A szokásos péntek esti kavalkád a Fekete Tőrben a kellemes nosztalgia erejével rángat vissza az életbe, aminek kész voltam örökké hátat fordítani. Most, hogy újra itt ülök az ismerős, megkedvelt arcok vidám koszorújában, a száműzetésben töltött hónapom magányos emlékképei egy rossz álomként homályosodnak el a jelen éles, magával ragadó történései között. Egyetlen hátrahagyott emlék tartja meg a színeit a sok közül, de tudom, hogy ez soha nem fog a fekete-fehérré fakult életképek felfeledésre váró sorába állni. A vele töltött éjszaka. Hiába voltunk képesek felül emelkedni a köztünk történteken a barátságunk megtartásának a reményében, vannak fordulatok az életben, amiket nem lehet egyszerűen csak visszatekerni. Általában szeretek optimista lenni, de az elmúlt néhány napunk bizarr normalitása inkább érződik egy közelgő vihar előtti csendnek, mintsem a konfliktusaink csodaszerű felszívódásának. Neki az érzései, nekem pedig a törékeny lábakon álló önuralmam veszélyezteti a békét, aminek már a létezése is meglepő. Túl sokat gondolok rá.

Túl sokat gondolok arra az istenverte éjszakára.

Nagyot kortyolok a sörömből, miközben Brand letol egy monológot valami új játékról, amit a hétvégén vett. Fiatal koromban elmenekültem az unalmasan kiszámítható, lépésenként megszabott jövőm elől, de életemben először hasonlóan rosszul élem meg a ránk ereszkedő bizonytalanságot is. A kotnyeles leányzóknak hála, a téma sajnos túlságosan hamar terelődik az elmúlt hetem részleteinek a felderítése felé, ezért elmesélem a világi póker partikat, amiket a Bankár embereivel toltam az utolsó hetekben. Természetesen kifelejtve az érzékeny részleteket a helyszínről és az emberek pontos személyazonosságairól. A legjobb hazugság mindig egy olyan történet, ami a lehető legközelebb áll az igazsághoz. Még szerencse, hogy könnyen elhihető rólam, hogy ismerek totál random kaszinós arcokat a világ véletlenszerű tájain. Még én is elhinném.

- Képzeld, nekünk is van mesélni valónk – folytatja Cam, mikor lezárom a sztorimat. Kíváncsian fordulnak felé az eddig rám szegeződő szempárok. Kihasználom, hogy átmenetileg elterelődött rólam a figyelem, és lopok egy kósza pillantást az asztal túlvégén csendesen iszogató barátomról. Régen sem volt túlságosan aktív részese a csoportos beszélgetésnek, de ma mintha még a szokásosnál is visszahúzódóbb lenne. Vagy csak szellemeket látok ott is, ahol nincsenek? – Sueval hivatalosan is járunk.

A váratlan, meglepő hír visszaránt az aggodalmas vizekre evező gondolatok közül. Mostanában amúgy is túl sokat horgonyozok errefelé.

- Váó – csúszik ki az ajkaimon a meglepettségem bizonyítéka. – Nagy lépés. Gratulálok! – vigyorodok el, pedig félig még mindig sokkhatás alatt vagyok. Cam még nálam is kapcsolatellenesebbnek hirdette magát, mindig ez a közös vélemény volt a minket összetartó legerősebb kapocs. Gyakorlatilag ugyanazok a laza, nemtörődöm, szabadságmániás személyek voltunk, csak ő nőben én pedig férfiban. Nem értem, mindezek fényében hogyan jutottak el idáig, de ha boldogok együtt, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntéseiket. Végülis az emberek változnak. Változik az ízlésünk, a terveik, a vágyaik. Egy nap vajon én is vágyhatok majd rá, hogy egyetlen emberhez láncoljam magamat? Ha igen, szívből remélem, hogy Ő lesz az az ember.

- Azt hittem kicsit csalódottabb leszel, hogy nem lesz több random szex köztünk – kedvtelenedik el Cam a pozitív reakcióm láttán. Mit várt, hogy a lábához borulva könyörgök majd egy búcsú hármasért? Ha mindenképp meg kéne fogalmaznom egy negatív érzést, amit a hír váltott ki belőlem, előbb mondanám a kapcsolatuk iránti irigységet, mint a féltékenységet vagy egy szexpajti elveszítésének az érzését. Az imádnivaló kis biggyesztése azért felébreszti bennem a kisördögöt.

- Miért, nem lesz? – sopánkodok megjátszott felháborodással. Na nem mintha az elmúlt hónapokban egyszer is egymás ágyába másztunk volna. Az utolsó alkalom nem sokkal azután volt, hogy Nathet megismertük.

Miért lyukadnak ki mindig nála a gondolataim?

- Na, ne hülyülj már, ez komoly! – háborodik fel Cam, és meg mernék rá esküdni, hogy ha lenne valami nem veszélyesen törékeny a keze ügyében, most megdobna vele. A szórakozott vigyorom áttöri a panaszkodós maszkomat. Sue a nyugalom élő szobraként húzza magához a morcos csivavaként puffogó lányt. A meglepően gyengéd jelenet mosollyá lágyítja az eddigi piszkálódós vigyoromat, egy kegyetlenül szívfájdító pillanatig Nathet és magamat látom a hozzánk hasonló dinamikájú párosban. Hosszút pislogva tüntetem el a szemeim elől az elérhetetlennek tűnő ábrándképet, aminek nem is kellene annyira elérhetetlennek lennie. Én tettem lehetetlenné, hogy valóság legyen, nem kéne gyászolnom az elmulasztott lehetőséget.

Nem szabad sajnálni valamit, ami sosem működött volna.

Nem tudom úgy szeretni őt, ahogyan megérdemelné.

- Jó, jó, persze. Ez természetes – mentegetőzök gyorsan, mielőtt két nagyon jó barátomból, két exbarát válna. Sosem voltam jó az exekkel, nincs szükségem még kettőre. Úgy látom, még túl friss a kapcsolatuk az ilyen poénokhoz. Egy-két hónap és újrapróbálom egy lehetséges hármas ötletével. Ha mindketten ott vannak, nem megcsalás, nemigaz?

- Pff, legalább ez a két jómadár nem fog megint hajbakapni miattad – nyögi be Brand a semmiből az univerzum legmonumentálisabb sületlenségét. Annyira meglep, hogy a torkom önkéntelen köhintései egyenesen az orromba küldik a kortyolgatott sör hűvös szénsavját. Egy cseppet sem kecses fuldoklással próbálom visszazavarni a helyére, amivel sikeresen megnyerek magamnak néhány kéretlen pillantást más környező asztalok irányából is.

- Te meg miről beszélsz? – bököm ki végül, mikor újra kapok levegőt. Ilyen légből kapott marhaságot akarva sem tudtam volna kitalálni. Cammel mindig hangosan hirdettük a kötetlen kapcsolatunk szigorúan baráti jellegét, Nath pedig soha egy percig sem mutatott szexen túli érdeklődést Cam iránt. Igazából egyszer sem láttam rajta, hogy lenyűgözné bármelyik csaj a közelében.

Aggodalmat kellene éreznem ettől a gondolattól, nem pedig elégedettséget.

- Nem Cam miatt? Azt hittem. Akkor min vesztetek úgy össze, hogy eltűntél majdnem egy hónapra?

Hihetetlen ez a srác. Eddig is tudtam, hogy az érzelmi intelligenciája egy autistáét súrolja, de azt nem, hogy még ostoba is hozzá. Viszont én is az vagyok. Nem találtam ki semmi fedősztorit a veszekedésünk részleteire, pedig kész csoda lett volna ha nem kerül szóba ma este. Az ittas emberek semmit nem szeretnek jobban, mint pletykálni. Talán csak szexelni. Tudom, mert rám is igaz.

- Az… – kezdek el hebegni-habogni valami legalább közepesen hihető hazugságot keresve.

- Magánügy – hasítja félbe a sarokba szorított magyarázkodásomat Nath jegesen hűvös hangja. A társaság egy emberként dermed meg, mintha valóban egy hideg fuvallat söpörte volna magával az iménti kötetlen baráti beszélgetés oldott hangulatát. Én is nagyra nyílt szemekkel meredek Nath zárkózott, komor vonásaira, amiken most nem honol ott a szokásos apró kis mosoly, amivel a háttérbe húzódva szemlélni szokta a kis társaságunk péntek esti mókás szétcsúszásait.

A rideg közbevágás látszólag megtette a hatását, Brand az első döbbenet után kínos röhögéssel terelgeti tovább a szót arra, hogy mekkora pazarlásnak tartja, hogy két olyan jó csaj mint Sue és Cam egymást választják a magányra kárhoztatott férfiak helyett, mint ő. A színpadias panaszkodással kiérdemel egy lesújtó tarkón vágást Angie oldaláról, amit csak a perifériámból látok. Engem még mindig fogva tart az előző pillanat. Képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet Nath mozdulatlanságba burkolózó, pulton könyöklő alakjáról. Máskor talán felrónám neki az iménti ellenséges hangvételt, de most képtelen vagyok neheztelni érte. Talán azért mert megmentett a barátságtalan megjegyzésével. De miért tette? Attól félt, hogy jobb ötlet híján elmondom nekik, ami valójában köztünk történt? Sosem tennék ilyet anélkül, hogy ezt előtte megbeszélem vele. Remélem, hogy ennyi hónap ismeret után ezt azért megtanulta rólam. Vajon ha nyilvánosságra akarnám hozni, engedné? Vagy szégyelli, hogy akarata ellenére egy férfi keltette fel az ilyen jellegű érdeklődését? Esetleg azt, hogy visszautasítottam? Tudja, hogy gyűlölöm a titkolózást, de érte képes lennék örökre lakatot tenni a számra.

A beszélgetés hangjai egy ideje elsiklanak mellettem, de a pillantásom fókuszának a halk, távozást bejelentő megjegyzése mégis utat tör magának.

- Nekem most mennem kell, holnap hajnalban programom van.

Mire egy zavarodott fejrázás segítségével magamhoz térek, már üres is a szék, amin az imént még Nath ült. A fenébe. Köszönés nélkül ugrok fel, és rohanok utána, magam mögül még hallom Cam „Mi van ezzel a kettővel már megint” rácsodálkozását. Jó kérdés, Cam. Én is ezt próbálom napok óta kideríteni.

Mi van velünk?

✦✦✦

Feszült mozdulatlanságba fagyva, a védősisak fejlett éjjellátó hőszemüvegén keresztül figyelem, ahogy az előttem haladó kecses nőalak macskaként mászik át egy fénykorában talán liftajtónak nevezhető, harmonikaszerűen összepréselődött vaslap egy résén, ami számításaink szerint a liftaknába vezet. Már eltűnik a teste a romhalmaz gyomrába vezető nyílásban, de még látom a belőle áradó hő zöldessárga körvonalait. A keze várakozón nyúlik ki a lyukon, lecsúsztatom a vállamat nyomó súlyos hátizsákot, de kővé dermedek, mielőtt átadhatnám. Egy sokkal nagyobb és haloványabb folt rajzolódik ki mellettem, mikor a fölöttünk lévő omladozó épület aulájának a ripityává tört üvegajtaján keresztül átpréseli magát egy nagy testű kometán. A küldetés aktájában listázták a területen várható szörnyike fajtákat, a mérete alapján ez vagy egy lyxira vagy egy rachni lesz. Mikor meghallom az éles karomban végződő lábak fülsüketítő karcát az egykor fényesre lakkozott kövön, egyértelművé válik, hogy a második. Hát persze, hogy a második. Miért is ne szambázna be a lehető legveszélyesebb kometán a lehető legrosszabb pillanatban. Akkor mondjuk felesleges – és életveszélyes – itt szobroznom. Egy gyors mozdulattal nyomom a táskát Camille fekete kesztyűvel fedett kezeibe, miközben felharsog a lény rovarszerűen sípoló visítása.

- Menj előre – utasítom feszülten, miközben hátrálni kezdek az aula szélén lévő omladozó lépcső felé. Legalább az megnyugtat, hogy Cam valószínűleg nagyobb biztonságban lesz a törmelék által védett pinceszinten. A romhalmazszerű lépcsőn felfelé véve az irányt vágódok be az egyik épebben maradt folyosóra, az ujjaim között egy tapadókorong szerű kis bombát szorongatok a megfelelő célpontot keresve. Kár, hogy nem kockáztathatom meg az épület szerkezeti integritásának a tovább roncsolását. A fenébe. A hevesen dübörgő szívem ritmusa nem nyomja el az engem követő nyolc láb csattanásait, amint azok a falakba és a földbe fúródva csökkentik veszélyessé a köztünk lévő távolságot. Csak végső esetben használhatom a teleportációt, hiszen egy ugrás néhány másodpercig halálosan kiszolgáltatottá tenne.

Élesen kanyarodok az épületet a szomszéd irodaházzal összekötő, félig leomlott híd irányába, ami az én súlyomat még talán elbírja, de a mögöttem csörtető vadét kicsi eséllyel. Mielőtt azonban elérhetném a kinézett fordulót, elzárja az utamat egy másik rachni. Óh a fenébe. Mert hogy ezek mindig ketten vannak. Ha ezt a manővert túlélem, kukába vágom a büszkeséget, ami eddig visszatartott, és rámászok Nathre. Csak most döbbenek rá, mekkora szívás lenne úgy meghalni, hogy csak álmodozok a közös éjszakánk megismétlésétől.

Nem lassítok az elém kerülő akadály láttán, mikor elérem a nálam kétszer magasabb, hosszú lábú, az ollós csápjaival felém kapó kometánt, a földre vetődve csúszok át a lábai között, miközben a hasára tapasztom az eddig szorongatott bombát. Abban a pillanatban teleportálok el, mikor az egyik tőrként döfő lába mélyen a hasamba vájódna. Az aula felvert porfelhője megremeg a nem is olyan távolban felzendülő tompa puffanástól. A bomba ereje valószínűleg pont arra volt elég, hogy színesre fesse a falakat a rachni lila belsőségeivel, de úgy fest az épületben nem okozott kárt. Az elhaló robbanásnál sokkal hangosabb és szívszorítóbb a párjától megfosztott rachni vigasztalhatatlan sikolya. Bűntudattal nehéz fintorra húzom a számat. Ezért nem kell életre szóló párt választani, barátom. További tétovázás nélkül gyömöszölöm át magamat a liftajtó résén, amin Cam simán átfért, és lemászok a nekem hátrahagyott, stabilan rögzített kötélen az akna mélye felé.

Mire leérek a célpontunkat képező föld alatti laborba, Cam már összerakta a szerkezetet, aminek az ideszállításával megbíztak minket. Mindkettőnket betanítottak a beprogramozására, de ahelyett, hogy a mozdulatai helyességét ellenőrizném, elkalandozok a meglepően jó állapotban maradt intézmény részletein. A jelentés szerint alig pár hete lett egy nukleáris támadás vagy baleset áldozata ez a városrész, nincs publikus adat arról, hogy konkrétan a labor lett volna a célpont vagy csak a körülmények áldozatává vált. Az biztos, hogy egy nagyon fontos ember vissza akarja kapni, akármilyen tudást is halmoztak fel ebben a temetővé vált létesítményben. Általában nem érdekelne, hogy ki az, de mikor el akartam utasítani az S kategóriába sorolt küldetést, Mama kéretlenül is az orromra kötötte. Egészen úgy, mintha tudná, hogy a családjaink ősi ellenségek egymással. Zain Lachance. Kényszert érzek, hogy a földre köpjek magam mellett, de ellenállok neki. A mentálok legnagyobb ellensége, aki ugyan a pozíciója miatt nem engedheti meg magának, hogy nyíltan megtámadjon egy már így is perifériára szoruló kisebbségi csoportot, de fű alatt támogat minden olyan szervezetet és pártot, akik ezt megteszik helyette. Pont ő, aki istent játszva próbálja megtalálni a halál ellenszerét. Csupán a tudat, hogy neki fontos ez a labor, arra késztet, hogy bukjuk el ezt a küldetést.

Az egyik pulthoz lépek, és próbaképp megnyomok egy-két gombot, de úgy látszik, hogy már a tartalék generátor is halott. Minden sötét és élettelen. Semmi információt nem fogok kisajtolni ebből a helyből, amíg nem sikerül visszaállítani az áramellátást.

Talán a Bankárnak lenne rá ötlete. Talán TJ ki tudna szedni valamit ezekből az halott gépekből? De vajon megérné? Utána néztem, a hivatalos források szerint ez egy teljesen legális laboratórium, amiben az általános sejtöregedés lelassítását kutatták. Illik a Lachance család profiljába, Zain Lachance a legöregebb aktív tagja a politikai életnek a maga százötven évével. A hátborzongató benne az, hogy úgy néz ki, mintha a negyvenes éveit taposná. Abban a férfiban minden szerv, bőrfelület, hajszál és csont át lett ültetve párszor. Az öregedését az egyetlen olyan szerve határozza meg, amit még a legmodernebb orvostudomány sem tud kicserélni. Az agya. Ezáltal valahogy a szelleme is. Az elmúlt néhány évben nem volt szerencsém az öreghez, de mindig volt egy természetellenes fény a pillantása mélyén. Illetve inkább a fény hiánya.

- Mit művelsz? Ki lett mondva, hogy nem nyúlhatunk semmihez – porolja le magát Cam, mikor felkel a földön hagyott, bekalibrált kütyü mellől. A helyes működését csak néhány led ütemes villogása, és a digitális képernyőjén felvillanó mérési adatok jelzik. Kísérleti technológia, ha a rövid ismertetője szerint a radioaktív izotópok felezési idejét hivatott csökkenteni, ezzel felgyorsítva a terület amúgy lomha és nehézkes természetes regenerációját. Persze arról fingom sincs, hogy pontosan mit csinál vagy hogy működik, de ez már nem is a mi dolgunk.

- Nincs néha olyan érzésed, hogy zsoldosként van, hogy a történelem rossz oldalának dolgozol? – Cam felkapja a terebélyes hátizsákot a földről, mellém lép, és játékosan támasztja a vállamra a fejét.

- Ki mondja meg, hogy melyik a rossz oldala és melyik a jó? – kérdezi a maga örökös lázadásával. Ha nem lenne a nevem belevésve az ellenkező csapat tagjai közé, talán én is tudnám ilyen könnyelműen kezelni a kérdést? Nem. Akkor is mentál lennék. Ha ők írják a jövőt, soha nem lenne biztonságos helyem benne.

- Gondolod, hogy van rá esély, hogy a Lachance család a jó oldalon lesz? – húzom el a számat komoran. A sok illegális emberkísérlet, a mentálok szándékos bántalmazása és kínzása, a természet alaptörvényeinek az eltaposása.

- A történelmet a győztesek írják – vonja meg a vállát. – Gyere, a maradék négy sugárzást csökkentő bigyula sem pakolja ki magát – rázza meg a még mindig teletömött zsákot jelentőségteljesen. Igaza van. Legyünk túl rajta. – Ha ennyire zavar a téma, pár hét múlva visszaosonunk és célirányosan felrobbantjuk ezt a helyet, oké? De most fejezzük be ezt a küldit, különben Mama kinyír.

Szórakozottan hümmentve teleportálom magunkat vissza az omladozó város egy kisebb mellékutcájára. Most meglepően csendes minden, idefelé igazi rejtőzködő manővereket kellett alkalmaznunk, hogy kikerüljük a radioaktív sugárzás által idecsalt, kifejezetten ilyen területeket kedvelő kometánok lézengő egyedeit.

Zain Lachance.

Megint be fogja vésni magát a rémálmaim közé a férfi, akiről azt regélik, hogy az örökösei összes generációjából csak a legjobb kettőt tartotta meg. A többiek pedig alkatrészként szolgáltak, hogy fiatalon és egészségesen tarthassák a náluk fontosabbnak bizonyuló szereplőket.

Ilyenkor azért az ember átértékeli a saját családja problémáit.

✦✦✦

- Még mindig a laboron agyalsz? – kérdezi Cam, a hüvelyujja a sörösüveg papírjával játszik. Nyolc órába telt, de mind az öt kapott készüléket kihelyeztük az előre megadott, változatos módon elérhető földrajzi pontokra. Most a város fölött lebegve, a járgány nyitott ajtajában csücsülve búcsúztatjuk a hosszú napot.

- Igen. Nem tudok szabadulni a megérzéstől, hogy a főgonosznak segítünk – rázom meg a fejemet gondterhelten. Még mindig nem tudom, hogy egyáltalán miért vállaltam a küldetést. Mama unszolása ellenére is mondhattam volna nemet, de mégis, mikor kiejtette Lachance nevét, vérszemet kaptam. Látni akartam, hogy mi ilyen fontos ennek az embernek. Vajon sejti, hogy az Aegisnek intézett küldetésében részt vett az ősi ellenségének az unokája? Kétlem. Ő túlságosan a fellegekben jár ahhoz, hogy ilyen apróságokkal törődjön. Egy kitagadott arisztokrata neki csak egy hangya a cipője talpára ragadva. A nagyapám hosszadalmas hadjáratot folytatott, hogy megállítsa az őt tápláló, egy évszázada húzódó szervkereskedelmet, de soha nem tudta rábizonyítani, hogy nem legális módon jut hozzá a testét megfiatalító részekhez.

- Én azon nem tudok túljutni, hogy söröket tartasz a teleporter járgányod hűtőjében. Azt hittem csak azért raknak ezekbe hűtőt, hogy gyógyszereket vagy kémiai fegyverek tartályait lehessen tárolni benne – kicsit felderülve kacsintok oldalra. Értékelem a próbálkozását, hogy tovább terelje a figyelmemet, és igazából egész jó úton halad. Lesz még időm mélázni a jövőm harcain otthon, egyedül, a sötét szoba magányában.

- Küldetés ide vagy oda, hű maradok az elveimhez – vigyorodok el büszkén.

- Miszerint mindig legyen a közelben sör? – vonja össze a szemöldökeit.

- Pontosan – a nevetése olyan, mintha apró kristálycsengettyűk szólalnának meg. Gyönyörű lány, még most, hogy magam mögött hagytam a nőkkel való kapcsolatok iránti érdeklődést is látom, hogy vele miért volt annyira könnyű. Vele minden annyira könnyű. Nincsenek érzelmek. Előre fordulok, a szürke por- és szmogfelhő ölelte romváros fölött lebegve még a naplemente is olyan, mintha egy őskori, fekete-fehér vásznon néznénk azt. Elképesztő látvány.

- De ez nehezíti az ugrásokat, nem? – kérdezi még mindig nevetve.

- Ezért kell otthon felejteni a stukkert, hogy ki legyen egyenlítve – emlékeztetem mindkettőnket játékosan a sorsdöntő küldetésre, amin megismertem Nathet és ami ezáltal visszafordíthatatlanul elindította az addigi üres, de kényelmes életemet fenekestül felforgató lavinát.

- Történt valami köztetek? – komolyodik el kissé. Az általában kacér és magabiztos mosoly most egy oda nem illő bizonytalanságot rejt magában. Megértem, hogy honnan jön ez a bizonytalanság. Cammel mindig nagyon jó barátok voltunk, de soha nem beszéltünk fontos, mély vagy jelentőségteljes dolgokról. Mindig ott voltunk a másiknak, de nem ápolgattuk egymás lelkét, csak segítettünk elvonni a figyelmét az aktuális sebeiről. Azt hittem, hogy ez a tökéletes barátság, de mikor megismertem Nathet, akinek olyan természetes volt megvallani a legmélyebb titkaimat, mint maga a lélegzés, rájöttem, hogy nem az. Ez csak egy üres és felszínes kapcsolat a fontosság hamis köntösébe bugyolálva.

Még engem is meglep, milyen szívesen elmesélném neki a történteket, de nem tehetem. Felidézem Nath tétova kérdését a visszatérésünk utáni első buli után. Te el akartad mondani, ami kettőnk közt volt? Lehet, hogy csak képzelem, de a kérdés mélyén mintha egy erős ellenérzés bujkált volna. Utána kikényszerítettem belőle egy engedély szerűséget, de még az is hamisnak és vonakodónak tűnt. Nem ér annyit a történet megosztása, hogy kicsit is megbántsam őt, hiába sóvárog a lelkem egy külső nézőpontból érkező vélemény után.

- Semmi említésre méltó – dünnyögöm halkan, de nem akarom csírájában elfojtani életünk első próbálkozását, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, ezért megosztok valamit a titkok közül, amik csak az enyémek. – Viszont nemsokára lehet, hogy visszakövetel magának az élet, ami elől elmenekültem – sóhajtom szomorkásan. A hatalmasra nyíló macskaszemekben csillanó rádöbbenés elárulja, hogy neki is volt sejtése arról, hogy ki vagyok és honnan jöttem.

- Ezért érintett meg ennyire ez a küldetés – suttogja megrökönyödve. Okos lány. Őszintén nem számítottam rá, hogy ennyire gyorsan összerakja a médiában terjedő pletykákból. A családjaink közötti ellentétek ugyan nem hivatalosak, de ha valaki nem teljesen ostoba, egy idő után feltűnik, hogy ezek a nevek valahogy minden politikai történés ellentétes pólusán tűnnek fel.

- Na mindegy. Még én vagyok én, szóval inkább te meséld el, hogy megfulladsz e már a komoly kapcsolatodban, vagy még élvezed – lököm meg a vállammal az övét. A kérdés vicceskedő jellege mögött egy komoly, magamra is kivetített kíváncsiság húzódik. Egy kérdés, ami hetek óta nem hagy nyugodni.

- Akár hiszed, akár nem, nagyon élvezem – vigyorodik el ő is túljátszott büszkeséggel. – Persze még mindig hiányzik a fasz – teszi hozzá szégyentelenül, amire hangosan felnevetek. Remélem azért megoldják vibrátorral a szükséges igényeit. Bár ha valaki, én átérzem, hogy nagy a különbség.

- Szólj, ha kell egy kölcsön – a dühösen a combomba mélyedő ököl a bizonyíték, hogy hiába az eltelt hetek, ez az ugratás még mindig korai. Most mivan? Engedném, hogy Sue is csatlakozzon. Megrezzen a jókedvű mosolyom, mikor beugrik a kapkodós, halálközeli fogadalmam Nathtel kapcsolatban, miközben a rachni párocska elől menekültem. Senki nem szokta betartani ezeket a fogadalmakat, ugye? Remélem nincs valami természetfeletti karma, ami megbüntet, ha nem teszem meg.

Már ha nem teszem meg.

- Átjössz este játszani? Új DLC-je van a Mortal Combat 3000-nek – töri meg a beállt, merengő csendet Cam. Lassan a Nap utolsó sugarait is bekebelezi a porfelhő, de a mindig letargikusan szürke, félhomályban úszó világ nem sokkal válik sötétebbé. Felhúzom az egyik lábamat az alattunk elterülő végtelen mélységből, és megtámasztom az államat a térdemen.

- Csütörtök van?

- Aham.

- Akkor dolgom van, bocs – dünnyögöm, miközben hátranézek a fenekem mögé ledobott telefonra. Nincs értesítés, de ha minden igaz, ma este érkezik haza Nath. Nem beszéltünk meg semmit, de ha véletlenül keres, elérhető szeretnék lenni.

✦✦✦

Jól döntöttem, hogy vaktában is Nathnek szenteltem az estémet, mert nem sokkal utánam ő is hazaesett a küldetéséből. Az iszogatással és popcornozással megbolondított filmnézés nosztalgikusan repített vissza azokba az időkbe, mikor a közelsége még semmit nem jelentett. Mikor azt hittem, hogy hetero, és nem zargathatják fel a túlságosan közvetlen, flörtölést idéző cselekedeteim. Mikor a szívem nem kalapált a tudattól, hogy a vállára biccentett fejem talán félreérthető érzelmeket sugall felé. Mikor nem kellett minden mozzanatomat meggondolnom, csak hogy aztán mégis bűntudatot érezzek utánuk. A film végére a visszafogott türelmem is elfogyott.

Mi a fene ütött belém? A sok apró, felhalmozódott kis érintés és szó, amit vissza kellett fognom az elmúlt hetekben, most egyetlen nagy, arcátlan felvetésként bukott elő belőlem. Szeretném azzal áltatni magam, hogy csupán egy pillanatnyi elgyengülés szülte azt a perverz, barátságon jócskán túlmutató ötletet, de kezdem úgy érezni, hogy általánosan kezdek kifogyni az ellenálláshoz szükséges akaraterőből. Ami a legjobban idegesít, hogy neki mintha meg sem kottyanna túllépni a köztünk történt testiségeken. Hála Nath találékonyságának, még egész olcsón megúsztuk a botlásomat.

Be kell vallanom, nekem egészen más terveim voltak, mikor a közös fürdőzést javasoltam. Abban itt lenne mögöttem, és a meztelenségünk izgalmától felforrósodó teste mereven és keményen simulna az enyémhez. Hátradőlve megpihenhetnék a széles mellkasán, és oda húzhatnám magamon a kezeit, ahová csak nem szégyellem. A fenébe. Szörnyű-szörnyű ember vagyok. Nem kéne erre gondolnom. Lehet, hogy a sűrű hab jótékonyan elrejti, hogy mi van a forró fürdővíz felszíne alatt, de álló farokkal mégsem mászhatok ki a kádból. Felrebben a tétova pillantásom a zuhany alatt praktikusan gyors mozdulatokkal mosakodó férfi felé. A köztünk lévő üvegfalra kiült pára elrejti előlem a meztelen vonásai pontos kontúrjait, de az emlékeim készségesen pótolják ki a hiányzó részleteket. Ilyenkor bezzeg jó a memóriám. Még mindig emlékszem, milyen érzés volt végigzongorázni a bordái feszes vonalain. Emlékszem a lapockái izmos kapaszkodóira, és arra, ahogy a körmöm elmélyedt a bőrében. Az ujjai érintéseire a bőrömön. Mindenhol.

Kipattannak a szemeim, mikor megszűnik a zuhany csobogásának a hangja, sunyin fellesve próbálom kideríteni, hogy a közös fürdőzésünk rá is olyan intenzív hatással volt e, mint rám. Frusztráltan szűkülnek össze a szemeim, mikor azt veszem észre, hogy neki valahogy sikerült nyugalmi állapotban tartani a testét. A fenébe. Komolyan ilyen mélyre süllyedtem? A legjobb barátom puha pöcsét kukkolom olyan reményekkel, hogy felizgul csupán a meztelenségem tudatától azután, hogy egyértelműen visszautasítottam az érzéseit? Mi a baj velem?

Irritáltan, némán fújtatva engedem ki a feszültségtől benn ragadt levegőt, mikor egyedül maradok. Az ujjaim ösztönösen csúsznak a fájdalmassá váló merevedésemre, és most még az sem tud érdekelni, hogy Viki felügyelet alatt tart e vagy sem.

Kicsit felüdülve, egy elkapkodott, halkra kényszerített orgazmus jótékony megkönnyebbülése után teleportálok fel a galériára, ahol gondterhelten előregörnyedve vár Nath. Azonnal megakad a szemem a pólóján. Régen nem szokott pólót venni alváshoz. Vagy bebeszélte magának, hogy a köztünk történt dolgok függvényében szükség van egy új védelmi rétegre vagy takargat valamit. Kegyetlen vagyok, hogy a másodikban reménykedek? Vajon csak a büszkeségemet bántja a kitartó távolságtartása vagy tényleg elértem azt a pontot, ahol képtelen vagyok tovább ellenállni a közelsége és az együttlétünk emlékeinek a csábításának? Most minden jel arra utal, hogy őt is megviselte a közös pancsolás.

- Fáj a fejed? – kérdezem olyan nyugalommal, mintha sejtelmem sem lenne a problémái valódi okairól. Talán tényleg nincs.

- Csak már jól fog esni a saját ágyamban aludni – kertel a fáradtság látszatát olyan hihetően fenntartva, hogy elbizonytalanodok az iménti, kárörvendő gondolataim megalapozottságában. Lehet, hogy csak szeretném, hogy rá is hatással legyenek a közös dolgaink, míg az igazság az, hogy csak én ülök egy elcseszett érzelmi hullámvasúton egész este.

- Meg tudlak érteni – dünnyögöm az orrom alatt a kesernyés érzelmeimet mélyre ásva, miközben elnyúlok az ágy egyik felén. Meg sem tudom számolni, hányszor hajtottam már álomra a fejemet ezen a matracon, most mégis olyan, mintha életemben először feküdnék bele. Kényelmetlen és idegen. Hiába mentem el alig pár perce, a testem aljas áruló módjára reagál a tudatra, hogy egy ágyban fekszik a férfival, akitől élete legnagyobb, legmélyebb orgazmusait kapta. Soha nem felejtem el a zsibbadt elégedettséget, ami másnap eltompította minden érzékemet.

- Jó éjszakát – sóhajtja álomittas hangon, mintha nem miatta dübörögne a szívem a torkomban épp. Ez nem lehet igaz.

- Jó éjt – mormogom robotikusan a kötelező választ, hogy ne áruljam el a sértett önérzetem csalódott tombolását. Minden sunyi próbálkozásom lepattan róla, mintha egy érinthetetlen farönkké változott volna az együttlétünk óta. Még soha életemben nem rúgtam ennyi kapufát egyetlen este alatt. A csend és a sötétség nyomasztó egyvelege váratlanul zuhan ránk. Irritáltan pislogok balra, az éjjellátó modulom passzív állapota sárgás színvilágba öltözteti a félhomályt. A máskor szürkén összemosódó foltok éles kontúrt kapnak. Még csak felém sem fordul. Vagy tényleg nem érdekli, hogy mi történhetne közöttünk, vagy sokkal ügyesebben küzd ellene, mint én. Megbeszéltük, hogy barátok leszünk, de egyikünktől sem áll távol, hogy átlépjünk bizonyos határokat egy barátságon belül is. Lehet, hogy csak nekem volt annyira felejthetetlen az az éjszaka, hogy megkockáztatnám a testiséget a barátságunkba keverni? Hányszor kell még kivernem az emlékére, hogy kevésbé vágyjak rá?

A fenébe. Az tény, hogy Nath aktívabb volt, de azért én sem voltam olyan, mint egy kihűlt vízi hulla. Rég voltam pasival, talán túlságosan engedtem, hogy elragadjon a szubmisszív szerep sajátos élvezete. De vajon tényleg ezen múlik? Csak a paranoia beszél belőlem. Nath nem az a típus, aki ilyen mércék szerint építené fel a jövőjét és a hozzáállását. Azt hiszem. De pár hete még azt sem néztem volna ki belőle, hogy érdeklik a férfiak. Ki tudja, milyen meglepetéseket tartogat még. Ismerem őt egyáltalán?

Végül a lelassuló lélegzetvételei és az elmélyülő szuszogása ereszti ki a háborgó gondolataimat az összeszorított ajkaim börtönéből.

- Most komolyan?! – fakadok ki, mielőtt megállíthatnám magamat. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogy lehet az, hogy elvileg Ő szerelmes belém, mégis ÉN forgolódok álmatlanul mellette, míg ő pillanatokon belül az igazak álmát alussza. Ez egyszerűen nem fair. Már most az agyamra megy a megingathatatlan önfegyelme. Ha elcsábítani nem is tudom, lehetne annyi esze, hogy összerakja, ha valaki ilyen egyértelmű szexuális utalásokat tesz neki. Bár, Nathről beszélünk. Mindig elfelejtem, hogy honnan indult szegényke pár hónappal ezelőtt. Meh.

Egy részem azt kívánja, bár ne hallotta volna meg a felkiáltásomat, de nincs ilyen szerencsém. Oldalra villan a pillantásom, de mikor látom, hogy komótosan felém fordul a párnáján, és rám ragyog a neonkék szemek fénye, inkább visszafordulok a plafon felé. Tök hülyének érzem magam.

- Valami baj van? – kérdezi rekedtesen.

- Nem, semmi – jelentem ki sértetten. Hát ez fenomenális. Nem akartam összejönni vele, mert egy kapcsolat mindent tönkretesz, és már most elindultam a lejtőn egy irracionális, igazságtalan hisztivel. Haragszom rá valamiért, amit eddig viccesnek és aranyosnak láttam benne. Mindig tudtam, hogy szociálisan kicsit suta, ha szexelni akarok vele, esélyes, hogy el kell betűznöm neki. Többször. Máshogy nem fog rájönni, hogy ez a viselkedés túlmutat a flörtölős stílusomon. A hosszú tétovázásomat végül most is az töri meg, hogy a türelmes hallgatásával büntet. – Tényleg aludni akarsz? – morgom végül az orrom alatt. Egyszerűen csak rá kellett volna másznom úgy, hogy képtelenség legyen félreérteni. Ha így folytatjuk, a végén még könyörögnöm kell egy egyszerű numeráért. Amennyire jó volt vele, hogy lehet, hogy megtenném.

- Mi mást akarnék? – értetlenkedik tovább. Most már tényleg kezd gyanús lenni, hogy szándékosan ugrat. Újra rápislogok, csak hogy magamba szívhassam a pillantása szelíd, őszinte érdeklődését. Talán tényleg nem esik le neki? Vagy csak szándékosan nem akarja megérteni, hogy mire célzok. Lehet, hogy önmagát védi. Lehet, hogy ez egy tartózkodó figyelmeztetés a részéről. Lehet, hogy ez az egész egy ostoba ötlet. Vajon ostoba ötlet?

„Szeretlek Tris”

Biztosan ostoba ötlet. Mit művelek? Már megint. Még van visszaút. Még mondhatom azt, hogy megütött az a néhány pohárka alkohol, amit felhörpintettem a film közben.

- Szexelhetnénk – bukik ki belőlem az ötlet, amiről kétségbeesetten próbálom lebeszélni magamat. Valami mégsem enged megszabadulni a rögeszmétől.

- Azt hittem csak barátok vagyunk – köti az ebet a karóhoz a maga bosszantó nyugalmával. Miért, Cammel talán többek, mint barátok? Mégsem tétovázott ágyba vinni, mikor lehetősége volt rá.

- Ez az állapot nem fog változni attól, hogy lefekszünk egymással. Már azt is tudjuk, hogy mindkettőnknek jó volt, szóval miért ne – magyarázom egyre növekvő rossz érzéssel. Azt hittem, hogy nagyobb hatással lesz rá az arcpirító felvetés, de úgy látszik tévedtem. Lehet, hogy az érzelmei mégsem olyan hevesek és valódiak, mint amilyennek vallotta őket pár hete. Megmagyarázná, hogy miért ment ilyen váratlanul zökkenőmentesen a barátságba való visszasüppedésünk az elmúlt időszakban. Örülnöm kéne neki, hogy nem szenved miattam, de helyette olyan, mintha a szívem a gyomromig süllyedne a mellkasomból.

- Hm – dünnyögi elgondolkodóan, miközben hátra vágja magát, ezzel eltávolodva tőlem. Már nem néz rám, de még láttam megvillanni a szemeiben az ellenállás szikráit, mielőtt megtagadta tőlem a pillantását. A fölényes testbeszéde előrevetíti a szavait, de azok mégis gyomorszájon vágnak. – Nem leszek a húsvér vibrátorod.

Utasítottak már vissza máskor is, de még soha nem bántott ennyire. Ennek az egésznek az volt a célja, hogy egy spontán, következmények nélküli lehetőség legyen. Valami, ami nincs hatással a barátságunkra. Akkor miért érzek ilyen fájdalmas dühöt a rideg közömbössége láttán? Meg kéne vonnom a vállamat, és elfogadni, hogy ő nem akarja ezzel fűszerezni a baráti kapcsolatunkat, de túl zaklatott vagyok hozzá, hogy józanul reagáljak.

Képtelen vagyok kiismerni az embert, akit a legjobb barátomnak vallok. Mint mond ez el rólam?

- Hogy mi?! – adom ki magamból a felháborodott érzelmeimet, miközben felkönyökölök. Ha nem vágyott rá, hogy megtegyük, akkor miért marasztalt éjszakára? Miért ment bele a játékba, mikor becsábítottam magam mellé a fürdőbe? – Te ajánlottad fel, hogy töltsem itt az éjszakát – emlékeztetem, de azonnal rá is döbbenek a hibámra. Ő egyszerűen csak úgy kezelte a barátságunkat, amilyen régen volt.

Én vagyok az, aki nem talál vissza a múltunk békéjébe.

Én vagyok az, aki mindent elront.

- Azt mondod, az én hibám? – világít rá a gondolatokra, amik bennem is pont most körvonalazódtak. Nem. Nem az ő hibája. Az enyém.

Egy halk sóhajjal engedem ki a mellkasomban rekedt feszültséget. Semmi értelme tovább háborognom, mikor már rádöbbentem, hogy csak magamat hibáztathatom a kellemetlen szituációért, amibe kevertem magunkat. Ha tényleg érzelmei vannak irántam, amiatt rossz ötlet összefeküdnünk, ha pedig ilyen gyorsan elhalványult a vélt szerelme, felesleges kísérteni a sorsot. Egyszerűen csak haza kellett volna mennem a film után.

Épp felülnék, hogy mentsem a menthetőt, és bejelentsem a megkésett távozásomat, mikor váratlanul eltűnik alólam a támaszkodó kezem, és a párnák közé puffanok. Mire feleszmélek, már egy mázsa izom présel a puha matracba. A szívem azonnal szédítő turbósebességre kapcsol a teste forró közelségétől, és a rám nehezedő, kellemes súlytól. A bőröm felgyullad, ahol hozzám ér. Igazból ott is, ahol nem. Teleporterként az ilyen váratlan szituációk sokszor váltják ki belőlem egy ösztönös ugrás szükségét, de a reflexeim most elégedetten dorombolva hajtanak fejet a támadóm előtt. Ilyen mélyen gyökerezik az iránta érzett bizalmam. Ösztönöket ír felül. Egy részem azt kívánja, bár ne rajzolnák elém a magabiztos mosolyát az éjjellátó modok. Ez az önelégült arckifejezés igazán a félhomályba veszhetett volna. Eddig én voltam a kapcsolatunk mozgatórugója és az irányító fél, nem tudom eldönteni, hogy tetszik e a fordított felállás.

Kár, hogy a vadul dübörgő szívem és a felforrósodó testem már eldöntötték helyettem. A gondolatok meg amúgy is mehetnek a búsfenébe. Mindig csak a baj van velük.

- Akkor tényleg nem gondoltam semmi ilyesmire – mormogja sokat sejtetően. A szavai azt sugallják, hogy nem csak az én gondolataim térnek vissza időről időre az együtt töltött éjszakánk túlfűtötten erotikus emlékképei közé. Ezt mondjuk jó tudni. Évek óta nem éreztem olyan kellemes kielégültséget, mint az azt követő napokban, pedig Cammel toltunk durva maratonokat a kezdeti időszakunkban. – De ha magamra vállalom a felelősséget, akkor tartozol eggyel – vezeti el a mézesmadzagot az orrom előtt. Felelősség? Tartozás? Két szó a tiltólistámról. Általában röhögve utasítanék el mindent, amiben szerepel bármelyik a kettő közül, de most túl nagy a tét. Ha nem kapom meg a hozzám nyomódó merevedését, beledöglök. Ha Nath úgy dönt, hogy sokáig kéreti magát, tényleg rákényszerülök a vibrátorra, amit az elmúlt hetek vergődéseiben már elő is túrtam a szekrényem mélyéről. Még nem sikerült rávennem magamat a használatára, nem akartam felülírni Nath forró farkának az emlékét egy hideg, vékony, gyatra gumibotéval. Most végre egy karnyújtásnyira van, hogy újra megtapasztaljam, nem engedhetem el.

- Egy mivel? – suttogom megadóan, a lábaim között érzett nyomasztó hiányérzettel. A fenébe. Túlságosan kész vagyok rá, hogy újra megdugjon, pedig még simán visszatáncolhat az egészből. Miért én vagyok az, aki jobban akarja? Azt hittem, már megtanított rá az élet, hogy ne vágyjak semmire igazán, mert csak csalódás lesz a vége.

- Még nem tudom – feleli hanyagul. Örülök, hogy ilyen baromira jól szórakozik. Ezt még megbosszulom valahogy. Ha eljutunk odáig, megmutatom neki, hogy milyen az a szex, ami nélkül ő sem tud élni. Legközelebb ő lesz az, aki a lábaimnál hever majd. – De ha gondolod, még félreértésnek vehetjük ezt az egészet. Vagy lefekszünk egymással úgy, hogy ez a barátságunkon mit sem változtat.

Összeszorított fogakkal próbálom legyűrni a kétkedést, ami hirtelen átjárja mindenemet. Az egyik tenyeremet a homlokomra csúsztatva seprek el néhány zavaró tincset, és összpontosítom a szétrobbantott gondolataimat. Alig néhány perce vetettem fel én magam ezt az ötletet, most mégis úgy érzem, hogy igenis változtatni fog a barátságunkon. Már most megtette, pedig még egymáshoz sem értünk igazán. Már most van egy gombóc a torkomban, amit nem tudok se megmagyarázni, se eltüntetni. A probléma csak az, hogy most itt, ebben a pillanatban már nem érdekel semmi, csak a testem fájó követelőzése. Sosem voltam benne jó, hogy ellenálljak a kísértéseknek.

Ja, persze. Fáradt, keserű nevetés hagyja el az ajkaimat, mikor végre elfogadom, hogy ezt a játszmát ő nyerte. Kinyitom a szemeimet, amik most felkukucskálnak rá az arcomra terített kezem kis és a középső ujjai között.

- Tudod mi az egyetlen félreértés ebben a helyzetben, Nath? – kérdezem elgyengülten, legyőzött szórakozottsággal. Az ujjaim, amik eddig az arcomat takarták, most az övére rebbennek a hetek óta tartó sóvárgásom őszinte epekedésével. A bőre olyan hibátlan, mint egy porcelánbabának, de túl forró és puha ahhoz, hogy mű legyen. Hátrasimítok néhányat a homlokába hulló selyemtincsek közül, miközben finoman magamhoz húzom őt. – A feltételezés, hogy meg tudnánk állni – emelem fel a fejemet, hogy az ajkaira suttogva nullára csökkenthessem a köztünk lévő távolságot. Az íze olyan, mint egy korty víz a hetek óta tartó szomjúság után. Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan drog, ami már egy alkalom után is függővé tesz. Az ajkaimat megcirógató elégedett sóhaját mélyen magamba szívom, a forrósága belülről perzseli a mellkasomat. Néhány másodpercig csak puhán, ismerkedőn kóstolgatjuk egymás ajkait, mielőtt a nyelveik is játékba szállnának. Fogalmam sincs, ki mélyíti el a csókot, de egy vad, pusztító lavinát indít el vele. Vége a tétova kóstolgatásnak, a nyelve mélyre tör az ajkaim közé, a fejemet a párnába préselve csókol egy megdöbbentően heves szerető kimeríthetetlen szenvedélyével. Az ujjaim, amikkel eddig magamhoz szorítottam őt, a derekára csúsznak, hogy finom erőszakkal felráncigálhassam a pólója feleslegessé váló anyagát. Többet akarok érezni a bőréből magamon. A textil magától szétnyílik és akadálytalanul húzom le róla, anélkül hogy meg kéne szakítanunk a fullasztóvá váló csókunkat. Az ajkai közé vigyorogva értékelem a képessége váratlan segítségnyújtását. A kezeim újdonsült lelkesedéssel kapaszkodnak a háta feszülten hullámzó izmaiba, mielőtt lejjebb csúsznának, hogy a derekába markolva húzhassam még közelebb magamhoz az ágyékát.

Egyre mohóbban faljuk, markolásszuk egymást, az egyik keze a fenekem alá csúszik, az ujjai vágyakozón, a testemben sóvár hullámokat élesztve markolnak a húsomba, én pedig türelmetlenül tolom kicsit lejjebb az alsóinkat, hogy a merevedésink közvetlenül egymáshoz dörgölőzhessenek. A farka kemény, bársonyos forrósága az enyémen maga a mennyország. A zihálásunkba nyögések és elégedett morranások vegyülnek. Az ajkaink néha a másik bőrét, nyakát, fülét kóstolgatják, de valahogy mindig visszatalálnak a függőséget okozó csókjainkba.

- Várj, várj – zihálom a nedves, duzzadt ajkaira rekedtesen. Örökre rejtély marad, hogy tudtam elég értelmes gondolatot és elhatározást összekaparni ahhoz, hogy megtörjem a pillanat vágytól nehéz hangulatát. Mikor ad egy lélegzetvételnyi időt, lihegve folytatom. – Van síkosítód? – egy pillanatra ledermed, elhalnak a karcos lélegzetvételei majd egy apró mozdulattal megrázza a fejét.

- Nincs – válaszol szóban is. – El tudsz ugrani érte? – fájdalmas nevetéssel dörzsölöm meg az arcomat, miközben én is teszek néhány kicsi, fejrázó mozdulatot. Miért mindig túl későn vagyunk okosak?

- Csak ha adsz egy kis időt, hogy magamhoz térjek – vallom be kelletlenül, hogy mekkora hatással volt rám a csók, ami sokkalta szenvedélyesebb, érzelmesebb és követelőzőbb volt, mint amit egy barátság extrákkal kapcsolatban illik váltani. A gondolataim egy ragacsos masszává olvadtak tőle, az izgatottság szinte szétfeszíti a testemet. Évek óta nem éreztem hasonlót. Talán még soha. Illetve egyszer, a közös éjszakánkon néhány hete. Nem segít, hogy a csípője még mindig lomhán ringatózik az ágyékomon, hogy összedörzsölje a fájdalmasan kemény, nedvessé váló merevedéseinket. A szavaim nyomatékosításaként rosszallóan sandítok le a testünk között, de csak egy bocsánatkérő, szelíd mosolyt kapok. Nem tudom elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, aki az előbb a csókunk hevében még izgatottan markolászta a fenekemet.

- Legutóbb is megoldottuk síkosító nélkül – feleli végül, és már hajolna is vissza az ajkaimra, de a tenyeremet a mellkasára terítve állítom meg. Kicsit távolabb tolom magamtól, és mikor engedelmesen felemelkedik rólam, végre az ágyéka is eltávolodik az enyémtől. Már most hiányzik a forrósága, valahol mélyen mégis hálás nyugalommal tölt el, hogy ilyen könnyedén meg tudtam állítani. Nath soha nem lesz az az ember, akit a felkorbácsolt szenvedélye magával sodor, és nem hallja meg a kéréseimet. Régen romantikusnak tűnt a szenvedély fűtötte erőszakosság, de most, hogy életemben először az ellenkezőjét tapasztalom, rá kell döbbennem, hogy csak rózsaszín csomagolópapírba bújtattam a partnereim önzőségét és gyenge jellemét. Félek, hogy ha így folytatjuk, Nath szépen lassan ellehetetleníti, hogy bárki másra tudjak hasonló szemekkel nézni. Mindenki más egyszerűen túl kevés lesz.

- Ahhoz most nincs türelmem – dünnyögöm rekedtesen a féligazságot. A teljes igazság az, hogy ha megint azt csinálja, akkor túlságosan maga alá fog teperni a sok kapott gyönyör ahhoz, hogy tisztességesen tudjam viszonozni is. Pont mint legutóbb. Én már a függője lettem, szóval el kell érnem, hogy neki is szüksége legyen a barátságunk extra kiegészítésére. Ez nem fog menni, ha a nyelvével kikapcsolja a gondolataimat a nulladik percben. A nyugalomszerzésben mondjuk nem sokat segít az elém tárulkozó látvány. Az elkapkodottan letűrt alsónadrágjából kilógó, előnedvektől csillogó farka mintha önmagában nem lenne elég kísértés, ott sorakoznak mögötte a világ legtökéletesebbre edzett hasizmai. Feljebb kényszerítem a pillantásomat, mielőtt megtörök, és visszarántom magamra, de az engem végigsimító, türelmes szenvedélyt sugárzó neonszemek meleg pillantásának a gyengédsége sem segít a vágyaim csillapításában.

Az elcsituló lihegésünket felváltó néma várakozást egy érzelemmentes női robothang zúzza porrá, a felajzott, szexszagú hangulattal együtt.

▪︎ Ha lehet egy tanácsom, Nathaniel, a műhelyben található vazelinnek elterjedt felhasználási

módja a szexuális aktusok megkönnyítése férfiak között.

Viki ismeretterjesztő hangneme döbbent, dermedt csendet hagy maga mögött, amit végül az én felcsattanó, elképedt nevetésem tör meg. Amíg én röhögőgörccsel fetrengve fordulok az oldalamra, hogy magzatpózba kuporodva éljem túl a hasfájdító nevetést, addig Nath az ágy szélére kiülve temeti az arcát az egyik tenyerébe lemondóan. Csak a könnyeimen keresztül látom a kijózanodó fejtámasztását, de a lemondó, szórakozott mosolyt még ő sem tudja elrejteni az ajkairól. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ártalmatlan tanács egy mesterséges intelligencia részéről ilyen könnyedén tudja elpusztítani egy pillanat erotikus jellegét. Felveti a várható kérdést, hogy vajon Viki miként érzékeli és dolgozza fel a köztünk történteket. Mindenesetre ez fenomenális volt. Ha nem lesz titok a szexuális életünk, ezt mindenkinek elmesélem.

- Ja, a börtönben – kuncogom a gyomromra szorított kézzel, mikor végre elcsitul a testemet rázó nevetési kényszer. Nath kérdőn, sokatmondóan sandít felém a matrac széléről, mikor elég erőt kaparok össze, hogy felüljek. A pillantása elárulja, hogy pontosan mire is szeretne választ kapni. Na neeeee. Ezt nem gondolhatja komolyan. – Ha komolyan gondolod, hogy gépzsírt dugsz a seggembe, akkor ezentúl pittyegni fogok – morgom figyelmeztetően, miközben feltápászkodok, és egy könnyed mozdulattal átvetem az egyik lábamat Nath combjain, hogy az ölébe csüccsenhessek. A hangulat ugyan megsínylette Viki beszólását, de a merevedéseink még mindig töretlenül simulnak össze.

Ezért jó, hogy barátok vagyunk. Akármi is zúzza össze egy intim pillanatunkat, a barátságunk mindig ott lesz alatta, mint egy stabil tartópillér.

- Ez most fenyegetés? – kérdezi egy félszeg mosollyal, az ujjai gyengéden kulcsolják át a derekamat. Van valami izgató abban, hogy majdnem körbeérik.

- Haha – forgatom meg a szemeimet, miközben a kezeimmel lazán átkulcsolom a nyakát. Mire a vigyorgó ajkaim elérik az övéit, már az én ágyamon ülünk az övé helyett. Ez a kis jelenet pont elég volt, hogy visszanyerjem a teleportációhoz szükséges tudatállapotot. Végtére is hálásak lehetünk Vikinek, hogy felgyorsította a kizökkenés máskülönben nehézkes és lassú folyamatát. Nath most is olyan könnyeden veszi a váratlan környezetváltozást, mint mindig, és mikor figyelmeztetés nélkül oldalra billenek az ölében, hogy kinyújtózzak az éjjeliszekrény felé, a csípőmbe kapaszkodva tart meg. Gondolatolvasó. Ha már elnyújtóztam idáig, nem csak a szekrény felső fiókjában levő síkosító tubust kaparintom meg, de felnyomom a lámpát is. Unom, hogy mindig csak félhomályban látom meztelenül. Szinte pazarlás, hogy a céh legjobb testű pasijával kavarok. Szinte. Mikor felegyenesedek és újra kényelembe helyezem magamat a combjain, követem a fiókon ragadt pillantását, és pimaszul elvigyorodok.

- Remélem nem rémiszt meg a konkurencia – utalok félig röhögve az akaratlanul felfedett vibrátorra, miközben az üres kezem ujjaival végigsimítom a merevedését. Ő maga illette önmagát a húsvér vibrátor csúfos megnevezésével, remélem érti a célzást. Imádom a testén végigfutó lomha borzongást, amit az erekciója feszes vonalaival ismerkedő puha cirógatásom ébreszt.

- Ha konkurencia lenne, nem követelőztél volna szexért az éjszaka közepén – csapja le kihívóan felhúzott szemöldökkel a túl magas labdát, amit észre sem vettem, hogy feldobtam neki. Áucs. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar meglesz a böjtje a ténynek, hogy én voltam a kezdeményező fél. Azt sem gondoltam volna, hogy Mr. Jófiúnak ilyen jó visszavágások vannak a zsebében. Pont, mint ahogy azzal is meglepett, hogy kérette magát, mikor felvetettem a szex ötletét. Képtelen vagyok kiigazodni rajta, de minden váratlan reakciója csak egyre inkább az esetemmé teszi, mintha egy tanulni képes AI diktálná neki, hogy mivel tegyen a függőjévé.

- Azért az túlzás, hogy követelőztem – fintorodok el szórakozottan, de nem fogok nyelvtani apróságokon fennakadni, mikor végre semmi nem áll az utunkba, hogy folytassuk, amit a követelőzésem hatására elkezdtünk. Az önérzetemen ejtett aprócska seb viszont édes bosszúra késztet, ledobom magunk mellé a síkosítót, és egy könnyed mozdulattal csúszok le az öléből a lábai közé, hogy bebizonyíthassam neki, hogy milyen jól döntött. A bosszú egy kicsikét visszafelé sül el, mikor ismételten rá kell döbbennem, hogy még itt is rohadtul szexi, legyen fény vagy félhomály, lássam közelről vagy távolról. Egyszer már a számba vettem, de akkor még minden más volt. Akkor az ő testét a drogok fűtötték, az enyémet pedig a csalódottsággal átitatott harag. Most a tömény ízhez és a vadító illatához nem keveredik a kételyeim és a hitetlenségem minden elrontó keserűsége. A színtiszta vágy, hogy örömet okozzak neki, hogy lássam darabokra hullani a mindig összeszedett, töretlen fegyelmét, hogy olyat tegyek vele, amit senki más nem tehet, szétfeszíti a testemet. Lomhán, kínzóan lassan végighúzom rajta a nyelvemet, a mély sóhaja magára csalja a vidám, mohó pillantásomat. Izgatott remegés fut végig rajtam attól, ahogy rám néz. Mintha szomjasan inná magába a látványomat. Mintha nem csak én látnám őt a csábítás élő szobraként, hanem fordítva is így lenne. A pillantásától kölcsönzött, fellángoló önbizalmam derűs elégedettségével, kacér mosollyal simítom a hegye köré az ajkaimat, miközben engedem, hogy a tekintete végleg rabul ejtse az enyémet. A forró, bársonyosan kemény merevedése lomhán simogatja belülről a számat, mikor mélyen magamba fogadom. Az újabb sóhaja elrabol egyet az önuralmamat tartó láncok közül.

Végtelen hosszúnak tűnő, mégis a pillanat töredéke alatt elillanó percek vagy órák telnek el. Az elnyújtott előjáték mindkettőnknek hozott egy orgazmust, a szagtalan síkosító fényes anyaga csillog a bőrünkön, mindenhol megismertük a másik ízét és illatát, és azt, hogy mivel tudunk a legkönnyebben elégedett sóhajokat előcsalni a másik ajkai közül. A bőröm egyszerre vált túlérzékennyé a sok érintéstől, és furcsán zsibbadttá, mintha apró tűk szurkálnák mindenhol.

- Készen állsz? – emeli fel a fenekemet a puha matracról óvatosan. A gyengéden a bőrömbe süppedő ujjak még csúszósak a síkosítótól. A homályos pillantásom felrebben rá, az ágyamon térdelve a feje majdnem belekoppan a falba süllyesztett kis bunkerszerű mélyedés tetejébe. Eddig imádtam ezt a kis zugot, de most már látom, hogy nem túl praktikus, mikor az ember egy óriással próbál szexelni.

- Már tíz perce – nyöszörgöm megkínzottan, az elillanó mosolya csak még feljebb korbácsolja a pulzusomat, pedig a dobhártyámat verő ritmus már így is szédítő. A lábaimat a vállain megpihentetve engedem, hogy egészen magasra felhúzza magához a fenekemet, elnyújtottan nyögök fel, mikor mielőtt elmerülne bennem, néhányszor lassan végighúzza a merevedését a fenekem partjai között. Esküszöm képes lennék elmenni csak ennyitől. A gyötrelmesen hosszú előjáték megtette a hatását, olyan könnyedén csusszan belém, mintha a harmadik menetünket tolnánk, és mikor a hegye a mélyen hasam falának ütközik belülről, összerándulva sikkantok fel. Ösztönösen kapok a farkamhoz, hogy durván rászorítsak, mielőtt az első lökéstől eldurrannék.

- Várj! Áll! – zihálom kétségbeesetten, mielőtt megmozdulhatna, az egyik lábamat felemelem a válláról, hogy a talpamat a mellkasának feszítve nyomatékosítsam a türelmetlen könyörgést. Ledermedve teljesíti a kérésemet, még a ziháló levegővételeink is elhallgatnak.

- Fáj valahol? – kérdezi rekedtes aggodalommal.

- Nem – dünnyögöm egy kicsit bűnbánóan. Nem az volt a célom, hogy megrémisszem. – De ebben a szögben nagyon gyorsan vége lesz – vallom be szégyenteljesen, miközben lassan kifújom a levegőt, hogy kicsit ellazulhassak körülötte. A félelem, hogy fájdalmat okozott, olyan gyorsan illan el a pillantásából, ahogyan érkezett, a helyét átveszi egy elégedett férfi magabiztossága, akinek most dicsérték meg a technikáit. – Ne nézz így rám – morgom az orrom alatt, de képtelen vagyok valós felháborodást erőltetni magamra. Az igazság az, hogy baromi jól áll neki ez a férfias, öntudatos magabiztosság. Szeretném azt hinni, hogy ez a része miattam született, de tudom, hogy mindig létezett, csak nem akartam meglátni benne. Barátként sokkal kézenfekvőbb volt a mulatságos, aranyos oldalát megismerni. Vajon mióta ignoráltam benne mindent, ami megdobogtatta volna a szívemet? Az elejétől fogva?

- Sajnálom – mosolyodik el gyengéden.

- Dehogy sajnálod – vigyorodok el én is megadóan, miközben lassan visszacsúsztatom a lábamat a vállára.

- Igazad van. Nem sajnálom – fordítja oldalra a fejét, hogy egy lassú, mosollyal átitatott csókot leheljen a vádlimra. Kis híján elolvadok a ragaszkodó, kedveskedő gesztustól, a kezeim mögé rejtem az elérzékenyülő, könnybe lábadó pillantásomat.

- Hülye vagy – nevetem a tenyereimbe a valótlan panaszkodást, majd a kezeimet felé kinyújtva pislogok fel rá. – Húzz fel magadhoz – kérlelem halkan, egy elkényeztetett gyerek módjára, ő pedig elnéző, szelíd mosollyal teljesíti. Az ölében ülve szorosan átkarolom a nyakát, a testünk forrón feszül egymásnak, a merevedésem a hasunk közé préselődik. A farka még mélyebbre hatol bennem, de legalább már kevésbé célirányosan böki a legérzékenyebb pontjaimat. Így menni fog. Ebben a pózban meg tudom várni, hogy együtt jussunk el a csúcsig. Az ujjaim finoman bújnak a tarkója rövid, selymes tincsei közé, majd végigbecézgetik a nyaka összes csigolyáját.

- Így jobb? – kérdezi figyelmesen, végtelen türelemmel. A közelről összeolvadó pillantásunk olyan érzelmeket vált egymással, amiknek nem szabadna létezniük. A szívem görcsösen összeszorul a rá rótt elvárások ólomsúlya alatt. Bárcsak kimondhatnám a szavakat, amiket tőlem vár. Amik már így is némán visszhangzanak a körülöttünk lévő ürességben. Bárcsak elég erős lennék érezni őket, de túl gyáva vagyok újra kinyitni ezt az ajtót. Még nem megy.

Egyszer talán menni fog. Ha valaki, ő lehet, hogy megtalálja a kulcsokat.

- Igen. Így jobb – suttogom az ajkaira, hogy utána lelophassak egy lassú, hálás csókot, miközben a csípőm ringatásával kezdem lomhán meglovagolni a testemet darabokra tépő, forró keménységet. Soha nem fogom megszokni, hogy ekkora. A hátamon szétterített tenyerek is lángra gyújtanak. Mintha egészen a szívemig érne a belőle sütő forróság.

✦✦✦

- Naaa! – dünnyögöm panaszosan, miközben a hátamra kászálódok. Ha itt akarom tartani, nagyon gyorsan elő kell rukkolnom valamivel. Szerencsére pont van egy valamim a takaró alatt. Azt mondják az őszinteség a legjobb fegyver, nem? – Elégíts ki még egyszer, cserébe hazaviszlek – vigyorodok el kajánul, miközben lelököm magamról a takarót, hogy megmutassam neki, mennyire vágyom rá, hogy rábólintson a szenvtelen kérésre. – Hidd el, így gyorsabb lesz – fűzöm hozzá egy szórakozott vigyorral, célozgatva a gyengeségemre, hogy mellette öt perc alatt képes vagyok elmenni. Sajnos néha akkor is, ha nem akarom. Az egyetlen mentségem, hogy én is hasonló reakciót váltok ki belőle.

- Tristan! – összerezzenek a nevem hallatán, és ahogy elhomályosodnak a felidézett emlékek éles vonalai, rádöbbenek, hogy a tudatalattim már többször elraktározta, hogy valaki szólongat. Hoppá. Felocsúdva sandítok a nővéremre, akinek a tűsarkúja most ritmikusan kopog a szeles terasz áttetsző, aranyra színezett üveglapjain. – Rád várunk.

- Bocs. Elkalandoztam. – Az embernek már egy cigiszünetet is siettetni kell ebben a rohanó világban?

- Azt láttam. Legalább a kifolyt nyáladat töröld le – fintorogja. Rajtakapottan törlöm az arcomat a méregdrága, sötéttürkiz zakóm ujjába, de nem látok rajta nyálfoltot. Összeszűkült, gyanakvó szemmel viszonozom Lizzie gúnyossá váló pillantását.

- Nagyon vicces – sóhajtom. Ahhoz képest, hogy a hírek szerint rosszul áll a szénája az örökösödési háborúban, jókedvűnek látszik. Jobbnak, mint az elmúlt találkozásaink során bármikor.

Lehet, hogy a visszatérésem miatt? Vagy túlságosan hiú gondolat lenne?

- Az, hogy elhitted, elég sokat sejtet – vonja meg a vállait mindentudóan. A szokatlan játékossága mögött tudom, hogy egy komoly figyelmeztetés bújik meg. Ha vissza akarom tenni a lábamat a viperafészekbe, nem hagyhatom szabadon a bokáimat. Újra meg kell tanulnom viselni a maszkot, ami elüldözött innen. Elkomorulva követem őt az automatikusan kinyíló üvegajtón át a tárgyalóterembe, ahol már türelmetlenül várakozik a családom többi tagja és a minket képviselő ügyvédek. Órák óta nyálazunk különböző írásbeli megállapodásokat, amik kikötik, hogy a családomhoz kötődő felelősségek közül melyeket kapom vissza a nyakamba, és mik azok, amikből hajlandóak engedni. Be kell vallanom, hogy Blaise nem hazudtolta meg önmagát, nem lennék annak az embernek a helyében, akinek vitába kell szállnia az ügyvéddel, akit felbérelt. Jó érzés, hogy kivételesen engem is képvisel valaki, mikor legutóbb szembementem a családommal, csak egy tizennyolc éves tapasztalatlan kölyök voltam, aki ostobán engedte, hogy kisemmizzék, csak mert nem akart pontosan megszabott szabályrendszerek rugalmatlan keretei között tovább élni. Nem mondom, hogy megbántam, de nem volt igazságos, és nem nekik köszönhetem, hogy egyáltalán túléltem az elkövetkezendő éveket.

Újabb órák vánszorognak el, az ablaknál állva hallgatom a családom ügyvédjének a tárgyilagos, monoton szavait arról, hogy a családom melyik rezidenciájába költözhetek be, és hogy hányadik emeleti iroda lehet a székhelyem a Goldberg toronyban. Már tíz perce a száguldó röpkocsik színes kavalkádját figyelem, képtelen voltam ennyi ideig egy helyben ülni.

- Nem költözöm vissza Neo Krassiába – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Azt már elfogadtam, hogy a céh lehet, hogy kilök magából ha kitudódik a rangom, de nem lehetek ennyire távol tőle. Amúgy is megkedveltem a bolygó déli féltekét. Ez a város az arisztokratikus rétegek központja, akinek neve van a politikában, az mind errefelé él. Nem véletlen, hogy a Bankár egyik székhelye is itt van a három közül. Én nem kedvelem Neo Krassiát. Tisztább és rendezettebb, mint a bolygó bármely másik városállama, de pont ugyanez teszi hamissá is. Itt még a talajszinten is lehet meglepően normális életet élni, itt még nem hagyott akkora nyomot a bolygón eluralkodó fertő, mint bárhol máshol. Ez a város egy hazugság. Egy szemüveg, amit a politika irányítói alkottak maguknak, hogy ezen keresztül tekinthessenek az átlagemberek életére.

Én jobban szeretek a valóságban élni. Soha nem szerettem a szemfedőket.

- Akkor mégis hogyan tervezel eljárni a kéthetes státusz megbeszélésekre? – kérdezi a nagyapám szigorú lenézéssel. Már akkor is beszólt valamit, mikor felálltam a székemből, hogy a mai fiatalságnak sajtkukac van a fenekében, de ezt csak elengedtem a fülem mellett. Pedig lett volna egy jó válaszom, amiben elmondom neki, hogy pontosan mi minden szokott mostanában a fenekemben lenni. Kicsit nagyobb egy sajtkukacnál.

- Teleportálok – felelem unottan. – Mint ma.

A néma döbbenet tudom, hogy annak szól, hogy inkább vállalok egy ugrást, amire maximum három ember képes a bolygón, mint hogy hazaköltözzek. Innentől átadom a porondot az ügyvédeknek, akik már el is kezdik a részleteket kitalálni arról, hogy miként tűnhetne úgy mintha hazaköltöztem volna, anélkül hogy ez valóság lenne. Végülis két-három napot itt tölthetek minden hónapban. Majd becsempészem Caméket, és titkos házibulit tartok a rám sózott Goldberg kastélyban. A csajok imádnák. Azt hiszem. Vajon mit szólnak majd, ha megtudják? Talán már ők is sejtik, hogy ki voltam, hiszen Nath is kitalálta magától. Vajon meg fog változni a barátságunk jellege? Még Nathnek sem mertem elmondani, hogy politikai háborúba szállok a Bankár oldalán. Goldbergként. Tudom, hogy támogatna, de ha el kell költöznöm, lesz jogom arra kérni őt, hogy velem jöjjön?

Barátként?

Ha a közelben tudnék maradni, ugyanúgy átjárhatnék hozzá, mint most. Még amúgy is van néhány hetem, mielőtt publikussá válnak ezek a hírek. Talán nem kell mindennek megváltoznia, csak a céhben nem lesz szabad mozgásterem. Ahj. Miért pont most kell felborulnia az életemnek? Most, hogy Nath és én…

Magam sem tudom, mi volt ennek a gondolatnak a vége. Az elmúlt három hét olyan volt, mintha egy közösen megélt álomba csöppentünk volna. A barátságunk szorosabb, mint valaha, egyszer sem töltöttünk külön három napnál többet, és ugyan sajnos kezdeményezni nem szokott, de látszólag örömmel viszonoz minden testiséget. Ráadásul minden egyes alkalom jobb, mint az előző. Mindenre emlékszik. Mindenre figyel. Imádom a férfit, akit megismertem benne a pillanatokban, amiket szexnek nevezünk, de sokkal inkább hasonlítanak szeretkezésre. Arra ösztökél, hogy én is ugyanilyen odaadó legyek vele. Jobb emberré tesz, miközben szép lassan a függőjévé válok. Furcsa ennyire megbecsültnek érezni magamat mellette. Túl sokszor jutnak eszembe a megvallott érzelmei. A szerelem, amiről azt hittem, hogy többé nem érheti el a szívemet. Tudom, hogy nem azért próbálkozik ennyire, hogy viszonzásra leljen, ő nem olyan ember. Mégsem tud hidegen hagyni a rendíthetetlensége. A barátságunk csak azért ennyire különleges, mert részéről nem csak barátság.

Talán már részemről sem az.

Mindig feljebb helyeztem őt a többi barátomnál, de soha nem gondoltam volna, hogy átkerülhet egy kategóriába, amit évekkel ezelőtt lelakatoltam. Olyan könnyeden és észrevétlenül fúrta be magát, hogy talán már hetekkel ezelőtt megtörtént, mégis képes voltam idáig tagadni. De mi lesz, ha nem tagadom tovább? Mivé fog válni a kapcsolat, amit eddig nagy nehezen sikerült a barátság skatulyájába gyömöszölnünk?

Túl gyáva vagyok kideríteni.

- Hol van Victor? – bukik ki belőlem az oldalamat fúró kérdés a semmiből.

- A bátyádnak más elfoglaltsága akadt – válaszolja apám egy gyilkos penge élességével. Most szólalt meg először az eltelő órák alatt. Teljes nyugalommal sandítok hátra rá az ablak mellől. Furcsa, hogy mindenki itt van rajta kívül. Még a nagybátyám is eljött, pedig ő majdnem mindig a világot járja különböző üzleti utakon. Igazából az is furcsa, hogy ennyien itt vannak egy tárgyaláson, aminek csak a szűk családi kört kellene érintenie. De a bátyám nincs itt. A Bankár megmondta, hogy két részre szakadt a családom, de azt soha nem említette, hogy az egyik részt teljes egészében a bátyám teszi ki.

Ki támogatja, hogy ennyire tartanak tőle? Megkérdezhetném, de nem kapnék rá választ. Még nem.

- Eltitkoltátok előle – döbbenek rá megrökönyödve.

- Nem – jelenti ki Lizzie komoran. – Kapott meghívást, mint mindenki más – apró, szórakozott mosollyal fordulok vissza a magasan járó Nap felé a kertelő válasz hallatán. Tehát tud róla, de úgy intézték, hogy ne legyen itt. Vajon meg akarta volna állítani, hogy visszakapjam a nevemet? Lenne rá hatalma? Lehet, hogy a cégcsoporton belül nagy befolyásra tett szert, de ez egy családi ügy. Vagy teljesen más oka van a távollétének?

Úgy érzem, előbb-utóbb akkor is választ fogok kapni ezekre a kérdésekre, ha nem akarok.

✦✦✦

Kiszipolyozottan és hullafáradtan rogyok a kanapémra, miután Esther kis boltjából hazateleportálok. Ha már a városban voltam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beugorjak hozzá néhány hozzávalóért. Úgy érzem magamat, mintha valaki tarkón vágott volna hazafelé. Kéne egy szőlőcukor, de nincs elég erő a lábaimban, hogy elmenjek a konyhaszekrényig. Inkább lehunyom a szemeimet, hogy magamba roskadva számot vegyek a tíz órás kiruccanásomról. Legalább a vége kellemesen telt.

- Ha a jó emberek mind így gondolnák, akkor kik vezetnék a világot? – idézem fel Lizzie szavait pár hónappal ezelőttről. Akkor ébresztett rá a saját mérhetetlen ignoranciámra.

- Reméltem, hogy soha nem kell felnőnöd – rázza meg a fejét szomorkásan.

Ma Angie szülinapjára iszunk, de holnap szombat, hátha sikerül visszahoznom a közös sütögetős másnaposságainkat Nathtel. Egy békésen együtt töltött nap hangulata talán segítene elmondani neki az érzéseket, amik a napokban fogalmazódtak meg bennem. Csupán a gondolat elég, hogy izzadni kezdjen a tenyerem. Ő is ezt érezte, mikor kitárta előttem a mellkasát? Én pedig elvettem magamnak a szívét anélkül, hogy bármit adtam volna helyette. Hetek óta önzőn, egyoldalúan fürdök a szeretetében. Talán ezért nem kezdeményez soha. Lehet, hogy csak azért viszonozza a közeledésemet, mert fél, hogy lelépek? Nem. Nath nem ilyen gyáva.

Remélem még nem késtem el.

Fáradtan masszírozom meg az arcomat. Be kéne rakni a hűtőbe a kajákat, de a kimerítő nap és a határaimat feszegető ugrás többnek bizonyult, mint hittem. Nem tudom, hogy a családommal töltött idő szívott le ennyire vagy a tudat, hogy szavakba kell öntenem az érzelmeket, amikkel megszegem a saját magamnak tett ígéretemet, miszerint soha többé nem leszek ennyire kiszolgáltatott valaki előtt.

De ez a valaki most Nath.

Az én Nathem.

✦✦✦

Partikészen, a fáradtságot puszta akaraterővel és egy íztelen dupla espressoval legyűrve jelenek meg Nath nappalijának a közepén. Nem volt kedvem megmosni a családi gyűlésre elegánsan hátranyalt hajamat, ezért indulás előtt egy vagány, piros baseball sapit nyomtam a fejembe hátravetett karimával. Azt mondják ez most menő viselet. Most amúgy is pont idegesítő, félhosszú állapotukban vannak a tincseim, amik ostobán néznek ki, ha az ember nem kezd velük valamit. Én általában elég lusta vagyok, hogy ennek ellenére se kezdjek velük semmit, de Lizzie tarkón vágott volna, ha többéves kihagyás után úgy jelenek meg a szüleim előtt. A látszatokra adni kell, ha már a kapcsolatunk rohad belülről.

A szemeim azonnal megtalálják a lakás tulajdonosát, de meglep, amilyen módon rátalálok. Összevont szemöldökkel mustrálom az ágyon elnyúló, tabletet görgető barátomat. El szoktam ugrani érte a pénteki bulik előtt, de általában már felöltözve vár, és épp az óráját csatolgatja, vagy búcsúkávét szürcsölget teljes felszereltségben.

- Így jössz? – mérem végig vicceskedve. Nem mintha nem nézne ki elég jól a mackónaci, feszes póló kombóban, de nem a szokásos viselete. Így is több csajt tudna felszedni, mint Brand. Nálam csak azért nem, mert a lehengerlő személyiségem előnye mindig a zsebemben van.

- Írtam a közös chatben, hogy nem tudok menni. Éjszaka küldetésre indulok.

Közös chat. Nem néztem. Nem volt időm. A kisördög halkan pusmogja a vállamon az önző szívem első gondolatát. Nekem írhattál volna külön is.

De miért tette volna? Ugyanúgy csak a barátja vagyok, mint bárki más abban a csoportban. A fenébe.

- Oh – lehelem öntudatlanul a csalódottságom túlságosan őszinte megnyilvánulását. Az egyoldalúan megalkotott terveim arról, hogy hazarángatom magammal és holnap főzőcskézünk, kártyavárként dőlnek a nyakamba a kimondani vágyott érzelmeim súlyának a tízszeresével. – Meddig? – kérdezem automatikusan, miközben egy erőtlen, fáradt mosolyt kényszerítek az arcomra. Most, hogy elhomályosodtak a pontosan kieszelt tervem lépései, jövök rá, hogy ezek voltak az egyetlenek, amik talpon tartottak. Olyan jól kitaláltam. Baráti iszogatás, becsiccsentett összebújás, esetleg szex, pihenős reggel és főzőcskézős délelőtt, ami alatt elmesélem neki a Bankár terveit és azt, hogy szeretném, ha elkísérne az úton, amit választottam. Nem barátként, hanem valami többként. A tudat, hogy hozzá teleportálok, segített idejönni. Nélküle elteleportálni innen túlmutat a jelenlegi képességeimet. Szertefoszlott az adrenalinlöket, ami eddig hajtott.

- Két-három nap – válaszolja, miközben felül a kanapén, a gyanakvás első szikrájával a pillantásában. Ez a zavarodott pillanat nem az, amiben elmondok neki mindent, ezért az ajtó felé fordulva teszek egy tétova lépést. Ez is túl gyanús. Bárcsak magába szippantana a talaj. – Jól vagy, Tris?

- Igen, csak hirtelen nagyon elfáradtam – masszíroznám meg a homlokomat ösztönösen, de az ujjaim bénán beleütköznek a sapkába, amiről elfelejtettem, hogy a fejemen van. Majdnem sikeresen letornázom magamról, de végül visszakerül a helyére. Basszus. Azt hiszem ilyesmi lehet egy pánikroham.

- Leülsz kicsit? – áll fel Nath a kanapéról, és tesz felém egy tétova lépést. Magam sem tudom, ez miért késztet arra, hogy az ajtóig hátráljak, és halkan nyekkenve ütközzek a falnak. Megfordulok, csak hogy rádöbbenjek, hogy még soha nem használtam az ajtaját. Sokkal több gomb van rajta mint az enyémen. A folytonos teleportáció átka. A saját ajtómat is hónapokig tanultam.

- Haza kéne mennem – dünnyögöm, miközben megnyomok egy gyanúsnak tűnő gombot az ajtó melletti panelen. Kattan egyet, de nem nyílik ki. Remek. Azt hiszem most aktiváltam a biztonsági zárat.

- Elkísérjelek? – összerezzenek, mikor egészen közelről hallom a hangját magam mögül. Átnyúl a keze a testem mellett, megnyom egy gombot a panelen, majd egy másikat magán az ajtón, aminek a hatására az hangtalanul oldalra suhan. Oké, hivatalosan is hülyét csináltam magamból. Egészen máshogy terveztem az este alakulását.

- Nem kell – emelem a kezeimet szabadkozva magam elé, miközben felé fordulok, és teszek egy hátráló lépést az ajtón át. – Hazatalálok.

- Ha ilyen kimerült vagy, miért jöttél el értem? – az egyik keze gyengéden csúszik az érintésétől azonnal felforrósodó arcomra. Annyira meglep a tőle szokatlan, barátságon túlmutató gesztus, hogy egy pillanatra lefagyok. Az ilyen pillanatainkat én szoktam kezdeményezni. Ez most túl sok.

- Veled könnyebb lett volna – suttogom a döbbenetemben túlságosan őszintén. Meg mernék esküdni rá, hogy nem szándékosan adtam parancsot az agyamnak a teleportálásra, egyszerűen csak el akartam tűnni. A felgyorsuló pulzusom és a zavarodottságom pont annyi erőt adott, hogy elmeneküljek a válasz elől. A következő pillanatban már a sötét szobámban állok az ágyam mellett. A kezeim felnyúlnak, hogy ledobjam a sapit, de azt nem hoztam magammal. Nem szoktam ekkorát hibázni. Illetve mostanában egyre többször. Ez veszélyes volt. Megint.

Közvetlenül vagy közvetetten, de valahogy mindig Ő váltja ki.

Eldőlök az ágyon, mit sem törődve vele, hogy a lábaim félig lelógnak. Az utolsó erőmmel még dobok egy üzenetet a közös chatbe, hogy ki kell hagynom a mai bulit. Majd holnap kiengesztelem Angiet, úgy néz ki, hogy a világ összes ideje az enyém lesz.

✦✦✦

A beszökő, egyre erősödő napfény kiüldöz a meleg, kényelmes álmok világából. Nem számítottam rá, hogy ilyen kellemes lesz az éjszakám, mintha új emberként szerezném vissza a tudatom morzsáit. Mostanában sokszor aludt nálam Nath, az illata olyan mélyen beleivódott az ágyneműbe, mintha most is itt lenne mellettem. Elmosolyodva nyammogok még egy kicsit a kényelmes matracon, mikor az megmozdul. Gyanakodva nyitom ki a szemeimet, de valamiért a legkevésbé sem lep meg, mikor egy élénkkék tekintet viszonozza az álmos, ébredező pillantásomat.

- Nath? Mit keresel itt? Azt hittem küldetésre mész – dünnyögöm, miközben lekászálódok a mellkasáról, és valami nyakatekert módon a takaró fogságába csavarodva felülök mellette. Most komolyan így aludtunk? Gyakorlatilag rajta feküdtem. Hogy nem nyomtam össze? Hogy nem ébredtem fel, mikor bemászott mellém? Na jó, ez a része kivételesen nem lep meg, döglött halként terültem ki tegnap este.

- Máshogy alakult – kerüli ki a valódi választ. Néhány álmos pislogással később összerakom a fejemben a következő gyanúmat is.

- Miattam maradtál? – felém billenti a fejét a párnáján egy gyenge mosollyal. A pillantása azt sugallja, hogy szívesen hazudna, de nem fogja megtenni.

- Úgy láttam rajtad, hogy szükséged van egy barátra – erősíti meg burkoltan a megérzésemet. Bűntudatot kéne éreznem. Nathaniel Gray, a listavezető sztárzsoldos lemondott értem egy küldetést. Miért nem érzek mást, csak a szívemet összeszorító hálát? Semmivel nem érdemeltem ki, hogy az első legyek a prioritási listáján, mégis oda kerültem valahogy. Ha beledöglök is, ki fogom érdemelni valahogy ezt a pozíciót. Nem tudom, hogyan, de ha kell, önmagammal is megküzdök, hogy kiérdemeljem.

- Már nem csak barátság az, ami köztünk van, igaz? – teszem fel a mellkasomat nyomasztó, komoly kérdést. Az önfegyelme mint mindig, most is töretlen, csak egy pillanatra suhan át egy meglepett árny a kék kristályként ragyogó szemek mélyén. Néha azt kívánom, bár ne lenne ennyire profi az érzelmei elrejtésében. Bár lehet, hogy akkor nem tudott volna áttörni a falaimon.

- Minden barátság más. A miénk ilyen – védi utolsó erejével is a címet, amit én követeltem ki tőle. Erőltettem, hogy barátság legyen valami, ami már régóta sokkal több annál. Nem érdemlem meg azt, ahogyan a közös jövőnkért harcol. Eljött az ideje, hogy én is harcba szálljak, és akadályok helyett végre hidakat építsek közénk.

Bátortalanul nyúlok ki, és kaparintom meg magamnak a felém lévő kezét. Az ujjaim remegve dörzsölik meg a harctól megkeményedett bütykeit.

- És mi lenne, ha több lenne? – kérdezem szánalmasan halkan. Bizonytalanul emelem fel rá a pillantásomat, amivel eddig az összefonódó ujjainkat vizsgáltam. A meglepettség most ott ragadt a határozott vonásokon, egy gyomorszorító sebezhetőséget kölcsönözve nekik, és azonnal tudom, hogy ennél többet kell mondanom ahhoz, hogy kiszabadítsam a börtönből, amibe én magam zártam. Azt hittem, hogy nehéz lesz magamra kényszeríteni ezeket a szavakat, de itt és most, a kiszolgáltatottsága és fájdalma rám vetülő árnyékában könnyedén ömlenek belőlem a szavak. – Még utoljára hadd meséljek el valamit Ashről, azt hiszem, utána képes leszek örökre elengedni őt – kérek engedélyt tétován. Életemben először érzem úgy, hogy ezután képes leszek teljesen magam mögött hagyni őt. Nem érdemli meg, hogy beszennyezze a kapcsolatot, amit magunknak készülünk teremteni ezzel a férfival. Nem jön ellenkezés, ezért folytatom. – Mikor összejöttünk, minden izgalmas volt. A szabadság, az új világ, az új élet. Aztán jobban megismertem, és újra és újra kiábrándultam belőle. Borzalmasan fájt, de ez csak még inkább mellette tartott. Ha valakinek a tettei ennyire tudnak fájni, akkor biztosan nagyon szeretem őt, nem igaz?! – idézem a saját tévképzetes gondolataimat affektálva, majd egy keserű nevetéssel rázom meg a fejemet, mielőtt folytatnám. – Olyan ostoba voltam. Észre sem vettem, és egy idő után ezzel az idegőrlő fájdalommal azonosítottam a szerelem érzését. A veszekedéseink utáni rövid boldogságok függőjévé váltam, és minél nagyobb fájdalmat okozott legközelebb, annál biztosabb voltam az érzéseimben. Végig azt hittem, hogy ez a szerelem – fejezem be elszomorodva. – Ezért tartott ilyen sokáig, hogy rádöbbenjek, mit érzek irántad. Te megmutattad, hogy nem csak a fájdalomban lehet megtalálni a szerelem hevét, hanem a boldogságban és a bizalomban is. Nem ígérem, hogy jó partner tudok lenni, de azt megígérem, hogy megpróbálok, szóval… – elakad a hangom, a torkomat szorongató gombóc mostanra fojtogató méretűvé nőtte ki magát. – szóval megmutatnád, hogy milyen az, mikor nem uralkodsz az érzéseiden?

Úgy néz rám, mintha pofon vágták volna a szavaim. A felháborodottságot megközelítő döbbenete megingatja a hirtelen jött elhatározásomat. A merész ötletem iránt fellobbant lelkesedésem elhomályosodni látszik, és kellemetlen, körülírhatatlan érzések kusza egyvelegét hagyja maga mögött.

- Ezt most nem mondod komolyan – buknak ki belőle a csalódott szavak, és csak a hangjában felderengő érzés tudatosítja bennem, hogy az én mellkasomat is ugyanaz az érzelem tépi, mint az övét. Csalódottság. De míg az ő csalódottságának a forrását be tudom azonosítani önmagam személyében, az én csalódottságom oka egyelőre rejtély marad. – Tris, én nem csak megdugni akarlak – jelenti ki egy tévhitbe ragadt ember határozottságával. Tudom. Nagyon is jól tudom. Igazából pont abban a részében kételkedem, hogy tényleg meg akarna dugni. Hetek óta siránkozik, hogy magányos, és kapcsolatra vágyik. A kétségbeesés és a közelmúltban ránk kényszerített intim pillanatok által szült illúziók eljuttatták arra a szintre, hogy a legjobb barátjában keresse a megoldást. Hisz’ olyan jól kijövünk egymással, és nem undorodott, mikor hozzám kellett érnie, szóval miért is ne működne közöttünk? Tudom, hogy vagyok olyan szexi mint a nők többsége, de azért önmagában ez még kevés egy egészséges kapcsolathoz. Nincs meg az, ami megalapozná a jövőnket. A közös célok és elképzelések. – Ha úgy érzed, hogy neked is úgy hiányzik a barátságunk, mint nekem, akkor még el fogok boldogulni a saját érzéseimmel, nem kell féltened. De ha megtennénk... ha lefeküdnénk egymással, akkor nem biztos, hogy újra el tudnálak engedni.
A megmagyarázhatatlan csalódottság egy újabb, erősebb hulláma szorítja össze a mellkasomat. Nem értem önmagamat. Örülnöm kéne a szavainak, amik az elveszített barátságunk helyreállításával kecsegtetnek. Azt állítja, hogy lehetne minden olyan, mint régen, mégis összeszorított fogakkal kell lenyelnem a számban felgyűlt keserű ízt. Ismerem őt. Egy percig sem gondoltam, hogy elfogadja a félvállról bedobott szex ötletét. Most mégis olyan érzésem van, mintha titkon reménykedtem volna benne. Mintha akartam volna, hogy megtegyük. Nincs rá ép ésszel felfogható magyarázatom. Régóta üldözök egy férfival való együttlétet, de annyira még én sem lehetek érzéketlen, hogy engedjem, hogy ez a testi sóvárgás beleszóljon a legértékesebb barátságomba.

Hogy jutottunk idáig abból a biztonságos, békés és meghitt baráti kapcsolatból, amiben még csak szikrák sem voltak? Ő azt hiszi, hogy szeret, én pedig azt hiszem, hogy szexelni akarok vele. Mérget vennék rá, hogy mindketten tévedünk.

Hosszú másodpercekig ízlelgetem a gondolataimat feldúló szavait. Azt állítja, hogy elboldogulna a saját érzéseivel, ami csak alátámasztja azt a sejtelmemet, hogy a szóban forgó érzelmek nem valódiak, hanem félreértések és a máshol hiába keresett intimitás szülte őket. Máskülönben nem állítaná, hogy képes lenne visszamenni abba a fesztelen, közvetlen kapcsolatba, ami régen közöttünk volt. Ha tényleg úgy szeretne, ahogy állítja, ez lehetetlen lenne. Még neki is. Főleg neki. Hisz ő még kispályás az érzelmek és az emberi kapcsolatok terén. Alig pár hónapja volt, hogy majdnem ráaggattam a cyborg nevet.

- Azt mondod, hogy le tudnád gyűrni a... kíváncsiságodat, ha úgy folytatnánk a barátságunkat, mint azelőtt? – kérdezek vissza elgondolkodva. Szándékosan fogalmazok így. Nem erősítem meg a tévképzeteit azzal, hogy az érzelmek vagy a szerelem szót aggatom arra, amit érezni vél. A szerelmet nem lehet csak úgy legyűrni. Aki azt hiszi, hogy így van, az sosem szeretett még igazán.

Csak egy kurta biccentéssel válaszol a szkeptikus kérdésemre. Egészen közel lépek hozzá, hogy magamba szívjam a világ legkékebb pillantását, ami most egy katona kőbe vésett fegyelmét hordozza magában. Fénytelen, és hiányzik belőle az a gyengédség, amivel rám szokott nézni. Nem tetszik. Így nézett akkor is, mikor küldetésen voltunk, ismeretlenekként. Vajon ő így éli meg ezt a pillanatot? Küldetésként? El kell hitetnie velem, hogy nem ártok neki a gátlástalan, túlságosan közvetlen személyiségemmel. Pedig nem nyerhet. Ebből a helyzetből egyikünk sem fog győztesként kikerülni.

- Ha minden ugyanúgy történne, mint korábban? – feszítem tovább a húrt a keze gyengéd megcirógatásával. Az ujjaim végigszaladnak a felkarján át a válláig, a pillantásom egy pillanatra elszakad komor szemek fogságából, hogy oldalra pislogjak az érintésem nyomán kirajzolódó izgatott libabőrre. Az izmainak lehet, hogy tud parancsolni, de a teste ösztönöknek nem. Egyszerre szomorú és lenyűgöző, hogy ilyen sikeresen erőlteti magára az érzelemmentesség és az érintetlenség nyilvánvaló álcáját. Bevallom, jobban teljesített, mint számítottam rá, de sajnos engem nem az érdekel, hogy el tudja e rejteni a fájdalmát, hanem az, hogy ténylegesen bántom e az érintéseimmel.

Az ujjaim az oldalára siklanak, pont úgy, ahogy egykor a haptikus ruháján keresztül érintettem meg őt. Akkor épp azzal ugrattam, hogy Viki a tökéletes partner számára, most pedig azt bizonygatom, hogy nem én vagyok. Akkoriban minden olyan egyszerűnek tűnt. Biztonságot nyújtott a tudat, hogy nem érdeklem őt úgy. Nem rezzent meg a derekára simuló érintéstől, nem feszült keménnyé a markáns vonalú állkapcsa, és nem nézett úgy rám, mint aki elbukott egy tesztet, aminek elviselhetetlenül nagy volt a tétje. A kapcsolatunk laza és komolytalan volt. Belefért a fesztelen játszadozásom, mégis fontosak voltunk egymásnak. Nem kellett megfontolnom minden érintést. Az ég szerelmére, egyszer a mellkasára dőlve ájultam be egy uncsi filmen. Vajon már azzal is kínoztam őt vagy akkor még nem alakultak ki ezek a tévképzetek a fejében? Túl homályosak ez emlékek, hogy felidézzem a részleteket. Talán örökre elveszítettük azt az oldott hangulatot, amibe belefért a baráti, kötetlen intimitásunk. Ha megpróbálnánk lefeküdni egymással, és végre rádöbbenne, hogy tévedett, talán visszakaphatnánk. Lehet, hogy hiú ábránd az egész, mégis görcsösen ragaszkodok hozzá.

- És ha azt mondom, hogy én nem tudok visszatérni amíg meg nem bizonyosodunk róla? – kérdezem eltántoríthatatlanul, miközben átkarolom a nyakát. – Hogy szükségem van rá, hogy tudjam, nem kínozlak meg egy öntudatlan érintéssel vagy egy félreérthető pillantással?

- És ha nem úgy lesz, mint amiben reménykedsz? – emeli ki a merész tervem szembetűnő buktatóját. Nem akarok erre gondolni. Fogalmam sincs, hogyan tudnánk folytatni a közös utunkat, ha tényleg szerelmet érezne irántam, de mégis mekkora az esély erre? Nehéz elhinni, hogy huszonkilenc évig nem tudta magáról, hogy a pasik is érdeklik, aztán egyik napról a másikra belehabarodik a legjobb barátjába. Ezek a dolgok nem így történnek. Azt hiszem.

Hátha kijózanodik ebből a rémálomból, ha meglátja, hogy mennyire más a testem, mint egy nőnek, és mennyivel macerásabb és nehézkesebb az igazi aktus két férfi között.

- Akkor kénytelen leszel elengedni – suttogom megtörten, pedig egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy én magam képes lennék elengedni őt ha ez kiderülne. Pár hete a friss harag hevében könnyű volt hátrahagyni a váratlanul a feje tetejére állt életünket, de most, hogy józanul átbeszéltük a dolgokat, jobban visszahúz a szívem, mint valaha.

Az ajkai engedélykérő, szelíd érintése szakít ki a jövőnkön való fájdalmas rágódásból. Egy pillanatra ledermedek a döbbenettől, hogy tényleg megteszi, pedig már az iménti kérdése is sugallta a megfoganó elhatározását. Úgy csókol, mintha ez lenne az első csókunk, és hiába nem így van, a felhevülő testem elhiszi neki a keserédes hazugságot. Talán nem is hazugság. Ez a csók nem hasonlítható azokhoz, amiket azon a borzasztó éjszakán váltottunk. Mintha tényleg az első lenne. Most először csókol meg a legjobb barátomként. Benne van minden, ami a kezdetektől fogva húzott hozzá. A türelme, a gondoskodása, a fegyelme… és sajnos a tartózkodása is. Ő állítja azt, hogy szeret, de én vagyok az, aki hamarabb többre vágyik. A nyelvem határozottan csúszik az ajkai közé, miközben a lábujjaimra emelkedve ölelem át még szorosabban a nyakát. Az ő karjai is megszorulnak körülöttem, szinte magába olvasztja a testemet, miközben végre visszaköveteli a csók irányítását. Elégedett szusszanással engedem, hogy a nyelve a szám mélyére törjön. A lábaim elgyengülnek a túlságosan kellemes érzéstől. A tömény íz, amit hetek óta próbálok elfelejteni kitölti minden érzékemet. Hiába az elszívott cigik maradandóan kesernyés íze és a megivott whiskeyk tömény, erős aromája, mindvégig a tudatomban maradt az emléke. Most megint itt van, és nem cserélném le semmire.

Illetve majdnem semmire.

Hosszú másodpercek után tudom csak rávenni magamat, hogy elhajoljak tőle, és egy apró puszival búcsúzzak a finom ajkaktól. Nem téveszthetjük szem elől az este célját. Nem veszhetek el én is ezekben a hamis érzésekben. Meg kell mutatnom neki, hogy jobbak vagyunk egyszerű barátokként, és hogy egy nem létező illúziót kerget. Meg kell tartanom a kontrollt.

- Gyere – csábítom magammal a szoba oldalában elterülő, hatalmas ágy felé. Gyengéd terelgetéssel ültetem le az ágy szélére, és az ölébe mászok, de mielőtt hozzá hajolhatnék, hogy folytathassam a megszakított csókunkat, megelőz. Éhes, lomha szenvedéllyel tapad az ajkaimra, én pedig meglepetten nyögök a nyelve puhaságába. A gerincem alattomos izgatottsággal borsódzik végig a kezei erőteljesebb érintéseitől, és az ajkai váratlan, jóleső felfedezőútjától a nyakam és a vállam vonalán. A háttérbe szoruló önmegtartóztatása olyan, mint a legédesebb afrodiziákum, a gondosan megalkotott tervem szép lassan a vágy és az élvezet mindent elnyelő homályába vész. Kitépte a kezeim közül az irányítást, és gyűlölöm bevallani, mennyire örülök neki. Örülök, és átkozom, hogy pont most zavar össze mindent, mikor azt hittem, hogy épp kibogozni készüljük a szálakat.

Ennek nem így kellett volna történnie. Nem szabadna ennyire jónak lennie. Ellen kell állnom.

Fogalmam sincs, mennyi ideig lebegek az érintései melegében, és hogy mennyi ideje ölelkezünk és dörgölőzünk egymáshoz a ruháink biztonságos takarásában, mint két kiéhezett tinédzser, mikor a türelmetlenségem megint felülkerekedik rajtam. Muszáj visszaszereznem az irányításnak legalább a látszatát. Tovább kell terelgetnem ezt a pillanatot, mielőtt végleg elveszítem benne az elszántságomat. Az egyik kezem remegve csúszik a farmerja gombjaira, hogy kiszabadítsam a merevedését, és közelebb sodorjam magunkat ahhoz a pillanathoz, mikor végre túl vagyunk ezen az egészen.

Az ujjai erősebben markolnak a derekamra, hirtelen kiemel az öléből, és mire feleszmélek, a matracra gördít és felém kerekedik. Elakadó lélegzettel, elnyíló ajkakkal fagyok le a testem rémisztően heves reakciójától. A pulzusom hirtelen szökik az egekbe, a bőröm szinte lángol, ahol végigsimítja Nath elsötétülő pillantása, a lábaim pedig öntudatlanul tárulnak szét, hogy több helyet adjak neki közöttük. Nem játszik igazságosan. Honnan tudja, hogy mi az, amivel elgyengíthet? Csalás. Soha nem gondoltam volna, hogy tud ennyire domináns lenni, és hogy ez a jámbor, kedves szempár képes úgy nézni rám, mintha itt helyben fel akarna falni. A fenébe. A pillantásának olyan súlya van, mintha tényleg megérintene mindenhol. A testem elárul, a farkam izgatottan rándul meg a nem létező érintéstől. Nem tudom levenni a szemeimet róla. Arról, ahogy izgató fenyegetéssel fölém magasodik, a félig felhúzott pólója alól kivillanó, tökéletes kockahasáról, a kigombolt farmer alól kidomborodó, fekete alsó alá szorított merevedéséről. És azok a szemek. Ha mindig így nézne rám, egy percig sem kérdőjeleztem volna meg, hogy a férfiak is érdekelhetik. Végem van.

Lehet, hogy hiba volt ez az egész. Lehet, hogy képes lesz végigcsinálni.

De nincs visszaút, egyikünk sem lenne képes itt megállni. Többet akarok. Halkan, kérdőn suttogom a nevét, mikor túl hosszúra nyúlik a megtorpant, várakozással és izgalommal teli pillanatunk. Ha nem látnám, ahogyan rám néz, elbizonytalanodnék, hogy egyáltalán tetszik e neki amit lát. A hangom mintha egy hipnózisból ébresztené fel, megrezzenve pislog néhányat, majd folytatja a félbehagyott mozdulatot. A pólója az ágy mellett landol, de mielőtt lenne időm megcsodálni a felsőtestet, amit már rengetegszer láttam, de még soha nem értékeltem, visszamászik fölém, és elrejti előlem a látványt. Finom erőszakkal harapok az alsó ajkába, hogy megbosszuljam az elrabolt lehetőséget, de az elégedetlenségem azonnal el is illan, mikor a túlfűtött, szenvedélyes csókunkba morran. Az alhasamban forró bizsergésként kezd lüktetni a növekvő kielégületlenségem. Szinte még hozzám sem ért, és már készen állok rá, hogy elmenjek. Fogalmam sincs, hogy mi történik. Elszakadnak az ajkaink, zihálva kapok levegőért, miközben elbódított, bizonytalan pillantással figyelem, ahogy lejjebb mászik rajtam. Látom, mit csinál, mégis váratlanul ér a testembe nyilalló élvezet, mikor finoman megnyalja, majd megszívja az egyik mellbimbómat. Az évek alatt már el is felejtettem, hogy milyen érzés, mikor valaki itt kényeztet, az ajkai és az ujjai meglepő hadjárata övön aluli támadás. A szemeim elkerekednek, az ujjaim a takaróba marnak, hogy megállítsam az ösztönös mozdulatot, ami a selymes, királykék tincsekbe vinné őket. Halkan nyögdécselve, lihegve próbálom a felszín felett tartani a tudatomat. Nem adhatom át magamat neki.

Lassan fújom ki a levegőt, mikor végre kapok egy kis szusszanásnyi időt a gyötrelmes élvezetekből, de mielőtt összeszedhetném magamat eléggé, hogy ismét felülre kerekedhessek, megint meglep. A derekamat felemelve párnázza fel a fenekemet, és a lábaim közé hajol. Összerezzenek a szája váratlanul intim érintésétől a fenekem partjai között. Mi a fasz?!

Menekülő vadként kalimpálva lököm fel magamat ülő helyzetbe, hogy eltávolodhassak a furcsa helyeket betámadó ajkaktól. Remélem nem gondolja komolyan, hogy szájjal fog kényeztetni, ott. Ez ráadásul csak egy próba menet, aminek azt kéne bizonyítania, hogy Nath nem képes lefeküdni egy pasival, és helyre kéne állítania a régi kapcsolatunkat. Nem igazán illik a történetbe az, hogy kinyalja a seggemet. Ez az egész rohadtul nem illik bele a terveimbe. Rohadtul nem.

A fenébe.

- Te meg mit művelsz??? – bukik ki belőlem az őszinte felháborodásom. A sokéves kapcsolatunk alatt Ash egyszer sem próbált ilyesmit csinálni.

- Ha nem készítem elő, akkor fájni fog – magyarázza úgy, mintha totál agyalágyult lennék. Pontosan tudja, hogy nem így értettem a kérdést.

- De azt nem így szokás – jelentem ki elhatárolódva.

- Van nálad síkosító? – érkezik a keresztkérdés. Egy pillanatra megzavarodok a túlságosan jogos számonkérés hallatán, még a feldúltságomat is elűzi az agyam hangos kattogása. Hogy felejthettem el egy ilyen fontos részletet? Tényleg túl régóta nem voltam pasival, a csajokkal pedig nem kell ilyesmivel bajlódni. Az elején még lett volna lélekjelenlétem hazateleportálni érte, de most már túlságosan kuszák és tompák a gondolataim, hogy bevállaljak egy ekkora fordulót. Hibát hibára halmozok ma este. Megjelent a semmiből, és mindent összezavart.

- Az nincs, de… – elakad a hangom a megoldás hiányában. Épp azt kezdeném el pedzegetni, hogy igazából a nyálat máshogy is oda lehet juttatni, nem csak a szájával, mikor visszahúz a pozícióba, amiből az imént menekültem. Úgy néz ki, hogy mint az életben, az ágyban sem enged menekülni. – Hé! – csattannék fel megint, de belém fojtja morgolódást egy hirtelen, mégis bosszantóan gyengéd csókkal. Gyűlölöm, hogy működik. Ő az egyetlen ember a világon, aki még a „kuss legyen”-t is képes kedves köntösbe öltöztetni. Nem segíti a kitartásomat az ujjaim közé csúsztatott merevedésének a forró, bársonyosan kemény tapintása sem. Hetek teltek el, mégis pontosan emlékszem az ízére, és hogy milyen érzés volt mélyen a számba engedni. Elég a gondolat, hogy beinduljon a nyáltermelődésem. Ahhh. Menthetetlenül perverz vagyok. A köré font ujjaim épphogy csak átérik a vastagságát. Nem hiszem el, hogy még itt is tökéletesnek kell lennie. Még a bedrogozott, zavaróan nyomulós állapotában is csábított a gondolat, hogy milyen lenne érezni magamban ezt a méretet, és lehet, hogy ez az ábránd ma tényleg valósággá válik.

Illetve valósággá válhatna, ha lenne síkosítónk.

- Alaposnak kell lennem. Nem akarom, hogy fájjon – leheli az ajkaim közé. A figyelmessége még egyet ledönt az ellenkezésem ingatag tartóoszlopai közül. Elbizonytalanodva sandítok le, hogy ne csak a tapintásával, hanem a látványával is kínozzam magamat egy kicsit. Az egész teste olyan hibátlan, mintha nem is ember szülte volna, hanem dns-ről dns-re gyártották volna egy futószalagon. Azelőtt csábít kába bólintásra, hogy igazán felfoghatnám, hogy mibe is egyezek bele. Na jó, nem kell pánikolni. Lehet, hogy én még nem próbáltam, de azért ez nem egy olyan ördögtől való dolog. Néha pornókban is kinyalják egymást a férfiak.

És amúgy is, ő Nath. Az én Nathem.

Túl mélyen bízok benne, hogy nemet mondjak, mikor a pillantása azt ígéri, hogy minden rendben lesz. Hiába ez az első alkalmunk, túl régóta ismerjük, tiszteljük és szeretjük egymást, hogy gátlások legyenek közöttünk.

Az ajkamra harapva figyelem, ahogy visszamászik a lábaim közé, a belső combom érzékeny bőrfelületére hintett puszik bizsergő libabőrt hagynak maguk mögött, apró szikrák feszítik ívbe a gerincem vonalát. Az érzéki borzongás közben lecsukódó szempilláimon keresztül figyelem a lábaim között egyre mélyebbre süllyedő kék, kócos hajkoronát. Döbbent nyögéssel fogadom a nyelve első, puha érintését a fenekem széthúzott partjai között. Mindig jó érzés volt, ha itt érintettek, de valamiért nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Apró, elkapkodott sóhajokkal küzdök levegőért, és mikor a nyelve körkörös mozdulatai túl soknak bizonyulnak, reszkető lábakkal próbálnék távolabb furakodni tőle, de a combomba kapaszkodva tart vissza. Pont mint az életben, az ágyban sem hagy menekülni. Nem tudom tovább visszafogni a hangomat, a kéjes nyöszörgés lassan hangos nyögdécselésbe csap át. Még egy ujja sincs bennem, és már el tudnék meg. A fenébe. Ez így egyszerre lesz nagyon rövid és kegyetlenül hosszú.

Zihálva emelem fel a fejemet, mikor végre tart egy kis pihenőt. Úgy néz ki, még az emberfeletti kitartással bíró sztárkatonáknak is szükségük van valamennyi oxigénre.

- Végeztél, vagy tervezed még, hogy tovább kínzol? – kérdezem a szétcsúszott állapotomhoz képest meglepően sok gúnyt a hangomba vegyítve. Azt hittem szexelni fogunk, én nem csak az előjátékra neveztem be. Mikor újra fölém mászik, már épp majdnem elhiszem, hogy célegyenesben vagyunk, de a szavaival újra tévútra kanyarodik.

- Sajnálom. Még egy kicsit – lihegi karcosan a fülembe, a lehelete forró fuvallata érzékien csikizi a verejtéktől nedves bőrömet. Elgyengülten rogyok vissza a puha párnák közé, miközben könyörögve, elnyújtva sóhajtom a nevét. Ha így folytatja, perceken belül elsülök, és szégyent hozok a sokéves tapasztalatomra. Eskü a csajokkal jobban bírom, de ez a nyelves előkészítés csalás volt.

Hangos nyögés szökik ki az összeszorított fogaim közül, mikor figyelmeztetés nélkül csúsztatja belém két ujját. A fellazult, benedvesített izmok könnyedén adnak utat a váratlan behatolásnak, a múltból ismerős, észvesztően kellemes, feszítő érzéstől egy pillanatra elhomályosul a világ, és bennem reked a levegő. A lábaim erőtlenül a matracra dőlve nyílnak még nagyobb terpeszbe, az arcomat a hajába temetve szívom magamba az illatát kapkodó, felületes légvételekkel. A nyakam legérzékenyebb pontjaira lehelt csókjai megfosztanak a józan ítélőképesség utolsó darabkáitól is. A csípőm ösztönösen mozdul az ujjai ismerkedő mozdulatainak az ütemére, egy reszketeg sóhaj követi az elharapott nyögéseimet, mikor megérzem összesimulni a merevedéseinket. Az agyam leghátsó szegletében még mindig van egy gát, ami megállít, hogy a kezeimmel összefogjam őket, és masszírozni kezdjem magunkat, pedig a hozzám simuló keménység hatalmas kísértéssel gyötör. Ennek nem szabadna ennyire jónak lennie. Nem tehetem még jobbá. Ha ennél is jobb lesz, hogy fogunk búcsút mondani egymásnak?

Szétrebbennek a gondolataim, mikor az ujjai kitapintják bennem azt a pontot, amivel másodperceken belül a csúcsra tudna kergetni. A hangos nyögésem olyan sokáig visszhangzik a füleimben, hogy összefolyik a rémült kiáltásommal. Túl közel.

- Várj! Jó lesz így, csak tedd be! – zokogom kétségbeesetten. Vele akarok elmenni. Nem érdekel, ha nem állok készen, inkább fájjon egy kicsit, mint hogy ennyire szédítően jó legyen. Erre nem voltam lelkileg felkészülve.

- Sietek. – A fülemben rezonáló hangja szinte csak egy mély, izgató morranás. Az utolsó csepp. Még a lábujjaim is görcsbe rándulnak tőle.

- Ne! Várj! – kiáltok fel, de túl késő. Túl gyenge vagyok. Túl rég volt, hogy ezt éreztem. A gyönyör vastag könnyfátylát elmorzsolva, megfeszülve, elfojtott hörgéssel élvezek el az ujjai könyörtelen tevékenységétől. A világ elsötétül, a szoba forog körülöttünk, és egy hosszú, kéjmámoros pillanatra eltávolodnak a gondolatok, amik eddig kitartóan sugallták, hogy ez az egész helytelen, és nem szabadna ennyire élveznünk. Illetve élveznem. Én még nem adtam neki semmit, pedig ő most is épp lomha, figyelmes puszikkal próbál noszogatni, hogy ragasszam össze az orgazmustól darabokra szakadt tudatom aprócska cafatjait.

Az idejét sem tudom, mikor volt legutóbb ennyire jó. Ennyire kielégítő. Volt egyáltalán valaha? És ezt még csak az ujjai okozták. Azért lenne, mert rég voltam együtt férfival? Vagy csak az élmény frissessége mondatja ezt velem.

Szégyenteljesen lassan fogom fel, hogy mit jelentenek a levezető csókok és a beletörődő, vágyakozó pillantás mögött megbúvó, visszafogott csalódottság. Remélem nem gondolja, hogy végeztünk, csak mert idő előtt elsültem, mint valami kanos, szűz tinédzser. Nincs az az isten, hogy ezen a ponton megállok. Most már érezni fogom magamban, akkor is, ha ketté szakadok tőle. Szerencsére az én farkamnak nem kell keménynek lennie a folytatáshoz, ha ő ment volna el, nagyobb bajban lennénk.

Nem engedem, hogy az ajkaimtól is elbúcsúzzanak az ajkai, erőteljesen rántom magamra, és a lábaimat a dereka köré kulcsolom, hogy a kőkemény merevedése utat találjon a fenekem partjai közé. A döbbenete már-már sértő.

- Ha már ennyit bíbelődtél, akkor fejezd is be rendesen – morgom elszántan. Nincs elég levegő a tüdőmben, hogy részleteiben elmagyarázzam neki, hogy orgazmus után a fellazult izmok miatt még egy kicsit könnyebb is az aktus eleje, szóval sínen vagyunk. Az elkerekedő szemek élénkkék lángokkal izzanak fel, a pillantásából elillan a búskomor beletörődés, és helyet kap egy olyan heves szenvedély, amit talán még soha nem láttam a mélyén. Mintha egy pillanatra elveszítené az örökös önkontrollját, az ajkai vadul támadják le az enyémeket, a nyelve forró, türelmetlen táncra invitál. Magával ragad. Az eddigi erőltetett passzivitásomat porba dobva, buja szenvedéllyel túrok a puha tincsek közé, hogy még mélyebb, hosszabb, vadabb csókra kényszerítsem. A testemben épphogy csak megpihenő vágyakozás pillanatok alatt kap új lángra a parázsból, mikor a merevedése hegye szétfeszíti a fenekem szűk nyílását. Az alfelembe nyilalló, feszítő érzés egyszerre túl sok és váratlanul kevés. A kezeimmel a lepedőbe marva keresek kapaszkodót, mielőtt véletlenül a kék hajkoronán bosszulnám meg a tompa fájdalmat, amire számítottam ugyan, de mégsem voltam eléggé felkészülve rá az átélt élvezetek árnyékában. Próbálom ellazítani magamat, de az izmaim az évek során túlságosan elszoktak az itteni behatolástól, hogy azonnal engedelmeskedjenek a parancsomnak. Azért remélem nem kell elölről megtanulnom az egészet.

A fenébe.

Csak be kéne tolnia erővel, és túl kéne esni az első néhány pillanaton, de ő megtorpan helyette. Legszívesebben felzokognék. Miért állt meg? Csak folytassa, én már így is kocsonyaként reszketek a testem és a tudatom kényszerítő erejének az összecsapásától.

- Sajnálom – rángatja felszínre az elsüllyedő elmémet a szomorkás, bűntudattal teli hangja. – Még mindig túl szűk.

Ahhh. Ezt nem hiszem el.

Kellett neked ilyen nagyra nőnöd, melákom?

Egy önzőbb ember már rég megtette volna azt az egy lökést, ami fájna ugyan, de átlendítene minket ezen a patthelyzetet okozó akadályon. De ő nem. Az én Nathem, inkább hazamegy álló farokkal és kielégítetlenül maradt kíváncsisággal, mint hogy fájdalmat okozzon. Van egy olyan érzésem, hogy bárki mástól felhúzna ez a totojázás, de Ő más. A mellkasomban szétáradó forróság mellett nem férnek meg negatív érzelmek, az iránta érzett ragaszkodásom szinte megfojt. Nem tudom megállítani a mosolyt, amit ez a furcsa felszabadultság csal a szívembe.

- Te melák – dünnyögöm derűsen, miközben megteszem azt, amit az elejétől fogva kellett volna, és megkésve ugyan, de végre én is átadom magamat a pillanatnak. A pillanatnak és neki, gátlások és aggályok nélkül. Lehet, hogy ez csak egy egyszeri alkalom, egy kísérlet, egy kétségbeesett próbálkozás, hogy megmentsünk valamit, amit elveszítettünk, de attól még valóságos és igazi. Ha valaki, Nath megérdemli, hogy én is annyit adjak magamból, amennyit ő adott magából. Ha szeretni nem is tudom őt, tisztelni és értékelni kénytelen leszek. Túl fontos hozzá, hogy ne tegyem.

Finoman lelököm magamról, és ő zavarodottan engedi, hogy átvegyem az irányítást és fölé másszak. Ebben a pózban kicsit nehezebb lesz, de ha én vezetek, össze tudom hangolni a sebességet a testem korlátaival. Elhelyezkedek fölötte, és hátranyúlva illesztem a merevedését az imént meggyötört bejáratomhoz. Annyira kőkemény, hogy ha fogadnom kéne, ő sem fogja sokáig bírni ezt a menetet. Hihetetlenül jó érzés, ahogy lassan, finoman utat tör magának bennem. Az ajkamra harapva koncentrálok a csípőm visszafogott, körkörös mozdulataira, és arra, hogy ne ereszkedjek rá túl hirtelen. Az ujjai a derekamat átkulcsolva állítanak meg, pedig már így is annyira lassan haladok, amennyire az ép ésszel elviselhető. Beleőrülök. A türelmetlenségem majdnem felülkerekedik rajtam. Érezni akarom, ahogy olyan pontokat ér el bennem, amit még soha senki. Szerencsére a körkörös technika megteszi a hatását, az izmok szépen lassan fellazulnak és megbarátkoznak Nath tolakodó méreteivel. A fájdalmat lassan a háttérbe szorítja az a feszítő, szorító érzés, aminek már régen is a függője voltam. Az érzés, hogy teljesen kitölt belülről. A tudat, hogy valakiben megbízhatok annyira, hogy ezt tegyem vele. Hogy lemondjak a férfiasságom egy darabkájáról azért, hogy együtt valami többek lehessünk. A rajongó, odaadó pillantásért, amivel felnéz rám, mikor ilyen módon megadom magamat neki.

Soha nem volt esélyem rá, hogy beleszeressek egy nőbe. Csak egy férfi tud így rám nézni. Csak Ő. Ezt az érzést soha nem pótolhatja semmi.

Mikor biztonságosnak érzem a folytatást, Nath kezein megtámaszkodva hidalom át az utolsó néhány centit, ami még hátra volt. Egyszerre nyögünk fel a testünk teljes összeolvadásának a testi és lelki örömétől. A hosszú, erős ujjak megszorulnak a derekam körül, az ujjbegyei a világ legérzékibb szenvedélyével mélyednek el a húsomban, miközben erősen magára szorít. Szinte a gyomromban is őt érzem. A hangos hördülése szikrákat szít a gerincem vonalán, az ajkaim néma, elégedett sikolyra nyílnak, de nincs elég levegő a tüdőmben, hogy hangot produkáljak.

Találkozik a pillantásunk egy megtorpanó pillanatban, a szemeiben csillogó érzelmek még a önkívületi állapotomban is mellkason vágnak. Az elillanó józanság a lelkiismeretemet szaggató kérdéseket hoz és visz magával. Mégis mit akartam bizonyítani ezzel az egésszel? Azt, hogy a hosszú ujjait pont a derekam köré teremtették? Azt, hogy a farka milliméter pontosan a tökéletes helyeken feszül belém? Azt, hogy a lélegzetelállítóan kék szemeiben fájdalmasan nyilvánvalóvá kezdenek válni a kirajzolódó érzelmek? Már nem tagadhatom tovább.

Ő nyert. Én vesztettem.

Mindketten vesztettünk.

Valahol mélyen talán az elejétől kezdve tudtam, csak túl gyáva voltam beismerni, hogy már rég elveszítettem őt. Soha nem létezett az a visszaút, amit ettől az együttléttől reméltem. Miért kellett mégis erőltetnem?

A testem gyönyörteli követelőzése és a bűntudat fullasztó szorítása annyira ellentétes, hogy szinte szétszakadok tőlük. Muszáj az egyiket elnyomnom a másikkal, különben komoly esély van rá, hogy összeomlok. A csípőm lassan megmozdulva billenti a testi élvezet felé a mérleget. Ha később el is veszítünk mindent, ez az egy pillanat örökre a miénk marad.

A felgyorsuló idő összemossa az őrjítő kéjmámorban megélt perceket. A lomha mozdulatok követelőzővé, szaggatottá válnak. A farka teljesen elveszi az eszemet, egyszerre nyom mindent odabent, és akármilyen szögben mozdulok, valahogy képes elérni a legérzékenyebb pontjaimat. Az egész testemen végigfutó remegés rázza az izmaimat minden mély lökés végén. A fenekem egyre hangosabban csattan az ágyékán, a szobát betöltik a nyögéseink és a lihegésünk izgató hangjai, az átható neonkék szemek sugarai szinte égetik az érzékennyé váló bőrömet. Imádom, ahogy most rám néz. Mintha én lennék a legszexibb jelenség a világon. Itt akarok maradni az ölében, és a világ végéig nyújtani ezt a pillanatot.

Majdnem a mellkasára csapódok, mikor szenvedélyesen előre ránt, a kezeim az utolsó pillanatban támaszkodnak meg a feje mellett a puha paplanon. A csókja íze édes mámor, a légszomjas zihálása a nyelvem puhaságába hal. Váratlan elégedettséget nyújt, hogy ilyen hatással tudtam lenni a világ leghiggadtabb emberére. Mindenhol őt érzem magamban és magam körül. Mikor ő is elkezdi segíteni a mozgásunkat a csípője heves lökéseivel, tudom, hogy elvesztem. Azt sem fogom fel, hogy engem lendít át az ő orgazmusa vagy fordítva, de egyszerre nyögjük egymás szájába az elsöprő gyönyörünk kéjes hangjait. Teljesen maga alá teper a mámorköd. Már majdnem elfelejtettem, miért imádtam ezeket az orgazmusokat. Sokkal mélyebb és kielégítőbb. Nem csak az én élvezetemet érzem az alhasam forró bizsergésében, hanem az övét is. A fenekemben tompán lüktető, meg-megránduló merevedése mintha a szívem ritmusára dobbanna. Rémisztően jó érzés. Annyira hiányzott, pedig más, mint ahogy az emlékeimben élt. Jobb. Több. Biztonságosabb.

Lestrapáltan ájulok Nath hasára, mit sem törődve a bőrünkre csordogált ondó ragacsos maradványaival. Valószínűleg pár perc múlva zavarni fog, de most túl kimerült vagyok, hogy foglalkoztasson. Jó érzés hallgatni a szíve dobokat megszégyenítő dübörgését, és érezni a még bennem lévő, lassan lelohadó vágyát. Elégedett mosolyra rezzennek az ajkaim, mikor körém fonódnak a karjai. Jól esik a belőlük áradó meleg, a nedves bőrömet kellemetlenül csípi a szobahőmérséklet most, hogy a testem elkezdte elveszíteni a mozgásból és a szexből származó hőt.

Annyira kényelmes, hogy el tudnék aludni az ölelésében. Zsibbadtnak és meglepően kielégültnek érzem magamat. A jóleső bágyadtság egyelőre távol tartja a jövőn kattogó gondolatokat, magam sem tudom, mi késztet arra, hogy egy búcsúpuszi után megváljak a teste melegétől, és elterüljek az ágyon. A fenekemben lüktető izomláz szerű húzódó fájdalom nosztalgiája apró mosolyt csal az ajkaimra. Ezer éve nem éreztem,

pedig bizarrul jó érzés.

Nem kéne második körről ábrándozni, igaz?

- Basszus – fújtatom halkan. – Biztos most voltál először férfival? – kérem számon elvigyorodva, pedig tudom a választ. Ettől függetlenül meglepett, hogy tudta, mit hogy kell csinálni. Olyan gyorsan tapintotta ki az ujjaival prosztatámat, mintha egy kivilágított leszállópálya végén lenne, pedig a szexbeli fontosságáról sem kéne tudnia. Valamiért arra számítottam egy hetero pasitól, hogy egy kis tapi-tapi után megpróbálja bedugni, majd őszintén meglepődik, hogy nem nedvesedett be és tágult ki magától.

Az oldalára gördülve fordul felém, de a tekintete látványosan kerüli az enyémet. Összeszűkülnek a szemeim a bűntudatot sejtető testbeszéde láttán. Nagyon remélem, hogy nem most rántja le a leplet a meleg előéletéről, mert akkor tök hülyén fogom érezni magamat, hogy hónapok óta abban a hitben élek, hogy érinthetetlenül hetero.

- Utána olvastam, hogy kell – vallja be végül. A szemeim elkerekednek a döbbenetes válasz hallatán, a testemben szétáradó megkönnyebbülés hangos, felszabadult nevetésként tör elő belőlem.

Utána olvasott.

Megáll az ész. Fáj a hasam a nevetéstől. Az egyik vesémet odaadnám, hogy visszatekerhessem az idő kerekét, és valahogy megleshessem azt a pillanatot, amiben Nath szorgalmasan, véresen komoly elhatározással rákeres, hogy hogyan kell análisan kényeztetni egy férfit. Remélem legalább Viki is szívta a vérét érte. Bárcsak ott lehettem volna.

- Nem is te lennél – kuncogom még mindig reszkető mellkassal. Imádom ezt az embert. Mintha egymás ellenpólusaiként élnénk az életünket. Én a halálosan komoly dolgokat is képtelen vagyok a helyükön kezelni, ő pedig minden jelentéktelen apróságba beleteszi a szívét és a lelkét is.

Muszáj legalább magamnak bevallanom, hogy jó érzés, hogy engem választott. Ez a komoly, mindent mérlegelő, átgondoló és megtervező férfi úgy döntött, hogy megérdemlem, hogy belém tegye a szívét és a lelkét. Na meg még valamit, amit életem végéig vissza fogok sírni. Vajon ezzel a menettel örökre elrontotta nekem a szexet minden más pasival? Tudom, hogy nem szabadna tovább nyújtanunk ezt a hamis illúziót, mégis képtelen vagyok eltolni magamtól, mikor visszahúz a karjaiba. Még egy kicsit. Csak egy kicsit, utána elengedem.

Elégedett sóhajjal fújom ki a levegőt, és a fejemet kiürítve olvadok a meleg ölelésébe. Most nem akarok arra gondolni, hogy mit hoz a reggel. Csak bele akarok bújni az illatába és a belőle áradó megingathatatlan nyugalomba. Fáradtan hunyom le a szemeimet, és engedem, hogy a kimerültség a tudatom köré fonja a karmait, de még így sem kerüli el a figyelmemet, hogy a szorítása gyengédből kétségbeesetté válik, a légzése pedig felgyorsulva simogatja a nedves tincseimet.

Valami baj van.

- Könyörgök legyél még itt reggel. – A keserves, fájdalommal és félelemmel átszőtt szavak úgy józanítanak ki, mintha egy láthatatlan vödörből jeges vizet öntöttek volna a tarkómra. Felkapom rá az elpilledő pillantásomat, de azonnal azt kívánom, hogy bár ne tettem volna. Alvást kellett volna színlelnem. A szemeiben tükröződő, oda nem illő kiszolgáltatottság kőkeményen mellkason vág. Azt hittem megpihenhetek reggelig a ragaszkodása kellemes melegében, de tévedtem. Nincs jogom hozzá.

Nem akartam idáig juttatni őt.

Mégis mit művelünk? Mit művelek? Már most bántom. Elmenekültem előle, hogy megóvjam, és mégis így végződött. Önző voltam. Túlságosan hiányzott a mellette megtalált biztonságérzet. Meg akartam ismerni, hogy milyen lenne többnek lenni annál, amik valaha lehetünk. El kéne döntenem végre, hogy mit akarok kihozni ebből az egész helyzetből.

Ez az egész este egy hatalmas hiba volt.

Kimászok az ölelő karok közül, és ő szó nélkül elereszt. Nem próbál meg visszatartani. Mindketten tudjuk, hogy felesleges lenne. Felülök az ágy szélén, és gondterhelten megdörzsölöm az arcomat. A tenyereim elidőznek a szemeim előtt, mintha az általuk hozott sötétség segítene megtalálni a szavakat, amiket kétségbeesetten keresek.

Miért is tartottam olyan ragyogó ötletnek összefeküdni vele? Elhomályosodtak az indokok.

- Minden este ezzel a szorongással akarsz elaludni? – sóhajtom végül halkan. Olyan érzés, mintha valami helyreállíthatatlanul összetört volna bennem a könyörgésétől. – Ez lenne a jövőnk, ha hazamennék.

Soha nem tudná, hogy mikor tűnök el örökre. Lehet, hogy nem is miatta. Lehet, hogy egy nap a családom miatt kell majd felszívódnom, de a végeredmény ugyanaz. Nem rángathatom bele őt a bizonytalanságoktól terhes jövőmbe. Nem is beszélve a veszélyekről. Az sem biztos, hogy túlélem a Goldberg öröklési háborút. Nemsokára túl sok ellenségem lesz, hogy bárkit ilyen közel engedjek magamhoz.

- Igen – érkezik azonnal a határozott válasz. Még csak nem is gondolkodott. A futó döbbenetemet egy keserű, rosszmájú horkanás mögé rejtem. Nem könnyíti meg a dolgomat, hogy eltaszítsam magamtól. A fejemet fáradtan hátrabillentve, magam mögött megtámaszkodva figyelem a plafonon suhanó fénycsíkokat. Mikor megérzem a matrac süppedését, mozdulatlanul, csak a szemeimmel oldalra sandítva nézem, ahogy Nath is felül mellém az ágy szélén.

- Ennyi hónap barátság, és csak most feded fel a mazochista hajlamaidat? – vonom kérdőre egy sötét mosollyal. Ő is tartogat még meglepetéseket. Pedig sosem bukkantam ostorra vagy bilincsekre a cuccai között. Ha ezt Cam megtudná, igazán maga alatt lenne az elszalasztott lehetőségek miatt. Ha jól tudom, ő beindul az ilyesmire, egyszer megpróbált rávenni valami elfuserált domina játékra, de sajnos zárt ajtókra talált nálam. Van elég fájdalom az életben anélkül is, hogy arra élveznék.

- Ha minden este ezt érezném, az azt jelentené, hogy minden este velem vagy, nem? – Az üres mosolyban rekedt ajkaim megremegnek, a laposan oldalra sandító szemeim hatalmasra nyílnak egy elillanó, de tagadhatatlan pillanat erejéig. A mosolya nem macsós vagy kihívó, ahogy az ember ilyen mézédes szavak mellé várná, hanem szomorkás és szinte bocsánatkérő. Mintha legalább annyira bánná az érzéseit, mint amennyire én bánom őket. El tudom képzelni, hogy így is van. Könnyebb életünk lenne nélkülük. Gyűlölöm, hogy képtelen vagyok elrejteni, milyen hatással van rám. Minél elkeseredettebben próbálok menekülni, annál jobban beleragadok ebbe a pókhálóba. Még biztosan az iménti, meglepően szenvedélyesre sikerült ölelkezésünk hatása alatt vagyok. Más oka nem lehet annak, hogy egyre hangosabb dübörgéssel veri a szívem a dobhártyámat.

- Pfff. Nem illik hozzád ez a szívtipró duma – dünnyögöm az orrom alatt, miután sikerül visszarendeznem az arcvonásaimat az eddigi rezignált semlegességükbe.

- Ismersz – emlékeztet halkan a saját, nemrég elhangzott szavammal arra, hogy milyen rövid időn belül milyen közel kerültünk egymáshoz. Igen, ismerem. Túlságosan is. Tudom, hogy akármilyen szépen megfabrikált bájolgásnak is tűnt az iménti válasza, ő nem az, aki a levegőbe mond ilyeneket. Ha ő mondja, akkor az egyszerűen csak úgy van. Ő tényleg bevállalna egy életet, amiben a legjobb barátja bármikor kámforrá válhat. Egy életet, amiben az érzései talán soha nem lesznek viszonozva. Az örökös kiszámíthatatlanságot. A veszélyt. Ez teszi olyan rémisztővé az egészet. Ez teszi olyan rémisztővé Őt. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a hűséget.

Visszafordítom a pillantásomat a távoli röpkocsik által a plafonra festett árnyakra.

Tudom, hogy az elsődleges cél a barátságunk megmentése, titkon mégis eljátszadozok a csalfa gondolattal, hogy milyen lenne minden estét mellette tölteni. Milyen lenne megosztozni valamin, ami több, mint egy egyszerű barátság. Ki kéne ráznia a hidegnek tőle. Egy kötöttségnek, egy börtönnek kéne éreznem, mint legutóbb. Mégis, ahogy előcsordogálnak a közös estéink vidáman sörözgetős emlékképei az erőszakkal elapasztott medrükből, nem érzek mást csak a közösen megélt szabadságunk nosztalgikus melegét a szívemben. Ez a különbség a barátság és egy kapcsolat között. Egy barátságban nincsenek konfliktusok, elvárások és irracionális sértődések. Ha egyszer elvétenénk azt a hibát, hogy megerőszakoljuk ezt a jól működő barátságot, az a végzet felé vezető út lenne. Az együtt töltött esték gondolata is csak addig hívogató, amíg nem kötelesség, hanem választás.

A ránk ereszkedő, hosszú csendben elkóválygó gondolatoknak nem szabnak gátat a pillanatba nem illő szavak. Vele nem. Ezt mindig szerettem benne. Ezt is. Ő az egyetlen barátom az összes közül, aki nem érez ellenállhatatlan késztetést, hogy kitöltse valamivel a csendet. Mellette megtalálhattam azokat a békés pillanatokat, amikre még egyedül sem sikerült rálelnem. Azt sem tudtam, hogy szükségem van rájuk, mielőtt megismertem őt. Az Ő örökös hidegvére és higgadtsága segít megpihenni az én mindig nyughatatlan gondolataimnak is. Lehunyom a szemeimet, és egyszerűen csak élvezem a közös pillanatunkat, ami nem igazán szól semmiről, mégis egyszerre jelent mindent. Talán ez az utolsó.

Ismét ez a hosszúra nyúló, bizalmas semmittevés az, ami vallomásra késztet. Mindig ezzel tör meg. A csend és a türelme hatalmával.

- Tudom, hogy a képességem milyen frusztráló tud lenni – ismerem be alig törve meg a csendet, miközben lomhán kinyitom az álmos szemeimet, és újra a plafont kezdem bűvölni. Most képtelen vagyok őt nézni. – Próbáltam mindenkitől tartani érzelmileg egy lépés távolságot, mert tudom, hogy csalódást okoznék az embereknek, akik számítanak rám. Ash… – elakad a hangom, elbizonytalanodok, hogy folytatnom kéne e. Nath volt az egyetlen ember, akinek képes voltam mesélni ezt-azt a csúfosan kudarcba fulladt kapcsolatomról, de akkor még nem ismertem az érzéseit. Most, hogy tudom, hogy milyen szemekkel néz rám, rossz érzés a múltam ezen részét megosztani vele. A veszteség érzése éles karmokkal szorul a torkom köré. Vajon ezzel is bántom? De ki másnak mondanám el, ha nem neki? Hiszen ő a legjobb barátom. Ő volt. Elviselhetetlen ez a tanácstalanság, ezért inkább a rekedtes szavaim folytatásába menekülök. – …mindig azt mondta, hogy az én hibám, hogy drogokkal próbál magához láncolni. – A szemem sarkából látom csupán, hogy Nath megfeszül mellettem, de nem szakít félbe. Előre dőlök az eddigi hátratámaszkodó pozíciómból, és a combjaimra könyökölve temetem a homlokomat a tenyereimbe. A fejem megtámasztásával újra megkörnyékez az a fáradtság, amit a közös orgazmusunk után, a karjaiba zárva éreztem, de most hiányzik belőle a kielégültség nyugalma. Most megmérgezi a felbolygatott múlt és a kiszámíthatatlan jövő találkozása ebben a végzetes pillanatban. – Nem valók nekem az ilyen beszélgetések, Nath. Sokkal egyszerűbb viccre venni az életet. Így senki nem várja el, hogy ott legyek, mikor szükség van rám. Senkit nem bántok, ha eltűnök.

Az ujjai vigasztalón csúsznak a tarkómon a tincseim közé. A gesztus inkább baráti támogatás, mintsem egy szerető érintése, mégis meleg borzongás fut végig a gerincem vonalán. A testem még túlságosan emlékszik a dolgokra, amiket tettünk. Nem emelem fel a leszegett fejemet, a pillantásom a szürke plüss szőnyeget bűvöli, ami a hosszú, puha szálaival szinte elnyeli a lábujjaimat.

- Alábecsülöd a barátságaidat. Többeknek hiányzol, mint hiszed – feleli végül. Egy fájdalmas, jókedv nélküli nevetést fojtok az egyik tenyerembe. Ő az egyetlen ember a világon, aki először nem saját magára, hanem másokra vetíti ki a szavaimat. Pedig egyedül ő az, aki összedöntötte minden tervemet. Egyedül ő az, aki minden védelmi vonalam ellenére kötődésre kényszerített. Mindezt úgy, hogy mire észrevettem, mi történik, már túl mélyen voltam a mocsárban.

Ő az egyetlen, akit nem tudok elengedni.

- Köszi – morgom fanyarul. – Nem ez volt a mondandóm lényege, de most már miattuk is rosszul érzem magam.

Őszintén szólva eddig eszembe sem jutott, hogy Nathen kívül bárkinek árthatok a felszívódásommal. A kis baráti társaságunk összetartó ugyan, de mindig hagytuk lélegezni egymást. Senki másnak nem vett túlságosan nagy fordulatot az élete csak amiatt, mert többé nem vagyok a része.

Csak neki.

- Én mindig csodáltam, hogy milyen reflexszerűen használod a képességedet – rukkol elő most ő egy váratlan vallomással. Szkeptikusan, felhúzott szemöldökkel pislogok fel rá, a nosztalgikus, meleg mosolya már-már elhiteti velem a szavait.

- Kivéve, mikor be voltál drogozva, és idegesített – dobom vissza a labdát a kiábrándító közelmúlt felidézésével. Talán nem is emlékszik rá, de én soha nem fogom elfelejteni.

- Nem voltam önmagam, Tris. Megérdemeltem az összes ugrást, kész csoda, hogy nem hagytál faképnél sokkal hamarabb – masszírozza meg bűnbánóan az orrnyergét. Sokadjára látom már ma ezt a sajátos mozdulatot. Annyi ideje barátok vagyunk, tudnom kellene, hogy milyen érzések vannak a testbeszéde mögött. A tudatom hátuljában apró, zavaró neszként jelenik meg kérdés, hogy vajon tényleg annyira ismerem e ezt a férfit, ahogy azt hittem. Ha így lenne, nem lepne meg minden nap valamivel. – Nincs azzal semmi baj, ha eltűnsz, mikor el akarsz tűnni. Eddig sem volt, és ezután sem lesz. – A többévnyi önvád alól feloldozó szavak a döbbenetem és a fájdalmas zavarodottságom fülsüketítő csendjét hagyják maguk mögött. A szívem felgyorsuló dübörgése talán túlharsogja. Elképzelni sem tudja, mennyi ideje sóvárgok azután, hogy valaki ezt mondja. Nem benned van a hiba. Még nem hiszem el teljesen, mégis évek óta cipelt kövek gördülnek le a mellkasomról. Nath ujjai puhán cirógatják végig az állam vonalát, miközben felhúz az előre görnyedő pozíciómból, és finoman maga felé fordítja az arcomat. A tekintete egy pillanatra visszaadja egy elveszített otthon nyugalmát. A világítóan neonkék szemek még a maguk természetellenességében is képesek a békés óceán árnyalatát hordozni. Pont olyan ellentmondásos, mint hogy ilyen gyengéd kedvességre képes egy gyilkolásra kiképzett katona. Nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni az érzelmei jelenlétét. A valódiságukat, az őszinteségüket. Talán ebben a pillanatban fogom fel először igazán, hogy tényleg szerelmes belém ez a férfi. – Ha hazajönnél, csak olyan dolgokat mondanék, amikkel nem bántanálak – leheli az arcom érzékennyé váló bőrére. Minden izmom megfeszül. Hazugság. Ezt sem akarom végighallgatni, mégis kimondta. Nem akarom érezni, ahogy minden szava elrabol egy darabkát az eltökéltségem omladozó falaiból, mégsem teszek semmit, mikor puha csókot lehel a neki lecsukódó szemhéjamra, csak halk, jóleső sóhajjal fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt. Minden jel arra utal, hogy ő jobban tudja, hogy mit akarok és mit nem, mint én magam. – Csak olyan dolgokat tennék, amik elől nem akarnál menekülni – súgja olyan közel a fülemhez, hogy megborzongok tőle, a szám némán formálja a nevét. Az ajkai hosszú, nedves csókot nyomnak a nyakamon egyre hevesebben lüktető érre. Meg mernék esküdni, hogy a száguldó pulzusomat ellenőrizte. Ha tényleg így van, már tudja, hogy a zsebében vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy ő tol vissza finoman a matracra engem, vagy én húzom őt újra magam fölé, a hajába bújó ujjaim finoman remegnek a mellkasomban megfoganó, egyre nehezebben letagadható érzelmek súlyától, amik mintha csak az ő kedvéért körvonalazódtak volna a semmiből.

Minden megváltozott. Ez a pillanat más, mint az előző.

Az előbb is elakadt a lélegzetem, mikor fölém mászott, de ez most mégis más. Azt el tudtam könyvelni egy egyszeri alkalomnak, amit objektív, logikus indokok szültek. Egy kísérletnek, ami összeköti a kellemeset a hasznossal, és amivel kideríthetjük, hogy mi lesz a kapcsolatunk jövője. Izgalmas volt. De ez most más. Ez most halálra rémít. Már nem tudom tévedésként lesöpörni az érzéseit. Ez már nem kísérletezés. Ez már az a jövő, ahova tartunk. A jövő, ami nem történhet meg. Minél fontosabbá válik számomra, annál biztosabb, hogy le kell mondanom róla.

Vajon mennyi mindent tud kiolvasni a gondolataim közül ez a szelíd szempár, mikor találkozik a pillantásunk? Vajon őt is kétségek gyötrik vagy még mindig megingathatatlan eltökéltség hajtja? Hogy lehet, hogy az én emberi kapcsolatok terén teszetosza barátom pontosan tudja, hogy mit akar a jövőnktől, míg én egy labirintusban bolyongva keresem a választ?

- És ha nem sikerül? – kapaszkodom az ellenállásom utolsó ép cérnaszálába. Mi lesz, ha nem tudunk visszatérni a barátságunkba? Lehet, hogy az érzelmei elkezdenek megfojtani vagy ő maga nem bírja majd a viszonzatlan érzelmei súlyát cipelni. Lehet, hogy a vonzalma csak egy múló szeszély. Lehet, hogy én beleszeretek, ő pedig rám un. Ő hetero, nem fog megállapodni egy férfi mellett, mikor egy nővel normális életet élhet. Túl gyáva vagyok. Már az idejét sem tudom, hogy mikor éreztem magamat ennyire bizonytalannak és kiszolgáltatottnak. Emlékszem, mikor még azt hittem, hogy ez egy romantikus dolog. Mindent felkínálni magunkból egy másik személynek, és ostobán remélni, hogy jó emberbe fektettük az összes bizalmunkat. Legutóbb még szinte gyerek voltam, és rossz embert választottam. Megfogadtam, hogy soha többé nem adok ilyen hatalmat senki kezébe, de lehet, hogy arra vagyunk ítéltetve, hogy újra és újra elkövessük a születésünkkor belénk kódolt hibákat.

- Akkor elmenekülhetsz. Az az én kudarcom lesz, nem a tiéd – a komoly pillantása olyan közelről fúródik az enyémbe, hogy látom az élénkkék íriszében megcsillanó szomorkás jégkristályokat. A halk mormogása az arcomra lehel finom szellőt. A szavai mint mindig, most is egészen a szívemig törik maguknak az utat. Az ujjaim az arcára csúsznak, és csak most döbbenek rá, hogy én alig érintettem meg őt, mikor az előbb szexeltünk. Túlságosan arra koncentráltam, hogy csak testben legyek jelen, és megóvjam a szívemet a következményektől.

Lehet, hogy annak már mindegy.

- Nem akarok többé menekülni – suttogom karcos hangon a legőszintébb, legerőteljesebb érzést, ami életemben először végre átjárja mindenemet. Tényleg nem akarok. Már nem. Elegem van belőle. Ha nem tudok elfutni a múltam elől, akkor szembe kell néznem vele.

Ez sajnos nem változtat azon, hogy Nathtel nincs közös jövőnk, de talán erre az egyetlen éjszakára kipróbálhatom, hogy milyen érzés a jó személyt választani. Tudom, hogy önzőség, de hiába minden erőfeszítés, még mindig nem tudok jobb ember lenni, mint aki vagyok. Csak egyetlen éjszaka. Ennyit szeretnék, és utána örökre elengedlek.

Az arcára simult ujjaim finoman cirógatják végig az orra és a szemöldöke vonalát, mintha ezzel az egy érintéssel örökre elraktározhatnám az emlékeimben a tapintásukat. Lehunyja a szemeit, hogy segítse a kíváncsi felfedezőutamat, az ujjaim gyengéden végigpergetik a hosszú, éjkék szempillákat, amik megpihennek a bőrén, majd lassan hátracsúsznak, hogy a fülcimpáján végigszaladva megismerkedjenek a füle mögötti kis mélyedéssel, ami a fejébe épített katonai mod bemenete, végül pedig továbbhaladjanak a királykék tincsek oldalt rövidebbre nyírt puhaságába. Felemelem a fejemet a matracról, hogy lomhán összesimíthassam az ajkainkat, a meglepettsége apró mosolyát nem látom, csak a számon érzem. Az imént megcirógatott pillák lassú elégedettséggel rebbennek fel, hogy a csókká mélyülő érintés előtt még összeolvadhasson a hasonló vágyakat rejtő pillantásunk. Már nem próbálom meg távol tartani a szívemet a belőle áradó részegítő érzelmek hívogató forróságától. Túl jó érzés beengedni őt. Ez is csak egy drog, mint az összes többi, ráérek megküzdeni az ürességérzettel miután vége a hatásnak. Az egyik kezem a tarkójára csúszik, a másik az oldala, majd a háta hullámzó izmain végigzongorázva talál kapaszkodót a megfeszülő lapockájában. Minden érintésem egy újabb rezzenést csal ki belőle, egy sóhajnyi szünetet a nyelvünk lassú, türelmes táncában, egy hálásan viszonzott érintést a combom külsején, egy puha markolást a fenekemen vagy egy mély, elégedett torokhangot, ami egyenesen az ágyékomig rezonál. Éreznem kell a teste súlyát az enyémen.

Nem tudom, hogy az ösztöneinktől vezérelve gondoltunk egyre, vagy az érintéseimmel és a szétnyíló lábaimmal noszogattam erre öntudatlanul, de óvatosan rám ereszkedve présel a matracba. Most rajtam a sor, hogy a nevét formáló, szaggatott sóhajokat leheljek a nedves, selymes ajkai közé. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, amíg csak a csókjaink, a bőrünk nedves összesimulása és az édesgető cirógatások lomha élvezetében lebegünk. Már a nyaka túl sok pontján ismerem a bőre ízét. Túl mélyre ivódott az illata a mellkasomban. A testem túl sok helyen hordozza az érintései forró emlékeit.

Az egymáshoz dörgölőző bőrünk érzelmi gyönyöre már nem elég. A lábaimmal a combjai külső vonalát végigsimítva kulcsolom át végül a derekát, hogy elég legyen egy kis helyezkedés és a csípőm követelőző billentése, hogy az előnedveitől csúszós merevedése a fenekem partjai közé csússzon. Egymás bőrébe nyögünk a túl régóta várt intim érintéstől.

- Nem fog fájni, ha túl sokat csináljuk? – lihegi halkan Nath, miközben felemeli a fejét a nyakamból. Ahhh. Ha nem lenne ennyire aranyos az aggodalma, talán neheztelnék, hogy elszakította a homloka puha, meleg bőrét az ajkaimtól. Na ez már az én Nathem. Az én melákom. Remélem nem most találja ki, hogy vigyázni akar a testi épségemre, egyszer már belém rakta azt a hatalmas dorongot, innentől álszentség lenne. Fáradt, de jókedvű vigyorral ejtem vissza a matracra a fejemet, hogy néhány elkapkodott lélegzetvétel után tudjak válaszolni.

- Megőrültél? – kérdezek vissza kihívóan. – Végre elő van készítve a terep, mi értelme lenne pont ilyenkor megállni? – Ha már belém élvezett, lóg nekem még legalább két körrel, hogy kihasználjuk a rögtönzött síkosítót. Nem tudom, hogy a jókedvem vagy a felszabaduló hormonok által feldobott hangulat fertőzi meg végre őt is, de feldereng az első mosoly a nedvessé csókolt ajkakon. Felháborítóan szexivé teszi a máskor pedáns, határozott vonásokat.

- Nem tudok nyerni ellened – adja meg magát végül egy hálás, hangtalan nevetéssel, majd a matracra hullott kezem ujjait a sajátjaival összefűzve támaszkodik meg a fejem mellett. Mintha a világ legbizalmasabb érintése lenne, pedig csak megfogta a kezemet. Úgy izgulok, mintha megint életem első aktusa előtt állnék, pedig sokévnyi tapasztalat van mögöttem.

- Te vagy az egyetlen ember, aki tud – ismerem be halkan, elhalnak a szavaim, mikor a lassan belém vezetett merevedése elakasztja az eddigi felszínes lélegzetvételeimet. Az átható pillantása mintha olvasni próbálná az arcom minden rezzenését. Mintha meg akarná hallani az elnyíló ajkaimon kiszökő hangtalan pihegést. Mintha a fájdalom jeleit keresné, pedig már nincs fájdalom, csak a feszítő, mindent kitöltő, kellemes keménység, ami egyszerre nyom bennem minden létező érzékeny pontot. Ha megmozdul, darabokra hullok, de ő szelíd türelemmel élesíti ki az érzékeimet az elkövetkezendő élvezetekre. Mint egy várakozással teli dobpergés. A tarkómon felállnak a pihék a testemen végigrohanó libabőrtől. Magamhoz akarom húzni, hogy még nagyobb felszínen érezhessem a bőrét a bőrömön.

Még mindig felfoghatatlan, hogy ezt tesszük.

Ő és én.

Annyira más, mint az összes eddigi partnerem. Azt hittem, hogy a katonai fegyelem hátrány az ágyban, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az átható figyelme olyan, mintha forró, selymes méz csordogálna a bőrömön. Érzem, hogy lát. Érzem, hogy szeret.

Hát ilyen érzés szeretve lenni. Bárcsak viszonozhatnám. Bárcsak örökké tartana ez az éjszaka.

De semmi nem tarthat örökké.

✦✦✦

Azt hittem, üresnek fogom érezni magamat, de a bűntudat kitölti a helyet, ahol egy lyuknak kéne tátongania a mellkasomon. Az esőcseppek tompa kopogással verik a vastag üvegfalat. Kezdem úgy érezni, hogy az időjárás felett is van hatalmam, mert a város éjszakai forgalmát megbénító, sűrű, átláthatatlan viharfüggöny nem is tükrözhetné jobban a borús hangulatomat. Egyetlen röpkocsi reflektora sem csitítja a szobában uralkodó sötétséget, csak néhány derengő lila és kék reklámfény rajzol elmosódott színeket a falra a távolból.

- Mit keresel itt? – Nem rezzenek meg a zabosan rám dörrenő hang hallatán, csak kortyolok egyet a poharamban csillogó aranyfolyadékból.

- Megkívántam a whiskeyt – válaszolok rezignáltan.

- A minibárban lévő nem felelt meg? – Oldalra pislogok a fekete köntösben előlépő férfi felé. Beleolvad az uralkodó sötétségben. Illik hozzá.

- Mindketten tudjuk, hogy ez a legjobb whiskey az épületben – kötöm az ebet a karóhoz.

- Elkényeztetett ficsúr – morogja az orra alatt, pedig mindketten tudjuk, hogy nem ez a látogatásom oka. – Mit akarsz? Felébresztett a riasztó. Nem sok időm van aludni, morcos vagyok ha azt a keveset megzavarják.

Látszik, hogy nem gazdagnak született. Akkor már rég fennakadt volna olyan formalitásokon, mint hogy most azonnal álljak fel a székéből. Csakhogy neki ez nem egy trón. Ő nem örökölte. Ő tudja, hogy nem a formalitásokban van a hatalom.

- Miért vezetted hozzám őt? – térek azonnal a lényegre.

- Mert megkért rá.

Egy pillanatra meghátrálok a túlságosan egyszerű, egyenes választól. Valamiért körmönfont magyarázkodásra és homályos vetítésekre számítottam. Akkor máshogy kell feltennem a kérdést.

- Te mit nyersz ezen, Blaise?

- Reménytelen romantikus vagyok – vigyorodik el kajánul. Na persze, én pedig harcos lélek.

- Ha visszamegyek vele az Aegisbe, elveszítesz – fejezem ki az értetlenségem okát. Nem látom, hogy neki miért jó, ha a régi életemmel kísért, mikor épp arra próbál rávenni, hogy újat kezdjek. Ez az ember semmit nem csinál ok nélkül, és azt is kétlem, hogy Nath két szép szeme győzte volna meg.

- És visszamész? – csillan fel a szeme őszinte kíváncsisággal.

- Miért vezetted hozzám őt? – makacsolom meg magamat. Nem adok neki válaszokat, amíg ő sem ad nekem. Ezt a játékot ketten játsszák. Úgy látom beválik a taktika, mert egy türelmetlen sóhajjal sétál az asztal mellé és tölt magának is egy pohár whiskeyt.

- A jelenlegi állapotodban amúgy is haszontalan voltál – vonja meg a vállát elgondolkodón. Hű, de kedvesen indul. – Még néhány nap, és megkértél volna, hogy csempésszelek le a bolygóról. Nem állt szándékodban harcolni mellettem.

Hitetlenül pislogok rá párat, miközben felé pördülök a hatalmas forgószékkel, amiből eddig a szűnni nem akaró esőfátylat csodáltam.

- Ezt nem tudhatod. Még én sem tudtam – védekezek akadékoskodva, pedig a szívem mélyén valami azt sugallja, hogy helyes a megérzése. Talán mindvégig csak áltattam magamat a vívódással. Vagy csak most ültette a fejembe ezt a gondolatot?

- Abból élek, hogy tudom – jelenti ki kategorikusan. Mintha tévedhetetlen lenne. Senki nem tévedhetetlen. Nem hagyhatom, hogy befolyásoljon. – És visszamész? – ismétli meg ő is a kérdését. Egy válasz egy válaszért.

- Nem – felelem komoran. – Eljött az idő, hogy szembenézzek a múltammal.

- Váratlan döntés – húzza össze a szemöldökét, de az értetlenkedés nem rejt valódi döbbenetet. Valószínűleg ez is egy volt a lehetséges döntéseim összes eltervezett kombinációja közül. Ez az ember tippre azon sem lepődne meg, ha egy tetszőleges pillanatban előkapnék egy bombát és felrobbantanám a várost. – Elkezdem az előkészületeket az ügyvédeimmel. Meglátjuk, hogy a bájos Elizabeth segít e visszaszerezni a neved. – teszi hozzá jelentőségteljesen, mielőtt még lenne időm meggondolni magamat. Kelletlenül bólintok. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak neki, a családomnak is lesznek feltételei. Lehet, hogy épp eladom a lelkemet az ördögnek? Amilyen üresnek érzem jelenleg, nem nyer sokat vele. – De addig is az Aegisban van a helyed.

Most rajtam a sor, hogy a szemöldökeim felszaladjanak a homlokomon. Néhány másodpercig csak ostobán, ledermedve bámulok rá, miközben azon gondolkozom, hogy vajon rosszul hallottam e.

- Mivan? – bukik ki belőlem végül. – Az agyadra ment a kialvatlanság? Egész eddig győzködtél, hogy maradjak itt az álomcsapatoddal. – Még a társaságukat is rám kényszerítette. Na nem mintha bilinccsel kellett volna odaláncolni a pókerasztalhoz.

- Előnyösebb, ha még nem válik publikussá, hogy együtt dolgozunk. – Leszarom, hogy mi előnyös. Már eldöntöttem, hogy elengedem Nathet. Nem tudok visszamenni a múltbéli kapcsolataim ürességébe úgy, hogy ott van Ő a mérleg másik oldalán. Túl nagy lenne a kontraszt. Vele sem tehetem meg. Nem rángathatom bele ebbe az egészbe úgy, hogy még az érzéseit sem tudom viszonozni cserébe. Ha tudnám szeretni őt úgy, ahogy megérdemli, talán… akkor talán lenne jogom, de így nincs.

- Az Aegisbe akkor sem mehetek vissza – jelentem ki növekvő pánikkal. Megérezheti a kétségbeesést a bizonytalan szavak mögött, mert leguggol a szék elé, hogy az üveges tekintetem magasságába süllyedjen.

- Minden embert más hajt arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez, Tristan – magyarázza halkan a pszichológiai okfejtését. Tagadón rázom meg a fejemet. Tudom, hogy hova vezetnek ezek a szavak. Nem lehet ő az. Nem lehet ez az érzés az. Az érzés, hogy kitépném a szívemet a mellkasomból a biztonságáért. Azért, hogy megvédjem az ellenségeimtől és az önpusztító tendenciáimtól. Nem én vagyok az, aki megtaníthatja neki, hogy mi az a boldogság, és begyógyíthatja egy személytelen és sivár múlt sebeit. – Pénz, család, hatalom, hírnév… szerelem. Mindenkiben más lobbantja fel a tüzet, ami cselekvésre készteti.

- Tévedsz – rázom meg a fejemet újra. Magamat győzködöm, nem őt. Pedig a szívem már elhitte.

- Te is tudod, hogy nem tévedek – feleli türelmesen. – Szükséged lesz rá ebben a harcban. Szükségünk. – Az egyik tenyeremet tanácstalanul szorítom a számra, miközben harmadszor is megrázom a fejemet.

Jobb ember akartam lenni. Titkon talán azért, hátha egyszer érdemesnek érzem majd magamat arra, hogy mellette legyek. Ő mindig csak ad, én pedig mindig csak elveszek. Harcolni akartam. Tenni az emberekért, akiken hatalmam lett volna segíteni, de erőm nem volt. Inkább elfutottam. Lizzienek igaza volt. Senkivel nem törődtem magamon kívül. Most, hogy egyvalakivel elkezdett törődni a szívem, lavinaként sodor maga alá a kötelességtudat, hogy mi jogom volt szenvedni hagyni mindenki mást.

Egyszerűbb volt nem érezni. Nem törődni. Lézengeni a jelentéktelen napok ürességében.

- Nem számít. Nem keverhetem bele ebbe az egészbe. – Őt nem. Ő az egyetlen, akit nem tudok feláldozni.

- Gondolod, hogy a világ legveszélyesebb Transmutere jelenleg épp biztonságos életet él? – A szarkasztikus kérdése elpattint egy húrt az agyamban. Feldúltan teleportálok a szoba túloldalára, mielőtt véletlenül a mellkasába temetném a bakancsomat. A megjelenésemet így is hangos csörrenés kíséri, de nem törődök vele. Eskü nem direkt volt.

- Azt mondod, hogy csak mert nem egy unalmas gyárban bütyköl egész nap, jogom van belerángatni egy bolygóméretű politikai konfliktusba? – kérdezem a gúnytól fröcsögő, felemelt hangon. Nem néz rám. A pillantása elidőzik a földön szilánkokra tört poháron, ami mellett guggol. Elfelejtettem, hogy a kezemben volt, és nem hoztam magammal. Az ujjaimat összedörzsölve mérlegelem a zaklatottságom veszélyességi állapotát. Nem szoktam hibát véteni. Ez a döntésképtelenség tönkretesz.

- Azt mondom, hogy ez az ő döntése, nem a tiéd – válaszolja végül meglepő hidegvérrel, miközben felemelkedik a földről. Felhorkanok a fülbemászóan polkorrekt válasz hallatán, amin hiába látok át, mégis megrendít. Tudom, hogy ő csak még egy bábut akar a táblájára. Még egy pozitív változót az egyenletbe. De vajon mit akar Nath? Vajon tudja, hogy mit jelent velem maradni?

„Könyörgök legyél még itt reggel.”

Megszakad a szívem, ha a szavaira gondolok. Épp elárulom a kérését. Épp elárulom a döntését.

- Nem neki kell együtt élnie a döntéssel, ha meghal – sóhajtom végül megtörten. Egyszer már majdnem elpusztították az ellenségeim, pedig a háború még el sem kezdődött. Hogy megyek tovább, ha belehal egy csatába, amit nekem kellett volna megvívnom?

- De neki kell együtt élnie a döntéssel, amíg él – teszi a vállamra a tenyerét egy bizarr baráti gesztussal. Összerezzenve nézek fel rá. Észre sem vettem, mikor mellém sétált. Gyűlölöm a mellkasomban lángra kapó reménysugarat. Nem tudok egyszerre magammal és vele is küzdeni. Próbálok helyes döntést hozni, de az egész világ az ő karjaiba lök.

Mit jelent egyáltalán az, hogy helyes döntés?

✦✦✦

A sötét hotelszoba ugyanúgy vár, ahogy egy órája itt hagytam. Ledobom a földre az összepakolt táskát, amit magammal vittem a Bankár irodájába, hogy ide vissza se kelljen jönnöm. Tudtam, hogy minél többször látom őt, annál nehezebb lesz elszakadni. Most mégis megint itt vagyok, hogy elölről kezdjem az életem legnehezebb vívódását. Érdekes, hogy mikor a családomat vagy Asht hagytam el, hátra sem néztem a vállam fölött, viszont egy egyszerű baráttól képtelen vagyok elsétálni.

Csakhogy ő már rég nem egy egyszerű barát. Valami azt sugallja, hogy minden bonyodalom és érzelem előtt is pont ugyanilyen nehéz lett volna elhagynom őt. Már egy ideje sejtettem, hogy túl veszélyessé kezd válni. Tudnék még élni a káoszban a béke szigete nélkül vagy végleg elveszítettem ezt a képességet?

Hosszúra nyúló másodpercekig lapos pillantással figyelem a rémisztően mozdulatlan alakját. Semmi nem árulkodik arról, hogy még életben van, ha lélegzik is, a kinti vihar elnyomja a hangját. Felgyorsuló pulzussal teleportálok az ágy mellé, az ujjaim kitapintják a nyaka vonalán húzódó ütőeret, ami stabil, egyenletes tempóban lüktet. Némán fújom ki a levegőt, amit észre sem vettem, hogy bent tartottam. Egy pillanatra a hatalmába kerített egy irracionális félelem, hogy túladagoltam az altatót.

Halk, elkeseredett nevetés rázza meg a mellkasomat. Elcseszettül ironikus. Ez az egész helyzet elcseszettül ironikus. Hogy tud pont a féltés ilyen borzalmas tetteket megalapozni valakinek a szívében? Hogy lehet, hogy pont a szeretet nevében vagyunk képesek a legkönnyebben ártani másoknak? Még csak azt sem éreztem, hogy hibát követek el. Vajon Ash is ezt érezte? Vajon ő is megmagyarázta magának valami nyakatekert módon, hogy miért szolgálja az én javamat amit tesz? Vajon mind arra vagyunk kárhoztatva, hogy azoknak ártsunk a legtöbbet, akiket legszívesebben mindentől megóvnánk? Lehet, hogy nem is kell elhagynom, mert ő maga sétál ki az életemből, ha megtudja, hogy elárultam a bizalmát. A legszörnyűbb az egészben, hogy mennyire könnyű volt. Egy pillanatig sem tétovázott, hogy igyon az üvegből, amit adtam neki. Megtaláltuk a nagy, legyőzhetetlen Nathaniel Gray gyenge pontját. A szíve az. És én elárultam. Átszeretkezett órák és megannyi kimondatlan ígéretet rejtő érintés után. Kár, hogy részemről nem ígéretek, hanem hazugságok voltak. Ő szeretni próbált, én pedig elbúcsúzni tőle.

Felállok az ágy széléről, ahova nem is tudom, mikor rogytam le. Ahányszor pislogok, megtámad egy kép a közös pillanatainkból. Még a zuhany alatt sem tudtunk szétgabalyodni. Talán nem mert magamra hagyni, mert félt, hogy eltűnök. Megértem. Talán el is tűntem volna. De most miért nem tűnök el? Mit művelek itt még mindig? Vajon a Bankár meggyőzött? Vagy az érzelmeim? Vagy Ő?

A bűntudat és a remény kioltják egymást, egy pangó ürességérzetet alkotva. A mellkasomba markolva próbálom kitölteni ezt az űrt, de csak a körmeim maró fájdalmát érzem. Egy cigivel a számban sétálok az ablakhoz, hogy elmerüljek a szakadó eső búskomor szépségében. Lassacskán kezdem megérteni, hogy nem megyek sehova, de az elalvásra sem látok sok esélyt. Azt hittem, hogy megkönnyebbülök, ha eldöntöm, hogy itt maradok, de az érzés, hogy megint a könnyebb utat választom, nem hagy nyugodni.

De vajon tényleg ez a könnyebb út? Vele maradni? Ha elhagynám, újraépíthetném a komolytalanságom falait, amik évekig jó szolgálatot tettek, de mellette nem leszek rá képes. A fáradtság egy hosszabb pislogásra kényszerít, ami alatt akaratlanul is újraélem az éjszakánk utolsó, összebújós pillanatait.

A tenyere súlya nehéz a halántékomon, szinte belenyom az álomba, aminek nem adhatom át magamat. A hüvelykujja lassú köröket rajzol a bőrömre. A világítóan kék szemek még a sötétben is engem fürkésznek. A világ összes kincsét odaadnám, hogy ne kelljen küzdenem a pillanat bódító hangulata ellen.

- Mi a baj? – leplezi le álomittas hangon a rejtett feszengésemet. Azok után, amiket az elmúlt két-három órában csináltunk, én is furcsállnám a helyében, hogy még nem hortyogok. Lassan az ő elméje felett is átveszi az uralmat a kimerültség és a lórúgásnyi altató kegyetlen kombinációja.

- Semmi. Aludj, Nath – suttogom szomorúan, miközben lehúzom a kezét a fejemről, és alvósmaciként ölelem magamhoz.

- Tris – mintha még folytatást kívánna a hang, amit végül elapaszt az álom. A szívemnek kedves kék szemek már egy másik világot látnak, nem engem. Miért érzem úgy, mintha mondani akart volna valamit? Miért érzem úgy, hogy rájött?

Ez egy nagyon hosszú hajnal lesz.

✦✦✦

Az órák magányos monotonitását először halk mozgolódás, majd az ágy recsegése és az ágynemű susogása töri meg. Utána pedig döbbent csend.

- Nem tűntél el – jelenti ki értetlenül. Talán tényleg érezte az altató erejét az elméjére nehezedni. Vagy azok a mindentudó kék szemek olvasták ki a gondolatai közül, hogy mi a tervem. Vagy egyszerűen csak megrémült, hogy nem voltam a karjaiban, mikor felébredt.

- El akartam – vallom be őszintén. Ha már ezt a döntést hoztam meg, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ennyivel tartozom neki. Nem nézek rá, még mindig az eső felé fordul a fókusztalan pillantásom, de már rég túl fáradt vagyok igazán látni is a mélybe hulló cseppeket.

- Miért maradtál? – érkezik a kérdés, ami talán meghatározza a jövőnket. Sokáig nem válaszolok. Nem azért, mert ki akarom élezni a feszültséget, egyszerűen nem találom a hangomat. Senkinek nem könnyű beismernie, hogy elbukott. Még egy nap sem telt el, hogy azt mondtam neki, hogy el kell engednie, de én képtelen volna megtenni. Micsoda gyáva képmutatás.

- Mert nem tudlak elengedni, Nathaniel – erőltetem ki magamból a reszkető szavakat, amik még mindig rettegést csalnak a szívembe. A barátság túl kevés, a szerelem viszont túl sok. Mégis mit kínálhatok neki? – Ne kelj fel. Még az altató hatása alatt vagy – fűzöm hozzá rekedtes megbánással, mikor a szemem sarkából észreveszem, hogy felállna az ágy széléről. Felé fordulok, és még pont látom, ahogy visszazuhan a félig álló helyzetéből a puha matracra. Az ujjaim ökölbe feszülnek, ahogy az utolsó pillanatban megállítom az ösztönös teleportációt, amivel mellette teremnék támogatni őt. Ezután az információ után az utolsó dolog, amire vágyhat, az az én segítségem. Nagyon korán felébredt, még órákig hatnia kellett volna a szernek. Biztosan piszkosul csikar a feje.

- Tris… – sóhajtja az elárultak kiábrándultságával, miközben a térdére könyökölve támasztja meg az ólomsúlyú üstökét. Ebben a pózban, és a dereka köré gyűrődött takaróval úgy néz ki a sötétben, mint egy tökéletesre faragott márványszobor. Én tudom a legjobban, milyen érzés, ha hátba szúrnak. Pedig én csakis érte tettem. Meg akartam őt védeni. Nem lep meg, hogy ő nem teszi fel a felesleges „miért drogoztál be” kérdést. Ő Nath. Még a kómás, nyomott állapotában is össze tudja rakni az ok-okozati viszonyokat. Aligha tudtam volna eltűnni egy képzett katona ágyából észrevétlenül. Ilyenre eddig is csak olyankor volt példa, mikor leitta magát a sárgaföldig, és lássuk be, ezt aligha tudtam volna elérni tegnap este. Így minden tökéletes volt. Nem ébredt fel abban a pillanatban, hogy eltűntem a karjai közül, nem kellett pucéran elteleportálnom a világ másik felére, össze tudtam szedni a hotelszobában szétszórt dolgaimat, és még utoljára elbúcsúzhattam tőle.

Aztán szégyenteljesen elbuktam a végső lépésben. A közösen töltött órák hibája az egész. Túl mélyre itta magát a bőröm alatt, túl intenzív és túl friss volt az élmény.

- Túl éberen alszol – vallom be halkan a szükségtelen magyarázatot. Nem rejtem el a hangomból a valós bűntudatot, de nem azért érzem rosszul magamat, mert altatót kevertem az italába, hanem azért, mert képtelen voltam véghez vinni a tervet, aminek a része volt. – Sajnálom – fűzöm hozzá tétován.

- Csak ne csinálj többet ilyet – mormogja nyúzottan. Engedhetném, hogy félreérthesse a szavaimat, de elegem van a legjobb barátom félrevezetéséből. Mióta elkezdtek összegabalyodni a minket összekötő szálak, csakis rossz döntéseket hozok. Talán azért, mert nem volt ott az élő lelkiismeretem, hogy tanácsot kérjek tőle. Ő. Talán ha úgy viselkednénk, mint a barátok, akik egyszer voltunk, segítene nekem megtalálni a „helyes döntés” fogalmát.

- Nem azt sajnálom – javítom ki lehangoltan, miközben elé teleportálok. Fájó görcsbe húzza a mellkasomat a szívem. Idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára ennyire őszinte egy másik emberrel. Még önmagammal sem szokásom. Még el sem hagyták a szavak a számat, már nehezek. – Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni magamtól.

Ledermedek, mikor váratlanul a karjaiba zár. Szinte biztos, hogy megszédül a hirtelen mozdulattól, mert a súlya egy része is rám nehezedik, megtántorodunk, de végül a kezeim az oldalába kapaszkodva segítik talpon maradni.

- Köszönöm, hogy nem tudtál megvédeni magadtól – temeti az arcát a hajamba. Forró. Az ölelése, a bőre, a szavai. Majdnem kiszorítja belőlem a szuszt, de még soha semmi nem esett ennyire jól. A szorítása azt sugallja, amit a szavai is tettek újra és újra, csak túl gyáva és szkeptikus voltam elhinni. Azt, hogy nem akar elengedni. Küzdeni fog értem. Életemben először valaki küzdeni fog értem.

- Még mindig klausztrofóbiás vagyok egy kapcsolat gondolatától – kockáztatom meg a pillanat elveszítését félénken. Egyikünknek sem jó, ha megint félreértjük egymást, akármennyire is fájna, ha most mégis elsétálna. Ez az őszinteség pillanata. Most fektetjük le a jövőnk új szabályrendszerét.

- Sosem kényszerítenék rád valamit, amit nem szeretnél. – Érzem lebiggyedni az ajkaimat és lassan felengedni a szívemben lüktető csomót. Nem érdemlem meg őt.

- Lehet, hogy hamarosan nagyon veszélyes lesz a barátomnak lenni – folytatom a negatív reklámot. Még mindig lemondhat rólam. Talán egy részem örülne is neki, ha a biztonságot választaná. Egy másik részem darabokra törne mindazok után, amiket az elmúlt fél napban mondott.

- Akkor nagy szerencse, hogy ott leszek, hogy megvédjelek. – Megreszket a mellkasom a hűséges ígérettől. Fogalma sincs mit vállal, de ha róla van szó, elhiszem, hogy véghez viszi. Az oldalán kapaszkodó kezeim tétován mozdulnak az ölelése viszonzására, az ujjbegyeim finoman mélyednek a háta széles izmain feszülő bársonytapintású bőrbe. Először bizonytalanul karolom át, de az érzés, amit bennem kelt arra ösztökél, hogy viszonozzam a ragaszkodó szorítást. Helyénvaló. Még soha semmi nem volt annyira helyénvaló, mint minden erőmmel magamhoz szorítani őt. Ebben a szorításban benne van minden, amit iránta érzek. Az, hogy mennyire hiányzik, mikor nincs velem, hogy mennyire ragaszkodom a társaságához, és hogy én pont úgy nem tudom elengedni őt, ahogy ő sem engem.

- Nem akarlak kínozni, Nath, viszont nem tudok többet adni, mint a barátságom – ismétlem meg az első vallomásomat az érzelmi oldalt kiemelve. Tudnia kell, hogy képtelen vagyok szeretni őt. Nem tudom, hogy képes leszek e valaha.

- Tris. – Felemeli az arcát a hajamból, kicsit eltávolodik tőlem, és az arcomat a tenyerei közé véve fordít maga felé. – Ha nem akarsz kínozni, maradj az életemben, rendben? Mint a barát, aki eddig voltál.

Nem vagyok az a sírós típus. Nem úgy neveltek. Nem sírtam, mikor kitagadott a családom, és egyetlen könnyet sem ejtettem a szerelemért, ami használhatatlanná roncsolta a szívemet. Most mégis könnybe lábadnak a szemeim. Csíp, kellemetlen és elmondhatatlanul ciki, mégis jelent valamit. Ezek a szavak egyszerre nyújtanak reményt és gyógyírt.

- Az menni fog – bólintok erőtlen mosollyal, ami egy kicsit bátrabbá válik, mikor felfogom, hogy visszakaptam őt. A múltunkat, és egy ahhoz hasonló jövőt. Rajtunk múlik, hogy működésre tudjuk e bírni. Nem bírok ellenállni a késztetésnek, hogy visszabújjak az ölelésébe. A kezeim átkarolják a derekát, miközben az arcomat a mellkasába temetem. – Nem megyek sehová – suttogom leírhatatlan megkönnyebbüléssel. Fogalmam sincs, hogy melyikünknek bizonygatom, de érzem, hogy ez most igaz. Otthon vagyok. Végre otthon vagyok.

Enough

Rejtett mosollyal, csak a szemem sarkából figyelem a lassú lépteket, amikkel az ágyhoz sétál, miközben engedelmesen letornázza magáról a pólót. Még nem igazán tudom hova rakni magamban a megdöbbentő információrengeteget, amit a nyakamba szórt az imént. Tudtam, hogy tehetséges harcos, de titkon mindig sajnáltam, hogy egy olyan képességet kapott mellé, ami kevéssé van előnyére a választott pályáján. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Special. Beépített pajzzsal és olyan egyedi lehetőségekkel, amit eddig elképzelni sem tudtam volna. Soha nem hallottam hasonlóról.

És én ezt egészen eddig nem tudtam róla. Hogy éltünk le egymás mellett hónapokat anélkül, hogy kiderült volna? Talán ez böki a legjobban a csőrömet. Ő mostanra már mindent tud rólam, még azokat a dolgokat is, amiket eszem ágában sem volt egy lélekkel sem megosztani. Valahogy mégis szép sorjában kiderültek. Ismerem egyáltalán ezt a férfit? Igazából egyetlen részletet sem tudok a múltjáról azon kívül, hogy intézetben nőtt fel és utána a katonaságnál volt. De milyen alapokon faggatnám ki? Hiszen csak barátok vagyunk.
Egyáltalán miért akarom ilyen részleteiben megismerni őt? Biztosan csak azért, mert az események szerencsétlen alakulása miatt, velem ellentétben ő túlságosan mélységes betekintést nyert a múltam sötét titkai közé.

- Ugye tudod, hogy vigyáznom kéne rád, nem pedig neked leápolnod engem? – Egy megrezzenő pislogással űzöm el a gondolataimat, és leülök az ágyon fekvő barátom mellé.

- Ja, tudom. De a szívességet illik viszonozni, nem? – csapom le a túl magas labdát, amit minden bizonnyal szándékosan dobott fel, hogy oldja a komolyra forduló hangulatot. A tekintetem lassan végigsimítja a tökéletes ívben feszülő izmokat a hátán és az oldalán. A kezeit a feje alatt kulcsolta össze, ez a póz pedig gyönyörűen kiemeli a kidolgozott háta részleteit.

A fenébe.

Sokszor láttam már őt ennél kevesebb ruhában is, miért pont most van rám hatással? Talán azért, mert még emlékszem, milyen volt a mellkasának dőlni, miközben ő… nem akarok rá gondolni. Amíg tartott a drog okozta nyomottság, könnyebb volt figyelmen kívül hagyni a dolgokat, amiket tettünk.

Nagyot nyelve mártom az ujjaimat a hűvös kenőcsbe, és kényszerítem magamat, hogy ne lapockái által vetett csábító árnyékokra koncentráljak, hanem a tenyérnyi méretű lila foltokra mellette. Ez meg is teszi a hatását, az eddigi néma ámulatomba belevegyül a bűntudat torokszorongató érzése. Az ujjaim megérintik őt, de tétován visszavonulót is fújnak a fájdalmas rezzenésétől. Az én hibám. Ha nem lenne Special, elveszítettem volna őt. Egy barátot, akinek a jelenléte olyan, mint a levegőé. Olyan természetes, hogy könnyű megfeledkezni róla, hogy nem tudnék élni nélküle. Meggondolatlan voltam, mikor telefonáltam neki. Tudhattam volna, hogy kényszernek fogja érezni, hogy kiszabadítson, és ennél veszedelmesebb, szerencsétlenebb szituációba is belecsalhattam volna. Ahelyett, hogy viseltem volna a felelőtlen tetteim következményét, áthárítottam valakire, akit szeretek.

Egy újabb emlékeztető, hogy szörnyű ember vagyok.

- Tris... Köszönöm, hogy engem hívtál. Sokat jelent a bizalmad – elkerekednek a szemeim a kimondatlan gondolataimra adott feloldozás hallatán. Kár, hogy nem érdemlem meg. – És ne érezd magad rosszul a történtek miatt. Nem voltam életveszélyben, egy percig se.

Az ajkaim tehetetlen, keserű mosolyra rezzennek. Túl jó vagy hozzám, Nathaniel. Bárcsak el tudnám hinni, hogy így van.

- Azt azért kétlem – lehelem kétkedően, miközben kicsit felbátorodva folytatom a zúzódásai bekenését. A bőre forró és váratlanul selymes az érintésem alatt. Sokszor értem hozzá, de eddig soha nem tapintottam őt így. Muszáj elnyújtanom a pillanatot. Látszólag őt sem zavarja a kedves kis ápolgatás, és valószínűleg mostanra azt is megszokta, hogy pofátlanul az intim szférájába mászok. Annyira más egy férfi teste, mint a nőké, akikkel mostanában összejártam.

- Több kell ahhoz három piti zsoldosnál, hogy engem kicsináljanak – hallom a hangjában a túljátszott magabiztosság mosolyát. Elárulja, hogy csak azért mondja mindezt, hogy megnyugtasson.

- Négy – javítom ki halkan. Nem tudom, hogy szándékosan bagatellizálja e el a veszélyt, amiben volt. Amiben mindketten voltunk. Igazából az egyetlen szerencsénk a meglepetés ereje volt. Na meg az, hogy mire megérkezett, mindannyian nagyon ráizgultak az elkövetkezendő, várhatóan élvezetekkel teli óráik kecsegtető pillanataira. Főleg az álló farkú exem, akit konkrétan a lábaim közül rángatott ki Nath. Vele még meg is gyűlhetett volna a baja, ha olyan állapotban lett volna, amiben képes összeszedni a harctudását. – Négyen voltak – ismétlem meg a halk emlékeztetőt.

- Akkor négy – egyezik bele tárgyilagosan, mintha mit sem számítana az ellenségei valós számossága. Most először bánom, hogy a megismerkedésünk óta egyetlen közös küldetésen sem vettünk részt. Ha figyelmen kívül hagyom a furcsán nyomasztó aggodalmat a szívem mélyén, növekvő kíváncsiságot érzek, hogy megnézzem őt akcióban. Olyan igazi akcióban, ami mozgalmasabb és veszélyesebb, mint egy középkategóriás kometán begyűjtése vagy egy üres laboratórium felfedezése és feltérképezése. Felébreszti bennem az évek óta mélyen szunnyadó motiváció első szikráit. Látni akarom őt bevetésen, és méltónak lenni rá, hogy mellette lehessek. Amit a hotelben művelt, lélegzetelállító volt. Rég éreztem rá valódi vágyat, hogy kitörjek a kényelmes semmittevés állóvizéből.

Nem tudom, mióta körözgetnek az ujjaim a lilás-kékes zúzódásokon, de sokkal több ideje, mint muszáj lenne. A kenőcs mentolos illata átjár mindent. Általában imádom ezt az aromát, most mégis inkább érezném az ő ismerőssé vált illatát. A ránk ereszkedő csend, és a még jobban ellazuló izmai azt sejtetik, hogy végre felülkerekedtek rajta a soknapos intenzív készenlét fáradalmai. Érzelmektől nehéz mosollyal húzom el a kezemet, pedig hatalmas csábítást érzek, hogy körberajzoljam a háta vonzó domborulatait, és beleszagoljak a tarkójáról a nyakára futó királykék pihék közé. Soha nem tudná meg.

De én tudnám.

Halk sóhajjal állok fel az ágy széléről, és a párnába nyomott arcot figyelem. Láttam már aludni, de soha nem néztem meg igazán. Mindig csak egy barát volt. Persze nem vagyok vak, tudtam, hogy helyes srác, de sosem érdekeltek a hosszú, sötétkékbe hajó szempillái, a halk, már-már imádnivaló szuszogása és az, ahogy a párna mókásan eldeformálja a meggyűrődő arcát. Legszívesebben lefotóznám magamnak, de az iszonyatosan morbid lenne. Most sem kéne így bámulnom őt, de szinte fáj elszakítani tőle a tekintetemet, és elfordulni tőle. Pont huszonnégy óra telt el, mióta romba dőlt minden. Huszonnégy elcseszett óra. Az egész napos kétségbeesett dohányzás és alkoholizálás után szükségem van egy zuhanyra.

Egy újabb nehéz, mélyről felszakadó sóhaj hagyja el a mellkasomat. A pillantásom még utoljára hátrarebben a vállam felett az azóta is mozdulatlan barátomra. Egyelőre nem tudok ugyanúgy nézni rá a közös éjszakánk eseményei után. Még szerencse, hogy hetero, és a köztünk húzódó mélységes szakadék elnyeli az összes nem helyénvaló gondolatomat.

Még szerencse.

Majd az idő rendbe tesz.

✦✦✦

A kilátás még mindig lélegzetelállító. Nem is várna mást az ember a Goldberg torony egyik legfelső lakosztályától. Sok időt töltöttem itt, mikor már agyonnyomtak a kastélyunk börtönének az összeszűkülő falai, de még nem voltam elég idős, hogy lelépjek otthonról. Lizzie akkoriban már itt élt, csak én, a legkisebb testvér voltam hátrahagyva az örökös tanórák és a felügyelt életvitel bilincseiben. Nem felügyeltek eléggé. Épp az egyik rám kényszerített oktatóm lett a vesztük. Sajnos az csak később derült ki, hogy az enyém is.

A semmiből kúszik be a tudatomba a zavaró gondolat, hogy Nath épp vele van. Az emberrel, aki látott a legmélyebb pillanataimban és ismeri a legsötétebb gondolataimat. A többségüket ő maga ültette a füleimbe. Mellette egy olyan emberré váltam volna, akivel a saját akaratomból még barátságot sem kötnék. Vajon tud olyat mondani rólam Nathnek, ami az eddiginél is nagyobb veszélybe sodorná a barátságunkat? Ha megtudná, hogy ostoba, gyermeki fejjel milyen messzire mentem egy halálra ítélt kapcsolatért, vajon megvetne? Vagy egyszerűen csak szánakozást érezne?

A tudat, hogy együtt vannak, és nem vagyok ott villámhárítónak, idegesítő viszketés a bőröm alatt. A körmeim a felkaromba mélyednek a vékony anyagú, elegáns zakómon keresztül.

- Tudtam, hogy jönni fogsz, de komolyan? – Összerezzenek a váratlanul felzendülő női hang hallatán, mintha nem én törtem volna be hozzá, hanem fordítva. – A privát lakosztályomban? Szombat délelőtt? – Unottan megvonom a vállamat válaszul. Ezt dobta a gép. Igazából Nath hibája, hogy ilyen korán kitessékelt az ágyból.

- Te akarsz összeházasodni, mit szégyenlősködsz? – A fintor, ami megjelenik az arcán visszarepít az egy évtizeddel ezelőtti múltunkba. Tudtam! Tudtam, hogy ő sem repes úgy igazán a házasság ötletéért. A túlzsúfolt, szétszakított, elhidegült életünkben nem kaptunk elég alkalmat, hogy igazi testvérekké váljunk, de a lopott kis időkben, minden nehezítő tényező ellenére valahogy mégis sikerült. Ő volt az egyetlen, akit sajnáltam itt hagyni. Mikor nem találja a keresett megbánást az arcomon, annyiban hagyja a témát. Talán tudja, hogy túl sok válasszal tartozik, hogy az érkezésem körülményein keseregjen. Csinálhattam volna megint nyilvános belépőt, de az sem tetszett neki.

- Most rám fogsz támadni, hogy miért küldtem rád zsoldosokat? – fonja össze a karjait a fehér, szőrmés köntöse előtt, miközben befejezi az utat lefelé a két emeletes lakosztály lépcsőjén. Tudom, hogy szombat van, de valahogy azt hittem, hogy még most is az irodájában találom majd. Először oda teleportáltam, de a legnagyobb meglepetésemre üres volt.

Fáradtnak tűnik.

- Nem. Rád fogok támadni, hogy miért nem állítottad meg Victort.

- Honnan... – elakadnak a szavai a döbbenettől, de a ledermedt ajkak azonnal apró mosolyra is húzódnak, mikor ráeszmél a válaszra. – Üvölt róla, hogy az ő stílusa, igaz?

- Igen. A kérdésem csak az, hogy miért nem tettél ellene – húzom fel a szemöldökömet. Legszívesebben rágyújtanék, de leteremtene érte, ha összefüstölnék az otthonát.

- Nem olyan könnyű ám egy befolyásos felnőtt férfit felügyelet alatt tartani. – Fakad ki nyűgösen, miközben önt magának egy pohár narancslevet a pulton lévő kancsóból. Lefogadom, hogy méregdrága, természetesen termesztett gyümölcsből facsarták. – Egyre nagyobb hatalma van a cégen belül – vallja be nehézkesen egy korty után. Ennek mondjuk nem örülök. Nem is nagyon értem, hogy hogyan juthattak ide, Victor mindig mindenben második volt Lizzie mögött, és most nem csak arra gondolok, hogy nincsenek teleportációs képességei. Minden másban is.

- Miért? – adok hangot az értetlenségemnek. Liz fáradtan ül le az egyik plüss forgószékre az ebédlőasztal mellett. Én még mindig az eredeti helyemen, mozdulatlanságba fagyva dőlök az üvegfalnak, ami elválaszt a száz emeletnyi mélységtől. – A módszerei ellentmondanak az értékeinknek.

- A mi értékeinknek talán – horkan fel két korty között. Az egyetlen, amit mindig tiszteltem a családomban, az a tisztesség volt. Sznobok és büszkék, de legalább őszintén felvállalják. Megszereznek maguknak mindent, de törvényesen, vagy legrosszabb esetben a szürke zónákban tapogatózva. Viszont Victorból mintha születésénél fogva hiányzott volna ez az erény. Füllentett, csalt, hazudott, hogy előrébb jusson, pedig alapból is kikövezett út volt elé terítve. – Az igazgatóságnak viszont pont jó szögből nyalja a seggét és elég ügyesen intézi a törvénytelen dolgait, hogy mindig csak pletyka maradjon.

Lemásolom Liz elégedetlen fintorát.

- Mennyire van veszélyben a pozíciód? – látom a szemeiben, hogy sérti a híres Goldberg büszkeségét a kérdés. Mióta kiderült, hogy nem csak hogy teleporter, még Special is, ráadásul jó vezetői képességekkel, a zsebében van a közvetkező családfő szerepe. Pocsék lehet, ha ezek után valaki megkérdőjelezi a jövője stabilitását, de a közelmúltbeli események jogossá teszik a kérdést.

- Még jobban állok, de folyamatos mozgásban vannak a dolgok – vallja be a végül. – Az egyszerű emberek – affektál lenézően – egyre agresszívabban mozgolódnak ellenünk. Egyre bátrabbak.

- Ha így beszélsz róluk, még meglepődsz? – próbálom szórakozottan enyhíteni a hangulatot, de csak egy „tudod, hogy nekik nem mondok ilyet” fejet kapok. Lehet, hogy publikusan nem mondja ki, de az emberek valós érzelmei általában utat találnak maguknak. Ha nem is szavak formájában, de egy pillantásban vagy egy gesztusban.

- Tudod, hogy igazam van.

Talán néhány éve azt mondtam volna, hogy igen. De azóta túl sok elfogadó, szeretetre méltó egyszerű emberrel találkoztam ahhoz, hogy rábólintsak a radikális véleményére. Néhányuk már-már a családtagommá vált, és soha nem néztek rám máshogy, csak mert más vagyok.

- Az én szememben ugyanolyan emberek vagyunk mind. Ugyanúgy fáj mindannyiunknak, ha bántanak minket, és mind csak szeretnénk kihozni a legjobb életet a lehetőségekből, amik a rendelkezésünkre állnak – magyarázom kimérten, pedig tudom, hogy sajnos a bolygó népességének a nagy része az ő véleményét osztja. A mentálok a képességükben túlélést keresve próbálják átvészelni az általános kirekesztést, az emberek pedig tartanak az erőktől, amiket nem értenek. Valószínűleg nekem sem lenne ennyi barátom, ha teleportáció helyett pszichotikus képességekkel rendelkeznék. Annak van a legrosszabb híre az összes közül.

- De ők azok, akik félnek tőlünk – emeli fel a hangját egy csepp ingerültséggel. – El akarnak nyomni minket, mert tudják, hogy többek vagyunk.

Többek vagyunk. Pfff. Én aztán nem vagyok több senkinél.

- Egy mondaton belül hibáztatod és igazolod őket – sóhajtok halkan, miközben a vállaimat nyújtóztatva elhagyom a kezdőpozíciómat, és magam is az asztalhoz sétálok. Kihúzom az egyik széket, elnyúlva helyet foglalok rajta, majd az egyik bokámat a másik térdemen megtámasztva vetem keresztbe a lábaimat. Lizzie némán, vékony vonallá szorult ajkakkal figyeli az ásításomat, majd megadón prüszköli ki a levegőt.

- Igazad van – ismeri be végül. Tudom, hogy igazam van. – Mindig te voltál a békítő köztem és Victor között is.

- De azért téged mindig jobban szerettelek – engedek magamnak egy cinkos mosolyt.

- Tudom. Bár Victor nem tette magasra a lécet. – Sajnos ezzel most nem tudok vitatkozni, pedig szeretnék. Kár, hogy hazugság lenne.

- Már régen is volt benne egy sötétség, ami távolságtartásra kényszerített. Szerinted a mi hibánk? – Nem kell megmagyaráznom, hogy hogy értem a kérdést. Soha nem bántottuk Victort amiatt, hogy képességek nélkül született, de a szüleink érzései nyilvánvalóak voltak az irányába. Ő is megkapta azokat a lehetőségeket, amiket mi, megvolt a helye a cégcsoporton belül, és kapott egy jövőt, de egy kicsit mindig kívülálló maradt. Én próbáltam szerető testvére lenni, de vannak emberek, akiket nagyon nehéz szeretni. Nem tudom, hogy őt a körülmények tették ilyenné, vagy így született. Soha nem fog kiderülni.

- Nem. Túl nagy hatalomvággyal született rosszkor és rossz helyen – vonja meg a vállát Liz. Talán igaza van. Talán nem. Én megkaptam az ajándékokat, amik után ő sóvárgott, de nem kaptam hozzá kitartást és céltudatosságot.

- Eddig tudtad kezelni őt – terelem vissza a témát az eredeti medrébe. Lizzie és Vic kapcsolata sosem volt zökkenőmentes, de valahogy mindig találtak egy közös nevezőt. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy előbb utóbb Victor mindig elfogadta, hogy kinek a szava számít többet. – Mi változott?

- Valaki támogatja a háttérből. Túl jól rejtik el a nyomaikat, szóval nem vagyok benne biztos, hogy ki és mi a célja, de kezd világossá válni, hogy valaki el akarja érni, hogy az ő kezében legyen a Goldberg cégcsoport.

Remek.

- Pillanatok alatt maffiává tenne minket a módszereivel – horkanok fel elégedetlenül. Csak utólag döbbenek rá, hogy a minket szóhasználat arra utal, hogy a szívem mélyén még mindig nem tudtam elengedni az idetartozásomat.

- Ne is mondd. És hidd el, nem ez volt a legborzasztóbb húzása. – Jesszus. Nem akarom tudni.

- Gondolod, hogy megint utánam fog jönni? – teszem fel a kérdést, ami a legjobban furdalja az oldalamat. Ha a „trónra” tör, akkor esélyes, hogy előbb utóbb meg akar majd szabadulni minden konkurenciától, de amíg Lizt sem sikerül eltávolítania, addig felesleges a jelentéktelen szökött fiú után rohangálnia. Gondolom. Remélem.

- Nem hiszem – rázza meg a fejét egész hihetően. Az álla alá érő hófehér hajtincsei az arcába rebbennek. – Szerintem most is engem akart besarazni. Mindenki tudja, hogy a mentál vonal fenntartása az én szenvedélyem volt, nem az övé.

- Volt? – húzom fel a szemöldökömet. A szenvedélyeket általában nem szokták néhány nap alatt lecserélni az emberek.

- Az elmúlt napok eseményei rávilágítottak, hogy jobban járnék, ha nem mentál párt választanék magamnak – sóhajt fájdalmasan. Ez a kijelentés úgy hangzik, mintha valamelyik tanácsnoka szájából idézte volna szó szerint. – Megerősítené a pozíciómat, ha szereznék támogatókat az emberpártiak között is.

Egyetértően bólintok, és nem csak azért, mert hatalmas kő esik le a szívemről a nászajánlata visszavonásának a lehetőségétől. Lehet, hogy a végén még jól is fogok kijönni ebből az egészből. A Goldbergek belterjes, a teleportáció vonalát erősítő nászai egyre megosztottabb véleményeket kaptak az elmúlt időszakban. Az elszigetelődés és a felsőbbrendűsködés nem menő manapság, a mi családunk pedig mindkettőben kiváló. Még a nemesi elit körében is kiemelkedően sznoboknak számítunk. Valószínűleg sokakban ébresztene szimpátiát, ha Lizzie egy kicsit enyhítene a kőbe vésett tradíciókon. Gondolom nem véletlenül kapott Victor sem titkos támogatást pont most. Viszont nem mindegy, hogy az ezer éves tradíciókon csak faragunk vagy felrobbantjuk őket egy gigantikus atombombával. A második csak romokat hagyna maga mögött.

- Akkor biztonságban vagyok? – kérdezem szemérmetlen vigyorral. Lizzie mellet néha még sikerül egy elkényeztetett gyereknek éreznem magamat. Egy jobb embernek talán bűntudata lenne, hogy egyedül hagyja a nővérét ebben a hullámzó fostengerben, de már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen a családban, aki nem tud úszni. Nem nekem valók a játékok, amiket ők játszanak.

- Szerintem igen, de Victor kiszámíthatatlan. – Azt hiszem ennél több biztosítékot ma nem kapok. Az tuti, hogy a közeljövőben nem fogok felelőtlenül bulizni idegen helyeken. Vagy ha mégis ilyen késztetéseim lesznek, véletlenszerű városokba teleportálok hozzá. – Tris…

- Hm? – Pislogok fel a borús jövőre koncentráló, nyomasztó gondolataim közül. A feszült, dermedt csend nehéz szavak érkezését predesztinálja.

- Nem jössz haza?

Elkerekednek a szemeim, majd kétségbeesett ellenállásba feszül az arckifejezésem.

- Liz… – sóhajtom halkan. – Tudod, hogy megfulladok ettől az élettől. – Már akkor is megfulladtam, mikor még nem is ismertem a szabadság ízét, most rövid úton beleőrülnék.

- Tudom – masszírozza meg az orrnyergét gondterhelten. – Tudom, csak… – elakad a hangja, mintha a megfelelő szavakat keresné, hogy a legmélyebbre mártsa a tőrt a szívembe. – néha jól jönne egy barát. Valaki, akiben megbízhatok.

- Miért nem jössz velem? – Lebegtetem meg előtte a szabadság lehetőségét. Ő is elfuthatna mindez elől, ahogyan én tettem. Segítenék neki megtalálni önmagát. Valakit, akit nem egy név és egy pozíció határoz meg, hanem az érzései és a gondolatai. – Megér ennyit egy név?

Az elkeseredettséget először felháborodás, majd düh váltja fel a hibátlanra tervezett arcon.

- Azt hiszed ez a névről szól? – áll fel zaklatottan a székéből. – Ha minden lelkiismerettel rendelkező ember elfutna a felelősség elől, kik vezetnék a bolygónkat, Tris? A Victorhoz hasonlók? – Összeszorított ajkakkal, bűntudattal átszőtt rádöbbenéssel nyelem le a jogos számonkérést. Igaza van. – Nem mindenkinek adatik meg a luxus, hogy feladja – dob felém egy megvető pillantást, majd csalódottan elfordul tőlem, hogy visszasétáljon a konyhapulton hagyott kancsóhoz. – Most jobb ha elmész – leheli alig hallhatóan, de ellentmondás nem tűrően. Hosszú mozdulatlanságba fagyott, néma másodpercekig meredek a hátára szótlanul. Úgy érzem mondanom kéne valamit, de vitatkozni nem tudok az igazsággal, a bocsánatkérést pedig üresnek és hamisnak érzem.

Végül döntésképtelenség belehajszol abba, amiben mindig a legjobb voltam.

A menekülésbe.

✦✦✦

Valami nincs rendben.

A zavarodottságomat hirtelen váltja fel a belém nevelt életösztön, mikor egy mázsa izom zuhan a nyakamba. A diszkó fényei elhalványulnak körülöttünk, a dübörgő zene helyére mászó csend szinte sípol a fülemben. A tizedmásodpercek, amíg függőlegesből indulva elérjük az ágyam puha matracát, mintha órákként vánszorognának el mellettünk. Tudtam, hogy rossz ötlet ez a buli. Láttam rajta már akkor, mikor rátaláltam a sötét lakásba zárkózva egy üveg töménnyel. Éreztem, hogy ha eljövünk, az csakis rosszul végződhet, mégis engedtem, hogy elhitesse velem, hogy nincs baj.

„Jó barát vagy, Tris.”

Hazugság. Ha jó barát lennék, nem engedtem volna, hogy elfusson a problémái elől, de egyszerűbb volt nem törődni vele. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha elhinném, hogy ez segíthet a kedvén. Mellette lehettem volna barátként, hogy segítsek megküzdeni a démonokkal, amiket lehet, hogy én magam idéztem a gondolatai közé, de könnyebb volt rábólintani, hogy a buliba meneküljön. Talán azért, mert én is pont ugyanezt tettem volna a helyében. Menekültem volna.

De mikor fordult minden ennyire a feje tetejére? Mikor elmentem táncolni Cammel, még rendben volt. Ez is hazugság. Egy percig sem volt rendben ma este. Nem szabadott volna emberek közé engednem, mikor ennyire nem volt önmaga.

De hogy kötöttünk ki itt?

És az „itt” alatt most arra gondolok, hogy épp rám nehezedik minden áldásos kilogrammjával. Nem is beszélve a matrac fájdalmas nyekkenéséről, mikor becsapódtunk. Vagy az én voltam?

- Nath… megfojtasz… – dünnyögöm levegő nélkül. Mintha egy örökkévalóság lenne, amíg képes megemelni egy töredékét a testsúlyának, és még egy, mire sikerül könyöklésbe nyomnia magát. Haladunk. A fejét a lefelé billentve szuszog. Ez jó jel, ugye? Legalább kap levegőt, vagy mi. Kiteleportálhatnék alóla, de akarok adni neki egy kis időt, hogy rájöjjön, hol van, mielőtt összezavarom egy újabb teleportációval.

A kezem azelőtt simul az arcára, hogy megállíthatnám a túlságosan ösztönös mozdulatot. Muszáj magamra terelnem a fókuszt vesztett pillantását. Túl sok ideje próbálja összekaparni magát, az aggodalom bekúszik az érzéseim közé. A hüvelykujjam végigsimítja a halántékát, mintha ezzel ellazíthatnám a rosszullétbe feszülő vonásait. Még a hunyorgásig csukott szemei is elárulják, hogy megállíthatatlanul forog vele a szoba. Túlságosan is ismerem az érzést.

- Te bevettél valamit? – kérdezem őszinte döbbenettel.

- Nem. Csak ittam… nem figyeltem… – Lihegi meggyötörten. Oh. Bakker. Lehet, hogy beleraktak valamit a poharába? Hallottam olyanról, hogy vannak emberek, akik bedrogozzák az asztalon hagyott piákat, hogy utána kizsebeljék vagy még borzalmasabb dolgokat tegyenek a rosszul levő emberekkel, de főleg nőket szoktak kiszúrni a tömegből, nem két méteres izompacsirtákat. Persze amennyit ivott ma este, nem biztos, hogy a saját piáját találta meg pisilés után. A fenébe.

Eddig tartott a drogról való elmélkedés, a gondolataim szanaszét rebbennek, mikor az arcát a nyakamba fúrja. A kapkodó lélegzetvételei forrón csiklandozzák az érzékeny bőrfelületet, hatalmasra kerekedő szemekkel kapaszkodok a pólójába az oldalán, de nincs időm tapintatosan szavakba önteni, hogy a közelmúlt eseményei függvényében pontosan miért nagyon rossz ötlet ez a póz, mert az combját az ágyékomhoz dörzsölve teszi még milliószor gázabbá a helyzetet. Ez most komoly? Lehetne több tekintettel a meleg haverja testi reakcióira, amiket kénytelen lesz megérezni, ha így folytatja. A drog elpusztította minden agysejtjét? Így is veszélyben van a barátságunk az én drogos kalandom miatt, baromi rossz napot választott, hogy rátegyen még egy lapáttal.

- Hé-hé, Nath. Ne hülyülj már, ez kezd túl menni a vicc kategórián – zihálom felháborodottan, de csak még jobban rám nehezedik. Ez baromira nem jó móka. Túl közel van, túl jó helyeken ér hozzám, túl ismerős az illata, és túl gyorsan reagál a testem. – Jesszusom. Nem kapsz több steaket – morgom sértetten, miközben megpróbálom eltolni magamtól, de esélyem sincs érvényesíteni az akaratomat. A keze a testem alá kúszik, hogy még közelebb húzhasson magához, és meg mernék esküdni rá, hogy az ajkai puhán masszírozó csókra rezzennek a nyakamon. Ez az utolsó csepp. – Na jó… – dünnyögöm, mielőtt kiteleportálnék az egyre tolakodóbbá váló ölelés túlságosan kellemes szorításából. Már nem érdekel, hogy összezavarom e a váratlan eltűnésemmel, ha elég jól van ahhoz, hogy molesztálja a legjobb barátját, akkor ahhoz is elég jól van, hogy feldolgozzon egy környezetbeli változást.

Az éjjeli szekrényemhez lépjek, hogy megkeressem a nyugtatót, amit a túl jól sikerült esték végén szoktam betolni, hogy ne szédüljek minden létező tengelyem körül. Csak három fiókot kell áttúrnom, hogy megtaláljam.

- Hát haver, ezt át kell vészelned – jelentem ki elhatárolódva a sértett önérzetemtől. Be van drogozva. Nem önmaga. Holnapra kiheveri. Próbálom figyelmen kívül hagyni az elégedetlen szuszogását, és az arcomat égető pillantását, miközben én magam makacsul nem nézek rá. – Vegyél be ebből kettőt és holnap józanul fogsz ébredni. Többnyire – dobom felé a tégelyt.

- Ha ki akarsz nyírni, akkor inkább ne túladagolással vagy szívleállítással tedd. – Hahaha. Nagyon mókás, de ha ki akarnálak nyírni, jelenleg inkább megfojtanálak. – Egyébként már kezdek jobban lenni. – Remek. Akkor remélhetőleg mihamarabb visszakapom a barátomat, aki nem szórakozott a meleg hajlamú haverja érzéseivel. Ha nem félteném, most legszívesebben faképnél hagynám. Még mindig a érzem a teste kellemes súlyát magamon és a ziháló lélegzetvételeit a nyakam bőrén, pedig már egy szoba választ el minket. Annyira ki vagyok éhezve egy férfi érintésére, hogy már a bedrogozott, önkívületi állapotban lévő haverom is felizgat. Ennél nincs lejjebb.

- Akkor csak feküdj vissza és maradj nyugton – dünnyögöm az orrom alatt növekvő idegességgel. Ha már a felkínált gyógyszert agresszívan elutasította, legalább a kitöltött pohár vizet leteszem neki az éjjeli szekrényre, hogy utána stratégiai távolságba kerülhessek a szúrósan pásztázó pillantásától. Némán bosszankodva ülök fel az egyik bárszékre. Egészen más terveim voltak ma éjszakára, de tartozom annyival ennek a szerencsétlen meláknak, hogy vigyázok rá. Ő ennél sokkal többet tett értem.

Vajon véletlenül került valami a piájába, vagy célzott támadás áldozata lett? Remélem az első, de elenyészőnek érzem az esélyt, hogy ilyen szerencsétlenek legyünk, csupán napokkal az én drogos kalandom után. Lehet, hogy a családom a céhen belül is utolért? De akkor engem próbáltak volna kiszúrni a tömegből, bár én szándékosan csakis olyan üveges söröket ittam, amiket előttem bontottak ki. Sajnos már túlságosan is tapasztalt vagyok ebben a témában.

A feszült, ok-okozati viszonyokat kutató gondolataimból Nath mocorgása zökkent ki. Ez most komoly? Egy irritált sóhajjal kelek fel a székből, hogy visszatessékeljem a paplanok közé. Mi az istenért nem tud nyugton maradni néhány órácskára, hogy a teste felépülhessen? Megáll az ész. Ha erősítést kell hívnom, hogy az ágyban tartsuk, gátlástalanul megteszem. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy négyen terpeszkedünk a négy végtagján.

- Gyerünk nagyfiú, fekvés – terelgetem gyengéden, de ő megingathatatlan bástyaként veti meg a talpait a nappalim közepén. Ha így folytatja, a következő állomásunk a zuhany lesz, hogy kicsit lehűtsem ezt a forrófejű fontoskodást. Mi olyan sürgős, hogy nem várhat holnapig? És miért kell ilyen irritálóan közel lennie? Általában én vagyok az, aki pofátlanul mások aurájába mászik, nem pedig fordítva.

- Tris – ledermedek a halk, érzelmes suttogástól. Ez nem az, ahogy egy barát mondja ki a nevemet. A pillantásom felrebben rá, de nem álltam készen arra, amit a szemeiben látok. Nem. Fogalmam sincs, mit fog mondani, de nem akarom hallani. – Tudod, hogy kedvellek. – Nem-nem-nem. Elég. – De azt az estét nem tudom kiverni a fejemből. Megpróbáltam úgy tekinteni kettőnkre mint korábban, de nem megy.

A szívem a torkomba költözik, a füleim sípolnak, mintha utólag próbálnák beteljesíteni a kívánságot, hogy bár ne hallottam volna meg a már kimondott szavait. A szavakat, amiket már nem lehet visszaszívni.

- Mit akarsz ezzel? – lehelem keserű haraggal. Ő volt az, aki átlépte a határt. Ő tett olyat, amit soha nem kértem volna tőle, és mégis én fogom elveszíteni őt. Azt mondta, hogy nem változott semmit. Megnyugtatott, hogy még barátok vagyunk. Nem bírom el a tekintete súlyát, de ő nem engedi, hogy meneküljek. Minden porcikám izgatott tudatában van a tenyere forróságának az arcomon.

- Azt akarom... hogy többek legyünk, mint barátok.

Tágra nyílnak a szemeim.

Lehetetlen.

Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. Többek, mint barátok? Tudja, hogy képtelen lennék rá. Nem vagyok az a típus. Vele ellentétben, én mindig hangosan hirdettem, hogy egy szemernyit sem vágyok egy kapcsolat börtönére. Nem is beszélve arról, hogy az tönkretenne mindent, ami jelenleg köztünk van. Szép lassan tönkretenném őt. Ashért nem volt kár, de Nathnek nem árthatok, ő túl jó hozzá. Nem akarom, hogy ő is meggyűlöljön azért, aki vagyok. Nem tudok más lenni.

Riadtan teleportálok arrébb, mikor az ajkai vészes közelségbe kerülnek az enyémekhez. Valószínűleg elkéstem, mert bizsergő hiányérzetet hagyott az alsó ajkamon egy futó érintés. Ez közel volt. Túl közel. Nem történhet meg. Ha megtesszük, utána nincs visszaút. Ezt még helyre lehet hozni. Muszáj, hogy helyre lehessen hozni, mert nem veszíthetem el őt.

Az ingerült sóhaja, és a hűlt helyen után kapó ujjai alátámasztják, hogy soha nem működne a közös jövőnk.

- Baszki Nath – lehelem a legőszintébb reakciót, amire képes vagyok. Rohadtul remélem, hogy csak az agyára ment az a fránya drog, meg az előtte benyakalt piamennyiség, de a bennem felsejlő rossz előérzet nem támasztja alá ezt a naiv reményt. Már napok óta nem volt önmaga. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és arra fogni a dolgot, hogy még fel kell dolgoznia a kettőnk között történteket, de csak vágyálmokba ringattam magamat. Szörnyű barát vagyok. – Ezeket csak azért mondod, mert az a cucc megkavarta az agyadat. Holnap reggel nagyon fogsz szégyenkezni és nekem kell majd helyre kaparnom téged, úgyhogy azt javaslom, most fejezd be – jelentem ki színlelt határozottsággal. Ha elég hihetően mondom, talán legalább az egyikünk beveszi.

Nem kellett volna segítségül hívnom őt. Ha tudtam volna, hogy ilyen vége lesz, nem tettem volna. Ennél az is jobb lett volna, ha Ashék sikerrel járnak a küldetésükben. Azt könnyebben feldolgoznám, mint Nath elveszítését.

Elkapja a csuklómat, és magához ránt. Az elfojtott indulat, amivel megszorítja a derekamat, egy cseppet sem illik a mindig kedves, figyelmes férfihoz, akit megismertem az elmúlt hónapokban. Ő soha nem használta volna az erejét arra, hogy magához kényszerítsen valakit. Már most kifordítom önmagából.

„Minél jobban szorítalak, annál többször csúszol ki az ujjaim közül.”

Kísértenek a múltból az ingerült szavak, amiket sokszor vágott a fejemhez Ash. Megint vissza fogok kerülni abba a pokolba. Nem mehetek vissza.

Talán nem szorítani kellett volna.

- Ezt nem most találtam ki – rángat vissza a jelenbe Nath keserű magyarázkodása. Kitisztult tekintettel kapaszkodok a pillantásában csillanó ismerős fényhez, amiben nincs ott az a bosszússág, ami az érintéseiben volt. – Nem tudom, pontosan mióta érzek így, de azt tudom, hogy az első pillanattól kezdve a közeledbe vonzódtam. És ez nem holmi szimpátia, ahogy azt sokáig hittem. Szeretlek, Tris.

Újra belém fojtja a szavakat. Döbbenten, hitetlenül meredek rá.

Szeretni?

Haha.

Nem.

Az nem lehet. Nincs szükségem újra ezekre az üres szavakra. Ne mondja nekem, hogy a barátságunk csak egy félreértett vonzalom volt. Nem. A vonzalma az, ami nem valóságos.

A csókja most azelőtt ér el, hogy időm lett volna menekülni. Az ajkai gyengéden, mégis a benne szunnyadó frusztráció türelmetlenségével ismerkednek az enyémekkel. Mint aki nem tudja, hogy mennyi ideje van rá, hogy átadjon minden érzelmet. Egy férfi csókja. Egy férfi íze. Túl jól csinálja. Tudom, hogy nem helyes, de a testem azonnal reagál rá, felnyögve, megadón olvadok az elgyengülő ölelésébe. Már nem szorít úgy, mint az elején. Már tudja, hogy a markában vagyok. A nyelve nedvesen, forrón csúszik mélyen az ajkaim közé, átláthatatlan kuszaságba dönti a gondolataimat. Felfoghatatlan, hogy vele csókolózom éppen. Az én kedves, jámbor barátom képes így megcsókolni valakit. Engem.

Ki ez az ember?

Mindenhol érzem magam körül. A hajam óvatos szorításával tartja a fejemet, a hátamon végigfut az erős érintése, a hasfalamon szinte érzem a hasa megfeszülő kockáit, a kőkemény ágyéka az enyémnek feszül. A testemen végigrohanó borzongásba még a kislábujjam is belegörbül. Ez komolyan ugyanaz a férfi, akinek elszunyókáltam a mellkasán, és nem éreztem semmit? Most veszélyesen nagy hatással van rám. Ennyire ki lennék éhezve?

Az ujjai váratlanul markolnak a fenekembe, a mozdulat folytatásaként durván préseli össze az ágyékunkat, hangos nyögést előcsalva az ajkaimból. Ez az utolsó csepp. Túl sok. A szanaszét hullajtott gondolataimat összekaparva, nehézkesen koncentrálok a teleportáció elérhetetlennek tűnő összepontosítására. A tér megváltozik körülöttünk, és már épp azt hinném, hogy sikerrel járt a menekülő hadműveletem, mikor újra megérzem a rám nehezedő súlyt, miközben az ágyra dönt minket az elrontott ugrás lendülete.

- Te… mi… hogyan? – kérdezem totális káosszal a fejemben. Meg mernék esküdni rá, hogy őt nem akartam magammal hozni. Kár, hogy az érzelmeimnek nem tudok hazudni. Túl régóta vágyok erre. Egy férfi közelségére.

- Úgy tűnik, hogy te se akarsz igazán hátra hagyni – dünnyögi az ajkaim közé, mielőtt újra a magáévá tenné őket. Szemét. Hogy akarnálak hátrahagyni, mikor ezt csinálod velem? Az ujjaim görcsösen markolnak a vállába, de még magam sem tudom eldönteni, hogy most épp eltolni vagy közelebb húzni akarom. Túl messzire jöttünk, hogy ezen a ponton megálljunk, de minden újabb lépés egyre távolabb visz minket a barátságtól, amit a küszöbön felejtettünk ma este. A döntésképtelenség zavarodottsága teljesen lebénít. Arra kényszerít, hogy sodródjak az árral. A mozdulataink egyre hevesebbek, Nath egyik keze végigfut a combomon felfelé, majd a pólómat felgyűrve masszírozza végig az oldalamat. A végeláthatatlan csókunkba zihálva, megfeszülve élvezem az éhes szenvedélyét. Egyre erősebb a vágy, hogy porba dobjak mindent ezért az egyetlen pillanatért. Ostobaság lenne. A világ legélvezetesebb ostobasága. Az egyik kezem magától mozdulva gombolja ki a farmerját, hogy az ujjaimat a felszabadított merevedése köré fonhassam. Most ő az, aki megkínzottan, mélyen az ajkaim közé nyög. A hangtól fájdalmasan szűkké válik a nadrágom. A rövid, lélegzetvételnyi pihenőben helyrerázódó gondolataimmal megmagyarázom az eddigi elhatározásaimmal merőben szembemenő mozdulatomat.

Csak segítek neki, mint ahogy ő segített nekem. Hátha visszatér önmagához, ha egyszer-kétszer megkönnyebbül. Hátha elfelejti a sok ostobaságot, amit bedrogozva összehordott. Hátha...

Az érintésem látványosan kizökkenti az eddigi elszánt, hajthatatlan ostromából, fölöttem támaszkodva, a fejét elgyengülten a nyakamba ejtve élvezi az ujjaim ismerkedő masszírozását. A haja végtelen kéksége kitölti a tekintetemet, az ismerős illata mindent átitat körülötütnk. Megnyugtat. Így jó. Így tudom én irányítani a pillanatot. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne törődjek a ténnyel, hogy milyen csodálatos érintése van az ujjaim között mozgó selymes keménységnek. Cam sokat áradozott Nath adottságairól, de egy részem mindig azt hitte, hogy túloz, csak hogy bosszantson. Nem túlzott, és a korábbi hitetlenségem most megbosszulja önmagát. Nem voltam felkészülve erre. Nem engedem a tudatom felszínére férkőzni a gondolatot, hogy milyen érzés lenne érezni magamban.

Nem sokáig tart a biztonságos passzivitása, amit csak a váratlan érintésem okozta sokknak köszönhettem. Ledermedek, mikor az ujjai a nadrágomon feszülő dudorra csúsznak. Ez már nem fér bele a „csak segítek neki” elhatározásomba.

- Nath, ne… – sóhajtom elhalóan, mikor ő is elkezd a gombbal bajlódni. A szabad kezem az övére csúszik, de az ujjai mozdulatai nem állnak meg. Az emlék, ahogy kiveri nekem a zuhany alatt, még mindig túl élénken él bennem. Ha ő is megérint, végleg elveszítem a kontrollt az este alakulása felett. Ha eszetlenül egymásnak esünk, nem lesz megállás. Nem mehetünk el a végéig, akkor soha többé nem leszek képes egyszerű barátként tekinteni rá. Vannak határok, amiket nem szabad átlépni.

Mintha meg sem hallaná az elsöpörhető, erőtlen ellenkezésemet. Összerezzenek, mikor megérzem az ujjai közvetlen érintését a felforrósodott bőrömön. Olyan gyorsan termek az ágy mellett, hogy még engem is meglep a váratlan ugrás, a lábaim egy pillanatra meginognak a súlyom alatt. Automatikus mozdulatokkal gombolom be a nadrágomat, hogy visszanyerjem a lerombolt védelmi vonalat. Nath hangosan, elégedetlenül fújtatva ejti a homlokát az üresen maradt paplanra.

„Tudod egyáltalán milyen érzés veled lenni? Hogy bármikor eltűnhetsz a karjaimból?”

A múlt megint majdnem magához ránt, de nem engedem neki.

- Tris… – nem hagyom, hogy hangot adjon a már-már jogos felháborodásának, eltökélten mászok vissza az ágyra, és az oldalára vezetett érintéssel döntöm a hátára. Nem tudom, hogy mostanra elfogadta, hogy nem fogom engedni, hogy ő teperjen le engem, vagy egyszerűen belefáradt a felesleges nyomulásba, de engedi, hogy fölé másszak. Az ajkaim bizseregnek a tudattól, hogy mire készülök. Lejjebb igazítom az épp hogy csak kicipzározott nadrágját, hezitálás nélkül lehajolok hozzá, és gyötrelmesen lassan húzom végig a nyelvemet a merevedésén. Döbbenten szívja be a levegőt, a heves reakciója forró elégedettségként hullámzik végig a testemen. Lehunynám a szemeimet, hogy átadhassam magamat az ízének és az ágyéka bódító szex-illatának, de képtelen vagyok elszakadni az ismerős arcvonások élvezetbe feszülő látványától. Soha nem fogom elfelejteni ezt a képet. Hiába vagyunk hónapok óta összenőve, ezt az arcát most látom először.

És remélhetőleg utoljára.

Olyan mélyen az ajkaim közé engedem, amennyire csak tudom, és mikor felemelkedek róla, játékosan szívom meg a hegyét. A nyögése forró borzongásként karcolja végig a gerincem vonalát. A takarón támaszkodó kezem ujjai a puha anyagba markolnak. Szeretném én tartani a gyeplőt, de folyton kicsúszik az ujjaim közül. A fenébe. Ha így folytatjuk, a nadrágomba élvezek, mint valami tinédzser. Nem kéne ennyire izgatónak lennie, hogy leszopom a bedrogozott, ostobaságokat zagyváló haveromat. Nem kéne ennyire élveznem azt, ahogy kitölti a számat.

Vajon milyen lenne…

Nem. A fenébe.

Teljesen maga alá temet a pillanat heve, egyre gyorsabb, kétségbeesettebb mozdulatokkal hajszolom őt a gyönyörbe, hogy szabadulhassak a bennem növekvő érzelmek nyomasztó súlyától. A vissza-visszatérő gondolattól, hogy nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen alkalom, és hogy mi mindent csinálhatnánk még együtt. Egymással. Hogy mennyi arcát ismerhetném még meg, ha elfogadnám a vallomást, amit a szívem ott helyben egy lehetetlen félreértésnek skatulyázott.

Szeretlek, Tris.

Egy katasztrófa lenne, ha megpróbálnánk.

Kudarcba fulladna és beszennyezné a barátságunk emlékét is. Inkább váljunk el barátokként, mint hogy évek alatt meggyűlöljük egymást. Nem tudom, hogy a természetfeletti tehetségem vagy a drog elgyengítő hatása teszi, de a buzgó kényeztetésem hamar a csúcsra kényszeríti őt. Ellenállok a gyenge próbálkozásnak, hogy a hajamba markolva eltoljon magától, és annak is, ahogy halkan, figyelmeztetőn lihegi a nevemet. Végül mély, rekedtes nyögéssel adja meg magát az ellenállhatatlan gyönyörnek, az ajkaimat rászorítom a farka csábító lüktetésére, miközben lenyelem a számba csurranó nedveit. A bőrömön végigfutó libabőr az ő érintéséért könyörög. Próbálom figyelmen kívül hagyni a saját, egyre kellemetlenebbé váló merevedésemet és az irritálóvá fajuló kísértést, ami egyre akaratosabban húz a megadás, és egy elátkozott, elkerülhetetlen jövőkép felé.

Nem akarom bántani őt. Nem akarom, hogy bántsuk egymást.

Kiengedem az ajkaim közül a farkát, ami még mindig egy kicsit kemény a frissen átélt orgazmustól. Barátiasan visszahúzom rá a puha pamut alsót, és azelőtt mászom le róla, hogy lenne ideje igazán magához térni. Megint túl lassú lehettem, mert felül, és finoman megfogja a felkaromat, mielőtt az ágyról is lemenekülhetnék.

- Hova mész? Én még nem csináltam neked – a hangjában rejlő lágy hangszínnek ellentmond a finom erőszak, amivel elfektet maga mellett, és oldalfekvésben mellém könyököl.

- Nem is fogod – jelentem ki bizonytalanul, de nem fordulok felé. Félek, hogy ha megcsókol, akkor elillan a kitartásom. Túl közel van. Elteleportálnék, de még nem tudom eléggé összeszedni hozzá a gondolataimat, még túlságosan az íze, az illata és a gyönyöre hatása alatt vagyok. Mindenem lángol, mintha a testnedveivel a drog hatását is magamba szívtam volna.

- Miért? Ez biztos nem kellemes – simítja végig óvatosan, nadrágon keresztül a merevedésemet. Fején találta a szöget. Tényleg nem kellemes. Kurvára nem. De ha most hozzám ér, ő is újra fel fog izgulni, és egy örökös körforgásba hajszoljuk magunkat, ami pont oda fog kilyukadni, amit el akartam kerülni.

- Én nem vagyok bedrogozva, nincs szükségem a segítségedre. – Egy kicsit határozottabban markolok a csuklójára, és ez megteszi a hatását, mert az ujjai megdermednek a nadrágomon.

- Csak a drog miatt csináltad? – kérdezi döbbenten, a hangjában lévő keserűség ólomsúllyal nehezedik a mellkasomra. Makacsul stírölöm a falat, hogy ne kelljen látnom a fájdalmát. Mit hitt? Hogy a légből kapott vallomásával vitt ágyba?

- Tartoztam ennyivel – adom meg a lehető legkegyetlenebb választ, ami a birtokomban van. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem szándékosan. Valahogy el kell löknöm magamtól, hogy újra barátok lehessünk. Ennek semmi értelme. Ha ezt csinálom, csak azt érem el vele, hogy gyűlöljön. A kétségbeesés eluralkodik rajtam. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy ne veszítsem el őt. Hogy minden olyan legyen, amilyen régen volt. Miért nem maradhatott hetero? Miért kellett így alakulnia?

Ő is elárult.

Én barátként bíztam benne, ő pedig elárult.

A düh első szikrája fellobban a szívemben.

- Tartoztál? – a rekedtes, sokktól megremegő hangja szíven üt. Az ujjaival gyengén az arcomba markolva fordítja a fejemet maga felé. – Emiatt szoptál le? Mert tartoztál?

Gyűlölöm, ahogy rám néz. A megrökönyödést, a saját éledező haragom tükörképét, a döbbenetet. Még soha nem láttam ilyen fájdalmas érzelmeket a tengerkék szemek mélyén. Mintha én árultam volna el őt. Mintha én tettem volna rosszat. Nem vagyok benne biztos, hogy nem így van.

Nem bírom elviselni a pillantását magamon. Nem bírom elviselni a megvetését. Menekülnöm kell.

Menekülni.

A konyhapultba kapaszkodva tartom meg magamat a bizonytalan ugrás végén. A feldúlt gondolatok és a lelkemet széttépő bűntudat megnehezít mindent. Nath ideges sóhaja átszeli a szobát.

- Tudod milyen frusztráló, mikor ezt csinálod? – kérdezi, meglepő gyorsasággal előttem teremve. A kezei megtámaszkodnak a testem mellett két oldalt a pulton, de mindketten tudjuk, hogy a bekerítettségem csak egy illúzió. – Inkább válaszolj, Tris. Csak ezért tetted?

Megint visszaköszönnek a nem kívánt emlékek a múltból. Tudom, milyen frusztráló, mikor ezt csinálom. Pontosan tudom. Hallottam már épp elégszer. Megszenvedtem már a következményeit testileg és lelkileg is, de nem tudok más lenni, mint aki vagyok. A mellkasomon végigcsordogáló jeges kiábrándultság segít megadni a választ, amit követel tőlem.

Ő sem tudná elfogadni. Amíg barátok voltunk, jól kezelte az adhoc teleportációimat, de nem tudna együtt élni vele.

Nem tudna együtt élni velem.

Csak most, hogy darabokra tört a remény, jövök rá, hogy létezett.

- Ha tudnád, hogy hány pasit szoptam már le, nem lepődnél meg ennyire – forgatom meg a tőrt a mellkasában. Engem is gyötör a fájdalom a pillantásában. Még soha nem fájt ennyire senki másnak a fájdalma. Talán pont ezért teszem. Hogy fájjon.

Még csak nem is igaz a homályos utalás a pasik mennyiségére.

Reméltem, hogy magamra haragíthatom eléggé, hogy olyat tegyen, ami miatt meggyűlölhetem, de ő kiállja ezt a próbát is. Nincs elvakult dühöngés, nincs erőszakos bosszú, csak szomorúság és döbbenet a mélykék szemekben. Egy gyengébb ember már rég megütött volna. Már ordibálna. De Nath nem. Ő csendben, szoborrá dermedt arcvonásokkal fogadja a durva visszautasítást.

Gyűlölöm érte, hogy ennyire tökéletes.

Pont emiatt nem keseríthetem meg az életét. Se a személyiségem, se a képességem nem teszik lehetővé, hogy működő párkapcsolatot létesítsek akárkivel, ráadásul egy családi háború kellős közepébe rángatnám bele. El kell őt engednem. Találni fog valakit, aki boldoggá teszi úgy, ahogy én soha nem lennék képes.

Nem várom meg, hogy választ találjon az iménti szavaimra. A kezeim az övéire csúsznak, a józanság, amit az iménti rádöbbenésem kölcsönzött, segít Nathhez teleportálni minket. A szemei elkerekednek, mikor rádöbben, hogy miért vagyunk itt.

- Tris – suttogja halkan, miközben puhán a vállamra ejti a homlokát. A fenekem már az ő konyhájának a pultjára támaszkodik. Az ujjait a derekamra kulcsolja, mintha ezzel itt tarthatna, pedig már vége van. Nincs az a szó vagy érintés, ami itt tarthat. – Kérlek, ne tűnj el. Beszéljük meg.

Összeszorul a szívem a hangjában rejlő könyörgéstől. Még soha nem tűnt ennyire hosszúnak a holtidő, amire szükségem volt két ugrás között.

Öt soha véget nem érő másodperc, amiben legalább egy tucatszor lebeszélem, majd újra meggyőzöm magamat a következő lépésről. Olyan egyszerű lenne itt maradni. Az ölelésébe bújni, és elmondani neki, hogy azért tettem, mert vágytam rá. Elmondani neki, amit eddig magamnak sem vallottam be, hogy egy részem örült a vallomásának. Egy részem örült, hogy azt hiszi, hogy szerelmes belém, és talán egy kicsit én is mindig többet éreztem iránta, mint barátság. Ezért volt szükségem rá, hogy ő hetero legyen.

Bárcsak működhetne.

De nem fog.

Az érintésének, a közelségének a hiánya mellkason vág. A szobám magánya üresebbnek és sötétebbnek hat, mint eddig bármikor. Letörlöm az arcomra csíkokat rajzoló könnycseppeket, amikről nem tudom, mikor kerültek oda. Tudom, hogy ez a jó döntés, de akkor miért fáj ennyire nyomorultul?

Üvölteni akarok.

Eldőlök az ágyon, és engedem, hogy a nyakamba ömöljenek az emlékek, amiket csak láncra verve tudtam távol tartani magamtól ezidáig. Most újra át kell őket élnem, hogy segítsenek megbizonyosodni róla, hogy jól döntöttem.

- Ha lelépnék, utánam jönnél? – a kanapén elnyúlt férfi a homlokát ráncolva ereszti le a tabletet, amit eddig bújt.

- Néha rettentő soknak érződik a köztünk lévő tíz év – sóhajtja, miközben válasz nélkül visszaemeli maga elé a táblagépet, ami fehér fényt vet a sötét vonásaira.

- Hé! – dobom meg egy galacsinná gyűrt papír zsebkendővel. Úgy érzem, hogy lezajlottak a mézesheteink. Vajon rám fog unni? Azért hagytam el a családomat, hogy néhány hónap után kidobjon? Lehet, hogy most már csak egy idegesítő kölyök vagyok a szemében.

- Erre a kérdésre nincs jó válasz, Tris – dobja le a tabletet a dohányzóasztalra, miközben felül. – Ha követlek, birtoklási mániám van és pszichopata vagyok, ha pedig elengedlek, nem szeretlek eléggé.

- Mi lenne, ha megkeresnél, és megkérdeznéd, hogy miért hagytalak el? – kérdezek vissza kihívóan.

- Mi lenne, ha nem lelépnél, hanem megmondanád, mi bajod? –Egy cseppet sem bájos fintor kíséretében fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt. Az túl… felnőttes lenne. Nekem miért nem ez volt az első gondolatom? Mi a baj velem? A testem sokszor gyorsabban reagál, mint a gondolataim. Még a teoretikus jelenetekben is. A menekülés túlságosan a véremben van.

- Utálom, mikor okos vagy. Nem lehetnél butább, ha már ilyen jól nézel ki?

- Na látod, ezt már szeretem – kel fel a kanapéról, hogy nullára csökkentse a köztünk lévő távolságot, és a puha fotelbe préseljen.

Talán még hátra van egy kevés a mézesheteinkből. Talán van remény.

~

- Mit tettél? – rogyok le a fekete bőrfotelbe halálra vált arccal. A gondolataimra mintha rátoltak volna egy ötven százalékos lassítást, a világ tompán forog körülöttem. Nem annyira, hogy émelyegni kezdjek tőle, de eléggé, hogy rám borítsa a zavarodottság ködfátylát. Egy sör nem tesz ilyet az emberrel.

A beismerése előtti rövid, kínos csend hurkot vet a torkom köré.

- Csak egy kis tompítószer, oké? Soha nem ártanék neked, bébi – hatalmasra nyílt szemekkel fordulok a kanapénkon ücsörgő férfi felé. Mellőle álltam fel az imént, csak a rám törő szédülés a fotelbe kényszerített.

Nem értem. A drog hatása nélkül lehet, hogy érteném, de így képtelen vagyok kibogozni a szálakat.

- Miért? – kérdezem a széles skálán mozgó érzelmeim összes döbbenetét és elárultságát belevegyítve ebbe az egyetlen megviselt szóba. A torkomat még mindig szűknek és zsibbadtnak érzem.

Nem értem.

- Ne nézz így rám, Tris – rázza meg a fejét úgy, mintha én bántanám épp őt. Bárcsak tudnék gondolkodni. – Ne merészelj így nézni rám. A te hibád! – pattan fel a kanapéról feldúltan. Idegesen túr az éjfekete, göndör tincsekbe, amiket régen imádtam az ujjaim köré pödörni. Túl régen. Túl sok éve kínozzuk egymást. Indulatosan rúgja le a dohányzóasztalról az üres söröskorsót, ami éles csörrenéssel törik darabokra a falon. Soha nem szokta kiönteni korsóba a sört. Észrevehettem volna. – Te vagy az, aki ezt hozza ki belőlem. Rákényszerítettél. – Én kényszerítettem rá, hogy bedrogozzon? Mivel? Miért?

Semmit nem tudok, csak azt, hogy nem akarom tovább hallgatni a sületlenségeket, amiket beszél. Ha ezt hozom ki belőle, mindkettőnknek jót fog tenni egy kis távolság. Óvatosan kelek fel a fotelből, és bár a tudatom lassú és bágyadt, szerencsére a lábaim működnek. Működnének, ha nem ragadná meg a felkarjaimat, és nézne rám olyan szemekkel, mint aki egy sérült madárkát talált az út szélén, és nem tudja, mit kezdjen vele. Lehet, hogy tényleg sérült vagyok.

- Engedj el, Ash – küszködöm ki a rekedtes szavakat. Az árulása undorral átszőtt haragot ébreszt bennem. Nem akarok most itt lenni. Utálom, mikor nem tudok teleportálni. Nem is sérült madárka vagyok, hanem megcsonkított. Ő maga vágta le a szárnyaimat.

- Tudod egyáltalán milyen érzés veled lenni? – folytatja érintetlenül az előző, önigazoló monológját, aminek mindketten ismerjük a végkifejletét: én vagyok a hibás. – Tudod milyen frusztráló érzés nap mint nap elviselni azt az istenverte képességet? Hogy bármikor eltűnhetsz a karjaimból? Megsértődsz minden szaron, és lelépsz órákra anélkül, hogy megállíthatnálak. Már a boldog pillanatainkban is attól félek, hogy kámforrá válsz. Az őrületbe kergetsz, Tris. Érted? Te juttattál ide.

Milyen boldog pillanatainkban?

Az őrületbe?

Én juttattam ide? IDE?

A lusta könnycseppek, amik végigszántják a sápadt arcomat, szinte égetnek. Annyira elfáradtam ebben az egészben. Túl sok éve vagyunk összezárva. A szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Borzasztó lehet egy ilyen párkapcsolatban létezni. Nem mindig tudom kordában tartani a képességemet, mikor az érzelmeim erősen vinnének valahova, és az érzelmeim mostanában arra ösztönöznek, hogy meneküljek innen. Eddig azt hittem, hogy ő az, aki menekülésre sarkall, de a szavai őszintén elbizonytalanítanak. Lehet, hogy tényleg bennem van a hiba. Klausztrofóbiás vagyok.

Menekülni akarok.

Mikor vált a második életem is börtönné? Vajon találok olyan életet, ami nem válik azzá? Vajon létezik szabadság?

- Akkor miért nem szakítasz velem? – kérdezem meggyötörten. Mi értelme ennek az egésznek?

- Nem tudom. Nem tudnék élni nélküled. Szeretlek Tris. – Még soha nem mondta annyira hihetően, mint most. Beteges, de hatással van rám. Undorodom tőle. Tőlünk. De leginkább magamtól. – Szeretem ezt, amink most van. Itt vagy velem, és nem tudsz itt hagyni. Csak az enyém vagy.

- Ez nem szerelem – suttogom, miközben ő gyengéden az ölelésébe von. Tudom, hogy vissza kéne utasítanom a csókját, de mégsem teszem. Van valami morbid romantika abban, amit tett. Hogy ilyen mélységekig süllyed értem. Lehet, hogy kínzom, de ő legalább megérdemli.

Igen. Megérdemeljük egymást. Megérdemeljük ezt.

✦✦✦

Like a cigarette

Egy két hetes, unalmas és eseménytelen szállítmányozási küldetés és az azt követő pár napos céltalan bolyongást követően végre tudom, hogy merre visznek a lábaim. Illetve most épp a járgányom, amit leparkolok egy nyilvános parkoló legalsó szintjére. Teleporterként általában megúszom az utazást, és egyből a célhoz tudok ugrani, de az elmúlt napok cél nélküli vergődése segített egy kis perspektívát nyerni a helyzetemre. Rádöbbentett, hogy milyen szerencsés vagyok. Van egy képességem, amivel bárhol, bármikor tudok munkát szerezni, és néhány rejtett tőkém és kapcsolatom, amit a múltbéli, okosabb énem hagyott hátra az ínségesebb időkre. Lehet, hogy már akkor tudtam, hogy be fog szippantani a lézengő létezés kényelme, és eltunyulok, elbutulok. Itt az ideje, hogy ahelyett, hogy a felesleges önsajnálatban vergődök egy elveszített barát miatt, inkább tovább lépek az életem legújabb szakaszába. Ha ez nem a nagybetűs szabadság, akkor nem tudom, mi az.

Ki kéne próbálni az életet egy másik bolygón. Valahol, ahol kicsit lomhább ritmusban élnek. Láttam reklámokat utópisztikus világokról, ahol még nincsenek elpusztítva a természet kincsei. Az se baj, ha dolgozni kell, most pihentem néhány évet.

Változásra vágyok.

Változásra.

Lenyelem a keserű, hamis ízt, amit bennem hagy a gondolat, és elűzöm a hátrahagyott barátok képét az elmémből. Ha mindent előkészítettem, még úgyis visszamegyek elbúcsúzni tőlük és hivatalossá tenni a távozásomat Mamánál. Egyetlen ember van, akitől képtelen leszek elbúcsúzni. Félek, hogy ha látnám, darabokra törne az elhatározásom.

Remélem jól van. Két hét alatt biztosan kiheverte a drog utóhatásait. Kár, hogy nem tudtam ott lenni mellette, hogy megbizonyosodjak erről. Barátként.

Barátként.

Szörnyen viselkedtem aznap este. Annyira váratlanul ért az egész helyzet, nem tudtam jól kezelni. Ennél még az is emberségesebb lett volna, ha cserben hagyom a drog hatásaival. Remélem azért ő is barátként fog visszagondolni rám.

„Azt akarom, hogy többek legyünk, mint barátok.”

Elegem van ezekből az átkozott szavakból, inkább hosszút pislogva elűzöm a gondolatokat, amik napok-hetek óta nem hagynak nyugodni.

A tegnapi eső hatalmas pocsolyákat hagyott a repedezett, piszkos betonon. Mindig meglepődök, hogy a vízcseppek elérik ezeket a mélységéket, egy-egy városrész utcaszintje jobban hasonlít egy föld alatti alagsorra, mint egy használatban lévő élettérre. Az úton megült víztükör még a sötétített napszemüvegen keresztül is zavaróan élénken tükrözi a lila és kék árnyalatban villódzó neonok vakító fényeit. A jobb perifériámba bemászik egy AI által generált, szexi táncot lejtő hologramkép, ami az egyik közeli sztriptízbárt hirdeti, de nem akad meg rajta a tekintetem. A fókuszom a körülöttem hullámzó tömegen cikázik. Alig látni a föld felett megülő sűrű szmogrétegtől, de csak minden harmadik járókelőn látni az enyémhez hasonlatos levegőszűrő arcmaszkot. Az emberek, akik sokszor kényszerülnek a talajszint levegőjét szívni, már hozzászoktak. Az utca szélén sorakozó, átázott kartonlapokon ücsörgő hajléktalanok elszürkült bőrén visszaköszön az életminőségük fájdalmas bizonyítéka. Rajtuk sem pihentetem sokáig a szemeimet. Már akkor sem tudtam mindenkin segíteni, mikor Goldbergként hatalom volt a kezeimben, most pedig egyenesen elérhetetlen, hogy bármit tehessek értük. Még magamat sem tudom megmenteni.

Átrendeződik az utca tömege, mikor felettünk alig egy-két emelettel leparkol egy röpbusz a megállója peremén. A lefelé irányuló fúvókákból süvítő szél apró tornádókba rendeződve repít fel néhány eldobált szemétdarabot, a kezembe sodor egy elszabadult szórólapot is. Lenézek a szél tépte, színes, megviselt lapocskára, amin krix-kraxos, túlcsicsázott betűkkel szerepel a „Paradise. Felejtsd otthon a valóságot.” szlogen. A legmodernebb technológiával készült virtuális valóság élmény, a Varisco cégcsoporttól. Apró fintorral gyűröm lapot a földig érő bőrkabátom zsebébe. Sosem tudtam eldönteni, hogy jó dolog, hogy adnak a kisembereknek is egy megfizethető menedéket ebből a nyomorból vagy ez is csak egy újabb drog, amivel még mélyebbre lökik őket a pénzükért.

Blaise „A bankár” Varisco

Az estém célpontja.

Duplán szedem a felfelé vezető, zavaróan fényes ledekkel kivilágított lépcsőket a kaszinó bejáratához. Tudom, hogy a hatalmas üvegkapu mögött még több szintű biztonsági átvilágítás vár rám, mint minden más látogatóra. Pucérnak érzem magamat fegyver nélkül, de nem akartam már a küszöbön elvérezni. Nem sikerült olyan képanyagot szereznem a helyről, hogy biztonságosan beteleportálhassak, szóval kénytelen vagyok a köznép bejáratát használni, aztán improvizálni valamit.

Még szerencse, hogy abban vagyok a legjobb. Sokkal egyszerűbb, mint kőbe vésett terveket követni. Ismerek valakit, aki nem értene egyet ezzel.

A mosoly árnyéka tovább is illan a maszkkal fedett arcomról, miközben az öltönyös biztonságiak áttapogatják a zsebeimet és fémdetektorral jól megmolesztálnak. Sokan próbáltak bejutni a lábaim közé az elmúlt hetekben, de ironikus módon eddig ez a próbálkozás jutott a legközelebb.

Néhány perc múlva már az alsó szint szivarfüsttől nehéz levegőjét hasítják a szapora lépteim. A napszemüveget és a levegőszűrő arcmaszkot nem vetették le velem, ugyan a biztonságra kiemelten ügyelnek, a diszkréció is mottóik közé tartozik. Őket nem érdekli, ha körözött bűnöző vagy a politikai elit tagja vagy, amíg hozol pénzt és nem csinálsz balhét a falaikon belül. Igazából szimpatikus hozzáállás. Tökéletesen leírja A bankár stílusát. Azt még nem tudom, hogy csalogatom magamhoz a birodalom királyát.

Egy fél órányi néma szemlélődés és feltűnésmentes lézengés után a mosdóba zárkózva veszem elő a zsebemből a kis fekete antennát, amit egy gyors mozdulattal rá is csatolok a fejembe épített modul kimenetére. Olyan rég használtam a hálózatok feltörésére kifejlesztett eszközt, hogy eltart egy percig, míg összelövöm a telefonomra lehúzott, hozzá tartozó app-pal. Ha le tudnám nyúlni a biztonsági kameráik képeit, be tudnék jutni a porond mögé, és körbeszaglászni, hogy elvezet e bármi a nagyfőnökhöz. Kár, hogy ahányszor megpróbálom, lepattanok a rohadt hálózatról. Nem lep meg, hogy az a furfangos róka extra védelmek mögé bújtatta a rendszereit. Jó ez a kütyü a fejemen, de azért csodákra nem képes, nem olyan okos mint Viki vagy egy bármilyen másik mesterséges intelligencia.

Akkor maradnak a régimódi megoldások. Vagy annyit kell nyernem, hogy gyanússá váljak és hátravigyenek kihallgatni, vagy balhét kell teremteni. A második egyszerűbb és gyorsabb. És jobb is vagyok benne. Hm.

Felvillan a pillantásom, mikor kidörren a mosdó ajtaja. Csak annyira van időm, hogy felpattanjak, mielőtt rám csapódna a fülke ajtaja is, és nemsokára már közvetlen közelről nézhetek egy Glock T23-as csövébe. Olláláá. Életem leggyorsabb balhéja.

- Tarkóra a kezeket, punk – sziszegi a kopasz, tetovált biztiőr. Szó nélkül, még a telefonnal a kezemben követem a hűvös utasítást. A punk azért nem esett jól, ennél menőbbnek hittem magamat. Biztos ez a csúnya maszk és a fekete csuklya rontanak az összképen. Viszont az érdekelne, hogy milyen hálózat track-eli le ilyen gyorsan és pontosan azt, hogy megpróbáltak engedély nélkül a tűzfalak mögé jutni. Még soha nem hallottam hasonlóról.

Durva mozdulatokkal tessékel ki a fülkéből, miközben kiveszi a kezemből a telefont. Összesen ketten jöttek elém, és néhány másodperc múlva már lökdösnek is be a személyzeti folyosóra. Biztos van valami átmeneti zárkájuk a bűnözőknek, akiket utána vagy átadnak a hatóságoknak vagy nem. Gondolom előtte azért ki fognak kérdezni.

A napszemüveg mögötti pillantásom berebben az összes nyitott ajtón, ami mellett elmegyünk. Az egyik mögött néhány szünetet tartó biztonsági kártyázott valamit nagy robajjal, egy másik szoba pedig csak valamiféle szertár szerűség volt. Láttam ajtókat fegyvertár, kellékek, és vezérlőterem felirattal. A fekete bőrű, kigyúrt biztiőr leszakad rólunk, és eltűnik a vezérlőteremben. Kettesben maradok a kopasszal, aki a fegyverét kicsit jobban a tarkómba nyomva próbál gyorsabb léptekre ösztökélni. Ez az én pillanatom.

A tarkómba szúródó fegyvert magammal rántva teleportálok mögé, és mielőtt a földre zuhanhatna a nehéz fém, hátranyúlok, és elkapom. Mire ráeszmél szerencsétlen, hogy mi történt, már az ő tarkójára szegeződik a cső.

- A bankár megtaníthatná az embereinek, hogy ne érintsék hozzá a fegyvereiket ismeretlen bűnözőkhöz. – Nem látom, de szinte hallom a levegőben rezegni a dühös vicsorát. Más hibájából tanulva én tartom a néhány centis távolságot a bőre és az újdonsült fegyverem között. Ettől még nem kevésbé halálos a fenyegetés.

- Mit akarsz? – kérdezi leplezetlen dühvel.

- Egy randit a főnököddel – válaszolok, miközben egy biccentéssel beutasítom a kihallgatóterem feliratú ajtón az új barátomat, Troamot. A névtáblája szerint legalábbis.

- Kicsi hal vagyok, főnökök hosszú láncolatával. – Alig hallhatóan hümmentek egyet a találó válaszra. Ha bárhol máshol lennék, elhinném neki. De valaki, aki tíz éve annyira utálta a hierarchikus láncolatokat, mint Blaise Varisco, lapos szerkezetű szervezetet fog kialakítani maga köré.

- Hazudsz. A bankár nem bízik senkiben, akit nem ismer személyesen – jelentem ki unott határozottsággal. A döbbent csend alátámasztja a blöffömet.

- Ki vagy te? – kérdezi, most először emberi érzelmeket mutatva a dühön kívül. Nem örülök neki, így nehezebb fegyvert fogni az arcába. A végén még bűntudatom lesz.

- Tik-tok – lehelem dallamosan az idő fogyására utaló kifejezést, miközben fenyegetően kibiztosítom a fegyvert. Ha engedem, hogy sokáig húzza az időt, még utolérnek minket a társai. Most már elég részét láttam a személyzeti részlegnek, hogy bármikor visszajöhessek, de azért nincs kedvem fogócskázni.

Lassú, feszült mozdulattal veszi elő a telefonját.

- Mit mondjak neki, ki keresi? – kérdezi legyőzötten. Nem tűnik pancsernek, még tudná húzni az időt, sőt, van egy olyan érzésem, hogy ha nagyon akarná, talán vissza is tudná kaparintani a fegyverét. Lehet, hogy mostanra rájött, hogy nem biztos, hogy ellenség vagyok.

- Az egyetlen ember, akinek tartozik.

✦✦✦

Udvariasan szolgáltatom vissza Troamnak a fegyverét, mikor kinyílik egy ajtó, és megpillantom a régről ismerős arcot. Az irodája nem olyan extravagáns, mint a Goldbergeké, letisztult és egyszerű, de modern technológiával felszerelt. A pillantásom megtorpan a szinte láthatatlan burkon, ami az asztal előtt húzódik. Valószínűleg én is csak a szemeimbe épített modulok miatt szúrtam ki. Olvastam már hasonló, észrevehetetlen pajzsokról, amik csak a gyanúsan gyors sebességű tárgyak, mint jellemzően a lövedékek vagy egy eldobott tőr ellen védenek. A legérdekesebb az, hogy egy ember anélkül átsétálhat rajtuk, hogy érezné a létezésüket. Okos.

Az ajtó becsukódik mögöttem, Blaise pedig int a mellette lévő, komor arcú férfinek, hogy távozhat. A férfi egy kurta biccentéssel teleportál el a szobából. Hah. És én mindig azt hiszem, hogy különleges vagyok. Van egy olyan érzésem, hogy egy távolabbi telephelyéről rángattam ide az este leple alatt. Remélem azért nem morcos. Nem tűnik annak, sőt. Kicsit olyan energiát áraszt, mintha egy előre egyeztetett találkozóra érkezett volna. Gyanús.

- Tristan Goldberg – teszi szét a kezeit a fogadtatásom jeléül. Kiráz a hideg a vezetéknévtől, amit évek óta nem hallottam a keresztnevem mellett. – Mintha szellemet látnék. Először is leszögezném, hogy nem tartozom senkinek – emeli fel kioktatón a mutatóujját. Felhúzott szemöldökkel szabadítom fel az arcomat a csuklya, a napszemüveg és az arcmaszk oltalma alól.

- Ha komolyan így gondolnád, már kidobtak volna a gorilláid – vigyorodok el önelégülten. Ismerem ezt az embertípust, valószínűleg évek óta várja az alkalmat, hogy végre leróhassa az egyetlen tartozást, ami nyomja a lelkét. Nem véletlenül híresült el A bankárként.

- A fajtádat még kidobni sem lehet – húzza fintorra a száját, miközben elkényelmesedve leterpeszkedik az asztal mögött lévő elegáns forgószékre. Felnevetve követem a példáját, és leülök az én oldalamon lévő plüss székek egyikébe. Még öt perce sem vagyok itt, már csótányokhoz hasonlít minket. Szavak nélkül figyelem, ahogy elővesz a fiókból két kristálypoharat és egy díszüvegből aranyló whiskeyt tölt beléjük.

- Kösz – veszem el egy apró bólintással a felém nyújtott poharat, és egy szivart kísérőül. Nem kortyolok bele addig, amíg nem látom, hogy ő is ivott volna.

Most, hogy itt vagyunk, nehéz szavakba önteni, hogy mit is várok tőle. Soha nem írtunk szerződést a vagyonról, amit évekkel ezelőtt átruháztam rá. Szigorúan vett értelemben tényleg nem tartozik nekem semmivel, csak egy gesztussal.

- Drága az időm – jelenti ki az első némán elreppent perc után. – Menekülni vagy támadni akarsz? – Megrándul az arcom a túlságosan célzott kérdéstől. Hát persze, hogy mindent tud arról, ami velem történt. Kezdem úgy érezni, hogy ezen a bolygón mindenki többet tud az életemről, mint én magam.

- Nem lep meg, hogy figyeltetsz – vallom be keserűn. – Évek óta várod, hogy feldobjam a talpam, mi? – A becsülete nem tette lehetővé, hogy bármilyen módon ártson nekem, de egy szerencsés véletlen feloldozhatta volna a tartozása alól. Az apró, szórakozott mosoly az ajkain elárulja, hogy nem járok messze az igazságtól. Azért mélységesen megnyugtat, hogy létezik még a becsület a gazdagok körében is. Az újgazdagok körében. A hely, ahonnan én jövök, már reménytelen.

- Sok szempontból előnyös lett volna – ismeri be ő is. Elgondolkodva figyelem a merev arcvonásait. Megviselték őt az elmúlt évek, a karizmatikus, megnyerő férfi, aki szponzorokat keresett a nagyok között, most sötét, ősz szálakkal tűzdelt borostaréteg mögé bújik. Nem azt mondom, hogy nem áll jól neki, sokkal könnyebb így komolyan venni. Érett cégvezető lett az álmodozó fiatalból. Csupán pár évvel lehetett idősebb nálam, mikor megalapította az első cégét a tőkékből, amiket tőlem kapott. Az utolsó befektetésem Goldbergként, mielőtt mindent elvettek tőlem. – Menekülsz.

Válaszolja meg a saját kérdését a makacs hallgatásomból.

- Nincs más választásom.

- Mindig van választásod – javít ki tudálékosan. Épp kérni akartam, hogy tartson nekem motivációs továbbképzést. – Rosszabbul áll a nővéred szénája, mint hiszed.

Ledermedek a váratlan témaváltástól. A pillantásom elmerül a szivarom végén parázsló hamuban.

- Előbb maradna apám a családfő még három évtizedig, mint hogy a bátyámnak adja át a helyét – védekezek ösztönösen, pedig túl rég kiszakadtam a családból, hogy bármiben biztos lehessek. Generációk óta nem volt rá példa, hogy mentális képességek nélkül született ember vezette volna a családot. Ez a védjegyünk. Miért pont most dobnák porba, mikor ott van Lizzie, aki tehetséges teleporter és politikus.

- Nem csak rajta múlik. Már nem csak egy család vagytok, hanem egy cégcsoport, felügyelő bizottsággal, igazgatósággal és megvehető szavazatokkal – fűzi össze a kezeit a mellkasa előtt. Feláll a székből, és a panoráma ablak mögötti színjátékok felé fordul. Már egy bő órája lement a nap, és sötétségbe burkolózott a város. Már amennyire ezekben a városokban létezik a sötétség fogalma. – Mozgásban van a világ. Az embereknek kell egy ellenség, és a mostani politikai állás szerint a mentálok lesznek azok.

Az egyik ujjam idegesen kezd el dobolni a székem karfáját. Nem értem, miért mondja el nekem mindezt. Semmi közöm hozzá. Már kiszakadtam ebből az életből. Nem azért jöttem hozzá, hogy elmondja a legfrissebb híreket, hanem azért, hogy még messzebb vigyen tőlük.

- Ha akarnék sem tudnék segíteni neki. Csak ártanék a helyzetén.

- Ebben egyetértek. A bájos Elizabethnek nincs szüksége még egy mentálra az oldalán. – Összeszűkült szemekkel hamuzom le a szivart az előttem lévő hamutálba, mielőtt a nadrágomon végezné. Bájos Elizabeth? A nővérem annyira van közel a bájoshoz, mint én a hősieshez.

- Talán rád van szüksége? – kérdezem, egy kicsit túl sok belevegyített, gyerekes féltékenységgel. Nem tetszik a gondolat, amit a szemei mélyén láttam.

- Talán – húzza sármos cinkos vigyorra a száját. Nem tudtam, hogy létezik bennem testvéries védelmi ösztön. Mostanáig. – De nem vagyok az a típus, aki feláldozza a nevét, hogy egy még nagyobb név árnyékába bújhasson. Nem azért izzadtam vért az elmúlt nyolc évben, hogy utána eldobjak mindent.

Akkor tényleg nem értem, hogy miről beszélünk. Ő mondta, hogy drága az ideje, szóval rátérhetnénk arra, hogy hajlandó e segíteni vagy nem.

- Akkor mit akarsz?

- Egy új bábu akarok lenni a felső ház politikai sakktábláján. Egy új ház. Egy új név a történelemben. – Halkan felhorkanva adom tudomására, hogy mennyire gondolom lehetségesnek ezeket a terveket.

- Megőrültél. Ezek megesznek reggelire mindenkit, akinek a családjában legalább az ük-ük-ük-ükapa óta nem gyémánttal a seggében született mindenki. – Neki is tudnia kell, hogy az ősi családok körei egyenesen megvetik az újgazdagokat.

- Tudom. Itt jössz a képbe te, Goldberg.

- Te is tudod, hogy nem hordhatom ezt a nevet, ha nem őket képviselem. Az ügyvédeik kibeleznek.

- Az ügyvédeiket rám bízhatod. Szükségem van a nevedre, az arcodra és a kapcsolataidra. – Pfff. Hát persze. A politikai elit nem enged be maguk közé egy felemelkedett utcakölyköt, ezért a kitagadott örökös mögé bújna? – Tudod, hogy te voltál a legígéretesebb a Goldberg gyerekek közül? Még tizenhét sem voltál, mikor mindenki biztosra vette, hogy te leszel a legfiatalabb családfő.

- Azóta bebizonyítottam, hogy tévedtek.

- Ha visszamennél, fél év alatt egyesíthetnéd a házadat a neved alatt. – A mostani belső konfliktushelyzetben még az is lehet, hogy igaza van, de sosem tennék ilyet Lizzievel. Neki mindig fontos volt, én pedig a hátam közepére sem kívánom az egészet. – De nem ezt kérem tőled.

- Akkor mit kérsz? – unom már, hogy a forró kását kerülgetjük. Hogy jutottunk egyáltalán oda, hogy ő vár tőlem valamit? Én várom tőle, hogy eltüntessen a Föld felszínéről. Remélem nem hiszi, hogy egy whiskey mellett meggyőzhet, hogy visszatérjek az életbe, amiből fejvesztve menekültem.

- Mindenki tudja, hogy a politikai döntések nem a parlamentben születnek. A játszmák már az üléseik előtt lejátszódnak. – Így van. A demokrácia egy hatalmas hazugság. Mindent a pénz és a befolyás irányít a háttérben. Egykor én is a bábmesterek egyikének tanultam, de nem kértem ebből az életből.

- Azt akarod, hogy bejuttassalak a felső ház gáláira. Talán azt hiszed, még kapok rájuk meghívókat? – vegyítek egy kis gúnyt a kérdésbe.

- Találnál rá módot, hogy kapj – felhorkanok a merész feltételezés hallatán, pedig a szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Szinte lehetetlen újként bekerülni az elitisták közé, de cserébe kiszakadni is nehéz. Főleg, ha az ember kiépítette a megfelelő kapcsolati hálókat, ebben pedig már tinédzserként is kiemelkedően jó voltam. Talán még tudnék is segíteni neki, ha akarnék, de nem tudom, miért gondolja, hogy csábítóbb lenne az ő zászlója mögött kampányolni, mint a saját családomé mögött.

- Kezdem érteni, hogy miért aggatták rád a bankár nevet – hívom fel a figyelmét a látványosan félreterelődött témára. Még a cross motorosok sem csinálnak ekkora tűkanyarokat, ember. – Hogy is jutott ide a beszélgetés, ami úgy kezdődött, hogy segítesz meglépni a bátyám elől? – Mosolyba rándul a szája, de több irritációt vélek felfedezni benne, mint derűt. A súlyos léptei elém vezetik a panorámaablak elől, hogy komor tekintettel lenézhessen rám. A fenekét a hatalmas asztalnak dönti. Ismerem ezt a tárgyalási technikát, most jön a személyeskedés.

- El tudlak reptetni egy távoli bolygóra. – Mondja ki azt, amire az érkezésem óta várok. – Ha hajlandó vagy lemondani a nevedről, a hajad színéről és a képességedről, talán elbújhatsz néhány évre, de az arcfelismerő rendszerek elől nem futhatsz örökké. – A szavai közben az államra csúszik az ujja, hogy maga felé fordítsa az arcot, amiről beszél. Tudom, hogy igaza van. A mesterséges intelligencia és a modern képfelismerő rendszerek világában senki sem bújhat el sok időre. Se a gazdagok, se a szegények. Ha az arcunkat át is műttetjük, az íriszeink örökre elárulnak minket. – De nem vagy rá képes. Azt hiszed szabadság az, amit az elmúlt években éltél? – Igen. Vagy ha is, elég közel volt hozzá. – Tudod mi a szabadság kulcsa? A hatalom.

Elenged, és visszasétál az asztala mögé. Az elmúlt néhány perc sűrű információáradatát feldolgozva figyelem a komor vonásait. Ha az igazgatóság átnyomja, hogy a bátyám legyen a családunk feje, megbillen az évtizedek óta fennálló egyensúly a mentálokat és az embereket képviselő befolyásos családok számában.

„Rosszabbul áll a nővéred szénája, mint hiszed.”

„Menekülsz vagy támadsz?”

„A hatalom a szabadság kulcsa.”

Vajon ha neki dolgoznék, szabadabb életem lehetne, mint Goldbergként volt? Minden bizonnyal. Kétlem, hogy Blaise magára húzta az ősi családok begyepesedett szokásrendszereit. Abban az egy órában, amíg az érkezésére vártunk az új „barátommal”, Troammal, nyertem egy minimális betekintést a neki dolgozók világába. Első ránézésre úgy tűnt, hogy szeretik őt. Meglepően közvetlen a kapcsolat, nem véletlenül volt ennyire könnyű rávenni a kudarcot valló biztonságiőrt, hogy hívja fel a nagyfőnököt. A bankár nem egy rossz ember és nem egy rossz vezető. De mi okom lenne maradni? Hogy a bankár támogatásával közvetetten segítsek Lizzienek hatalmon maradni?

Csak a gyors reflexeimnek köszönhetem, hogy elkapom a felém hajított mágneskártyát.

- Gondolkodj el rajta. Ha le is lépsz, tartsd meg a kulcsot. Egy ideig fenntartom neked a szobát. – Meredten pislogok le a fekete kártyára, ami kulcsként szolgál egy itteni hotelszobába. 3904-es szoba. A harminckilencedik emeleten? Biztos jó a kilátás.

- Miért ilyen fontos neked ez az egész? – bukik ki belőlem az egyetlen kérdés, amire sehogy se találom a választ. – Így is fennmarad a neved, a nettó vagyonod már most meghaladta a családomét. – És a legtöbb ősi családét. A Varisco cégcsoport megdöbbentően felívelő teljesítménye mindenkinek szemet szúrt az elmúlt években.

- Nem várom el, hogy valaki, aki minden elől menekül, megértse – húzza sötét félmosolyra az ajkait. Úgy látszik stratégiát váltott, de a passzív agresszív sértései nem igazán bántják a büszkeségemet. Arról már rég lemondtam, mikor beköltöztem az F szárnyba és mindig a legunalmasabb küldetéseket választottam. A büszkeség az egyik legfeleslegesebb dolog a világon. Sokszor életveszélyes és rossz döntésekbe sodorja az embert. A hosszú, boldog élet titka a gyávaság.

Életemben először mégsem érzek boldogságot, ha a menekülésre és az új élet lehetőségére gondolok.

- Ennél többre lesz szükségem, hogy egyáltalán megfontoljam az ajánlatodat. – Neki is be kell ismernie, hogy kicsit gyanús, hogy én keresem fel őt, és egy kész ajánlattal vár a semmiből. Túlságosan kézenfekvő.

- A bizalmat ki kell érdemelni. Kölcsönösen. – Így van. De hogy érdemeljük ki, ha egyikünk sem teszi meg az első lépést. Bár lehet, hogy a kezemben tartott kulcs és az ajánlat már egy lépés. – Annyit elárulhatok, hogy ha egy bizonyos réteg megkaparintja a szavazatok többségét, hatalmas változások várhatóak.

- A mentálok ellen szóló változások?

- Burkoltan, de igen – irritáltan elhúzom a számat. Ez megmagyarázná, hogy miért pont most kapott ekkora hátszelet Victor a Goldberg családon belül.

- Miért pártolod a mentálokat? – Mikor legutóbb néztem, ő nem közülünk való volt. Persze nem minden mentálnak vannak a homlokára írva a képességei. Ebből az emberből bármit kinézek.

- Nem a mentálokat pártolom, hanem az emberi jogokat – vonja meg a vállát. Csak egy leheletnyivel játssza túl a közömbösséget. Majdnem tökéletes volt. Majdnem elhittem. De tudom, hogy a konkrét okokat nem ma fogom kicsikarni belőle. – Mindig az élni, és élni hagyni elvet vallottam.

- Meggondolom. Még nem tudom, hogy bízhatok e benned – nézek le újra a kulcsra. Nagyon máshogy alakul ez az este, mint ahogy terveztem, de mégsem jár át csalódottság. Kaptam még egy kis időt, hogy merengjek a bizonytalan jövőn. Időt, hogy meggondoljam magam.

- Senkiben ne bízz, ez nem az a világ. – Elpislogom egy kedves, élénkkék szempár emlékét. Őbenne vakon megbíztam az első pillanattól fogva, pedig a neveltetésemnek hála általában én sem adom könnyen a bizalmamat. Vajon lesz még ilyen ember rajta kívül? – De elmondok neked egy titkot. Dolgozik nekem egy fiatal lány, azt beszélik, hogy a legjobb mentál hacker a bolygón. – Összevonom a szemöldökömet, mikor a Nath történeteiből ismerős információ kirakós darabja megtalálja a helyét. Így már értem, hogyan találtak meg ilyen gyorsan, mikor megpróbáltam betörni a rendszerükbe. A pillantása éles villanása elárulja, hogy észrevette az árulkodó reakciómat. A fenébe. Ha egyáltalán meg akarom fontolni, hogy visszatérek a politikai élettérbe, kénytelen leszek újratanulni a pókerarcot. – Ha TJ, aki számára minden információ elérhető, engem választ, annyira rossz választás nem lehetek.

Tudom, hogy szándékosan használta a nevét, hogy összekapcsoljam a fejemben élő személlyel. De vajon azt is tudja, honnan ismerhetem ezt a nevet? Nath létezéséről tudhat, ha kémkedett utánam, de Nath és TJ kapcsolata azelőtt volt, hogy én belemásztam volna Nath életébe. Nem kéne tudnia, hogy hallottam már a Tianaról, akit most először kicsit más színben látok, mint egy jó barátom exét. Nem tudom miért érzek keserűséget, ha az ismeretlen lányra gondolok, de kicsit idegesít, hogy még arcot sem tudok kapcsolni az idegen érzésekhez.

- Senkinek nem elérhető minden információ, és mindenkinek más a célja – válaszolom komoran.

- Okos – mosolyodik el. Talán most először látok derűt a szemeiben is. – Látod? Még csak – futólag a méregdrága karórájára pillant – huszonkét perce beszélgetünk, és már visszazökkent az agyad egy politikuséba.

- El is ment az életkedvem – dünnyögöm az orrom alatt. Az elmúlt években mit sem sejtve élveztem a szabadságot, de közben többen figyeltették minden léptemet, mint ahány csajt összesen ágyba vittem. Kiráz a gondolattól a hideg.

- Ha kimész az ajtón, Nathaniel megmutatja a szobádat. – Ledermedek az ismerős név hallatán, és azonnal világossá válik, hogy nem véletlenül hívta ide azt az emberét, aki osztozik a legjobb barátom nevén. Még rá sem bólintottam az ajánlatára, már pszichológiai játszmákba kényszerít. A mély kuncogása alátámasztja a paranoiának elkönyvelhető gyanút. – Nem tudtam, hogy a Goldbergek hófehér bőre is tud még tovább sápadni.

- Jó éjt, Blaise – fordulok el morcosan. Legalább ma nem kell a kocsim lehajtott ülésén aludnom.

- Nem gondoltam, hogy bárki emlékszik még erre a névre. – Ez egyszerre szomorú és csodálatra méltó.

Pedig a neve valahogy mindig utoléri az embert.

- Úgy látszik egyikünk sem tud megszabadulni a múlttól, drágám – biccentek hátra egy keserédes mosollyal. Mókás belegondolni, hogy ő kispolgári származással próbál olyan helyekre bejutni, ahova csak születni lehet, én pedig az irigylett nemesi születésem elől futok a feledhetőség homálya felé.

- Tristan. – Megtorpanok az ajtóban, kilincsre tett kézzel. – Tudod egyáltalán, hogy ki ő? – Jéggé fagy minden porcikám. Egyetlen hatalmas nyeléssel próbálom eltüntetni a torkomban egyik pillanatról a másikra felgyűlt gombócot.

- Kicsoda? – minden erőfeszítés ellenére is elárulja a hangom a mellkasomat összeszorító érzelmet.

- A barátod. Tudod, hogy ki ő?

Ki ő? Ezt hogy érti? Mégis ki lenne?

Nath. Ő Nath. Az én Nathem.

Eddig soha nem érzett félelem uralkodik el rajtam. Az ujjaim megszorulnak a kilincsen. Nem mutathatom, hogy mekkora hatással van rám a kérdés, mert azzal túl nagy hatalmat adok a kezébe, de a félelem, hogy elveszítem az egyetlen biztos pontot az életemben, legyőzhetetlen. Árultak már el párszor életem során, de az ő árulásának a csupán a lehetősége jobban szíven üt, mint az összes többinek az átélése. A különös természetes bizalmasság, amit képesek voltunk kiépíteni a kezdetektől, túl értékes, hogy kiderüljön róla, hogy hazugság.

Az egyetlen biztos pont? Miket gondolok?

Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek az érzéseim elől. Előle. Hálásnak kéne lennem bármi olyan információért, ami eltompíthatja ezeket a fránya érzelmeket, mégis most, hogy elhúzta az orrom előtt az elveszített érzelmi függetlenség vágyott mézesmadzagját, nem akarok ráharapni. Ha megtudom, hogy a barátságunk nem volt valóság, akkor végleg darabjaira hullik a világunkba vetett hitem. Lehet, hogy ő is csak valakinek a beépített embere? Barát volt, mikor barátra volt szükségem, és többé akart válni, mikor megtudta, hogy nyitott vagyok az ilyesmire. Mindig kész volt megtenni a szükséges lépést, hogy közelebb és közelebb kerüljön hozzám. De milyen céllal?

Úgy kéne tennem, mintha hidegen hagyna a célozgatás. Most készülök hátra hagyni azt az életet, miért kéne ennek érdekelnie?

- Hogy érted, hogy ki ő? – sandítok hátra laposan a vállam fölött. Tudja, hogy a nap győzelme az övé. A mosolya elárulja.

- Mesélek róla vacsora mellett, holnapután. Addig élvezd ki a hotel lehetőségeit, és ismerkedj a csapattal. Tiana és Logan örülni fognak az új mentál ismeretségnek. – Elfintorodva fordulok vissza az ajtótól. Tudom, hogy nem fogok több információt kiszedni belőle Nathről, most ezt használja fegyverként, hogy itt tartson. Lehet, hogy az egész csak egy trükk, és nincs is mit elmondania róla. Ez a gondolat kicsit megnyugtat.

- Nem mondtam igent, Blaise. És ha arra is jutok, hogy beszállok a játékba, az az én feltételeim alapján lesz. – Nem fogok a bankár áldozatává válni. Én teremtettem őt.

- Tudom-tudom – emeli fel a kezeit védekezőn. Egy csepp őszinte megbánás sincs a gesztus mögött. – Én csak annyit mondtam, hogy itt a lehetőség, hogy belekóstolj egy újabb életbe. Tudom, hogy évek óta a helyedet keresed, hátha pont itt találod meg. – Kedvtelenül bólintok, majd végre kisétálok az ajtón. A szavai minden távolodó lépéssel egyre mélyebbre rágják magukat a szívemben. Tényleg sokáig kerestem a helyemet, de az elmúlt hónapokban észrevétlenül hátraszorult az elveszettség addig lerázhatatlan érzése.

Mintha megtaláltam volna, amit kerestem.

Mellette.

Most itt vagyok egy új lehetőség, egy új élet küszöbén, és csak arra tudok gondolni, hogy hogy mehetnék vissza a múltba.

„Szeretlek, Tris.”

Mekkora marhaság.

✦✦✦

Egy fürdőköntösben, a vállamat a falnak vetve szobrozok a szobám egész falon átívelő ablaka előtt, és a lábam alatt elterülő város távolinak tűnő fényjátékában gyönyörködök. Az emelet a röpkocsik engedélyezett repülési magassága fölött helyezkedik el, így kivételesen nem vakít el egy-egy rosszul irányzott reflektor, a száguldozó járművek homályos csíkokká olvadva mosódnak össze a lábam alatt. Az elmúlt napok gyötrelmes bolyongásaiban sokszor találtam magamat magas épületek tetején, szóval nem teljesen új a lehengerlő látvány, de kellemesebb a szobám meleg nyugalmából és csendjéből élvezni. Az egyetlen, ami kicsit ront rajta, az a számból kilógó cigiből szivárgó, szemfacsaró füstgomolyag. Túl sokat dohányoztam az elmúlt három hétben. Lassan véglegesen ki lehet jelenteni, hogy függő vagyok. Ennyit a partidohányos létemről.

Három napja vagyok itt, és be kell vallanom, Blaise terve nem volt teljesen légből kapott. Az első megérzésem helyes volt, tényleg szeretik őt a beosztottjai. Olyan ez a hely, mint egy kis család. Egy kisebb változata egy nagyon összetartó céhnek. Azt is megtudtam, hogy öt hasonló méretű központ van jelenleg a kezében, és persze ennél még sokkal több apró cég és kirendeltség szerte a bolygón. A Varisco cégcsoport néhány év alatt hatalmasabbra nőtt, mint a Goldberg birodalom. Persze ez nem feltétlenül meglepő, a Goldbergek elég szűk piacon mozognak, ráadásul rengeteg pénzt szivárogtatnak mentálkutatási területekbe és kísérletekbe, amik általában nem hoznak profitot.

Az első két napon nem is láttam Blaiset, mint később kiderült, a vacsinkat is azért rendelte tegnapra, mert előtte nem volt rá ideje. Azt is megtudtam, hogy Nath kicsoda. A gyanúm beigazolódott, szándékosan fogalmazott úgy, hogy félreérthető legyen, és itt tartson vele. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor az elit körökben hírhedt, veszedelmes titkos osztagról mesélt, aminek elvileg a tagja. Alfák. Néha csinálnak olyan bevetéseket, amikre senki más nem lenne képes, vagy mi. Ezt persze nem lett volna muszáj úgy tálalnia, mintha a legjobb barátom elárult volna, ennek szinte semmi köze nem volt az én helyzetemhez. Mindegy, nem mintha fontosabb helyen kellett volna lennem az elmúlt három napban, igazából baromi jókat pókereztem Troamék bandájával. Jó srácok, de pókerezni nem tudnak. Szégyen, ahhoz képest, hogy egy kaszinóban dolgoznak. TJ-vel két napja kiforgattuk őket a vagyonukból. Gyűlölöm, hogy milyen aranyos az a csaj, így nehezebb elviselni az alaptalan irritációt, amit érzek, mikor rá és Nathre gondolok. A szemet szúró bizonyítékra, hogy Nath igenis a lányokat szereti. Ráadásul a lilás-kékes színkavalkádban úszó, karcsú derekú lányokat. Messzebb nem is lehetnék a típustól. Miért gondolkozom még mindig ezen? Három hét telt el. Lassan ideje elengednem őt. Ideje túllépnem ezeken az emlékeken. Túllépni rajta.

Vajon Ő tovább lépett már?

A szívem egy percig sem hitte el a vallott szerelmét, de azt tudom, hogy fontos barát voltam neki. És most nem vagyok ott, hogy megvigasztaljam. Remélem nem süllyed vissza az antiszociális robotember életmódba, amiből néhány hónapja kirángattam. Még szerencse, hogy Viki átvette a személyiségem egy részét, majd ő seggbe rúgja. Majd ő vigyáz rá. Cam és Sue is ott lesznek neki, mostanra ő is pont annyira a társaság részévé vált, mint én. Nem lesz egyedül. Ő nem. Én pedig pillanatok alatt szerzek magamnak új barátokat, ebben jó vagyok. A megtartásukban kevésbé.

Halk kopogás kúszik a szoba csendjébe, és csak most, a gondolataimból előkényszerítve döbbenek rá, hogy már csak a leégett cigi megperzselődött szűrője pihen az ajkaim között. Elfintorodva dobom a hamutálba az ajtóhoz vezető úton. Megbeszéltük, hogy este megtanítanak bridzsezni a srácok, gondolom vissza akarják nyerni a tegnapelőtti beugróikat, de azt nem tudom, hogy miért vonszolták fel idáig a seggüket. Mindjárt lementem volna, csak egy kis fürdés utáni mélabús depressziózásra vágytam. Mostanában a szokásommá vált.

Kinyitom az ajtót, és ledermedek, mikor egy szívszorítóan barátságos, neonkék szempárral találom szembe magamat. Lehetetlen. A visszasírt múlt és a gyötrelmes jelen egy pillanat alatt fűződnek egy kibogozhatatlan fonattá. A vergődéseim vissza-visszatérő gondolatai visszhangzanak a fejemben. Hogy hányszor játszottam a lehetőséggel, hogy visszamegyek hozzá, és megbeszéljük a dolgot, ahogyan ő kérte. Felnőttesen. Hogy életemben először lemondok a menekülésről, ami valamiért olyan ösztönös számomra, mint a légzés. Ashért nem sikerült túllépnem a saját korlátaimon, de érte talán sikerülne. Talán.

„Ha lelépnék, utánam jönnél?”

Ő utánam jött.

A testem azelőtt mozdul, hogy megállíthatnám. Annyira gyorsan történik, hogy fel sem fogom, hogy csak előre lépek vagy teleportálok is. A lényeg az, hogy megszűnjön a köztünk lévő távolság. A karjaim a teste köré fonódnak, és olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha ezzel szavak nélkül átadhatnám az érzést, hogy mennyire hiányzott. Mert mocskosul hiányzott. Már régóta tudom, hogy túlságosan közel kerültünk egymáshoz. Azt hittem, hogy el tudom engedni, ha a kényszer megkívánja, de kezdem úgy érezni, hogy nem így van. Szükségem van rá. Az egyedi kisugárzására, a jelenlétére, ami olyan, mint egy megingathatatlan bástya az örök változásban, a bizalomra, amit senki más mellett nem éreztem még, és az emberre, akivé mellette válhatok.

Nem tudom, mennyi idő telik el, amíg elveszek az illatban, ami az otthonommá vált. Az ő kezei is körém fonódnak, szinte a testébe olvaszt velük, mintha még az érzései is az enyémeket tükröznék. Egy pillanat alatt homályosodnak el a félkész jövőtervek, amiket napok óta próbálok körvonalazni, sikertelenül.

- Hiányoztál, Nath – dünnyögöm a mellkasába, pedig nincs jogom ezt mondani. Én löktem el magamtól és én menekültem el előle. Én kínoztam őt, még akkor is, ha végtére érte tettem.

- Te is nekem – suttogja a hajmosástól nedves tincseim közé, a teste melege még a fürdőköntös vastag anyagán is átsüt. A szíve a mellkasa börtönét döngetve dübörög a hozzásimuló arcom alatt.

„Öt év katonaság után nehéz felpörgetni a pulzusomat.”

Felsejlik egy elejtett megjegyzés az ismeretségünk elejéről, amit mostanában valahogy minduntalan megcáfol a közelségem. Nem engedem megfoganni a gondolatot, hogy vajon mitől lehet.

Egy kisebb örökkévalóság telik el, mire kipukkan a meghitt buborék, ami magába ölelt minket. Úgy ugrok ki a karjai közül, mintha egy hipnózisból ébrednék, és csak most döbbentem volna rá, hogy mit is művelek a legjobb barátommal. Hiszen beszámíthatatlan, nehezen hihető szerelmi vallomás ide vagy oda, nem lettünk többek ennél. Hiába fagytam át a folyosó hűvösebb levegőjén, az arcom felforrósodik az árulkodóan örömteli reakciómtól.

Végülis soha nem titkoltam, hogy szeretem őt, mint barátot.

- Hogy találtál meg? – fordulok el zavartan, tárgyilagos kíváncsiságot erőltetve a hangomba. Muszáj egy pótcselekvéssel elfoglalnom magamat, ezért a hűtőhöz sétálok, és jó házigazdaként előveszek neki egy üveg ásványvizet. Még ha a hangsebességgel száguldó csodamotorjával jött, akkor is körülbelül négy-öt órás út áll mögötte. Legalábbis ha a céhből indult.

- Kaptam egy fülest egy régi baráttól – csukja be maga mögött hangtalanul a szobám ajtaját.

- TJ? – dobom be az egyetlen tippemet. A kérdés csak az, hogy a hacker lány vajon hogy kötött össze minket az okos kis kobakjában. Nem említettem neki a közös ismeretséget, de még az Aegises múltamat sem. Persze ha egy ideje a bankárnak dolgozik, könnyen lehet, hogy néhány információt ő maga túrt ki rólam neki. Eh. – De honnan tudta?

- TJ-nek szokása tudni dolgokat – mosolyodik el haloványan. Már megint egy semmiből előtörő, indokolatlan irritáció kerít hatalmába. Ha így mosolyog az említésére, nem értem, miért nem jön össze vele újra. Hónapok óta azon kesereg, hogy nem várja senki otthon, itt a megoldás. – Honnan ismered a bankárt? – kérdez vissza, miközben kiveszi a kezemből a felé nyújtott vizet, de nem még nem bontja meg. Az ablakhoz sétálok, és nekivetem a vállamat, mintha ez elrejthetné a valós szándékomat, hogy távolabb akartam kerülni tőle.

- Még a Goldberg éveimből. Valami megfogott benne, szóval a családom háta mögött támogattam az első cégének a megalapítását. – Igazából csak kimenekítettem a vagyonom egy részét mielőtt elorozták, de ez annyival rosszabbul hangzik. Már akkoriban is megmondtam apámnak, hogy én támogatnám a helyében a nagyratörő fiatalt Blaise Varisco személyében, de ő soha nem volt az a fajta, aki megtöri a tradíciókat azzal, hogy felemelkedési lehetőséget ad egy alacsony származású férfi kezébe. Az túl veszélyes. A gazdagok általában nem szeretnek másoknak esélyt adni, hogy utolérjék őket. Szűklátókörűség. Így lehet a legjobb szövetségeseket szerezni. – Szóval túl sokkal tartozik, hogy utcára dobjon – vonom le a következtetést a saját magyarázatom kiegészítéseként.

Nath egy egyszerű biccentéssel fogadja el a magyarázatomat. Azt valamiért nincs szívem elmondani neki, hogy Blaise milyen üzletet ajánlott. Ha újra felvenném a Goldberg nevet, a régi életünk hivatalosan is véget érne. A nyughatatlan énem nem bírja a ránk ereszkedő csendet, ezért erőltetett vigyorral fűzök hozzá egy múltból megismételt kérdést.

- Ennyi idő után is tartogatok meglepetéseket? – Az ajkain megjelenő halovány mosoly árnyéka jelzi, hogy érti az utalást, mégsem adja meg azt a derűs visszhangot, ami a régmúltunk hangulatát idézné vissza. Még túl sok kimondatlan kérdés és kivesézetlen téma feszül köztünk, hogy ugyanolyan kényelmes legyen a másik társasága, mint egykor volt. Ő is érzi, mert szokásához híven hamar a lényegre tér. Mindig szerettem benne ezt az egyenes őszinteséget.

- Gyere haza, Tris.

Bennem reked a levegő. Hálát adok az égnek, hogy épp a kinti világon pihentettem a pillantásomat, és nem kell látnom az arcát, mikor kimondja ezeket a szavakat.

Haza.

Úgy ejtette ki ezt a rövid kérést, mintha tudná, hogy ő maga lett az otthonom. Az együtt töltött estéink, a filmezések, a sörözések, és a pillanatok, amiket nem is igazán töltöttünk együtt, csak egymás mellett csináltuk a saját dolgainkat. Bárcsak visszamehetnék. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Vajon képes lenne elfelejteni a dolgokat, amik köztünk történtek azon az éjszakán?

Vajon én képes lennék rá?

Hosszú csend ereszkedik ránk. Ő túl türelmes, hogy megtörje, nekem pedig most túl mélyre süllyedt a bolond énem, aki kitöltené egy felesleges megjegyzéssel. Ez itt most nem az a pillanat. A jövőnk múlik azon, hogy mit válaszolok, és hogy ő mit válaszol.

- Amiket mondtál... – suttogom rekedtesen. Észre sem vettem, hogy a torkom összeszorult, csak akkor, mikor nem akarnak kijönni rajta a hangok. – Csak a drog mondatta veled őket?

Kérlek mondd, hogy igen. Akkor is ha hazugság.

Könyörgöm.

- Nem – elégedetlen fintorba rezzennek az ajkaim. Rezignált beletörődéssel sétálok az éjjeli szekrényen fekvő cigis dobozhoz, hogy kihúzzak egy szálat, és meggyújtsam. Csak azután vagyok képes újra ránézni, hogy a büdös, meleg füst elnyomja a számban az epe ízét.

- Klausztrofóbiás leszek egy kapcsolat gondolatától – jelentem ki tényszerűen. Tudom, hogy még nem kért tőlem ilyet, de egy állítólagos szerelmi vallomás után nehéz elhinni, hogy egy éjszakára vágyna tőlem. Azt még meg is tudnám adni neki, de Nath, aki hetek óta keresi a szíve választottját különböző lányokban, nem fog megelégedni ennyivel. – Hisz ismersz – fűzöm hozzá keserűen. Ő ismer a legjobban a világon. Én már régen is mindig értetlenül álltam az ilyen jellegű vágyai előtt, és sosem voltam rest kifejezni az ellenérzéseimet a kapcsolatnak nevezett börtönök iránt.

Még szerencse, hogy pont az éjszakai városban gyönyörködtem az érkezése előtt, és emiatt csak egy tompa fényű kislámpa veti ránk a sárgás fényét. Így a sejtelmes félhomályba vesznek a megkeményedő vonásai. Keresem a szemeiben azt a fájdalmat, amit a bedrogozott éjszakáján ültettem el a szívében, de már nem találom. Mostanra talán képes volt felkészíteni magát arra, hogy negatívan reagálok a közeledésére, vagy csak a drog tette extra érzékennyé azon az éjszakán. Talán nem is olyan hevesek az érzései, mint amilyennek akkor és ott tűntek.

- Ha csak barátként tudsz mellettem maradni, az is elég. – Hatalmasra nyílnak a szemeim a reménnyel kecsegtető, határozott szavaktól. Túl határozott. Annyira, hogy az már bizonytalanná teszi a szemeimben. Nem tudom, hogy én mesélem be magamnak, vagy ő maga sem hiszi el ezt a kijelentést. Bárcsak tényleg elég lehetne az, amink régen volt. – Ha nem lettem volna bedrogozva, alakulhatott volna máshogy az a beszélgetés. Sajnálom – gyűri meg bizonytalanul az arcát. Az eddigi mozdulatlansága megtörése elárulja a zavarát, és emlékeztet, hogy milyen tettekért kér épp bocsánatot. Az elmúlt három hétben minden erőmet bevetettem, hogy ne másszanak elő ezek az emlékek a dobozból, amibe zártam őket, most mégis újra érzem az ízét az ajkaim között. Nincs elég kátrányízű dohányfüst, ami elfeledtethetné velem. Lehet, hogy ezért szívom sorra őket? Hogy kiirtsák belőlem ezt a legjobb barátom csókjának az emlékét?

Elnyomom a haszontalan cigicsikket a hamutálban, és a fél vállal az ablaknak dőlő alakját figyelem. Mintha órákkal ezelőtt lett volna, hogy hasonló pózban figyeltem a külvilágot, pedig csak feszült percek teltek el.

- Én is sajnálom – teszem meg én is az első lépést az ingatag béke felé. Ha ő képes hátrahagyni a szerelmet, amit érezni vél irántam, én is el tudom felejteni, hogy milyen bénítóan jó érzés volt minden érintése. – Én voltam józan, mégis szörnyű dolgokat tettem és mondtam – vallom be a hibámat. Erősnek kellett volna maradnom, határozottan eltolni a közeledését, és megbeszélhettük volna az egészet másnap hideg fejjel barátokként. Kár, hogy az érzelmek terepén mindig rossz döntéseket hozok. Nem véletlenül hoztam meg azt a megmásíthatatlan és végleges döntést, hogy többé nem mászok bele halálra ítélt kapcsolatokba. Nem éri meg. – Túl sok múltbéli sebet szakított fel az az este – fűzöm hozzá egy leheletnyivel halkabban, szinte csak magamnak. Ezek a sebek azok, amik segítenek védeni az elhatározásom ostromolt falait.

Összerezzenek, mikor óvó érintést érzek az arcomra simulni. A pillantásomból elillan a múltba révedés köde, kitisztult tekintettel meredek a világ legkékebb szemeibe, amik most szívszorító gyengédséggel néznek le rám. A tenyere pont olyan forró az arcomon, mint azon az éjszakán.

- Tudod, hogy velem más lenne, igaz? Én soha nem bántanálak. – A hangja annyira halk, mintha azt sugallná, hogy csak akkor kell meghallanom, ha úgy döntök. Egy utolsó próbálkozás, mielőtt a kukába dob valami értékeset. Bárki másnak értékes lenne.

Összeszorul a szívem a lehetőségtől, hogy azt hitte, hogy ettől féltem. Ennél ismerhetné jobban a dinamikánkat. Ő sokkal-sokkal jobb ember nálam. Lágy, szomorú mosollyal húzom le a tenyerét az arcomról, és a kezét ökölbe simítva dörzsölöm meg a hüvelyujjaimmal a bütykein húzódó bőrkeményedéseket. Egy harcos keze. Nem illik a lelkéhez.

- De én bántanálak – ismerem be búskomoran, majdnem olyan halkan, mint az ő szavai voltak. Még soha nem akartam ennyire megváltozni. Mindig úgy voltam vele, hogy ha valakinek nem vagyok elég jó, kívül tágasabb. Életemben először szeretnék fejlődni. Jobb emberré válni. Olyan emberré, aki képes boldoggá tenni őt. Valakivé, aki nem hagyta volna faképnél egy rosszul elsült éjszaka miatt. – Hidd el, amilyen jó barát vagyok, olyan szörnyű partner.

- Nehéz elhinni – mormorgja karcosan mély hangon. Oldalra billentett fejjel kutatja a pillantásomat, mintha a lelkemig látna a neonkék szemeivel. Túl sok ideje van túl közel. Túl ismerőssé vált az illata, és a belőle áradó melegség. A pillanat hangulata túl gyorsan változik veszélyessé. Hogy gondolhattam valaha, hogy nincs köztünk szikra? Csak képes voltam ignorálni, mert tudtam, hogy csak a nők érdeklik. Mióta megingott ez a hit, a feje tetejére állt a világom.

Elengedem a kezét, és tétován távolabb lépek, hogy megtörjem a varázst, mielőtt felülkerekedne rajtunk. Képesek lennénk egyáltalán még barátként létezni egymás mellett? Elviselhetetlen a köztünk lévő szexuális feszültség. A közeljövőben nem látom megtörténni, hogy egy ágyban dőlünk ki egy átbulizott éjszaka után.

A világ legkézenfekvőbb megoldása fényes lámpakörteként villan fel az elmém mélyén. Hirtelen jött lelkesedéssel az ajkamra harapva, a lazaság álcáját magamra öltve fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, és apró, de annál kacérabb mosollyal fordulok vissza felé.

- De ha ennyire ki akarod próbálni a csapat váltást, adhatunk egy próbát a kötetlen, következmények nélküli szexnek. Hátha rájössz a közepén, hogy csak félreértetted a barátságunkat, és megoldódik magától minden problémánk. – Magyarázom a csodálatos tervemet. Ő lehetne újra hetero, én pedig újra az elérhetetlenek csoportjába skatulyázhatnám őt. Legrosszabb esetben pedig legalább egy kicsi részét levezettünk ennek a szexuális feszültségnek. Ennél rosszabb egy együtt töltött éjszaka után sem lehet.

Ugye?

A vérem lángolva lüktet az ereimben a szívem szapora ritmusát hajszolva. Egy ideje már nem hallom a lentről beszűrődő zenét, csak a reszelős, egyenetlen lélegzetvételeimet. Oxigénért küzdve nyöszörgök és vergődök, mikor durva kezek ráncigálják le rólam a nadrágot. A legvisszataszítóbb érzés az egészben az, hogy valahol mélyen hálás vagyok érte. A megkönnyebbülés egy lázas sóhajt csal elő a tüdőmből, a farkam keménysége már fizikai fájdalmat okozott a szűk farmer alatt. Szétszakadok. A rám szegeződő elégedett szempárok szinte lyukat égetnek a bőrömbe, de a gátlásaim már semmivé égtek a drog szította tűzben. Csak homályosan látom Ash ismerős, féloldalasan felhúzódó mosolyát. Régen izgatottan összerándult a gyomrom, mikor így nézett rám, most tömény undor vegyül a kínjaim közé. Undor, és remény, hogy nem kárörvend majd túl sokáig a győzedelmes pillanaton, mert nemsokára könyörögni fogok, hogy megérintsen.

- Még mindig kibaszott szexi vagy, Trissim – bazsalyog kedélyesen, én pedig halkan felnyüszítek mikor végigsimítja a természetellenesen feszülő merevedésemet. Gyűlölöm az ösztönös mozdulatot, ami közelebb visz a keze érintéséhez, de nem tudok küzdeni ellene. Az ujjaim a lepedőt tépik, a csípőm lassú hullámzással követi a mellettem ülő férfi ütemes mozdulatait. A büszkeség és a dac már nem tart vissza, bármit megtennék egy kis megkönnyebbülésért, az mégsem talál rám. Végtelennek tűnő percek telnek el. A gondolataim túl nyomottak, túl zavarodottak, az idegszálaimat hiába borzolta fel ez az elcseszett szer, el is tompította az érzékszerveimet. A pánik, hogy talán soha nem lesz vége ennek az érzésnek, a hatalmába kerít. – Ha küzdeni akarsz ellene, csinálhatjuk máshogy is – sziszegi Ash türelmetlenül, miközben feláll mellőlem. Megviselten, reszkető tagokkal nyitom ki a szemeimet. A hirtelen jött ingerültsége visszaad egy darabot a büszkeségemből. Egy meggyötört, erőtlen nevetés szakad fel a rázkódó mellkasomból.

Ő soha nem értette. Már régen sem értette, hogy miért utálom ezeket a szereket. Ő izgalmasnak tartotta őket, de nekem már azok az éjszakák is szenvedések voltak, pedig akkor még rajongtam érte. Hogy lehettem ennyire vak?

- Nem küzdök – zihálok levegőtlenül. A gonoszkás mosolyom mögött nincsenek valós érzelmek. – Csak pocsékul csinálod.

Ha nem érezném magam úgy, mint a mosott szar, biztos kielégítene a zabos fintora. Kár, hogy a keze képtelen volt rá. A farkával már régen is többre ment. Nem lehet valaki mindenben tehetséges. Sajnos túl gyorsan rendezi a vonásait, és most rajta a sor, hogy kegyetlen vigyorra húzza a száját. Hamis türelemmel gombolja ki a nadrágját, miközben feltérdel az ágyra.

- Régen is gyorsabban elmentél hátulról – utal vissza ő is a közös múltunkra, miközben a lábaim közé férkőzve mászik fölém. A leszedált reakcióidőm nem elég, hogy védekezni tudjak. A szemeimet összeszorítva nyögök fel, mikor az ajkaival a mellkasomra tapad, a síkos ujjai pedig megtalálják a fenekem nyílását. Összerezzenek az évek óta nem érzett, idegen érintéstől. A kezeimet a vállára csúsztatva próbálom eltolni magamtól, sikertelenül. A testem hol megfeszül, hol ellazul, miközben vergődve menekülök a szégyenteljesen élvezetes kényeztetéstől, de a mostani állapotomban esélyem sincs ellene. Gyűlölöm, hogy erre kényszerít. Gyűlölöm, hogy a véremben lüktető drog nem engedi, hogy igazán gyűlöljem.

Mire felemelkedik rólam, már csak félig vagyok magamnál, a talpaim szinte csak ösztönös védekezésként csúsznak a mellkasára, de könnyedén ellöki magáról az erőtlen végtagokat. Nem nézek fel rá, a fejemet makacsul oldalra billentve fordulok el. Nem adom meg neki az elégtételt, hogy lássa a szemeimben, hogy legyőzött. Most már csak azt akarom, hogy vége legyen. Tök mindegy, hányan mennek végig rajtam, ha cserébe el tudják tüntetni belőlem ezt az érzést.

Váratlan csattanás rázza meg a zihálásomtól hangos szobát, és mire felocsúdhatnék, eltűnik a lábaimat szétfeszítő erő. Próbálok magamhoz térni, de az agyam egy akadozó, tízszeresen lelassított felvételben ragadt. Egy élénkkék árny mozdul a perifériában, de mire kipislogom a könnyeket a szememből, már tovább is suhan. A tompa gondolataim sokáig nem fogják fel, mi történik épp. Az első fegyver dörrenésére ösztönösen összerezzenek, és kitisztul egy kicsit a túl mélyre nyomott tudatom. A kirakós darabkái lassan a helyükre kerülnek, és minden eddigi, önirányú kétségbeesésnél és elkeseredettségnél erősebben vág mellbe egy eddig soha nem tapasztalt, jeges félelem.

Nath!

Tágra nyílnak a szemeim, csak hogy lássam, a robbanás nem a kék árnyammal, hanem a támadójával végzett. Mire valami csoda folytán sikerül félig ülő helyzetbe küzdenem magamat, a megmentőm már a keze kicsavarásával kényszeríti földre a harmadik katonát is.

- Vigyázz! – kiáltom a kiszáradt torkom elgyengült hangszálaival, de ez messze nem elég, hogy túlüvöltsem Nath áldozatának a kínokkal átszőtt, keserves sikolyait. Ösztönösen próbálok meg mögé teleportálni, de egyetlen apró kis millimétert sem mozdul a testem a kába parancsra. A drogtól és az adrenalintól hevesen dübörgő szívem a halálfélelem bénultságával torpan meg, mikor eldörren a barátom hátára szegezett pisztoly. Háromszor. Az egyik kezem reszketve emelkedik felé, pedig méterekre van tőlem, az ajkaim néma, keserves üvöltésre nyílnak, de mielőtt hang jöhetne ki rajtuk, újra egy külső erő veszi át a hatalmat felettem. Durva, agresszív szorítás rángat a talpaimra, de nem törődök vele, az arcomat égető könnycseppek mögül, hitetlenül nézem Nath talpra ugrását. A megkönnyebbülés minden mást felülír. Jól van. Nem értem hogyan, de jól van.

Golyóálló mellény? Vagy hallucináltam? Nem érdekel semmi, csak hogy túlélte.

A ravasz jellegzetes kattanása visszhangzik a pillanat töredékére beállt csendben. Túl közel. Csak most fogom fel, hogy újra Ash markaiban vagyok, a karja szoros satuba fogja a nyakamat. A pisztoly csöve fenyegető, hideg szúrás a halántékomon. A körmeim a bőrébe vájnak, de csak megszorul a hurok a torkomon.

- Most eltakarodsz a büdös bús picsába, vagy kiloccsantom az agyát – vicsorogja veszettül a reszelős lélegzetvételei között. Nem kételkedem benne, hogy megtenné, egy sarokba szorított kutya bármire képes. Nath most először dermed mozdulatlanná, mióta megállíthatatlan tornádóként végigsöpört a szobán. A megkeményített arcvonások irritált rándulása majdnem olyan ismeretlen, mint a szemeiben gyilkos szándékkal lángoló királykék tűz. Csak akkor fedezem fel benne a barátot, akivel hónapok óta elválaszthatatlanok vagyunk, mikor találkozik a tekintetünk, és meglátom az aggodalom árnyait a jéghideg elhatározás mögött. A kővé dermedt patthelyzet feszültségében egy szavak nélküli kérdést rejteget a pillantása. Van egy terve. Szinte csak a szemeimmel, mozdulatlanságra kárhoztatva bólintok, bár fogalmam sincs, hogyan szándékozik megállítani a bőrömbe vájódó stukkert. Mégis bízok benne.

Ha pedig meg kell halnom, a halántékomba küldött golyó viszonylag kíméletes módja.

Fel sem fogom, mi történik, az egyetlen jel, hogy mozdulnom kell, a bőr szakadásának és a vér fröccsenésének a hangja. Ash döbbent üvöltésével és a pisztoly alig lemaradó elsülésével szinte egy időben rántom oldalra a fejemet, ameddig csak a megroppanó nyakcsigolyáim engedik, a süvítő golyó mégis a bőrömbe hasít. Az utolsó megfoganó gondolatom az, hogy elkéstem.

Azonban a halál sötét üressége helyett csak a világ némul el. Erőtlenül rogyok a földre, a sajgó, lázban égő, remegő végtagjaim könyörtelen módon emlékeztetnek rá, hogy élek. Nem hallom a saját zihálásomat. A padlóra hangtalanul koppanó vércseppek potyognak körülöttem. Tudom, hogy nem az én vérem, de nincs elég lélekjelenlétem hátranézni. Az ájulás kerülget, a szemeim majdnem leragadnak. Megint a karjaiba emel valaki, de már túl kimerült vagyok bármit reagálni. Csak akkor próbálom meg összekaparni a figyelmem szilánkokra tört darabkáit, mikor egy mélykék tekintet próbál bejutni az elüvegesedett pillantásom mögé. A jobb fülem ebben a pillanatban fejezi be a kötelező rebootot, és az agyamban felzendülő sípolással jelzi, hogy nem ment örök vakációra. Felnyögve kapom oda a kezemet, de még a saját hangomat sem hallom. A vérem sebes pulzálását sem. Semmit.

Nath letesz az ágyra, és elém guggol. Aggaszt, hogy még mindig nincs erő a végtagjaimban. A szoba forog körülöttünk, a leülepedő pillanat nem fellélegzést hoz magával, hanem az adrenalin által átmenetileg elnyomott gyötrelmek visszatérését. Most már az aggodalom uralja a pillantását, a gyilkos szándékok háttérbe szorultak. Újra úgy néz rám, ahogy az én Nathem szokott. Bárcsak lennének józan gondolataim. Tudom, hogy holnap órákat fogok vívódni ezen az egyszem pillanaton, most mégsem tudok semmi másra gondolni, csak arra, hogy mivel tüntethetném el az arcára kiült rémületet. Egy apró, hamis mosoly. Ennyire futja, mielőtt a dekoncentrált, fókuszt vesztő pillantásomat kiköveteli magának a háttérben lihegő férfialak.

A padlóból előnyúló karókra felnyársalt férfi árnyéka az emlékeimben élő embernek. Tudom, hogy a büntetése minden percét megérdemli, a mellkasom mégis nehézzé válik attól, hogy így kell látnom azt, akitől egykor az új életemet kaptam. Azóta többszörösen leróttam a tartozást, az mégsem ereszt el a karmaiból. Hosszú ideig meredek rá hűvösen, csak akkor zökkenek ki, mikor a háttérben szóló jajveszékelés egyszer csak elnémul. Nath kíméletlen, rendületlen végrehajtóként lép az utolsó éber ellenségünk, Ash elé. Megint nem önmaga. Vajon tudna rám is így nézni?

Remegő kezekkel húzok magamra egy fehér lepedőt, hogy elrejtsem a drogok kényszerítő erejére kárhoztatott merevedésemet. A lángban égő testem és az összpontosítani kívánó tudatom ádáz háborújában elveszve, fél füllel hallgatom Ash vallatását, de a nehezen felfogható párbeszéd háttérbe szorul a kintről beszűrődő, vészjóslóan közelgő hangokhoz képest. Nem tudom lemosni magamról a kátrányként rám tapadó rossz előérzetet, hogy itt még nincs vége. Megfulladok tőle. Menekülnünk kéne. Ha a családom ilyen gyorsan odáig jutott, hogy zsoldosokat küldött a nyakamba, mindenki ellenség lehet.

Meggyötörten, vékony hangon nyöszörgöm Nath nevét, miközben nagy nehezen kiszenvedem magamat az ágy szélére. Azonnal meg is bánom a bátor mozdulatot, mikor a makacs émelygés győzedelmeskedik az indulásra kész akarat ellen. Nath megint megment. Bágyadtan pislogok fel rá, az ő kezei az egyetlenek, amik ülve tartják a kocsonyaként reszkető testemet.

- Semmi baj. Mindjárt itt vannak a rendőrök és jönnek mentősök is – biztosít előzékenyen, de akaratlanul is csak tovább növeli vele a kétségbeesésemet. Nem érti. Ő nem tudja, hogy kikkel áll szemben, nekem pedig nincs elég szó a nyelvemen, hogy elmagyarázzam neki. Az időnk is fogytán. Mennünk kell.

- Nem kell. Csak vigyél haza – nyögöm lényegre törően. Bárcsak képes lenne kiolvasni a kuszán száguldozó gondolataimat, de félek, hogy csak a kábítószer okozta zavarodottságot látja, mikor rám néz. Nem hibáztatnám érte, még engem is meglep, hogy kiszenvedtem magamból néhány épkézláb szót.

- Akkor elviszlek egy kórházba.

Nem. Nem-nem-nem. Túl kiszolgáltatott lennék, és még őt is elküldenék mellőlem. Az utolsó, amire szükségem van, hogy telenyomjanak altatóval és védtelen öntudatlanságban feküdjek huszonnégy óráig egy idegen helyen, amit még csak nem is őriznek rendesen.

A gallérjába kapaszkodva húzom közelebb magamhoz, hátha meglátja az arcomon azt, amit nincs időm szavakba önteni.

- Csak vigyél haza. Kérlek – ismétlem meg elszántabban a rövid könyörgést. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor a helyes döntés elhatározása csillan fel a zafírnál is kékebb szemekben. Innentől már tudom, hogy nem lesz baj. Jó kezekben vagyok. Az Ő kezeiben.

Talán ez a mélyen gyökerező bizalom az, ami engedi, hogy végre belesüppedjek a megkínzott testem önvédelmi reakciójába, és átadjam a tudatomat egy felszínes, zaklatott kábulatnak.

✦✦✦

Egy tűszúrásra rezzenek fel a felületes bódultságból. Elrántanám a kezemet, de nincs elég erő a végtagjaimban hozzá. Fáradtan pislogva próbálom felfogni a gyötrelmeim legújabb állomását. Lassan fogadom csak el, hogy nem a pokolban vagyok. Pedig a hőmérséklet stimmelt volna.

Nath és Viki tárgyilagos hangja a távolból jut el hozzám, nem fogom fel a szavakat, csak a biztonságérzetet, amit a jelenlétük kelt bennem. A halántékomon lüktető ér zavaró dübörgése percről percre egyre idegesítőbb. Reszketek, pedig mintha lángok nyaldosnák a testemet belülről. Aludni akarok. Elájulni. Meghalni. Akármi, csak ne ez.

Megkínzottan felnyögök, mikor nekiütközik valaminek a túlérzékennyé vált testem. Az egész bőröm egy hatalmas erogén zónává változott. Ha ezt az éjszakát túlélem, akkor mindent.

- Sajnálom – jut át Nath alig hallható sóhaja a tudatomra terített takarón. Megrázom a fejemet. Nem az ő hibája. A létezés maga hordozza magában a kínok kínjait. – Fáj valahol? Megsérültél?

A szavai valós felfogása nélkül rázom meg megint a fejemet. Túl sok nélkülözhetetlen energiát emészt fel ez az eredménytelen társalgás. Csak rakjon le egy sarokba vergődni, és hagyjon magamra. Nincs szükségem szemtanúkra.

- Nem… csak mindjárt meggyulladok – suttogom erőtlenül. Egy gyűlölt kis részem most azt kívánja, bár elkésett volna Nath, és legalább egy kis megkönnyebbülést kaphattam volna, mielőtt betoppan. Undorodok ettől a vágytól, de szétszakad a testem.

Felzokogok magamban, mikor puha ajkak eltéveszthetetlen selymessége simul a homlokomra. Már ez a rövid, céltudatos kis érintés is elég, hogy megránduljon a hasamhoz feszülő farkam. Le fog szakadni rólam az éjszaka végére. Forró. Minden annyira forró. Megint túl mélyre süllyedek, hogy értsem a szavait, ezért szó szerint hideg zuhanyként érnek a bőrömre hulló hűvös vízcseppek. Összerándulva, levegőért kapca szakadok ki a félájult, önkívületi állapotomból. A gyomrom hányingerkeltő görcsbe ugrik, a testem pedig az eddiginél is hevesebb remegésbe kezd a rákényszerített hidegtől. Nem jó. Nem tudtam, hogy lehet még rosszabb, de rosszabb lett. Már majdnem képes voltam elájulni, és most megint kristálytisztán érzem a testemen végigfutó libabőr összes kiemelkedő pöttyöcskéjét. Előre görnyedve keresek menedéket a víz elől, de mindenhol ott van.

- Nagyon fáj – préselem magamból gyötrelmesen. A kapkodó, felszínes lélegzetvételeim elfojtják a könyörgést, hogy állítsa el a vizet. Olyan, mintha millió apró, jéghideg tű szurkálná a túlhevült testemet. Felnyögök, mikor az ujjai befúrják magukat az ágyékomon tartott tenyerem alá, és rákulcsolódnak a kővé vált merevedésemre. Mi a…

Nem. Ez nem lehet.

Túl jó.

- Te meg mit művelsz? – kérdezem reflexszerű pánikkal. A mozdulat, amivel megragadom a csuklóját ösztönös, pedig eszem ágában sincs megállítani. Képtelen is lennék rá. Hiába tudom, hogy ugyanabba a kudarca fog fulladni ez a próbálkozás is, mint mikor Ash próbálta kiverni. Nem lesz elég, és csak még nagyobb roncshalmaz leszek a végére, mint előtte voltam. De már ez sem érdekel, csak a remény számít, hogy pár percre talán fellélegzést nyújt majd a fájdalmas gyönyör.

- Segíteni szeretnék – suttogja a maga barátságos gondoskodásával. Reszketeg nyögés szakad fel a mellkasomból a váratlanul gyengéd simogatásától. Nem úgy ér hozzám, ahogy a férfiak szoktak. Ő mindig más volt. A görcsbe rándult, feszengő testem parancsszóra olvad a karjaiba. Az orromat megtölti az illat, ami a biztonságot és az otthont idézi. Nem gondoltam, hogy bármit képes leszek biztonságosnak érezni ma éjszaka, de az ő érintése az. Az eddigi gyötrelmes vergődésem vágyódó hullámzássá csitul, a bőrömön végigfutó vízcseppek most már kellemesen cirógatják a lassan kisimuló libabőrt. Ha lennének szabad lélegzetvételeim, zokogni tudnék a testemen végigcikázó megkönnyebbüléstől. A drog, ami eddig a véremben lángolva követelte az akarata beteljesítését, most elégedett bódultsággal nyomja mélyre a lelkiismeretemet és a gondolataimat. Csak az elmém egy szunnyadó szegletében érzékelem a fenekemnek feszülő keménységet, ami egyetlen dolog lehet. Nath.

Nath… felizgult? Ha lenne elég erőm magam mögé nyúlni, az ujjaim puhatolózó érintésével keresnék választ erre a kérdésre. Így csak néma fantáziálásra futja a távolra kószáló gondolataim társaságában.

Az orgazmus olyan könnyen jön, mintha soha nem lett volna kérdés, hogy sikerül e elérnem, de hiába a felemelő érzés, csak tompa, hiányérzettel és bűntudattal megfűszerezett gyönyört hoz magával. Kábán lihegve próbálok magamhoz térni, de szilánkokra hullott a tudatom. A hideg víz kellemetlenebb, mint valaha, a hátamhoz simuló merevedése pedig azzal fenyeget, hogy visszacsalja a frissen elűzött démonokat a testembe. Mégsem mozdulok. Képtelen vagyok rá. Túl nagy teherként nehezedik rám a tetteink súlya. Vajon milyen következményei lesznek ennek? Vajon elveszítem őt?

A gondolataimba zuhanva, bágyadt autopilótára kapcsolva válaszolgatok a kérdéseire. Most mentem el, mégis mélyebb depresszióba készülök zuhanni, mint az este folyamán bármikor. A tanácstalanság szinte megöl. Beletemetkezem a puha köntös melegébe, és mire felfogom, újra a karjaiba vagyok. Majdnem biztos vagyok benne, hogy beszélgettünk, de nem emlékszem a szavakra, csak az érzésekre. Egy tőlem rémisztően testidegen szorongásra.

Nem tudom, melyikünk szívének a dübörgését hallom. Én üresnek és sápadtnak érzem magamat, ezért az övére tippelnék, de tudom, hogy az lehetetlen. Már egy élettel ezelőtt elárulta, hogy az lehetetlen.

„Öt év katonaság után nehéz felpörgetni a pulzusomat.”

Igen. Biztosan a saját szívem ver ilyen hevesen.

Letesz az ágyra, és mintha megállna az idő. Én őt nézem, ő pedig engem, de egyikünkről sem tudom, hogy mit látunk a másikban. Egy barátot? Egy elveszített barátot? Egy lehetőséget valami másra? Vagy csak egy félrecsúszott éjszaka szerencsétlen végkifejletét. A gondolataimat ugyan pillanatnyilag feloldozta a megkönnyebbülés, lomhák és megbízhatatlanok. Arra buzdítanak, hogy húzzam őt magamhoz. Azt akarom, hogy olyan közel hajoljon hozzám, hogy a nedves tincsei ne az ő homlokán pihenjenek, hanem az enyémen. Azt akarom, hogy az ajkaim hőmérsékletét is ellenőrizze a rózsaszín vonalként húzódó ajkaival, ahogy a homlokommal tette. Érezni akarom, hogy még mindig olyan kemény e, mint a zuhany alatt volt. Érezni akarom.

Megőrültem.

A testem most épp áthűlt és kielégült, de tudom, hogy ez nem végleges. Túlságosan ismerem ennek a drognak a működését. El kell aludnom, hogy elejét vegyem a folytatásnak.

- Lent leszek. Ha bármi van, szólj.

Meg kéne könnyebbülnöm, hogy elmegy, de az ösztönös pánik görcsös szorításban préseli apró gombóccá a gyomromat. Szükségem van rá. Nem tudom, miért, de szükségem van rá.

- Várj! – csúszik ki az ajkaimon azelőtt, hogy átgondolhatnám az indokaimat. – Ez mégiscsak a te ágyad és aludtunk már együtt, és jobban érezném magam, ha nem maradnék egyedül – hadarom összefüggéstelenül. A homályos elmém kuszaságában fogalmam sincs, hogy értelmes volt e a mondat, de látszólag elég szánalmas voltam, hogy meggyőzzem. Megkönnyebbült sóhajjal dőlök el a párnáján, miközben ő átöltözik.

Most már minden rendben lesz.

Itt marad mellettem. Bárcsak megérteném, miért ilyen fontos.

A feszültség csak akkor hagyja el végleg a tagjaimat, mikor a matrac megrezzen a súlya alatt, és megérzem a belőle áradó melegséget. A halkan, békésen búgó hangját már csak a távolból hallom.

✦✦✦

Az éledező nap laposan beeső sugarai tolakodó elszántsággal küzdik magukat a lehunyt szemhéjaim alá. Elégedetlenül hunyorogva emelem az egyik kezemet az arcom elé, hogy lopjak még néhány percet az áldásos sötétségben, de az álomvilágból való kiszakadás véglegessége már visszafordíthatatlanul megtörtént. A tegnap este durva emlékképei tüskeként ékelődnek a szoba csendes nyugalmának az illúziójába. Lehetett volna annyi emberség a vegyészben, aki kikutyulta ezt az istenverte drogot, hogy rak bele valami olyan hatóanyagot is, amitől legalább a szerencsétlen áldozatok elfelejtik a velük történteket. De nem volt. Minden kitörölni vágyott emlék szégyenteljesen kristálytiszta. Hasogat a fejem, ráadásul hiába zsibbadt és elhasználódott mindenem, az alhasam mélyén még mindig tompa késztetésként bizsereg a régmúltból visszaköszönő élvezet, amit Ash ujjai hagytak bennem. Üvölteni akarok a levakarhatatlan tehetetlenség irritációjában. Tegnap este kicsúszott a kezeimből a gyeplő, és azóta mindenki jobbra-balra lökdösi az életemet rajtam kívül. Rohadtul elég volt belőle. Magamra küzdeném a fürdőköpenyt, amiből az éjszaka folyamán egy ponton kivergődhettem magamat, de megakadok, mikor megérzem a megszáradt ondófoltok jellegzetes keménységét egy-két részén. A mellkasomra nehezedő bűntudat megsokszorozódik, és hirtelen megalapozatlanná válik az iménti mérgelődésem, hogy az éjszaka minden emléke annyira tiszta, mint először hittem. Azt hittem, a jótékony elszenderedésem véget vetett a földi pokolnak, amiben a zuhanyban történtek előtt vergődtem, de egy növekvő rossz előérzet azt sugallja, hogy álmomban talán folytattam a túlságosan jóindulatú barátom arcátlan kihasználását. Sajnos a múltbéli tapasztalataim is arra a gyanúra adnak okot, hogy közel sem elég egyetlen kielégülés, hogy elűzze azt a borzasztó érzést. A fenébe is, hiszen még mindig érzem.

El akarok süllyedni.

Nem csodálom, hogy mindezek után nem maradt mellettem reggelig. Fogalmam sincs, milyen arcot vágjak ehhez az egészhez, de azt tudom, hogy időre van szükségem, hogy lelkileg felkészüljek a következő találkozónkra. Talán neki is. Már ha akar még hallani felőlem valaha. Bár, aki odáig elmegy egy barátjáért, hogy lendületből átveti magát egy hotelszoba ablakán, kézzel ájulttá püföl négy felfegyverzett zsoldost, majd készségesen kiveri a bedrogozott, mozgásképtelen haverja farkát, az tippre nem fogja másnap közölni vele, hogy inkább tartsa meg magának a problémáit. Tippre most iratkozott fel egy lemondhatatlan hírlevélben ezekre a problémákra. De mikor lettem ennyire fontos neki? És ami még fontosabb kérdés: miért? Végtelen hálát érzek, hogy kihúzott a tegnapi szituból, de pont ugyanez a hála szoros marokkal fojtogatja is a torkomat. Ha bárki másról lenne szó, akkor azt hinném, hogy azon aggodalmaskodok tudat alatt, hogy miként fogok egy ilyen szívességet valaha viszonozni, de tudom, hogy Nath nem az az ember, aki elvárná. Egy egészen más megérzés bérel magának egy permanens lakrészt a tudatomban kitoloncolhatatlanul. A rádöbbenés, hogy én is megtettem volna mindezt érte. Ez fojtogat. Ez rémiszt halálra. Ha elképzelem a fordított szituációnkat, minden létező erőforrást feláldoztam volna, hogy valahogy kihozzam egy hasonlóan szorult, veszélyes helyzetből. Hirtelen teljesen más fényben látom a folyamatos irritált telefon nézegetéseimet, mikor csúszik egy-két napot egy küldetéssel, vagy mikor a vártnál később érkezik tőle válasz. Túl fontossá vált. Túl nagy függőséggé.

Bevillan az emlék, mikor tegnap este három golyót eresztettek a hátába. Utólag már biztos vagyok benne, hogy nem képzelődtem. Sokféle hatása van annak a szernek, de hallucinációt nem okoz. Azt hittem, hogy meg fog halni. Azt hittem, hogy a kicsapongó életstílusom és a felelőtlenségem a halálát okozta az embernek, akiről egészen addig nem is tudtam, hogy mennyit jelent számomra. Ha tudtam volna, talán nem is vitt volna rá a lélek, hogy segítségül hívjam őt. Olyan, mintha néhány hónap alatt egy személyben az elveszített családommá vált volna. Akkor és ott nem volt se időm, se józan elmeállapotom felfogni a történteket, most talál rám az akkor szívszorító pánikként megélt zavarodottság. Minden összezavarodott. Nem tudom, hogy élte túl sértetlenül.

A tegnapi félelmeim újraélt kimerültségével masszírozom meg az arcomat, mikor a semmiből bevillannak a rám vetülő neonkék szemek. A pillanat, mikor a gyilkos, rideg eltökéltséget azonnal felváltja a gyengéden féltő aggodalom.

A földszinti bejárati ajtó elektromos zárjának a kattanásától összerezzenek, és bármiféle épeszű gondolat vagy megfontolás előtt fogan meg a teleportálásra szólító parancs az elmémben. A tudatom falai ugyan megremegnek a szánni való állapotomhoz túl nagyravágyó ugrástól, de valahogy épségben sikerül átpréselni magamat a világunkon nyíló hasadékon. A következő pillanatban már a saját ágyam kis beugró bunkerének a kuckósan közeli plafonját bámulom, és csak a felkaromon végigfutó, mélyen szétterülő véraláfutások jelzik, hogy majdnem végzetes hibát vétettem. Hosszút pislogva adok hálát, hogy fekszem, mert ettől biztosan összeestem volna.

Az utolsó, félbeszakított gondolatom folytatásaként az emlékeim egy újabb aspektusa tör be kéretlenül az elmémbe, mikor öntudatlanul visszajátszom magamban a jámbornak gondolt barátom kíméletlen, a nyers brutalitást megközelítő harcmozdulatait. Mindig tudtam, hogy ki ő. Senki nem kapja meg egy céh sztárzsoldosának a címét egy kis kegyetlenség és végtelen eltökéltség nélkül, de a mi kapcsolatunk az életünk békés pillanatai köré épült. Eddig. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmire is képes. Értem. Ezt a gondolatfonalat azonnal el is szakítom, mikor a drog lecsengő hullámai könyörtelen forróságot összpontosítanak az alhasam eddigi bizsergésének a helyére. Ezt nem hiszem el. Ettől? Pont ettől? Jobban szükségem van arra a pszichiáterre, mint hittem.

Nem-nem-nem.

Ez nem történhet meg.

Nem maradhatott bennem még mindig abból a szarból. De hiába minden ellenállás, a légzésem már felgyorsult, és ugyan a merevedésem fáradtan, a saját lelkesedésem hiányát tükrözve rezzen életre, a vágy kielégíthetetlen gyötrelme ugyanúgy ott van mögötte. Az oldalamra fordulva kuporodok apróra, az arcomat a párnámba temetve üvöltök bele hosszan és a dühösen. A bal kezem a lábaim közé csúszik, de nem torpan meg a félig kemény farkamon, hanem folytatja az útját arra a helyre, ahova Ash könyörtelenül elültette a kielégülés utáni epekedés magvait. Egy hányingerkeltő pillanatig azt hiszem, hogy annak a jelenetnek a visszajátszását választja az agyam az ujjaim tapogató mozgásának a kíséretére, de megállíthatatlanul mossa el a megjelenni készülő képeket egy másik, később történt emlék. A zuhanycseppek kellemesen hűvösen koppannak az érintésekre kiéhezett, érzékennyé vált, lángoló bőrfelületeimen. Mint millió apró tűszúrás jóleső bizsergése. Nath jellegzetes illata az orromba kúszik, minden kapkodó, felületes lélegzetvételnél egyre mélyebbre és mélyebbre. A kábán lehunyt szempilláim mögül semmit nem látok, csak a teljes látóteremet kitöltő kék hajzuhatagot. Ennyi elég. Ebből is tudom, hogy ki az. A farkamon mozgó ütemes érintések, amik megdöbbentően közel löktek a korábban elérhetetlennek tűnő kielégüléshez, abbamaradnak, de nincs időm panaszkodni, mert az ujjai egyértelmű céltudatossággal markolnak a combomba. Gyengéd erőszakkal emeli meg a testemet, ami könnyedén csúszik rá az eddig a hátamba préselődő, eltéveszthetetlenül lüktető merevedésére. Megkönnyebbülve sóhajtok fel a mindent kitöltő keménység túl régóta vágyott érzésétől. A fejemet a vállára ejtve, a nevét suttogva kapaszkodok hátra a nyakába, hogy mindenemet átadjam neki, ő pedig el is vesz mindent, amit adni tudok. Az ajkai végigsimítják a nyakam érzékeny bőrét, pont úgy, ahogy a tegnapi vágyködös, talán meg sem történt emlékeimben tette, de most a fogai finom szenvedéllyel el is mélyednek a bőrömben, mielőtt a nevemet zihálná karcos hangon.

Az orgazmus váratlanul gyorsan és könnyedén ragad magával, az élvezet darabokra szaggató remegése végigfut a teljes testemen. A lábujjaim görcsösen markolják, tépik a lepedő pamut anyagát. Nem tudom, meddig lebegek önkívületi állapotban az orgazmus által felszabadított, felemelő hormonok hatásától, mielőtt visszatérne hozzám az iménti öntudatlan tetteim súlyát sugalló rossz érzés. Lassan nyitom ki a szemeimet, a mellkasomhoz húzott lábaim között ragadt kezem elernyed, az ujjaim kicsúsznak a fenekem szűk nyílásából. Már el is fejetettem, milyen pocsék ezt magamnak csinálni. Kitörik a csuklóm, és alig érem el az érzékeny részeket. Ha így folytatom, elő kell vennem a rég elásott vibrátoromat, mert az egészen biztos, hogy melegbárba többé nem teszem be a lábamat. Minden sokkal egyszerűbb volt, amíg fűlött a fogam a csajozáshoz. Vissza fogom hangolni magamat arra az életre.

Még a saját elmém is ellenem fordul. Nem kéne ezen rágódnom. Még túl frissek ezek az emlékek, hogy bármi jelentést hordozzon magában egyetlen ilyen cselekedet. Biztos a hála és a közösen átélt adrenalin-dús pillanatok furcsa keveréke okozza. Camre is gondoltam már maszturbáció közben, ez még semmit nem jelent. Max azt, hogy még annál is jobban kihasználom a hetero haverom segítőkészségét, mint eleinte hittem. Borzalmas ember vagyok. Ő az undorát lenyelve segített, mikor szükségem volt rá, én pedig azzal hálálom meg, hogy róla képzelgek, miközben a prosztatámat izgatom. Melyik hetero srác ne akarná ezt, nem igaz? Ezt neked barátság. Ezt neked tisztelet.

Fáradtan, megviselten fújom ki a levegőt. Hogyan indíthat el egyetlen rossz döntés egy ilyen káoszba fulladó lavinát? Összedőlt a kártyavár, amit négy éve építgetek. Nem mintha számítana, mindvégig csak kártyából volt. Egy kölcsönzött élet, aminek le fog járni a határideje.

A testemből távozó forróság nem hagy bennem mást, csak a drog másnapján érzett végtelen, hideg űr nyomasztó érzését, megfűszerezve egy kis frissen bezsebelt bűntudattal. Most, hogy nem lángol mindenem, hirtelen borzalmasan fázom. Reszkető tagokkal mászom ki az ágyból, azzal a reménnyel, hogy egy forró zuhany legalább az egyik problémámat megoldja.

✦✦✦

A világosszürke melegítő szettemen felül még egy takaróba is becsavarva ülök a konyhapult tetején, a hátamat a falnak vetve szorongatok egy túlságosan nagy pohár whiskeyt. A szabad kezemben egy önmagát mindjárt lehamuzó cigi füstölög igézően lomhán. Pont olyan lassú, mint a nyomottá váló pislogásaim. A füstöt gyorsabb mozgásra buzdítva szippantja magába a főzőlap feletti szagelszívó.

Az arcomon lévő vágást, amit a golyó okozott, már lekezeltem és egy keskeny, bőrszínű tapasz rejti maga alá. Nem volt mély, néhány nap, és nyoma sem lesz, de azért most kelletlenül húzza a bőrömet a sebtapasz és a heg, ahányszor megmozdítom az arcomat.

Annyira tompa vagyok, hogy mikor halkan csipog a zár és kinyílik az ajtó, csak egy-két másodperces késéssel, csak a szemeimmel sandítok oldalra. Legalább négyen tudják a belépési kódomat, de nyilván az utolsó ember lép be, akit jelenleg látni szerettem volna.

Az aggodalom még mindig ott ül a királykék pillantás mélyén, mikor megtalálja a pulton gubbasztó, takaróba temetkezett alakomat. Elég szánalmasan festhetek. Úgy is érzem magamat.

- Meg akartam kérdezni, hogy jól vagy e – vezeti fel az érkezése sejthető célját. Folytatásként még a látványos következést is levonja, hogy megkíméljen nekem néhány fáradtságos szót. – De úgy látom nem.

Halk szusszanással szívok egyet a cigiből, mielőtt megerősíthetném a gyanúját. Azért remélem nem hiszi, hogy önpusztító letargiába zuhanok, csak mert néhány csávó élvezkedett a pucér seggem látványán. Ennél azért tapasztaltabb vagyok. Nem tudom, hogy sajnos vagy szerencsére.

- Csak a drog utáni ürességérzet – kortyolok egy nagyot a kezemben tartott aranyló folyadékból, hátha a torkomat és a tüdőmet végigégető alkohol helyettesítheti a nagy mennyiségű hőt, amit múlt éjszaka elveszített a testem. Nem történt tragédia, holnapra ez is elmúlik. Ha nem lenne ennyire minden lében kanál, akkor ezt az állapotomat látnia sem kellett volna.

- És amúgy? – érdeklődik kicsit félszegebben a lelki és pszichológiai hogylétem felől is, miközben felül a legközelebbi bárszékre, és a hátát a máskor ebédlőasztalnak használt bárpultnak vetve fordul felém. Lassan pislogva mérem végig őt olyan szemekkel, ahogy eddig még soha nem tettem. A balsejtelmem, hogy mindezek után másnak fogom látni őt, beigazolódik, egyelőre mégsem érzem zavarónak a változást. Talán mert túl üres és kimerült vagyok reagálni rá.

- Megvagyok – felelem kimérten. – Semmi olyan nem történt velem, amit nem éltem már át – az értetlenül összerohanó szemöldökei pontosan azt a kérdést sugallják, amit bármilyen épeszű ember feltenne erre a sejtelmesen elejtett információra, de ő nem szólal meg. Még csak nem is mozdul. Megingathatatlan barátként, a mellkasa előtt összekulcsolt kezekkel várja, hogy a lelassult tempómban mérlegeljem, hogy meg akarom e vele osztani a folyatást. Ez teszi őt ennyire mássá. Ennyire különlegessé. És talán pont ez az, ami meggyőz, hogy önként kinyissam neki a múltam egy olyan ajtaját, amit egy tucat lakattal zártam el évekkel ezelőtt. Tegnap Ash amúgy is erőszakos kényszerrel tépte fel a zárak többségét, és Nath a körülmények áldozataként már így is részleges bepillantást nyert. – Akkor is használtuk egyszer ezt a drogot, mikor még együtt voltunk. Ash izgalmasnak tartotta, hogy akármennyiszer megyek el, nem elég – a lélegzetvételnyi szünetemben támaszul hívnék egy slukkot a cigiből, de az cserben hagy. Leejtem a tövig szívott szálat a főzőlapra, mielőtt a szűrő ráégne a körmömre. – Én gyűlöltem – folytatom halkan. Ezt nem hiszem, hogy magyaráznom kell, tegnap első kézből láthatta, mit tesz az emberrel. – Másodjára az engedélyem nélkül adta be nekem. Az volt az utolsó csepp a pohárban – mosolyodok el szomorúan, amit azonnal meg is bosszul az arcomon lévő seb. A pohár már hónapok, de talán évek óta túlfolyóban volt, mégis ez volt az, ami végül menekülésre késztetett. És ez az, ami utolér a tiszta lappal kezdett új életemben. Ironikus.

- Ő volt… – tenné fel a kérdést megrökönyödve, kicsit halálra vált fejjel, de befejezem helyette.

- Ash.

Halk kattanással lobban fel az öngyújtó, mikor életre keltem a következő szál cigimet. A bódító füst kellemes, de hamis nyugalmat simít végig a testemen. A múlt borzalmai láncra verve ugyan, de ott cikáznak a fejemben. Ash mindig szerette a határait feszegetni, én pedig túl fiatal, túl elfogadó, túl vak és túl gyáva voltam. A végén már sportot űzött belőle, hogy megtalálja, mivel lökhet át azon a bizonyos határon.

Végül megtalálta.

Szerintem egyikünk sem hitt benne, hogy tényleg képes leszek faképnél hagyni őt. Képes voltam. Legalábbis tegnapig ezt hittem.

- Mindig azt hittem, hogy Ash...

- Lány? – rabolom el tőle megint az utolsó szó jogát. Ki ne hitte volna ezt? Főleg tőlem, aki mindenkit becézget, teljesen érthető következtetés, ha az agyuk Ashley-vé egészíti ki egy férfi párjaként felemlegetett nevet. – Nem az – emelem ki egy rosszkedvű horkanással azt, ami mostanra neki is nyilvánvalóvá vált. Hiába ő az egyetlen barátom, akinek egész gyakran meséltem ezt-azt az egyetlen hosszútávú kapcsolatomról, valahogy a társam nemi hovatartozását soha nem éreztem szükségesnek expliciten kiemelni. Talán ez is része volt annak, hogy nem álltam készen rá, hogy felfedjem előtte a biszexualitásomat.

Nath elkomorodott fintorán talán felnevetnék kínomban, ha nem fojtanák belém a következő szavai.

- Tudtam, hogy meg kellett volna ölnöm – morogja halkan az orra alatt. Ledermedek. Csak most döbbenek rá, hogy tudat alatt már eltemettem őt. A hotelszobában rögzült utolsó emlékképeimben épp elvérzik a legalább hat ponton átszúrt, felnyársalt teste. Nem éreztem különösebb gyászt vagy haragot Nath iránt, hogy az akció hevében kivégezte a férfit, akinek egykor különös helye volt a szívemben, most mégis bosszantó örömöt okoz a túlélésének a lehetősége.

- Túlélte? – az elvékonyodott hangomban megremeg a megkönnyebbülés, aminek még én magam is megvetem a létezését.

- Remélem nem azt akarod mondani, hogy örülsz neki. – Most először mozdul meg, mióta a hallgatóságommá kövült a bárszéken. Fáradtan masszírozza meg a homlokát néhány sötétkéken előrehulló tincs mögött. Feltűnnek a szemei alá vetülő mély árnyékok. Vajon meddig volt ébren mellettem? Meddig virrasztott a lángoló, öntudatlan testem mellett, hogy segítsen? Miért ment ennyire messzire?

Kérdések, amik sosem fognak válaszra találni, ha rajtam múlik.

Nem bírom tovább nézni őt, a fejemet a falnak koppintva szuggerálom a plafont, miközben szórakozott mosolyra rezzennek az ajkaim.

- Stockholm-szindróma – szélesedik vigyorrá a játékos mosolyom. Lassan ideje, hogy elűzzük ezt a síri hangulatot. Egy kis egészséges önirónia csodákra képes. Sosem mertem remélni, hogy Ash után lesz egészséges párkapcsolatom, de azt hittem, hogy legalább a szingli életemet nem fogja sötét árnyként kísérteni.

- Tris...

A halkan, szomorúan kiejtett becenévben benne van minden, amit nem tudunk szavakba önteni. Az aggodalom, a figyelmeztetés, a rosszallás és valahol mélyen talán a megértés is. Bárcsak minden másképp lehetne. Bárcsak képes lettem volna egy jó embert szeretni azzal a hévvel, ahogy Ashért lángoltam egykor. Vajon hogy alakulna a jövőnk, ha Nath nem hetero lenne? Nem tudom honnan jött ez a gondolat, de azonnal vissza is küldöm a helyére. Nem szeretek elveszni a „mi lenne ha” jellegű gondolatok labirintusaiban. Felesleges. Most már abban sem vagyok biztos, hogy mernék vagy akarnék még valaha szeretni. Ha Nath nem lenne hetero, azzal csak elrontana mindent. Így biztonságos a barátságunk. Emiatt tudok megbízni benne.

- Túl vagyok rajta – győzködöm magamat is. – De akkor sem tudom valakinek a halálát kívánni, akit régen szerettem – felsejlik az emlék tegnapról, mikor a tű elmélyed a bőrömben. Emlékszem Ash levakarhatatlan, elégedett, hányingerkeltő vigyorára. Akkor és ott, a végső kétségbeesésemben pontosan ezt kívántam. Olyan jól esett a halálát kívánni. Ezek szerint nem volt őszinte gondolat, csak a pillanat tehetetlen haragja szülte. Kár érte.

A ránk ereszkedő rövid csendet Nath töri meg egy tárgyilagos témaváltással. Nem tudom, hogy az előző kijelentésem megértésre vagy néma beletörődésre lelt. Sosem fog kiderülni.

- Ms Wayne megkért, hogy tartsam rajtad a szemem.

A fejemet még mindig hátrabillentve sandítok le a szemeimmel Nath komoly pillantásába. Az arca alátámasztja azt, amit a szavai sugalltak. Küldetést kapott. Én vagyok a küldetés.

Mikor lettem olyan fontos, hogy a céh legértékesebb emberének az idejét égessük rám? Ezt inkább nem kérdezem meg, mert kapnék Nathtől egy hegyibeszédet a bennem rejlő lehetőségek kimeríthetetlen tárházáról. Ő mindig jobbnak és többnek látott engem, mint ami valójában vagyok.

- Ha testőrre vágynék, maradtam volna Goldberg – közlöm vele szárazon. Semmi kedvem visszamenni abba az oltalmazott életbe, ami elől lóhalálában menekültem. Aláírom, hogy tegnap lankadt a figyelmem, és belesétáltam egy veszélyes szituációba, de ez nem fog többször megtörténni. Főleg most, hogy tudom, mi a céljuk.

- Mi lenne ha úgy fognád fel, hogy néhány együtt töltött nap a legjobb haveroddal? – billenti oldalra a fejét azzal a barátságos féloldalas mosollyal, amit ezidáig soha nem láttam különösebben vonzónak vagy említésre méltónak. Hiányzott mögüle a provokatív sárm, ami általában felkelti a figyelmemet. Most sincs ott, a szívem mégis gyorsabb tempóra kapcsol tőle. Lomhán oldalra pillantva nézek ki az ablakom túloldalán elsuhanó röpkocsik homályos vonalakká olvadó színkavalkádjára.

- Azok vagyunk még? – csúszik ki az ajkaimon a jogosnak érzett kérdés, ami ébredés óta rágja a mellkasomat. Soha nem volt még ennyire közeli barátom, nem tudom mik azok a határok, amiket nem szabad átlépni. Gondolom mindenkinél más. Furcsa elhinni, hogy Nathnek, aki képes félrenyelni egy szexuálisabb irányú kérdéstől, még beleférne a barátság kategóriába az, hogy kiverje a másik félnek. Lehet, hogy ez is csak olyan, mint hogy Camille is a barátunk, mégis képesek vagyunk szexelni vele. Megnyugtató lenne a gondolat, de valahol mégsem stimmel. Camille lány. Nath nem meleg. Én fiú vagyok. Nem jön ki a matek. Vagy a biológia, ahogy tetszik.

- Részemről nem változott semmi – érkezik a határozott megerősítés.

Nem változott semmi.

Ez egyszerre roppant örömteli és már-már ostobán optimista állítás. Egy zavart, megkönnyebbült nevetést csal elő belőlem. Minden erőmet beleadom, hogy megpróbáljak hinni neki. Semmire nem vágyom jobban, csak hogy visszatérhessünk a könnyed, komplikációktól mentes életbe, amit a tegnap este sorsdöntő eseményei előtt éltünk. Talán tényleg megtehetjük. Talán tényleg viccre kéne venni az egészet, és magunk mögött hagyni a szerencsétlenül alakuló történéseket. Lehet, hogy kivételesen én vagyok az, aki túlgondol egy szexuális jellegű témát, nem pedig ő. Visszafordulok felé, és a törökülésben tartott lábaimra könyökölve dőlök kicsit előrébb. Van valami, amivel még tartozom neki.

- Köszönöm, hogy kihoztál onnan Nath – ejtem ki csendesen, bizonytalan mosollyal az őszintén hálás szavakat. Valószínűleg igazat mondott Ash, és elengedtek volna, miután végeztek velem, de akkor arra lennék kárhoztatva, hogy hetekig vergődjek az önsajnálatban, és a tudatban, hogy a családom túl könnyedén megkapta, amit akart.

- Erre valók a barátok. – Ámen. Erre inni kell. Elvigyorodva, még mindig a pulton fészkelve halászok ki egy második whiskeys poharat az egyik szekrényből, de mielőtt tölthetnék neki, megállítanak a szavai.

- Nem iszom. – Lefagy a kezem a mozdulatban, és kicsit összeszűkült szemekkel, rosszalló gyanakvással pillantok fel rá. Ismerem a szarházi fajtáját. Tudom ám, mire megy ki a játék. Az ő szemében mostantól egy küldetés vagyok, egészen addig, ameddig Mama máshogy nem utasítja. Megáll az ész. Ennek rövid úton véget fogok vetni. Ha a Goldberg családnak a spermám kell, akkor egészen addig veszélyben leszek, ameddig meg nem kapják. Nath évekig a nyakamban fog loholni, vagy mi? Ezt ők sem gondolhatják komolyan. Ha elmondom nekik a részleteket, majd megértik.

- Néhány együtt töltött nap a legjobb haverommal, mi? – csóválom meg a fejemet elégedetlenül. A legjobb haverom ivott velem. Ez itt a nem az én Nath-em. Már el is felejtettem, milyen unalmasan kötelességtudó tud lenni, mikor épp küldetésen van. Na mindegy, akkor iszom egyedül. Lehet, hogy még jó is, ha így látom, legalább gyorsabban elfelejtem, milyen zavarba ejtően szexi volt, mikor embertelenül szétverte a támadóimat.

A mozdulat befejezésével végül csak a saját kiürült poharamat töltöm félig, és mielőtt visszacsavarnám a kupakot, biztos ami biztos, bele is húzok az üvegbe. Le merném fogadni, hogy Nath gondolatban épp örömtáncot lejt. Minél többet iszom, annál kevésbé tudok elfutni a küldetése elől. Persze a szívem mélyén tudom, hogy ez nem így van. Nath nem ilyen. Sokkal valószínűbb, hogy aggodalmaskodik a tényen, hogy olyan pocsékul vagyok, hogy ennyit kell innom. Lassan tényleg abba kell hagynom, ha nem akarok holnap is ugyanilyen haszontalan lenni. Ha felelősségre akarom vonni Lizziet a bolygó másik csücskében, szükségem lesz a pihenésre.

A ránk szálló csendbe temetkezve kortyolok aprókat a keserű folyadékból, miközben a napomat tervezgetem. Péntek van, szóval írnom kell a többieknek, hogy ne számítsanak a jelenlétemre a gamer délutánunkon. Mondjuk ha délutánig alszom egyet, lehet, hogy még fel is pörgetne egy kis játék. Felháborítóan korán van, még alig egy órája kelt fel a nap. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. A telefonom persze még mindig valahol a melegbár wc-jének a padlóján vagy egy idegennek a zsebében heverhet. Kéne szerezni egy új telót is valahonnan. Minden olyan bonyolultnak és hosszadalmasnak hangzik így, hogy túl kókadt vagyok teleportálni. A normális embereknek mindig ilyen körülményes az életük? Nem is értem, honnan van elég türelmük kilogisztikázni a mindennapjaikat.

Egy halk sóhajjal töröm meg a csendet, majd visszaterelem a félbeszakadt beszélgetésünket az eredeti témánkhoz.

- Nem lesz több ilyen – dünnyögöm az államat támasztó tenyeremre nehezedve. – Felfogtam az univerzum üzenetét, ahányszor pasikkal próbálok kezdeni, katasztrófába fullad az egész.

Először egy lélekölő kapcsolat Ashsel, utána a sok elfuserált, gyáván félbehagyott éjszaka random arcokkal, végül pedig egy csapda, amit a saját családom állított nekem. Szép kis lista. Nem kívánom folytatni. Mától kikiáltom magamat heteronak. Mindjárt vissza is könyörgöm magamat Cam ágyába, vonzóbb, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Kár, hogy ez az egész nem ilyen egyszerű.

- Lehet, hogy nem ilyen szórakozóhelyekre kéne járnod ismerkedni – emeli ki Nath a felettébb jogos észrevételét. Utólag könnyű okosnak lenni. Szerencsére erre is van válaszom.

- Asht nem egy ilyen helyen ismertem meg, mégis csőcselék. El van kalibrálódva az iránytűm férfiak terén – magyarázom, miközben kicsomagolom magamat a körém tekert paplanból, és lekászálódok a pultról. Egy fáradt nyújtózással sétálok a hűtőhöz, és dobok az őrszememnek egy üveg ásványvizet. Senki nem mondhatja, hogy nem vagyok jó házigazda. Főleg, ha a vendégem az előző nap mentette meg a seggemet. Szó szerint.

- Legalább te dupla annyi emberből válogathatsz – enyhíti a kényelmetlen témát diplomatikusan, miközben lecsavarja a kupakot. Való igaz. Ha kudarcot vallottam a férfiakkal, egyszerűen csak a nőkből kéne válogatnom. Egy tökéletes világban. Néha elgondolkozom rajta, hogy talán nem is biszex vagyok, hanem meleg, csak a nőkkel is képes vagyok szexelni. Olyankor valami mégis hiányzik.

Az elrévedő pillantásom a palackon ügyködő ujjain felejtődik, és eszembe jut, miket csináltak tegnap éjszaka azok az ujjak. Vajon ha a bedrogozott állapotomban könyörögtem volna neki, mást is bevállalt volna? Vajon mik egy hetero férfi korlátai? Képes lett volna belém vezetni azokat az ujjakat? Éreztem, hogy ő is felizgult, de vajon képes lett volna szexelni velem, ha erre kérem?

Soha nem fog kiderülni.

- Kár, hogy a csaj ismerőseim egyikének sincs húsz centis farka, hogy a seggembe rakja – ejtem el az incselkedő szavakat egy ártatlan félmosollyal, ami hangosan kitörő röhögéssé válik, mikor Nath félrenyeli az épp kortyolt vizet, és félig-meddig fulladozva dől előrébb a széken. A szemeimet törölgetve, lassan elhalkuló nevetéssel döntöm a fenekemet a konyhapultnak vele szemben. Hát ez jól esett. Nem is kell alkohol, ha itt van Ő. A beszélgetésünk többet segített a hangulatomon, mint a világ összes whiskey-je vagy cigije tehette volna.

- Ne haragudj – vigyorgom megjátszott bűntudattal. – Látnod kellett volna a fejedet – fűzöm hozzá pimaszul, miközben visszatartom az újra kitörni kívánkozó kuncogást. Várok egy kicsit, hogy rendezze a vonásait, és egy újabb korty vízzel nyugtassa le a meggyötört torkát. Mikor látszik, hogy túl van az iménti megpróbáltatásokon, egy kicsit elkomolyodva, de még mindig a laza hangulatot megtartva vonom kérdőre, hogy mégis miért okozott neki ilyen fullasztó meglepetést a megjegyzés. – Eddig talán azt hitted, hogy én dugtam Asht? – emlékeztetem a tegnapi kipattintott, nála is csak néhány kósza centivel alacsonyabb férfira. Lehet, hogy Nath szemszögéből mindenki egyszerűen csak törpe, és nincsenek további fokozatok.

- Próbáltam nem belegondolni – vallja be fanyarul őszintén, a hangja még kicsit karcos az iménti köhögőrohamtól. Hoppá. Hozzászoktam, hogy húzom Brand agyát a feleslegesen sok meleg poénommal, csak hogy láthassam a mókás felháborodását. Most, hogy Nath előtt is lerántottuk a leplet, már nincs visszatartó erő, hogy vele ne tegyem ugyanezt.

- Bocs. Most már tényleg minden sötét titkomat tudod, szóval nem kíméllek tovább az arcpirító megjegyzéseimtől – magyarázom szégyenérzet nélkül, miközben a takarót visszaköltöztetem a pultról az ágyba. Ez a büntetése, hogy teljesen lecsupaszított. A szó összes értelmében. Csak a perifériámból látom, hogy Nath a pörgethető bárszéken befelé fordulva követi a mozdulataimat, és felkönyököl a vele szembe kerülő bárpultra. A három lépéssel átszelhető nappalimban könnyedén kerülök újra elé.

- Azt mondod, eddig egy cenzúrázott verziót kaptam? – húzza fel az egyik szemöldökét kihívóan. Most biztos épp megbotránkozva idézi fel a sok vállalhatatlan viselkedést, ami még a cenzúrázott kategóriába esett. Ha a tegnap estével nem is, ezzel a beszélgetéssel biztosan elijesztem magam mellől. A kék neonként ragyogó szemek mégis mást sugallnak. Azt sugallják, hogy élvezi ezt a pillanatot. Biztos az agyamra ment a sok drog, és elveszítettem az emberismerő képességemet. Megvonom a vállamat, és ártatlanul pislogok párat.

- Meglehet – kacérkodom vele szenvtelenül. A legfurcsább az, hogy ő is elmosolyodik. Ez egy olyan mosoly, amit eddig nem láttam az arcán. Ha nem tudnám, hogy esélytelen, azt hinném, hogy flörtölünk egymással.

- Pedig mindvégig a cenzúrázatlan verzió érdekelt – támasztja meg az állát az egyik kezén. A döbbenetemet egy nevetésbe átvezetve seprem le a vállaimról a túl sokat jelentő szavakat. A fejemet játékosan megcsóválva fordulok el tőle, miközben egy mozdulattal lenyúzom magamról a melegítőfelsőt és a pólót. Ledobom őket a kanapéra, és az ágyam kis bunkeréhez vezető úton lerugdosom magamról a mackónacit is. Teleportáció nélkül még a vetkőzés is fárasztó. Hiányoznak az elsorvadt agysejtjeim.

- Vigyázz mit kívánsz – szólok hátra a vállam felett, miközben bemászom az ágy belső felére, és kényelmesen elhelyezkedek a vastag paplan alatt. – Felvidítottál, szóval megpróbálok aludni – ásítom egy jóllakott óvodás vigyorral. – Ha te is fáradt vagy, nyugodtan feküdj be mellém, nem vagyok az a szívbajos típus – utalok rejtetten arra, hogy részemről sem kell, hogy bármi változzon közöttünk. Tudom, hogy mit miért tett, és azt is tudom, hogy nem fog megismétlődni. Régen is békésen elszunyókáltunk egymás mellett, azt hiszem eléggé érettek vagyunk, hogy a jövőben is megtegyük.

✦✦✦

Nem rezzenek össze, de ledermed az ujjam a ravaszon, mikor valaki hátulról lehúzza a fejemről a fülvédőt. Ostoba döntés meglepni valakit, aki épp egy Infantry Golden 2-essel készül lőni. Bizalmatlanul, semmitmondó pillantással sandítok hátra. Nem ismerem fel őt, pedig a vizuális memóriám 9.2-es szintet ért el a legutóbbi teszteken.

- Remekül lősz, de van két tanácsom – szólal meg megdöbbentően mély, dallamos hangon. Legyen akármilyen selymes, mégis képes megkarcolni a büszkeségemet vele. Összeszűkülnek a szemeim. Nem elég, hogy volt képe letegezni, még azt is hiszi, hogy hibát is talál a pozíciómban. A vörös keresztet hasította át minden golyó.

- Ki maga? – hagyom figyelmen kívül a sületlenségeit, és török a lényegre. Ha beengedték ide, akkor jogosan jött Mr Armandot helyettesíteni, és talán meghallgatom. Furcsa is volt, hogy késik az idős oktatóm, általában nem szokása játszani mások idejével. Ha nem engedték be, akkor hatástalanítanom kell.

- Carlos Armando a nagyapám, néhány hétig én helyettesítem – elégedetlenül mérem végig a megbízhatatlannak tűnő, húszas évei közepén járható férfit. A fekete, göndör haja az állát simogatja, a sötét pillantása inkább ígér időpazarlást, mint hasznos leckéket. Nem olyannak tűnik, akitől van mit tanulnom. Megkérdezném, hogy mi történt a kedves, erősen öregedő oktatóval, akinek kedveltem az óráit, de nem tartozik rám.

- Nem szükséges jönnie. Egyedül is tudok gyakorolni – veszem ki a kezéből a fülvédőmet, és fordulok vissza a lőtér irányába érdektelenül.

- Csak nem fosztanál meg egy öregembert a nap betevőjétől? Fontos neki ez a munka. – Elhúzom a számat, és a fejemmel a terem végében lévő székre intek. Ha csendben van, felőlem nézheti, ahogy gyakorlok, és rabolhatja tovább az apám pénzét feleslegesen. Mostanában Mr Armando is sokszor inkább csak fecsegni szokott, mintsem tanítani.

Húsz perccel és három fegyverrel később irritáltan pillantok hátra a vállam fölött az edzésemet néma szemlélőként, aktívan figyelő, jegyzetelő alakra. Azt hittem, képes leszek kizárni, de a tekintete lyukat éget a hátamba. Mit lehet ennyit jegyzetelni néhány lövési pozíción? Mint mindig, ma is hibátlan sorozatokat lőttem.

Az ajkamra harapva tétovázok, mielőtt letépem a fejemről a fülvédőt, és megszólalok.

- Mik azok a tanácsok? – engedek életemben először egy tiltott csábításnak, a kíváncsiságnak. Sejtem, hogy ostobaságokat fog mondani, de biztosra akarok menni. Természetesen csakis a tanulás érdekében.

Az önelégült vigyora elárulja, hogy tudta, hogy eljön még az ő pillanata.

- Az első az, hogy ne használj fülvédőt – lép elém, és lehúzza a nyakamból az említett kiegészítőt. – Ha váratlanul keveredsz tűzharcba, nem lesz időd fülvédőbe bújni. Hidd el, nem ott akarod megszokni a hangját.

- Romlani fog a hallásom a folytonos zajtól – vágok vissza tudálékosan.

- Rutinműtét meggyógyítani a dobhártyák sérüléseit, viszont ha nem ismered kívül-belül a fegyveredet, az az életedbe kerülhet. – Összeszorított foggal nyelem le az idegesítő érzést, hogy lehet valóság a szavai mögött.

- Mr Armando… – kezdenék bele a magyarázkodásba, hogy a nagyapja más elveket képvisel, de ő bunkón közbevág.

- A nagyapám azt tanítja neked, amit egy hozzád hasonló sznob kölyöknek szokás. Ha szeretnéd én megtanítom azt, amivel túlélheted a valós világban. – Most komolyan le sznob kölyközött? Szinte szó szerint leesik az állam. Olyannyira, hogy ő maga nyúl az állam alá az egyik mutatóujjával, hogy finoman becsukja a számat. Nyelek egyet, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, és jobb ötlet híján kinyögöm a következő kérdésemet.

- Mi a másik tanács?

- Lerajzoltam a hibát a pózodban – válaszolja növekvő beleéléssel, ami zavarba ejtően átragad rám is. Elbűvölve figyelem, ahogy a fegyvertartó pultra teríti ki a vázlatos, de meglepő tehetséget rejtő rajzokat arról, ahogy most támasztom meg a fegyvert, és arról, ahogy egy hozzám hasonló testalkatú fiúnak kicsit kényelmesebb és stabilabb lenne. Magyaráz néhány dolgot tankönyvi példákról, karhosszról és erőről, de azután, hogy a derekamra csúszik a keze, már csak a szívem dübörgését hallom.

Bemutatkozott egyáltalán? Még a nevét sem tudom. Nagyon rossz előérzetem van vele kapcsolatban.

Arra ébredek, hogy apró mozdulatokkal vergődök az egekbe szökött pulzusom zaklatottságával. A szemeim kivágódnak, a légzésem pedig felgyorsul, mire rájövök, hogy hol vagyok. Álom. Csak egy álom volt. Hosszút pislogva átkozom magamat a felszabadított emlékek kényszerű ostroma miatt. Remélem ez egyszeri alkalom volt, és nem kell megint nulláról végigjárnom ezt az utat.

- Rossz álom? – kérdezi mellőlem egy halk, a csendbe beleolvadó hang. Csak most döbbenek rá, hogy nem vagyok egyedül. Oldalra sandítok a mellettem fekvő fiú álomkék szemeibe. A kora délutáni napfény betör az ágyam bunkerének a falán végighúzódó széles, alacsony ablakon. Az éles fények fiatalabbra festik őt, mint amilyennek általában tűnik, még annak ellenére is, hogy látszik a fáradtsága. A rossz ébredés ellenére úgy néz ki, hogy azért jó néhány órát sikerült aludnom.

Kíváncsi vagyok, vajon ő is aludt e, vagy csak lepihent a feleslges őrködése közben. Belőle még azt is kinézem, hogy azért feküdt mellém, hogy megnyugtasson. Tényleg túl jó ember hozzám képest, és ezt azután is váltig állítom, amiket a hotelben művelt. Értem.

A barátságunkért – emlékeztetem magamat gyorsan.

Mit is kérdezett?

Hogy rosszat álmodtam e. Még csak ezt sem vagyok képes alátámasztani anélkül, hogy hazugságnak érezném.

- Jó álom egy rossz emberről – felelem sokat sejtetően, majd felülök, és bevállalósan átteleportálom magamat az egyik bárszékre. Egy hosszú pislogással űzöm el a gondolataimra települő szédelgést. Lehet, hogy túl nagyravágyó terv volt, hogy holnap sikerül Neo Krassiáig elteleportálnom. Végülis majdnem mindegy, hogy melyik nap kérem számon a nővéremen a történteket, még egy darabig nyalogathatom a sebeimet.

Lecsúszok a bárszékről, és az étel replikátorhoz sétálok, hogy gyártsak magamnak egyet az íztelen, undorító, ételkiegészítőkkel teletolt zabszeletekből, amiken sokan egy életet leélnek. Én csak akkor eszek ilyet ha nincs időm vagy gyomrom normális kajára. Most egyik sincs. Amúgy sem éreznék ízeket az elmúlt napok keserű szájízt hátrahagyó történéseitől.

- Meg sem kérdeztem, hogy sikerült a randid – konstatálom halkan. Visszatelepszem a bárpulthoz, miközben Nath is követi a példámat a csodálatos zabszelettel. Ennél sokkal-sokkal jobb közös étkezéseink is voltak már. – Meg merjem? – fűzöm hozzá a kényelmetlenné váló csend hallatán.

- Inkább ne – válaszolja kelletlenül. Leül velem szemben. Bocsánatkérően sandítok fel rá a vízzel teletöltött poharam mögül. Gondolom a céh egyik legjobb csajának van annyi büszkesége, hogy kiakadjon, ha a randipartnere elviharzik az este közepén. Uffff.

- Felhívom és elmondok neki mindent ha gondolod – próbálom menteni a menthetőt. – Mármint nem mindent – javítom ki magamat roppantul kínosan. Még zavartan a hajamba is túrok az akaratlanul felidézett emlékképektől. Haha. Mindent. Még az kéne. Hé Nancy, vagy hogy is hívnak, Nath ahelyett, hogy veled ment volna haza, inkább kiverte néhányszor a legjobb haverjának. Minden jó kapcsolat alapköve az őszinteség, ugyebár.

Valószínűleg Nath is megérzi a szituációnk végtelen komikusságát, mert a homlokát a tenyerébe hajtva támasztja meg az asztalon, és a mellkasa megrázkódik a hangtalan nevetéstől. Egyetértek. Ez tökéletesen leírja ezt a pillanatot. Annyira, hogy nekem is nevetnem kell, bár én az ő néma, elfojtott nevetése helyett elnyűtten röhögök fel, de cserébe a hangot az asztalra fektetett kezem alkarjába temetem, ahogy ráfetrengek a bárpultra. Ha kívülről látnám magunkat, biztos lennék benne, hogy most osztottunk meg egymás között egy jól megtömött füves cigit.

Néhány másodpercnyi rövid vergődés után muszáj még tovább rontanom a nyűglődésünkön. Ez lesz a védjegyem. A béna szituk tovább rontója.

- Bocsi. De ha a csaj nem is, legalább a meleg haverod megvolt – kuncogom az alkaromon való fetrengésből felkukucskálva. A vigyorgó pillantásom találkozik az ő lehajtott arca mögül lomhán felsandító tekintetével.

Nem tudom miért ugrik be a jelenet, mikor tegnap éjszaka leültetett az ágyára, és egy végtelen hosszú pillanatig csak elmélyülten néztük egymást. Emlékszem, hogy a drog milyen érzéseket és gondolatokat ültetett a tompa tudatomba. Akkor azt hittem, hogy úgy néz rám, mintha folytatni szeretné azt, amit a zuhanyban elkezdett.

- Meg? – kérdezi sejtelmesen, de ezzel most hiába próbál zavarba hozni. Már akkor ezt a játékot játszottam, mikor ő még azt sem tudta, hogy nem csak Devourer VI karabélyokra gondolva lehet kiverni.

- Ha ezen múlik… – próbálom elvezetni az orra előtt a mézesmadzagot, amire úgysem fog ráharapni. Ha véletlenül mégis ráharapna, lehet, hogy meghazudtolná az iménti „nem tud zavarba hozni” kijelentésemet.

- Ezt inkább végig se mondd – szakít félbe, akaratlanul is átnyújtva a győzelem fényes trófeáját. Vigyorogva emelem fel a fejemet, hogy bezsebeljem.

- Látod? Most, hogy már nevetni tudunk a dolgon, tuti hogy túléli a barátságunk – bizonygatom nagy lelkesen. Hirtelen olyan, mintha még ennek a száraz zabnak is lenne íze. Tudom is. Győzelem íze van.

✦✦✦

A diszkózene bántón veri a dobhártyámat, a villódzó fények pedig kínozzák a megviselt érzékeimet. Hunyorogva próbálom visszabillenteni magamat a komfortzónámba, de sajnos úgy tűnik, azt otthon felejtettem. Valahol a puha paplan alatt keresném. Lehet, hogy Nathnek igaza volt, és nem volt életem ötlete, hogy engedtem elrángatni magunkat a péntek esti buliba. Inkább csak a dac vezetett, mint a hangulat. Böki a csőrömet, hogy ahelyett, hogy legjobb barátként mellettem állna és támogatna, Nath inkább testőrt játszik. Nemet kellett volna mondania erre a küldetésre.

Végül a gamer délután helyett Nath kiszedte belőlem a családommal való közelmúltbeli összetűzéseim részleteit. Már nem is tudom, hogy csinálta. Nathnek van egy módszere, hogy észrevétlenül bemásszon az ember bőre alá, és kiszedjen a másikból mindent, amit szeretne, anélkül hogy az egyáltalán észrevenné. Talán azok a megértő, mélykék szemek. Néha csak utólag jövök rá, hogy miket is fecsegtem el. És még csak haragudni sem tudok rá, mert mindezt annyira jóindulatúan teszi, mintha minden titkom a legnagyobb biztonságban lenne nála.

Elhúzott szájjal kortyolok bele az üveges sörbe, amit szándékosan úgy kértem, hogy előttem nyissák ki. Azt hiszem el fog tartani egy darabig, amíg újra bízni tudok a mások által elkészített piákban. Nath persze most sem iszik, az asztal másik végében beszélget valami bonyolult mérnöki tervrajzról, amivel Angie támadta le nem sokkal azután, hogy megérkeztünk. Szegény lány örül, hogy végre van egy ember a csapatban, akinek csak félig kínai amit beszél. Jól néznek ki együtt, kész csoda, hogy az elmúlt hónapokban egyszer sem akadtak össze. Azt hittem, Angie azonnal rá fog startolni a magas srácra, de mégsem így alakult. Igazából jobban megnézve nincs is meg köztük az a kémia, mint Cam és Nath között. Lehet, hogy két mérnökzseni nem fér meg egy kapcsolatban. Túl sok agy és túl kevés lendület lenne benne.

Egy mély sóhajjal engedem el ezt a felesleges gondolatmenetet, de a szemem sarkából valahogy mindig őt figyelem.

- Ha a családod áll a támadás mögött, ostobaság lenne egyedül meglátogatnod a nővéredet – jelenti ki elhatárolódva a megmásíthatatlan ötlettől, amit felvázoltam neki. Remélem tudja, hogy csak a barátságunk iránti tiszteletből avatom be a terveimbe, azokon ő nem tud változtatni.

- A nővéremnek mások a módszerei – rázom meg a fejemet. – A családom nem tenne ilyet, még nem.

- Akkor is túl veszélyes. Elkísérlek.

- Ha idegent viszek a nővérem privát részlegébe, az egy hadüzenet. Amúgy sem akarlak belerángatni a családi ügyeimbe – jelentem ki határozottan, majd fintorogva hozzáfűzök egy apró javítás. – Még jobban. – Ha megtudják, hogy milyen fontos nekem, így vagy úgy, de fel fogják használni ellenem. Aki megteheti, annak jobb távol maradni a Goldberg névtől.

- Már benne vagyok, Tris.

- Akkor kirugdoslak belőle – fűzöm össze én is kezeimet a mellkasom előtt. Nem csak ő tud ám baromi komoly és ijesztő lenni. A halk sóhaja elárulja, hogy kezdi megérteni, hogy ebben nem fogok engedni. Nincs az az érv, amivel meggyőzhet, hogy magammal vigyem Lizziehez, ez egy olyan út, amit egyedül kell megtennem, ha kicsit összeszedtem magamat. – Tudom, hogy ez most nem túl hihető, de általában tudok magamra vigyázni – mosolyodok el bizonytalanul. – Ha szerencsénk van, ez az egész csak egy belső háború a Goldbergek között, és meg tudok húzódni a háttérben, amíg ők szétverik egymást.

- És ha nem? – egy legyintéssel hessegetem el a komor kérdést, amire mindketten tudjuk a választ. Egyáltalán nem biztos, hogy megtarthatom az életet, amit mellette élek. Ha beigazolódik a sejtésem, és Victor mozgolódik Lizzie ellen, akkor én is célpont maradok. Ha ő akar a család fejévé válni, mindkettőnket el kell távolítania, máskülönben soha nem lesz helye egy áltagos embernek a teleporter trónon. Mindig tudtam, hogy eljöhet a pillanat, hogy mindent hátra kell hagynom. Pontosan emiatt, és a múltbéli csalódások miatt fogadtam meg, hogy senkinek nem engedem, hogy túl fontossá váljon.

Kudarcot vallottam, és most a mellkasomat szorító félelem megbosszulja a végzetes hibámat. Olyan hirtelen történt az egész. Az egyik pillanatban még csak ismerkedtünk, aztán ő volt a család, amit sosem kaptam meg. Most már el sem tudom képzelni az életemet a csendes, mégis hatalmas nyomot hagyó jelenléte nélkül. Véget kéne vetnem ennek a köteléknek, de a kisördög azt mondatja velem, hogy már késő. Már ígyis úgyis fájni fog, mikor el kell szakadnom tőle. Akkor még egy kicsit élvezhetem az otthon érzését mellette, nem igaz?

- Eddig mindig szerencsém volt – vigyorgom bizonytalanul, miközben keverek magamnak egy víz ízű instant kávét. – Ahhhh ölnék a kávédért, de minden olyan messze van ilyen tompa fejjel – morgom az orrom alatt, miközben jól megküldöm tejjel a pocsék kávé utánzatot. Valószínűleg már könnyedén el tudnék teleportálni Nathhez, de nincs kedvem lefárasztani az éledező gondolataimat. Vagy csak kifogásnak használom, hogy kicsit elnyújtsam az összezárt pillanatainkat.

- Hahó! Föld hívja Trist! – Összerezzenek a semmibe révedő szemeim előtt mozgolódó tenyér láttán. Kizökkenve pislogok oldalra, Brandre. Most, hogy visszatértem a valóságba, realizálódik bennem, hogy már egy ideje mintha beszélne hozzám.

- Bocs, nem figyeltem.

- Azt észrevettem – kortyol egy nagyot morcosan a jégtömböktől csillogó whiskeyjéből. Kicsit elkomolyodva, fű alatt int a fejével Angie és Nath felé. – Szerinted aggódnom kéne? – A hangjában megbújó feszengés elveszi a kedvemet, hogy ugrassam a kérdés miatt.

- Nem, két teáskanál között is több kémia van mint köztük – iszok bele a sörbe, amibe lassan egy órája kapaszkodok. Most már legalább húgymeleg és lassan az utolsó szénsav is feladja benne a küzdelmet az elemek ellen. – De ha ennyire bejön Angie miért nem hívod el randizni ahelyett, hogy folyton szekálod?

- Félek, hogy nemet mond – egy néma szusszanással mosolyodok el. Tipikus. Mindig lenyűgözött az emberi kapcsolatok alakulása. A szerencse faktor. Hogy milyen könnyedén csúszik ki az ujjaink közül egy barátság, de sokszor még egy párkapcsolat is. Néha elég a büszkeségünk túlzott oltalmazása, vagy egy szerencsétlenül félbeszakított randi, hogy megváltozzanak a jövőnk szövevényei. Azóta vajon felhívta Nancyt? Kétlem.

Miért kanyarodnak lépten-nyomon vissza a gondolataim hozzá?

- Ha nemet mondd, majd megvigasztallak – csapkodom meg a vállát egy empatikus mosollyal.

- Kösz. Asszem – fintorodik el. Mit várt? Hogy majd azt hazudom, hogy biztos nem fog nemet mondani? Az ilyen üres bátorításért ne hozzám jöjjön, én az őszinteség híve vagyok.

Újra csend telepszik ránk. Lehúzom az utolsó két kortyot az üvegem aljáról, csak hogy túl legyek rajta. Most rajtam a sor, hogy előrukkoljak egy kínos baráti kérdéssel. Egy fokkal talán meghökkentőbb, mint az övé.

- Ha be lennék drogozva valami ajzószerrel, kivernéd nekem? – kérdezem unott kíváncsisággal, a táncteret fürkészve. Arra sem reagálok, mikor prüszkölve köp ki egy kicsi korty whiskeyt.

- Mivan? Dehogy. Fúj. Mi a fasz bajod van? – háborodik fel habzó szájjal. Na, azért ennyire nem kell kibukni egy teoretikus kérdésen.

- Hagynád, hogy szenvedjek? – kérdezek vissza összevont szemöldökökkel. Összetöri a szívemet. Én most ígértem meg neki, hogy megvigasztalom, ha Angie kikosarazza, és ennyin kiakad? Milyen világban élünk?

Ez a kérdés kicsit kizökkenti az ösztönös hetero védekezésből, és megtorpan elgondolkodni. Na végre. Miért nem lehetett ezzel kezdeni?

- Kiütnélek valami bika altatóval. Vagy a sokkoló fegyveremmel. Mi a faszom ez a kérdés? – pótolja be az előző, kiprüszkölt kortyot a poharából. Hm. Altató. Milyen egyszerűnek hangzik. Lehet, hogy rohadtul sajgó farokkal ébredtem volna másnap, de a problémánkat tényleg megoldotta volna.

- Igazából logikus – dünnyögöm a tenyerembe néhány apró bólintás kísértében. – Kösz.

Magam sem tudom, mit akartam megtudni ebből a beszélgetésből, amit végül egy hitetlen, megrökönyödött fejrázással könyvel el lezártnak Brand. Szerencsére épp elég kontextus nélküli őrültséggel rukkoltam elő a múltban, hogy ez se legyen kirívó. Egy ásítással fordulok újra a tánctér felé, ahol Cam és Sue a nyomoromról mit sem tudva táncikálnak. Még nem jött szóba a tegnap esti kis kalandom, pedig nem kifejezetten tervezem titkolni a banda elől. Persze néhány apró részlet kivételével, ami jobb ha köztünk marad Nathtel. Néhányan megkérdezték, miért van letapasztva az arcom, de csak röhögtek, mikor azt feleltem, hogy fejbe akartak lőni, csak kikerültem. Nem is értem, miért nem vesznek komolyan az emberek. Haha.

Ha másra nem is, arra jó volt Ash tegnapi akciója, hogy átmenetileg elvegye a kedvemet a férfiaktól. Úgy érzem, most bele tudnám vetni magamat Cam és Sue párosába úgy, ahogy hónapok óta nem volt gyomrom. A végén még képeslapot küldök Ashnek a kórházba, hogy megköszönjem, hogy ekkora gigantikus nagy féreg. Vajon ha holnap reggel átmennék Camhez enyhíteni a másnapos szexmániáját, Nath oda is el akarna kísérni? Elvigyorodva sandítok újra az elmélyült beszélgetést folytató mérnökpáros felé. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy Mr Sztárzsoldos tudatalattija most is az én pozíciómat követi. Annyira nem is rossz érzés a célpontjának lenni. Legalább nem csak ő van beékelődve az én gondolataim közé, hanem fordítva is.

Brand vállára tehénkedve nyomom fel magam a székből. Az elégedetlen morranására csak vigyorogva kócolom össze a haját.

- Hálám jeléül visszaterelem a hercegnődet.

Néhány lépéssel kerülök Nath mögé, és a nyakát átkarolva dőlök rá hátulról.

- Vigyen haza, Mr Gray – utalok vicceskedve a küldetésbeli mivoltunkra. Angie a szükséges információ hiányában halkan kuncogva mér végig.

- Tris, megint túl gyorsan ittál túl sokat? – kérdezi a lány.

- Ismersz, drágám – vigyorodok el bárgyún, még mindig Nath vállain. A fáradtság, a végtelen cigi és a megivott két sör keveréke egész könnyűvé teszi, hogy részegnek tetessem magamat. A pólójába ivódott illata túl sok olyan emléket idéz fel, amiknek meg sem szabadott volna történniük, és nem csak a tegnap éjszakára gondolok. Sokkal több van már a számlánkon, mint az az éjszaka, csak eddig nem voltam hajlandó tudomást venni róluk. Érzem megfeszülni az izmait, mikor rátámaszkodok a hátára, és ledermedek a mozdulatban. Kipislogom a szemeimből a lassított felvételben látott emlékképeket, mikor hátba lőtték őt. Azóta sem kérdeztem rá, hogy élte túl.

A pillanat tovább sodródik, Angie elköszön tőlünk, és mi lassan átverekedjük magunkat az embertömegen. Kifelé menet ketten is megállítanak dumálni, és kérdezősködni a nagy tapaszról az arcomon, de érdekes módon továbbra is poénra veszik a történetemet. Így jár az az előadó, aki túl sokat túloz a sztoriiban.

- Hozzád vagy hozzám? – kérdezem vigyorogva, mikor végre kiérünk az F szárny neonfényektől villódzó, lepukkant utcájára. A rácsimpaszkodásom után összekarolódva maradtunk, hogy át tudjuk verekedni magunkat a tömegen, de most finoman kicsúszok a karjaiból. Nincs szükségünk a kelleténél több felesleges pletykára, így is túl sokan néznek ránk vicces szemekkel a haverjaim közül. Nem tagadom, hogy ez a feltűnő közvetlenségem és a leplezetlen rajongásom hibája. Sue is azonnal kiszúrta, hogy Nath más.

- Hozzád – adja meg a logikus választ.

- Tudod, hogy ott nehezebben rázlak le, igaz? – horkanok fel, de a bűnbánó mosolya elfeledtet velem minden durcásságot. Igazából bárhol könnyedén lerázom. – Viszont ha visszaérünk, bekenem a hátadat. Addig elmesélhetnéd, hogy harcol valaki három golyóval a hátában.

Új emberként, egy hatalmas, forró párafelhő társaságában sétálok ki fürdőszobából. A meleg víz és az illatos habfürdő egészen sikeresen kiáztatták a végtagjaimból kimerültséget, most épp csak a gyomrom korgása jelzi, hogy milyen feszített tempóban végigtolt nap áll mögöttem. Lehet, hogy a popcornnál valami tartalmasabb vacsorát kéne magamba juttatnom, de akármilyen oltári haverok is lettünk, kétlem, hogy Nathet ráveszem, hogy etessen, amíg én leeresztett lufiként elterpeszkedek a kanapén. Ilyen szintű szívességekhez legalább egy barátnő kéne. Még szerencse, hogy ritkán fárasztom le magam, mert ennyit nem ér a sok macera, amit egy kapcsolat hoz magával.

A hirtelen megfogant céljaimat a legrövidebb úton teljesítő algoritmus azonnal körvonalazódik a fejemben. Hűtő. Nath. Kanapé. A szabály az szabály, a lábaim nem lettek tőből kiszakítva, és nincs az a fáradtság, ami meggátolhatna, hogy megszerezzek magunknak kettőt a hűtőbe pakolt söreim közül. Előrelátó vagyok, szoktam figyelni, hogy mindig legyen bent néhány az ilyen alkalmakra. Nem mintha Nathnek szüksége lenne az általuk elfoglalt helyre a mindig pontosan egy darab tejet és két ásványvizes üveget tartalmazó hűtőjében. Legalább értelmet adok szerencsétlen eszköz létezésének. Szívesen.

- Mit nézünk? – kérdezem fellelkesülve, miközben végre közel vízszintes állapotba helyezhetem magamat. A képernyőre pislogva azonnal megbánom a túl hamar jött lelkesedést. Most szándékosan szivat? Tudom, hogy nem, egyszerűen csak borzasztó az ízlése. Kivéve barátok és járgányok terén. – Jajj, ne már. Tudod, hogy nem bírom a horrort. – Szívesebben küzdök meg egy kézzel fogható, előttem lévő kometánnal, mint hogy még egy ostoba ijesztgetős, semmiből sikongatós, befosós horrorfilmet végigszenvedjek. Már a zenéjük is kikészít, feláll a hátamon a szőr a kísérteties mindjárt meghal valaki dallamoktól.

- Még mindig nem értem, mi bajod vele, nap mint nap veszedelmesebb, hús-vér szörnyekkel nézel szembe – gúnyolódik értetlenkedve. Hát épp ez az! Velük szembenézek. Ott vannak, látom őket, tudom, mire készülnek, hallom a lépteiket, ha pedig a sötétből mégis elkap valami, úgyis hamarabb kipurcanok, mint hogy legyen időm összefosni magamat. Na jó, azért néha eszembe jut a lidérces laboratórium, amit a megismerkedésünk napján fedeztünk fel, az jócskán felért egy kisebb horrorfilmmel. Ha melankolikus temetőzene szólt volna a háttérben, lehet támadás nélkül is kilehelem a lelkem.

- Persze, rúgj csak bele a földön fekvőbe – zsörtölődök az orrom alatt már néhány kukoricán nyammogva, miközben felhúzom a lábaimat, hogy megvédjem őket a kanapé alá beköltözni készülő démonoktól. Megáll az ész. Itt marasztal, aztán kihasználja a fáradtságomat, hogy letoljon a torkomon néhány jövendőbeli rémálmot. Ráadásul ennek a filmnek még az értékelései is borzasztóak. – Na jó, de legközelebb én választok, bármit a listáról – adom meg magamat végül. Ha szerencsém van, még sikítások közepette is álomba ájulok negyed órán belül, legközelebb pedig bosszúból kiválasztom a világ leghosszabb, legunalmasabb történelmi drámáját. Ahányszor rakott szoknyás nőt látunk benne, én inni fogok, viszont neki józanul kell majd végignéznie. Nem kéne ennyire büszkének lennem magamra a frappáns ötlet megszüléséért. Fogadok csak az atomjaikra hulló gondolatok teszik ennyire zseniálisan ördögivé.

- Rendben – pecsételi meg a saját sorsát, majd elindítja a filmet. Az első képkockákon beköszöntő, túlságosan átlagosként megfestett, mégis lappangó feszültséget árasztó pillanatok előre vizionálják a történet tematikáját. Tipikus. Most jön az, hogy húsz percig várjuk az első rémisztő jelenetet, pedig még csak a sztorit vezetik fel. Mindjárt kiderül, hogy a klóngyártó központ alagsorában egy titkos maffia üzemel, akiknek illegálisan legyártott klónokat csempésznek, hogy utána egymást lemészárolós versenyekre kényszerítsék őket. Vagy ilyesmi. Mondjuk ez még egy értelmesebb thriller lenne, amilyen szerencsém van, ez valami ijesztgetős, Z kategóriás horror lesz.

Az unalmas bevezetőtől elvonatkoztatva gyártok különböző sztorikat a fejemben egészen addig, míg a hosszúra nyúló pislogásaim rá nem ébresztenek, hogy sikerült félálomba mesélnem magamat. Az utolsó erőmmel leteszem az asztalra a kukoricát, mielőtt kifordulna az ölemből a tál, és szétszóródna a ragacsos rágcsa Nath mindig makulátlan laminált padlóján. Ha tudná, hogy még az utolsó gondolataim is a lakása rendjét védik, biztosan imádna érte. A szemeim maguktól csukódnak le, ahogy a kukorica vajas illatát felváltja Nath bőrének és öblítőjének a mostanra már ismerőssé vált, egyedi illatkeveréke.

✦✦✦

Mocorgásra ébredek. Ez még önmagában nem lenne kirívó, de csiga lassan az is tudatosul bennem, hogy ez most nem az én mocorgásom, hanem a fincsi meleget árasztó matracom ficereg alattam. Hunyorogva, zavarodottan nyitom ki a szemeimet, és kicsit feltámaszkodok, hogy felmérjem a meglepő környezetemet. Úgy érzem magamat, mintha tegnap fejbe kólintottak volna, és ájult félhullaként töltöttem volna az éjszakát. Lehet, hogy hasfelmetsző Jack kimászott abból a borzasztó horrorfilmből. A tény, hogy Nath álmosan pislákoló neonszemei néznek vissza rám, csak tovább fokozza a helyzet abszurditását. Nem tudom, hogy a végkimerülésem vagy a váratlanul kényelmesnek bizonyuló alvósmaci érdeme volt ez a néhány önkívületi állapotban töltött óra. Azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek a pózon, ami magával hozta a kellemes pihenést.

- Hali – üdvözöl halkan. A hangja visszarángat a valóság komor mezsgyéire, amikben épp a megkérdőjelezhetetlenül hetero haveromon terpeszkedtem végig az éjszakát. Upsz. – Megtennéd, hogy… – Még végig sem tudja mondani a zavarodottságtól, hogy takarodjak a könyökömmel veséjéből. Néha úgy érzem, hogy ez a srác túlságosan ártatlan erre a világra. Szerencsére pontosan emiatt túlságosan kedves és előzékeny ahhoz is, hogy a közelsége bármilyen rossz, nem helyénvaló érzéseket keltsen bennem.

- Ja, persze, bocs – mormogom álmosan, miközben leszenvedem magamat a tökéletesre faragott izmokról, amiket eddig még sosem volt szerencsém ilyen közelről megcsodálni. Olyan jó teste van, kár, hogy hiányzik az a bizonyos szikra.

Miket beszélek?

Baromira nem kár. Szerencsére hiányzik. Jesszus, máris az agyamra ment a kipihentség. Még csak az kéne, hogy elveszítsem a legjobb haveromat a hülye fétiseim oltárán. Életemben először örülök neki, hogy csak a rosszfiús sármra izgulok pasikban. Úgy fest, hogy szó szerint, mert most aludtam végig egy éjszakát egy kigyúrt, harcedzett adonisszal, és még a reggeli merevedés sem jelentkezik a padból kiesve, mint valami stréber diák.

Szépen lassan túlteszem magamat a történteken, és visszatérnek hozzám az emlékek is, amik ezt a szerencsétlen szitut szülték. Ha Branddel ájultunk volna el így egy filmen, valószínűleg mindketten, de legalább ő habzó szájjal szappanozta volna magát az ébredést követően. Mondjuk én azon is felettébb jót szórakoznék. Nath váratlanul jól kezeli a szituációt, bár ő soha nem volt az a felesleges dolgokon problémázós vagy drámázós fajta. Én sem. Többek között ez tesz minket ilyen jó barátokká. A kikezdhetetlen idegek. Van egy olyan érzésem, hogy soha az életben nem lesz egyetlen veszekedésünk sem. Egyszerűen képtelenek vagyunk rá. Ő túl türelmes hozzá, nekem pedig végtelen mennyiségű leszarom tabletta van a tarsolyomban.

- Jól bealudtunk – töröm meg a csendet, mielőtt lehetősége lenne rá, hogy kínossá váljon. – Ilyen unalmas volt a film? – Még mindig az álomport törölgetem a szemeimből, miközben Nathet figyelem, ahogy a kávégépet veszi irányba. Fenomenális ötlet. Ha nem választott volna ennyire pocsék filmet tegnap, talán még imába is foglaltatnám a nevét.

- Attól tartok – vallja be a hibáját, miközben a kezét tornáztatja fájdalmasan. Értem ám a célzást. Azt állítja, hogy kövér vagyok. Mintha a hatvanhét kilóm elég lenne, hogy kicsináljak egy ekkora bicót. Meg ne tudják az esküdt ellenségei, hogy ez a nagy Nathaniel Grand titkos gyengesége.

Egy hatalmasat ásítva nyammogom el a gondolataim szülte szórakozott mosolyt az ajkaimról. A frissen ébredt, kókadozó pillantásom elbambul az asztalon lévő, meghagyott kukoricástálra. Gyűlölöm beismerni, mennyire jól aludtam. A pamut fürdőköntös puha öleléssel melegített egész éjszaka, Nath kellemes illata pedig annyira beleivódott, hogy most már csak az emlékeimben érzem, mert az orrom maga túlságosan hozzászokott. Nem lepődnék meg, ha egy hatalmas nedves nyálfolt lenne a pólóján a békés hortyogásom nyomán. Nem kellett volna egy ilyen nyakatekert pozíciónak ennyire pihentetőnek lennie. Minden alkalommal meg tud lepni, mennyire kedvelem ezt a srácot. Olyan, mint egy biztonságot nyújtó, napsütéses sziget az élet örvénylő óceánja közepén.

A kávégép agresszív darálásának a zúgása döbbent rá, hogy annyi ideig koncentráltam a meghitt kis buborékra, ami teljesen véletlenül szippantott be minket egy éjszakára, hogy a testem megkésve, de reagálni kezd rá. Pont ez hiányzott. Néhány kéretlen emlék az időkből, mikor még ilyesmire vágytam, és egy még kéretlenebb merevedés kezdemény. Még szerencse, hogy a rajtam lévő köntös Nath mérete, így kétszer is elbújhatnék benne, de azért jobb, ha idejében elejét veszem a dolognak. Mintha csak az égből leereszkedő angyal lenne a megváltással a kezében, Nath felém nyújtja az egyik kávét. Felcsillanó szemekkel, hálás biccentéssel veszem el, és ennyi figyelemelterelés elég is, hogy a vérem elkezdjen visszatérni az agyamba a másik kedvenc tartózkodási helyéről. Azért most, hogy elmúlt a közvetlen veszély, a farkam védelmében hozzá kell tennem, hogy eléggé elhanyagoltam mostanában.

- Ha nem mehetek küldetésre, akkor mit csináljak ma? – kérdezi tanácstalanul. Akármilyen jól kezeli a történteket, azért még érezni a hangjában a zavart. Apró mosolyt csal az arcomra. Egy kicsit tényleg robotnak nevelték szegényt abban az intézményben, valószínűleg ennek köszönheti, hogy ilyen külsővel és tehetséggel is képes volt alázatos és empatikus maradni. Mindenki más rég elszállt volna magától, de ő maradt „szőke” herceg, fehér lovon. Ideje helyre vágni a hangulatot és megkezdeni ezt a teendőkkel telezsúfolt napot. Igazából köszönettel tartozok neki, a tegnapi fáradtságom mellett elképzelhetetlennek tartottam, hogy fel tudok töltődni eléggé ehhez a naphoz, de neki hála, sikerült. Ha ezt hangosan kimondanám, lehet, hogy annyira zavarba jönne, hogy elsüllyedne a kanapé párnái közé.

- Hát, barátom, ezt már neked kell kitalálnod – válaszolom kiszélesedő vigyorral, majd lehajtom a kávémat, lerakom a bögrét az asztalra, és nyújtózkodok egy nagyot. – Nekem ma van egy pár dolgom, amit mindenképp el kell intéznem. Alkalmazd a tőlem tanultakat, lazulj, pihenj vagy ami jól esik. Csak kerülj mindent, ami a munkával kapcsolatos – fűzöm még hozzá az utolsó gondolatomat is vonakodva. Még csak az hiányzik, hogy bevállaljon egy gyors, pár órásnak ígérkező küldetést unalmában, és véletlenül elhúzódjon. Itt az ideje, hogy hobbikat gyűjtsön magának a szerelgetés mellett is. Mondanám, hogy átjöhet kitisztítani a fegyvereimet, de épp nagy tortasütésben leszek, szóval kivételesen ez sem opció.

- Hm. Akkor lehet elmegyek és veszek magamnak valamit – mondja végül. – Ha már úgyis holnap lesz a születésnapom.

- Ez a beszéd! – vidulok fel, és csapok rá egyet a hátára. Büszke vagyok rá, bár kicsit sajnálom, hogy pont akkor talál ki ilyen izgi programot, mikor nem tudok társául szegődni. Megnéztem volna a fejét, mikor beszabadul a pláza vakító, csilli-villi világába. Elrángattam volna játékterembe is zombikat lövöldözni. – Szívesen elkísérnélek shoppingolni, de mint mondtam; dolgom van. De szerencsére nagyfiú vagy már, csak megoldod valahogy.

- Talán menni fog egyedül is – mosolyodik el gunyorosan. Tudom-tudom. Már a barátságunk elején is mindig hárította a minden lében kanalasságomat, mikor túl rámenősen próbáltam önkéntes taxiszolgálatot nyújtani. Ez kicsit enyhült, mióta ennyire össze vagyunk gyógyulva, de azért még jelen van.

- Akkor majd később dumálunk – intek megadón, és a következő pillanatban már a saját lakásom otthonos, kuckós hangulata fogad. Jobban szeretem ezt a lakást, mint Nathét, de még jobban, mikor épp itt van ő is. Lehet, hogy kezdünk túlságosan jóban lenni? Ash után megfogadtam, hogy soha többé nem fogok senkitől érzelmileg függeni. Akkoriban a párkapcsolat jellegű függés volt a fejemben, de kezdem úgy érezni, hogy ez a barátság is magában hordozhatja ugyanazokat a veszélyeket. Kezd túl fontossá válni. Túl megszokottá. Túl szükségessé.

Egy fájdalmas sóhajjal nyújtózkodok még egyet, majd ledőlök az ágyra összeszedni a gondolataimat, mielőtt beindítom a napi pörgést. Kár volt. A Nathnél ivott kávé erőteljes, jellegzetes illata felfrissítette annyira az érzékszerveimet, hogy újra érezni kezdjem a köntösbe ivódott illatot, ami most valahogy egy általános férfias kisugárzásra emlékeztet. Túl rég volt, hogy önfeledten el tudtam veszni egy ilyen emlékben.

Na jó. Még pont van időm egyszer kiverni indulás előtt. A fenébe. Szereznem kell magamnak egy pasit, aki kioltja a múltból fellángoló vágyakat, mielőtt totál bekattanok, és elrontom a barátságunkat. Lehet, hogy elég lenne egyetlen alkalom, hogy bizonyítsam magamnak, hogy csak az idő szépítette meg az emlékeket, és nem is annyira jó a pasikkal való szex.

✦✦✦

Totál felspannolva teleportálok vissza a szobámba, miután sikeresen összedobtuk Nath új szerzeményeit. Nem gondoltam volna, hogy hosszú hónapok makacs vonakodása után ilyen váratlanul fejest ugrik a konzolos játékok világába, de örülök a kellemes meglepetésnek. Végre nem csak Brand seggét rúghatom szét péntek délutánonként, hanem talán lesz valós kihívás is. Nem is magának vett ajándékot, hanem nekem. Még a kicsomagolást is rám hagyta. Úgy érzem magamat, mint egy elkényeztetett öcsike. Van két nagytesóm, mégis teljesen új az érzés. Tudom, hogy a kedvenc, motorokat építő mérnökzsenim könnyűszerrel össze tudta volna rakni nélkülem is a berendezést, de imádom, hogy megvárt vele. Van valami feltüzelő a vadiúj játékelemek kicsomagolásában és összeszerelésében, talán a friss műanyag jellegzetes illata. Nekem már a platform minden darabja agyonhasznált, kopott és tele van matricázva Cam által. Persze ez csak növeli az értékét – állítása szerint. Kíváncsi vagyok, Nath fegyvere vajon meddig marad ilyen érintetlen. Most jut eszembe, szerencsétlen konzol stukkerem már transmute-olva is lett egy bizonyos illetlen egyén által. Khm.

Felrángatom a saját haptikus ruhámat, és a következő pillanatban már bent is vagyok a játék előszobájában, ahol már ott vár a legújabb csapattagunk.

- Na, megyünk egy próba menetet? – kérdezem széles vigyorral, miközben már be is pötyögöm a szükséges konfigurációkat. A leggyakrabban használt térképünket választom, ami egy pár száz évvel ezelőtti időszakot idéz. Vannak modernebb térképek is, de égig érő felhőkarcolók között, a szmogfüstbe veszve a valóságban is tudunk rohangálni, ki akarja a játékban is ezt a környezetet látni. Sokkal frissítőbbek a zöldövezetek által ölelt romos, néhány emeletnyi magasságú gyárépületek. Vannak erdős és dzsungeles pályák is, azok is királyak, bár teljesen más játékélményt nyújtanak, hiszen ott maga a pálya is ellenség. Soha nem felejtem el, mikor azon ment el a győzelmem, hogy megmart egy vipera a bokorban, amit fedezékül választottam. – Berakok pár NPC-t csapatnak, hogy izgalmasabb legyen – dünnyögöm szinte csak magamnak az információt. Nem mintha sokat számítanának, de bemelegítésnek talán jók lesznek.

Mikor beírom az utolsó beállítást is, a virtuális világ el is kezd kirajzolódni körülöttünk. Azonnal követi a csapatok renderelése is. Izgatottan húzom az arcomba a maszkomat, a szemem sarkából már a kapott környezet felépítését pásztázom. Először általában szétszélednek a csapatok, mindenki próbál gyűjteni az értékes segédanyagokból, extra lövedékekből, gyógyítószerekből, amik a pálya tetszőleges búvóhelyin vannak szétszórva.

- Na jó – öltözik be Nath is, követve a példámat. Az ujjaim izgatottan zongorázzák végig a sniper fegyverem hosszú markolatát. – Akkor harctéri gyakorlat. Chhhh. A vérbeli katona. Kezdek aggódni a pozíciómért, bár a játék ismeretének az előnye még a zsebemben van.

✦✦✦

Megpörgetem a stukkert a mutatóujjamon, mikor sikerül bezsebelnem a végleges győzelmemet. Azért biztos, ami biztos jól megnézem magamnak a pirosan villódzó „VICTORY” feliratot. A túl korai sikerélmény, amit Nath lepuffantása okozott, majdnem az életembe került, hála egy meglepően ügyesen bujkáló NPC-nek. Elbíztam magamat, azt hittem, hogy egyedül vagyok, mert egyszer már lelőttem, de biztos lootolt valamiféle elsősegélycsomagot, ami megmentette. Az egyik legértékesebb szerzemény a pályán. Pont, mint a szigonypuska, amit a játék fele óta hurcolok magammal, csak hogy tőrbe csalhassam az eddigi legnehezebb ellenfelemet. Tudtam, hogy nem fogja zöldfülűként bedugni a fejét a toronyszoba csapóajtaján, és azt is tudtam, hogy nem az a típus, aki a sarokba bújva megvárja, hogy előmerészkedjek a rejtekemből. Annyira nincs nagy önbizalmam, hogy szemtől szembe menjek egy katonával, szóval mikor hallottam, hogy elindult a lépcsőn, átlendültem a szomszéd épületre. Életem manővere. Persze ha az NPC akiről megfeledkeztem, jobban résen lett volna, csúfos kudarcba fullad az egész. Szerencsére nem így volt, szóval most diadalittas mosollyal figyelem az előszoba szürkés hangulatának a kirajzolódását, viszont mielőtt belevethetném magamat a látványos önimádatba, kizökkent a velem teleportálódó NPC társasága.

Szokatlan.

Látom a szemem sarkából, hogy Nath figyelmét is felkelti a váratlan betolakodó jelenléte. Érdekes bug, még soha nem dobott be egy nem játékos karaktert a lobby-ba, akármilyen ügyes volt. Bár az is tény, hogy nem szoktak második helyen végezni. Lehet, hogy valami új update, hogy még valósághűbbé tegyék a játékot. Nath valószínűleg nem osztja ezt a véleményt, mert gyanakvóan emeli fel a puskáját, engedve a sokéves beidegződésnek. Nem lombozom le a ténnyel, hogy a lobbyban nem működnek a fegyverek. Az ismeretlen csapattag leveszi a sisakját és a maszkját. Felvont szemöldökökkel meredek a gyönyörű nőre, akit mintha Nath és az én legjobb vonásainkból gyúrtak volna össze.

- Ez jó játék volt – mosolyogja lágyan a leányzó, akit csak az ismerős hangja árul el. Hmmmm. Csak nem mindvégig kettő vs egyet toltam?

- Viki? – adok hangot a feléledő gyanúmnak. Nem tűnik lehetetlennek, hogy Nath modjain keresztül Viki is hozzáfért a játékhoz, egy hozzá hasonló katonai virtuális asszisztens tippre könnyűszerrel áthekkeli magát egy ilyen játékprogram törékeny tűzfalain.

- Szia Tristan. Üdv, Nathaniel.

- Gyanús volt, hogy nem szoktak ilyen ügyesek lenni az npc-k – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt gúnyosan. Szúrósan nézek Nathre, pedig ő az utolsó ember a világon, aki csalni próbálna a legjobb haverja ellen, ezt valahogy tudom.

- Rám ne nézz, én sem tudtam róla – érkezik a várható védekezés. Végülis, így még menőbb, hogy nyertem, szóval egy rossz szavam sem lehet. Szeretem a kihívásokat. Legalábbis a játékban, az életemben kevésbé.

- Sajnálom, ha elrontottam a játékot. Még sosem csatlakoztam ilyen eszközhöz és kíváncsi voltam.

- Semmi baj, csak meglepett. Tényleg jó játék volt – nyugtatom meg a sajnálkozó AI-t. Jó kis csavar volt a végére, hogy majdnem kinyiffantam, mikor már a markomban éreztem a győzelmet. Szeretem az adrenalint. Csak azt az egyet nem értem, miért nem szólt előre, hogy csatlakozna. Simán engedtük volna, hogy játsszon. Igazából legközelebb is jöhet, Suenál még ügyesebb is. – Egyébként csinos az avatarod. Tetszik a hajad – utalok az enyémhez hasonlatos színtelen színben tündöklő, hosszú tincsekre. Apám nagynénjének van hasonló hosszúságú, hófehér haja. A nővérem mindig röviden hordta, a végtelen harci edzés ami egy Blinker sorsa, nem igazán kedvez a nőies frizuráknak.

- Köszönöm. Nathaniel egyszer említette, hogy különlegesnek tartja a hajszínedet, ezért ezt választottam. – Felcsillannak a szemeim a véletlenül elejtett, árulkodó megjegyzés hallatán. Éééérdekes. Ha nem egy viperafészekből származnék, most a tudtára adnám, hogy van ám egy igazán vonzó és talpraesett nővérem, aki ráadásul egykorú vele. Még talán ő a legföldhözragadtabb és emberségesebb is a családban. Őt sajnáltam egyedül hátrahagyni.

- Tééényleg? – kezdek bele lelkesen a szórakoztató incselkedésbe. Az egyik karomat átvetem a nyakán, hogy anyáskodón megcsipkedhessem az arcát. Kár, hogy ezt most nem is érzi. Arra is meg mernék esküdni, hogy még annál is magasabb, mint amire emlékeztem, meglepően nehéz küldetés volt átkarolni a nyakát. Lehet, hogy torzít a játék. Persze az is lehet, hogy nem ölelgetem eleget. Milyen legjobb barátok vagyunk mi? – A szemembe miért nem mondasz soha ilyen szépeket? – Múltkor még azt sem erősítette meg, hogy jó seggem van, lassan tényleg megsértődök.

Remélem vállalja a felelősséget, ha impotens leszek az önbizalomhiány miatt. Az ég szerelmére. Még szerencse, hogy ez a gondolat csak gondolat maradt. Lehet, hogy ma átmegyek Camhez sürgősen felfrissíteni a vérkeringésemet.

- Csak annyit mondtam Vikinek, hogy a bolygón kevés ember viseli ezt a hajszínt – mentegetőzik apró mosollyal. Nem kerüli el a figyelmemet a családomra tett célzás, de eleresztem a fülem mellett. Sejtettem, hogy egy olyan értelmes és tájékozott ember, mint Nath, előbb-utóbb kimatekozza a valóságot a haverja származásáról, így nem üt gyomorszájon a tény. Valószínűleg az anyagi helyzetemből és a megváltozott nevemből azt is leszűrte, hogy ez már mind csak a múltam része. Többé-kevésbé legalábbis, az elmúlt két évben néhány havonta kapok egy felettébb irritáló üzenetet a nővéremtől, amiben találkozásra invitál, de eddig sikeresen ignoráltam a közeledéseit. Biztos valami Goldberg hülyeséggel akar előrukkolni. Ők tagadtak ki, szóval részemről már semmi közünk egymáshoz.
Az ajkaim futó rezzenését elzavarva tartom meg a derűs vigyoromat és hangulatomat. Mint mindig, most is sikeresen seprem szőnyeg alá a komoly témákat.

- A lényeg ugyanaz – pillázok fel rá kihívóan, egy álszent, megjátszottan ártatlan mosollyal. – Belátod, hogy különleges vagyok – bökdösöm meg a mutatóujjammal a mellkasát számonkérően. Tudom ám, hogy a mufurc katona kiállás mögött ugyanazt a szimpátiát érzi, mint én.

- Ezt sosem tagadtam – jön a megadó felelet. Kíváncsian félrebillentett fejjel sandít le rám, a halk szavakban megbújik egy érzelem, amitől kihagy egy ütemet a szívem. A lidércesen kék szemek azt az illúziót keltik, mintha átlátnának a megingásomon. A pillanatnyi döbbenet és a paranoia olyan gyorsan illannak el, ahogy jöttek, gondtalanul felnevetek a nap második győzelmén. Mindig minden rossz dolog ott kezdődik, ha elkezdjük túl komolyan venni az életet.

- Na, ezt már szeretem – paskolom meg büszkén a vállát, majd érintetlenséget színlelve eltolom magamat tőle. Leakasztom az övemről a nehéz sniper fegyvert, és lezseren a vállamra támasztom. Mennék még egy kört, de kilyukad a gyomrom. Rég volt már a reggeli, azóta voltam szimulátorozni, edzettünk Nathtel, szereltünk és játszottunk. Ebédelni kéne. – Csak a barátnődnek ne mondd el, mert féltékeny lesz – cukkolom még egy kicsit, mielőtt lefújnám a folytatást. Elruccanhatnánk együtt ebédelni, úgy hallottam nyílt valami új kajálda a C szárnyban.

- Ahhoz először egy barátnő kéne – forgatja meg a szemeit egy elégedetlen hümmentés után. Pár hete a szokásosnál kicsit többet sikerült innunk pénteken, és elkotyogta, hogy néha kísérti a barátnő szerzés ötlete. Azóta néha engem is kísért. Mármint az ő barátnőjének a gondolata, nem a sajátomé. Nekem nincs szükségem ilyen felesleges kapcsolatokra.

Mindketten tudjuk, hogy ha komolyan ráállna a témára, akkor néhány nap alatt simán megszerezné a céh legjobb partiját, de eddig azt látom rajta, hogy mikor a tettek mezejére kéne lépni, csak a kifogásokat keresi, nem pedig a jövendőbelijét. A ma reggeli edzésen konkrétan ezüst tálcán kínálta magát neki egy gyönyörű szöszke, de nekem kellett triggerelnem az ötletet, hogy ugorjanak el valamikor vacsizni. A végén nem is Nath, hanem a lány kapta fel a beszélgetés fonalát annyira, hogy legalább egy kontakt-csere történt közöttük. Értetlenül állok a dolog előtt. Tudom, hogy Nath nem a legrámenősebb dzsigoló, de mikor Camet kellett levadászni, elég talpraesettnek tűnt. Most ahányszor megpróbálom ráuszítani egy csajra, csak témakerülést kapok.

- Várj Nath! Most jöttem rá, hogy megtaláltuk neked a tökéletes nőt – ragyognak fel a szemeim ezer wattosan. Hogy nem vettem azonnal észre a helyzet kézenfekvőségét? Egy pillanatig értetlenül néz rám, de mikor követi a Vikire vetülő pillantásomat, leesik neki a tantusz.

- Nagyon vicces – morgolódik, de azért még hallani a mosolyt a hangjában.

- Most miért? A két legjobb barátod keveréke egy szemrevaló testben – vezetem végig a kezemet Viki mellett a levegőben, mintha épp most prezentálnám neki a megoldást az összes problémájára. Kár, hogy a test kifejezés nem teljesen helyénvaló az esetünkben. De pontosan ennek a hiányosságnak az áthidalására való a modern technológia. – Tudod nem csak lövöldözős játékokat árulnak ezekhez a ruhákhoz – simítom végig az oldalát sejtelmes, heccelő vigyorral, hogy szemléltessem a lőtt sebnél gyengédebb érintések élénk közvetítését is. Ki más jönne össze egy csúcskategóriás mesterséges intelligenciával, mint a férfi, akit harapófogóval kell eltávolítani a kütyüi társaságából. Vannak ám olyan haptikus ruhák is, amik az arcot is lefedik, hogy még több érintést tudjanak átvinni a játékokon.

Egy lesújtó, hitetlen pillantás a vad ötlet jutalma. Látszólag nem tudja eldönteni, hogy pofán röhögjön vagy a fejembe fúrjon egy testvéries barackot. Viki megelőzi mielőtt elhatározásra jutna.

- Sajnálom Nathaniel, de nem tudom viszonozni az érzéseidet – az őszinte sajnálkozás a hangjában annyira komikus, hogy harsányan felnevetek tőle. A leggyönyörűbb az egészben, hogy Viki okosabb annál, mint hogy félreértsen egy ilyen helyzetet. Ez egy poén volt. Egy szándékos poén. Egyszerre lenyűgöző és rémisztő kicsit. Ez már Nathnek is túl sok, amíg én a hasamat fogva görnyedek előre a fuldokló nevetéstől, addig azért az ő ajkait is elhagyja egy szórakozott szusszanás, ami szép lassan egy megadó, kínos nevetéssé erősödik.

- Azt vágod, hogy épp lepattintott egy robot? – kérdezem a könnyeimmel küszködve.

- Tristan, tudod jól, hogy egy Virtuális Interaktív Kinetikus Intelligencia vagyok, nem pedig robot – ejti ki úgy az utolsó szót Viki, mintha minimum leősembereztem volna. Hajaj. Lehet, hogy a lelkébe gázoltam szegénynek. Ez nem jó, nem lehetek már most rosszban a legjobb barátom nőjével. Mi lenne velünk.

- Nem bírok ki kettőt belőletek – sóhajtja Nath rosszalló mosollyal, az avatarja eltűnik a szobából, ahogy leveszi magáról a VR szemüveget és a hozzá erősített fejhallgatót. Arra számítottam, hogy a távozásával Vikit is automatikusan kidobja a rendszer, de tőle még kapok egy kedves mosolyú integetést, mielőtt követi a főnökét. Akkor lehet, hogy mégsem Nath modján keresztül jutott be, hanem elég volt a közös hálózati kapcsolat. Érdekes. Na mindegy. Ez a kettő olyan gyorsan lelépett, hogy meg sem tudtam kérdezni, hogy elmegyünk a kajálni. Már most gyertyatartó vagyok, pedig még nem is hivatalos a kapcsolatuk.

Én is kilépek a játékból, kiteleportálok a haptikus ruhából, és magamra húzom a kanapé karfájára fektetett farmer-póló párost. Még be sincs gombolva a gatyám, mikor már Nath nappalijában sétálok. Edzés után lefürödtünk, és egy gyors játék azért nem izzaszt meg annyira, hogy szükségessé tegye az ismétlést, szóval remélem nem rontok rá mikor épp pucér.

Egy furcsa gondolat üt szöget a fejembe. Sajnos soha nem voltam jó abban, hogy zárva tartsam a számat.

- Te amúgy szoktál maszturbálni? – szalad ki a kérdés az ajkaimon, ami nem hagy nyugodni. Látom, hogy meghökken, egy pillanatra ledermednek a mozdulatai a még tőlem is túl szemérmetlennek mondható kérdéstől. Nem mintha Cammel nem lenne minden második mondatunk szexuális utalás, de Nath mellett türtőztetni szoktam magamat. Tudom, milyen kis prűd. – Amennyiszer rád török, fura hogy még egyszer sem kerültünk irtó gáz szituba – magyarázom meg gyorsan a tolakodóra sikerül kíváncsiskodást. Felőlem megbeszélhetünk sávokat, mikor tiszteletben tartom a privát szféráját, nehogy miattam kéküljön be a farka. Ha pedig nem szereti magának kiverni, kezdem megérteni a barátnő szerzés égető szükségét.

Szerencsére úgy látom, hogy egy alsó azért még most is van rajta, miközben épp apró, kompakt téglatestté alakítja a levetett haptikus ruha bonyolult szerkezetét. Most komolyan? Ez is arra a sorsra jut, mint a motoros ruhái? Összetömöríti majd minden használat után? Hihetetlen ez a srác. Ha végzett vele, emlékeztetem, hogy nemsokára toljuk tovább a többiekkel is. Egyszer már beszóltam neki, de csak egy érintetlen mosolyt kaptam, azzal a válasszal, hogy „rend a lelke mindennek”. Én sem vagyok egy kifejezetten rumlis fazon, de Nath egy teljesen másik kategória.

Csak egy hitetlen oldalpillantást kapok a magyarázkodásomra, egy fejcsóválás kíséretében fordul vissza a tevékenysége felé. Kihasználom a lehetőséget, hogy kicsit megfigyeljem a bámulatos izmai apró rezzenéseit. Totál megértem a csajt, aki rányomult a konditeremben. A pár napja történt közös szunyókálásunk emlékei előmásznának a dobozból, amibe zártam őket, de visszakényszerítem rájuk a fedelet. Inkább elfordulok, és leülök a kanapéra.

- Remélem nem sértelek meg, ha erre nem válaszolok – csak egy szórakozott horkanással reagálom le az érzelemmentes hárítást, de legnagyobb meglepetésemre folytatja. Pedig épp a szemére vetettem volna a szégyenlősségét. Nincs semmi gáz ezekben a témákban, én is pasi vagyok, tudom, hogy vannak igényeink. – De azért már elég jól kiismertem a napirendedet, hogy tudjam, mikor vagyok biztonságban.

A mosolyt rejtő megjegyzés kaján vigyort csal az ajkaimra.

- Akkor jó – hagyom rá. Nekem csak jó, ha nem tilt ki bizonyos időszakokra. Akkor megpróbálok mindent ezentúl is úgy csinálni, ahogy eddig, hátha továbbra is elkerüljük az ilyesféle konfrontációkat. – Elmegyünk kajálni?

Pont ebben a pillanatban végez a pakolgatással, felegyenesedik és egy bágyadt ásítással átmozgatja a vállait. Csak a szemem sarkából, a fejemet a kanapé háttámlára ejtve figyelem a világos bőre körvonalait.

- Felöltözök és mehetünk – elmosolyodok, mikor eltűnik a gardróbszobában. Az vajon önzővé tesz, ha örülök, hogy Nathnek nincs sok barátja? Jó érzés, hogy tőle valahogy mindig mindenre igen a válasz. Talán nem is vagyok olyan jó ember, mint hittem.

Persze minden megváltozik majd, ha tényleg barátnője lesz.

Ha folyton itt lóg majd egy csaj, akkor erősen korlátozva lesznek a beteleportálgatási jogaim. Nem is tudtam, mennyire szeretem ezt a szabad bejárást, csak most, hogy veszélyeztetve lesz. Mit fogok kezdeni a sok szabadidőmmel? Már nem is emlékszem, mi mindent csináltam naphosszat, mielőtt megismertem őt. Visszatérhetek a többi barátomhoz. A távolabbi haverjaimat hónapok óta nem kerestem fel, sőt, mikor hívtak, mindig találtam valami kényelmes ürügyet, amivel kibújhatok a program alól, csak hogy Nath kanapéján fetrengve nézhessek valami bugyuta valóságshowt, amíg ő a garázsban bütyköl. Be kell látnom, azért van valami egészségtelen ragaszkodás a barátságunkban, kicsit olyan, mintha egy nyugdíjas házaspár életét élnénk.

Lehet, hogy még jót is fog tenni, ha barátnője lesz, és kicsit kizökken az élet ebből a mocsaras patthelyzetből. Nekem is hétről hétre egyre nagyobb a késztetés, hogy végre megadjam magamat egy srácnak a diszkóban. Már több, mint egy hónapja nem szexeltem, és kezd zavaró lenni a hiánya. Tényleg meg kéne látogatnom este Camet. Hátha sikerül eleget innom, hogy újra megkívánjam.

✦✦✦

A Goldberg hotel húsz emeletes magasságban elhelyezkedő, extravagáns bejáratának látványa most sem okoz csalódást. A szélesen elterülő üvegteraszon ledfények jelölik az ideiglenes parkolóhelyeket, ahová az aranyszínben csillogó bőrüktől eltekintve rémisztően élethűre megalkotott, emberszabású droid inasok hozzák ki a vendégek elé a garázsban pihenő járműveiket. Az utat a masszív üvegtalajba épített rikítóan zöld növényzet ösvényei jelölik. Egy zöldellő kert húsz méteres magasságban. A fás szárú bokrok gyökerei hálót alkotnak a lábam alatt. Ha az ember sokáig nézi, észreveheti, hogy a gyökerek nem a tömörnek tűnő üveglap foglyai, hanem egy tápanyagot biztosító folyadékrétegben lebegnek. Persze a legtöbb ember csak a káprázatig jut el. Ha valamiben mindig profi volt a családom, az a fényűzés.

Az egyik díszaranyban csillogó bábu épp felém siet, de megtorpan, mikor feldolgozzák az algoritmusai, hogy nincs mögöttem autó, amit el kéne szállítani. Megakadnak az emberi szemeket imitáló kamerák a hófehér tincseimen, szinte érzem a levegőben a háttérben elküldött riasztást. Szórakozottan elmosolyodom az orrom alatt.

Különös újra itthon lenni. Ez a hely volt a második otthonunk, mikor haszontalan kisgyerekből tanítható tinédzserré érettünk a szüleink szemében. Mintha az elitek kőbe vésett szabálya lenne, hogy minden pofátlanul gazdag, ősi családnak kell egy hotel, ami túlcsillogja a vetélytársaiét.

Nem érek el a monumentális, dupla emeleten átívelő bejáratig, mielőtt egy elegáns fazonú, aranyozott színű egyenruhába bújtatott titkár tűnik elő mellettem a semmiből. Ez a váratlan előteleportálás dolog sokkal mókásabb, mikor én csinálom, nem valaki más. A mellkasára hímzett szimbólumok elárulják az avatott szemeknek, hogy a családon belül ki alatt dolgozik. Nem lep meg a válasz, amit ő is alátámaszt.

- A nővére várja önt – nyújtja felém a kezét modortalan célratörőséggel. Na szép, az embert kitagadják, és oda a szolgálók tisztelete is? Mi lesz így a világból? Szerettem volna egy látványos belépőt, de már az ajtóban lepattanok.

Nem teszem a kezemet a felém nyújtott alkarra. Teleporter büszkeség, hogy nem vitetem a seggemet valahova, ahova én is tudom az utat. A következő pillanatban már a nővérem hatalmas üvegirodájában vagyok. Az íves ablak mögött vakítóan szórják szét a környező, tükröződő üveg felhőkarcolók a lemenő nap narancsos fényét, egész meghitt hangulatot varázsolva a máskor kifejezett rideg és üres szobába.

- Válaszolhatnál az üzeneteimre ahelyett, hogy megjelensz a küszöbön – fordul felém az ablak előtt szobrozó aprócska női alak. A külseje megtévesztő, nem hiszem, hogy ismerek nála veszélyesebb és befolyásosabb embert a galaxisban, pedig igazán jó ismeretségekkel rendelkezem ilyen téren. Főleg mostanában.

- Annyiszor írtál már, gondoltam biztos fontos – utalok vissza a körülbelül negyedévente kapott felkeresésekre. Először nagyjából két éve keresett meg azzal, hogy beszélni szeretne. Magam sem tudom, miért pont most viszonozom ezt a váratlan megkeresést a családtól, akik hátat fordítottak nekem, mikor nem váltam a szolgájukká. Talán azóta rájöttem, hogy rosszabb sorsot is kaphattam volna tőlük. Bedughattak volna egy intézetbe is, ahol karót dugnak a seggembe.

- Ez nem azt jelenti, hogy csak úgy megjelenhetsz itt – egy intésére a szoba egyik tükörfalán kirajzolódnak a már most felkapott pletykák az elveszettnek hitt Goldberg fiú váratlan feltűnéséről. Megrezzennek az ajkaim, de a mosoly csak árnyék marad.

- Csak hogy legyen feladata a sajtósaitoknak – teszem szét a kezeimet szórakozottan. – Mióta leléptem olyan unalmasak vagytok, féltem, hogy elveszítik az állásukat – vigyorodok el, és az óriási asztalon lévő gyümölcsöstálhoz lépek, hogy lopjak magamnak egy friss almát, de az ujjaim átsiklanak a digitális projekción. Pff. Itt még a gyümölcsök sem igaziak.

- Ez a kicsinyes bosszúd? – a szememet megforgatva fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt. Olyasmi. Bevallom, mikor először megkaptam az üzenetét, kicsit szíven ütött. Azt hittem, hogy sikerült eltűnnöm a térképről Ash után, de az, hogy a családom valahogy mégis megtalált, rádöbbentett, hogy soha nem leszek teljesen láthatatlan. Hiába festeném feketére a hajamat, és költöznék újra a bolygó másik csücskébe, az emberei előbb-utóbb felkutatnának. A Goldberg családnál nincsenek elvarratlan szálak, nekik mindent kézben kell tartani.

- Döntsétek el, hogy akarjátok, hogy a család része legyek, vagy nem. Az nem játszik, hogy kitagadtok, mégis loholtok utánam – dőlök neki feldúltan a falnak, miközben leveszem a bordó, körlencsés napszemüvegemet és a hasonló színű, földig érő bőrkabáton mellkaszsebébe bújtatom. Most úgy nézek ki, mint ha egy lennék közülük. Mintha nem léptem volna ki az életből, ami megfojtott. Igaza van, a felhajtás, amivel érkeztem ha nem is egy bosszú, de egy figyelmeztetés akart lenni. Ha ők nem hagyják, hogy nyugodtan éljem az új életemet, én sem leszek a csendben meghúzódó, kitagadott fiú, ami nekik kedvez. Megnehezíthetjük egymás életét.

Egy néma sóhajjal ereszkednek meg a nővérem vállai.

Az asztalához sétál, és egy üvegtableten kirajzolódó szerződést nyújt felém. Az alján szinte világít az aranyba foglalt Goldberg pecsét.

- Ez mi? – kérdezem egy gyanakvó fintorral. Túl hosszú ahhoz, hogy itt és most átnyálazzam.

- Egy házassági szerződés. – Ez már szemforgatást sem érdemel. Azt hiszik, hogy most már eleget éltem ahhoz, hogy újra a szolgájuk legyek, vagy mi? Épphogy csak megéreztem a szabadság ízét. Már hét éve is visszautasítottam az ígéretes teleporter lányt, akit nekem találtak. – Köztünk – fűzi hozzá. Ledermedek, majd elfintorodva dobom a törékeny műszert az asztalra.

- Jesszus Lizi, az agyadra ment a génmódosítás? – Megrezzen az arca a becenév hallatán, amin gyanítom, hogy senki más nem merészeli szólítani a nagy Elizabeth Goldberget.

- Manapság már rutinbeavatkozás kiszűrni a vérfertőzésből adódó veszélyeket, minden nagy, ősi család ezt csinálja. – A tény, hogy komolyan gondolja szinte nagyobb döbbenet okoz, mint az, hogy egyáltalán felvetette. Nincsenek szavaim, csak megrökönyödve bámulok az emberre, aki a nővérem volt, de most már nem ismerem. – Megtarthatod a mostani közönséges életedet, csak az örököseidre van szükségünk – magyarázza rémisztő beleéléssel. Az örököseimre. Tudom, hogy ez a hangvétel még csak a beetetés. Most győzköd, de ha nem kapja meg, amit akar, ki fogja villantani a foga fehérjét.

- Miért pont én? – préselem ki magamból. – Nálam sokkal erősebb teleporterek is vannak a bolygón.

- Vitatható. Tudjuk, hogy meghamisítottad a méréseidet, kaptunk adatokat valós ugrásaidról. – Honnan? Kitől?

A paranoia gomolygó füstként szivárog a gondolataim közé. Az Aegisben nem csináltam olyan ugrásokat, amik a bolygó legjobbjává tehetnének. Ez az információ még az Oblivion idejéből kell hogy legyen. Ash. Egyedül ő tudta a titkomat. Mindenki másnak a küldetéseink mélyre ásott részleteiből kellett volna kitúrnia. Nathnek is említettem már, de ő nem ismeri a képességeim pontos határait, és ő soha, de soha nem árulna el. A fenébe.

- De ha nem is lennél a legerősebb, akkor is a legjobb választás vagy a felmenőink miatt. Az őseink generációk óta összpontosítják a vérvonalunkba a teleportáció képességét, és nézd hova jutottak velünk! Gondolj bele, hogy mit tudnánk összehozni a kettőnk génjeivel. – A lelkesedése megrémiszt. Azt sugallja, hogy nem lesz könnyű lebeszélni erről a tervről.

- Nem veszlek el, Lizzie, a nővérem vagy – jelentem ki elhatárolódva. Nem hiszem el, hogy ezen kell vitatkoznom. Tudtam, hogy hiba válaszolni neki. Tudtam, hogy a Goldberg család csak valami arcpirító badarsággal rukkolhat elő ennyi év csend után.

- Hozzám sem kell érned, a technológia mindent megold – nyomja tovább a bosszantó érvelését. Ha máshoz akarnának hozzákényszeríteni, arra is nemet mondanék, de ez egyszerűen visszataszító.

- Miért nem egyből csak a spermámról írunk szerződést? – csattanok fel irritáltan, de azonnal meg is bánom, mikor látom, hogy komolyan veszi a kérdést.

- Abban benne lennél? – húzza fel a szemöldökeit, és az üzletasszony szerepét magára öltve felveszi a megkínzott tabletet, amit az imént dobtam az asztalra. Azt hittem, hogy fontos nekik, hogy az örökös törvényes házasságból szülessen, de őket ismerve egy másik nász gyerekeként mutatnák be a született utódokat. Hányingerem van. – Természetesen bőkezű kompenzáció ellenében.

Soha nem gondoltam, hogy valaha gyerekem lenne. Főleg azért, mert a nőkre nem tudtam komoly szerelmi partnerként tekinteni, a férfiak között pedig csak a felső egy százaléknak fér bele, hogy a génjeiket összemixelve közös gyereket alkossanak maguknak. Soha nem is vonzott ez a módszer. Épp elég, hogy engem génre pontosan megterveztek. Nincsenek se erős pozitív, se erős negatív érzéseim a gyerekek irányában, de azt tudom, hogy ha egyszer belőlem jönne létre valaki, szeretném, ha az életem része lenne. Azt is tudom, hogy nem szeretnék neki olyan legyártott életet, mint amilyen az enyém lett volna, ha egy szerencsés véletlen nem szabadít ki.

Hitetlenül rázom meg a fejemet, de még magamban tartom a kitörni készülő NEM választ. Még engem is meglep a védelmi ösztön, amit a valószínűleg soha meg nem születő porontyok iránt érzek. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy az én gyerekeim soha nem lesznek Goldbergek, ahogy már én sem vagyok, de most okosnak kell lennem. Ha már a múltbeli hibáim utolérnek, a jelenben próbálok nem újabbakat elkövetni. Még fiatalok vagyunk, és ő eddig is türelmes volt az üzeneteivel. Ha jól játszom ki a kártyáimat, várni fog még néhány hónapot, de talán néhány évet is.

- Átgondolom – sóhajtom végül, miközben gondterhelten megdörzsölöm az arcomat. Valószínűleg sejti, hogy csak időt akarok nyerni magamnak a válasszal, de egyelőre rám fogja hagyni. A családunk mindig megkapja, amit akar, de nem egy bűnszervezet vagyunk. Minden legális vagy szürke zónás lehetőséget ki fognak taposni mielőtt törvénytelen lépésekre adnák a fejüket. Ismerem a módszereiket, meglepően könnyű legális úton ellehetetleníteni valakinek az életét. Első lépésként egy visszautasíthatatlan összeget fognak ajánlani Mamának, hogy kidobjon a céhtől. Utána többet fognak fizetni minden lehetséges munkáltatómnak azért, hogy ne adjanak nekem munkát, mint ami a profitjuk lett volna. Ha pedig elérték, hogy csóró és munkanélküli legyek, a barátaimat is megpróbálják majd megvenni maguknak. Kevés barátság él túl egy olyan összeget, amin egy ember élete végéig kényelmesen élhet.

Előbb-utóbb el fog jönni a pillanat, hogy meg kell küzdenem a szabadságért, ami pár éve ajándékként hullott az ölembe. Lehet, hogy mindvégig csak illúzió volt.

✦✦✦

Lustán az asztalra könyökölve figyelem Cam, Sue és Nath lelkes nyammogását, de én kivételesen csak bökdösöm az előttem lévő steaket. A nővéremnél tett látogatásom után eltöltöttem két napot Bethnél, mielőtt visszatértem az életbe, amire határidőt kaptam. Itt ülve távolinak és jelentéktelennek tűnik a fenyegetés, amit a családom nyújthat, pedig tudom, hogy nagyon is valóságos. Szerencsére még van időm felkészülni rá. Addig is nem engedem, hogy beárnyékolja a hétköznapjaimat. Próbálom nem engedni, de mintha megnövekedett volna a mosolyom súlya. Nehezebb egész nap hordani.

Csütörtök délelőtt értem vissza, és a friss feldúltságomban majdnem elgyengültem annyira, hogy elmondjam Nathnek a történteket, de végül sikerült elég erősnek maradnom. Őt ismerve segíteni akarna valahogy. Nem keverhetem bele a múltam zűrjeibe pont őt, akinek még nálam is pocsékabb gyerekkora volt. Nem is tudom, hogy tolakodott be a két csaj a szokásos szombati főzőcskézésünkre. Biztos meghallották a steak szót elhangozni a tegnapi bulin, egyszer csak itt voltak ma délelőtt, behívatták magukat, és hoztak másnaposságűző vörösbort. Ami megjegyzem nagyon jól megy a steakhez. Vajon véletlen? Nem hiszem.

- Olyanok vagytok, mint a sáskák – dünnyögöm, de a szavaimnak ellentmond az arcomra kiülő büszkeség. Egy másik életben szakács lettem volna, és a konyháról kikukucskálva néztem volna a vendégeim jóllakott óvodás fejeit.

- Mondod ezt úgy, hogy elégedett tyúkanyóként nézed a csibéidet – világít rá Sue az igazságra. Ennyire nyitott könyv lennék? Hoppá.

- Nem tehetek róla, van valami kielégítő abban, mikor az emberek élvezik a főztömet – vigyorodok el, miközben a kezeimre támaszkodva kezdem nézni őket egy kicsit felszabadultabban. Igazából most még jót is tesz a hangulatomnak a könnyed női társaság, legalább nem nekem kell csacsogni. Szegény Nath, így hogy a csajok is betrollkodtak a nagy lakomára, csak kétszer tud majd repetázni. Mondanám, hogy kizabál a vagyonomból, de ahányszor helyrepofozta a teleporter járgányomat a barátságunk kezdete óta, szerintem erősen kvittek vagyunk.

- Majd természetben meghálálom – nyammogja Cam szórakozottan, pedig tudja, hogy mostanában inkább a pasik felé kacsingatok. Biztos arra számít, hogy egyszer, ha kiéltem a meleg vágyaimat, visszaevezek a hetero vizekre. Én is hasonlóban reménykedek. Úgy tudom, mostanában ő is csak Sueval szokott kavarni, kíváncsi vagyok, tartogat e valami komolyabbat számukra a jövő. Camet ismerve nem. Pont múlt héten panaszkodott egy közös filmezős esténken, hogy az ő szavaival élve „faszra vágyik”. A helyzet iróniája, hogy négy-öt sör után csak annyit tudtam felelni, hogy „én is”.

- Szerintem most amúgy is más korszakát éli Tris – önti szavakba megint az igazságot Sue. Életemben először furcsán kényelmetlenül érint a körvonalazódó téma alakulása.

- Jó-jó, tudom ám – vigyorogja Cam.

- Milyen korszakát? – száll be a beszélgetésbe a társaság legcsendesebb tagja is. Kicsit reménykedtem benne, hogy Nath még a tökéletes medium rare-re sütött steak és a szaftos tepsis krumpli varázsa alatt van, és nem tudatosul benne a téma. Mindig nyílt lapokkal éltem az életemet, szóval nem kéne zavarnia, de valamiért mégis zavar.

- Várjunk, Nath nem is tudja? – kérdezi Sue hatalmasra nyíló szemekkel, amikben már ott csillog az izgalmas pletykálkodás lehetőségének az öröme. Fenomenális.

- De, tuti tudja – vonom össze a szemöldökömet elgondolkodva. Az lehet, hogy én magam sosem öntöttem neki szavakba ezt a tulajdonságomat, de egy ekkora nyílt titok nem kerülhette el hónapokig. – Azt hiszem – helyesbítek egy kicsit bizonytalanabbul, mikor az arckifejezése még mindig a megvilágosodás hiányát sugallja. Mindig azt képzeltem, hogy hallotta a társaság megjegyzéseiből, de vagy túl szégyellős volt rákérdezni nálam a pletykák valóságalapjára, vagy nem tartotta elég jelentőségteljesnek. Igazából ebben még igaza is lenne. Köztünk soha nem lesz semmi, szóval az ő szemszögéből nem sokat változtat, hogy csajokkal vagy pasikkal szexelek szabadidőmben. Bár a szomorú igazság az, hogy az elmúlt egy-két hónapban ezek a pasik vagy csajok max a jobb és a bal kezeim voltak.

- Szerinted miért tűnik el minden csütörtökön Tris? – megy bele egy gonoszkás játékba Sue. Fejcsóválva csúszok le a magas bárszékről, és elviszem újratölteni az asztal közepén lévő krumplis tálat, pedig még legalább két szedésnyi van benne. Egy kényelmetlen rossz előérzet motoszkál a tudatom mélyén, pedig szinte biztos, hogy Nathet nem fogja zavarni az információ, amire hamarosan fény derül. Annyira jó a barátságunk, félek, hogy ez belekavar valahogy.

- Nem tűnik el minden csütörtökön. Tegnapelőtt is nálam volt – akadékoskodik kicsit értetlenül Nath. Egy pillanatra megakadnak a kezeim, mikor én magam is rádöbbenek, hogy igaza van. Ha vele volt programom, az valahogy mindig felülírta a késztetést, hogy jelentéktelen emberekkel smároljak hajnalba nyúlóan, aztán a kielégületlenség és az általuk fogyasztott tömények keserű szájízével faképnél hagyjam őket.

Csak mindenki más elől tűnök el csütörtökönként, előle nem.

- Nem kell kerülgetni a forró kását – zárom rövidre a témát anélkül, hogy hátranéznék. – Biszex vagyok, és csütörtökönként néha lelépek melegekkel bulizni egy belvárosi lebujban. – Le kell tépni, mint egy ragtapaszt. Ennyi, túl is vagyunk rajta, nem is volt olyan szörnyű, és amúgy sem változtat semmin.

Remélem.

- Már ha tényleg így van. Én majd akkor hiszem, ha látom – jön a szokásos hitetlenkedésével Sue. Tudom-tudom, túl jó pasi vagyok, hogy elveszítsen a csapatuk. Bár pont Suen látom azt, hogy őt is jobban érdekli az azonos nem, mint az ellenkező, főleg az utóbbi időben. – Túl hetero vagy hozzá. – Hé. Múltkor is ezt mondta, és már akkor sem tudtam eldönteni, hogy bók vagy sértés. A túl heterot általában nem azokra a pasikra mondják, akik a töküket markolásszák és megfütyülnek minden második csajt? Lehet, hogy őket inkább bunkónak hívják.

Visszateszem a feltöltött krumplis tálat az asztal közepére, visszaülök a helyemre, majd a pultra könyökölve megtámasztom az államat az egyik kezemen, hogy közelebb hajolhassak a velem szemben ülő lányhoz. Kihívóan oldalra biccentett fejjel, kacér mosollyal bizonyítom neki, hogy nem csak az a lazán sármos énem létezik, akit ők ismernek.

- Azt mondod nem vagyok elég szexi, hogy meleg legyek? – Egy meglepett nevetés, és egy nagyra nyílt szempár bizonyítja a provokatív stílus sikerét. Kiszélesedő vigyorral könyvelem el a kisebb győzelmet, de a pillantásom makacsul elkerüli az embert, akinek a legjobban érdekel a reakciója erre az egészre.

- Még nem győztél meg teljesen, de ez jó volt – adja meg magát Sue.

- Hogyhogy kijársz a városba? Nem veszélyesebb, mint céhen belül bulizni? – töri meg a hallgatását a letaglózott legjobb barát is. Megfoszt az önuralmamtól, a kíváncsi tekintetem rárebben a hosszú távolságtartás után. Nem néz rám máshogy, mint eddig, a gyakorlatias kérdése pedig annyira tipikus, hogy eloszlatja minden aggodalmamat arról, hogy valami megváltozhat a barátságunkban. Most tudta meg, hogy vonzódok a pasikhoz is, és csak az érdekli, hogy véletlenül nem e keverem veszélybe magamat a folyamat közben. A nyugalom melegsége lassú mézként csorog végig a mellkasomon. A megkönnyebbülés önfeledt mosolya könnyebben jön az ajkaimra, mint bármelyik mosoly az elmúlt napokban.

- Tudok vigyázni magamra – biztosítom egy kicsit túlságosan meghatottan. Azért bőgni nem fogok. Nem tudom eldönteni, hogy mit rejtenek a megbabonázóan kék szemek. Nathnek soha nem voltak a pillantásába írva az érzései. Abban sem vagyok biztos, hogy a múltja lehetővé teszi, hogy heves érzelmei legyenek, ő mindent moderáltabban él meg, mint a többi ember. Biztos ezért jelent ilyen sokat nekem is, hogy én valami úton-módon mégis fontos lettem számára. Remélem talál egy lányt, akire tud ugyanígy nézni, még ha a szemei nem is tükrözik azt, amilyennek én élem meg a pillantását.

El kellett volna mennem pszichológushoz. Egy agyturkász talán ki tudta volna túrni az agyamból a rosszfiú fétisemet. Vajon akkor képes lennék máshogy nézni rá? Nem mintha számítana, amúgy is megfogadtam, hogy nem szúrok ki magammal többször.

- Egy belvárosi helyen tippre amúgy is csak ártalmatlan díszpulyák kelletik magukat – dobja be csücsörítve Cam a szomorú igazságot. A hangja kipukkasztja a kis buborékot, amiben Nathtel léteztünk. Egy zavart pislogással szedem össze a gondolataimat. Tényleg könnyebb lenne a céh fejvadászai közül valamire való pasit válogatni, mégsem vettem soha a fáradtságot, hogy utána kérdezzek, hogy a céhen belül létezik e hasonló létesítmény. Meglepődnék, ha nem lenne, manapság minden harmadik ember leszarja, hogy pasival vagy nővel fekszik össze épp.

- Túl közel vagy az igazsághoz – nevetek fel, és visszafordulok a kaja felé, amit még mindig alig érintettem. Ha semmit nem eszek, a végén még azt hiszik, hogy megmérgeztem őket. Kis híján felnyögök, ahogy az első falat hús zamatosan omlik szét az ajkaim között. Ha más nem is, a kaja isteni lett. A téma zavartalanul siklik tovább, de a kényelmetlen hangulat emléke ott marad a levegőben. Persze az is lehet, hogy ez a hangulat csak az én fejemben létezik.

✦✦✦

- Miért nem mondtad korábban? – dönti neki a fenekét a konyhapultnak, amin épp a maradékokat pakolgatom. Tudtam, hogy el fog jönni a számonkérés pillanata. A mellkasai előtt összefűzött kezeivel és a szúrós pillantásával már majdnem szexinek mondható a kiállása. Nekem sem esne jól, ha ő hallgatott volna el egy ilyesmit, ha már legjobb barátoknak vagy miknek mondjuk magunkat.

Tanácstalanul vonom meg a vállamat. Úgy igazán magam sem tudom.

- Eleinte egyszerűen csak nem jött szóba. Utána pedig nem akartam, hogy változtasson a köztünk lévő közvetlenségen – adom meg az egyetlen választ, ami a birtokomban van.

- Ilyen embernek nézel?

- Nem, csak... – elbizonytalanodok, hogy folytassam, hogy az ne legyen bántó – ...az egyik kedvenc dolgom a barátságunkban, hogy nincs közöttünk egy szemernyi szikra sem.

Nem tudom, miért mászik a hétvégi párbeszédünk most is a fejembe. Már napok teltek el, de még mindig eszembe jut néha. Most épp azért, mert a folytatásban elmeséli, hogy most csütörtökön amúgy második randija lesz Nancyvel, szóval most nem lopja el tőlem a belvárosi szórakozás lehetőségét. A heteroságára emlékeztető megjegyzéssel valószínűleg az is a célja volt, hogy biztosítson róla, hogy minden maradt a régi, és még mindig nincs köztünk nem kívánt szexuális feszültség, valamiért mégis csalódottságot hagyott maga mögött. Tényleg ránk fér ez a kis távolság. Én is megfogadtam, hogy ma megpróbálok találni valakit, aki kiérdemel egy kis igazi akciót. Talán egy kis alkohol feloldana eléggé. Nem szeretek itt inni, de talán egyszer egy teleporternek is belefér a taxidíj hazafelé. Ha pedig igazán jól alakul az éjszaka, még az is lehet, hogy józanul megyek haza reggel. Ez már egy kicsit hihetetlenül optimista.

✦✦✦

oblivion

A zene ritmusa üvöltve dübörög a füleimben, minden heves mozdulatunkon végigrezonál az ereje. A tömött tánctér egy vadul hömpölygő egységként hullámzik, az izzadtság és az alkohol fanyar szaga eggyé olvad a szenvedély és a szex émelyítő illatával. A derekamat markoló erős ujjak szorításától izgatott görcsbe rándul a gyomrom. Az éjszakánál is feketébb szemek néznek le rám, az ajkaim megduzzadnak és érzékennyé válnak a borostája szúrós dörzsölésétől, de nem zavar. A vállig érő, latinosan hullámos fekete haja nedves tincsekbe tapadva keretezi az arcát. Kibaszott szexi. Egy kicsit lehetne magasabb, de már ez sem érdekel, terveim szerint úgyis nemsokára vízszintbe kerülünk. Nem ittam használhatatlanra magamat, de az a kevés alkohol is megtette a hatását, nincsenek kételyek vagy gátlások, csak nyers vágyak és állatias ösztönök. Fogalmam sincs, mikor kerültünk a tánctér széléhez, csak akkor döbbenek rá, mikor a falhoz nyomja a hátamat. Az ajkai közé nyögök, mikor az ágyékát az enyémhez simítja, és megérzem, hogy neki még talán nálam is jobban tetszik a szitu.

A lüktető tuc-tuc jobban megrészegít, mint a pia tette.

Kiéhezetten simítjuk, markoljuk a másikat, a kezem becsúszik a pólója alá, pedig még távol vagyunk a zárt szobától, amire mindkettőnk vágyik. A sokadik mély, durva csókunkat váltjuk, mikor megérzem egy apró tabletta jellegzetes érintését és ízét a nyelvem hátulján. Gyakorlottan csókolta az ajkaim közé, és a nyelési ösztön azelőtt gurítja le a torkomon, hogy megállíthatnám. Kicsit kijózanodva, zihálva hajolok el tőle, de nincs lélekjelenlétem valós felháborodásra.

- Mi volt ez? – a rekedtes hangom nehezen harsogja túl a zenét.

- Ne aggódj, csak élvezd – dörmögi mély baritonnal a számra. A fenébe. Hogy lehet még a hangja is szexi? A következő durva csókja elveszi a hamis felháborodásom élét. Aligha fogok belehalni egy kis partidrogba, mikor amúgy is épp szexelni készülök ezzel a seggfejjel, inkább engedem, hogy magukkal sodorjanak a túl régóta kielégítetlenül maradt vágyak, és az oldala izmos redőibe markolok. Imádom az érintését. Mindenhol kemény és tökéletes, pont úgy mint… valaki.

Elvágom a gondolat folytatását, és a pillanatra koncentrálok helyette.

A felpezsdítő tuc-tuc egy lágyabb drogzenére vált, de ahelyett, hogy az ecstasy jellegzetes forrósága áradna szét bennem a bódító ritmus hallatára, hűvös zsibbadást érzek. Az alkohol bűvköde mintha egyik pillanatról a másikra oszlana fel az elmémről a rádöbbenéstől, hogy nem partidrogot kaptam.

A megugró adrenalinszint megajándékoz egyetlen józan pillanattal, ami lehetővé teszi, hogy a közeli folyosóra teleportáljak, csupán néhány méter távolságot megtéve. Ennyi. Ennyit bírtam. A picsába. A picsába. Nincs bennem erő több ugrásra, és már látom kitörni a tömegből a seggfejet, akinek a karmaiból elmenekültem. Nem hiszem el, hogy tényleg ez történik velem. Meg vannak átkozva a meleg kapcsolataim. Megremegnek a lábaim a súlyom alatt, az ujjaim nehezen mozdulnak, mikor ráfűzöm őket a közeli mosdó kilincsére. Bevetődök az egyik fülkébe, és lezárom a reteszt, ami aligha fog hosszú ideig megállítani egy felnőtt férfit. Most már nem a zene, hanem a szívem zaklatott dübörgése lüktet az agyamban. Lecsapom a wc fedelét és lerogyok rá.

Előveszem a telefonomat, de az ujjaimat már alig tudom mozgatni. A gondolatok is lelassulnak. Mindjárt egy tehetetlen báb leszek. Fogalmam sincs, hogy elájulok e, de azt tudom, hogy nincs sok időm. Nagy nehezen benyomom az oldalgombot, ami a hangvezérlést teszi lehetővé.

- GPS adatok elküldése Nathnek – passzírozom ki magamból elzsibbadó nyelvvel. Felugrik a megerősítő ablak, amit még soha nem utáltam ennyire. Életemben először megértem az embereket, akik AI-t engednek a fejükbe. Ő most is tudna cselekedni. – Megerősítem. Hívd Nathet. – Egy örökkévalóságnak tűnik, mire feljön a következő ablak. – Megerősítem.

- Igen? – hallom Nath messzi hangját az ölembe ejtett telefon hangszórójából. A kezeim már nem mozdulnak, hogy kihangosítsam. Gyűlölöm a tehetetlenség érzését. Most, hogy meg kéne szólalni, nem jön a számra a segítségért való könyörgés. Ezt nem gondoltam végig. Miért hívtam fel egyáltalán? Mindig csak magamra számíthattam, de ez annyira ösztönös volt, hogy egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, mielőtt késő lett volna. A csend hosszúra nyúlik. Hosszú másodpercekre. Nincsenek másodperceim.

- Azt hiszem bajban vagyok – vallom be végül nehézkesen, nem csak a saját testemmel, a büszkeségemmel is harcot vívva.

A háttérben kicsapódik a mosdó ajtaja, egy pillanatig hangosabban tör be rajta a zene, majd újra tompa csend borul ránk. Egy „nem juthatott messzire” megjegyzést kap el a fülem a fülke másik oldalán. A mosdósor elején hangos dörrenéssel rúgják rá az ajtót egy szexelő párocskára. Ha jól emlékszem a harmadikban vagyok.

- Nem tudsz kijönni? – A komolyra vált hangja felidézi az egyetlen alkalmat, mikor közösen mentünk küldetésre, és azonnal tudom, hogy már tervek körvonalazódnak a fejében. Most már én is egy küldetés vagyok. Mikor a csend válaszol helyettem, folytatja. – Van hálózati kapcsolata az éjjellátó modulodnak?

- Nem – már csak suttogni tudok, fogalmam sincs hallja e. Átkozom az eget, hogy a paranoiámban csak úgy engedtem beépíteni azt a fránya modult, ha hardveresen letiltják a hálózati egységét. Már gyerekkoromban is volt egy olyan félelmem, hogy a családom a fejembe mászna azon keresztül.

- Rajtad van az órád?

- Igen – pislogok homályosan a fekete bőrszíjas okosórára.

- Ha adsz Vikinek jogosultságot, tudunk követni, amíg nem veszik el. – A mellettem lévő fülke ajtaját is berúgják, feldúlt vitatkozás hangja szűrődik át. A szám nehezen mozdul válaszra, de már nem jön ki hang.

- Adok – suttogom reszelősen, mielőtt az utolsó erő is elillan a tagjaimból és a földre rogyok. Hát ennél még elájulni is jobb lett volna.

✦✦✦

Ki-besüllyedek az öntudatlanságból, mikor valaki a vállára vesz, és cipel az ismerős folyosón, egyenesen a fenti hotel részleg felé. Azt még végignéztem, hogy a mellém zuhant telefont a wc-be dobják. A szoba forog körülöttem, mikor ledobnak egy tipikus hotelszobai franciaágyra. Nem volt elég lélekjelenlétem megnézni a szobaszámot. Tényleg haszontalan vagyok. Nem tudom, hogy a drog vagy az alkohol kezd kimenni belőlem, de a hányinger kerülget. Ha elég ideig úgy teszek, mintha még ki lennék ütve, talán lankad a figyelmük, és nemsokára lesz esélyem elteleportálni.

Bódult, üveges szemekkel figyelem a két ismeretlen férfit, az egyikük az, akivel a tánctéren egymásra találtunk. Ilyen a szerencsém. Nyilván megint kifogom a legnagyobb szemétládát, aki meg akarja osztani a szerzeményét a haverjával. Igazából csak magamat okolhatom az egészért.

Kinyílik a szoba oldalában lévő ajtó, amit eddig észre sem vettem, és egy harmadik alak lép be rajta. Mozgásképtelennek akartam álcázni magamat, de a szemeim kitágulnak a döbbenettől, mikor felismerem az évek óta feledésbe merült arcot.

Ash.

Nem véletlen balszerencse volt, hogy rám talált ma ez a latinvérű seggfej. Ash tudta, hogy be fog jönni nekem, mert hasonlít rá. Az egész egy terv része volt. Gyűlölöm az elfuserált ízlésemet. Egy ostoba hal voltam, aki ráharapott a horogra. A fenébe.

- Rég láttalak, Trissim – vigyorog önelégülten. Merev tekintettel figyelem, ahogy az éjjeliszekrény mellé sétál, és lepakol rá egy fekete dobozt és egy nagyon rossz dolgokat sejtető, zavaros folyadékot tartalmazó fecskendőt. Ismerős állaga van. A pillantásom körbefut a szobán, fegyvert vagy lehetséges kiutat keresve, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogja megvárni, mozogni tudjak. Gyávának lehet, hogy gyáva, de nem ostoba. Kinyitja a titokzatos fekete dobozt, a hideg levegő sűrű ködgomolyagként szusszan ki az akkumulátoros hűtőtartályból, mikor elővesz egy kis műanyag tégelyt belőle.

Mikor felemeli a letett fecskendőt, és megindul felém a keze, megtöröm a makacs némaságomat. A testem még ahhoz is túl zsibbadt, hogy a szívem a torkomban dübörögjön, de szép lassan visszakapom a nyelvem irányítását. Húznom kell az időt. Ha azt a szart beadja nekem, fél óra múlva a halálért fogok könyörögni.

- Várj – nyöszörgöm nehézkesen. Megáll a keze a levegőben, a pillantása felrebben rám. Tudja, hogy nyeregben van, a feketének tűnő sötétbarna szemei is ezt sugallják. Élvezi a pillanatot. Évekig voltunk együtt, és ő mégis képes ilyesmire. Végig tudtam, hogy nem jó ember, de fogalmam sem volt a rothadtsága mélységéről.

- Tudtam én, hogy tudsz beszélni, ha nagyon akarsz. Jó látni, hogy ilyen mély benyomást tettem rád – int a fejével a haverja felé, aki a kisöccse is lehetne. Elfintorodok a ténytől, hogy még csak meg sem tudom hazudtolni a szavait. Arra volt szükségem, hogy valakinek a karjaiba meneküljek ma éjszaka, és talán az ismerős kisugárzása miatt éreztem komfortosnak a közeledését. Szánalmas vagyok.

Mindvégig azt hittem, hogy túlléptem rajta, de még ebben is elbizonytalanít.

- Kérlek ne! – Minden erőmmel próbálok távolabb kúszni tőle, mikor a fecskendő megint felém indul, de most nem torpan meg.

- Ó tényleg, ezt már régen sem szeretted – tettet néminemű sajnálkozást mosolyogva, miközben a kézhajlatomnál a vénámba vezeti a vékony tűt. A zsibbasztó drog hatásától nem érzem a szúrást, de könnybe lábad a szemem a tudattól, hogy milyen érzést hoz majd magával.

- Miért csinálod ezt? – zihálom kétségbeesetten. Ha meg akar erőszakolni, végtelen mennyiségű illegális afrodiziákumot tartalmazó drog nélkül is képes lenne rá.

- Ne aggódj, már nem haragszom rád – folytatja érintetlenül az egyoldalú társalgását. – Viszont kiderült, hogy aranyárban mérik az örökítőanyagodat, szóval elég fontos, hogy élvezd az elkövetkezendő órákat. – Nem. Az nem lehet. Lizzie még nem lépett volna ilyesmit, túl korai. Ez nem Goldberg módi. Nem értem. – Gondoltad volna? – kérdezi, látványosan jól szórakozva a saját szavain. – Ha ezt tudom régen, mikor korlátlan mennyiségben hozzáfértem, már saját bolygóm lenne a peremvidéken.

Végső kétségbeesésemben összeszorított fogakkal próbálok meg elteleportálni, de a testem egyszerűen csak ignorálja a parancsot. Az ujjaim ökölbe szorulnak a testemet lassan elborító bizsergő forróságtól, ami felülkerekedik a tompa zsibbadáson. Felgyorsul a légzésem, a könnyek, amik végigcsordulnak a felforrósodó arcomon jéghidegek, mégis mintha égetnék a bőrömet. Még soha nem kívántam senkinek fájdalmas, csúnya halált. Eddig.