száműztek a pokolba. Hogy ebből mennyi igaz azt nem tudom..., de a bizonyítéka most is ott van benned. Az ereje...
Kezd bele a számomra hőn áhított magyarázatba készségesen.
Hmm, az apám. Említenie is bőven elég ahhoz, hogy édesség ide vagy oda, újra indulatba jöjjek! Azonkívül, hogy megszülettem és ugye érthető módon nemzésemhez szükségeltetett…, bosszúságon kívül nem nagyon okozott mást nekem. Most meg még ez is. Bizonyára ez a magyarázata annak, hogy élete utolsó idejében olyan figyelmes volt velem. De végül…, csak megölték… és… hmmm, talán éppen ő volt az. Honnan tudhatnám.
Azonban az sokkal érdekesebb, hogy most mi fog történni. Nem úgy tűnt, mintha beérné a felismeréssel… folytatása kell legyen az ügynek, nyílván.
- És ennek biztosan vannak következményei is… rám nézve. – vetem fel a kérdést, mikor az első falat marcipán eltűnik a számból.
- A tanács dönt a sorsodról. Ha úgy ítélik meg, akkor meg kell öljelek. – feleli rögtön. Fel s alá járkál a konyhában, vissza-visszanézve rám.
Meg kellene öljön a parancsukra. Ez igazán... Nem mintha vágynám a saját halálomat, ugye.
- Hát ez remek. Akkor most reménykedjek a társaid jóságában? – mélázom újabb bon-bont rágcsálva.
- Nem. Rázza a fejét rögtön indulatosan. Nocsak! Csak nem… felszalad a szemöldököm. Ez vajon mit jelenthet.
- Hát, akkor?
- Szembeszállsz velük. Gabriel kicsinyes bosszúból akarja, hogy meghalj... a legnagyobb öröme akkor lenne, ha még ráadásul meg is parancsolhatná nekem, hogy én tegyem. De ha nem sikerül ellened hangolnia a Tanácsot, akkor egyedül maximum a méreg eheti… hacsak nem próbál a saját kezével megölni majd. – vezeti le hangosan gondolatait, vicsorog is közben, tényleg nem ura ő sem egészen magának, ezek szerint.
Hümmm. Ez többféle érdekes kérdést is felvet. Kicsinyes bosszú…, na de ellenem…, amikor néhány nappal ezelőtt még azt sem tudta, hogy létezem. Hogy ellene bosszú…, azt el tudom képzelni. Na és, ha a Tanács mégis életben hagy…, megpróbálná megtenni saját maga…, szembeszállva velük…, saját magát is kockáztatva ezzel? Nem létezik, hogy én ilyen fontos legyek. Valami… indoka kell legyen.
- Milyen kedves… - mondom ki hangosan. Nem adok szavakat gondolataimnak, egyelőre felesleges, még nem tudok mindent.
- Tudnod kell, hogy amitől a Tanács legjobban fél azok a bukottak. Mert eddig minden gondot ők okoztak odafönt. És a tény hogy te egy ilyennek a leszármazottja vagy… nem fogja a jó irányba billenteni azt a bizonyos mérleget.
Na, ugye, hogy nem tudok még mindent! Heh…, rajtuk kettőjükön kívül ugyan egyetlen angyalt sem ismerek, de azért az cseppet elgondolkodtat, hogy hogy is van ez…, úgy hangzik, mintha mindenáron a halálomat akarnák, csak mert…, valami olyasmi vagyok, amit nem ismernek. Ehhh…, és én még azt hittem, hogy ők mások, mint az emberek.
- Hát, akkor ez így is-úgyis halálos ítélet. – mondom ki összefoglalva gondolataimat. Heh…, ez most majdnem úgy hangzott, mintha félelmemnek adnék hangot. Ez…, már… közel ahhoz, hogy vicces legyen. Tényleg. Milyen félelemnek?
- Nem. Korántsem. – rázza a fejét, ahogy az előbb is.
- Akkor csak én nem értem. – kiveszek egy utolsó bon-bont a zacskóból, lassan elindulok felé.
Most mindjárt hangot adok a szegény, szerencsétlen halandó vagyok szövegnek…, hehe.
Jajj, nagyon jó ötlet volt ez a marcipán. Visszatérített önmagamhoz. Végre.
- Talán rávehetjük őket, hogy többet érsz, mint amennyi kárt okozol. – szolgál magyarázattal, mikor odaérek hozzá.
- Ez vicces… és hogy gondoltad? – vigyorodom el magam. Nem is tudom mi az abszurdabb, de mókás az egyszer biztos.
- Ha hasznos lehetsz számukra akkor inkább kockáztatnak. Erre az élő példa itt áll előtted. – feleli belenézve a szemembe. Könnyebb lenne, persze, ha beengedném a fejembe…, de akkor… így különben is…, szórakoztatóbb.
Na, és most akkor…, újabb kérdések. Hasznos lehetek számukra?... Élő példa… Ő…, nem lenne talán időszerű, ha rákérdeznék…, segíteni próbál…, ennyi tapintat még belém is szorult.
- Szegődjek a szolgálatukba? Én ugyan nem leszek senkinek se a szolgája! – fogalmazom meg a szépséghibát a körvonalazódni készülő tervben. Még mit nem… dolgozzak annak a pökhendi alaknak, aki…brrr…
Az természetesen más kérdés, hogy eddig is ezt tettem… segítettem a természetfeletti lényeknek üldözni a gonoszt…, de ezt persze ők nem tudják.
- Nem azt mondtam. De talán meggyőzhetők annyival.. hogy egyedül megtisztulásra szorulsz és nem halálra. – világít rá még mindig készségesen. Csak az a baj, hogy nekem ezzel nem tette sokkal értelmezhetőbbé a dolgot.
- Az erőd egy része egy bukott angyalé, akit kiátkoztak. Ha az átkot visszavonják, az erőd megtisztul. – fejti ki.
Aha, hát így. Valahogy… most nem jut eszembe azon problémázni mit is jelent egészen pontosan a megtisztítás, és hogyan fogja azt bárki is végrehajtani. Maga vallotta be, hogy még soha nem fordult elő ilyesmi, hogy egy… ilyen, mint én… egyáltalán létezzen. Valószínűleg azért, mert egy egyszerű halandónak egy bukott angyal ereje… bizonyára egyenlő a halálos ítélettel. Én viszont nem vagyok halandó…, ezért még mindig létezem. Heh…, jelen állapotban, ne tudom, hogy örüljek-e most vagy sem.
- Értem. És, ennek mennyi az esélye? – teszem fel a logikus kérdést.
- Kevés. De meg fogom próbálni. – mondja azonnal.
Nahát. Majd megmenti az életemet, és akkor…heh… ebbe inkább nem is gondolok bele, mélyebben.
- Milyen kedves tőled. – húzódik félmosolyra a szám széle.
- Hé, jövök neked eggyel. Vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk. – vigyorog vissza.
- Ez jól hangzik. – felelem vissza. Komikusan sokkal inkább, hehe.
- Még ne örülj.
Hát, ez már tényleg… kibírhatatlan.
- Úgy nézek én ki, mint aki örül? – mosolygok rá, erősen koncentrálva, hogy ne röhögjek a képébe harsányan.
- Remek…, ezek szerint visszatért a régi temperamentumod. Pedig élveztem azt a röpke fél órát, amíg nem mentél az agyamra. – bosszankodik hangosan.
Hehe…, ettől csak szélesebb lesz mosolyom. Szemtelenségem határtalan. Komolyan azt hitted, hogy a ti bukott angyalotok ereje… ilyen mértékig megváltoztatna. Hehe. Vagy…, meg kéne ígérjem, hogy ha ezt túlélem rendesen viselkedem? Nem is tudom, melyik felvetés a mulatságosabb.
Két lépést hátrálok tőle. Végignézek vizes ruházatán, aminek a jórésze most már szanaszét a konyhapadlón található. De azért még elég nedves…, cuppogva tapad testéhez.
Erőm szele összepréseli rajta a ruhát, a vízmaradék páraként száll fel belőle, a közeli szekrényhez csapódva folyik tovább. A kabát gombjai szerteszét repülnek a konyhában.
Keze lendületből kap utánam, ajka számnak csapódik. Uhhh…, hát… a dühünket kiadtuk az előbb…, én az enyémet biztosan.
A belőlem kiáramló erő továbbra is ostromolja őt, perzseli bőrét. Heh…, legalább megszárad, ugyebár.
Na, de…, most talán én jegyezném meg, hogy erre a hely nem a legalkalmasabb. Miután minden tiszta víz már, így nem. De…, minek hívjam fel rá a figyelmet, amikor ennél jobb módszerem is van.
Kabátját kezdem feszegetni róla, és mire hangos méltatlankodással megadja magát, már a hálószobába vezető folyosón vagyunk.
Ez az. Így már sokkal jobban hozzáférek. Arcom nyakába temetem, vizes haja áramütésként éri forró bőrömet. Belemarkolok, erősen megszorítom. Mordulva harap a nyakamba, egyetlen mozdulattal szabadít meg az ingtől, ami már amúgyis tépázott volt, a démonnal való küzdelem következtében.
Beérünk a hálómba. Szárnytollai ekkor hullnak szét, befedve mindent körülötte.
Mellkasán kergetem nyelvemmel a szétguruló vízcseppeket. Hirtelen nevethetnékem lesz. A visszafojtott nevetés bugyogva tör fel belőlem.
Kérdő tekintettel néz, de nem tesz megjegyzést. Hehe. Ne is…, azt én szoktam.
Mmmm…, milyen selymes a bőre… és akárhol marcangolom, tépem fogaimmal, körmeimmel pár pillanatig gyönyörködhetek csak az eredményben. A belőle áradó sajátos illat megfűszerezi a vízcseppeket, amiket szétkentem mellkasán. Fogaim közé akad egyik mellbimbója, amin egy vízcsepp díszeleg… nem hagyhatom magára… ott árválkodni.
Apró sóhajszerű hang szakad fel belőlem, ahogy megérzem, nadrágommal játszani kezét.
Épp csak annyira hátrálok el tőle, hogy az ágynak dönthessem, még víztől nedves nadrágját lecibálom róla, tenyerem az oldalán az ágyékától felfelé halad. Ajkaink újra összeérnek. Megőrjítenek ezek a szemek…, egyszerűen.
Tenyerét érzem a nadrágomon keresztül is, ahogy alulról simul fenekemre. Mosoly fut szét arcomon. Ujjai beletúrnak hajamba. Mutatóujjam láthatatlan csíkot húz csuklójától végig a karján. Úgy ránt ki a nadrágomból, amit már úgyis összevizezett, hogy közben alig mozdít meg. Lábait aztán csípőm köré vetve dönti hátamat az ágytakarónak.
Nyelve hegyét érzem kulcscsontomon, valósággal karcolja bőrömet. Immár meztelen ágyéka combomhoz ér…
Rrrrhhhhmmm… Sóhajtok bele a hajzuhatagba.
Felém fordítja arcát, erre neki támad mosolyoghatnékja. Szemem egy pillantra résnyire szűkül, erőm égnek emeli haját. Nehogy azt higgye már… dehogynem. Tiltakozom, tiltakozom, hiszen nem is én lennék, ha nem tenném, de… valójában…, én is tudom, ő is tudja, nem is szükséges kimondani, sőt konkrét gondolattá formálódnia se egyikünk fejében sem.
Tenyerem élével megsimítom ágyékának érzékeny bőrét, amire halk morgással válaszol.
Nem tudnám eldönteni azért izgat ennyire, mert tudom, hogy nem kéne…, vagy valójában is ennyire…behhh indulohhok tőle… hahhhuhh.
Nyelveink ismét csatáznak… Mmmm… Édes… Vagy az még a marcipántól van?... Hmmm… számít most ez…
Mellkasom az övéhez ér, egyszerre hördülünk fel, amikor megérezzük a másik merevedését. Ohhh…, Na ugye…, ez nem az a nap, amikor sokáig kibírnád, te se…, hehehe.
Ujjaim hasát, csípőjét simogatják, ágyékát gondosan elkerülve. Az utolsó, még fel nem száradt vízcseppeket egy hajtincsével tűntetem el testéről.
Tekintete szemeimet keresik, két keze, megragadja a csípőmet. Halk kuncogás tör fel belőlem.
Nem is tudom mitől lepődik meg…, attól, hogy már megint min nevetek, vagy attól, hogy én ilyen hangot is ki tudok adni.
Felé mozdítom csípőmet…, mi lesz már…
Egyetlen hangos szusszanással hatol belém, a másodperc tört részéig légzésünk se hallatszik a szobában. Arcát nyakamba mélyeszti, körmeim beleszaladnak derekába. Ez… eszméletlen… jahhhajjj…
Tempónk egy gyorsabbá válásával ritkulnak légvételeim, majd aztán a gyönyör kapujában, egyetlen kiáltással szakad ki torkomból, abban a minutumban, ahogy a kéj mámorba egymást rántjuk át.
Elszakadunk a másiktól, leheveredik mellém az ágyra, én szorosan mellette maradok. Bár közelebb áll az igazsághoz, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, még. Fejem oldalra fordítom, hogy jobban láthassam. Alatta fekete hajam keveredik ezüst tincsivel. Milyen jól mutat a sötétlila ágyneműn…, most veszem csak észre. Tekintete pillatantra elrévedni látszik…, biztos megint sikerült meglepjem. Hehe.
Most mondjam neki, megnyugtatásul, hogy ő előtte nem akadt olyan ember, vagy más lény, aki kétszer egymás után megtegye, amit ő tett… velem. Valamiért, úgy hiszem, csak provokációnak venné. Most pedig kivételesen nem akarok pimasz lenni. Hát, ha ezzel is jól meglepem. Hehe.
Egy hajtincsét két ujjam közé veszem, és felsőtestét piszkálom vele. Vörös szemei, mintha sötétebbnek tűnnének hirtelen.
Most pedig direkt csendben maradtam! Úgy látszik meg sem kell feltétlenül szólalnom ahhoz, hogy idegesítsem. Hehe.
Micsoda megoldási módszer. Haha. Jó lenne más felmerülő probléma esetén is alkalmazni.
A nap első sugarai betűznek az ablakon. Látóteremben egy széles mellkas jelenik meg. Nahát, még mindig itt van. A felkelő nap pirosra színezi ezüst haját, ahogy a fény ráesik.
Tudatom ébredésével egy időben rohannak le azok a kérdések, amik tegnap este elhangzottak, vagy annak kapcsán eszembe jutottak. Azt hiszem, tudom mi legyen.
Óvatosan mászom ki az ágyból, néhány ruhát összeszedve veszem a zuhany alá az irányt. Aludjon csak. Talán neki is jobb lesz, ha nem leszek itt, amikor magához tér.
Gyors zuhanyzás. Elvégre…, nem akarok az ő illatával magamon odamenni. A szemtelenségnek is vannak határai. Még nálam is. Még akkor is, ha ezt a legtöbben nem tudják. Haha.
Egyszerre ez a probléma is bőven elég. Magamra kapom a ruhákat, amiket kihalásztam a szekrényből…, nahát…, mindegyik fekete. Micsoda derűlátás.
Úgy hagyom el a szobát, hogy még csak meg se mozdult. Valamiért azért sejtem, hogy nem lesz felhőtlenül boldog, mikor felébred, még ha én nem is leszek itt.
A kertbe kiérve kutatni kezdek az emlékeim között…, nem is kell túl mélyre ásnom, hiszen tegnap is volt szerencsém látni őt, ugyebár.
Nem várom ölbe tett kézzel, a folyóparton, ahol tegnap is megtalált…, nem hiszem, hogy nehézséget okozna neki.
Nappali fényben egészen másképp fest ez a táj. A víz tetején elszínesedett falevelek úszkálnak néhol. Most minden csendes…, nem úgy, mint tegnap este, amikor az a lény megpróbált…, nos mit is… mindent megtenni az életéért? Miért nem hoz ez lázba engem mégis? Még most sem? Tegnap este elszállt minden haragom, amit esetleg éreztem.
- Igazán furcsa, hogy te keresel engem… - hallom a hátam mögül a magasból. – Még most sem félsz…, elképesztő vagy… Ember! – na, ezt a hangsúlyt…, kár, hogy nem hallotta más, csak én.
Ember? Hát, ez vicces…, mintha tegnap este nem ezt adta volna az értésemre.
- Úgy emlékszem tegnap valami egészen másnak neveztél…, az ember még véletlenül sem volt benne a dologban. – már villan is a kék szempár. Ez is elég volt ezek szerint. Nagyon megy ez nekem.
- Úgy hallottam… a Tanácsotok dönt sorsomról… Készen állok… mehetünk. – Nézek szemébe egyenesen. Higgye csak, hogy teljesen tudatlan vagyok. Egyelőre hiheti, hogy fölényben van.
Elhúzza a száját, cinikusan mosolyogva.
- Remélem jól körülnéztél… ez egyszer… utoljára. – Néz végig rajtam alaposan.
Ha ezzel azt akartad elérni, hogy félelmet mutassak…, jól mellétrafáltál. De, nem szólok, csak viszonzom pillantását.
Közelebb jön, egyik kezét végigjártatja fejem körül, úgy hogy közben még véletlenül sem ér hozzám.
Már éppen hátralépnék, mikor elkapja derekamat, és a magasba lendül. Ez az utazás valahogy más, mint Cassiellel.
Hihetetlen gyorsasággal érünk célt, és már látom az óriási palota lépcsősorát. Úgy enged el, mintha valami fertőző dolgot lett volna kénytelen megfogni. Csak nem…, nehéz vagyok, esetleg? Hehe. De…, nem mondok ilyet…, önkontroll, önkontroll… tudok én rendesen viselkedni, ha szükségeltetik.
Elém lép, tesz néhány lépést, visszanéz, fejével int, hogy kövessem.
A továbbiakban egyetlen szót sem szól hozzám, fölényesen kihúzza magát és megy felfelé az emeletre.
Hatalmas kétszárnyú ajtó előtt két őr áll. Bizonyára ők is angyalok, szárnyaik most nem láthatóak. Jöttünkre félreállnak, fél szemmel méregetnek.
Az ajtó kitárul, egy meglehetősen nagy terembe vezet. Nagy asztal mögött állnak mindahányan…, 2, 4, 6…8…10, 12… Jesszus! Tisztára, mint egy rögtönítélő bíróság.
Egy percig senki nem szól egy szót sem, csak méregetnek. Mint valami kiállítási tárgyat, vagy… különleges állatfaj egyetlen példányát.
Na, de nem kószálhatnak el a gondolataim, most nem, túl sokan vennék észre rögtön mi jár a fejemben. Jó erős falat húzok elmém köré, ha tudni akarnak valamit, kérdezniük kell úgy ahogyan mindenki másnak. Nem vagyok az alattvalójuk…, még…, addig pedig nem kötelezhet rá senki, hogy engedjem, ahogy a fejemben turkáljanak.
Hát…, őket elnézve, azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, hogy pont Cassiellel találkoztam össze. Külsőre elég hasonlóak mind…, vagy legalábbis majdnem mind.
- Gabriel köszönjük, hogy színünk elé hoztad. Döntésünket meg fogod tudni te is. – szólal meg végre egyikük a sokadalom középtáján. Hmm, ő lehet a vezetőjük, már ha nekik van ilyen, ebben a tanácsban, vagy miben. Na, és miért ne lenne…, ha valóban ennyire hasonlítanak az emberekhez. Márpedig eddig úgy tűnik, hogy igen.
Ezzel az egyetlen mondattal távozásra kényszeríti. Szúróssá válik a kék tekintet, egy lépést tesz felé, majd végignéz a társaságon, biccent és kimegy. Valahogy biztos vagyok benne, hogy nem megy messzire.
Ahogy csukódik az ajtó, minden fej felém fordul. Én vagyok a figyelem központjában, milyen jó nekem!
- Üdvözöllek körünkben Julien. Én Raphael vagyok. – kezd beszélni hozzám az előbbi angyal. – Mi mindannyian…, nagyon meglepődtünk, mikor tudomást szereztünk rólad és valódi származásodról.
Nahát, udvarias őszinteség. Ezt nevezem.
Biccentéssel tudatom, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Erre ugyan mit mondhatnék.
- Egyetlen okot mondj, amiért ne likvidáljunk téged, itt helyben! – sziszegi valaki közülük.
- Nem kéne így udvariaskodnunk vele…, hiszen…, halandó! Semmi keresnivalója itt! – csatlakozik hozzá más is.
- Véletlen csupán, hogy létezik egyáltalán! Nem hagyhatjuk, hogy így legyen! – na tessék egy újabb.
Hogy rátapintottam a rögtönítélő bíróság kifejezéssel. Tényleg szakasztott olyanok, mint az emberek. Ehhh.
- Nem végezhetjük ki csak azért, mert ő az, ami. – száll a kételkedőkkel szembe egy társuk.
- Ti is érzitek az erejét. Használjuk inkább fel az adottságait! – veti fel valamelyikük, majd hátradől a székében úgy figyeli társait.
Becsukódnak szemeim, fejem enyhén hátradől. Milyen óvatlanok. Szinte mindegyiknek érzem a gondolatait. Kuszaságuk csak úgy záporozik rám. Bizonyára azt hitték egy ilyen, mint én, nem jelent veszélyt számukra. Ejnye! Tele vagyok meglepetésekkel. Talán jobb lett volna, ha tájékozódnak kicsit, előre, heh.
Mindjárt itt esnek egymásnak az orrom előtt, hogy most akkor élve vagyok-e hasznosabb, vagy holtan.
Kiábrándító. Igaza volt Cassielnek.
Ha akarnám, most szinte mindent megtudhatnék mindegyikükről itt…, és nem csak a teremben.
Emlékképeket gyűjtök össze, aztán egyetlen nagy lökéssel taszítom feléjük. Rágódjanak azokon inkább. Haszna is legyen már a vitájuknak, akkor.
A Raphael nevű angyal kikerekedett szemekkel néz rám. Páran pillanatra még a szájukat is tátva felejtik.
Igazán mulatságos, végignézni az arcukon. Nem tudom mit hittek. Ezek szerint azt, hogy szörnyeteg vagyok. Nahát! Micsoda meglepetés…
- Elég lesz a vitából! – szól az asztalnál ülőkhöz. - Elnézésedet kell kérjem. Ameddig döntésünket meghozzuk , várj kérlek odakinn. – határozott udvariasság. Legalább van valaki, aki nem vesztette el a fejét. Pedig, ha tudnák, hogy vissza is fogtam magam, haha.
Biccentéssel nyugtázom a dolgot. Megfordulok, az ajtó kinyílik.
Raphael megszólal a hátam mögött.
- Cassiel gyere be, kérlek.
Az ajtó becsukódik mögöttem, egyedül maradok. Vagyis a két őrrel az ajtó előtt.
Hát, ez óriási! Most akkor kezdjek el elbúcsúzni az élettől, vagy mi a fene? Sétálok a terem előtt oda vissza. Csak hol gyorsuló-hol lassuló lépteim árulkodnak némi idegességről.
- Nocsak! Mégiscsak félsz? – hallok egy gúnyos hangot valahonnan a közelemből. Megfordulok, ott áll tőlem pár lépésnyire.
- Tőled? Csak szeretnéd… Gabriel! – válaszolom azonnal.
Felszisszen. Elém lép. Hátam a falhoz simul. Egyik kezét a fejem mellé teszi. Arca közeledik az enyémhez.
Odahajolok a füléhez. – A szeretőd volt…, igaz? … Az apám... még angyalként… - suttogom neki, úgy, hogy az őrök ne hallják.
Mintha átkot mondtam volna hátrál el tőlem. Szemeiben szikrázik a dühe.
- Szóval igazam van…, ugye? – jegyzem meg csípősen még neki. Azonban még mielőtt válaszolhatna, kinyílik a kétszárnyú ajtó.
- A tanács döntött. Gyere be, Julien. – hallom Raphael hangját odabentről.
Ott hagyom. Belépek az ajtón, ami aztán hangtalanul csukódik be mögöttem.
Cassiel kicsivel távolabb áll, futó pillantást váltunk csupán, tekintetem az asztal mögött ülőkre szegeződik.
Ha ő is itt van…, az két dolgot jelenthet. Valóban halálos ítéletet…, vagy a döntés őt is érinti.
A sorozatos hibák amiket elkövettem eddig még egy csak egy részei a dolognak. De ráadásul most még ez a démon is szabadon van, mert hagytam elszökni.
Nem hiszem el!
Ránézek, kissé feldühít hogy ő még csak nem is lett vizes, miközben én tocsogok. De hát.. van neki épp elég baja enélkül is. És ráadásul én voltam aki belekevertem ebbe az egészbe. Ha mással nem, egy bocsánatkéréssel biztosan hogy tartozom.
Már a gondolattól feláll a szőr a hátamon hogy én bárkitől is bocsánatot kérjek. Előbb ugranék önként a pokol bugyraiba. Bár annál amit mindennap művelnem kell..nem hinném hogy pokol kicsit is rosszabb lenne.
Behunyja a szemét... és ahogy ereje a bőrömhöz ér... megérzem én is. A démont. Nincs még messze. Ez az!
Viszont repülni nem tudok.. de nem is kell, mert a következő pillanatban már ott találom magam, az aktuális folyószakaszon, ahol a szörny partot ért.
Elindulok felé, vizes hajam meglebbenti újból annak az ismeretlen erőnek a szele.. amit nagyon szeretnék tudni hogy honnan van neki...de sajnos nem tudom.
A démon felrepül a levegőbe, én pedig utána kapok és leterítem. Kardon egyetlen döféssel szalad a szíve, elégedetten sóhajtva nézem ahogy fekete köddé foszlik szét.
Nem halt meg, de visszatért a pokolba. Ott a helye elvégre.
- Na végre! - hallom a hangot a hátam mögül. – Nagyon szívesen, ezúttal is. De ilyet azért nem vállalnék legközelebb.
Elgondolkozva pillantok rá, majd egyszerre kiszakad belőlem a nevetés. Hát ez vicces tényleg... amire gondolt...
Észre sem vette hogy a hihetetlen erő közepette a gondolatai csak úgy kavarognak körülötte.. mint egy örvény, amiből csak az nem ragad ki foszlányokat aki nem akar. Tényleg nagyon zaklatott.. vagy csak az ereje miatt van ez?
Csak nézem őt..és nem értem...egy rejtély....igen az...
Közelebb lép hozzám, szemei az enyémbe mélyednek. Mit akarsz tudni..amit én nem? Esetleg ugyanazt mint én?
Hirtelen tapsot hallok a fejem fölül. Ah, ne már megint!
- Csakhogy sikerült. Már azt hittem nem fog menni. - hallom Gabriel mézes-mázos hangját. Nem hiszem el... remélem nem te intézted úgy hogy így legyen. Bár van egy gyanúm. Elvégre te adtad a feladatot, amiben arról volt szó hogy egy vámpír a célpont. A démonról szó sem volt.
Látom hogy meginog a levegőben. Elvigyorodom. Hát igen..nem csak nekem megy az agyamra ezek szerint.
Kíváncsi vagyok vajon mi vonzotta ide? Vajon csak a csatát jött megnézni? A főangyalok nem jönnek ilyen gyakran a földre. Én vagyok az egyetlen kivétel. De akkor ő most mi a fenét keres itt?
Látom hogy közelebb repül hozzá, kicsit hátrébb húzódom és passzív félként figyelem csak a jelenetet.
Ez igazán érdekes.. felettébb...
Az a tekintet amivel ránéz... és mostmeg.... hehehehehe... tudtam én... de még hogy...
Hangosan felkacagok.
- Szóval igazam volt. - jegyzem meg elégedetten vigyorogva. - Féltékeny vagy Gabriel... vagy csak te is szemet vetettél rá. - teszem hozzá magamban.
- Nem tudsz te semmit! - sziszegi vissza. Ó, dehogynem.
- Nos, de ha jól veszem észre, te mindent tudsz, és nem átallasz visszaélni vele, amikor csak teheted. Kicsinyes dolog…, nem gondolod. Mondanod nem kell…, látszik a szemedben, minek tartasz engem. A birtokodba jutott információ pedig, szerinted nyílván csak alátámasztja ezt. - esik neki ő is mostmár, szemei szikrákat szórnak, ezek szerint sikerült feldühítenie. Bár, ezen akárki bepöccent volna szerintem.
- Te…, neked nem lenne szabad létezned sem! - kiabál vissza Gabriel, majd rámemeli a tekintetét. Mi az amit te tudsz én nem? Áruld el!
- De, most már legalább tudjuk, egy akkora erővel rendelkező angyalt nem szabad olyan büntetéssel súlytanunk, amilyet apád kapott. - teszi hozzá, majd látszik az arcán hogy legszívesebben visszaszívná amit mondott.
Micsoda??? Az nem lehet...
- Az nem lehet, hogy ő… - hitetlenkedem. -...egy bukott angyal leszármazottja. - teszem hozzá magamban. Csakis ezt jelentheti a büntetés amit kapott. De az meg hogy lehet? Az angyaloknak nem születhetnek gyerekeik. Teljes képtelenség..és egyáltalán..hogyhogy örökölte az erejét...? Biztosan van valami köze ahhoz hogy boszorkány. Talán az anyjában is volt valami..ami miatt így alakultak a dolgok...de akkoris...
Döbbenetemben először csak pislogni tudok.
Látszik rajta hogy meg semmit sem ért, de ez legyen most a legkisebb bajom. Ennek most a végére fogok járni ha harapófogóval kell is kihúznom belőle a szavakat.
A mi nyelvünkön szólítom meg, ő pedig vigyorogva kezd bele a mesébe. Láthatóan nagyon elégedett hogy sikerült végre az orrom alá dörgölnie valamit, amit ő jobban tud.
Az angyaloknak nem lehetnek gyerekeik, mert természetüknél fogva képtelenek a nemzésre... viszont ha megbuknak... ennek még senki sem nézett utána...
Jesszusom.. vajon hány meg hány ember szaladgál még a világon egy bukott angyal erejével? Arról nem is beszélve hogy van akiket megbolondíthat ez az erő. Csodálom hogy ő még bírja.. bár... talán kis segítség, hogy neki enélkül is vannak természetfeletti képességei.
Szóval bukott volt az apja. Akit a pokolba száműztek, de ő ahelyett mégis a földre menekült. Hát ez igazán.. felettébb érdekes.
-Ugye tudod hogy mit jelent ez? - mosolyog rám szokatlanul kedves arccal.
-Nem...de ahogy látom el fogod árulni. - húzom el a számat gúnyosan.
-Ha Tanács tudomást szerez a létezéséről meg kell majd ölnöd. - vigyorodik el szélesen. Most esik csak le igazán mibe is tenyereltem azon a sötét éjszakán. Talán pont én vagyok ennek az egésznek a kirobbantója. Hogy az ereje felébredt azon a napon.... és utánam a vízözön...
Na neeem...azt már nem!
-De a Tanács még nem tud róla. - nézek rá. Nem tudom hogy így van-e, de ha így lenne nem használt volna feltételes módot.
-Még nem. De hidd el, megtudják. - vigyorodik el, lenézően végigpillant rajta, azzal szárnyrakel. Az a szemét! Hogy élvezi hogy keresztbe tehet... és én hogy gyűlölöm ezért! De mit tehetnék?
Ha megvétóznám a döntést, - mert főangyal lévén megtehetem - akkoris csak időt nyerünk. De mennyit? Két hetet? Talán egy hónapot?
Mindegy.. meg kell próbálnom. Eddig még senkit sem ítéltek el ártatlanul.
Ahogy ezt végiggondolom majdnem elnevetem magam. Most komolyan aggódom érte? Én? Vagy a dolog igazságtalanság mivolta miatt?
Rámnéz... tekintete szinte már követelő. Hát.. vajon mit tenne ha most azt mondanám csak az időjárásról cseverésztünk. Dühös vagyok én is, de ez nem hasonlítható ahhoz amit ő érez most. De inkább belegondolni sem akarok. Engem is becsaptak már párszor... de a tudatlanság semmivel össze nem hasonlíható érzése az viszi a pálmát azért.
Tudom hogy tartozom még neki ezzel a mesével, de azért ezt egy folyóparton akarom megvitatni, miközben a vizes ruha már kishíján rámfagyott az őszi hidegben.
Szerintem ő is látja rajtam hogy el akarom odázni a dolgot, és valahogy van egy olyan érzésem hogy akár erővel is visszatart csakhogy megtudja az igazat.
Sóhajtva nézek rá. Ez a nap még nekem is sok volt.
-Elmondok mindent oké...de nem itt.... - nézek körbe a köves parton.
Nem úgy néz ki mint akit nagyon érdeklik az érvek. Egy pillanatra úgy tűnik mint aki bármelyik pillanatban nekemugorhat, aztán már szinte csodálatra méltóan nyugodt hangon megszólalva egyezik bele.
Remek.
És már a szárnyaim is megszáradtak. Utálnám ha sétálnom kellene hazafelé. Haza heh... hát én oda most nem mehetek..de talán ő majd vendégüllát egy éjszakára. Ha már az életét szándékozom megmenteni.
***
Miközben repülök azon gondolkozom hogy oldhatnám meg a helyzetet. Egyenesen képtelenségnek tűnik hogy ilyen van... hogy ilyen egyáltalán szóbakerül..
Fogalmam sincs hogy van-e egyáltalán olyan törvény ami félig mennyei lények létét korlátozza. Szerintem nincsen. Hiszen eddig elképzelni sem tudták hogy ilyen létezik.
Puhán landolok a kertjében, direkt távolabb atól a fától, amitől a múltkor olyan nehezen szabadultam. Rám sem nézve vonul be a házba...
Hát igen.. a helyedben most én is jól leinnám magam.. mert most jön még csak a java.
Mikor utolérem kiderül hogy nem is iszik semmit, ehelyett valami édességet majszol a konyhapultról, csípőjét a magas pultnak támasztva.
Irtó nevetségesen festhetek a konyhájában nyakig vizesen.. főleg miután eláztattam a konyhakövet is.. meg úgy mindent ami az utamba került.
Mégis ez most ami a legkevésbé érdekli azt hiszem.
Meg sem várom amíg kérdez...ígyis épp elég ideges.
-Nem tévedtem nagyot mikor nemrég azt mondtam hogy bukott vagy. - szólalok meg halkan. - Elméletileg teljes képtelenség hogy ez hozzád hasonló létezzen..most mégis megtörtént. Gabriel szerint a vér szerinti apád egy angyal volt akit száműtek a pokolba. Hogy ebből mennyi igaz azt nem tudom...de a bizonyjtéka most is ott van benned. Az ereje...
Figyelem ahogy a csokis desszert eltűnik a szájában. Ráérősen falatozik..közben persze fortyog a dühtől. Van az egésznek egy olyan komikus kisugárzása hogy alig bírom megállni hogy ne nevessek rajta.
-És ennek biztosan vannak bizonyos következményei is.. rém nézve... - szólal meg végre.
Nah végre hogy hallom a hangodat. Okos... rögtön a lényegre tapintott. A téma amit óhajtottam elkerülni ha lehet. Rögtön sikerült előhozni.
-A Tanács dönt a sorsodról. Ha úgy ítélik akkor meg kell öljelek. - mondom ki rögtön. Tök felesleges hazudnom neki... előbb utóbb úgyis megtudná.
-Hát ez remek. - húzza el a száját. - Akkor most reménykedjek a társaid jóságában?
Ehh hát igen... engem látva... halálra van ítélve az ötlet.. mégha nem is minden angyal olyan mint én.
-Nem. -rázom meg a fejem. Nem akarom áltatni. Semmiképpen.
-Hát akkor? - vonja fel a szemöldökét.
-Szembeszállsz velük. - felelem komor hangon. -Gabriel kicsinyes bosszúból akarja hogy meghalj... a legnagyobb öröme akkor lenne ha még ráadásul meg is parancsolhatná nekem hogy én tegyem. - teszem hozzá dühös vicsorral. -De ha nem sikerül ellened hangolnia a Tanácsot akkor egyedül maximum a méreg eheti.. hacsak nem próbál a saját kezével megölni majd.
-Milyen kedves...
-Tudnod kell hogy amitől a Tanács legjobban fél azok a bukottak. Mert eddig minden gondot ők okoztak odafönt. És a tény hogy te egy ilyennek a leszármazottja vagy.. nem fogja a jó irányba billenteni azt a bizonyos mérleget.
-Hát akkor ez ígyis-úgyis egy halálos ítélet.
-Nem. - rázom meg a fejem. - Korántsem.
-Akkor csak én nem értem. - függeszti rám a tekintetét. Lassan közeledik én pedig csak állok és figyelem.
-Talán rávehetjük őket hogy többet érsz mint amennyi kárt okozol.
Ideért hozzám. Érdeklődve pillant a szemembe. Nem zavarja a vörösség... és ez feletébb felizgat... pedig tudom hogy a sex kellene legyen a legutolsó dolog ami most az eszembe jut.
-Ez vicces... - mosolyodik el, bár már inkább vigyor már. - ..és hogy gondoltad?
Vajon így jön ki rajta az idegesség?
-Ha hasznos lehetsz számukra, akkor inkább kockáztatnak. Erre az élő példa itt áll előtted.
-Szegődjek a szolgálatukba? Én ugyan nem leszek senkinek sem a szolgája! - feleli, szemei dühösen villanak.
-Nem azt mondtam. De talán meggyőzhetők annyival.. hogy egyedül megtisztulásra szorulsz és nem halálra.
Nem érti látom.
-Az erőd egy része egy bukott angyalé, akit kiátkoztak. Ha az átkot visszavonják az erőd megtisztul. - magyarázom.
-Úgy nézek én ki mint aki örül? - kérdezi. Alig bírva visszafolytani a röhögést. Ettől viszont én leszek dühös. Megint.
-Remek..ezek szerint visszatért a régi temperamentumod. Pedig élveztem azt a röpke fél órát amíg nem mentél az agyamra. - felelem bosszúsan.
Ettől csak még szélesebben vigyorog.
Összepréselődik rajtam a ruha.. és a víz cseppekben felemelkedik az anyagról. Gombok pattognak szanaszét... hátam a falnak ütődik.
Remek... ezek szerint nem csak én vagyok ilyen zaklatott.
Utánakapok.
Magamhoz rántom, mellkasa hangos csattanással vágódik az enyémnek, ajkai az enyémen... erejét érzem a bőrömön. Már megint. De miért ne... ha élvezem...?
Eszembe ötlik hogy talán mégsem kéne... hiszen a múltkor is... de ez azt hiszem már késő bánat. Nagyon közel vagyok már hozzá hogy bennem is elszabaduljon valami, aminek nem tudok parancsolni.
Vizes ruháim nehezen akarnak elszakadni tőlem.. úgy a testemhez tapad minden cucc, de aztán mégis megszakad a kapcsolat, és kabátom hangos csattanással vágódik a kőre a folyosón.
Folyosó? Az előbb még a konyhában voltam nem?
Nem érek rá gondolkozni, vagyis.. inkább nem hagyja.. mert megmarkolja a hajam és megrántja. Mordulva harapok a nyakába, és egy mozdulattal szakítom széjjelebb a démon által alaposan megcincált inget.
Világos bőre úgy világít a sötét színű fal előtt... szinte hívogat hogy vessem rá magam. Szárnyaim tollai szana-széjjel repülnek a szobában, eltüntetem őket egy pillanat alatt.
Beszédfoszlányok érkeznek tudatomba. Hmm, valami baj velem…, heh, milyen találó fogalmazás. Lényegre törő, frappáns, és benne van minden, igazán.
Ez az egészen fura erő…, ami ettől a másiktól jön. Tud valamit, amit megtart magának. Hát, nekem úgyis jó.
Fene essen mindőtökbe!
Hol is van az a marcipán? Kizárom a tudatomból a kinti beszélgetést. Különben se szeretek hallgatózni, és egyébként se tudnék meg semmit, amit amúgy ne tudnék.
Egyetlen dolog…, ezt az indulatot jó lesz elraktározni…, lehet, hogy sérthetetlen, de ezzel még lehet kezdeni valamit. Talán.
De előbb a marcipán. Feltápászkodom, futtában felkapok valamit, a kertajtón bejövő szél ellen, amit ők ketten kavarnak kint.
A marcipánt a második konyhaszekrényben lelem. Letelepszem a konyhapultra vele. Csoki bon-bonos marcipán…, kell ennél jobb…, főleg az után, amit az imént tettem? Hát…, igen…, megéheztem.
Jajj, ha ezt Cassiel is hallotta volna…, hát biztos nagyon felpaprikázódna most. Hehe.
A hajnal első sugaraival ébredek, testemben a szokatlan erővel.
Na, és akkor még a telefon is. Fél óra múlva itt vannak értem.
Ez igen érdekes…, felerősíti minden érzékemet, mintha előtte nem lett volna éppen elég. Remek lesz így védtelen emberek közé menni. Azt se tudom mi ez, uralni is képtelen vagyok.
El ne felejtsd az örök szabályt: Soha ne bántsd a védteleneket!- Hallom már rég halott, öreg mesterem hangját.
Fene.
Kora délutánra sikerül leráznom magamról őket, addigra az energia veszett vadként száguldozik bennem.
Hosszú órákig próbálok megnyugodni, lecsillapodni, megérteni a bennem lakozó, látszólag új erőt, ahogyan annak idején is tettem. Ezúttal azonban sokkal nehezebben megy. Mikor már úgy érzem mintha valamit megértettem volna, csak felerősödik bennem minden.
Olyan képességeket vélek magamon felfedezni, amivel garantáltan nem rendelkezik, egyetlen földi lény sem. Nem rendelkezhet.
Ez pedig csak beigazolja azt, amit azokban a kék szemekben, angyali arcban láttam. Szörnyeteg lettem.
Vajon velem is Cassiel végez majd?
Francba. Ezek, mintha nem is az én gondolataim lennének. Mi a nyavalya folyik itt?
Hideg szélörvény vonja hatalma alá kertet, ahogy elrévedő tekintetem az ablakon kifelé mered. Valaki van ott. Valaki, aki be akar jönni.
A tetőgerincen akadok rá. Úgy sétál ott, mintha csak a kertben, a fák között tenné.
Meglebbenti a belőlem kitörő erő, ő mégis úgy ér földet, mint a macskák. Teljesen átlagos, emberi külső, csak a szemei…, azok teljesen feketék. Őrült mód vigyorog rám. Ez a vigyor…
A tegnap este…, hogyaza magasságos…
Felhívtam rá a figyelmet…, lelepleztem, ergo feldühítettem. Naná, hogy engem akar.
A kertben minden szerencsétlen bokor, fa és egyéb növény, ahogy az emberek és az állatok is, ha félnek, egész testében megremeg, ahogy az erőink egyre jobban kiteljesednek.
Hát, így elég hamar fel fogjuk hívni magunkra a figyelmet. Lecsukom a szemem, koncentrálok. Kinyitom. Füves tisztás a város szélén. De…, nem vagyunk egyedül.
Heh, neked minden áron közönség kell. Ereje meglebbenti ruházatomat. Oké, ideje lesz védekezni. Láthatatlan fal vesz körül, amit tiszta erőből alkottam. Mégis…, valahogy sikerül átjusson rajta. Hajam szétfújja a szél, amit gerjeszt.
Ez az…, gyere…, nézz csak a szemembe. Aztán egyszer csak széttárja a karjait, fejét az égre emeli. Változik a környezetünk. Egy újabb kietlen táj, most valahol magasan. Jól van, te is tudod, amit én. Na és?
Nekifeszülök erővel…, leesik a lábáról, de nem esik el. Sőt, nevetve, széttárt kezekkel a levegőben, körülötte levelek, fű, földcsomók.
Láthatatlan kézzel nyúlok felé, segítségül hívva a testemben tomboló új erőt. Arrébb röpítem, háta sziklatömbnek csapódik, egy pillanatra talán a levegő is benne szakad.
De még mindig nem változik át…, addig jó nekem, amíg csak a szemei feketék.
Nézem őt, erősen koncentrálok. Alattam megmozdul a talaj. A nyavalya törje ki…, itt ártatlanok is vannak!
Nevetni kezd. Áh, de jó…, szóval pont az kell neked, ártatlan vér? Abból nem eszel.
Kietlen, garantáltam embermentes helyszín kell.
A… folyó…, igen, az pont jó lesz.
Ismét becsukott szemmel koncentrálok, és igyekszem nem agyalni közben. Mondjuk azon, hogy igazából erre mióta is vagyok képes, meg hogy valaki mást utaztatni, aki nincs közvetlen kontaktusban a testemmel…
Erre ráérek később is, ugyebár. Testem immár egészen átjárja az az energia, amiről még csak halvány fogalmaim vannak.
Kinyitom a szemem. A készülő új híd, egy már elkészült szakaszán állunk, a magasan fenn a folyó felett. Hát, ezt elnéztem. Legközelebb majd jobban meghatározom a célt. Ha…
De már száguld is a fejem felé egy óriási vasbetonpillér. Felé hajítom, épp csak ki tudja ütni az útból. Már megint nevet. Vajon én is idegesítő vagyok mások szemében? Hmmm, igen, minden bizonnyal. Csak én nem ölök ártatlanokat, ugye.
Közelebb jön, egészen közel. Már amennyire a pajzsom engedi. Ujjai rásimulnak az erőtérre. Onnan néz fekete szemével szemeimbe.
- Ha nem dühítenél fel ennyire…, megtartanálak, különleges állatkának…, édes. – hangja betölti tudatomat. Kifelé a fejemből. Taszítok rajta egy akkorát, hogy egészen az építmény széléig imbolyog.
Újabb vasbeton elem száguld felém a levegőben. Tudatomat lassan kezdi teljesen beborítani új erőm. Egy másik embernyi hídelem segítségével lököm vissza felé. Valami leszakad a háta mögül a híd kész részéről, és azt vágja nekem.
Ehhh…, nem igaz már…, komolyan.
Széttépi az inget rajtam, agyamról időlegesen a hideg levegő feltépi a ködöt, amit új erőm lassan teljesen birtokba vett előlem.
Nicsak! Hát te itt? De jó…, még te is?...
- Tetszik a műsor? – vetem oda félvállról. Némiképp magam számára is rejtély, hogy milyen hangsúllyal.
Heh…, unom már azt hiszem. Igazán…
- Jah… nagyon érdekes. – Vigyorog felém.
Nagyon szívesen bájcsevegnék…, éppenséggel lenne miről, szerintem. De hát, sem a hely, sem az időpont nem alkalmas, jelenleg. A fajzat nekünk rohan, pajzsomon azonban ezúttal nem jut át.
Remek, sikerült feldühíteni. Köszönöm a segítséget…, heh.
Hátrébb lép, tehetetlen dühében üvölteni kezd.
Mi a fene… Vállam fölött hátra nézek, vállrándítás csupán a válasz. Jaj, de jó nekünk, tényleg.
A híd vasszerkezetéből elszabadul néhány elem, fejünk felett repülnek el. A félig kész szerkezet frissen megkötött betonja olvadni kezd, a kreatúra bőre felszakad. Alatta…, fekete, ahogy a szemei is.
Démon…, hát ez igazán…
Tűz lángjai csapnak fel a lény teste körül. Hatalmas szárnyak csapódnak arcomba. Félre lépek, tűz immár fehér, fél szemmel ránézek, vigyorog. Na, igen, erre élénken emlékszem. Mosolyodnék el én is. Amire persze nem hagy időt, a most már ereje teljében lévő szörnyeteg.
Hümmm, szörnyeteg. Ideje lenne nagyon véget vetni ennek. Látom, ahogy kezében megjelenik a tegnap este is használt kard.
Tudatomra újra leszáll a köd, az erő magának követeli agyam jelentős részét.
Újra felénk jön. Tekintetem rávetem, belenyomnám a betonba matricának, ha ember lenne.
Alattunk újabb hídelemek zuhannak a vízbe nagy robajjal.
Szétnyílik a híd azon része, amin állunk, de még mielőtt beleeshetnék a betondarabok közé a folyóba, vagy eszembe jutna, hogy tudok ez ellen tenni, egy kéz ragadja meg a derekamat, és még épp biztonságosnak mondható részre tesz le.
A csatában a helyem időlegesen átveszi. A híd, még függőben lévő két részét hatalmas láncok tartják. Láncok! Ez az!
A szerkezetből kiszabadított beton elemek repülnek felénk. Nem egy, nem kettő…, sok, túlságosan is sok. Kéz lendül a levegőben, erősen koncentrálva igyekszem eltéríteni irányunkból őket. Egynek mégis sikerül becsapódnia a hátunk mögött az oszlopba.
Remek, mintha nem imbolygott volna amúgy is az egész szerkezet. Most aztán…
A híd még nem egészen ért össze…, levegőben lógó része elkezd a víz felé csúszni.
Esek én is vele együtt. Fejemnek egy kósza kődarab ütődik
