Karakter: A vadon űrnője Megjegyzés: hitetlenemnek
Hogyan érted meg azt, amit lerombolsz és elpusztítasz? Miért kell életét venni az ismeretlennek, hogy utána rájöjj hogy mégis, fontos és nélkülözhetetlen lenne?
Ostoba halandók… csak a saját érdekük az ami előttetek lebeg, a halandó rövid léteteké kit anyagból formáltak az istenek, oly törékennyé, míg én egyet pislantok ti már rég a föld porában szunnyadoztok. Mondjátok meg nekem kik vérrel áldoztok a természetnek, és öltök a kegyelemért mi értelme van ennek?
De mégis… a természet szolgái akiket meghódítottál hűséggel és odaadással szolgálnak, holott tudják hogy sorsuk megpecsételődött véres tőreitekkel amikor a húsbárd lendül.. Oh, kegyetlen világ ez! Hát hol van a régi Szent Béke amit a földre hantoltál Alkotóm?
Hol a békés élet elf, ember és állat közt? Hol az örök harmónia? Elveszett már oly rég… de egy még megmaradt, az élet Örök Forrása. Miben lelkek tisztulnak az aggastyán újra ifjú lészen, és szökell akár csak kisded gyermeke. Az ősz újra arany lesz, és a test hamvas és puha. Minden, ami volt bűn elszáll és a fényben újjászületsz.
Ez az Élet Forrása, az örök ifjúság Kútja. Én, mint utolsó őrző eme elbukott világnak létemnek egy célja van. Megvédeni mindattól a rontástól és hitetlenek igéjétől, hogy be ne mocskolják Alkotóm mesterművének megmaradt műalkotását.
Valaha, egy másik dicsőbb korban mikor elfek ünnepeltek e fák közt, és dicsének zengte be az erdőt. Akkor volt az a kor, amikor engem Úrnőként tiszteltek. A vadon Űrnőjeként, és a természet burjánzott örömében. Semmilyen állat és növény nem esett értelmetlen vérrontásnak áldozatául, nem lett testük megbecstelenítve és kitömve díszként, ahogyan a mai ember teszi. Minden mi fontos volt elveszett, eretnek lett…
De hogy válik eretnekké, a szent dolgok? Tudni akarod? Elmondom…
Mikor az ember felkelt a sárból és járt, akkor már látszott eleinte hogy népünk tökéletes összhangban lesznek… de milyen naivak voltunk. Magunk közé vettük őket és megtanítottunk nekik, amit csak lehetett. A kovácsolás művészetét, a cserzését. Mindenre figyeltek és csillogó tekintettel itták magukba tudásunk, de egy nap haraggal elváltak tőlünk, mert ők többet akartak. Ez a nap lett a végzete a harmóniának. Fákat vágtak ki, élőhelyeket pusztítottak el, gabonavetésre, házépítésre, legelőre…
S ekkor jön, az ő hitük… a nagy Alkotó aki csak egy dolgot teremtett őket, s önző fajukhoz méltan minden mi más volt elpusztítottak. Szeretett népem vérbe fojtva, önnön lányaik, fiaik, szüleik és őseikébe. Mielőtt az utolsók is meghaltak volna, már én is harcoltam. Testvéreim oldalán, és visszaszorítottuk őket. Mindig is utáltam harcolni, mindig gyűlöltem az élet ellen irányuló cselekvéseket… de nem tehettem mást. Akár egy megsebzett anyatigrisként harcoltam népemért, gyermekeimért és a természetért. Sikerült megmentetem egy aprócska reményt, egy Földet a gonosz elől…
Ám milyen áron?
Minden más elveszett, és én is elvesztem. Nem figyeltem és ez lett az addigi életem vége. A Vadon Űrnője elesett… ez volt a kegyelem döfés népemnek, akkor lerakták a fegyvert, mert azt hitték el tudnak engem pusztítani ők. S most hogy éltek? Rabszolgasorban édes gyermekeim, de ne aggódjatok, én mindig veletek leszek a szívetekben. Ahogy erőt adtam a harcra, erőt ad a túlélésre is.
Az én erőm az élet, ami kiolthatatlan, és örök… még a halál sem tud megijeszteni, még ha kaszáját lengeti, hiszen én örök maradok, míg a világ forog.
- Gyermekeim! – tárom szét karom és kinyitom szemeim.
Ezernyi vad, kicsi és nagy körém gyülekezett hogy köszöntsenek. A vízesés, ami hangos robajjal száll le a magas hegyről a kis tóba, ahol kicsi apró fodrozódásokkal elnémul. Élettel teli platánok égig érnek, és a természet egyensúlya e helyen felbecsülhetetlen. Amit ember sosem láthat meg, mert ami szép számára, azt magáévá teszi…. De ide szentélyembe nem érnek el.
- A tegnap a ma holnapja s holnap utánija is, mindig örök marad békénk.
Újra elindulok utamon amit megadtak nekem. Amerre járok, lábnyomomban ezernyi kis virág nyílik, és madarak édes csicsergése tölti be az erdőd. Szarvasok bőgnek, és megannyi farkas velem együtt jön. A nap édes aranyölelése bejár mindent, és gyengéd ölelése felmelegíti az egész földet.
Miközben utamon járok, egy szegény mókus feküdt előttem.
- Szegény párám, veled mi történt?
Kérdezem gyengéden, és felemelem.
- Ne aggódj, kedves kis jószág, hamarosan jobban leszel, csak mély álomba merültél igaz? Ne aggódj, felébreztelek…
Ekkor másik kezemet ráemelem, miből az élet ereje beleszáll a vörös barátomba. Mikor egész testét körbeöleli erőm, zöld fényben felcsillan, majd azonnal elillan róla, és ő villámsebességgel kinyitja szemeit.
- Látod, megmondtam, hogy csak aludtál…
Ő boldogan felmászott végig kezemen és vállamon helyet foglalt, Kis vörös bundája csiklandozott, és én felnevetek.
- Gyere még dolgunk van... most nem érünk játszani.
Mosolyogva megyek Szentélyembe, ahol imádkozhatok nyugodtan, és elmerülhetek gondolataimban. Ez újít meg engem, és ad új erőt a küzdelmekre.
Miközben meditálok, egy holló repül hozzám..
- Úrnőm, úrnőm! – vészjóslóan károgja.
- Mond mi a baj kismadárkám? – nyujtom kezem hogy letudjon szállni.
- Egy ember! Kár! Megakarja látni az Örök Élet Forrását! Kár! Micsoda Kár!
- Tessék egy ember? –kérdezem furcsállva. – Hisz félnek betenni lábukat e helyre miért jönnének ide?
- Ő egy makacs emberlány... Kár…nem fordul vissza, pedig annyian figyelmeztettük hogy ez nem az ő területe.
- Ne csüggedj madárkám, akkor én megyek, úgy is rég voltam területem határain.
Ekkor elengedem hadd, szálljon el, s én elindulok az ismeretlenhez…Régi ősfényeken, és már elveszett utakon járok, s a fű édesen cirógatja mezítelen lábam. Nesztelenül, az állatok segítségével megtalálom. Nem törődve azzal hogy megijedhet, kilépek a fák takarásából egy kis sziklára. Ő alattam volt, és nézelődött.
- Ki vagy te idegen? – kérdezem nyájas hangon.
Ekkor felém fordul, szemeiben a düh lángol.
- Én is kérdezhetném ugyanezt! – mondja a szavakat elharapva, és kapkodva. Talán megijedt.
- Nem a te vidéked halandó, távozz, kérlek! Számodra e hely semmit sem rejt. Ha tovább jössz, nincs kegyelem ahogyan testvéreim se kaptak. Bocsáss meg de ez a törvény.
- Még hogy törvény. – prüszköl fel. – S mond ki hozta meg ezt a törvényt.
- Én tettem, mert szükségét láttam, hogy ti halandók ne jöjjetek erre, és ne pusztítsatok el minden életet.
- Ki vagy te? – kérdezi csodálkozva.
- A vadon Úrnője, gyermek.
Ekkor felnevet mondatomon, amit én nem tudok hova rakni. Érthetetlenséggel fürkészem arcát.
- Persze! Én meg a királynő vagyok! A parasztok királynője! Nem csodálatos, mindketten nemesi vérek vagyunk. Ilyet se halottam még egye meg a fene! – mondja még mindig nevetve.
- Az igazad beszélem, ember s most távozz! – mondom erényesebben.
De néma fülekre találtam.
- Miért? Azért jöttem hogy bebizonyítsam ez az egész hókuszpók ami az erdőről mesélnek balgaság! Nincs itt semmi erő se mit tudom én ki Úrnő!
- Minden igaz amit az erdőről beszélnek, s én valóban az Űrnője vagyok e helynek.
Nyári szünidő alkalmával, és a sok diákmunka miatt megtakarított pénzből lehetőségem nyílt egy amolyan nyelvi tanulmányi útra a kedvenc országaimba. Többek közt japánba. Minden országban két hetet szándékoztam tölteni és japánt hagytam utoljára.
Már három napja vagyok a csodás szigetországban és egész egyszerűen lenyűgöz a kultúra ilyen kiemelkedő kincsestára. A szebbnél szebb öröksége ennek a nemzetnek. A szépség, melyet a hagyományaikban őriznek, egészen ellágyítják a szívemet. Csodás teaszertartások, kabuki színház, egyszerűen lehetetlen számomra betelni vele. Csodálattal iszom magamba Japán tiszta szellemét, mely bejárja az egész szigetországot. Japán tudásommal tökéletesen képes vagyok beszédbe elegyedni mindenkivel, megbabonázva visznek a lábaim egyik helyről a másikra, mintha soha nem lenne vége a csodáknak, mindig újabbakkal találkozom. Ős öreg fák, melyek annyi mindenről mesélhetnének.
Negyedik napon egy öreg, de lenyűgöző shinto szentélybe megyek, egy egyszerű szűk farmer és fekete póló van rajtam, övvel, tornacipővel, és táskával az oldalamon. A Hokkaidora utaztam hozzá, és a hely varázslatos volt, a rend és tisztaság, megőrizte évszázadok után is a patináját. Gyönyörű, végigjárom a rejtett ösvényeket, átadom a testem és lelkem ennek a páratlan élménynek. A szentély minden helységét bejárom, ahova beengednek.
Végignézem a kiállított tárgyakat, akár egy múzeumban, minden feliratot elolvasok. A szentélyből kilépve furcsa jelenségre leszek figyelmes. Mintha egy farkas nézett volna velem farkasz szemet a fák sűrűjéből. Megőrültem vagy a nap volt erős? Kíváncsian közelítek a fák felé, neszezést hallok, de nem látok semmit. Kicsit beljebb hatolok a fák sűrűjében, nem sokat, de az ösvényen látszik, hogy jó rég nem jártak rajta még a turisták sem. Pár pillanattal később ismét feltűnik a különös fehér állat. Eltátom a számat és közelebb lépek, ekkor megint elillan előlem, akár egy árny, egy törékeny illúzió.
Mintha azt akarná, hogy kövessem, de hová? A növényzet egyre sűrűsödik, nem tudom hány perce gyalogolok egy – talán a képzeletem szüleménye – árny után. Az ágak beleakadnak a ruhámba, a levelek a nyakamba hullanak, de én tovább megyek. A különös farkas egy régi, elfedett kút mellett ül. És amint oda érek, megtörténik az, amitől azt gondolom, végképp elment az eszem. A farkas nemes egyszerűn a kútba ugrik! Oda szaladok, de hisz a kút el van deszkázva! Hogy ugorhatott bele? Mit láttam?! Mégis mi a fenét láthattam?
A gondolatok egymást követik a fejemben, megfordulok és nekitámaszkodom az oldalának, félig fel is ülök rá, hogy tisztázzam a saját gondolataim, de baljós reccsenést hallok. Mielőtt bármit reagálhatnék, a talaj egyszerűen eltűnik alólam, én pedig zuhanni kezdek. A kezemmel megkapaszkodom a kút peremében, de megcsúszom és minden elsötétedik előttem.
Valami az arcomra csöppen, egyszer, kétszer, háromszor, ritmikusan. Lassan tisztul az elmém és kinyitom a szemeimet. Korom sötét van, de ahogy pislogok, élesedik a látásom. A kútban vagyok, ahogy felnézek, a kút tetején látom a fényesen ragyogó csillagokat. Éjszaka van?
Felemelem a fejem és érzem, hogy zúg. A kezemmel megtapogatom, de szerencsére semmim nem vérzik. Egy jó nagy púpot kitapintok a koponyámon. Aúcs.
Lassan felülök, lesöpörve ezzel a rám hullt deszka és ág törmelékeket. Felmérem a testemet és azon kívül, hogy úgy nézek ki, mint aki átvágott egy dzsungelen, nem esett bajom. A fal mentén talpra kecmergek és a fejemet fogom. Még mindig szédülök.
- Segítség!!! Hall valaki?! – kiabálom fölfelé, de válasz nem érkezik. Miért is érkezne, hisz éjszaka van, egy kihalt helyen. Gratulálok, Camille, jól elintézted.
- Itt vagyok lent! HAHÓ!!! SEGÍTSÉG!!!
Tovább próbálkozom, de semmi. Bassza meg! Amint kicsit stabilizálódik az egyensúlyom és a fejem is abbahagyja a lüktetést, felmérem a kút kikövezett falát. Lassan megkapaszkodom a kövek közt, és megpróbálok fölfelé mászni. Fél útig ugyan el is jutok, de ekkor megcsúszom és visszaesem. De ennyitől nem riadok vissza, megint nekirugaszkodom és most ügyesen, habár lassan, de nagy nehezen felszenvedem magam a kút pereméig. Megkapaszkodom benne, de furcsállom, mert, mintha beszakadt volna az oldala, amikor beleestem.
Rendesen megizzadok, mire sikerül kikecmeregnem belőle. Lihegve guggolok le és kifújom a levegőt. Vajon mennyi lehet az idő? Előhúzom farmerom zsebéből a telefonom, ami éjjel 11-et mutat. Nincs térerő. FRANCBA! Vajon merre induljak el?
Hideg van és a környék kísérteties. Egész eddig lefoglalt a kút, de most, hogy körbenézek, sötét van, a hold fénye átszűrődik itt-ott a leveleken, és a borsózik a hátam. Átölelem magam a karjaimmal és próbálom bemérni a helyes irányt. Valami megrezdül mögöttem és hatalmasat ugrom. Látni nem látok semmit. Egy madár repül fel valahol a fejem fölött, erre megint összerezzenek. Oké, nyugalom. Talán vissza kellene mászni a kútba, ott várni meg a reggelt… Gondolkodom, de ekkor megint megrezzen egy bokor. Megint ugrom egyet és szinte cincogó hangon szólalok meg.
- Van… van ott valaki…? – kérdésemre nem kapok választ, de pár méterrel arrébb megtörik egy ág, ez egyre ijesztőbb.
Akkor kapok infarktust, amikor szembe találom magam egy hatalmas, csészealj méretű vörös szempárral. JÉZUSOM!
Nem is nézem merre kezdek el futni, de a nyakamba kapom a lábam. A sűrű növényzet és a sötét hátráltatnak, egyszer el is esem, de felpattanok és csak szaladok tovább. A tenyeremet felsérti valami, talán egy éles ág, nem tudom, csak azt, hogy rohanok, mint akit kergetnek, mert valóban üldöznek!!!
Az a valami követ, méghozzá rákapcsolt, mert egyre közelebb hallom, ám végre a fák végére érhetek, mert kivágódok közülük egyenesen a szentélyhez! Ám itt valami nem stimmel, szerzeteseket látok, akik, amikor megpillantanak , valami kétségbeesett imákat kezdenek el mormolni.
- Segítség! Segítsenek, kérem! Valami üldöz engem!!! – rohanok hozzájuk, de sok segítséget nem kapok, mert rémült kiáltásokat hallatnak. Megfordulok és kifut az arcomból a vér. Egy hatalmas pók vágódik ki onnan, ahonnan jöttem és ez nem közönséges pók! Nagyobb mint egy kurva dzsip!!! Basszameg, ez kinézett a vacsorájának, egyáltalán mi a faszom ez, kandi kamera???
Ismét futásnak eredek, magam mögött hagyva a szerzeteseket, a hosszú falépcsőhöz rohanok, ami lefelé vezet a szentélyből, úgy rohanok, hogy majd megszakadok, a táskám valahol elveszítem, de nem is érdekel, NEM AKAROK VACSORA LENNI!!! Hátra pillantok, de ez pont elég, hogy megcsússzak és előre zuhanjak. A lendülettől arcra esek, majd a testem előre billen, lefelé gurulok, nem is tudom hány métert, mikor megállok szinte mindenem fáj, a bokám kegyetlenül sikoltozik figyelemért, remélem, nem tört el! Ám erre sem figyelhetek, mert amikor felpillantok, már megint ott van az a kurva pók szörnyeteg. Látszik, hogy éhes, mert már épp készül elrugaszkodni a talajtól és rám ugrani, mint áldozatára. Az arcom elé emelem a karjaim és a sikolyom visszhangzik a környéken. Ám a várt támadás nem ér el engem. Zajt hallok, de lökést nem érzek. Pár hosszú másodperc múlva emelem el a karjaim az arcom elől és a hatalmas pók maradványaira esik a pillantásom. Szaporán veszem a levegőt, szédelgek, nem hiszem el, amit látok, ilyen nem létezik.
A hátam mögött egy erős, határozott, de dölyfös hangot hallok meg.
- Szép munka, Kinji. –tapsol elégedetten, akárki is az. – Habár elhalásztad előlem a mai trófeám.
Lassan megfordulok a felsőtestemmel, és egy régi, díszes kimonóba öltözött alakot pillantok meg a kíséretével együtt. Az úri alak mellett egy fehér hajú férfi, egy farkas – AZ A FARKAS!!!- , szolgák, akik fákjákat tartanak. A nagyúr pillantása rám esik.
- Nocsak, miféle ember ez itt? – a fülem megüti az „EZ” szó, de egyelőre más forog az agyamban.
- Hol a fenében vagyok…? – pillantok körbe. – Ez valami filmforgatás helyszíne?... Hol a kandi kamera?! Egy elcseszett szerepjáték kellős közepébe kerültem??? – az agyam kezdi felmondani a szolgálatot.
A fickó közelebb lép hozzám, leguggol és az állam ujjai közé veszi. Kellemetlen az érintése és ekkor megpillantom a füleit! A szeme, na az még halálra rémít. Ilyen szem nem létezik!
- Furcsa beszéd, még különösebb viselet. – úgy méreget, mint valami tárgyat.
Ezt megunom és elütöm a kezét, mire felszisszennek páran a kísérők közül.
- Ki a fene maga?! Mi a franc folyik itt?!
- Nicsak, egy igazi vadmacska. – vigyorodik el. – És micsoda szép vadmacska. Élvezet lesz betörni téged.
- Be…betörni?... – pislogok, mert nem igen értem, miről beszél.
- Kinji! – hangjára összerezzenek, de a fehér hajú alak előlép, tekintetét az enyémbe fúrja, mintha a lelkem akarná kilesni. Teljesen meztelennek érzem magam a szemében.
- Igen, Uram? – kérdez, de mégsem nagyon hallom ki belőle a tiszteletet.
- Ezt itt, készítsd elő nekem holnap estére!
- Igenis. – tárgyilagos hang. Hideg alak!
- MI?! Miről beszél? – nem értek semmit, de egy hatalmas pofon landol az arcomon, de még a fülem is belecseng.
- Szolgának hallgass a neve! De majd megtanulod, hol a helyed. – haragosan tekintek fel erre a filmből kilépett sógun szerűségre, de még mindig nem értem ezt az egészet.
- Hát nem értik?! Beleestem a kútba! Hívják a rendőrséget vagy a mentőket! Biztos keresnek már! Segítsenek, nekem haza kell jutnom, merre van a helyi hatóság?!
A Kinji nevezetű figura mellém lép és a karomra szorít.
- Hallgass! Ha nem akarsz magadra még nagyobb bajt! A felét sem értem, mit hordasz itt össze, de ne hergeld a gazdád!
- Gaz… GAZDÁM?! – kiáltok fel felháborodottan. Itt mindenki megőrült!!! Ez egy elborult agyú vallási szekta!!!!
- Hagyd, Kinji. – hallom megint az utálatos alak hangját. – A kicsike még nem tudja, mit jelent a szófogadás. Gondoskodj róla, hogy amint visszaérünk a palotába, kapjon tíz korbácsütést.
- Korbácsütés…- rebegem, el sem hiszem, ez nem lehet igaz, ez képtelenség, hát hol a fenében vagyok?!
Ám mielőtt kiborulhatnék, valami port fúj az arcomba a fehér hajú. Nem tudom, mi lehet, de első tippem a kloroform. Csak ez más… A látásom kezd elmosódni, az agyam elnehezedik, és minden gondolat kiröppen a fejemből, magáb fogad a jótékony sötétség és az álom.
Nem hittem volna hogy egyszer majd a piramisok lábánál fogok napozni, vele.
Mondjuk, nem is azért jöttünk most, hogy süttessem a szárnytollaimat a csillogó homokon, annál sokkal fontosabb és komorabb küldetés a miénk.
Ahogy megérkezünk és lába a felforrósodott homokot érinti, máris elindul az egyik piramis irányába.
Futó mosoly terül szét az arcomon, halkan megjegyzem hogy ne siessen annyira.
- Hmmm, igen, végül is önként is véget vethetnék az életemnek. Lehet nálatok ilyet egyáltalán? - kérdezi visszavágva. Furcsa, nem mintha szokatlan lenne tőle ez a viselkedés.. de...
- Mióta vagy te ilyen ijedős? - fordítom magam felé, vörös szemeim a tekintetébe mélyednek, hajam földöntúli szél lebegteti...
Várjunk csak...
Egy pillanatra mintha valami.. meg akarna törni, erőmet összeszedve tudom csak eltaszítani magamtól, hogy kimondjam a már nyilvánvalót: - Igen, varázslat.
Védő átok netán, vagy csak figyelmezteti a veszélyre, e hely őrzőjét.
"Hmmm… akkor talán pláne tovább kellene mennünk, megtörni … valahogy csak véget lehetne vetni ennek." - hallom a gondolatait, melyek most is olyan kuszák, és úgy száguldanak, hogy alig tudom elkapni egy gondolatfonál végét.
Elkapom a karját mielőtt elindulna.
- Ez nem ilyen egyszerű… ezt a varázst a halál angyalának ereje nem tudja megtörni. - rázom meg a fejem. Ez az erő.. annyiban más, mint az enyém, megtehetném hogy nekirontok a láthatatlan falnak, de csak egy rakás sérüléssel lennék gazdagabb, valószínűleg, akkor sem engedne át. Ráadásul az ajtó, nem látható helyen, valószínűleg olyan mélyen eltemetve vár, a homokdűnék alatt, hogy vakondokká avanzsálhatunk, ha egyáltalán megtaláljuk hol kéne ásni.
"Ez a megfogalmazás megint… pfff… hát senki nem mondta, hogy neked bármit is kell csinálnod vele. Hahhh."
Kár hogy olyan messze áll tőlem, mert most szívesen megragadnám és..
Na de a dühkitörést tegyük át későbbre.
Elmélyülten figyelem, ahogy általam sosem hallott szavak hagyják el az ajkát. Egy olyan nyelv lehet, melyet eónok óta nem használt senki, én mégis megértem, mégha nem beszéltem sosem. Varázsszavak, azoknak a nyelve akik születésük óta élnek vele, a mágia ezen, emberibb formájával.
Emberibb?
Hát persze. Ez lehet a kulcs.
Emberi.
Bennem kábé annyi az emberi, mint tökfőzelékben a csokiszósz. Hmm.. egyáltalán honnan tudom mi az a tökfőzelék? Na mindegy, ezen ráérek később is töprengeni.
Viszont, ami őt illeti, félig boszorkány, akik ugye, valamilyen szinten kötődnek az emberi léthez, még ha erősebb is bennük a természetfeletti. Nem akármilyen nő lehetett az anyja, valószínűleg erős mágia űző volt, és ezt az erőt most ő birtokolja.
Mintha előre megtervezné lépéseit, egyre szűkülő körben sétál, majd mikor eléri a kör közepét, hatalmas morajjal nyílik meg alatta a föld, illetve a homok, és magával rántja.
Utána vetem magam, szárnyaim felkavarják a homokot ahogy kitárom őket, szinte puhán, vitorlázva érünk földet a porral borított, ősi köveken.
Látom ahogy szemei kissé csodálkozva fürkészik a kissé megfakult, mégis erősen aranyozott, arannyal bevont falakat, az elefántcsont faragású szobrokat, a márványt, és sok egyéb pazar díszítést, ami szinte vakítja a szemeimet.
- Igen..khm.. fényűző. - jegyzem meg amit ő is kimondani készült, jóllehet kicsit több szóval körülírva.
Lassan indulunk el a folyosón, követve az ősi írásjelekkel teleírt falat, melyek egy csatáról tanúskodnak. Mintha egy szilánk fúródna a szívembe, ahogy felismerem miről is a szól a történet, melyet a falak elmesélnek.
Egy angyal, melyik kétségbe vonta az istenek teremtéshez való jogát, és a föld kizsákmányolóinak, az embereknek a halálát követelte. Egy másik, melyik legyőzte őt, és a földre jött uralkodni, imádott emberei közé. Ökölbe szorul a kezem a gondolatra.
Nos elég banális elferdítése annak, ami valójában történt, évezredekkel ezelőtt.
A folyosó végén, egy hatalmas ajtó, melyet szárnyas szobrok őriznek. Angyalok, márványból faragott, gőgös arccal, örök őrei e hazug, alávaló történetnek.. és az ajtónak ami mögött...
Léptek.
Valaki jár a folyosókon.
A helyen ahol évezredek óta, csak az enyészet és a halál az úr.
Egymásra nézünk, látom hogy neki ugyanaz jár a fejében.
Ennyire ostoba lenne, hogy visszatér oda, arra a helyre, melynek léte már önmagában bizonyítja a bűnösségét?
***
Amint az ajtó kitárul, védekező pózba vágom magam, felkészülve hogy ki tudja mi ront ki onnan, de nem történik semmi.
Elsétál mellettem, és beveti magát a sötét, aranyosan csillogó falak közé, ahol már vár minket, vigyorogva, aranyozott trónusán ülve mint valami kiskirály.
- Nem illik hozzád a jogar Gabriel. - fintorodom el ahogy belépek az ajtón. Nem kell összegörnyednem, a terek annyira nagyok, mintha eredetileg is szárnyas lényeknek lettek volna építve. Illetve egy szárnyas lénynek, aki kihasználta azt, hogy engem megbüntettek.
- Nem kérdeztem a véleményed.. - feleli hűvösen, arany hajjal keretezett arca csupa nyugalom és derű. Most otthon van, ez az ő terepe, övé a hazai pálya előnye.. ha szabad így mondani.
- Ostoba vagy ha azt hiszed megúszod.. - hallom magam mellől a hangját, ahogy egyre távolodik. Az emelvényhez sétál.
Már éppen rákiáltanék hogy ne tegye, de egyrészt semmit sem érnék el vele, mert csakazértis csinálná, másrészt roppant jó figyelemelterelő, ha úgy vesszük, hiszen Gabriel csak rá figyel most, gyűlölettől izzó szemekkel.
- Te vagy az ostoba! - kiált rá szinte károgva. - Azt hiszed élve kikerülsz innen? Nagy megtiszteltetésben lesz részed, itt nyugszol majd, a múmiákkal együtt.
Gúnyos arckifejezés terül szét az arcán. Fel akarja bosszantani. Mosolyognék, ha nem tudnám... mást is tartogatnak azok a lila szemek, nem csak a bosszantást, a bosszú ígéretét is.
Elhátrálok, úgy téve, mintha félnék, amit Gabriel be is vesz. Nem tudom hogy lehet ilyen ostoba, de bejön az elterelés. Hátam a falat érinti, feldereng a minta ahogy hozzáérnek a szárnyaim. Éget, ahogy az ősi betűk megelevenednek, és lekúsznak a falról, egyenest a bőrömre. A jelek a karomon menetelnek végig, aranyos csillogásuk vörössé változik ahogy beleégnek a bőrömbe.
Ostoba voltál. Azt hiszel te leszel az egyetlen... ezek között a falak között.
Szemem sarkából látom, ahogy leugrik az emelvénytől, és felé lendíti a jogart. Julien azonban gyorsabb, még emberi szemmel nézve is, a másodperc tört része alatt mozdul, és hajol el az útjából, arcára bosszantó vigyor ül ki.
- Apám tudott erről a kis "mesterkedésedről" ugye? - kérdezi szemtelenül. - Nem csak az volt az oka tehát.. hogy meg kellett halnia..
- Apád áruló volt! - üvölti magából kikelve. - És egy áruló fattya maga is bűnös!
Milyen érdekes gondolatmenet. - gondolom magamban, miközben erőmet megfeszítve hadakozok a testemet beborító idegen erővel, ami lassan, nagyon lassan ismer fel, és válik eggyé a sajátommal.
Hatalmas szelet kavar ahogy előrelendülök, a felé dobott jogar pengében végződő vége a felemelt karomban áll meg, vérem a padlóra csöpög. Szemeim vörösen fénylenek, szárnyaimból pedig hófehér tollak hullanak a földre.
- Ez.. nem lehet... - nyögi rekedtem, miközben kihámozom a karomból az arany vacakját.
- Naiv voltál ha azt hitted egyetlen más angyal sem fogja ide sosem betenni a lábát. A védővarázsokat úgy tervezték, hogy egy angyalt védjenek. Nem támadnak meg, mert felismerték bennem az erőt, ami olyan, akár a tiéd. Angyali és nem emberi. Eztáltal, használhatom is őket, ha akarom.
Látom hogy ő is érti miről beszélek, és vigyorogva néz Gabrielre.
- Micsoda balszerencse. Előbb kellett volna gondolkozni. - jegyzi meg, szándékosan inkább szebben kifejezve amit mondani akar. Mivel már ezzel is feldühíti őt, azt hiszem különleges képessége van arra, hogy tudja kit, mi őrjít meg leginkább.
- De... de... akkor ő..
Ránézek, kezem lágyan érinti a hátát... ő pedig bólint.
- Te adtad a kezembe a fegyvert. Még meg sem köszöntem.
Légiesen könnyű mozdulat, ahogy a lila szárnyak úgy repítik előre mintha mindig is a sajátjai lettek volna.
Vajon mennyi időbe telik míg nem kell már neki az én segítségem, és a bukott angyal dühe sem, hogy ő maga hívja elő őket. Hihetetlen gyorsan nő az ereje, talán egy hónap, egy hét, talán pár nap sem.
A szőke hajú angyal döbbenten, megkövülve áll, mint aki nem hiszi el amit lát.
Közelebb lépek én is, kihasználva a döbbenetét.
- A Tanács összeült, hogy döntsenek a sorsodról. - figyelmeztetem.
- Sosem fognak elítélni te is tudod. - köpi szavait akár a mérget. - Én vagyok "A" Főangyal. Mindenek felett állok.
- Nem Gabriel. Nem vagy Isten. Neked is ugyanúgy ő parancsol, ahogy bárki másnak.
- Nekem senki sem parancsol! - mennydörgi olyan hangon, hogy a fal is omladozni kezd.
"Ez teljesen bekattant." - hallom a gondolatait.
Meglehet. - felelem anélkül hogy a számat kinyitnám.
Egyre erősödő morajlás, ahogy az ezredévekkel ezelőtt épült falak megadják magukat tomboló dühének. Három pár szárnya fényesen világít ahogy csapkodja hozzánk az emberi kődarabokat, szárnyas szobrokat, kőlapokat, aranyt, követ, márványt, mindent ami a keze ügyébe kerül. Kék szemeit szinte nem is látni annyira elborította a tejfehér köd, én pedig rosszat sejtve kapaszkodom Julien nyakába, és rántom hátra egy lépéssel, épp mielőtt egy csontváz keze átütné alatta a talajt.
Csodálkozással vegyes jókedvvel néz rám fel, amitől menten a falnak megyek, tekintve hogy épp egy csata kellős közepén állunk, ő meg azon gondolkozik melyik filmre is hasonlít most ez.
Ezer meg ezer éve foszladozó rongyokkal bepólyált emberi testek maradékai tűnnek fel, szemükben ugyanaz a kék tűz ég, mint Gabrielében.
A szolgái. Magához kötötte őket míg éltek. Emberként a vérét adta nekik, hogy holta után is szolgálják őt.
Hiába vagyok a halál angyala, a vér köteléke erősebb a halálnál. Hiába hívom őket, az én szavamra nem reagálnak, csak az övére.
Julien mellettem kacagni kezd, én pedig kissé dühösen rántom el az útból ahol újabb és újabb zombiszerű lények jelennek meg, botlakozva a le-leváló végtagjaikban.
- Betolakodók. Az uralkodótok nevében.. pusztuljanak! - hallom a gyűlölt hangot, mielőtt elözönlenének minket, rozsdálló kardokkal, szemükben a földhöz kötöttek tomboló dühével.
Szárnyai apró lila tollakká esnek szét, ahogy a falhoz lapul, és eltűnnek. Erejével tépi, szaggatja az aszott testeket, ám azok újra egyéé lesznek, amíg az erő, ami egyben tartja őket, itt van a föld alatt.
Hegyes végű botommal vagdalom őket, köhögve és fuldokolva a portól és a porrá váló testek hamvaitól. Tüdőmet fojtogatja a bűz, hiába szabadul el az erőm.. csak egyre többen és többen lesznek.
Emberi szolgák, akik a fáraók korában esküdtek örök szolgálatot egy angyalnak, akit szárnyai és az ereje miatt tartottak isteninek.
Mi ez.. ha nem nagyobb bűn, mint amit én valaha is elkövettem?
Szenvedő lelkek.. akik nem akarnak most, csak nyugodni, de nem hagyja őket az erő, ami hívja, őríjti, kínozza őket.
Olyan erősen koncentrálok hogy vörös szemeimből könnyek helyett vér csordul ki. Egy szikla repül nekünk, száz meg száz test szorítja a falnak, letépve a mellkasomról a bőrt és a húst.
Ordítva taszítom el magamtól, figyelve ahogy Julien elszágult mellettem, egy rozsdás kardot lengetve, amint az imént rántott ki a vállából.
Kövek potyognak a fejemre. Az egyik lezuhanó szikla a szárnyamra esik, felordítok ahogy reccsen a csont benne, és eltörik. Eltüntetem a szárnyakat, de ez már nem sokat segít rajtuk.
A vér végigfolyik az arcomon, ahogy erőmet megfeszítve próbálom visszatartani őket, ám akkor ő mellettem terem, és megragadja a karom.
Ne állj ellen. - mondja a tekintete, és szinte a fejemben hallom a gondolait.
Ne álljak ellen?? De akkor meghalunk.
Harcoljunk... a saját fegyverével ellene.
A saját fegyverével?
Értem már.
Bólintok, hogy értettem.
Hátrálok pár lépést, amennyire a fal engedi, és hagyom hogy az erőm elborítson. Nem állok ellent a rohamnak, hagyom hogy maguk alá teperjenek, szárnyaimat magam köré vonva, míg egyszercsak megérzem őket.
A több száz, eltemetett szolgát, akiket ő nem állított a maga oldalára.
Egyszer valahol olvastam igen, a uralkodókkal a szolgáikat eltemették. Akiknek ő a vérét adta, az emberek akkori elöljárói voltak, de rajtuk kívül több száz, több ezer nyugszik homoksírban a dűnék alatt, akiknek a vérével nem parancsolhat, ellenben a halál, az elmúlás ereje magához hívhatja őket.
Zombi csatázik a zombival, múmia múmiával, én pedig sietve verekedem át magam a tömegen, az arany hajkoronát kutatva a tekintetemmel, de sehol sem találom.
Végigtapogatom a falat, közben továbbra is sziklák potyognak rám, de fel sem veszem.
Egy erősebb omlás maga alá temet minkettőnket, úgy érzem a cseng a fülem a robajtól, hideg sziklák érintését érzem minden oldalról.
Hűvös, ezeréve poshadt levegő jut a tüdőmbe.
Valami megmozdul a lábamnál.
Belé rúgnék ha tudnék mozdulni, de minden irányból szikla vesz körül. Aztán rájövök mi az.. kinek az érintését érzem..
Lassan felfele araszol a testemen, a ruhám cafatjaiba kapaszkodva, míg szembe nem találom magam szinte világító lila szemeivel.
- Elment? - kérdezem halkan, nehogy újabb omlást idézzek elő a hangommal.
Bosszúsan bólint.
Látom hogy a fején vér csorog lefelé.. biztosan beverte valahol, de nem tudom megérinteni, mert a kezeim is valahol a romok alatt vannak, egyiket keresztben átszúrta egy hegyes tartóoszlop.
Szabad kezével eltol egy sziklát az utamból, meg sem lepődök rajta milyen könnyedén teszi.
A kezem nyújtom felé, ő pedig megfogja, érintésén érzem hogy ő is a határait feszegeti, iszonyú fáradt lehet.
Egy lökéssel lépek ki a testemből, magam alatt hagyva azt, felfelé emelkedem. Egy eddig érintetlen, lezárt tárna van felettünk, úgy néz ki biztonságos.
Megrázkódom hogy kinyitom a szemeimet, kérdő tekintetére gondolatban adom meg a választ.
- Szóval fel.. - mondja egészen halkan.
Érintését érzem a karomon, majd eltűnünk, és kissé elszámolva, az előbb látott tárna plafonján érünk földet, kb. 6 méter zuhanás után hangos csattanással vágódva a padlónak.
Kótyagosan tápázkodom fel, ő pedig inkább csak felül. Nem tudom azért-e mert nem akar, vagy mert nem tud feltápászkodni, mindenesetre onnan szemléli körbe a helyet.
Egy sírkamrában vagyunk, az már innen látszik.
A szarkofág érintetlen, viszont olyan sűrű feketeség lebeg felette, akár egy döglégyraj. Szinte áthatolhatatlan.
- Nem tetszik ez nekem. - szakad fel belőlem a sóhaj.
Látom hogy gyógyítani próbálja magát, az én sebeim is hegednek lassan, de nem olyan gyorsan mint szeretném.
- Ha ő ér előbb a tanácshoz, ki fog adni nekik. Ha elárulja a titkodat, és hogy én nem mondtam el nekik mindent akkor.. - jegyzem meg halkan.
- Számít ez már valamit? - kérdezi rám nézve cinikusan. - Talán szárnyak nélkül kevésbé vagyok veszélyes?
- Ahogy mondod. - bólintok. - Nagyon egyszerű a logikájuk, mint ahogy láthattad. Gabriel esetleg bevetheti a trükkjét, hogy felhasználhassa ellenünk a tanács utálatát a bukottakkal szemben. Ők olyan erőt képviselnek amit a tanács sosem tapasztalhatott meg. Gyűlöletük mélyebben gyökeredzik mint a legmélyebb ösztön ezen a világon.
- Tehát meg kell állítanunk. - összegzi az egészet.
- Nem... - kapok észbe hirtelen. - Van egy sokkal jobb ötletem.
Szinte kíváncsi az a tekintet amivel rámnéz.
Idejön, letörli az arcomról a rászáradt vért.
- Éspedig?
- Emlékszel mikor azt mondtam neked, a benned élő angyal ereje egy bukotté. És ha megtisztulsz, akkor a tanács sem tud mit lépni ellened? Akkor Gabriel már nem használhatja fel ellened a Tanácsot, akkor már csak ő maga ölhetne meg, ha úgy kívánja.
Bólint.
- Elméletben, ez csak akkor működik, ha beteljesíted a bosszút, amiért apád lelke áhítozik. De...
- De..?
- De gyakorlatban van egy másik út is. - teszem hozzá mosolyra húzva az ajkaimat.
- Éspedig?
- Mint tudod.. az emberek három féleképpen tisztulhatnak meg bűneik alól. Ha meggyónják bűneiket - fintorog - ha megkeresztelik őket, és áldozatot mutatnak be - újabb fintor - illetve házassággal.
Látom hogy kitörni készül belőle a röhögés, amit végül nem áll meg.
- Szóval.. azt akarod mondani hogy menjek hozzád feleségül?
Úgy néz rám mint egy hibbantra, de közben egy pillanatra sem képes abbahagyni a röhögést.
- Ha ennyire tetszik a szó, nevezheted így is. Inkább úgy nevezném hogy hozzám kötöd magad. Vicces vagy sem, mennyei mércével nézve, az én erőm még tiszta, így megtisztíthat téged.
Annak ellenére hogy a halálból nyerem az erőm.. vicces nem? - gondolom magamban.
Abbahagyja a nevetést, rám néz.
- Persze, ennek vannak bizonyos szabályai is.
Látom hogy olyanok járnak a fejében, nem fog behódolni még nekem sem, és hogy képtelen lenne rá, hogy akár az életben maradása kedvéért is, szolgát játsszon bárkinek.
- Ha te elbuksz.. engem is magaddal fogsz rántani.
- Úgy érted bukott lesz belőled ha nem sikerül?
- Úgy.
- És ha igen?
- Akkor a szárnyaid maradandó tartozékok lesznek. Az erőd pedig megnyugszik.
- És a tanács nem ölhet meg, csak ha én is.. megszegem a...khm. szabályaikat.
- Lényegében igen. - felelem.
- De van még valami más is... - néz rám, mert érzi hogy nem mondtam mindent.
- Nos igen. Khm.. ami a teljes elfogadást illeti... ha az erőm megtisztítja a tiédet, és sikerül ez az egész akkor.. valószínűleg sosem élhetsz többé normális életet.
Nem mintha eddig az lett volna. - gondolja magában.
- Ismerni fogom a gondolataidat, és te is az enyémet.
Nem mintha eddig nem ismertem volna.
- És ha megölnek.. én is meghalok. - fejezem be halkan.
- Meghalhatsz.... egyáltalán...újra?
Bólintok.
Senki sem halhatatlan. Legfeljebb, nagyon nehéz megölni.
- És hogyan csinálod?
A komoly témához semmiképpen nem illő, kéjes vigyor terül szét az arcomon.
- Nos.. az már a kellemesebb része a dolognak.. - felelem egészen halkan, le nem hervadó mosollyal.
Reggel. A napfény ébreszt, azzal hogy az arcomba süt, a függöny résén át.
Felkelek és kinézek az ablakon.
Az emberek világa, nyüzsgés, pezsgés, sok-sok dolgára siető ember az utcán, autók, napfény.
Ő nincsen sehol, bár ez, mondjuk, kevésbé nyugtalanít.
Úgyis megtalálom, ha akarom.
Nem indulok rögtön a keresésére.
Hagy tegye a dolgát, élje életének azt a részét, ami még közel van a normálishoz. Így is felfordult eléggé, hála nekem. Meg neki.
Nem érzem felelősnek magam, ennek ellenére sem.
Ami történt, részint az én hibámból, részint azért, mert olyan nagy szája van, és nem tud rá lakatot tenni.
Különleges, tehát érdeklődnek iránta. Ez ugyan enyhe kifejezés, azok után, hogy tudom: meg akarják ölni. Azért, mert ami.
Egy nagyhatalmú boszorkány és egy bukott gyermeke, a törvényeink szerint megszületnie sem lett volna szabad.
Most viszont, hogy mégis itt van, mindenki őt akarja, ki-ki a saját céljaira. Hányingerkeltő hogy ezek, akik szent lényeknek mondják magukat, a saját törvényeiket sem tartják be.
Akár a politikusok az emberek világában. Undorító.
Sóhajtva nyitom ki a szárnyaimat és nyújtózom egyet, a reggeli napfényben.
Meztelen testemen a különböző színű foltok, mint valami csata nyomai, csak ez, és a mindenfelé széthullott tollaim emlékeztetnek a múlt éjjelre.
***
Végig kutatom a napot.
Régen gyakrabban jártam az emberek világában, elrejtettem itt fegyvereket, arra az esetre, ha szükségem lenne rájuk.
Ugyan a saját erőm is egyfajta fegyver, de mint a mellékelt ábra mutatja, igencsak megnehezíthetik a dolgom, ha meg akarják. Márpedig Ő mindent meg fog tenni, hogy megszerezze, vagy pedig megölje, mert olyat tud, ami végzetes lehet Számára.
Ez egyik egy régi, már lobontott épület romjai között, a másik egy kriptában van, a harmadik fegyvert, vele együtt kell megszereznem.
Leugrom a toronyház tetejéről, és a lemenő nap irányába, felé veszem az irányt.
***
Újabb magas épület, a tető alatti emeleten, a teraszon áll, amikor leszállok mögé.
Szárnyaim hűvös fuvallatot kavarnak, tudom, hogy észrevette, mégsem szólal meg, és nem is fordul felém.
Ujjai oda sem pillantva matatnak egy dobozban, ahonnét mégis én veszem el az utolsó csokis kis falatkát. Bár én annyira nem vagyok oda az ilyesmiért, megéri azért a pillantásért, amivel nézni fog.
- Ezt keresed? – kérdezem fennhangon.
Felém fordul, mosoly tűnik fel az arcán. Az a tipikus: „Játszani akarsz?” típusú mosoly.
– Nem, ezt. – feleli és ledönti a poharában maradt ital maradékát.
Vállat vonva kapom be hát a csokit, de éppen hogy csak a számhoz ér, már érzem is fogait az ajkamba marni.
Wrmmm.. hát mégis kell? Késő bánat.
Hallom a gondolatait, ahogy teste hozzám ér, és elhátrálok az asztalig, majd megfordítva őt nyomom neki.
„Most kéne olyanokat kérdezni, hogy milyen napod volt, vagy mit csinálunk az este?...”
- Vacsorázni megyünk… legelőször is. – felelem halvány mosollyal az arcomon.
Felvont szemöldökkel sandít rám, látszólag elképzelte amint ő, meg én kulturáltan vacsorázunk valami meglehetősen emberi helyen.
Nem hiszed, hogy képes vagyok rá? Miért?
- Oké. Próbáljuk ki. – mondja fölényes mosollyal. – De én választom a helyet.
Be akar húzni a csőbe, de hagyom magam. Miért is ne. Én ne tudnék önuralmat gyakorolni? Hiszen időm szinte végtelen.
***
Magammal rántom a mélybe, hiszen ez gyorsabb, mint a lift, vagy a lépcső.
Zuhanunk majd földet érünk a parkolóban, ahonnan ijedten rebbennek fel a városi galambok, saját szárnyuknál húszszor nagyobb szárnyaim szelére.
Autóval jött, én viszont nem vagyok oda a közlekedés eme formájáért, így, emberi szemnek láthatatlanul, repülve követem.
Egy földszintes, nagy ház előtt áll meg, egy fiatal pár pedig frászt kap, ahogy az étteremből kifelé jövet megpillantják, ahogy éppen feltűnök mellette, csak úgy, a semmiből, álcámat ledobva.
A férfi a kocsiig támogatja a nőt, aki úgy néz ki elájult a nagy ijedtségtől.
Mosoly kúszik az arcomra. Heh .. emberek.
***
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok egy ilyen helyre.
Sosem voltam ember, így az életükről, annyit tudok, amit sok száz évem alatt földi tartózkodásaim alatt megtanultam róluk és ellestem tőlük, vagy amit olvastam vagy láttam.
Nem mintha gondot okozna az asztali etikett, de a látványom még szárnyak nélkül is különös lehet a halandóknak.
Pedig, egészen emberi öltözéket viselek.
A szekrényéből egy farmernadrágot szereztem, ahhoz pedig egy szűk fazonú pólót, egy boltból pedig egy hosszú fekete kabátot sikerült szereznem.
Az étterem zsúfolt, ami jó pont abból a szempontból, hogy talán mindenki a maga dolgával lesz elfoglalva, és nem velünk, illetve azzal hogy bámuljon minket.
Egy girnyónak kinéző fekete-fehér ruhás ember kísér egy asztalhoz, jaaah pincér.
Ő legyintve elküldi, majd egy könyvecske felett rám pillantva megkérdezi mi jót csináltam ma.
- Fegyvert szereztem. – térek a tárgyra rögtön. – Az emberi világban is sok fegyverünk van elrejtve, aminek a létezéséről csak nagyon kevesen tudnak. Felkutattam párat, de az utolsóhoz, kell a te segítséged is. – felelem, rosszallóan pillantva a mellettünk ácsorgó emberkére.
Jah.. hogy rám vár.
Rábökök az papírra valahol.
Remélem nem valami élőt hoznak majd.
Általában olyat szeretek enni, ami már nem él.
- Hova megyünk? – teszi fel a kérdést, miután gyorsan kiválaszt vagy háromféle ételt és italt még a könyvből. Olyan profin csinálja, hogy elgondolkozom rajta.. ő mindig így eszik? Bár mondjuk fura gondolat.. ahogy elképzelem őt főzni, máris mosolyognom kell. Amit aztán észre is vesz, és nem tud mire vélni.
- Azt hiszem múzeumnak hívjátok.. ahol az ilyen régi tárgyakat tartjátok. Hiába rejtettem el, egy ember rálelhetett és most ott van, abban a nagy fehér épületben.
- A történelmi múzeum? Az érdekes lesz.
- Nahát.. pedig azt hittem könnyedén bejutnál oda. – mosolyodom el kajánul, de igazából, tudom hogy így is van. Olyan képességekkel, mint az övék. Talán valami más gond van az üggyel kapcsolatban.
- A múzeum egy része most minden éjjel estély helyszíne. Ott táncolnak a… hmm hogy is mondjam..
- A sznobok.. – fejezem be helyette.
- Hát igen.. mondhatjuk így is. Tudnom kéne.. pontosan hol.. – közben megérkezik a kajánk, úgyhogy félbeszakad a mondanivalója.
Szerencsémre sikerült olyat rendelnem, ami nem mozog.
Viszont elég furcsán néz ki.
Mindenféle feltekert izék. Sok, színes húscafat. Miért kell ezeknek ilyen kacifántos nevet adni? Hah..
Mikor furán bámulom és a villával is megpiszkálom, elneveti magát.
- Töltött hústekercsek. – feleli. – Jól néz ki.
Zölddel töltött, pirossal töltött, fehérrel töltött. Ó ez sajt. A másik pedig.. paradicsom. És spenót.. és szalonna. Érdekes.
Ő valami szószost eszik. Mindenféle gyümölcs úszkál benne, abba tunkolja bele a húst, meg a krumplit.
Hozzá vörösbort szervíroztak, ezt legalább tudom hogy jó. Kezembe is veszek egy poharat, miközben beszélek.
Mivel most üldöznek, nem kell a feladataimat teljesítenem, viszont fel kellene kutatnom a nyomait, azokat, akik tudnak az összes kis piszkos ügyéről, hogy fel tudjak lépni ellene, ha erre kerülne a sor.
Szörnyen hangzik, de engem fognak elítélni Gabriel helyett.
Azzal hogy megszegtem a kivégzési parancsot, és nem öltem meg őt.. már így is főbenjáró bűnt követtem el.
De mit ez nekem ahhoz képest amit már ígyis elkövettem.
Egyébként is.. ez csak az ő szemükben számít bűnnek nem?
Heh.. ez kicsit úgy hangzott mintha magamat nyugtatnám. Talán kezdek paranoiás lenni vagy mi?
Őt nézem, ahogy ügyeskedik a szósszal, a gyümölcsökkel, úgy, itt helyben őt falnám fel.. gyümölcsöstül.
Valószínűleg a pincér is észrevette a tekintetemet, mert a háta mögött állt, és most úgy iszkol, mint aki szellemet látott.
- Mikor akarsz menni? – kérdezi belekortyolva a borba.
- Ma éjjel. Minél előbb, annál jobb.
Megvakarja a fejét, majd vállat von.
- Jó. Legyen úgy. Elhozzuk. De mit is? – néz rám kíváncsian, az utolsó szederrel játszva a tányéron.
Átnyúlok az asztalon és a villát fogó kezére teszem a kezem, majd kikapom a tányérból a gyümölcsöt és eltüntetem.
Vigyorom töretlen, mikor a nyomában eltűnök az étteremből.
***
Sötét.
Az épület másik, déli szárnyában viszont fényárban úszó termek, és több száz ember.
Szárnyaim halk surranással tesznek le az épület tetején.
Alig érezhető érintés, ahogy hozzámér és már el is tűnünk, és meg is jelenünk egy szinttel lejjebb, mintha átcsúsztunk volna a falon egyszerűen, vagy belebegtünk volna a plafonon át.
A sötétben az üveg vitrinek és szekrények furcsán csillognak, csak a mennyezetbe épített apró jelzőfények világítanak, de azok fényénél sem látni sokat.
- Egyáltalán mit keresünk? – kérdezi körülnézve.
Figyelmesen megszemlél egy vitrinbe kiállított medált, ami arany láncon függ.
Közelebb lépek.
A felirat szerint, el van átkozva, mert régen egy nagy boszorkányé volt, aki nem engedte ki a kezéből.
Nahát.. nahát.
- Egy üvegcse. Apró.. a tenyeredben is elfér. Kék színű csiszolt üvegből van.
- Honnan sejtem hogy nem szerelmi bájital van benne.. – feleli kajánul.
- Miért? Szükséged lenne rá? – kérdezem vissza vigyorogva.
Lépteket hallunk.
A falhoz lapul, én pedig embernek láthatatlanná teszem magam.
Egy őr közeledik, egyenruhájára hímezve az alkalmazó cég logója. A nadrágját igazgatja, mint aki most volt a mellékben. Bwlááh..
Felé fordulok, hogy jelezzem, ne mozduljon, de már késő, elindult az őr háta mögött, egy másik terem felé.
Wrr nem igaz. Tudhattam volna..
Egy lépéssel az ember mellett termek, kezem épp csak a mellkasához ér, már esik is össze, ájultan.
El is húzom a kezem, nem tartom fenn sokáig az érintést.. hiszen halálos az, minden élőnek szinte. Ha pár perccel tovább „élvezné a közelségem” megfeketedett hulla lenne belőle előbb utóbb.
Megbizonyosodom róla hogy valóban csak elájult, majd futva követem őt a másik terembe.
Itt a fal végig üveg, múmiák hevernek a légkondicionált, páramentesített üvegkalickákban.
Ő egy fali szekrény mellett áll, és egy régi papírt bámult. Nem is papír, bambusz tekercs, vagy még régebbi.. papirusz talán. A jelképek azokra az egyiptomi hieroglifákra hasonlítanak.
- Nincs itt? – kérdezem. – Ő a szekrényre mutat, tőlem jobbra, majd visszatér az olvasáshoz.
Mi lehet ebben olyan érdekes?
Kíváncsian fordulok a szöveg felé. Szárnyas lények eljöveteléről írnak, még a régi időkből.
- Azt hittem tilos megmutatkoznotok. – fordul felém.
- Időről időre történnek balesetek. – felelem vállat vonva.
De ez nem baleset. A szöveg szerint, az emberek egykoron istenként imádtak egy „szárnyast”.
Gabriel? – hökkenek meg és közelebb lépek a papírhoz.
- Bingó. Kis barátunk úgy látszik nem elégszik meg azzal a parancsolgatással amit odafenn művelhet.
- Több ezer évvel ezelőtt.. istent játszott? – kérdezem inkább magamtól mint tőle. - Ez kitelik tőle. – motyogom. - Imádtatni magát az emberekkel. És nem tudott róla senki.. senki mert.. akkoriban.. még ennyire sem érdekelte a magamfajtát mi folyik az emberek világában.
Gabriel mint ókori isten.
Tovább olvasom. Szemeim megértik és lefordítják a jeleket, mintha jelenkori szöveget olvasnék. Mivel akkoriban is éltem már, így minden régi nyelv is, része annak a tudásnak amit birtoklok.
Áldozatokat mutattak be neki, titkos szentély.. a folyó alatt. Folyó alatt? Nagy építmények.
- Ha ez igaz.. a nyomát.. nem itt kell keresnünk. – mondja.
Bólintok.
Megfordulok és visszatérek a szekrényhez, amit mutatott az előbb.
És ott van az üvegcse, benne a sötét folyadék.
Kezem feldereng ahogy hozzáérek az üveglemezhez, ami védi a vitrint. Egyszerűen átnyúlok rajta, mint valami felhőn, és kihúzom a sötétkék üvegcsét.
Érzem hogy már mellettem áll, őis ezt nézi.
Apró és halálos.
- Mi van benne?
- Veszélyesebb mint Pandora szelencéje. – felelem.
Rám néz.
Nem ezt kérdezted. Tudom.
Megbillentem az üveget. A folyadék két színű.. különválik egy sötétvörös és egy kék réteg.
„Vér.” – hallom a gondolatait.
- Apádé. – bólintok. – Részben. Másodrészben pedig egy olyan méreg, ami őt nem ölte meg. A vérével keverve elpusztít mindent, ami él.
A kezét nyújtja érte.
Odaadom.
Úgyis elvenné.
Ha ő akar valamit..
- Rám nem hatásos. – teszem hozzá. – A mechanizmusa ugyanaz, mint az erőmé. Lassan sorvaszt el.
- Akkor rám sem. – feleli.
Bólintok.
- Viszont Gabriel fél tőle. Mikor apád elárulta és megtagadta őt, meg akarta ölni. Ezzel a méreggel. Viszont apád vére csak erősebbé tette a szert, nem ölte meg őt. Gabriel pedig fél.. mert.. azt hiszi, ez árthat neki. Nem tudom van-e benne igazság, lehet hogy annyi hatása van, mint egy limonádénak. De az is lehet, hogy ez itt, jó esély arra hogy megszorongassuk.
Zsebre vágja az üveget.
- Remek. – feleli. – Akkor foglalok jegyet egy repülőre.
- Repülő? – nézek rá kajánul, szárnyaim előtűnnek ahogy rájuk gondolok. - Fél óra és már a piramisok lábánál napozhatsz. – vigyorodom el.
- Akkor előbb veszek napolajat. – teszi hozzá vigyorogva.
Ennyiben maradunk hát.
***
Az épület tetejéről nézem az alvó várost, a fényeket a parkolóban.
A party a végéhez közeledik, ahogy látom.
Ő előttem, hajamat az arcába, nyakába fújja a szél, ahogy állok a háta mögött.
Közelednek. A pokol madarai.. csontmadarak fekete tollakkal.
Mikor közelebb érnek egyikük kiválik a tömegből és felénk repül. Testem megfeszül.. felkészülve a támadásra, de úgy tűnik..erre nincs szükség.
Fekete szárnyak.. szemei is egészen feketék. Egy túlvilági. Régen nem láttam hozzá hasonlót. Vajon miért jött utánunk? Azok után.. amit legutóbb sziszegtek rám.. mikor náluk jártam. Wrr.. gyűlölöm őket..
- Nem harcolni, segíteni jöttünk. - mondja végülis, megadva magát. Nocsak.. nocsak..
- A könyv, amit elhoztatok… hiányzik belőle egy fontos… bizonyíték… egy tekercs… amit felsőbb utasításra szedtünk ki belőle, miután lekerült hozzánk. Gondolom nem kell említenem kinek az utasítására...
Nah ezen már meg sem lepődök. Meg azon sem hogy nem állja meg hogy ne szóljon közbe.
- Na és… nektek… mi hasznotok van belőle? - kérdezi, és figyelem ahogy a túlvilági kissé csodálkozva veszi tudomásul hogy bezony.. érti amiről beszélünk..mégha nemis emberi nyelven tesszük.
- Csak azt ne mond, ti is szenvedtetek az önkényeskedésétől…? - feszíti tovább a húrt. Látom hogy ez neki se tetszik.. mert mintha ott sem lenne.. kezd el hozzám beszélni. Ugyan.. csak nem sértődtél meg.. hehe... pedig még egész kedves volt.
- Ügyes, és felettébb erős… de nem tud mindent. Én a helyedben tennék erről… - mondja nekem, egyértelműen rá utlva.
Nem mondod.. ezt tudtam magamtól is. Csak.. ez azért kissé bonyolultabb mint hinnéd.
Fel is dühödik mellettem.. érzem erejét elszáguldani mellettem.. szele messzire repíti a hajam.. és borzongat.. akár egy hideg fuvallat.
- Két nap múlva… éjjel… a romtemplomnál. - fejezi be a beszélgetést, azzal eltűnik.. a madaraival együtt.
Érzem mennyire felkavarta a dolog.. ereje kavarog körülöttem. Pedig.. lassan már hozzászokhatna.. de tudom.. ehhez nem könnyű.
Sóhajtva lépek elé, karjaim maguktól fonódnak körő.. vörös szemeim lehunyva.. azon gondolkozom.. mennyit mondjak el.. abból amitől meg akartam kímélni.
Bárcsak úgyis volna.. ahogy az emberek hiszik..az angyalokkal. De a valóság sajnos.. sokkal mocskosabb és fantáziátlanabb bármilyen szent legendánál.
Hófehér tollak.. amikhez vér tapad.. rengeteg elsuttogott be nem váltott ígéret.. csontok.. vér.. és még több bánat..
Szinte hallom a gondolatait: „Ha most mond valami olyasmit, hogy csss… én esküszöm…”
Nevetni kezdek, ujjaim még szorosabban fonódnak a karjára. Viszont..
- Igaza van. – súgom halkan, közelebb hajolva. – Az egyetlen megoldás… az életben maradásodra…
Látom hogy nem hiszi. Pedig.. így van. Furcsa hogy pont én mondom ezt.. aggódom valakiért... én.. hát..ez.. érdekes. Mondhatni viccbe illő.. de nem.. mert.. egyáltalán nem vicces.
Ahogy hozzáérek.. valamiért mégis.. lenyugszik.. én pedig még mindig.. szorosan a háta mögött.. fejemet a vállára hajtva.. érzem ahogy az ereje mostmár nem akar széttépni.. most inkább.. másmilyen..
Mi… a fene volt ez? - kérdezi szavak nélkül.. de én ígyis hallom.
- Látod… erre én is kíváncsi lennék. Még sosem vesztetted el ennyire az önkontrollodat… a saját erőd fölött.
Talán.. a dühe.. az ami elveszi az eszét.. veszélyes párosítás viszont.. az ő jellemével.
Viszont ahogy testemen érzem az övét.. szorosan hozzám.. lecsillapodik. Az érintésem.. ami másnak halált hoz.. milyen érdekes..furcsa..
Jelenlétemben minden fonnyadásnak indul.. és ő.. mégis.. hihetetlen.
„Lesznek olyan kérdések is, amikre normális válaszokat kaphatok?”
- Például a konyha? Nem vagy kíváncsi… az angyalok konyhájára… igazán ehetnénk valamit. - terelem el a figyelmét.. az imént elhangzottakról. … - Hátha találunk neked… valami édeset.
Hehehehe... vacsora mi..?
Bár ahogy mondom.. megéheztem.. bizony.
***
Nemsokára viszont már úton vagyunk.. a templom romjai felé.
Kihalt vidék.. maga a rom is kihalt.. málladozó falak, belül minden korhadt.. a fa padok.. az oltárképek.. a szentek arca elmosódott..mintha sikoltva könyörögnének kegyelemért.
Az oltár mögött.. pedig...lépcső. Látom hogy ő is azt nézi. Gondolatait szinte a fejemben hallom.
- Igen, azt temetkezésre használták. - felelem nyugodtan, körbekémlelve, hátha csapdát rejtettek valahová. Nem bízom bennük. Ők sem szeretnek engem.. hát énsem őket.
Lemegyek a lépcsőn..odalent is por és romok fogadnak. Pedig itt kell lennie.
A csontvázakat már rég elvitték innen. A lelkek elszálltak.. heh.. messzire.
Eltűnik mellőlem.. majd visszatér.. kezében.. a megfeketedett tekerccsel. Igen.. ez az.
- Ezért jöttünk… nem?
Fel sem bontja.. úgy adja át. Ezek szerint..tőlem várja a válaszokat. A válaszokat a kérdéseire..
Heh..remek.
Körbenézek még.. de sehol semmi. Ez furcsa. Biztos vagyok pedig.. ha a fülébe jutott, meg akar majd ölni. Engem szintúgy.. mint őt. A tanácsot már ellenem fordította.. nem nehéz neki még egykét lépést tenni.. hogy örökre kitaszítsanak.. maguk közül.
Nem mintha érdekelne.. már régen nem tartozom közéjük. Álszent gyilkosok.
***
Hihetetlen hogy.. ismerve a veszélyeket amik ebben a pillanatban is ránk lesnek.. ő képes még ígyis vigyorogni.
De aztán nem állom meg énsem.. ahogy a fejében keringő gondolatok szálaiból elkapok egyet-egyet.
„Vajon… ez is… szentségtörés… a te fogalmaid szerint?.” - hallom meg, pont akkor.. mikor kezem a vállához ér. Hehe..hehehehehe.. naigen..
- Miért… csak nem mégis érdekel…? - kérdezem, arcom immár olyan közel van az övéhez.. hogy csak egy lehellet választ el az ajkaitól..amit aztán nullára csökkent azzal hogy.. felém fordítja a fejét. Ahhmmm..
Hihetetlen.. pedig még csak most... vacsoráztunk..haha...
***
Mindig ámulatba ejt.. hogy a pillanat töredéke alatt képes vagyok elveszteni a fejem...ha róla van szó.
Bőre csak a ruhán keresztül ér hozzám, mégis úgy feltüzel mint semmi más.. ezen a világon.
„Hát, sosem lesz elég…?” - hallom a gondolatait, amin kucogni kezdek. „Most már… ki van zárva… neehm…”
És ahogy vigyorog.. az wrr.. vérlázító.
Nyelve találkozik az enyémmel, szétrántja a kabátomat, ajkai meztelen bőrömön szaladnak végig..fogait érzem a nyakamon.. hrr..
Kezem megmarkolja a ruhát a hátán.. mikor hallom a hangot: - El ne szakítsd… nem lesz időnk másik cuccot szerezni… - súgja a fülembe, én pedig nevetni kezdek.
Szóval fogjam vissza magam.. hmm.. szerinted tudok én olyat?
Épp csak meg tud kapaszkodni a lendülettől..amivel nekiesek..
Nekinyomom a falnak.. felhördülök ahogy érzem lábait a csípőm körül.. körmeit a hátamon.
Waahhrr..
Saját véremnek illatára figyelek fel.. ahogy betölti az érzékeimet..de aztán nem számít semmisem..ez se.. csak az érzés.. ahogyan hozzá.. belé simul a testem.. és ez a szűnni nem akaró édes.. követelő.. sürgetés.. még.. többet... mooost..
Ahhhwwrrr....
Bőrömet tépi.. a mellkasomon.. ágyékomon.. a fogaival.. míg aztán nem bírom tovább.. és a falhoz szegezve esem neki... újra...
Ahhww.. nem bírom.. hhrrr...
Villámcsapásként csap le ránk a gyönyör.. kiáltásunkba a falak is beremegnek.
Nah ez az.. szentségtörés a javából..
Mégis.. jobb nem is lehetne.
***
Figyelem ahogy alszik.. széttdobált ruháinkon.. a padlón.. a hidegben.. mégsem távolodik el tőlem.. közelebb van mint eddig bármikor. Milyen furcsa. Abban bízik meg.. aki gyilkosabb az összes többinél. Furcsa talán csak annyi.. hogy rá nem hat ez az erő.. őt nem gyengíti el.. sőt..
És ahogy kinyitja a szemét.. rögtön fel is tűnik az arcán.. az a vigyor.
- Hamarosan sötétedik… - jegyzem meg komoran, de ez nem lombozza le. Sőt. Úgy tele van energiával hogy csak lesek ahogy felkapja és hozzámvágja a ruháimat. Hmm.. érdekes.
- Valóban… közelednek… - teszi hozzá, miközben én magamra terítem a kabátot.. és épp a nadrágomba igyekszem belebújni.
- Szóval, hogy is volt az… a ne maradjak tudatlan szöveg…?.. - teszi aztán hozzá.. az elkerülhetetlent. Tudom hogy.. sok válasszal maradtam az adósa.. de ez most.. nem a legjobb alkalom.
Sóhajtok. Tudom.. valamit.. mondanom kéne..
- Feldühítetted mikor azt mondtad hogy.. őkis szenvednek a zsarnokoskodásától. Gabriel olyan mint mi.. és mégsem. Nem tehetnek ellene semmit.. amíg ő az egyetlen.. akivel a mindenható szóbaáll.
Kicsit csinikos az a mosoly ami szétfut az arcán.
- Akár vicces akárnem.. így van. Csak vele hajlandó beszélni. A parancsokat is neki mondja.. mint az elsőszámű angyalnak.
- A kiskedvenc..
- Mondhatjuk ígyis. Viszont ez olyan kiváltság.. amivel sok mindent kezdhet.
- Például kissé elferdíti a parancsokat?
- Például.
- Példátlan.. a ti.. hogyismondjam.. közigazgatásotok.
- Évszázadok óta ez megy.
- És mégis hogy jövök én a képbe? - pillant rám, miközben a közeledő sötét felhőt kémleli.
- Gabriel a tanácsban azt állít rólad amit akar. Akár aztis... hogy az Úr megparancsolta hogy..
- .. öljenek meg.. - fejezi be halkan. - Ennyire gyűlölte az apámat?
- Apád inkább bukott lett sehogy behódoljon neki. Joggal utálta. Nem bírja elviselni ha... - nem tudom befejezni mert.. nevetésben tör ki.
- Mi olyanm vicces? - kérdezem halkan.
- Legalább.. haha.. tudom hogy valamiban hasonlítok rá. - mosolya egyáltalán nem boldog mosoly.. inkább gúnyos cinikus. - Szóval.. azt hiszed.. hogy amiért megszereztük a könyvet.. és ezt a tekercset ezért...
- Tudom. Sajnos. - bólintok. - Apád a szeretője volt.. mégsem lehetett egészen az övé.. ő szabad volt.. olyan aki a saját szabályai szerint él.. és ítélkezik mások felett. - akárcsak én.. - teszem hozzá magamban.
- És most ezért gyűlöl? Ez elég gyerekes nem gondolod?
- Nemcsak ezért. Hanem mert olyat tudsz amivel befeketítheted őt a tanács előtt.
- Szerinted nekem hinnének? Nekem? Vele szemben?
- Neked nem. De nekem igen. - nézek rá.. vörös szemeimben megcsillan valami.. talán bosszúvágy. Igen talán..
Tudom hogy Gabriel volt az.. aki javasolta az Úrnak hogy büntessen meg.. hogy verjen meg ezzel az átokkal.
És ezért.. gyűlölöm...
***
Még ide sem érnek de már tudom hogy baj van.
Szárnyaik keltette porfelhőben.. olyan hideg fuvallat érkezik... amit mégcsak egyszer éreztem. Arra se szívesen emkékeznék..ha lehet.
Szárnyaimat fújja a szél.. elhátrálok.. hogy hagyjam őket leszállni.. ám akkor már tudom.. késő..
- Sajnálom.. - mondja az első sorban álló alak. Az aki nemrég az információt hozta a tekercsről.
Tenyeréből csillogó port hint ránk.. ami örvénylő.. sűrű ködként zárja el előlünk a külvilágot. Nem látok semmit.. tüdőmet folytogatja a füstszerű köd..
Őis eltűnik mellőlem.. aztán magamat látom, kívülről.. mint egy álomban... ahogy szememből eltűnik a vörösség. Megint olyan vagyok mint régen.. az átok előtt.. hogy lehet ez?
Hideg.. hideg van.. mi ez?
Vakon tapogatózom a ködben.. szárnyaimmal próbálom ellegyezni..de mintha élne..beborít.. mindenütt..
Szemem kékje.. most olyan idegen.. ez nem én vagyok.. neehm..
Fázom.. egyre lassabban tudok mozogni.. mint a dér a fákat.. úgy borít be.. tudom már mi ez... az az átok.. kővéváltoztat.. fagyott jéhszoborrá..
- Fuss.. menekülj... - kiáltanám de hangom elveszik. Szárnyak csapkodása.. fekete szárnyak.. és lilák.. bíborszínűek..
Lila??
Nem mozognak az ujjaim.. fázom...
Hideg van.
***
Melegség.
Nem.. nem is.. forróság.. be akarok takarózni vele. Nem bírok mozdulni.. alattam.. puhaság.. és mégis.. fázom..
Apró mozdulat.. amit még ki tudok préselni a tagjaimból.
Igeen.. magamra húznám.. ha tudnám..ezt a meleg takarót.. vagy mit.
Megragadok valamit.. egy kéz... kar.. de milyen.. ahh.. forró...
Megrántom, és szinte felsistereg a bőröm ahogy olvad rólam.. az átok borította fagyosság.
Méhhgg...hhrrr..
Fagyos szárnyaimmal.. szinte teljesen magamhoz rántom, érzek valamit.. a mellkasom felett.. és a számon.. mmm...
Kinyitom a szemem.. zúzmarad pereg a szempilláimról..ezüst hajamon.. mintha jégcsapok lógnának.. de.. csak homályosan látok.
Ismerős érzés.. ahogy végigsiklik a mellkasomon.. forró.. ahh.. húzódnék közelebb hozzá.. még..még közelebb..
A szemeiben látom.. a saját arcom.. és hogy szemeimet lassan újra.. felzabálja a vörösség..
Belekapaszkodom, jégcsap ujjaim ingjét tépig szaggatják..hogy hozzáférhessek végre.. még jobban..
Forró csók.. az ajkaim is kezdenek felolvadni.. most jut eszembe.. hol.. ...hol is..?
De kit érdekel most ez.
Tollaimról pereg a hódara szerű jég.. ahogy kinyitom őket.. lila szemek.. lila..
Kezem végigsimít a hátán..de sehol sem találok szárnyakat..
Ahh.. mi ez?
Vigyor az arcán.. igen élek.. kösz..
Valószínűleg.. neked köszönhetem.. hogy nem vagyok..élő szobor.. jégbe zárva..
Ujjaim alatt hasad a szövet..krémszínű ágynemű alattunk.. nadrágja az utolsó.. amit sikerül leszednem róla.. bőrömről páraként száll fel a jéges réteg.. egyre jobban.. és egyre több..
Meleg... forró...ahh..
Hihetetlen hogy kishíján ottmaradtam.. és most mégis.. ahh nem bírom.
Félresimítom a haját a nyakából.. ajkaim lecsapnak a bőrére.. most már.. nem vagyok annyira.. jégcsap..
Felkuncog..
Igen.. igazad van.. kösz..
Mostmár... én érzem túlontúl forrónak.. ágyékának bőre ahogy az enyémhez ér.. morranva nyögök fel és fenekébe markolva rántom közelebb.
Fogai beleszaladnak az alsóajkamba.. vér.. a saját vérem íze.. mégis... milyen meleg..
Átfordulok vele.. mellkasa az enyém alatt.. körmei beleszaladnak a vállamba.. én pedig lihegva hajtom fejem a mellkasára..
Egy vékony vágás.. már gyógyulófélben lévő.. ez még nem volt itt..
Nyelvemmel simítom végig.. és eltűnni látszik ajkaim nyomán.. ő pedig felhördül ahogy a mozdulat közben hozzá simul az altestem.
Önkívületben húzódom közelebb hozzá.. amennyire ez lehetséges.. nincs már.. egy kortynyi levegő közöttünk..ahh..igen mééhhg..
Forróság cikázik végig rajtam.. ahogy végül már ő nem bírja tovább.. és ő az.. aki még közelebb préseli hozzám a testét.. magába olvasztva.. elűzve az utolsó.. jeges fuvallatot is..
Hrrr...
Morgásszerű sóhaj.. ő pedig rekedt hangon nyög fel.. ahogy rá is lecsap a gyönyör.. vele együtt mintha lávafolyam öntene el..
Ahh istenem..
***
Fényévekkel később.. mire magamhoz térek..
Ő a függöny előtt áll.. hátán megcsillan a hold fénye.
- Köszönöm. Az adósod vagyok. - lépek mögé.. szárnyaim halk surrogással csukom össze és tüntetem el.
Felém fordul..arcán mosoly tűnik fel. Nem is.. vigyor.
- Mi történt..? - kérdezem.
- Minden kérdésre... te sem kaphatsz választ. - vigyorog rám.
Ahhrrgg... de tudtam hogy nem bírod ki.
- Azt hiszem.. az emberi világ vendégszeretetét kell élveznünk.. egy darabig. Érezd magad otthon. - fordul meg, visszaengedve a függönyt a helyére.
- Otthon?
Közelebb jön, hátrapillantok az összevigyezett ágyra.. amin.. khm. kiolvadtam.
Nos.. tényleg jövök neki eggyel.
De.. mit kezdjek magammal.. egy olyan helyen.. ahol azt sem tudom.. hogy működnek a dolgok...? Az emberek közt...
Saját szakadozott… izé szakított… ruháim helyett, egyengöncöt találok a szekrényben. Ehhh… amint lehetséges haza kell mennem sajátért… eh.
Ez a kastély… tényleg mint valami csodák palotája… szinte várnám, hogy a tükörben sem a valódi önmagam lássam.
Mérhetetlenül sok szoba, de az első fél tucat után valahogy egyikbe sem volt kedvünk benyitni.
Most mégis, találomra nézek be az egyikbe.
Tisztára, mint az ezer egy éjszaka meséiből lépett volna elő. Itt aztán valóban lehetett háremet tartani.
Hahhh… miért is nem én választottam szobát… hehe.
Oda sem kell figyelnem… akkor is tudnám, hogy ki használta ezt a helyet rendszeresen, otthagyta a nyomait mindenütt… szinte érzem a jelenlétét… mentálisan.
Direkt volt óvatlan, vagy ezt csak… nekik… lenne szabad érezni… nekik, angyaloknak…
A szürkülő égbolt, odakint talál a kertben, figyelem ahogy az éjszaka nyomait fokozatosan tünteti el, ám a nap nem bukkan elő. Erre a kis időre… minek is… hehe.
Aztán valahogy mégis előkerül és fáradt, halványsárga fénnyel vonja be a kertet és a kőszobrokat, keresztet.
Lejön ő is, a kert másik végében a kőkereszt tetejéről néz bele a felkelő napba egyenesen.
Szárnyai a hátára tapadtak, haját össze-vissza repíti a szél, napsárga fénnyel vonva be…
Mmmm…
- Micsoda látvány vagy ott. – billentem ki gondolataiból, mosolyogva konstatálja, leugrik mellém.
A nap felöl… a felhők közül… fekete gomolyag közelít… egyenesen ide…
Na, ennyit arról, hogy erről a helyről csak kevesen tudnak, ugye.
- Van egy rossz hírem. – hívom fel rá a figyelmét egykedvűen.
Igen… ezek azok… a madársereg… a pokolból.
Vajon… ki szabadította ki őket?... vagy maguktól jöttek…? Megérezték az ízünket odalent és nem bírtak ellenállni a kísértésnek? Hehe.
Na, jó… azért annyira nem is vicces.
Közelednek, egyre csak közelednek.
Érzem magam mellett, megfeszített izmokkal figyel, teljes készültségben.
Most nem támadnak, túl közel sem jönnek. Körülveszik az egész hatalmas épületet.
Mi a fenét akarhatnak…?
Egyikük kiválik a többitől, bámulatosan gyorsan… teste növekedni, változni kezd.
Fekete szárnyai, emberteste… vérszínű ruhája lesz. Szemei teljesen feketék, haját neki is csapkodja a szél.
Mi… a fene ez?
Cassiel halkan morogni kezd mellettem, csak valami emberfeletti hidegvér lehet, hogy még nem rántott fegyvert.
A jövevény két kezét maga elé tartva szólal meg.
- Nem harcolni, segíteni jöttünk.
Most… ha nem lenne nagyon… ironikus-cinikus… megkérdezném… Mi az isten…?
- A könyv, amit elhoztatok… hiányzik belőle egy fontos… bizonyíték… egy tekercs… amit felsőbb utasításra szedtünk ki belőle, miután lekerült hozzánk. Gondolom nem kell említenem kinek az utasítására...
- Na és… nektek… mi hasznotok van belőle? – jut ki a számon a gondolat.
Ezek itt nem emberi nyelven beszélgetnek… hogy én mégis megértem… hát… most már mindegy.
Mellettem az angyal, keresztbe font karokkal szemöldök felhúzva néz rá, fogadni mernék neki is ilyesmi járt a fejében.
- Csak azt ne mond, ti is szenvedtetek az önkényeskedésétől…?- provokálom tovább… ha már így alakult… most már… hehe.
Rámvillantja teljesen fekete szemeit, mégsem tűnik dühösnek. Cassiel felé fordul, mintha csak itt se lennék, úgy kezd beszélni hozzá.
- Ügyes, és felettébb erős… de nem tud mindent. Én a helyedben tennék erről… - jegyzi meg társalgási stílusban rólam, mintha csak egy idomítható állatka lennék… többféle… hasznos kis funkcióval…
Grrr… tényleg dühíteni akarsz…? Erőm szele csapkod körülöttünk mindent, szárnyaikat, ezüst és fekete hajzuhatagot…bizsergeti bőrüket… Mégsem… mozdul egyikük sem… nem érzem egyikük erejét sem… csupán a sajátomat.
- Két nap múlva… éjjel… a romtemplomnál. – folytatja, mintha mi sem történt volna, de közben azért nem veszi le a szemeit rólam.
Biccentéssel veszi tudomásul, többet nem beszélnek, a jövevény távozik… viszi magával madárseregét.
Puha érintés a karomon, szemem elé beúszik a vérszínű tekintet. Karjai hátulról fonódnak keresztül mellkasomon. Ha most mond valami olyasmit, hogy csss… én esküszöm…
Gondolataim bizonyára megint ott kavarognak körülöttem… mindent kitűnően hallhatott, mert nevetni kezd.
- Igaza van. – suttogja fülembe. – Az egyetlen megoldás… az életben maradásodra…
Mi a rosebbről beszél?... Ez…? Egyáltalán mi… volt ez...?
Egyébként is… az én életben maradásomra? Mert az övére nem…
Nem tudom kontrolálni, de aztán ahogy megérzem a bennem mozduló számomra teljesen idegen erőt… egyszeriben lehiggadok, s lassan kitisztul a tudatom. Karjai még mindig szorítják az enyémeket, mellkasa szorosan hátam mögött.
Mi… a fene volt ez?
- Látod… erre én is kíváncsi lennék. Még sosem vesztetted el ennyire az önkontrollodat… a saját erőd fölött.
De hát azt mondta, hogy… mintha csak… Grrr…
Különben is… nem én vesztettem el egyedül itt az önkontrollomat… meg lehet nézni, odabent az eredményt…
Magához szorít, még jobban. Ereje lazán körülleng bennünket… Hmmm… Mintha fényévekre lenne tőlem, az előbbi dühkitörés… csak mert… hozzám ért… Hogya… Nem hiszem el…!
Lesznek olyan kérdések is, amikre normális válaszokat kaphatok?
- Például a konyha? Nem vagy kíváncsi… az angyalok konyhájára… igazán ehetnénk valamit. – mondja arra, amit gondoltam, kuncogni kezdek… - Hátha találunk neked… valami édeset.
Tekintve, hogy mire használták ezt a helyet… hehehe… és még csak nem is az én ötletem volt. Hehe.
Bon-bon… fehér bor… hatalmas asztal… gyümölcs itt nincs?... Mmmm… Hehe.
*-*
Egészen más vidék. Magas fák, és sűrű aljnövényzet közt sétálunk, a nap még csak most ébredezik, csiklandozza a buja zöldet.
Mindig ezek a lehetetlen, kihalt helyek.
Bár… az biztos, hogy itt emberekkel nem fogunk összeakadni.
Tisztásra jutunk ki, vízcsobogást hallani valahonnan a távolból. Egy völgyben aztán odalent… Meglátom végre a romot.
Nem is templom… kolostor… volt valamikor.
A felső szintből már csak foszlányok maradtak az alsó viszont egészen meglepő módon egyben maradt. Itt-ott omladozó… bútorra emlékeztető tárgyak is vannak benne.
A kápolna azonban már csak az ablakokról és a nagy üres térről felismerhető.
Na és… egy lejárat… a főoltár mögött.
Nahát… pince is van? Illetve volt… Vagy… ezeken a helyeken az…
- Igen, azt temetkezésre használták. – szólal meg valahol a hátam mögött, éppen belépve a helyiségbe. Úgy néz körül, mintha… keresne valamit.
Tudni akarja… miért pont ide kellett jönnünk. Hogy nem lehet-e… csapda.
Tovább megy… egyenesen le… az omladozó kőlépcsőkön.
Épp csak kicsit kell koncentrálnom… Nem… nincs igaza… nincs itt a világon semmi…
Azonban… okkal kell ilyen ideges legyen… olyan okkal… amit nem mondott el… eddig…
Utána megyek a katakombákba. Tényleg nincs itt semmi… még csontvázak sem. Vagy elvitték őket… vagy olyan régen lakatlan már ez a hely, hogy régen porrá lett… minden.
Hmmm… hogy nincs itt semmi?... Lehet, hogy mégis…
Az egyik benyílásban… úgyszintén semmi… mint az összes többiben… azonban… csukott szemmel nézve… és kicsit koncentrálva…
Előttem a levegőben… mintha csak láthatatlan zsinórok tartanák… fekete papírtekercs.
Kilépek a kis fülkéből… felé nyújtom a tekercset.
- Ezért jöttünk… nem? – adom át neki felbontatlanul a papírdarabot.
Most már igazán szeretném tudni… mégis mi folyik itt…
Körbesétáljuk az alagsort is… mást nem találunk… kellemetlen meglepetésekre számított… de ezek szerint… nem nekünk van félnivalónk…
*-*
Fölöttünk a kápolna, a kis résen keresztül látom a völgy egy kis szeletét. Valamikor volt szelíd növények elburjánzása… mindenütt…
Emberek, akik a világtól elzártan, teljes aszkézisben élték le itt életüket. Valahogy mégis… megmosolyogtat a gondolat…
Kartávolságon belül áll mellettem, mosolyomat látva ő is mosolyogni kezd.
Vajon… ez is… szentségtörés… a te fogalmaid szerint?... Jut eszembe a gondolat, ahogy megérzem kezeit a vállamon.
- Miért… csak nem mégis érdekel…? – suttogja ráhajolva arcomra, mielőtt haja eltakarna előlem mindent, ajkai el nem érnék az enyémeket.
Bizsereg a bőröm, pedig csak kabáton keresztül ért hozzám… Ajkairól még halványan lehet érezni az előzőleg elfogyasztott bor ízét.
Mmmm…
Hát, sosem lesz elég…
Mentális kuncogás, bele a tudatomba… „Most már… ki van zárva… nem…”
Belevigyorgok arcába… nyelvem a levegőben találja meg az övét.
Vállához hajolok széthúzom az inget és a kabátot… nyelvem nedves csíkot húz bőrén alulról felfelé…majd beleharapok nyakába, ujjait érzem hajamban, tarkómon… majd a ruhával babrálni…
- El ne szakítsd… nem lesz időnk másik cuccot szerezni… - mondom épp a füle mellett, vállába kell kapaszkodnom, olyan hirtelen tör ki belőle a nevetés.
Hmmm… örülök, hogy ennyire csíped a humorom.
Lábaim csípője köré tekerednek, a falig hátrál, de akkor sem enged el…
Körmeim hátának bőrét szaggatják… két tenyere combjaimon…
Vér serken ki, amit szétmaszatolok hátán tenyeremmel, az ujjamon maradt utolsó cseppekkel ajkait festem be… hogy aztán magam nyalhassam le őket…
Fogai bőrömet tépik, haja finoman cirógat…
Uhhhmmm… nyögök fel, egyre hangosabban. Aztán… morogva esik számnak, amikor fenekemet ágyékának nyomom, karjaimmal vállába kapaszkodva… nézek a szemeibe… ámbár kétlem, hogy bármit is felfognánk ebből a pillantásból.
Azon kívül, hogy… Ummmhhh…. Hahhhah…
A következő félmozdulat… a nadrágja a többi ruha közt… ágyékának meztelen bőre, súrolja az enyémet… Brrr… Nem… hiszem… el… oooahhh…
Hajába markolva rántom magamhoz egészen közel a fejét, fogaim több sebet is ejtenek a nyelvén, miközben a ruhák tetejére a földre döntöm le.
Mellbimbója körül köröz a nyelvem, elégedett halk morranással cibálom is meg kicsit, ujjai valahol oldalam bőrét karmolják. Mellkasa, finoman bordázott hasfala… köldöke… fogaim, nyelvem martaléka lesz… minden… egyes… testrésze…
Ágyékának érzékeny bőre, és az egyre mélyebb hangok, amiket kiad… Finom harapások… amiket néha felvált nyelvem…
Mmmm… Fincsi… Hogyhogy… itt lent… nem téptem meg… még… sosem…
Ezt sürgősen orvosolni kell… hehehe…
Óvatosan egyensúlyozva a fájdalom és a gyönyör határán… amíg… csak bírja…
Hajamnál fogva rántja magához testem, ám ahogy ajkai az enyémekre tapadnak, testem önkéntelenül teljes egészében hozzásimul… megkezdett csókunk nyögünk bele, egymás túllicitálva…
Oooommm…
A ránk szabaduló gyönyör mellett a napkitörés is eltörpülhetne, az atomrobbanással együtt…
Hihetetlen…
Eszméletlen…
*-*
Jéghideg padló… alattunk a gyűrött ruhák… és alattam… a haja…
Testem fölött… egy… kabát…
Elaludtam volna… ezek szerint…
Szorosan fekszem mellette… ilyen sem fordult még elő… vigyorgok rá azonnal, amint kinyitom a szemem…
A hideg teszi… minden bizonnyal… persze… hehe.
- Hamarosan sötétedik… - jegyzi meg halkan.
- Valóban… közelednek…
Felpattanok, mellőle… róla… egy kupac ruhát felkapva dobom a mellkasához. Tele vagyok energiával, pedig… a testem még mindig bizsereg… itt-ott… hehe.
- Szóval, hogy is volt az… a ne maradjak tudatlan szöveg…?...- provokálom ki, hogy mondja csak el végre, amit elhallgatott… eddig…
A felkelő nap nemsokára egy közeli tónál talál minket.
Igazi felüdülés a pokol egyhangú vöröse után.. a víz.. és ő.
Úgy ejtem bele a vízbe, mint egy csomagot, hogy aztán nevetve bukkanjon fel alóla. Mosolyogva ereszkedem le a szárazra.
Nocsak..csak nem te is erre gondoltál?
Lebukik a víz alá.. miközben én besétálok mellé.. ruhám úgy repül le rólam.. mint a szárnyavesztett denevér.. és tompa puffanással landol a földön.
Vízbe érő hajam úszik a víz felszínén, a többi része a nyakamra, vállamra tapad. Szárnyaim csurom vizesek már, de kit érdekel.
Figyelem ahogy engem néz. Furcsa hogy nem tudok olvasni a tekintetében, az agyában meg mégannyira se, de ennyi idő után már nem akadok fent rajta.
Közelebb lépek, érzem ahogy beborít az ereje, furcsa módon ez azonban csak lecsillapítja a bennem tomboló erőt, ami gyűlölök, és a vörösség lassan a szárnyaimmal együtt válik köddé.
A víztükröt hófehér tollaim borítják be, ő pedig mosolyogva nézi őket.
Tenyerét megmeríti a tollakkal borított fekete vízben, azokkal együtt önti rám őket, a hideg víz megborzongat.
Arcán aza furcsa tanácstalanság, de ahogy a vállára teszem a kezem, mintha fellélegezne.
Ez furcsa.. és mindig meglep.. hiszen a növények, az állatok és az emberek is lassan elsorvadnak ha sokáig vannak a közelemben és halált hozok mindenkire akivel valaha is dolgom volt.
A furcsa kivételek.. valaha egy vámpír.. aki ugye már halott.. és most ő..
Vajon erre számított a kedves vén fazon odafönt, hogy találok én kibúvót, vagy azt akarta hogy örökké a magányomban rohadjak meg, vagy pedig abban a biztos és gyötrő tudatban hogy akihez hozzáérek azt megölöm ezzel.
Kedves mondhatom..
Isten szeret téged. - mondják az emberek. Hát ha őket igen, akkor engem biztosan gyűlöl.
Figyelem ahogy bámul.. meg nem tudnám mondani mi jár a fejében, de az arckifejezése tetszik hehehe..asszem kezdem sejteni...
Csókja elfeledteti velem a dolgot, és belevigyorgok az arcába ahogy érzem a víztől hűvös testét az enyémnek csapódni.
Ó hogyaza..
Felvigyorog rám, ujjai valahol a testemen garázdálkodnak, fejét a mellkasomhoz hajtja, majd a nyakamhoz, amibe bele is harap. Ahh..wrrrr...
A háta mögé kerülök.. hajam beborítja a testét.. második bőrként tapad rá, ő pedig halkan felnyög...
Lehajolok a vállához.. hörögve mélyesztem bele a fogaimat, ahogy hozzám simul.. szinte direkt.. mert tudja hogy megőrjít vele..
Rám fröcsköli a vizet..
Hehe ezzel nem tudsz lehűteni.. már késő..
Magamhoz húzom.. hallom a gondolatait.. olyan hangosak..
Néha önként fedi fel nekem őket, vagy csak annyira nem figyel arra hogy magában tartsa, hogy azonnal meghallom.. amin persze általában jókat szoktam vigyorogni.. mert csak akkor teszi ha elveszti a fejét.. aminek persze legtöbbször én vagyok az oka.
Hehe..
Kisimítom az arcából a haját.. hagyom hogy rámnézzem.. megnyalom a számat, amitől hörögve veti rám magát, a nyelvembe harap, mintha csak a vérem íze tenné.. teljesen magáva ragadja a hév..
Imádom nézni..ezt a vad tüzet a szemeiben..mintha nem is emberi volna.. mégis az..
A hideg víz nem tud lehűteni együnket sem.. és ahogy kiszorul közülünk felmordulok... argghh nem bírom...
Noha érzem rajta hogy csak a sok megpróbáltatástól vesztette el az eszméletét ez akkor sem tetszik nekem.
Repülök a lenyugvó nap felé.
***
Nem áll szándékomban visszatérni most a felhők fölé, azért az egyik menedék felé veszem az irányt.
Más se kell nekem minthogy összetalálkozzak valamelyik tanácstaggal.. ezek után.
Érzem a lenyugvó napot a bőrömön.. a hegyek egyre közelednek.
Itt egy gyenge illúzió takarja el a palotát, a kíváncsi szemek elől.
Bár a hegyet magassága miatt elég kevés halandó meri kihívni, és megmászni.. azért még nem árt óvatosnak lenni.
Három hatalmas csúcs emelkedik a szemeim elől, de ebből csak kettő igazi.
Nyugodtan repülök bele a látszólag tömör sziklába, ami elnyel engem, mintha csak felhő volna.
Az is.
Előttem a felhőkön álló kastély.. a levegőben.. mintha csak lebegne a semmi közepén.
Alattam több ezer méternyi magas.. a háttérben a két hegy..és a lemenő nap utolsó sugarai.
Lábam tompa puffanással érkezik meg a fényes hófehér márványlépcső aljára.
Kihaltnak tűnik minden.
Felbaktatok a lépcsőn, közben érzem őt mocorogni a kezeim között.
Nos.. remek..
***
Hatalmas előcsarnok, két angyalszobor, ami menten életrekel amint belépek.
Botot tartó kezük felém suhint de aztán megáll a fejem felett.
- Cassiel vagyok.. az Úr hetedik angyala.. engedjetek át.. - morgom halkan a szokásos szöveget, amit már kívülről fújok mégis utálom.
A hetedik mi.. mintha csak egy szám lennék.. egy statisztika.
- És az ember? - kérdezi a mozgó szobor.
- Ő nem ember. Nézd csak meg. - felelem nyugodtan.
Üres.. kőszemek fordulnak felénk.. végigfut rajtam a hideg a gondolatra hogy én is lehetnék ilyen.. ha akkora bűnt követnék el hozzá.. örökké a kőbe zárva.. micsoda egy sors.. brr..
- Rendben. Átmehetsz. - feleli az egyik, majd mintegy varázsütésre dermednek mozdulatlanságba újra.
Lenézek rá, éppen most hunyja be a szemét újra.
Heh elhiszem hogy jó neked ott, de igazán jöhetnél a saját lábadon.
Nem morgok végülis, csak felcaflatok a lépcsőn, és benyitok az első ajtón amit meglátok.
Eekk...bocs téves..
Halk kuncogás jön valahonnan a mellkasom tájékáról.
Biztosan ő is látta mi van odabent. Mondjuk úgy hogy egy komplett kínzókamra semmi ahhoz képest.
Következő ajtó.. sötétség.. a nagy semmi.. mintha az űrbe léptem volna ki.
Most van az hogy én vagyok Aliz Csodaországban vagy mi?
Végülis a hatodik ajó olyan szobát rejt amit vártam.
Akaratom erejével repítem őt az ágyra, amibe halk puffanással csapódik bele.
Felnéz rám.. de kerülöm a tekintetét.
Az ablakhoz sétálok és némán figyelem a felhőket amik cipelik a hátukon az épületet.
Megnyikordul alatta az ágy.. hallom hogy feltápászkodik és hozzám sétál.
Lenézek rá.. nem is tudom mit mondjak..
Az igazat..? Hogy ennél csak rosszabb lesz..? Hogyha a Tanács tudomást szerez róla valószínűleg menekülnie kell, velem együtt?
- Szép kilátások.. - mosolyog rám fancsali képpel, én pedig szidom magamat amiért elárultak a gondolataim.
- De legalább nem fogok untakozni.. - feleli a szokásos humorával, amitől halkan nevetni kezdek.
Most hogy mondod.. csináltál é olyat az elmúltpár napban.. hónapban..? Nem hiszem..
- Miféle hely ez? - kérdezi a felhők hátán úszó épületet figyelve az ablakból mellettem.
- Azt hittem tudom. - sóhajtok. - De legalább valami.. ezt rajtam csak kívül csak nagyon kevesen ismerik.
- Öröm az Ürömben..
- Mi? Csak nem örülsz hogy kettesben lehetsz velem? - vigyorgok rá.
- Azt nem mondtam. - feleli felém fordulva.
Na azért.. énis így is gondoltam.
- Maradj itt.. körülnézek odalent.. - felelem, és odadobom neki a könyvet. - Addigis.. belenézhetsz ha ezek után látsz magadban elég erőt hozzá. - teszem hozzá.
Magára hagyom..
***
Odalent a főcsarnokban egy hatalmas kereszt.. legszívesebben ököllel mennék neki.
Az angyalszobrok a néma mozdulatlanságban, az oltához lépek és megszemlélem az ott fekvő nyitott könyvet.
Biblia is lehetne..de nem az.
Mint a vendégkönyv a szállodákban.. nevek vannak benne..azoknak a nevei akik itt jártak.. és dátumok..nagyon régről.
Előrelapozok.. majd döbbenten kerekednek el a szemeim ahogy meglátom azt a nevet.
Azrael..
..és Gabriel..
Itt?
Mikor?
A könyv lapjait kezdem el pörgetni.. minden egyes oldal egy-egy újabb krónika arról kik jártak itt.
Meglátom a saját írásomat is, pár évvel ezelőttről.
Csakhogy én mindig egyedül érkeztem.
Dühömben lesújtok az oltárra, a kő kettéreped az öklöm alatt, megremeg a hatalmas kőkereszt.
Egész testemben remegek a felindulástól.
Hogy lehet az hogy ami másnak bűn..az egyeseknek kiváltság?
Ilyen szubjektív volna? Ezek szerint csak engem ver az Isten.. mások felett elsiklik egyszerű kegyből..
Kezdek ateista lenni.. ha létezi egyáltalán Isten..nagyon a bögyében lehetek..
Hehehe egy ateista angyal.. micsoda gondolat..
Hisztérikusan kacagni kezdek, a terem falai visszaverik a hangot és ezerszeresen felerősítve adják vissza.
Vörös fénynyalábok kezdenek keringeni körülöttem, hiába fogom vissza magam.. a zúgás a fejemben egyre erősödik.
Ki vagyok én hogy ellenálljak.
A kőangyal sikolyra nyíló szája aztán ledermeszt. Az előbb még mosolygott.
Az hogy lehet.
Testembe úgy tér vissza az erő mintha egy rugó húzná vissza.
Figyelem ahogy lesétál a lécsőn.. engem néz.. a repedezett keresztet.
- Megvilágosodtál? - kérdezem.
Nekem már nincs szükségem a könyvre hogy tudjam amit ő.
Tudom, és ez eléggé dühít ahhoz hogy véres bosszút álljak mégha ezzel a saját halálos ítéletemet írom is alá.
Vajon kitenne a kertbe dísznek ha örökké kővé válnék?
- Nem. - feleli hozzám érve. - Inkább szökőkútnak. - feleli, én pedig belemosolygok a hajába.
Teste önként simul hozzám, nem is kellett hívnom.
- Igazán impozáns dísz lennék. - felelem halkan, mire ő erősen a ruhámba markol.
Jól van, abbahagyom.
Ereje végigszáguld rajtam, hátrálok egészen a törött kőig, ami szinte beleáll a csípőmbe ahogy nekilök. Wrrr...
- Tudod hogy éppen szentségtörést készülsz elkövetni? - kérdezem jókedvűen vigyorogva.
- És? Zavar? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Ki vagyok én hogy megállítsalak? - emelem fel a kezemeimet vigyorogva, ő pedig kacagni kezd. - Majd azt mondom mentségként hogy kényszeríttettél. - vigyorgom még mindig.
Na jó.. ez azért elég furcsa kérés..de te akartad.
Két kézzel fordítom meg, hogy már ő legyen közelebb a hideg márványhoz. Lesöprök mindent a sima felületről, csak a fényes áldozati tőrt veszem el, azzal vágom végig amúgyis szakadozott ruháját. Picit megkarcolom a bőrét is vele, amit aztán elégedetten felmordulva nyalok végig.. és szabadítom meg a vérétől.
Mmm..
Szemei furán csillognak ahogy felnéz rám, megcibálom a karikát a szájában, ő pedig a számra veti magát.
Felránt maga mellé, kétoldalt a kőbe kapaszkodom hogy ne essek le róla.. szárnyaim hangos suhogással válnak apró tollakká.. amikr aztán lassan hóesésként szitálnak le ránk.
Ujjaim a nyakát simítják végig.. a fülébe harapok, ő pedig a vállamat veszi célba.
Keze elérte oldalt a tőrt az oltáron, amit aztán felvesz és azzal hasítja szét a kabátot a hátamon.
Recsegve hullik le az anyag.. és én ott fekszem felette... anyaszült meztelenül.
Csak tudnám miért vigyorog ennyire.
Sóhajtok.
- Ne most imádkozz a lelki üdvömért.. már késő.. - mondja vigyorogva, mire én halkan kacagni kezdek és felmorranva vetem rá magam.
Kezeim a feje mellett a hűvös kőre teszem, de még ez a szilárd talaj sem elég hogy visszatartson..annyira... wrr..akarom..
Egész teste úgy simul az enyémhez.. mintha folyékony tűz égetne.. körmei a combomat karmolják.. hajam beborítja teljesen.
Pedig általában nem szoktam bevadulni csakmert meglátok.. hrrr.. érzeek.. vmit... ahh jézusom..
Újra és újra felmodulok ahogy megérzem valamijét hozzámérni.. direkt csináljaaahh..tudom..wrr..
Megmarkolom a karját.. ő pedig felnyög ahogy beléhatolok.. lábai megszorítják a derekamat..
Wrrr..ahh.. nem hiszem el..
Hajam lágy eséssel hullik a hátamra ahogy hátravetem a fejemet, hallom ahogy ő is felnyög hangosan.
Fekete hajába túrnak az ujjaim, olyan vadul vetem magam az ajkaira hogy kiserken a vére.. ami viszont csak mégjobban felszítja a vágyamat.. ahh nem bírom..
Elmosódik körülöttem a terem.. az angyalszobrok.. minden..
Nem érzékelek semmit.. csak a kitörő gyönyört.. ami rohan le mint valami robbanás, és a detonációjába mindketten belerázkódunk.
***
Épp csak lecsillapodtam.
Nézem magam körül a termet.. alattam őt... kezei lelógnak a fényes kőről.. haja viszont rásimul.. mintha minta lenne rajta.
Kacagni kezdek.. ő pedig velem nevet... hogy min..ki tudja.
***
Éjjel.
Álmodom.
Ami már csak azért is furcsa.. mert az angyalok nem tudnak álmodni.
De én igen.
Belerepülök a lenyugvó napba.. tollaim felggyulladnak.. és a tűz lassan átterjed rám is.
Ordítanék..de egy hang sem jön ki a torkomon.
Felriadok.
Ő nincs mellettem..de érzem jelenlétét valahol a közelben.
Lesétálok a kertb.
Felrepülök egy kőkereszt tetejére.. a kelő nap sugaraiban bámulom a látóhatárt.
- Micsoda látvány vagy ott. - szólal meg egy idő után, én pedig hátrafordulok.
Naigen..
Szárnyaim ernyedten lógnak a hátamra.. hajam kócos és csapzott..
Leugrom mellé.
- Van egy rossz hírem. - mutat az egyik irányba.
Fekete felhőnek látszó dolog tart felénk.
Élénken emlékeztet engem a pokolbéli madarak seregére.
Belekotor kabátja egyik zsebébe, egy egészen apró dolgot vesz elő belőle, ami nem szórja, hanem gyűjti az éjszaka egyébként is gyér fényét.
Szótlanul nyújtom ki a kezem felé, s ő szintén egy hang nélkül adja tenyerembe.
Hmm… olyan, mint egy gyémánt… csak koromfekete... A vége tűhegyes, érzem, ahogy hozzáérintem mutatóujjam. Futólag eszembe jut, hogy ha most előbukkan egy vércsepp az ujjbegyemen… akkor… De, mint egy mentális ajtót, úgy rekesztem el a még csak formálódó gondolatot.
Épp felnézek a tenyeremben tartott… khm… ékkőről, amikor hatalmas lila villám cikázik át az éjszakai égbolton, majd azt egyből követi egy vörös.
Kőtörmelékek csapódnak felénk valami elöl előttünk, ami szabad szemmel nem látható.
Hát… ez igazán… Nevethetnékem lesz, vigyorgok rá nézve, és ő is pont ekkor néz felém, mosolyogva.
Aztán a következő percben meglátjuk a füstölgő romok közt felénk táruló mélységet egy lépcsővel.
Na, erre már igazán… Kitör belőlem a nevetés, ami eddig hangtalanul testemet reszkettette.
- Igazán stílusos. - Mondom ki hangosan, és már akarnék is indulni, de megállít.
- Először a követ. Dobd oda… - mutat fejével a kezem felé.
Kissé megnőtt szemekkel, vállat vonva dobom el, hatására a mélyből tűz tör fel, és sikoly hallatszik.
Kapu tárul fel, hatalmas koponyával a tetején, a fene se tudja miféle alakokkal a két oldalán, köztük pedig mindenütt ókori mintákat idéző írásjelek, amik díszesek ugyan, ám számunkra olvashatatlanok.
Mily kedves… figyelmeztetések…
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Tehát ezek szerint mégis van valami abban a mondásban, ami az emberek között járja. A pokolba vezető út is jó szándékkal lett kikövezve. Nos… legalább nem kell bukdácsolnunk, ugyebár… Hehe.
A vörös elképesztően sok árnyalata fogad mindenfelé, ahogy haladunk befelé az úton.
Végtelennek tűnő lépcső, s körülöttünk minden vérszínű… Ez annyira… rekeszizom próbáló, számomra.
- Ne engedd le a védelmedet. – suttogja nekem óvatosan, én pedig megint kacagni kezdek, akármennyire jó tanács is, amit mondott.
Ha tudnád… hogy még veled szemben sem engedem le teljesen… Igazán… Nincs mitől tartanod, azt hiszem.
Olyan hirtelen érjük el az alagút végét, mintha nem lett volna végtelennek tetsző.
Szenünk elé most földi szóval élve sivatag tárul, amerre csak fordítom a fejem mindenhol sírköveket, kereszteket látok, az egyik oldalt sárszínű víz nyaldossa a sírköveket.
Őrjítő forróság, a levegő pedig olyan szagtól nehéz…, ami számlálhatatlan oszló tetemre emlékeztet.
A halál mellettem lépkedő angyala mégis… nagyon furcsán kirí innen. Nem is kell itt senki legyen rajtunk kívül, úgyis teljesen egyértelmű, olyan betolakodók, akinek egyrészt semmi keresni valójuk itt, másrészt… abszolút biztos vagyok benne, hogy amint valami teremtmény észrevesz bennünket… nem fogja szó nélkül hagyni. Khm… hogy finoman fogalmazzak.
Kerülgetem a furcsa sírköveket, amiken írás és rajz is szerepel, kezeimet még zsebre is teszem, elnézek felettük, nem olvasom el egyiket sem, hozzá pláne nem érnék egyikhez sem. Egy élő, amint a holtaknak fenn tartott helyen, ezeket a dolgokat elolvasgatja… nincs kétségem afelől, hogy csúnya vége lenne a dolognak. Kíváncsi vagyok, de ennyire azért nem hülye.
Előttem sétál, fehér szárnyai csak úgy vonzzák tekintetemet. Az egyetlen színvolt ezen a helyen, különös, többes jelentést adva neki ezzel.
Furcsa lények köröznek a fejünk felett. Mintha csontból lenne faragva mindenük… toll nélkül, mégis repülnek, apró koponyáikból izzóan piros szemek meredek ránk.
- Igazán felemelő hely. Szülinapi bulinak ideális. – ütném el a csendet viccelve, de ezúttal láthatóan semmi kedve hozzá, mert csak türelmetlenül legyint felém.
Jól van, jól van, viselkedem, tudom én, hogy hogy kell. Hehe.
Szívdobbanás szerű hangok ütik meg fülünket, amik… mintha… ezernyi… dobból vert ritmus lenne mégis.
- Bajban vagyunk…? – kérdezem. Mintha nem tudnám anélkül is. Tudtuk jól, belépni a kapun nem lesz sétagalopp. Meglepődtünk volna, ha nem így van, szerintem.
- Nagyban… - feleli morcosan.
Sűrű, mozgó fekete felhő közelít felénk a magasból.
- Jobb lesz, ha sietünk. – jegyzi meg, közben meg már fel is kap a levegőbe. Erre a mozdulatra viszont az eddig fejünk felett köröző különös madarak egyből seregnyien támadnak ránk, tépik ruhánkat, bőrünket, aztán olyan hirtelen csapódnak a földbe élettelenül, mintha igazából ők sem tartoznának ide.
Úgy igyekszik velünk előre, mintha tudná hová megyünk. Remélem tényleg így is van. Bár azért némileg csodálkozom, hogy ebben a légkörben, khm… időjárási viszonyok közt így tud repülni.
Ahogy megérkezünk vissza két lábbal a földre, még mindig ugyanaz a táj mindenütt. A semmi közepén vagyunk, és nem nagyon tűnik úgy, hogy bármi is változásnak akarna indulni ebben a környezetben.
- Csodálkozom, hogy lehet itt tájékozódni. – jegyzem meg neki, ruháimat porolva. Nem elég, hogy a semmi terül szemünk elé, amerre csak nézünk, a már amúgy is forró levegőt tovább tetézi a tűz körülöttünk.
A tűz mögül pedig az övétől nagyon eltérő és mégis vörös szemek figyelnek mindenhonnan bennünket. Gondolom csak idő kérdése és veszik a bátorságot előmerészkedni onnan.
Merre? Nézek rá kérdő tekintettel.
Az előttünk tornyosuló mi más… vérszínű… más körülmények közt várnak mondott épület felé int. Közelebb érve aztán feltűnik az is, miből van ez… csupa csont… kisebb nagyobb, némelyik egész felismerhető, az út pedig, ami hozzá vezet koponyákkal van kirakva.
Tisztára, mint valami giccses, eszement nyugati film… komolyan. Elképesztő. Összegzem gondolataimat vigyorogva.
Megyek előre, ő némán követ. Az út mellett lángoló tüzek, mögöttük hol kisebb, hol nagyobb kőrakások. Az egyik mögül aztán kivágódik egy hüllőforma csúszómászó, egyenesen engem vesz célba, úgy mászik rám, mintha szerencsétlen élete legfőbb értelmét sikerült volna megtalálnia, majd ahogy a föld meggyullad körülöttünk, az eddig nem látható szárnyaival repül le rólam.
- Amint látom a vendégszeretetükről híresek.
Hát ez igazán hízelgő, tényleg.
- Tetszel nekik. Törődj bele. – vigyorog rám, vállamra tett kézzel, majd folytatja is útját előre tovább.
*-*
Az eddig sem idillinek nevezhető kaland az épület lábánál tetőzik be, ahol is alakváltó démonok álljál utunkat. Szemben velem… hmmm… én magam, lila helyett vörös szemekkel. Ejjj… a vörös tekintet Cassielnek jól áll, magamnak jobb a saját lila színem.
Rám néz, megnyalja ajkait, már- már arra számítok villás nyelv bukkan elő belőle, de így is épp elég bepillantást enged, méretes fogairól az jut eszembe… akár mérget is tárolhatna bennük.
Felvont szemöldökkel nézek a mellettem állóra, aki szintén saját magát figyelgeti.
Cinikus félmosollyal szólalok meg.
- Ez valami rossz vicc. – összegzem a látottakat.
- Sajnos nem vicc. – reflektálja.
Ejjjnye… hát van egyfajta humorérzékük, szó se róla.
- Rádbízom magadat. – mosolyog rám. - Ezek szerint igaz a mondás, hogy az igazi pokolban… először… saját magaddal kell megküzdened.
Igazán felemelő… mily filozófiai.
Másom vörös szemébe nézek, aki azonnal, vigyorogva küldi energiáit felém, hatására szakadozni kezd a ruha rajtam.
Mellettünk a két Cassiel karmolva szaggatja egymást, kezében hegyes végű bottal próbálja elejét venni mása támadásainak.
Heh… dicséretes… kár, hogy nem fog működni, valószínűleg, kár a fegyverért.
Én… valahogy kétlem, hogy ez a meccs valaha véget érne… a saját magunk ellen vívott csata… Talán épp ez a lényeg is… ezzel ejti örökidőkre csapdába az áldozatot.
Fut agyamon át a gondolat, és igyekszem is megosztani vele, a szükségesnél több idő egyikünk se akar eltölteni itt… bizonyára.
Egyszerre ugrunk fel a levegőbe, hogy a másik ál- alakja előtt teremhessünk. Másom egyetlen harapással szabadítja meg a bot éles végétől.
Nevetés szakad fel belőlem. Na, ugye, hogy jól gondoltam… hehe.
A halál ál-angyalának nem adok lehetőséget a támadásra, hagyom, hogy erőm- az is, ami még nem is egészen az enyém körülölelje őt, testét, szárnytollait szaggatom, gondolataimmal.
Pedig sosem jutott eszembe… hogy megölöm. Egészen nevetségesen abszurd, még a gondolat is.
De persze a szentimentalitás nem uralkodhat el rajtam, főleg nem éppen most.
Mire végez másommal, az ő ál-változatából csak néhány toll maradt. Érdeklődve figyelem arcát, ahogy ál-testembe vájja a pengét, s közben érdekesen megrándul az arca. Másom vére beteríti majd egész testét.
Vigyorogva figyelem, kezemben az alakváltó ál-szárnyának egy tollával játszom.
Bólintással nyugtázom, amikor indulásra szólít fel, kezemből kirepül a toll, követem.
*-*
Végre elértünk ide. Némán sétálgatunk a teremben, polcok mindenütt, rajtuk padlótól plafonig fekete bőrkötétes könyvek.
Az összes titkuk… egy helyen. Ám ott, ahol valószínűleg senki nem keresné, így a legbiztonságosabb, és olyan lények őrzik, akik nincsenek is tudatában, mit őriznek, hiszen dühüknek semmi köze ehhez, számukra csak az áldozat a lényeg, aki beteszi világukba a lábát.
- Nem tudom melyik az… - sóhajtja.
Fejemet rázva jelzem, hogy most kis csendre lesz szükségem.
Becsukott szemmel indulok el az egyik irányba.
Apám… Gabriel…
Erőmet óvatosan érzem kavarogni magam körül.
Ki sem nyitom a szemem, ahogy megállok az egyik polc előtt, fellendítem a kezem, leemelem a lelki szemeim előtt feltűnő könyvet, s csak ekkor nyitom ki szemeimet.
Olyan érzés, mintha a leghidegebb fagyos telet tartanám a kezemben… könyv formában.
A borítója pedig… igen, ez az, megvan.
Ki sem nyitom, úgy nyújtom felé. E könyv láttán… különös érzések kezdenek mocorogni bennem.
Meg sem nézi ő sem, bólint, elteszi, már mehetünk is.
*-*
Utunk visszafelé ugyanolyan eseménydús, mint idefelé jövet volt. Közben pedig minden vörös, sivár, és tele van csontot mintázó fura férgekkel.
Sosem gondoltam, hogy ezt fogom mondani… avagy gondolni… máris hiányzik az emberek színekkel teli, gazdag világa.
A vörös… neki jól áll, azontúl… a vér színe… és azt szeretem… az ő vérét legalábbis… Hehe.
Visszhangot verő csapódással záródik a kapu mögöttünk… s egyszeriben ellepi érzékeinket az éppen felkelő nap, ahogy színeivel életre kelti a tájat.
Jobbára alig van ruhának nevezhető darab testünkön, por, vér, sáros föld borít mindenütt, s persze nem csak engem őt is.
Testéről egymás után tűnnek el a sebek. Ahol kosz ragad bele… az tovább engedi gyöngyözni vérét.
Nézem a vércseppeket, szakadt ruhája alól feltűnni… s egyszeriben… elég sok minden zúdul be az agyamba, akárha eddig… mintha… itt hagytam volna őket… ebben a világban.
Mintha odalenn nem lett volna minden vörös, úgy vonzza tekintetem a látvány, megnyalom alsó ajkamat, úgy nézek fel szemébe.
Úgy látszik világuk ilyen szélsőségeken alapul vörös, sáros… mocskos… míg az érem másik oldala… patyolattiszta, rendezett, csodálatos… Eh.
Látom tekintetében, különös gondolatai lehetnek neki is…
A kietlen tájon lassan minden ébredezni kezd. A közeli erdő hangjai megnyugtató hatással vannak kavargó gondolataimra.
Mielőtt azonban teljesen arra fordulnék, hozzá lépek, szaggatott ruhájába fogódzkodom, nyakán az egyetlen be nem hegedt, poros sebet figyelem, immáron pár centis távolságról.
Egyik ujjamat megnyálazva érintem oda, mire kitisztul és zárulni kezd. Sóvár tekintetem le nem véve onnan, nyalom le az utolsó kinn rekedt cseppeket.
Halk nyögés szakad fel belőle.
Nahát… segítettem neki… netán másra gondolt… volna? Hehe.
Mintha semmi sem történt volna úgy engedem el, s tekintetem az erdőt járja.
A felkelő nap megfesti a fák koronáját, törzsét… és… mintha… vízen csillanna meg a napsugár.
Víz… Tó… És rajtunk kívül nincs itt senki… Hehe.
Pár lépés az erdő felé… teste a hátamnak csapódik, néhány szárnycsapódással húzunk el a fák fölött, majd testem zajos csobbanással érkezik a tó vízébe.
Felbukkanva aztán együtt nevetek vele. Ennyire egy rugóra járna már az agyunk… vagy ennyire ismernénk a másikat… vagy…
Számít ez egyáltalán… amíg ilyen jól elvagyunk…?... Hehe.
Kabátom az övé mellett landol a szárazon, és ezzel le is vetettük az összes még használhatónak tekinthető cuccot magunkról.
Csukott szemekkel merülök ismét le, hogy testemről maradéktalanul eltűnhessen az összes rám száradt kosz… amit onnan magammal hoztam.
Háttal vagyok neki, de érzem, hogy itt van a közelben. Makacsul testemen maradt ruhafoszlányokat szedegetem le magamról… és mikor megvan, a víz felett lebegtetve gyűjtöm az összeset magamhoz, hogy az ő ruhadarabjaival együtt… egybe gyúrjam őket… s a külön labda egy pillantásra válik hamuvá… a szemünk előtt.
Ezüst tincsei vizesen tapadnak nyakára, hátára… ahogy hozzám lép ellep vele engem is.
Szárnytollairól csöpög a tó vize, testét a sötétvörös minta teríti be.
Halkan sóhajtok… hogy is volt az… behunyt szemekkel próbálok koncentrálni, közben fohászkodom, hogy lehetőség szerint semmit se szúrjak el.
Mikor kinyitom a szemem, és felnézek rá, szárnytollak lepték el a víztükröt, testén a sötétvörös mintázat óvatosan halványulni kezd.
Tenyérrel nyúlok a tollak alá a vízbe, hogy aztán azokkal együtt öntsem rá, kezemből testére.
Érzem, hogy még mindig kavarog körülöttem az a számomra még idegen erő… kisebb áramütésként élem meg, ahogy hozzámér, aztán mindkettőnk döbbenetére, amint ujjai a vállamhoz érnek, egyszerre lecsillapodok, mintha nem is a halál angyala érintett volna meg.
Testem körülöleli a kellemesen hűvösen langyos víz, hátam mögött érzem az ő testét… talpaim alatt a tó homokját… bőrét… Hahhh…
Kész elmebaj… ami történt… vagy… ami éppen most történik…
Még mindig nem volt elég…?...
Uhhhahh… dehogy… is… Ffffmmm…
Ujjaim úgy térképezik fel testét mintha most először találkoztam volna meztelen testének látványával… érintésével… puhaságával… hajának illatával, amit nem tudott elbitorolni az a sok kosz és vér…
Köldökébe söpröm a vizet… haja arcomat borítja… fogai nyakamon… nyakamban…
Ezt ne… ha most véres szájjal néz le rám… nem fogom kibírni…
Valószínűleg hallotta eszmefuttatásomat, mert fél kézzel simítja ki arcomból saját haját… és vigyorogva néz rám, ajkait nyalogatja…
Emberi lényem utolsó morzsái is köddé válnak belőlem, hörögve vetem magam nyelvére, hogy aztán… mintha csak kizárólag nekem… nyugtató lenne a vérében… csillapodok le, amint megérzem…
Vigyora mosollyá szelídül mellkasa ismét hátamnak vetődik, ujjai hasamon játszanak, becsúsznak köldökömbe… Altesteink közti nem túl sok vizet, sóhajtva szorítom ki közülünk…, tenyereim, combja két oldalán simulnak végül fenekének két felére, fejem sóhajtva csuklik egy pillanatra vállára.
Ujjai, tenyere ugyanabban a pillanatban fonódik merevedésemre, amikor megérzem belém hatolni…
Nyögéseink betöltik körülöttünk a vidék amúgy teljes csendjét…
*-*
Egész testemben bizseregve lépek partra. Immár kitisztult fejjel nézek körül, aztán rá.
- Szappan, tusfürdő, és sampon azért nem ártott volna… - szólalok meg halkan, mire nevetni kezd.
- A társaság talán kárpótolt ezért… vagy nem? - kérdez vissza mosollyal az arcán.
Nahát! A Halál angyala viccelődik… velem… mindezek után… Igazán elképeszt. Tanult valamit tőlem? Hehe.
- Oh, igen… minden tekintetben… - nevetek együtt vele. – De azért remélem nem baj, ha legközelebb nemet mondok egy ilyen túrára.
Vigyora neki is lehervadhatatlan.
Tekintetem a szétdobált kabátokra vetődik… különös érzés kezd átjárni ismét.
A kabátja, amiben… élet s halál… Gabriel és apám… minden bizonnyal jól összetekeredett sorsa pecsételődött meg…
- Azt hiszem, téged illet a jog, hogy elolvashasd. – mondja, és közben keresi tekintetemet.
Nem tudom mit mondjak… nem vagyok benne biztos… hogy el akarom olvasni…azt.
Avagy…
Hangosan fújom ki a levegőt, elfordulok, a kabátokat és őt sem látom.
Gondolataim kavarognak fejemben… képtelen vagyok összerendezni őket. Testemben feléledni látszik az az erő… ami akkor is…
Döbbenten esem térdeimre, ahogy megérzem a két lapockámba koncentrálódott szinte elviselhetetlenségig fokozódott fájdalmat.
Ujjaim a homokos földbe túrnak.
Iszonyatos kín… marcangolja hátamat… egyre növekvő területen… Mintha, kitörni készülne valami… onnan…
Percekkel később… látom lábaimat elemelkedni a talajról, úgy mint mikor repül és vele vagyok…
Csakhogy… Látom őt, két lábbal a tó partján állni, szárnyak nélkül, az egy szál kabátban, arcán leírhatatlan döbbenettel.
Úgy csapódok vissza, mint egy teljesen élettelen test, arcom félig a homokban… tudatom az eszméletlenség határa sodródott az emberi ésszel fel sem fogható mértékű fájdalomtól.
Amikor újra kinyitom a szemeimet, tekintetem a kristálytiszta víztükörre vetődik, amit azóta a nap sugarai teljesen elborítottak. Ha közelebb lennék, lelátnék egészen az aljáig, valószínűleg.
Bárcsak… gondolhatnám, hogy hallucináltam, vagy… álmodtam az egészet.
Fut át agyamon a gondolat, de amint felemelem a fejem a homokból…
Látom, hogy halványlila tollak borítanak körülöttem mindent.
Halványlila… nem fehér, ahogy az övé… nem volt még elég a sok… abnormális dologból… úgy látszik.
Kissé nehézkesen próbálok két lábra állni. Testem annyira nehéz… mintha az agyam is teljesen kiürült volna…
- Mi a nyavalya… - szakadnak ki a szavak belőlem, ám azok sem túl nagy erővel.
Érzem szaggatott kabátomat hátamon… kezeit karjaimon.
Tekintete… szemei… nagyobb fájdalmat látok bennük, mint amit az imént átéltem… Ugye nem azt akarod mondani… hogy… tudod… mi történik… velem…
Amennyire tudom hátra nézek, de… semmit sem látok… csak a kabátot, mit az imént terített rám, majd simogató mozdulatát érzem, hátamon fel-le.
Mintha valami gyógyítás… féleség lenne… hátamban a fájdalom lapockáimra korlátozódik. De… aztán eszembe jut… ami a vízben is történt… s már nem tudom biztosra eldönteni, hogy valóban szándékosan csinálja-e… vagy… megint csak az érintése van rám… ilyen... egészen különleges hatással.
Testem akár ólomból is kiönthették, amikor nem voltam magamnál… körülbelül annyira érzem nehéznek… mindenemet… fejemből a gondolatok… jóformán teljesen eltűntek.
Érzem karjait derekam körül, aztán látom a tavat alattunk… ahogy kristálytiszta vize szórja a nap fényét a körülötte álló növényzetre.
Francba… tehetetlennek… erőtlennek érzem magam.
Mintha nem is önmagam lennék…
Utálom…
Mi a rosseb történik velem…
Agyam fehér felhők takarják be, a levegőt érzem magunk körül…
Hát ha azt reméltem hogy meglep valami vacsora szerűvel, akkor most minden reményemet felülmúlta.
Úgy telepszünk le enni, mintha nem volnánk más, mint egy egyszerű emberpár. Ez azért megmosolyogtat... vicces... hehe...
- Ez igazán ízletes volt… dicsérd meg a szakácsot helyettem. - vigyorodom el, mikor felfaltam a fél kajakészletet.
Hatalmas szárnyaim alig férnek el az amúgy nem kicsi nappaliban. Szemben velem a szőnyegen ül és mosolyog.
Édes fehérbort kortyolgatok.. hm..az emberek nem mind használhatatlanok.. hiszen ilyesmit is tudnak készíteni... ezért már dicséret jár.
Figyelem ahogy a gyümölcsös tából kivett szőlőszemet az ajkához emeli. Ez már a második, nálam pedig elszakadni a cérna.
Halk morgással vetem magam rá, nekinyomodó ajkaim szétnyomják rajta a lédús gyümölcsöt. Lenyalogatja ajkairől a gyümölcs levét, én pedig hátulról a szájára hajolva csenem el tőle.
Hallom a gondolatait...
„....mm..mennyei....”
- Nem, annál sokkal jobb. - vigyorodom el.
Felém fordul..kezeit körém fonja.. szárnyaim tövét simogatja, a tollakat amik rátapadtak hirtelen felém fújja.
Szárnyaim furcsa bizsergéssel válnak köddé. Csodálkozva pillantok rá.
Egyre több meglepést okozol hallod...
Elveszek egy dinnyedarabot a tányérról, a szájába adom, vigyorogva suttogva a fülébe:
- Köszönöm.
Hehe ez valóban érdekes.
Sosem hittem volna hogy egyszer így fogok örülni egy olyan egyszerű dolognak mint egy tál gyümölcs.
Sosem hittem volna hogy egyszer le fog kötni egy hozzá hasonló.. emberhez nagyon hasonló illető, de sokkal több ő annál.
Az üres tálba merítem a kezem, és kissé csalódottan veszem tudomásul hogy megettük az összes gyümölcsöt.
Hmm.. kár.. mert még nem laktam jól. Nem,nem..
De nem baj. Van itt még más is.
Elvigyorodom, ahogy körvonalazódni kezd a fejemben egy gondolat.
Ő pedig megnyalja a száját... wrrr...
Csuklóját megragadva döntöm le a földre, hogy aztán az egyik tálból a bőrére öntsem a jéghideg fagylaltot.
Összerezzen, teste ívbe feszül a jéghideg édesség érintésétől.
Mmm..
Kínzóan lassan hajolok le hozzá és kezdem el lenyalogatni róla. Hajam vége a krémes édességbe lóg, de különösebben nem veszek róla tudomást.
- Finom… - jegyzem felnézve rá, vigyorogva, mire oylan hévvel veti magát a számra, hogy felhördülök. Harapdálja az ajkaimat... saját vérem íze teljesen megrészegít, hajába markolva mordulok fel, hogy aztán tovább csókoljam mint aki teljesen elvesztette az eszét. Mondjuk.. van benne valami.. valahogy mindig kihoz a hűvös nyugalmamból.. hah mikor volt nekem olyan..?
Fél kézzel a másik tál után tapogatózik, de csak annyit ér el vele hogy lerántja az egyik borospoharat aminek tartalma rámfolyik.
Brr... megborzongok ahogy a hideg lé végigcsorog a nyakamon.. és a mellkasomon..
Hát ezt összehoztad valóban..
Felhördülök ahogy megérzem ajkait az alkohol nyomán a bőrömön...wrrr...
Nhh ezt már .... úgysem..bírom.. wrr.. sokáig...
Látóterembe hirtelen beúszik egy fagylaltos kanál.. na neem...azt már nem...
Fogaimat finoman a bőrébe mélyesztem.. nyelvem a köldökébe szalad.. felszisszen...
A hajamba markolva húz fel magához, és már éppen bekapná a fagyiskanalat mikor elveszem tőle és magamra kenem.
Hahahaha.. na még mindig éhes vagy?
Jajjj..azt hiszem igen... wrrr...
Ujjaim bejárják a testét.. ő pedig a vörös mintákat simogatja a hátamon.
Hallom ahogy felnyög ahogy felrántom magamhoz, és ugyanabban a pillanatban hörgünk egymás szájába aogy összeér altestünk.
Fogai az ajkamba szaladnak.. lassú nyelvcsapásokkal tisztítja le róla a véremet, én pedig a csípőjét tartva húzom az ölembe.
Már megszámolni sem tudnám hány éjszaka nappal telt el így.. hogy az ő hangját hallottam a fülemben..és az enyémet.. eszemet vesztve.. egyre hangosabban.
Mi van velem? Megőrültem..?
Meeehgggg...
****
Figyelem ahogy csukott szemmel fekszik melettem.
Teljesen érzem hogy nem alszik, de nem akarom megzavarni.
Szemeim falják meztelen testének látványát, összevont szemöldökkel veszem szemügyre a két sötét foltot a lapockáján.
Ez volna.. a bukott angyal átka..?
Az apjáé...aki démonként halt meg..egy angyal erejével.. ami mostmár.. az övé...
Figyelem ahogy kinyitja a szemét.
- A hátad… mióta…?
- Egy ideje… - feleli szinte kifejezéstelenül, elfordul, hogy ne lássam az arcát.
Gondolkodik.
Elnyújtózom az ágyon, élvezem hogy elférek.. szárnyaim híján.
Bár csak minden problémám ilyen könnyen oldódna meg.
Átfordulok az ő oldalára, szemeim egy vonalba kerülnek az övéivel.
Asszem most illene mondanom valamit. Talán igaz hogy ha nem találkoztunk volna..sosem tudta volna meg az igazat. De vajon jobb lett volna úgy neki...?
- Sajnálom.. - lehellem a fülébe, de nem állom meg hogy ne harapdáljam meg...mert -nem kis meglepetésemre- találok még rajta érintetlen bőrfelületet.
Érzem ujjait a mellkasomon.. kellemesen borzongat.. nem csak az ereje..az érintése is.
- Félsz, mi hogy nem tudsz megszabadulni tőlem… ha akarsz… majd? - vigyorodik el pimaszul.
Én is elvigyorodom.
Megszabadulni…?... Ezek után…?... Ugyan már… - gondolom magamban és vigyoráról le tudom olvasni hogy tudja mi jár a fejemben.
Kezeim bejárják a testét.. csípőjét markolva hajtom fejem a nyakához.. hogy aztán élvezettel haraphassak védtelenül feltárulkozó bőrébe...
Védtelen mi...? Ahhhjjajjj dehogy az...
Nyelvem eltünteti róla a vércseppeket, ő pedig az ajkamiról...
Aztán elhúzza a fejét... arca szinte már kihívó... tudom.. most jön a huza-vona..de mostmár kicsit késő hogy visszakozz..
- Felejtsd el… Nem mész sehova… - hörgöm szinte felismerhetetlenül mély hangon.. mielőtt elveszíteném a fejem.. végleg...
Ahmmrrg....wrrnhhhrrr... jézusom....
****
A rövid rászemről teljesen álommentesen töltött nappal után... jöhet az éjszaka és az előttünk álló nemcsekély feladat.
Elhagyatott vidéken sétálunk, a szél fűszálakat lenget körülöttünk..száraz.. sárga füveket.. és kavicsot.. homokot hord magával.
Az égen megannyi csillag és a hold..
Ahogy egyre közeledünk kezd furcsa érzésem lenni, és sejtésem be is igazoldóik.. nem vagyunk egyedül.
- Mit keresel itt? - kérdezem alig hallhatóan, tudom ő mégis hallja.
Aztán elő is jön, vigyorogva.
Na hogy gyere itt nekem a régi szép időkkel.. mert letörlöm azt a vigyort az arcodról mindjárt.
- Ejnye… te kis … nem szép dolog elárulni a másikat.
Na ugye megmondtam..wrr...
Hirtelen mozdul...egy démon és vámpír megkétszerezett fürgeségével és nemsokkal már Julien mögött áll, fél kézzel a nyakát szorítva.
Ajajj ebből baj lesz.. hogy kinek lesz baja..arról találgathatnék..de valamelyiküknek biztos..
Ráadásul kifutunk az időből..
- Elfelejtettem már… hogy te vonzod a különleges lényeket, mint ez is… - duruzsolja mély hangján. Vörös haja furcsán fest Julien lila ingére folyva.
Érzem az erőt amivel próbálja igába hajtani.. szinte már mosolyogni kezdek.. hiszen..a lehető legroszabbal kezdett ilyen szempontból...sem a vámpírbűbáj..sem a démoni erő nem fogja rávenni hogy azt csinálja amit ő akar.. még az angyaloké sem.. ó igen..ez tapasztalat...
- Az életeddel játszol… ne felejtsd el… tényleg túl akarod feszíteni a húrt? - mordulok fel dühösen.
- Nocsak… - pillant felém, szemének pillantásából látom hogy csodálkozik. – Ezek szerint több egy futó hmm… próbálkozásnál…
Monhatjuk úgyis.
Kezét az álla alá csúsztatja kényszeríti hogy nézzen a szemébe.
-… valaha én voltam ilyen fontos neki… - mondja halkan.
Wrr ne jó, ez már túlmegy minden határon.. hagyjuk a nosztalgiát szerintem...
Egyszerűen sikerül elszakadni tőle, mellém lép.. halványan mosolyogva.
- Ez tetszik… Mi vagy te…? … - kérdezi majd felém fordulva hozzáteszi: - … Kipróbálhatom?
Elvigyorodom.
Na azt megnézném barátom.
Kishíja hogy nem röhögöm el magam, de a dühöm erősebb.
- Nem szép dolog, egy ilyen különlegességet kisajátítani pedig…
Elindul felénk, de az útjába állok, szárnyaim eltakarják Julient a szeme elől.
Ebből elég.. fejezd már be az ostoba játékot! - küldöm felé a gondolataimat, de ezek szerint nem nagyon érdekli.
- Megállapodunk… vagy…
Wrrr...ggghh...
Ez már aztán...
Figyelem ahogy elsétál mellettem.
Mi a fenét akar vajon?
- Ő nem olyan… mi?... - hallom halk hangját. Ajkam fancsali mosolyra húzódik.
Kissé meglepdőve figyelem haogy közelebb sétál hozzá..egészen közel.. testközelbe. Lucien megnyalja a száját.. szemfogai kivillannak..
A nyakamat rá hogy valamire készül..
Megkövülten állok.. egy angyalszobor méltóságával..és figyelem ahogy összeér a szájuk.
Bárcsak tudnám hogy...
Hahahaha...
Figyelem ahogy hátrarepül a hatalmas energiától, testéről vér csorog.
Elmosolyodom.
- Remélem megéri… miatta…
Ó nem is tudod mennyire... - vigyorgok magamban, igyekezvén továbblépni azon a gondolaton hogy velem hányszor tehette volna meg ugyanezt ha akarta volna. De ezek szerint ez a képesség csak újkeletű.. hiszen nem úgy ismerem mint aki gyakran visszafogja magát.
Halkan kuncogni kezdek.
Erre ő is megfordul és rámnéz.. tekintetünk összekapcsolódik.. mindketten belevigyorgunk a sötét éjszakába.. a készülő öngyilkos kalandba.. a veszélybe...
Egyszercsak azt érzem hogy itt van mellettem, ujjai a kabátomat markolják ajkai az enyémen.
Kezem magától siklik a hátára.
Aztán eszembe jut miért is vagyunk itt.
- Ideje mennünk… - szakadok el tőle.
Igen... itt az idő...
*****
Elmosolyodom mikor elérjük a dombtetőt.
Az emberek ostoba víziója a pokolnak nevezett helyről.. az emberek sok ostobaságot gondolnak...
Előveszem a kabátom zsebéből az apró fekete gyémántot, csepp alakú a vége pedig olyan helyes mint egy penge hegye.
Ránézek.. szemeim megvillannak, kinyújtja a kezét.
Beleejtem a tenyerébe a követ és a látóhatárt kémlelem.
Nemsokára.
Látszólag egykedvűen várakozik melettem, érdeklődve forgatva az ujjai között a drágakövet.
Hirtelen hatalmas lila villám hasítja keresztül az eget, majd azt követi egy vörös, ugyanabba a helybe csapva, előttünk nem messze, egy sziklába.
Az arcom elé emelem a kezem, a törmelék visszapattog egy láthatatlan falról tőlünk alig fél méterre.
Rámosolygok.
Nemsokára meg is látjuk.. a romok közt füstölgően tátongó mélységet, egy lépcsővel ami mögött csak a sötétség.
- Igazán stílusos... hallom a hangját. Nevet.
Elindul, de megragadom a karját.
- Először a követ. - bökök fejemmel a drágakő felé. - Dobd oda..
Felvont szemöldökkel néz rám.. majd vállat von és elhajítja, pont a sötétség legmélyére.
Tűz felsercenő hangja hallattszik, és egy földöntúli sikoly.
A sziklák megmozdulnak, alakjuk egy kaput mintáz, két oldalán egy szoborral, igazi stílusos faragvány.. fölül koponya.. és sok-sok még számomra is értetlen írásjel.. szövegek amik arra figyelmeztetnek mi lesz ide tévedő szerencsétlennel.
Belül pislákoló vörös fény gyullad fel.
Szinte hívogat.
Üdvözlégy a pokolban halandó és halhatatlan... a kaland még csak most kezdődik.
****
Ahogy elindulunk... úgy veszi kezdetét az őrület.
Minden vörös... sötétvörös világos.. égetű.. mint a vér színe...
Mondtam már hogy utálom..?
A lépcsősor csak lassan süllyed be a mélybe.. de mintha örökké tartana.
Szárnyaim halványan világítanak, ahogy az arcom elé emelem a kezem látom a vörös mintát szétterjedni a bőrömön.
Remek..már csak ez hiányzott.
- Ne engedd le a védelmedet.. - javasolom, amit ő kacagva fogad.
Hirtelen érjük el az alagút végét.. mintha egy emelvényen állnánk.. szemünk előtt végtelen pusztaság terül el.. mindenhonnan sírkövek állnak ki a földből.. a kopár színtelen síkság szélét.. mocskos tenger mossa.
Szinte egyszerre lépünk a mélybe, szárnyaim könnyedén szelik a rothadás szagú levegőt.
Sétálunk a sírkövek között... rájukvésve semmitmondó nevek.. ismeretlen nyelven... furcsa minták..amiket megérintve szörnyű érzések kezdenek kerülgetni.
Nem is fogdosom inkább őket.
Nevetségesen festhetünk így ketten.. két élő a sok halott között.. az én fehér szárnyaimmal amik szinte világítanak a sok egyszínű dolog között.
Furcsa.. madárnak nem mondható lények keringenek a levegőben.. testük egyetlen hatalmas.. csonthalom..szemeik vöröslenek. Úgy gyűlnek fölénk mint a keselyűk.
- Igazán felemelő hely. Szülinapi bulinak ideális. - kezd el viccelődni, de csendre intem.
Furcsa dobolás.. mintegy ezernyi szívdobbánás hangja szűrődik a fülembe.. ő is megtorpan és fülel.
- Bajban vagyunk...?
- Nagyban.. - kommentálom komoran.
Valahonnan messziről fekete felhő emelkedik a magasba.
- Jobb lesz ha sietünk ..- ragadom meg a karját és egyszerűn felrántom a levegőbe. Szárnyam repülőstarttal löknek a levegőbe a sok csontmadár nekünkesik, éles csőrök hasítják a ruhánkat.
Aztán csak a koppanásokat hallom, ahogy potyognak a földre, egyik a másik után.
A földbe csapódunk kicsit odébb. Körös körül minden lángol.
- Csodálkozom hogy lehet itt tájékozódni.. - porolja le a ruháját bosszúsan.
Minden lángcsóva mögül világító szemek merednek ránk, rájukvillantom én is vörös szemeimet, mire egypáran visszahúzódnak..de a bátrabbak folytatják a stírölést.
Merre? - kérdezi a tekintete.. mire én a nem messze magasodó vérvörös, építményre bökök a fejemmel.
Olyan mint hm... vár..? Ahogy az emberek mondják ugye.. csakhogy ennek minden „téglája” emberi csont és végtag.
Igazán hmm.. stílusos...
Vigyorogva indul meg a koponyákkal kirakott úton.. a levegőben csonkok nélküli gyertyalángokként lebegnek az apró tüzek.
Követem, időnként óvatosan körülkémlelve.
Egyszer csak kivágódik az egyik kőrakás mögül egy gyíkszerű hosszúfarkú valami és ledönti a lábáról.
Körülöttük meggyullad a föld és nemsokkal később a lény lerepül róla.
- Amint látom a vendégszeretükről híresek. - vigyorodok el fancsali képpel.
Nem állom meg mosolygás nélkül.
- Tetszel nekik. Törődj bele. - teszem a vállára kezem és elindulok tovább.
A hatalmas építmény lábáig még úgy ahogy eljutunk... de aztán fogadóbizottságunk is kerekedik...
Alakváltó démonok..az egyik az én alakomat vette magára.. a másik az övét.
Mosolyogva sétál oda saját magához, ha a szeme neki is vörös lenne azt mondanám ikrek.
Az ál Julien megnyalja a száját.. láttatni engedi hosszú nyelvét és méretes fogait.
Undorodva húzza el a száját.
- Ez rossz vicc.. - szólal meg fintorogva.
- Sajnos nem vicc.
Az ál Cassielre nézek, pont olyan mint én.. semmi különbség.
- Rádbízom magadat. - mosolygok rá, ő pedig sóhajt. - Ezek szerint igaz a mondás hogy az igazi pokolban.. először..saját magaddal kell megküzdened.
Szemben én.. ééén? .. neem... szóval az ál Cassiel az ujjait ropogtatja.
Aztán ahogy egy lépést teszek hátra elszabadul a pokol.
*****
Csak azt látom hogy úgy repül felém mint egy torpedó, épp csak fél percre fordítom el a fejemet hogy lássam, de már neki is ütközik a mellkasom, éles karmok tépik fel a mellkasomon a ruhát és a kis helyen a bőrt is.
A seb nem kezd el azonnal gyógyulni.. de jól tudom hogy majd ha kijutunk innen fog...
Felemelt kezemben megjelenik egy hegyes pengéjú bot, melynek végig a fekete pengén vörös fény csillan.
Tűzgolyó süvít felém, épp csak félre tudom kapni a fejem.
A két Julien nem messze tőlem épp egymást szaggatja, gondolati úton.
Csinálják a profitot a textiliparnak..remek.
Megpörgetem a botot a kezemben és felé suhintok, a penge felhasítja a karját, nemsokkal később..pár pillanat múlva rajtam is seb nyílik ugyanazon a helyen.
A démon éles hzangon kacagva nevet.
Dühösen vicsorgok.
Remek.. és akkor most..?
Elnézek felé.. érzem a felém áradó erőt...gondolait elkapom, ugyanabban pillanatban ugrunk el egymás mellett.. látok egy mosolyt felém villanni..véres arcából.
Megállok az ál Julien előtt. Botom vége a nyakára mutat, bekapja és leharapja a végét.
Kistányér méretűre nőtt szemmekel nézek az igazi párjára...aki röhögni kezd.
Ne ennyit erről.. eldobom a botot és nekiesek..ezúttal egyedül az erőmet használva.
****
Sosem hittem hogy egyszer megölöm.
Előttem fekszik.. teste szétszaggatva... nyelve kilóg a szájából. Mostmár undorító..de a hasonlatosság még nem tűnt el.
Kicsit feszélyez, de végülis belé mártom a kezemben lévő pengét.. ő pedig visítva válik köddé.
Igazi párja éppen egy az ál Cassiel-ből kitépett tollal cirógatja saját arcát.
