Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Silvery2024. 10. 26. 16:52:02#36588
Karakter: Tristan Gold
Megjegyzés: Egy barátság vége


 

Rejtett mosollyal, csak a szemem sarkából figyelem a lassú lépteket, amikkel az ágyhoz sétál, miközben engedelmesen letornázza magáról a pólót. Még nem igazán tudom hova rakni magamban a megdöbbentő információrengeteget, amit a nyakamba szórt az imént. Tudtam, hogy tehetséges harcos, de titkon mindig sajnáltam, hogy egy olyan képességet kapott mellé, ami kevéssé van előnyére a választott pályáján. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Special. Beépített pajzzsal és olyan egyedi lehetőségekkel, amit eddig elképzelni sem tudtam volna. Soha nem hallottam hasonlóról.

És én ezt egészen eddig nem tudtam róla. Hogy éltünk le egymás mellett hónapokat anélkül, hogy kiderült volna? Talán ez böki a legjobban a csőrömet. Ő mostanra már mindent tud rólam, még azokat a dolgokat is, amiket eszem ágában sem volt egy lélekkel sem megosztani. Valahogy mégis szép sorjában kiderültek. Ismerem egyáltalán ezt a férfit? Igazából egyetlen részletet sem tudok a múltjáról azon kívül, hogy intézetben nőtt fel és utána a katonaságnál volt. De milyen alapokon faggatnám ki? Hiszen csak barátok vagyunk.
Egyáltalán miért akarom ilyen részleteiben megismerni őt? Biztosan csak azért, mert az események szerencsétlen alakulása miatt, velem ellentétben ő túlságosan mélységes betekintést nyert a múltam sötét titkai közé.

- Ugye tudod, hogy vigyáznom kéne rád, nem pedig neked leápolnod engem? – Egy megrezzenő pislogással űzöm el a gondolataimat, és leülök az ágyon fekvő barátom mellé.

- Ja, tudom. De a szívességet illik viszonozni, nem? – csapom le a túl magas labdát, amit minden bizonnyal szándékosan dobott fel, hogy oldja a komolyra forduló hangulatot. A tekintetem lassan végigsimítja a tökéletes ívben feszülő izmokat a hátán és az oldalán. A kezeit a feje alatt kulcsolta össze, ez a póz pedig gyönyörűen kiemeli a kidolgozott háta részleteit.

A fenébe.

Sokszor láttam már őt ennél kevesebb ruhában is, miért pont most van rám hatással? Talán azért, mert még emlékszem, milyen volt a mellkasának dőlni, miközben ő… nem akarok rá gondolni. Amíg tartott a drog okozta nyomottság, könnyebb volt figyelmen kívül hagyni a dolgokat, amiket tettünk.

Nagyot nyelve mártom az ujjaimat a hűvös kenőcsbe, és kényszerítem magamat, hogy ne lapockái által vetett csábító árnyékokra koncentráljak, hanem a tenyérnyi méretű lila foltokra mellette. Ez meg is teszi a hatását, az eddigi néma ámulatomba belevegyül a bűntudat torokszorongató érzése. Az ujjaim megérintik őt, de tétován visszavonulót is fújnak a fájdalmas rezzenésétől. Az én hibám. Ha nem lenne Special, elveszítettem volna őt. Egy barátot, akinek a jelenléte olyan, mint a levegőé. Olyan természetes, hogy könnyű megfeledkezni róla, hogy nem tudnék élni nélküle. Meggondolatlan voltam, mikor telefonáltam neki. Tudhattam volna, hogy kényszernek fogja érezni, hogy kiszabadítson, és ennél veszedelmesebb, szerencsétlenebb szituációba is belecsalhattam volna. Ahelyett, hogy viseltem volna a felelőtlen tetteim következményét, áthárítottam valakire, akit szeretek.

Egy újabb emlékeztető, hogy szörnyű ember vagyok.

- Tris... Köszönöm, hogy engem hívtál. Sokat jelent a bizalmad – elkerekednek a szemeim a kimondatlan gondolataimra adott feloldozás hallatán. Kár, hogy nem érdemlem meg. – És ne érezd magad rosszul a történtek miatt. Nem voltam életveszélyben, egy percig se.

Az ajkaim tehetetlen, keserű mosolyra rezzennek. Túl jó vagy hozzám, Nathaniel. Bárcsak el tudnám hinni, hogy így van.

- Azt azért kétlem – lehelem kétkedően, miközben kicsit felbátorodva folytatom a zúzódásai bekenését. A bőre forró és váratlanul selymes az érintésem alatt. Sokszor értem hozzá, de eddig soha nem tapintottam őt így. Muszáj elnyújtanom a pillanatot. Látszólag őt sem zavarja a kedves kis ápolgatás, és valószínűleg mostanra azt is megszokta, hogy pofátlanul az intim szférájába mászok. Annyira más egy férfi teste, mint a nőké, akikkel mostanában összejártam.

- Több kell ahhoz három piti zsoldosnál, hogy engem kicsináljanak – hallom a hangjában a túljátszott magabiztosság mosolyát. Elárulja, hogy csak azért mondja mindezt, hogy megnyugtasson.

- Négy – javítom ki halkan. Nem tudom, hogy szándékosan bagatellizálja e el a veszélyt, amiben volt. Amiben mindketten voltunk. Igazából az egyetlen szerencsénk a meglepetés ereje volt. Na meg az, hogy mire megérkezett, mindannyian nagyon ráizgultak az elkövetkezendő, várhatóan élvezetekkel teli óráik kecsegtető pillanataira. Főleg az álló farkú exem, akit konkrétan a lábaim közül rángatott ki Nath. Vele még meg is gyűlhetett volna a baja, ha olyan állapotban lett volna, amiben képes összeszedni a harctudását. – Négyen voltak – ismétlem meg a halk emlékeztetőt.

- Akkor négy – egyezik bele tárgyilagosan, mintha mit sem számítana az ellenségei valós számossága. Most először bánom, hogy a megismerkedésünk óta egyetlen közös küldetésen sem vettünk részt. Ha figyelmen kívül hagyom a furcsán nyomasztó aggodalmat a szívem mélyén, növekvő kíváncsiságot érzek, hogy megnézzem őt akcióban. Olyan igazi akcióban, ami mozgalmasabb és veszélyesebb, mint egy középkategóriás kometán begyűjtése vagy egy üres laboratórium felfedezése és feltérképezése. Felébreszti bennem az évek óta mélyen szunnyadó motiváció első szikráit. Látni akarom őt bevetésen, és méltónak lenni rá, hogy mellette lehessek. Amit a hotelben művelt, lélegzetelállító volt. Rég éreztem rá valódi vágyat, hogy kitörjek a kényelmes semmittevés állóvizéből.

Nem tudom, mióta körözgetnek az ujjaim a lilás-kékes zúzódásokon, de sokkal több ideje, mint muszáj lenne. A kenőcs mentolos illata átjár mindent. Általában imádom ezt az aromát, most mégis inkább érezném az ő ismerőssé vált illatát. A ránk ereszkedő csend, és a még jobban ellazuló izmai azt sejtetik, hogy végre felülkerekedtek rajta a soknapos intenzív készenlét fáradalmai. Érzelmektől nehéz mosollyal húzom el a kezemet, pedig hatalmas csábítást érzek, hogy körberajzoljam a háta vonzó domborulatait, és beleszagoljak a tarkójáról a nyakára futó királykék pihék közé. Soha nem tudná meg.

De én tudnám.

Halk sóhajjal állok fel az ágy széléről, és a párnába nyomott arcot figyelem. Láttam már aludni, de soha nem néztem meg igazán. Mindig csak egy barát volt. Persze nem vagyok vak, tudtam, hogy helyes srác, de sosem érdekeltek a hosszú, sötétkékbe hajó szempillái, a halk, már-már imádnivaló szuszogása és az, ahogy a párna mókásan eldeformálja a meggyűrődő arcát. Legszívesebben lefotóznám magamnak, de az iszonyatosan morbid lenne. Most sem kéne így bámulnom őt, de szinte fáj elszakítani tőle a tekintetemet, és elfordulni tőle. Pont huszonnégy óra telt el, mióta romba dőlt minden. Huszonnégy elcseszett óra. Az egész napos kétségbeesett dohányzás és alkoholizálás után szükségem van egy zuhanyra.

Egy újabb nehéz, mélyről felszakadó sóhaj hagyja el a mellkasomat. A pillantásom még utoljára hátrarebben a vállam felett az azóta is mozdulatlan barátomra. Egyelőre nem tudok ugyanúgy nézni rá a közös éjszakánk eseményei után. Még szerencse, hogy hetero, és a köztünk húzódó mélységes szakadék elnyeli az összes nem helyénvaló gondolatomat.

Még szerencse.

Majd az idő rendbe tesz.


✦✦✦


A kilátás még mindig lélegzetelállító. Nem is várna mást az ember a Goldberg torony egyik legfelső lakosztályától. Sok időt töltöttem itt, mikor már agyonnyomtak a kastélyunk börtönének az összeszűkülő falai, de még nem voltam elég idős, hogy lelépjek otthonról. Lizzie akkoriban már itt élt, csak én, a legkisebb testvér voltam hátrahagyva az örökös tanórák és a felügyelt életvitel bilincseiben. Nem felügyeltek eléggé. Épp az egyik rám kényszerített oktatóm lett a vesztük. Sajnos az csak később derült ki, hogy az enyém is.

A semmiből kúszik be a tudatomba a zavaró gondolat, hogy Nath épp vele van. Az emberrel, aki látott a legmélyebb pillanataimban és ismeri a legsötétebb gondolataimat. A többségüket ő maga ültette a füleimbe. Mellette egy olyan emberré váltam volna, akivel a saját akaratomból még barátságot sem kötnék. Vajon tud olyat mondani rólam Nathnek, ami az eddiginél is nagyobb veszélybe sodorná a barátságunkat? Ha megtudná, hogy ostoba, gyermeki fejjel milyen messzire mentem egy halálra ítélt kapcsolatért, vajon megvetne? Vagy egyszerűen csak szánakozást érezne?

A tudat, hogy együtt vannak, és nem vagyok ott villámhárítónak, idegesítő viszketés a bőröm alatt. A körmeim a felkaromba mélyednek a vékony anyagú, elegáns zakómon keresztül.

- Tudtam, hogy jönni fogsz, de komolyan? – Összerezzenek a váratlanul felzendülő női hang hallatán, mintha nem én törtem volna be hozzá, hanem fordítva. – A privát lakosztályomban? Szombat délelőtt? – Unottan megvonom a vállamat válaszul. Ezt dobta a gép. Igazából Nath hibája, hogy ilyen korán kitessékelt az ágyból.

- Te akarsz összeházasodni, mit szégyenlősködsz? – A fintor, ami megjelenik az arcán visszarepít az egy évtizeddel ezelőtti múltunkba. Tudtam! Tudtam, hogy ő sem repes úgy igazán a házasság ötletéért. A túlzsúfolt, szétszakított, elhidegült életünkben nem kaptunk elég alkalmat, hogy igazi testvérekké váljunk, de a lopott kis időkben, minden nehezítő tényező ellenére valahogy mégis sikerült. Ő volt az egyetlen, akit sajnáltam itt hagyni. Mikor nem találja a keresett megbánást az arcomon, annyiban hagyja a témát. Talán tudja, hogy túl sok válasszal tartozik, hogy az érkezésem körülményein keseregjen. Csinálhattam volna megint nyilvános belépőt, de az sem tetszett neki.

- Most rám fogsz támadni, hogy miért küldtem rád zsoldosokat? – fonja össze a karjait a fehér, szőrmés köntöse előtt, miközben befejezi az utat lefelé a két emeletes lakosztály lépcsőjén. Tudom, hogy szombat van, de valahogy azt hittem, hogy még most is az irodájában találom majd. Először oda teleportáltam, de a legnagyobb meglepetésemre üres volt.

Fáradtnak tűnik.

- Nem. Rád fogok támadni, hogy miért nem állítottad meg Victort.

- Honnan... – elakadnak a szavai a döbbenettől, de a ledermedt ajkak azonnal apró mosolyra is húzódnak, mikor ráeszmél a válaszra. – Üvölt róla, hogy az ő stílusa, igaz?

- Igen. A kérdésem csak az, hogy miért nem tettél ellene – húzom fel a szemöldökömet. Legszívesebben rágyújtanék, de leteremtene érte, ha összefüstölnék az otthonát.

- Nem olyan könnyű ám egy befolyásos felnőtt férfit felügyelet alatt tartani. – Fakad ki nyűgösen, miközben önt magának egy pohár narancslevet a pulton lévő kancsóból. Lefogadom, hogy méregdrága, természetesen termesztett gyümölcsből facsarták. – Egyre nagyobb hatalma van a cégen belül – vallja be nehézkesen egy korty után. Ennek mondjuk nem örülök. Nem is nagyon értem, hogy hogyan juthattak ide, Victor mindig mindenben második volt Lizzie mögött, és most nem csak arra gondolok, hogy nincsenek teleportációs képességei. Minden másban is.

- Miért? – adok hangot az értetlenségemnek. Liz fáradtan ül le az egyik plüss forgószékre az ebédlőasztal mellett. Én még mindig az eredeti helyemen, mozdulatlanságba fagyva dőlök az üvegfalnak, ami elválaszt a száz emeletnyi mélységtől. – A módszerei ellentmondanak az értékeinknek.

- A mi értékeinknek talán – horkan fel két korty között. Az egyetlen, amit mindig tiszteltem a családomban, az a tisztesség volt. Sznobok és büszkék, de legalább őszintén felvállalják. Megszereznek maguknak mindent, de törvényesen, vagy legrosszabb esetben a szürke zónákban tapogatózva. Viszont Victorból mintha születésénél fogva hiányzott volna ez az erény. Füllentett, csalt, hazudott, hogy előrébb jusson, pedig alapból is kikövezett út volt elé terítve. – Az igazgatóságnak viszont pont jó szögből nyalja a seggét és elég ügyesen intézi a törvénytelen dolgait, hogy mindig csak pletyka maradjon.

Lemásolom Liz elégedetlen fintorát.

- Mennyire van veszélyben a pozíciód? – látom a szemeiben, hogy sérti a híres Goldberg büszkeségét a kérdés. Mióta kiderült, hogy nem csak hogy teleporter, még Special is, ráadásul jó vezetői képességekkel, a zsebében van a közvetkező családfő szerepe. Pocsék lehet, ha ezek után valaki megkérdőjelezi a jövője stabilitását, de a közelmúltbeli események jogossá teszik a kérdést.

- Még jobban állok, de folyamatos mozgásban vannak a dolgok – vallja be a végül. – Az egyszerű emberek – affektál lenézően – egyre agresszívabban mozgolódnak ellenünk. Egyre bátrabbak.

- Ha így beszélsz róluk, még meglepődsz? – próbálom szórakozottan enyhíteni a hangulatot, de csak egy „tudod, hogy nekik nem mondok ilyet” fejet kapok. Lehet, hogy publikusan nem mondja ki, de az emberek valós érzelmei általában utat találnak maguknak. Ha nem is szavak formájában, de egy pillantásban vagy egy gesztusban.

- Tudod, hogy igazam van.

Talán néhány éve azt mondtam volna, hogy igen. De azóta túl sok elfogadó, szeretetre méltó egyszerű emberrel találkoztam ahhoz, hogy rábólintsak a radikális véleményére. Néhányuk már-már a családtagommá vált, és soha nem néztek rám máshogy, csak mert más vagyok.

- Az én szememben ugyanolyan emberek vagyunk mind. Ugyanúgy fáj mindannyiunknak, ha bántanak minket, és mind csak szeretnénk kihozni a legjobb életet a lehetőségekből, amik a rendelkezésünkre állnak – magyarázom kimérten, pedig tudom, hogy sajnos a bolygó népességének a nagy része az ő véleményét osztja. A mentálok a képességükben túlélést keresve próbálják átvészelni az általános kirekesztést, az emberek pedig tartanak az erőktől, amiket nem értenek. Valószínűleg nekem sem lenne ennyi barátom, ha teleportáció helyett pszichotikus képességekkel rendelkeznék. Annak van a legrosszabb híre az összes közül.

- De ők azok, akik félnek tőlünk – emeli fel a hangját egy csepp ingerültséggel. – El akarnak nyomni minket, mert tudják, hogy többek vagyunk.

Többek vagyunk. Pfff. Én aztán nem vagyok több senkinél.

- Egy mondaton belül hibáztatod és igazolod őket – sóhajtok halkan, miközben a vállaimat nyújtóztatva elhagyom a kezdőpozíciómat, és magam is az asztalhoz sétálok. Kihúzom az egyik széket, elnyúlva helyet foglalok rajta, majd az egyik bokámat a másik térdemen megtámasztva vetem keresztbe a lábaimat. Lizzie némán, vékony vonallá szorult ajkakkal figyeli az ásításomat, majd megadón prüszköli ki a levegőt.

- Igazad van – ismeri be végül. Tudom, hogy igazam van. – Mindig te voltál a békítő köztem és Victor között is.

- De azért téged mindig jobban szerettelek – engedek magamnak egy cinkos mosolyt.

- Tudom. Bár Victor nem tette magasra a lécet. – Sajnos ezzel most nem tudok vitatkozni, pedig szeretnék. Kár, hogy hazugság lenne.

- Már régen is volt benne egy sötétség, ami távolságtartásra kényszerített. Szerinted a mi hibánk? – Nem kell megmagyaráznom, hogy hogy értem a kérdést. Soha nem bántottuk Victort amiatt, hogy képességek nélkül született, de a szüleink érzései nyilvánvalóak voltak az irányába. Ő is megkapta azokat a lehetőségeket, amiket mi, megvolt a helye a cégcsoporton belül, és kapott egy jövőt, de egy kicsit mindig kívülálló maradt. Én próbáltam szerető testvére lenni, de vannak emberek, akiket nagyon nehéz szeretni. Nem tudom, hogy őt a körülmények tették ilyenné, vagy így született. Soha nem fog kiderülni.

- Nem. Túl nagy hatalomvággyal született rosszkor és rossz helyen – vonja meg a vállát Liz. Talán igaza van. Talán nem. Én megkaptam az ajándékokat, amik után ő sóvárgott, de nem kaptam hozzá kitartást és céltudatosságot.

- Eddig tudtad kezelni őt – terelem vissza a témát az eredeti medrébe. Lizzie és Vic kapcsolata sosem volt zökkenőmentes, de valahogy mindig találtak egy közös nevezőt. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy előbb utóbb Victor mindig elfogadta, hogy kinek a szava számít többet. – Mi változott?

- Valaki támogatja a háttérből. Túl jól rejtik el a nyomaikat, szóval nem vagyok benne biztos, hogy ki és mi a célja, de kezd világossá válni, hogy valaki el akarja érni, hogy az ő kezében legyen a Goldberg cégcsoport.

Remek.

- Pillanatok alatt maffiává tenne minket a módszereivel – horkanok fel elégedetlenül. Csak utólag döbbenek rá, hogy a minket szóhasználat arra utal, hogy a szívem mélyén még mindig nem tudtam elengedni az idetartozásomat.

- Ne is mondd. És hidd el, nem ez volt a legborzasztóbb húzása. – Jesszus. Nem akarom tudni.

- Gondolod, hogy megint utánam fog jönni? – teszem fel a kérdést, ami a legjobban furdalja az oldalamat. Ha a „trónra” tör, akkor esélyes, hogy előbb utóbb meg akar majd szabadulni minden konkurenciától, de amíg Lizt sem sikerül eltávolítania, addig felesleges a jelentéktelen szökött fiú után rohangálnia. Gondolom. Remélem.

- Nem hiszem – rázza meg a fejét egész hihetően. Az álla alá érő hófehér hajtincsei az arcába rebbennek. – Szerintem most is engem akart besarazni. Mindenki tudja, hogy a mentál vonal fenntartása az én szenvedélyem volt, nem az övé.

- Volt? – húzom fel a szemöldökömet. A szenvedélyeket általában nem szokták néhány nap alatt lecserélni az emberek.

- Az elmúlt napok eseményei rávilágítottak, hogy jobban járnék, ha nem mentál párt választanék magamnak – sóhajt fájdalmasan. Ez a kijelentés úgy hangzik, mintha valamelyik tanácsnoka szájából idézte volna szó szerint. – Megerősítené a pozíciómat, ha szereznék támogatókat az emberpártiak között is.

Egyetértően bólintok, és nem csak azért, mert hatalmas kő esik le a szívemről a nászajánlata visszavonásának a lehetőségétől. Lehet, hogy a végén még jól is fogok kijönni ebből az egészből. A Goldbergek belterjes, a teleportáció vonalát erősítő nászai egyre megosztottabb véleményeket kaptak az elmúlt időszakban. Az elszigetelődés és a felsőbbrendűsködés nem menő manapság, a mi családunk pedig mindkettőben kiváló. Még a nemesi elit körében is kiemelkedően sznoboknak számítunk. Valószínűleg sokakban ébresztene szimpátiát, ha Lizzie egy kicsit enyhítene a kőbe vésett tradíciókon. Gondolom nem véletlenül kapott Victor sem titkos támogatást pont most. Viszont nem mindegy, hogy az ezer éves tradíciókon csak faragunk vagy felrobbantjuk őket egy gigantikus atombombával. A második csak romokat hagyna maga mögött.

- Akkor biztonságban vagyok? – kérdezem szemérmetlen vigyorral. Lizzie mellet néha még sikerül egy elkényeztetett gyereknek éreznem magamat. Egy jobb embernek talán bűntudata lenne, hogy egyedül hagyja a nővérét ebben a hullámzó fostengerben, de már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen a családban, aki nem tud úszni. Nem nekem valók a játékok, amiket ők játszanak.

- Szerintem igen, de Victor kiszámíthatatlan. – Azt hiszem ennél több biztosítékot ma nem kapok. Az tuti, hogy a közeljövőben nem fogok felelőtlenül bulizni idegen helyeken. Vagy ha mégis ilyen késztetéseim lesznek, véletlenszerű városokba teleportálok hozzá. – Tris…

- Hm? – Pislogok fel a borús jövőre koncentráló, nyomasztó gondolataim közül. A feszült, dermedt csend nehéz szavak érkezését predesztinálja.

- Nem jössz haza?

Elkerekednek a szemeim, majd kétségbeesett ellenállásba feszül az arckifejezésem.

- Liz… – sóhajtom halkan. – Tudod, hogy megfulladok ettől az élettől. – Már akkor is megfulladtam, mikor még nem is ismertem a szabadság ízét, most rövid úton beleőrülnék.

- Tudom – masszírozza meg az orrnyergét gondterhelten. – Tudom, csak… – elakad a hangja, mintha a megfelelő szavakat keresné, hogy a legmélyebbre mártsa a tőrt a szívembe. – néha jól jönne egy barát. Valaki, akiben megbízhatok.

- Miért nem jössz velem? – Lebegtetem meg előtte a szabadság lehetőségét. Ő is elfuthatna mindez elől, ahogyan én tettem. Segítenék neki megtalálni önmagát. Valakit, akit nem egy név és egy pozíció határoz meg, hanem az érzései és a gondolatai. – Megér ennyit egy név?

Az elkeseredettséget először felháborodás, majd düh váltja fel a hibátlanra tervezett arcon.

- Azt hiszed ez a névről szól? – áll fel zaklatottan a székéből. – Ha minden lelkiismerettel rendelkező ember elfutna a felelősség elől, kik vezetnék a bolygónkat, Tris? A Victorhoz hasonlók? – Összeszorított ajkakkal, bűntudattal átszőtt rádöbbenéssel nyelem le a jogos számonkérést. Igaza van. – Nem mindenkinek adatik meg a luxus, hogy feladja – dob felém egy megvető pillantást, majd csalódottan elfordul tőlem, hogy visszasétáljon a konyhapulton hagyott kancsóhoz. – Most jobb ha elmész – leheli alig hallhatóan, de ellentmondás nem tűrően. Hosszú mozdulatlanságba fagyott, néma másodpercekig meredek a hátára szótlanul. Úgy érzem mondanom kéne valamit, de vitatkozni nem tudok az igazsággal, a bocsánatkérést pedig üresnek és hamisnak érzem.

Végül döntésképtelenség belehajszol abba, amiben mindig a legjobb voltam.

A menekülésbe.


✦✦✦


Valami nincs rendben.

A zavarodottságomat hirtelen váltja fel a belém nevelt életösztön, mikor egy mázsa izom zuhan a nyakamba. A diszkó fényei elhalványulnak körülöttünk, a dübörgő zene helyére mászó csend szinte sípol a fülemben. A tizedmásodpercek, amíg függőlegesből indulva elérjük az ágyam puha matracát, mintha órákként vánszorognának el mellettünk. Tudtam, hogy rossz ötlet ez a buli. Láttam rajta már akkor, mikor rátaláltam a sötét lakásba zárkózva egy üveg töménnyel. Éreztem, hogy ha eljövünk, az csakis rosszul végződhet, mégis engedtem, hogy elhitesse velem, hogy nincs baj.

Jó barát vagy, Tris.”

Hazugság. Ha jó barát lennék, nem engedtem volna, hogy elfusson a problémái elől, de egyszerűbb volt nem törődni vele. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha elhinném, hogy ez segíthet a kedvén. Mellette lehettem volna barátként, hogy segítsek megküzdeni a démonokkal, amiket lehet, hogy én magam idéztem a gondolatai közé, de könnyebb volt rábólintani, hogy a buliba meneküljön. Talán azért, mert én is pont ugyanezt tettem volna a helyében. Menekültem volna.

De mikor fordult minden ennyire a feje tetejére? Mikor elmentem táncolni Cammel, még rendben volt. Ez is hazugság. Egy percig sem volt rendben ma este. Nem szabadott volna emberek közé engednem, mikor ennyire nem volt önmaga.

De hogy kötöttünk ki itt?

És az „itt” alatt most arra gondolok, hogy épp rám nehezedik minden áldásos kilogrammjával. Nem is beszélve a matrac fájdalmas nyekkenéséről, mikor becsapódtunk. Vagy az én voltam?

- Nath… megfojtasz… – dünnyögöm levegő nélkül. Mintha egy örökkévalóság lenne, amíg képes megemelni egy töredékét a testsúlyának, és még egy, mire sikerül könyöklésbe nyomnia magát. Haladunk. A fejét a lefelé billentve szuszog. Ez jó jel, ugye? Legalább kap levegőt, vagy mi. Kiteleportálhatnék alóla, de akarok adni neki egy kis időt, hogy rájöjjön, hol van, mielőtt összezavarom egy újabb teleportációval.

A kezem azelőtt simul az arcára, hogy megállíthatnám a túlságosan ösztönös mozdulatot. Muszáj magamra terelnem a fókuszt vesztett pillantását. Túl sok ideje próbálja összekaparni magát, az aggodalom bekúszik az érzéseim közé. A hüvelykujjam végigsimítja a halántékát, mintha ezzel ellazíthatnám a rosszullétbe feszülő vonásait. Még a hunyorgásig csukott szemei is elárulják, hogy megállíthatatlanul forog vele a szoba. Túlságosan is ismerem az érzést.

- Te bevettél valamit? – kérdezem őszinte döbbenettel.

- Nem. Csak ittam… nem figyeltem… – Lihegi meggyötörten. Oh. Bakker. Lehet, hogy beleraktak valamit a poharába? Hallottam olyanról, hogy vannak emberek, akik bedrogozzák az asztalon hagyott piákat, hogy utána kizsebeljék vagy még borzalmasabb dolgokat tegyenek a rosszul levő emberekkel, de főleg nőket szoktak kiszúrni a tömegből, nem két méteres izompacsirtákat. Persze amennyit ivott ma este, nem biztos, hogy a saját piáját találta meg pisilés után. A fenébe.

Eddig tartott a drogról való elmélkedés, a gondolataim szanaszét rebbennek, mikor az arcát a nyakamba fúrja. A kapkodó lélegzetvételei forrón csiklandozzák az érzékeny bőrfelületet, hatalmasra kerekedő szemekkel kapaszkodok a pólójába az oldalán, de nincs időm tapintatosan szavakba önteni, hogy a közelmúlt eseményei függvényében pontosan miért nagyon rossz ötlet ez a póz, mert az combját az ágyékomhoz dörzsölve teszi még milliószor gázabbá a helyzetet. Ez most komoly? Lehetne több tekintettel a meleg haverja testi reakcióira, amiket kénytelen lesz megérezni, ha így folytatja. A drog elpusztította minden agysejtjét? Így is veszélyben van a barátságunk az én drogos kalandom miatt, baromi rossz napot választott, hogy rátegyen még egy lapáttal.

- Hé-hé, Nath. Ne hülyülj már, ez kezd túl menni a vicc kategórián – zihálom felháborodottan, de csak még jobban rám nehezedik. Ez baromira nem jó móka. Túl közel van, túl jó helyeken ér hozzám, túl ismerős az illata, és túl gyorsan reagál a testem. – Jesszusom. Nem kapsz több steaket – morgom sértetten, miközben megpróbálom eltolni magamtól, de esélyem sincs érvényesíteni az akaratomat. A keze a testem alá kúszik, hogy még közelebb húzhasson magához, és meg mernék esküdni rá, hogy az ajkai puhán masszírozó csókra rezzennek a nyakamon. Ez az utolsó csepp. – Na jó… – dünnyögöm, mielőtt kiteleportálnék az egyre tolakodóbbá váló ölelés túlságosan kellemes szorításából. Már nem érdekel, hogy összezavarom e a váratlan eltűnésemmel, ha elég jól van ahhoz, hogy molesztálja a legjobb barátját, akkor ahhoz is elég jól van, hogy feldolgozzon egy környezetbeli változást.

Az éjjeli szekrényemhez lépjek, hogy megkeressem a nyugtatót, amit a túl jól sikerült esték végén szoktam betolni, hogy ne szédüljek minden létező tengelyem körül. Csak három fiókot kell áttúrnom, hogy megtaláljam.

- Hát haver, ezt át kell vészelned – jelentem ki elhatárolódva a sértett önérzetemtől. Be van drogozva. Nem önmaga. Holnapra kiheveri. Próbálom figyelmen kívül hagyni az elégedetlen szuszogását, és az arcomat égető pillantását, miközben én magam makacsul nem nézek rá. – Vegyél be ebből kettőt és holnap józanul fogsz ébredni. Többnyire – dobom felé a tégelyt.

- Ha ki akarsz nyírni, akkor inkább ne túladagolással vagy szívleállítással tedd. – Hahaha. Nagyon mókás, de ha ki akarnálak nyírni, jelenleg inkább megfojtanálak. – Egyébként már kezdek jobban lenni. – Remek. Akkor remélhetőleg mihamarabb visszakapom a barátomat, aki nem szórakozott a meleg hajlamú haverja érzéseivel. Ha nem félteném, most legszívesebben faképnél hagynám. Még mindig a érzem a teste kellemes súlyát magamon és a ziháló lélegzetvételeit a nyakam bőrén, pedig már egy szoba választ el minket. Annyira ki vagyok éhezve egy férfi érintésére, hogy már a bedrogozott, önkívületi állapotban lévő haverom is felizgat. Ennél nincs lejjebb.

- Akkor csak feküdj vissza és maradj nyugton – dünnyögöm az orrom alatt növekvő idegességgel. Ha már a felkínált gyógyszert agresszívan elutasította, legalább a kitöltött pohár vizet leteszem neki az éjjeli szekrényre, hogy utána stratégiai távolságba kerülhessek a szúrósan pásztázó pillantásától. Némán bosszankodva ülök fel az egyik bárszékre. Egészen más terveim voltak ma éjszakára, de tartozom annyival ennek a szerencsétlen meláknak, hogy vigyázok rá. Ő ennél sokkal többet tett értem.

Vajon véletlenül került valami a piájába, vagy célzott támadás áldozata lett? Remélem az első, de elenyészőnek érzem az esélyt, hogy ilyen szerencsétlenek legyünk, csupán napokkal az én drogos kalandom után. Lehet, hogy a családom a céhen belül is utolért? De akkor engem próbáltak volna kiszúrni a tömegből, bár én szándékosan csakis olyan üveges söröket ittam, amiket előttem bontottak ki. Sajnos már túlságosan is tapasztalt vagyok ebben a témában.

A feszült, ok-okozati viszonyokat kutató gondolataimból Nath mocorgása zökkent ki. Ez most komoly? Egy irritált sóhajjal kelek fel a székből, hogy visszatessékeljem a paplanok közé. Mi az istenért nem tud nyugton maradni néhány órácskára, hogy a teste felépülhessen? Megáll az ész. Ha erősítést kell hívnom, hogy az ágyban tartsuk, gátlástalanul megteszem. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy négyen terpeszkedünk a négy végtagján.

- Gyerünk nagyfiú, fekvés – terelgetem gyengéden, de ő megingathatatlan bástyaként veti meg a talpait a nappalim közepén. Ha így folytatja, a következő állomásunk a zuhany lesz, hogy kicsit lehűtsem ezt a forrófejű fontoskodást. Mi olyan sürgős, hogy nem várhat holnapig? És miért kell ilyen irritálóan közel lennie? Általában én vagyok az, aki pofátlanul mások aurájába mászik, nem pedig fordítva.

- Tris – ledermedek a halk, érzelmes suttogástól. Ez nem az, ahogy egy barát mondja ki a nevemet. A pillantásom felrebben rá, de nem álltam készen arra, amit a szemeiben látok. Nem. Fogalmam sincs, mit fog mondani, de nem akarom hallani. – Tudod, hogy kedvellek. – Nem-nem-nem. Elég. – De azt az estét nem tudom kiverni a fejemből. Megpróbáltam úgy tekinteni kettőnkre mint korábban, de nem megy.

A szívem a torkomba költözik, a füleim sípolnak, mintha utólag próbálnák beteljesíteni a kívánságot, hogy bár ne hallottam volna meg a már kimondott szavait. A szavakat, amiket már nem lehet visszaszívni.

- Mit akarsz ezzel? – lehelem keserű haraggal. Ő volt az, aki átlépte a határt. Ő tett olyat, amit soha nem kértem volna tőle, és mégis én fogom elveszíteni őt. Azt mondta, hogy nem változott semmit. Megnyugtatott, hogy még barátok vagyunk. Nem bírom el a tekintete súlyát, de ő nem engedi, hogy meneküljek. Minden porcikám izgatott tudatában van a tenyere forróságának az arcomon.

- Azt akarom... hogy többek legyünk, mint barátok.

Tágra nyílnak a szemeim.

Lehetetlen.

Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. Többek, mint barátok? Tudja, hogy képtelen lennék rá. Nem vagyok az a típus. Vele ellentétben, én mindig hangosan hirdettem, hogy egy szemernyit sem vágyok egy kapcsolat börtönére. Nem is beszélve arról, hogy az tönkretenne mindent, ami jelenleg köztünk van. Szép lassan tönkretenném őt. Ashért nem volt kár, de Nathnek nem árthatok, ő túl jó hozzá. Nem akarom, hogy ő is meggyűlöljön azért, aki vagyok. Nem tudok más lenni.

Riadtan teleportálok arrébb, mikor az ajkai vészes közelségbe kerülnek az enyémekhez. Valószínűleg elkéstem, mert bizsergő hiányérzetet hagyott az alsó ajkamon egy futó érintés. Ez közel volt. Túl közel. Nem történhet meg. Ha megtesszük, utána nincs visszaút. Ezt még helyre lehet hozni. Muszáj, hogy helyre lehessen hozni, mert nem veszíthetem el őt.

Az ingerült sóhaja, és a hűlt helyen után kapó ujjai alátámasztják, hogy soha nem működne a közös jövőnk.

- Baszki Nath – lehelem a legőszintébb reakciót, amire képes vagyok. Rohadtul remélem, hogy csak az agyára ment az a fránya drog, meg az előtte benyakalt piamennyiség, de a bennem felsejlő rossz előérzet nem támasztja alá ezt a naiv reményt. Már napok óta nem volt önmaga. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és arra fogni a dolgot, hogy még fel kell dolgoznia a kettőnk között történteket, de csak vágyálmokba ringattam magamat. Szörnyű barát vagyok. – Ezeket csak azért mondod, mert az a cucc megkavarta az agyadat. Holnap reggel nagyon fogsz szégyenkezni és nekem kell majd helyre kaparnom téged, úgyhogy azt javaslom, most fejezd be – jelentem ki színlelt határozottsággal. Ha elég hihetően mondom, talán legalább az egyikünk beveszi.

Nem kellett volna segítségül hívnom őt. Ha tudtam volna, hogy ilyen vége lesz, nem tettem volna. Ennél az is jobb lett volna, ha Ashék sikerrel járnak a küldetésükben. Azt könnyebben feldolgoznám, mint Nath elveszítését.

Elkapja a csuklómat, és magához ránt. Az elfojtott indulat, amivel megszorítja a derekamat, egy cseppet sem illik a mindig kedves, figyelmes férfihoz, akit megismertem az elmúlt hónapokban. Ő soha nem használta volna az erejét arra, hogy magához kényszerítsen valakit. Már most kifordítom önmagából.

Minél jobban szorítalak, annál többször csúszol ki az ujjaim közül.”

Kísértenek a múltból az ingerült szavak, amiket sokszor vágott a fejemhez Ash. Megint vissza fogok kerülni abba a pokolba. Nem mehetek vissza.

Talán nem szorítani kellett volna.

- Ezt nem most találtam ki – rángat vissza a jelenbe Nath keserű magyarázkodása. Kitisztult tekintettel kapaszkodok a pillantásában csillanó ismerős fényhez, amiben nincs ott az a bosszússág, ami az érintéseiben volt. – Nem tudom, pontosan mióta érzek így, de azt tudom, hogy az első pillanattól kezdve a közeledbe vonzódtam. És ez nem holmi szimpátia, ahogy azt sokáig hittem. Szeretlek, Tris.

Újra belém fojtja a szavakat. Döbbenten, hitetlenül meredek rá.

Szeretni?

Haha.

Nem.

Az nem lehet. Nincs szükségem újra ezekre az üres szavakra. Ne mondja nekem, hogy a barátságunk csak egy félreértett vonzalom volt. Nem. A vonzalma az, ami nem valóságos.

A csókja most azelőtt ér el, hogy időm lett volna menekülni. Az ajkai gyengéden, mégis a benne szunnyadó frusztráció türelmetlenségével ismerkednek az enyémekkel. Mint aki nem tudja, hogy mennyi ideje van rá, hogy átadjon minden érzelmet. Egy férfi csókja. Egy férfi íze. Túl jól csinálja. Tudom, hogy nem helyes, de a testem azonnal reagál rá, felnyögve, megadón olvadok az elgyengülő ölelésébe. Már nem szorít úgy, mint az elején. Már tudja, hogy a markában vagyok. A nyelve nedvesen, forrón csúszik mélyen az ajkaim közé, átláthatatlan kuszaságba dönti a gondolataimat. Felfoghatatlan, hogy vele csókolózom éppen. Az én kedves, jámbor barátom képes így megcsókolni valakit. Engem.

Ki ez az ember?

Mindenhol érzem magam körül. A hajam óvatos szorításával tartja a fejemet, a hátamon végigfut az erős érintése, a hasfalamon szinte érzem a hasa megfeszülő kockáit, a kőkemény ágyéka az enyémnek feszül. A testemen végigrohanó borzongásba még a kislábujjam is belegörbül. Ez komolyan ugyanaz a férfi, akinek elszunyókáltam a mellkasán, és nem éreztem semmit? Most veszélyesen nagy hatással van rám. Ennyire ki lennék éhezve?

Az ujjai váratlanul markolnak a fenekembe, a mozdulat folytatásaként durván préseli össze az ágyékunkat, hangos nyögést előcsalva az ajkaimból. Ez az utolsó csepp. Túl sok. A szanaszét hullajtott gondolataimat összekaparva, nehézkesen koncentrálok a teleportáció elérhetetlennek tűnő összepontosítására. A tér megváltozik körülöttünk, és már épp azt hinném, hogy sikerrel járt a menekülő hadműveletem, mikor újra megérzem a rám nehezedő súlyt, miközben az ágyra dönt minket az elrontott ugrás lendülete.

- Te… mi… hogyan? – kérdezem totális káosszal a fejemben. Meg mernék esküdni rá, hogy őt nem akartam magammal hozni. Kár, hogy az érzelmeimnek nem tudok hazudni. Túl régóta vágyok erre. Egy férfi közelségére.

- Úgy tűnik, hogy te se akarsz igazán hátra hagyni – dünnyögi az ajkaim közé, mielőtt újra a magáévá tenné őket. Szemét. Hogy akarnálak hátrahagyni, mikor ezt csinálod velem? Az ujjaim görcsösen markolnak a vállába, de még magam sem tudom eldönteni, hogy most épp eltolni vagy közelebb húzni akarom. Túl messzire jöttünk, hogy ezen a ponton megálljunk, de minden újabb lépés egyre távolabb visz minket a barátságtól, amit a küszöbön felejtettünk ma este. A döntésképtelenség zavarodottsága teljesen lebénít. Arra kényszerít, hogy sodródjak az árral. A mozdulataink egyre hevesebbek, Nath egyik keze végigfut a combomon felfelé, majd a pólómat felgyűrve masszírozza végig az oldalamat. A végeláthatatlan csókunkba zihálva, megfeszülve élvezem az éhes szenvedélyét. Egyre erősebb a vágy, hogy porba dobjak mindent ezért az egyetlen pillanatért. Ostobaság lenne. A világ legélvezetesebb ostobasága. Az egyik kezem magától mozdulva gombolja ki a farmerját, hogy az ujjaimat a felszabadított merevedése köré fonhassam. Most ő az, aki megkínzottan, mélyen az ajkaim közé nyög. A hangtól fájdalmasan szűkké válik a nadrágom. A rövid, lélegzetvételnyi pihenőben helyrerázódó gondolataimmal megmagyarázom az eddigi elhatározásaimmal merőben szembemenő mozdulatomat.

Csak segítek neki, mint ahogy ő segített nekem. Hátha visszatér önmagához, ha egyszer-kétszer megkönnyebbül. Hátha elfelejti a sok ostobaságot, amit bedrogozva összehordott. Hátha...

Az érintésem látványosan kizökkenti az eddigi elszánt, hajthatatlan ostromából, fölöttem támaszkodva, a fejét elgyengülten a nyakamba ejtve élvezi az ujjaim ismerkedő masszírozását. A haja végtelen kéksége kitölti a tekintetemet, az ismerős illata mindent átitat körülötütnk. Megnyugtat. Így jó. Így tudom én irányítani a pillanatot. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne törődjek a ténnyel, hogy milyen csodálatos érintése van az ujjaim között mozgó selymes keménységnek. Cam sokat áradozott Nath adottságairól, de egy részem mindig azt hitte, hogy túloz, csak hogy bosszantson. Nem túlzott, és a korábbi hitetlenségem most megbosszulja önmagát. Nem voltam felkészülve erre. Nem engedem a tudatom felszínére férkőzni a gondolatot, hogy milyen érzés lenne érezni magamban.

Nem sokáig tart a biztonságos passzivitása, amit csak a váratlan érintésem okozta sokknak köszönhettem. Ledermedek, mikor az ujjai a nadrágomon feszülő dudorra csúsznak. Ez már nem fér bele a „csak segítek neki” elhatározásomba.

- Nath, ne… – sóhajtom elhalóan, mikor ő is elkezd a gombbal bajlódni. A szabad kezem az övére csúszik, de az ujjai mozdulatai nem állnak meg. Az emlék, ahogy kiveri nekem a zuhany alatt, még mindig túl élénken él bennem. Ha ő is megérint, végleg elveszítem a kontrollt az este alakulása felett. Ha eszetlenül egymásnak esünk, nem lesz megállás. Nem mehetünk el a végéig, akkor soha többé nem leszek képes egyszerű barátként tekinteni rá. Vannak határok, amiket nem szabad átlépni.

Mintha meg sem hallaná az elsöpörhető, erőtlen ellenkezésemet. Összerezzenek, mikor megérzem az ujjai közvetlen érintését a felforrósodott bőrömön. Olyan gyorsan termek az ágy mellett, hogy még engem is meglep a váratlan ugrás, a lábaim egy pillanatra meginognak a súlyom alatt. Automatikus mozdulatokkal gombolom be a nadrágomat, hogy visszanyerjem a lerombolt védelmi vonalat. Nath hangosan, elégedetlenül fújtatva ejti a homlokát az üresen maradt paplanra.

Tudod egyáltalán milyen érzés veled lenni? Hogy bármikor eltűnhetsz a karjaimból?”

A múlt megint majdnem magához ránt, de nem engedem neki.

- Tris… – nem hagyom, hogy hangot adjon a már-már jogos felháborodásának, eltökélten mászok vissza az ágyra, és az oldalára vezetett érintéssel döntöm a hátára. Nem tudom, hogy mostanra elfogadta, hogy nem fogom engedni, hogy ő teperjen le engem, vagy egyszerűen belefáradt a felesleges nyomulásba, de engedi, hogy fölé másszak. Az ajkaim bizseregnek a tudattól, hogy mire készülök. Lejjebb igazítom az épp hogy csak kicipzározott nadrágját, hezitálás nélkül lehajolok hozzá, és gyötrelmesen lassan húzom végig a nyelvemet a merevedésén. Döbbenten szívja be a levegőt, a heves reakciója forró elégedettségként hullámzik végig a testemen. Lehunynám a szemeimet, hogy átadhassam magamat az ízének és az ágyéka bódító szex-illatának, de képtelen vagyok elszakadni az ismerős arcvonások élvezetbe feszülő látványától. Soha nem fogom elfelejteni ezt a képet. Hiába vagyunk hónapok óta összenőve, ezt az arcát most látom először.

És remélhetőleg utoljára.

Olyan mélyen az ajkaim közé engedem, amennyire csak tudom, és mikor felemelkedek róla, játékosan szívom meg a hegyét. A nyögése forró borzongásként karcolja végig a gerincem vonalát. A takarón támaszkodó kezem ujjai a puha anyagba markolnak. Szeretném én tartani a gyeplőt, de folyton kicsúszik az ujjaim közül. A fenébe. Ha így folytatjuk, a nadrágomba élvezek, mint valami tinédzser. Nem kéne ennyire izgatónak lennie, hogy leszopom a bedrogozott, ostobaságokat zagyváló haveromat. Nem kéne ennyire élveznem azt, ahogy kitölti a számat.

Vajon milyen lenne…

Nem. A fenébe.

Teljesen maga alá temet a pillanat heve, egyre gyorsabb, kétségbeesettebb mozdulatokkal hajszolom őt a gyönyörbe, hogy szabadulhassak a bennem növekvő érzelmek nyomasztó súlyától. A vissza-visszatérő gondolattól, hogy nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen alkalom, és hogy mi mindent csinálhatnánk még együtt. Egymással. Hogy mennyi arcát ismerhetném még meg, ha elfogadnám a vallomást, amit a szívem ott helyben egy lehetetlen félreértésnek skatulyázott.

Szeretlek, Tris.

Egy katasztrófa lenne, ha megpróbálnánk.

Kudarcba fulladna és beszennyezné a barátságunk emlékét is. Inkább váljunk el barátokként, mint hogy évek alatt meggyűlöljük egymást. Nem tudom, hogy a természetfeletti tehetségem vagy a drog elgyengítő hatása teszi, de a buzgó kényeztetésem hamar a csúcsra kényszeríti őt. Ellenállok a gyenge próbálkozásnak, hogy a hajamba markolva eltoljon magától, és annak is, ahogy halkan, figyelmeztetőn lihegi a nevemet. Végül mély, rekedtes nyögéssel adja meg magát az ellenállhatatlan gyönyörnek, az ajkaimat rászorítom a farka csábító lüktetésére, miközben lenyelem a számba csurranó nedveit. A bőrömön végigfutó libabőr az ő érintéséért könyörög. Próbálom figyelmen kívül hagyni a saját, egyre kellemetlenebbé váló merevedésemet és az irritálóvá fajuló kísértést, ami egyre akaratosabban húz a megadás, és egy elátkozott, elkerülhetetlen jövőkép felé.

Nem akarom bántani őt. Nem akarom, hogy bántsuk egymást.

Kiengedem az ajkaim közül a farkát, ami még mindig egy kicsit kemény a frissen átélt orgazmustól. Barátiasan visszahúzom rá a puha pamut alsót, és azelőtt mászom le róla, hogy lenne ideje igazán magához térni. Megint túl lassú lehettem, mert felül, és finoman megfogja a felkaromat, mielőtt az ágyról is lemenekülhetnék.

- Hova mész? Én még nem csináltam neked – a hangjában rejlő lágy hangszínnek ellentmond a finom erőszak, amivel elfektet maga mellett, és oldalfekvésben mellém könyököl.

- Nem is fogod – jelentem ki bizonytalanul, de nem fordulok felé. Félek, hogy ha megcsókol, akkor elillan a kitartásom. Túl közel van. Elteleportálnék, de még nem tudom eléggé összeszedni hozzá a gondolataimat, még túlságosan az íze, az illata és a gyönyöre hatása alatt vagyok. Mindenem lángol, mintha a testnedveivel a drog hatását is magamba szívtam volna.

- Miért? Ez biztos nem kellemes – simítja végig óvatosan, nadrágon keresztül a merevedésemet. Fején találta a szöget. Tényleg nem kellemes. Kurvára nem. De ha most hozzám ér, ő is újra fel fog izgulni, és egy örökös körforgásba hajszoljuk magunkat, ami pont oda fog kilyukadni, amit el akartam kerülni.

- Én nem vagyok bedrogozva, nincs szükségem a segítségedre. – Egy kicsit határozottabban markolok a csuklójára, és ez megteszi a hatását, mert az ujjai megdermednek a nadrágomon.

- Csak a drog miatt csináltad? – kérdezi döbbenten, a hangjában lévő keserűség ólomsúllyal nehezedik a mellkasomra. Makacsul stírölöm a falat, hogy ne kelljen látnom a fájdalmát. Mit hitt? Hogy a légből kapott vallomásával vitt ágyba?

- Tartoztam ennyivel – adom meg a lehető legkegyetlenebb választ, ami a birtokomban van. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem szándékosan. Valahogy el kell löknöm magamtól, hogy újra barátok lehessünk. Ennek semmi értelme. Ha ezt csinálom, csak azt érem el vele, hogy gyűlöljön. A kétségbeesés eluralkodik rajtam. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy ne veszítsem el őt. Hogy minden olyan legyen, amilyen régen volt. Miért nem maradhatott hetero? Miért kellett így alakulnia?

Ő is elárult.

Én barátként bíztam benne, ő pedig elárult.

A düh első szikrája fellobban a szívemben.

- Tartoztál? – a rekedtes, sokktól megremegő hangja szíven üt. Az ujjaival gyengén az arcomba markolva fordítja a fejemet maga felé. – Emiatt szoptál le? Mert tartoztál?

Gyűlölöm, ahogy rám néz. A megrökönyödést, a saját éledező haragom tükörképét, a döbbenetet. Még soha nem láttam ilyen fájdalmas érzelmeket a tengerkék szemek mélyén. Mintha én árultam volna el őt. Mintha én tettem volna rosszat. Nem vagyok benne biztos, hogy nem így van.

Nem bírom elviselni a pillantását magamon. Nem bírom elviselni a megvetését. Menekülnöm kell.

Menekülni.

A konyhapultba kapaszkodva tartom meg magamat a bizonytalan ugrás végén. A feldúlt gondolatok és a lelkemet széttépő bűntudat megnehezít mindent. Nath ideges sóhaja átszeli a szobát.

- Tudod milyen frusztráló, mikor ezt csinálod? – kérdezi, meglepő gyorsasággal előttem teremve. A kezei megtámaszkodnak a testem mellett két oldalt a pulton, de mindketten tudjuk, hogy a bekerítettségem csak egy illúzió. – Inkább válaszolj, Tris. Csak ezért tetted?

Megint visszaköszönnek a nem kívánt emlékek a múltból. Tudom, milyen frusztráló, mikor ezt csinálom. Pontosan tudom. Hallottam már épp elégszer. Megszenvedtem már a következményeit testileg és lelkileg is, de nem tudok más lenni, mint aki vagyok. A mellkasomon végigcsordogáló jeges kiábrándultság segít megadni a választ, amit követel tőlem.

Ő sem tudná elfogadni. Amíg barátok voltunk, jól kezelte az adhoc teleportációimat, de nem tudna együtt élni vele.

Nem tudna együtt élni velem.

Csak most, hogy darabokra tört a remény, jövök rá, hogy létezett.

- Ha tudnád, hogy hány pasit szoptam már le, nem lepődnél meg ennyire – forgatom meg a tőrt a mellkasában. Engem is gyötör a fájdalom a pillantásában. Még soha nem fájt ennyire senki másnak a fájdalma. Talán pont ezért teszem. Hogy fájjon.

Még csak nem is igaz a homályos utalás a pasik mennyiségére.

Reméltem, hogy magamra haragíthatom eléggé, hogy olyat tegyen, ami miatt meggyűlölhetem, de ő kiállja ezt a próbát is. Nincs elvakult dühöngés, nincs erőszakos bosszú, csak szomorúság és döbbenet a mélykék szemekben. Egy gyengébb ember már rég megütött volna. Már ordibálna. De Nath nem. Ő csendben, szoborrá dermedt arcvonásokkal fogadja a durva visszautasítást.

Gyűlölöm érte, hogy ennyire tökéletes.

Pont emiatt nem keseríthetem meg az életét. Se a személyiségem, se a képességem nem teszik lehetővé, hogy működő párkapcsolatot létesítsek akárkivel, ráadásul egy családi háború kellős közepébe rángatnám bele. El kell őt engednem. Találni fog valakit, aki boldoggá teszi úgy, ahogy én soha nem lennék képes.

Nem várom meg, hogy választ találjon az iménti szavaimra. A kezeim az övéire csúsznak, a józanság, amit az iménti rádöbbenésem kölcsönzött, segít Nathhez teleportálni minket. A szemei elkerekednek, mikor rádöbben, hogy miért vagyunk itt.

- Tris – suttogja halkan, miközben puhán a vállamra ejti a homlokát. A fenekem már az ő konyhájának a pultjára támaszkodik. Az ujjait a derekamra kulcsolja, mintha ezzel itt tarthatna, pedig már vége van. Nincs az a szó vagy érintés, ami itt tarthat. – Kérlek, ne tűnj el. Beszéljük meg.

Összeszorul a szívem a hangjában rejlő könyörgéstől. Még soha nem tűnt ennyire hosszúnak a holtidő, amire szükségem volt két ugrás között.

Öt soha véget nem érő másodperc, amiben legalább egy tucatszor lebeszélem, majd újra meggyőzöm magamat a következő lépésről. Olyan egyszerű lenne itt maradni. Az ölelésébe bújni, és elmondani neki, hogy azért tettem, mert vágytam rá. Elmondani neki, amit eddig magamnak sem vallottam be, hogy egy részem örült a vallomásának. Egy részem örült, hogy azt hiszi, hogy szerelmes belém, és talán egy kicsit én is mindig többet éreztem iránta, mint barátság. Ezért volt szükségem rá, hogy ő hetero legyen.

Bárcsak működhetne.

De nem fog.

Az érintésének, a közelségének a hiánya mellkason vág. A szobám magánya üresebbnek és sötétebbnek hat, mint eddig bármikor. Letörlöm az arcomra csíkokat rajzoló könnycseppeket, amikről nem tudom, mikor kerültek oda. Tudom, hogy ez a jó döntés, de akkor miért fáj ennyire nyomorultul?

Üvölteni akarok.

Eldőlök az ágyon, és engedem, hogy a nyakamba ömöljenek az emlékek, amiket csak láncra verve tudtam távol tartani magamtól ezidáig. Most újra át kell őket élnem, hogy segítsenek megbizonyosodni róla, hogy jól döntöttem.


- Ha lelépnék, utánam jönnél? – a kanapén elnyúlt férfi a homlokát ráncolva ereszti le a tabletet, amit eddig bújt.

- Néha rettentő soknak érződik a köztünk lévő tíz év – sóhajtja, miközben válasz nélkül visszaemeli maga elé a táblagépet, ami fehér fényt vet a sötét vonásaira.

- Hé! – dobom meg egy galacsinná gyűrt papír zsebkendővel. Úgy érzem, hogy lezajlottak a mézesheteink. Vajon rám fog unni? Azért hagytam el a családomat, hogy néhány hónap után kidobjon? Lehet, hogy most már csak egy idegesítő kölyök vagyok a szemében.

- Erre a kérdésre nincs jó válasz, Tris – dobja le a tabletet a dohányzóasztalra, miközben felül. – Ha követlek, birtoklási mániám van és pszichopata vagyok, ha pedig elengedlek, nem szeretlek eléggé.

- Mi lenne, ha megkeresnél, és megkérdeznéd, hogy miért hagytalak el? – kérdezek vissza kihívóan.

- Mi lenne, ha nem lelépnél, hanem megmondanád, mi bajod? –Egy cseppet sem bájos fintor kíséretében fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt. Az túl… felnőttes lenne. Nekem miért nem ez volt az első gondolatom? Mi a baj velem? A testem sokszor gyorsabban reagál, mint a gondolataim. Még a teoretikus jelenetekben is. A menekülés túlságosan a véremben van.

- Utálom, mikor okos vagy. Nem lehetnél butább, ha már ilyen jól nézel ki?

- Na látod, ezt már szeretem – kel fel a kanapéról, hogy nullára csökkentse a köztünk lévő távolságot, és a puha fotelbe préseljen.

Talán még hátra van egy kevés a mézesheteinkből. Talán van remény.


~


- Mit tettél? – rogyok le a fekete bőrfotelbe halálra vált arccal. A gondolataimra mintha rátoltak volna egy ötven százalékos lassítást, a világ tompán forog körülöttem. Nem annyira, hogy émelyegni kezdjek tőle, de eléggé, hogy rám borítsa a zavarodottság ködfátylát. Egy sör nem tesz ilyet az emberrel.

A beismerése előtti rövid, kínos csend hurkot vet a torkom köré.

- Csak egy kis tompítószer, oké? Soha nem ártanék neked, bébi – hatalmasra nyílt szemekkel fordulok a kanapénkon ücsörgő férfi felé. Mellőle álltam fel az imént, csak a rám törő szédülés a fotelbe kényszerített.

Nem értem. A drog hatása nélkül lehet, hogy érteném, de így képtelen vagyok kibogozni a szálakat.

- Miért? – kérdezem a széles skálán mozgó érzelmeim összes döbbenetét és elárultságát belevegyítve ebbe az egyetlen megviselt szóba. A torkomat még mindig szűknek és zsibbadtnak érzem.

Nem értem.

- Ne nézz így rám, Tris – rázza meg a fejét úgy, mintha én bántanám épp őt. Bárcsak tudnék gondolkodni. – Ne merészelj így nézni rám. A te hibád! – pattan fel a kanapéról feldúltan. Idegesen túr az éjfekete, göndör tincsekbe, amiket régen imádtam az ujjaim köré pödörni. Túl régen. Túl sok éve kínozzuk egymást. Indulatosan rúgja le a dohányzóasztalról az üres söröskorsót, ami éles csörrenéssel törik darabokra a falon. Soha nem szokta kiönteni korsóba a sört. Észrevehettem volna. – Te vagy az, aki ezt hozza ki belőlem. Rákényszerítettél. – Én kényszerítettem rá, hogy bedrogozzon? Mivel? Miért?

Semmit nem tudok, csak azt, hogy nem akarom tovább hallgatni a sületlenségeket, amiket beszél. Ha ezt hozom ki belőle, mindkettőnknek jót fog tenni egy kis távolság. Óvatosan kelek fel a fotelből, és bár a tudatom lassú és bágyadt, szerencsére a lábaim működnek. Működnének, ha nem ragadná meg a felkarjaimat, és nézne rám olyan szemekkel, mint aki egy sérült madárkát talált az út szélén, és nem tudja, mit kezdjen vele. Lehet, hogy tényleg sérült vagyok.

- Engedj el, Ash – küszködöm ki a rekedtes szavakat. Az árulása undorral átszőtt haragot ébreszt bennem. Nem akarok most itt lenni. Utálom, mikor nem tudok teleportálni. Nem is sérült madárka vagyok, hanem megcsonkított. Ő maga vágta le a szárnyaimat.

- Tudod egyáltalán milyen érzés veled lenni? – folytatja érintetlenül az előző, önigazoló monológját, aminek mindketten ismerjük a végkifejletét: én vagyok a hibás. – Tudod milyen frusztráló érzés nap mint nap elviselni azt az istenverte képességet? Hogy bármikor eltűnhetsz a karjaimból? Megsértődsz minden szaron, és lelépsz órákra anélkül, hogy megállíthatnálak. Már a boldog pillanatainkban is attól félek, hogy kámforrá válsz. Az őrületbe kergetsz, Tris. Érted? Te juttattál ide.

Milyen boldog pillanatainkban?

Az őrületbe?

Én juttattam ide? IDE?

A lusta könnycseppek, amik végigszántják a sápadt arcomat, szinte égetnek. Annyira elfáradtam ebben az egészben. Túl sok éve vagyunk összezárva. A szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Borzasztó lehet egy ilyen párkapcsolatban létezni. Nem mindig tudom kordában tartani a képességemet, mikor az érzelmeim erősen vinnének valahova, és az érzelmeim mostanában arra ösztönöznek, hogy meneküljek innen. Eddig azt hittem, hogy ő az, aki menekülésre sarkall, de a szavai őszintén elbizonytalanítanak. Lehet, hogy tényleg bennem van a hiba. Klausztrofóbiás vagyok.

Menekülni akarok.

Mikor vált a második életem is börtönné? Vajon találok olyan életet, ami nem válik azzá? Vajon létezik szabadság?

- Akkor miért nem szakítasz velem? – kérdezem meggyötörten. Mi értelme ennek az egésznek?

- Nem tudom. Nem tudnék élni nélküled. Szeretlek Tris. – Még soha nem mondta annyira hihetően, mint most. Beteges, de hatással van rám. Undorodom tőle. Tőlünk. De leginkább magamtól. – Szeretem ezt, amink most van. Itt vagy velem, és nem tudsz itt hagyni. Csak az enyém vagy.

- Ez nem szerelem – suttogom, miközben ő gyengéden az ölelésébe von. Tudom, hogy vissza kéne utasítanom a csókját, de mégsem teszem. Van valami morbid romantika abban, amit tett. Hogy ilyen mélységekig süllyed értem. Lehet, hogy kínzom, de ő legalább megérdemli.

Igen. Megérdemeljük egymást. Megérdemeljük ezt.


✦✦✦


Like a cigarette


Egy két hetes, unalmas és eseménytelen szállítmányozási küldetés és az azt követő pár napos céltalan bolyongást követően végre tudom, hogy merre visznek a lábaim. Illetve most épp a járgányom, amit leparkolok egy nyilvános parkoló legalsó szintjére. Teleporterként általában megúszom az utazást, és egyből a célhoz tudok ugrani, de az elmúlt napok cél nélküli vergődése segített egy kis perspektívát nyerni a helyzetemre. Rádöbbentett, hogy milyen szerencsés vagyok. Van egy képességem, amivel bárhol, bármikor tudok munkát szerezni, és néhány rejtett tőkém és kapcsolatom, amit a múltbéli, okosabb énem hagyott hátra az ínségesebb időkre. Lehet, hogy már akkor tudtam, hogy be fog szippantani a lézengő létezés kényelme, és eltunyulok, elbutulok. Itt az ideje, hogy ahelyett, hogy a felesleges önsajnálatban vergődök egy elveszített barát miatt, inkább tovább lépek az életem legújabb szakaszába. Ha ez nem a nagybetűs szabadság, akkor nem tudom, mi az.

Ki kéne próbálni az életet egy másik bolygón. Valahol, ahol kicsit lomhább ritmusban élnek. Láttam reklámokat utópisztikus világokról, ahol még nincsenek elpusztítva a természet kincsei. Az se baj, ha dolgozni kell, most pihentem néhány évet.

Változásra vágyok.

Változásra.

Lenyelem a keserű, hamis ízt, amit bennem hagy a gondolat, és elűzöm a hátrahagyott barátok képét az elmémből. Ha mindent előkészítettem, még úgyis visszamegyek elbúcsúzni tőlük és hivatalossá tenni a távozásomat Mamánál. Egyetlen ember van, akitől képtelen leszek elbúcsúzni. Félek, hogy ha látnám, darabokra törne az elhatározásom.

Remélem jól van. Két hét alatt biztosan kiheverte a drog utóhatásait. Kár, hogy nem tudtam ott lenni mellette, hogy megbizonyosodjak erről. Barátként.

Barátként.

Szörnyen viselkedtem aznap este. Annyira váratlanul ért az egész helyzet, nem tudtam jól kezelni. Ennél még az is emberségesebb lett volna, ha cserben hagyom a drog hatásaival. Remélem azért ő is barátként fog visszagondolni rám.

Azt akarom, hogy többek legyünk, mint barátok.”

Elegem van ezekből az átkozott szavakból, inkább hosszút pislogva elűzöm a gondolatokat, amik napok-hetek óta nem hagynak nyugodni.

A tegnapi eső hatalmas pocsolyákat hagyott a repedezett, piszkos betonon. Mindig meglepődök, hogy a vízcseppek elérik ezeket a mélységéket, egy-egy városrész utcaszintje jobban hasonlít egy föld alatti alagsorra, mint egy használatban lévő élettérre. Az úton megült víztükör még a sötétített napszemüvegen keresztül is zavaróan élénken tükrözi a lila és kék árnyalatban villódzó neonok vakító fényeit. A jobb perifériámba bemászik egy AI által generált, szexi táncot lejtő hologramkép, ami az egyik közeli sztriptízbárt hirdeti, de nem akad meg rajta a tekintetem. A fókuszom a körülöttem hullámzó tömegen cikázik. Alig látni a föld felett megülő sűrű szmogrétegtől, de csak minden harmadik járókelőn látni az enyémhez hasonlatos levegőszűrő arcmaszkot. Az emberek, akik sokszor kényszerülnek a talajszint levegőjét szívni, már hozzászoktak. Az utca szélén sorakozó, átázott kartonlapokon ücsörgő hajléktalanok elszürkült bőrén visszaköszön az életminőségük fájdalmas bizonyítéka. Rajtuk sem pihentetem sokáig a szemeimet. Már akkor sem tudtam mindenkin segíteni, mikor Goldbergként hatalom volt a kezeimben, most pedig egyenesen elérhetetlen, hogy bármit tehessek értük. Még magamat sem tudom megmenteni.

Átrendeződik az utca tömege, mikor felettünk alig egy-két emelettel leparkol egy röpbusz a megállója peremén. A lefelé irányuló fúvókákból süvítő szél apró tornádókba rendeződve repít fel néhány eldobált szemétdarabot, a kezembe sodor egy elszabadult szórólapot is. Lenézek a szél tépte, színes, megviselt lapocskára, amin krix-kraxos, túlcsicsázott betűkkel szerepel a „Paradise. Felejtsd otthon a valóságot.” szlogen. A legmodernebb technológiával készült virtuális valóság élmény, a Varisco cégcsoporttól. Apró fintorral gyűröm lapot a földig érő bőrkabátom zsebébe. Sosem tudtam eldönteni, hogy jó dolog, hogy adnak a kisembereknek is egy megfizethető menedéket ebből a nyomorból vagy ez is csak egy újabb drog, amivel még mélyebbre lökik őket a pénzükért.

Blaise „A bankár” Varisco

Az estém célpontja.

Duplán szedem a felfelé vezető, zavaróan fényes ledekkel kivilágított lépcsőket a kaszinó bejáratához. Tudom, hogy a hatalmas üvegkapu mögött még több szintű biztonsági átvilágítás vár rám, mint minden más látogatóra. Pucérnak érzem magamat fegyver nélkül, de nem akartam már a küszöbön elvérezni. Nem sikerült olyan képanyagot szereznem a helyről, hogy biztonságosan beteleportálhassak, szóval kénytelen vagyok a köznép bejáratát használni, aztán improvizálni valamit.

Még szerencse, hogy abban vagyok a legjobb. Sokkal egyszerűbb, mint kőbe vésett terveket követni. Ismerek valakit, aki nem értene egyet ezzel.

A mosoly árnyéka tovább is illan a maszkkal fedett arcomról, miközben az öltönyös biztonságiak áttapogatják a zsebeimet és fémdetektorral jól megmolesztálnak. Sokan próbáltak bejutni a lábaim közé az elmúlt hetekben, de ironikus módon eddig ez a próbálkozás jutott a legközelebb.

Néhány perc múlva már az alsó szint szivarfüsttől nehéz levegőjét hasítják a szapora lépteim. A napszemüveget és a levegőszűrő arcmaszkot nem vetették le velem, ugyan a biztonságra kiemelten ügyelnek, a diszkréció is mottóik közé tartozik. Őket nem érdekli, ha körözött bűnöző vagy a politikai elit tagja vagy, amíg hozol pénzt és nem csinálsz balhét a falaikon belül. Igazából szimpatikus hozzáállás. Tökéletesen leírja A bankár stílusát. Azt még nem tudom, hogy csalogatom magamhoz a birodalom királyát.

Egy fél órányi néma szemlélődés és feltűnésmentes lézengés után a mosdóba zárkózva veszem elő a zsebemből a kis fekete antennát, amit egy gyors mozdulattal rá is csatolok a fejembe épített modul kimenetére. Olyan rég használtam a hálózatok feltörésére kifejlesztett eszközt, hogy eltart egy percig, míg összelövöm a telefonomra lehúzott, hozzá tartozó app-pal. Ha le tudnám nyúlni a biztonsági kameráik képeit, be tudnék jutni a porond mögé, és körbeszaglászni, hogy elvezet e bármi a nagyfőnökhöz. Kár, hogy ahányszor megpróbálom, lepattanok a rohadt hálózatról. Nem lep meg, hogy az a furfangos róka extra védelmek mögé bújtatta a rendszereit. Jó ez a kütyü a fejemen, de azért csodákra nem képes, nem olyan okos mint Viki vagy egy bármilyen másik mesterséges intelligencia.

Akkor maradnak a régimódi megoldások. Vagy annyit kell nyernem, hogy gyanússá váljak és hátravigyenek kihallgatni, vagy balhét kell teremteni. A második egyszerűbb és gyorsabb. És jobb is vagyok benne. Hm.

Felvillan a pillantásom, mikor kidörren a mosdó ajtaja. Csak annyira van időm, hogy felpattanjak, mielőtt rám csapódna a fülke ajtaja is, és nemsokára már közvetlen közelről nézhetek egy Glock T23-as csövébe. Olláláá. Életem leggyorsabb balhéja.

- Tarkóra a kezeket, punk – sziszegi a kopasz, tetovált biztiőr. Szó nélkül, még a telefonnal a kezemben követem a hűvös utasítást. A punk azért nem esett jól, ennél menőbbnek hittem magamat. Biztos ez a csúnya maszk és a fekete csuklya rontanak az összképen. Viszont az érdekelne, hogy milyen hálózat track-eli le ilyen gyorsan és pontosan azt, hogy megpróbáltak engedély nélkül a tűzfalak mögé jutni. Még soha nem hallottam hasonlóról.

Durva mozdulatokkal tessékel ki a fülkéből, miközben kiveszi a kezemből a telefont. Összesen ketten jöttek elém, és néhány másodperc múlva már lökdösnek is be a személyzeti folyosóra. Biztos van valami átmeneti zárkájuk a bűnözőknek, akiket utána vagy átadnak a hatóságoknak vagy nem. Gondolom előtte azért ki fognak kérdezni.

A napszemüveg mögötti pillantásom berebben az összes nyitott ajtón, ami mellett elmegyünk. Az egyik mögött néhány szünetet tartó biztonsági kártyázott valamit nagy robajjal, egy másik szoba pedig csak valamiféle szertár szerűség volt. Láttam ajtókat fegyvertár, kellékek, és vezérlőterem felirattal. A fekete bőrű, kigyúrt biztiőr leszakad rólunk, és eltűnik a vezérlőteremben. Kettesben maradok a kopasszal, aki a fegyverét kicsit jobban a tarkómba nyomva próbál gyorsabb léptekre ösztökélni. Ez az én pillanatom.

A tarkómba szúródó fegyvert magammal rántva teleportálok mögé, és mielőtt a földre zuhanhatna a nehéz fém, hátranyúlok, és elkapom. Mire ráeszmél szerencsétlen, hogy mi történt, már az ő tarkójára szegeződik a cső.

- A bankár megtaníthatná az embereinek, hogy ne érintsék hozzá a fegyvereiket ismeretlen bűnözőkhöz. – Nem látom, de szinte hallom a levegőben rezegni a dühös vicsorát. Más hibájából tanulva én tartom a néhány centis távolságot a bőre és az újdonsült fegyverem között. Ettől még nem kevésbé halálos a fenyegetés.

- Mit akarsz? – kérdezi leplezetlen dühvel.

- Egy randit a főnököddel – válaszolok, miközben egy biccentéssel beutasítom a kihallgatóterem feliratú ajtón az új barátomat, Troamot. A névtáblája szerint legalábbis.

- Kicsi hal vagyok, főnökök hosszú láncolatával. – Alig hallhatóan hümmentek egyet a találó válaszra. Ha bárhol máshol lennék, elhinném neki. De valaki, aki tíz éve annyira utálta a hierarchikus láncolatokat, mint Blaise Varisco, lapos szerkezetű szervezetet fog kialakítani maga köré.

- Hazudsz. A bankár nem bízik senkiben, akit nem ismer személyesen – jelentem ki unott határozottsággal. A döbbent csend alátámasztja a blöffömet.

- Ki vagy te? – kérdezi, most először emberi érzelmeket mutatva a dühön kívül. Nem örülök neki, így nehezebb fegyvert fogni az arcába. A végén még bűntudatom lesz.

- Tik-tok – lehelem dallamosan az idő fogyására utaló kifejezést, miközben fenyegetően kibiztosítom a fegyvert. Ha engedem, hogy sokáig húzza az időt, még utolérnek minket a társai. Most már elég részét láttam a személyzeti részlegnek, hogy bármikor visszajöhessek, de azért nincs kedvem fogócskázni.

Lassú, feszült mozdulattal veszi elő a telefonját.

- Mit mondjak neki, ki keresi? – kérdezi legyőzötten. Nem tűnik pancsernek, még tudná húzni az időt, sőt, van egy olyan érzésem, hogy ha nagyon akarná, talán vissza is tudná kaparintani a fegyverét. Lehet, hogy mostanra rájött, hogy nem biztos, hogy ellenség vagyok.

- Az egyetlen ember, akinek tartozik.


✦✦✦


Udvariasan szolgáltatom vissza Troamnak a fegyverét, mikor kinyílik egy ajtó, és megpillantom a régről ismerős arcot. Az irodája nem olyan extravagáns, mint a Goldbergeké, letisztult és egyszerű, de modern technológiával felszerelt. A pillantásom megtorpan a szinte láthatatlan burkon, ami az asztal előtt húzódik. Valószínűleg én is csak a szemeimbe épített modulok miatt szúrtam ki. Olvastam már hasonló, észrevehetetlen pajzsokról, amik csak a gyanúsan gyors sebességű tárgyak, mint jellemzően a lövedékek vagy egy eldobott tőr ellen védenek. A legérdekesebb az, hogy egy ember anélkül átsétálhat rajtuk, hogy érezné a létezésüket. Okos.

Az ajtó becsukódik mögöttem, Blaise pedig int a mellette lévő, komor arcú férfinek, hogy távozhat. A férfi egy kurta biccentéssel teleportál el a szobából. Hah. És én mindig azt hiszem, hogy különleges vagyok. Van egy olyan érzésem, hogy egy távolabbi telephelyéről rángattam ide az este leple alatt. Remélem azért nem morcos. Nem tűnik annak, sőt. Kicsit olyan energiát áraszt, mintha egy előre egyeztetett találkozóra érkezett volna. Gyanús.

- Tristan Goldberg – teszi szét a kezeit a fogadtatásom jeléül. Kiráz a hideg a vezetéknévtől, amit évek óta nem hallottam a keresztnevem mellett. – Mintha szellemet látnék. Először is leszögezném, hogy nem tartozom senkinek – emeli fel kioktatón a mutatóujját. Felhúzott szemöldökkel szabadítom fel az arcomat a csuklya, a napszemüveg és az arcmaszk oltalma alól.

- Ha komolyan így gondolnád, már kidobtak volna a gorilláid – vigyorodok el önelégülten. Ismerem ezt az embertípust, valószínűleg évek óta várja az alkalmat, hogy végre leróhassa az egyetlen tartozást, ami nyomja a lelkét. Nem véletlenül híresült el A bankárként.

- A fajtádat még kidobni sem lehet – húzza fintorra a száját, miközben elkényelmesedve leterpeszkedik az asztal mögött lévő elegáns forgószékre. Felnevetve követem a példáját, és leülök az én oldalamon lévő plüss székek egyikébe. Még öt perce sem vagyok itt, már csótányokhoz hasonlít minket. Szavak nélkül figyelem, ahogy elővesz a fiókból két kristálypoharat és egy díszüvegből aranyló whiskeyt tölt beléjük.

- Kösz – veszem el egy apró bólintással a felém nyújtott poharat, és egy szivart kísérőül. Nem kortyolok bele addig, amíg nem látom, hogy ő is ivott volna.

Most, hogy itt vagyunk, nehéz szavakba önteni, hogy mit is várok tőle. Soha nem írtunk szerződést a vagyonról, amit évekkel ezelőtt átruháztam rá. Szigorúan vett értelemben tényleg nem tartozik nekem semmivel, csak egy gesztussal.

- Drága az időm – jelenti ki az első némán elreppent perc után. – Menekülni vagy támadni akarsz? – Megrándul az arcom a túlságosan célzott kérdéstől. Hát persze, hogy mindent tud arról, ami velem történt. Kezdem úgy érezni, hogy ezen a bolygón mindenki többet tud az életemről, mint én magam.

- Nem lep meg, hogy figyeltetsz – vallom be keserűn. – Évek óta várod, hogy feldobjam a talpam, mi? – A becsülete nem tette lehetővé, hogy bármilyen módon ártson nekem, de egy szerencsés véletlen feloldozhatta volna a tartozása alól. Az apró, szórakozott mosoly az ajkain elárulja, hogy nem járok messze az igazságtól. Azért mélységesen megnyugtat, hogy létezik még a becsület a gazdagok körében is. Az újgazdagok körében. A hely, ahonnan én jövök, már reménytelen.

- Sok szempontból előnyös lett volna – ismeri be ő is. Elgondolkodva figyelem a merev arcvonásait. Megviselték őt az elmúlt évek, a karizmatikus, megnyerő férfi, aki szponzorokat keresett a nagyok között, most sötét, ősz szálakkal tűzdelt borostaréteg mögé bújik. Nem azt mondom, hogy nem áll jól neki, sokkal könnyebb így komolyan venni. Érett cégvezető lett az álmodozó fiatalból. Csupán pár évvel lehetett idősebb nálam, mikor megalapította az első cégét a tőkékből, amiket tőlem kapott. Az utolsó befektetésem Goldbergként, mielőtt mindent elvettek tőlem. – Menekülsz.

Válaszolja meg a saját kérdését a makacs hallgatásomból.

- Nincs más választásom.

- Mindig van választásod – javít ki tudálékosan. Épp kérni akartam, hogy tartson nekem motivációs továbbképzést. – Rosszabbul áll a nővéred szénája, mint hiszed.

Ledermedek a váratlan témaváltástól. A pillantásom elmerül a szivarom végén parázsló hamuban.

- Előbb maradna apám a családfő még három évtizedig, mint hogy a bátyámnak adja át a helyét – védekezek ösztönösen, pedig túl rég kiszakadtam a családból, hogy bármiben biztos lehessek. Generációk óta nem volt rá példa, hogy mentális képességek nélkül született ember vezette volna a családot. Ez a védjegyünk. Miért pont most dobnák porba, mikor ott van Lizzie, aki tehetséges teleporter és politikus.

- Nem csak rajta múlik. Már nem csak egy család vagytok, hanem egy cégcsoport, felügyelő bizottsággal, igazgatósággal és megvehető szavazatokkal – fűzi össze a kezeit a mellkasa előtt. Feláll a székből, és a panoráma ablak mögötti színjátékok felé fordul. Már egy bő órája lement a nap, és sötétségbe burkolózott a város. Már amennyire ezekben a városokban létezik a sötétség fogalma. – Mozgásban van a világ. Az embereknek kell egy ellenség, és a mostani politikai állás szerint a mentálok lesznek azok.

Az egyik ujjam idegesen kezd el dobolni a székem karfáját. Nem értem, miért mondja el nekem mindezt. Semmi közöm hozzá. Már kiszakadtam ebből az életből. Nem azért jöttem hozzá, hogy elmondja a legfrissebb híreket, hanem azért, hogy még messzebb vigyen tőlük.

- Ha akarnék sem tudnék segíteni neki. Csak ártanék a helyzetén.

- Ebben egyetértek. A bájos Elizabethnek nincs szüksége még egy mentálra az oldalán. – Összeszűkült szemekkel hamuzom le a szivart az előttem lévő hamutálba, mielőtt a nadrágomon végezné. Bájos Elizabeth? A nővérem annyira van közel a bájoshoz, mint én a hősieshez.

- Talán rád van szüksége? – kérdezem, egy kicsit túl sok belevegyített, gyerekes féltékenységgel. Nem tetszik a gondolat, amit a szemei mélyén láttam.

- Talán – húzza sármos cinkos vigyorra a száját. Nem tudtam, hogy létezik bennem testvéries védelmi ösztön. Mostanáig. – De nem vagyok az a típus, aki feláldozza a nevét, hogy egy még nagyobb név árnyékába bújhasson. Nem azért izzadtam vért az elmúlt nyolc évben, hogy utána eldobjak mindent.

Akkor tényleg nem értem, hogy miről beszélünk. Ő mondta, hogy drága az ideje, szóval rátérhetnénk arra, hogy hajlandó e segíteni vagy nem.

- Akkor mit akarsz?

- Egy új bábu akarok lenni a felső ház politikai sakktábláján. Egy új ház. Egy új név a történelemben. – Halkan felhorkanva adom tudomására, hogy mennyire gondolom lehetségesnek ezeket a terveket.

- Megőrültél. Ezek megesznek reggelire mindenkit, akinek a családjában legalább az ük-ük-ük-ükapa óta nem gyémánttal a seggében született mindenki. – Neki is tudnia kell, hogy az ősi családok körei egyenesen megvetik az újgazdagokat.

- Tudom. Itt jössz a képbe te, Goldberg.

- Te is tudod, hogy nem hordhatom ezt a nevet, ha nem őket képviselem. Az ügyvédeik kibeleznek.

- Az ügyvédeiket rám bízhatod. Szükségem van a nevedre, az arcodra és a kapcsolataidra. – Pfff. Hát persze. A politikai elit nem enged be maguk közé egy felemelkedett utcakölyköt, ezért a kitagadott örökös mögé bújna? – Tudod, hogy te voltál a legígéretesebb a Goldberg gyerekek közül? Még tizenhét sem voltál, mikor mindenki biztosra vette, hogy te leszel a legfiatalabb családfő.

- Azóta bebizonyítottam, hogy tévedtek.

- Ha visszamennél, fél év alatt egyesíthetnéd a házadat a neved alatt. – A mostani belső konfliktushelyzetben még az is lehet, hogy igaza van, de sosem tennék ilyet Lizzievel. Neki mindig fontos volt, én pedig a hátam közepére sem kívánom az egészet. – De nem ezt kérem tőled.

- Akkor mit kérsz? – unom már, hogy a forró kását kerülgetjük. Hogy jutottunk egyáltalán oda, hogy ő vár tőlem valamit? Én várom tőle, hogy eltüntessen a Föld felszínéről. Remélem nem hiszi, hogy egy whiskey mellett meggyőzhet, hogy visszatérjek az életbe, amiből fejvesztve menekültem.

- Mindenki tudja, hogy a politikai döntések nem a parlamentben születnek. A játszmák már az üléseik előtt lejátszódnak. – Így van. A demokrácia egy hatalmas hazugság. Mindent a pénz és a befolyás irányít a háttérben. Egykor én is a bábmesterek egyikének tanultam, de nem kértem ebből az életből.

- Azt akarod, hogy bejuttassalak a felső ház gáláira. Talán azt hiszed, még kapok rájuk meghívókat? – vegyítek egy kis gúnyt a kérdésbe.

- Találnál rá módot, hogy kapj – felhorkanok a merész feltételezés hallatán, pedig a szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Szinte lehetetlen újként bekerülni az elitisták közé, de cserébe kiszakadni is nehéz. Főleg, ha az ember kiépítette a megfelelő kapcsolati hálókat, ebben pedig már tinédzserként is kiemelkedően jó voltam. Talán még tudnék is segíteni neki, ha akarnék, de nem tudom, miért gondolja, hogy csábítóbb lenne az ő zászlója mögött kampányolni, mint a saját családomé mögött.

- Kezdem érteni, hogy miért aggatták rád a bankár nevet – hívom fel a figyelmét a látványosan félreterelődött témára. Még a cross motorosok sem csinálnak ekkora tűkanyarokat, ember. – Hogy is jutott ide a beszélgetés, ami úgy kezdődött, hogy segítesz meglépni a bátyám elől? – Mosolyba rándul a szája, de több irritációt vélek felfedezni benne, mint derűt. A súlyos léptei elém vezetik a panorámaablak elől, hogy komor tekintettel lenézhessen rám. A fenekét a hatalmas asztalnak dönti. Ismerem ezt a tárgyalási technikát, most jön a személyeskedés.

- El tudlak reptetni egy távoli bolygóra. – Mondja ki azt, amire az érkezésem óta várok. – Ha hajlandó vagy lemondani a nevedről, a hajad színéről és a képességedről, talán elbújhatsz néhány évre, de az arcfelismerő rendszerek elől nem futhatsz örökké. – A szavai közben az államra csúszik az ujja, hogy maga felé fordítsa az arcot, amiről beszél. Tudom, hogy igaza van. A mesterséges intelligencia és a modern képfelismerő rendszerek világában senki sem bújhat el sok időre. Se a gazdagok, se a szegények. Ha az arcunkat át is műttetjük, az íriszeink örökre elárulnak minket. – De nem vagy rá képes. Azt hiszed szabadság az, amit az elmúlt években éltél? – Igen. Vagy ha is, elég közel volt hozzá. – Tudod mi a szabadság kulcsa? A hatalom.

Elenged, és visszasétál az asztala mögé. Az elmúlt néhány perc sűrű információáradatát feldolgozva figyelem a komor vonásait. Ha az igazgatóság átnyomja, hogy a bátyám legyen a családunk feje, megbillen az évtizedek óta fennálló egyensúly a mentálokat és az embereket képviselő befolyásos családok számában.

Rosszabbul áll a nővéred szénája, mint hiszed.”

Menekülsz vagy támadsz?”

A hatalom a szabadság kulcsa.”

Vajon ha neki dolgoznék, szabadabb életem lehetne, mint Goldbergként volt? Minden bizonnyal. Kétlem, hogy Blaise magára húzta az ősi családok begyepesedett szokásrendszereit. Abban az egy órában, amíg az érkezésére vártunk az új „barátommal”, Troammal, nyertem egy minimális betekintést a neki dolgozók világába. Első ránézésre úgy tűnt, hogy szeretik őt. Meglepően közvetlen a kapcsolat, nem véletlenül volt ennyire könnyű rávenni a kudarcot valló biztonságiőrt, hogy hívja fel a nagyfőnököt. A bankár nem egy rossz ember és nem egy rossz vezető. De mi okom lenne maradni? Hogy a bankár támogatásával közvetetten segítsek Lizzienek hatalmon maradni?

Csak a gyors reflexeimnek köszönhetem, hogy elkapom a felém hajított mágneskártyát.

- Gondolkodj el rajta. Ha le is lépsz, tartsd meg a kulcsot. Egy ideig fenntartom neked a szobát. – Meredten pislogok le a fekete kártyára, ami kulcsként szolgál egy itteni hotelszobába. 3904-es szoba. A harminckilencedik emeleten? Biztos jó a kilátás.

- Miért ilyen fontos neked ez az egész? – bukik ki belőlem az egyetlen kérdés, amire sehogy se találom a választ. – Így is fennmarad a neved, a nettó vagyonod már most meghaladta a családomét. – És a legtöbb ősi családét. A Varisco cégcsoport megdöbbentően felívelő teljesítménye mindenkinek szemet szúrt az elmúlt években.

- Nem várom el, hogy valaki, aki minden elől menekül, megértse – húzza sötét félmosolyra az ajkait. Úgy látszik stratégiát váltott, de a passzív agresszív sértései nem igazán bántják a büszkeségemet. Arról már rég lemondtam, mikor beköltöztem az F szárnyba és mindig a legunalmasabb küldetéseket választottam. A büszkeség az egyik legfeleslegesebb dolog a világon. Sokszor életveszélyes és rossz döntésekbe sodorja az embert. A hosszú, boldog élet titka a gyávaság.

Életemben először mégsem érzek boldogságot, ha a menekülésre és az új élet lehetőségére gondolok.

- Ennél többre lesz szükségem, hogy egyáltalán megfontoljam az ajánlatodat. – Neki is be kell ismernie, hogy kicsit gyanús, hogy én keresem fel őt, és egy kész ajánlattal vár a semmiből. Túlságosan kézenfekvő.

- A bizalmat ki kell érdemelni. Kölcsönösen. – Így van. De hogy érdemeljük ki, ha egyikünk sem teszi meg az első lépést. Bár lehet, hogy a kezemben tartott kulcs és az ajánlat már egy lépés. – Annyit elárulhatok, hogy ha egy bizonyos réteg megkaparintja a szavazatok többségét, hatalmas változások várhatóak.

- A mentálok ellen szóló változások?

- Burkoltan, de igen – irritáltan elhúzom a számat. Ez megmagyarázná, hogy miért pont most kapott ekkora hátszelet Victor a Goldberg családon belül.

- Miért pártolod a mentálokat? – Mikor legutóbb néztem, ő nem közülünk való volt. Persze nem minden mentálnak vannak a homlokára írva a képességei. Ebből az emberből bármit kinézek.

- Nem a mentálokat pártolom, hanem az emberi jogokat – vonja meg a vállát. Csak egy leheletnyivel játssza túl a közömbösséget. Majdnem tökéletes volt. Majdnem elhittem. De tudom, hogy a konkrét okokat nem ma fogom kicsikarni belőle. – Mindig az élni, és élni hagyni elvet vallottam.

- Meggondolom. Még nem tudom, hogy bízhatok e benned – nézek le újra a kulcsra. Nagyon máshogy alakul ez az este, mint ahogy terveztem, de mégsem jár át csalódottság. Kaptam még egy kis időt, hogy merengjek a bizonytalan jövőn. Időt, hogy meggondoljam magam.

- Senkiben ne bízz, ez nem az a világ. – Elpislogom egy kedves, élénkkék szempár emlékét. Őbenne vakon megbíztam az első pillanattól fogva, pedig a neveltetésemnek hála általában én sem adom könnyen a bizalmamat. Vajon lesz még ilyen ember rajta kívül? – De elmondok neked egy titkot. Dolgozik nekem egy fiatal lány, azt beszélik, hogy a legjobb mentál hacker a bolygón. – Összevonom a szemöldökömet, mikor a Nath történeteiből ismerős információ kirakós darabja megtalálja a helyét. Így már értem, hogyan találtak meg ilyen gyorsan, mikor megpróbáltam betörni a rendszerükbe. A pillantása éles villanása elárulja, hogy észrevette az árulkodó reakciómat. A fenébe. Ha egyáltalán meg akarom fontolni, hogy visszatérek a politikai élettérbe, kénytelen leszek újratanulni a pókerarcot. – Ha TJ, aki számára minden információ elérhető, engem választ, annyira rossz választás nem lehetek.

Tudom, hogy szándékosan használta a nevét, hogy összekapcsoljam a fejemben élő személlyel. De vajon azt is tudja, honnan ismerhetem ezt a nevet? Nath létezéséről tudhat, ha kémkedett utánam, de Nath és TJ kapcsolata azelőtt volt, hogy én belemásztam volna Nath életébe. Nem kéne tudnia, hogy hallottam már a Tianaról, akit most először kicsit más színben látok, mint egy jó barátom exét. Nem tudom miért érzek keserűséget, ha az ismeretlen lányra gondolok, de kicsit idegesít, hogy még arcot sem tudok kapcsolni az idegen érzésekhez.

- Senkinek nem elérhető minden információ, és mindenkinek más a célja – válaszolom komoran.

- Okos – mosolyodik el. Talán most először látok derűt a szemeiben is. – Látod? Még csak – futólag a méregdrága karórájára pillant – huszonkét perce beszélgetünk, és már visszazökkent az agyad egy politikuséba.

- El is ment az életkedvem – dünnyögöm az orrom alatt. Az elmúlt években mit sem sejtve élveztem a szabadságot, de közben többen figyeltették minden léptemet, mint ahány csajt összesen ágyba vittem. Kiráz a gondolattól a hideg.

- Ha kimész az ajtón, Nathaniel megmutatja a szobádat. – Ledermedek az ismerős név hallatán, és azonnal világossá válik, hogy nem véletlenül hívta ide azt az emberét, aki osztozik a legjobb barátom nevén. Még rá sem bólintottam az ajánlatára, már pszichológiai játszmákba kényszerít. A mély kuncogása alátámasztja a paranoiának elkönyvelhető gyanút. – Nem tudtam, hogy a Goldbergek hófehér bőre is tud még tovább sápadni.

- Jó éjt, Blaise – fordulok el morcosan. Legalább ma nem kell a kocsim lehajtott ülésén aludnom.

- Nem gondoltam, hogy bárki emlékszik még erre a névre. – Ez egyszerre szomorú és csodálatra méltó.

Pedig a neve valahogy mindig utoléri az embert.

- Úgy látszik egyikünk sem tud megszabadulni a múlttól, drágám – biccentek hátra egy keserédes mosollyal. Mókás belegondolni, hogy ő kispolgári származással próbál olyan helyekre bejutni, ahova csak születni lehet, én pedig az irigylett nemesi születésem elől futok a feledhetőség homálya felé.

- Tristan. – Megtorpanok az ajtóban, kilincsre tett kézzel. – Tudod egyáltalán, hogy ki ő? – Jéggé fagy minden porcikám. Egyetlen hatalmas nyeléssel próbálom eltüntetni a torkomban egyik pillanatról a másikra felgyűlt gombócot.

- Kicsoda? – minden erőfeszítés ellenére is elárulja a hangom a mellkasomat összeszorító érzelmet.

- A barátod. Tudod, hogy ki ő?

Ki ő? Ezt hogy érti? Mégis ki lenne?

Nath. Ő Nath. Az én Nathem.

Eddig soha nem érzett félelem uralkodik el rajtam. Az ujjaim megszorulnak a kilincsen. Nem mutathatom, hogy mekkora hatással van rám a kérdés, mert azzal túl nagy hatalmat adok a kezébe, de a félelem, hogy elveszítem az egyetlen biztos pontot az életemben, legyőzhetetlen. Árultak már el párszor életem során, de az ő árulásának a csupán a lehetősége jobban szíven üt, mint az összes többinek az átélése. A különös természetes bizalmasság, amit képesek voltunk kiépíteni a kezdetektől, túl értékes, hogy kiderüljön róla, hogy hazugság.

Az egyetlen biztos pont? Miket gondolok?

Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek az érzéseim elől. Előle. Hálásnak kéne lennem bármi olyan információért, ami eltompíthatja ezeket a fránya érzelmeket, mégis most, hogy elhúzta az orrom előtt az elveszített érzelmi függetlenség vágyott mézesmadzagját, nem akarok ráharapni. Ha megtudom, hogy a barátságunk nem volt valóság, akkor végleg darabjaira hullik a világunkba vetett hitem. Lehet, hogy ő is csak valakinek a beépített embere? Barát volt, mikor barátra volt szükségem, és többé akart válni, mikor megtudta, hogy nyitott vagyok az ilyesmire. Mindig kész volt megtenni a szükséges lépést, hogy közelebb és közelebb kerüljön hozzám. De milyen céllal?

Úgy kéne tennem, mintha hidegen hagyna a célozgatás. Most készülök hátra hagyni azt az életet, miért kéne ennek érdekelnie?

- Hogy érted, hogy ki ő? – sandítok hátra laposan a vállam fölött. Tudja, hogy a nap győzelme az övé. A mosolya elárulja.

- Mesélek róla vacsora mellett, holnapután. Addig élvezd ki a hotel lehetőségeit, és ismerkedj a csapattal. Tiana és Logan örülni fognak az új mentál ismeretségnek. – Elfintorodva fordulok vissza az ajtótól. Tudom, hogy nem fogok több információt kiszedni belőle Nathről, most ezt használja fegyverként, hogy itt tartson. Lehet, hogy az egész csak egy trükk, és nincs is mit elmondania róla. Ez a gondolat kicsit megnyugtat.

- Nem mondtam igent, Blaise. És ha arra is jutok, hogy beszállok a játékba, az az én feltételeim alapján lesz. – Nem fogok a bankár áldozatává válni. Én teremtettem őt.

- Tudom-tudom – emeli fel a kezeit védekezőn. Egy csepp őszinte megbánás sincs a gesztus mögött. – Én csak annyit mondtam, hogy itt a lehetőség, hogy belekóstolj egy újabb életbe. Tudom, hogy évek óta a helyedet keresed, hátha pont itt találod meg. – Kedvtelenül bólintok, majd végre kisétálok az ajtón. A szavai minden távolodó lépéssel egyre mélyebbre rágják magukat a szívemben. Tényleg sokáig kerestem a helyemet, de az elmúlt hónapokban észrevétlenül hátraszorult az elveszettség addig lerázhatatlan érzése.

Mintha megtaláltam volna, amit kerestem.

Mellette.

Most itt vagyok egy új lehetőség, egy új élet küszöbén, és csak arra tudok gondolni, hogy hogy mehetnék vissza a múltba.

Szeretlek, Tris.”

Mekkora marhaság.


✦✦✦


Egy fürdőköntösben, a vállamat a falnak vetve szobrozok a szobám egész falon átívelő ablaka előtt, és a lábam alatt elterülő város távolinak tűnő fényjátékában gyönyörködök. Az emelet a röpkocsik engedélyezett repülési magassága fölött helyezkedik el, így kivételesen nem vakít el egy-egy rosszul irányzott reflektor, a száguldozó járművek homályos csíkokká olvadva mosódnak össze a lábam alatt. Az elmúlt napok gyötrelmes bolyongásaiban sokszor találtam magamat magas épületek tetején, szóval nem teljesen új a lehengerlő látvány, de kellemesebb a szobám meleg nyugalmából és csendjéből élvezni. Az egyetlen, ami kicsit ront rajta, az a számból kilógó cigiből szivárgó, szemfacsaró füstgomolyag. Túl sokat dohányoztam az elmúlt három hétben. Lassan véglegesen ki lehet jelenteni, hogy függő vagyok. Ennyit a partidohányos létemről.

Három napja vagyok itt, és be kell vallanom, Blaise terve nem volt teljesen légből kapott. Az első megérzésem helyes volt, tényleg szeretik őt a beosztottjai. Olyan ez a hely, mint egy kis család. Egy kisebb változata egy nagyon összetartó céhnek. Azt is megtudtam, hogy öt hasonló méretű központ van jelenleg a kezében, és persze ennél még sokkal több apró cég és kirendeltség szerte a bolygón. A Varisco cégcsoport néhány év alatt hatalmasabbra nőtt, mint a Goldberg birodalom. Persze ez nem feltétlenül meglepő, a Goldbergek elég szűk piacon mozognak, ráadásul rengeteg pénzt szivárogtatnak mentálkutatási területekbe és kísérletekbe, amik általában nem hoznak profitot.

Az első két napon nem is láttam Blaiset, mint később kiderült, a vacsinkat is azért rendelte tegnapra, mert előtte nem volt rá ideje. Azt is megtudtam, hogy Nath kicsoda. A gyanúm beigazolódott, szándékosan fogalmazott úgy, hogy félreérthető legyen, és itt tartson vele. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor az elit körökben hírhedt, veszedelmes titkos osztagról mesélt, aminek elvileg a tagja. Alfák. Néha csinálnak olyan bevetéseket, amikre senki más nem lenne képes, vagy mi. Ezt persze nem lett volna muszáj úgy tálalnia, mintha a legjobb barátom elárult volna, ennek szinte semmi köze nem volt az én helyzetemhez. Mindegy, nem mintha fontosabb helyen kellett volna lennem az elmúlt három napban, igazából baromi jókat pókereztem Troamék bandájával. Jó srácok, de pókerezni nem tudnak. Szégyen, ahhoz képest, hogy egy kaszinóban dolgoznak. TJ-vel két napja kiforgattuk őket a vagyonukból. Gyűlölöm, hogy milyen aranyos az a csaj, így nehezebb elviselni az alaptalan irritációt, amit érzek, mikor rá és Nathre gondolok. A szemet szúró bizonyítékra, hogy Nath igenis a lányokat szereti. Ráadásul a lilás-kékes színkavalkádban úszó, karcsú derekú lányokat. Messzebb nem is lehetnék a típustól. Miért gondolkozom még mindig ezen? Három hét telt el. Lassan ideje elengednem őt. Ideje túllépnem ezeken az emlékeken. Túllépni rajta.

Vajon Ő tovább lépett már?

A szívem egy percig sem hitte el a vallott szerelmét, de azt tudom, hogy fontos barát voltam neki. És most nem vagyok ott, hogy megvigasztaljam. Remélem nem süllyed vissza az antiszociális robotember életmódba, amiből néhány hónapja kirángattam. Még szerencse, hogy Viki átvette a személyiségem egy részét, majd ő seggbe rúgja. Majd ő vigyáz rá. Cam és Sue is ott lesznek neki, mostanra ő is pont annyira a társaság részévé vált, mint én. Nem lesz egyedül. Ő nem. Én pedig pillanatok alatt szerzek magamnak új barátokat, ebben jó vagyok. A megtartásukban kevésbé.

Halk kopogás kúszik a szoba csendjébe, és csak most, a gondolataimból előkényszerítve döbbenek rá, hogy már csak a leégett cigi megperzselődött szűrője pihen az ajkaim között. Elfintorodva dobom a hamutálba az ajtóhoz vezető úton. Megbeszéltük, hogy este megtanítanak bridzsezni a srácok, gondolom vissza akarják nyerni a tegnapelőtti beugróikat, de azt nem tudom, hogy miért vonszolták fel idáig a seggüket. Mindjárt lementem volna, csak egy kis fürdés utáni mélabús depressziózásra vágytam. Mostanában a szokásommá vált.

Kinyitom az ajtót, és ledermedek, mikor egy szívszorítóan barátságos, neonkék szempárral találom szembe magamat. Lehetetlen. A visszasírt múlt és a gyötrelmes jelen egy pillanat alatt fűződnek egy kibogozhatatlan fonattá. A vergődéseim vissza-visszatérő gondolatai visszhangzanak a fejemben. Hogy hányszor játszottam a lehetőséggel, hogy visszamegyek hozzá, és megbeszéljük a dolgot, ahogyan ő kérte. Felnőttesen. Hogy életemben először lemondok a menekülésről, ami valamiért olyan ösztönös számomra, mint a légzés. Ashért nem sikerült túllépnem a saját korlátaimon, de érte talán sikerülne. Talán.

Ha lelépnék, utánam jönnél?”

Ő utánam jött.

A testem azelőtt mozdul, hogy megállíthatnám. Annyira gyorsan történik, hogy fel sem fogom, hogy csak előre lépek vagy teleportálok is. A lényeg az, hogy megszűnjön a köztünk lévő távolság. A karjaim a teste köré fonódnak, és olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha ezzel szavak nélkül átadhatnám az érzést, hogy mennyire hiányzott. Mert mocskosul hiányzott. Már régóta tudom, hogy túlságosan közel kerültünk egymáshoz. Azt hittem, hogy el tudom engedni, ha a kényszer megkívánja, de kezdem úgy érezni, hogy nem így van. Szükségem van rá. Az egyedi kisugárzására, a jelenlétére, ami olyan, mint egy megingathatatlan bástya az örök változásban, a bizalomra, amit senki más mellett nem éreztem még, és az emberre, akivé mellette válhatok.

Nem tudom, mennyi idő telik el, amíg elveszek az illatban, ami az otthonommá vált. Az ő kezei is körém fonódnak, szinte a testébe olvaszt velük, mintha még az érzései is az enyémeket tükröznék. Egy pillanat alatt homályosodnak el a félkész jövőtervek, amiket napok óta próbálok körvonalazni, sikertelenül.

- Hiányoztál, Nath – dünnyögöm a mellkasába, pedig nincs jogom ezt mondani. Én löktem el magamtól és én menekültem el előle. Én kínoztam őt, még akkor is, ha végtére érte tettem.

- Te is nekem – suttogja a hajmosástól nedves tincseim közé, a teste melege még a fürdőköntös vastag anyagán is átsüt. A szíve a mellkasa börtönét döngetve dübörög a hozzásimuló arcom alatt.

Öt év katonaság után nehéz felpörgetni a pulzusomat.”

Felsejlik egy elejtett megjegyzés az ismeretségünk elejéről, amit mostanában valahogy minduntalan megcáfol a közelségem. Nem engedem megfoganni a gondolatot, hogy vajon mitől lehet.

Egy kisebb örökkévalóság telik el, mire kipukkan a meghitt buborék, ami magába ölelt minket. Úgy ugrok ki a karjai közül, mintha egy hipnózisból ébrednék, és csak most döbbentem volna rá, hogy mit is művelek a legjobb barátommal. Hiszen beszámíthatatlan, nehezen hihető szerelmi vallomás ide vagy oda, nem lettünk többek ennél. Hiába fagytam át a folyosó hűvösebb levegőjén, az arcom felforrósodik az árulkodóan örömteli reakciómtól.

Végülis soha nem titkoltam, hogy szeretem őt, mint barátot.

- Hogy találtál meg? – fordulok el zavartan, tárgyilagos kíváncsiságot erőltetve a hangomba. Muszáj egy pótcselekvéssel elfoglalnom magamat, ezért a hűtőhöz sétálok, és jó házigazdaként előveszek neki egy üveg ásványvizet. Még ha a hangsebességgel száguldó csodamotorjával jött, akkor is körülbelül négy-öt órás út áll mögötte. Legalábbis ha a céhből indult.

- Kaptam egy fülest egy régi baráttól – csukja be maga mögött hangtalanul a szobám ajtaját.

- TJ? – dobom be az egyetlen tippemet. A kérdés csak az, hogy a hacker lány vajon hogy kötött össze minket az okos kis kobakjában. Nem említettem neki a közös ismeretséget, de még az Aegises múltamat sem. Persze ha egy ideje a bankárnak dolgozik, könnyen lehet, hogy néhány információt ő maga túrt ki rólam neki. Eh. – De honnan tudta?

- TJ-nek szokása tudni dolgokat – mosolyodik el haloványan. Már megint egy semmiből előtörő, indokolatlan irritáció kerít hatalmába. Ha így mosolyog az említésére, nem értem, miért nem jön össze vele újra. Hónapok óta azon kesereg, hogy nem várja senki otthon, itt a megoldás. – Honnan ismered a bankárt? – kérdez vissza, miközben kiveszi a kezemből a felé nyújtott vizet, de nem még nem bontja meg. Az ablakhoz sétálok, és nekivetem a vállamat, mintha ez elrejthetné a valós szándékomat, hogy távolabb akartam kerülni tőle.

- Még a Goldberg éveimből. Valami megfogott benne, szóval a családom háta mögött támogattam az első cégének a megalapítását. – Igazából csak kimenekítettem a vagyonom egy részét mielőtt elorozták, de ez annyival rosszabbul hangzik. Már akkoriban is megmondtam apámnak, hogy én támogatnám a helyében a nagyratörő fiatalt Blaise Varisco személyében, de ő soha nem volt az a fajta, aki megtöri a tradíciókat azzal, hogy felemelkedési lehetőséget ad egy alacsony származású férfi kezébe. Az túl veszélyes. A gazdagok általában nem szeretnek másoknak esélyt adni, hogy utolérjék őket. Szűklátókörűség. Így lehet a legjobb szövetségeseket szerezni. – Szóval túl sokkal tartozik, hogy utcára dobjon – vonom le a következtetést a saját magyarázatom kiegészítéseként.

Nath egy egyszerű biccentéssel fogadja el a magyarázatomat. Azt valamiért nincs szívem elmondani neki, hogy Blaise milyen üzletet ajánlott. Ha újra felvenném a Goldberg nevet, a régi életünk hivatalosan is véget érne. A nyughatatlan énem nem bírja a ránk ereszkedő csendet, ezért erőltetett vigyorral fűzök hozzá egy múltból megismételt kérdést.

- Ennyi idő után is tartogatok meglepetéseket? – Az ajkain megjelenő halovány mosoly árnyéka jelzi, hogy érti az utalást, mégsem adja meg azt a derűs visszhangot, ami a régmúltunk hangulatát idézné vissza. Még túl sok kimondatlan kérdés és kivesézetlen téma feszül köztünk, hogy ugyanolyan kényelmes legyen a másik társasága, mint egykor volt. Ő is érzi, mert szokásához híven hamar a lényegre tér. Mindig szerettem benne ezt az egyenes őszinteséget.

- Gyere haza, Tris.

Bennem reked a levegő. Hálát adok az égnek, hogy épp a kinti világon pihentettem a pillantásomat, és nem kell látnom az arcát, mikor kimondja ezeket a szavakat.

Haza.

Úgy ejtette ki ezt a rövid kérést, mintha tudná, hogy ő maga lett az otthonom. Az együtt töltött estéink, a filmezések, a sörözések, és a pillanatok, amiket nem is igazán töltöttünk együtt, csak egymás mellett csináltuk a saját dolgainkat. Bárcsak visszamehetnék. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Vajon képes lenne elfelejteni a dolgokat, amik köztünk történtek azon az éjszakán?

Vajon én képes lennék rá?

Hosszú csend ereszkedik ránk. Ő túl türelmes, hogy megtörje, nekem pedig most túl mélyre süllyedt a bolond énem, aki kitöltené egy felesleges megjegyzéssel. Ez itt most nem az a pillanat. A jövőnk múlik azon, hogy mit válaszolok, és hogy ő mit válaszol.

- Amiket mondtál... – suttogom rekedtesen. Észre sem vettem, hogy a torkom összeszorult, csak akkor, mikor nem akarnak kijönni rajta a hangok. – Csak a drog mondatta veled őket?

Kérlek mondd, hogy igen. Akkor is ha hazugság.

Könyörgöm.

- Nem – elégedetlen fintorba rezzennek az ajkaim. Rezignált beletörődéssel sétálok az éjjeli szekrényen fekvő cigis dobozhoz, hogy kihúzzak egy szálat, és meggyújtsam. Csak azután vagyok képes újra ránézni, hogy a büdös, meleg füst elnyomja a számban az epe ízét.

- Klausztrofóbiás leszek egy kapcsolat gondolatától – jelentem ki tényszerűen. Tudom, hogy még nem kért tőlem ilyet, de egy állítólagos szerelmi vallomás után nehéz elhinni, hogy egy éjszakára vágyna tőlem. Azt még meg is tudnám adni neki, de Nath, aki hetek óta keresi a szíve választottját különböző lányokban, nem fog megelégedni ennyivel. – Hisz ismersz – fűzöm hozzá keserűen. Ő ismer a legjobban a világon. Én már régen is mindig értetlenül álltam az ilyen jellegű vágyai előtt, és sosem voltam rest kifejezni az ellenérzéseimet a kapcsolatnak nevezett börtönök iránt.

Még szerencse, hogy pont az éjszakai városban gyönyörködtem az érkezése előtt, és emiatt csak egy tompa fényű kislámpa veti ránk a sárgás fényét. Így a sejtelmes félhomályba vesznek a megkeményedő vonásai. Keresem a szemeiben azt a fájdalmat, amit a bedrogozott éjszakáján ültettem el a szívében, de már nem találom. Mostanra talán képes volt felkészíteni magát arra, hogy negatívan reagálok a közeledésére, vagy csak a drog tette extra érzékennyé azon az éjszakán. Talán nem is olyan hevesek az érzései, mint amilyennek akkor és ott tűntek.

- Ha csak barátként tudsz mellettem maradni, az is elég. – Hatalmasra nyílnak a szemeim a reménnyel kecsegtető, határozott szavaktól. Túl határozott. Annyira, hogy az már bizonytalanná teszi a szemeimben. Nem tudom, hogy én mesélem be magamnak, vagy ő maga sem hiszi el ezt a kijelentést. Bárcsak tényleg elég lehetne az, amink régen volt. – Ha nem lettem volna bedrogozva, alakulhatott volna máshogy az a beszélgetés. Sajnálom – gyűri meg bizonytalanul az arcát. Az eddigi mozdulatlansága megtörése elárulja a zavarát, és emlékeztet, hogy milyen tettekért kér épp bocsánatot. Az elmúlt három hétben minden erőmet bevetettem, hogy ne másszanak elő ezek az emlékek a dobozból, amibe zártam őket, most mégis újra érzem az ízét az ajkaim között. Nincs elég kátrányízű dohányfüst, ami elfeledtethetné velem. Lehet, hogy ezért szívom sorra őket? Hogy kiirtsák belőlem ezt a legjobb barátom csókjának az emlékét?

Elnyomom a haszontalan cigicsikket a hamutálban, és a fél vállal az ablaknak dőlő alakját figyelem. Mintha órákkal ezelőtt lett volna, hogy hasonló pózban figyeltem a külvilágot, pedig csak feszült percek teltek el.

- Én is sajnálom – teszem meg én is az első lépést az ingatag béke felé. Ha ő képes hátrahagyni a szerelmet, amit érezni vél irántam, én is el tudom felejteni, hogy milyen bénítóan jó érzés volt minden érintése. – Én voltam józan, mégis szörnyű dolgokat tettem és mondtam – vallom be a hibámat. Erősnek kellett volna maradnom, határozottan eltolni a közeledését, és megbeszélhettük volna az egészet másnap hideg fejjel barátokként. Kár, hogy az érzelmek terepén mindig rossz döntéseket hozok. Nem véletlenül hoztam meg azt a megmásíthatatlan és végleges döntést, hogy többé nem mászok bele halálra ítélt kapcsolatokba. Nem éri meg. – Túl sok múltbéli sebet szakított fel az az este – fűzöm hozzá egy leheletnyivel halkabban, szinte csak magamnak. Ezek a sebek azok, amik segítenek védeni az elhatározásom ostromolt falait.

Összerezzenek, mikor óvó érintést érzek az arcomra simulni. A pillantásomból elillan a múltba révedés köde, kitisztult tekintettel meredek a világ legkékebb szemeibe, amik most szívszorító gyengédséggel néznek le rám. A tenyere pont olyan forró az arcomon, mint azon az éjszakán.

- Tudod, hogy velem más lenne, igaz? Én soha nem bántanálak. – A hangja annyira halk, mintha azt sugallná, hogy csak akkor kell meghallanom, ha úgy döntök. Egy utolsó próbálkozás, mielőtt a kukába dob valami értékeset. Bárki másnak értékes lenne.

Összeszorul a szívem a lehetőségtől, hogy azt hitte, hogy ettől féltem. Ennél ismerhetné jobban a dinamikánkat. Ő sokkal-sokkal jobb ember nálam. Lágy, szomorú mosollyal húzom le a tenyerét az arcomról, és a kezét ökölbe simítva dörzsölöm meg a hüvelyujjaimmal a bütykein húzódó bőrkeményedéseket. Egy harcos keze. Nem illik a lelkéhez.

- De én bántanálak – ismerem be búskomoran, majdnem olyan halkan, mint az ő szavai voltak. Még soha nem akartam ennyire megváltozni. Mindig úgy voltam vele, hogy ha valakinek nem vagyok elég jó, kívül tágasabb. Életemben először szeretnék fejlődni. Jobb emberré válni. Olyan emberré, aki képes boldoggá tenni őt. Valakivé, aki nem hagyta volna faképnél egy rosszul elsült éjszaka miatt. – Hidd el, amilyen jó barát vagyok, olyan szörnyű partner.

- Nehéz elhinni – mormorgja karcosan mély hangon. Oldalra billentett fejjel kutatja a pillantásomat, mintha a lelkemig látna a neonkék szemeivel. Túl sok ideje van túl közel. Túl ismerőssé vált az illata, és a belőle áradó melegség. A pillanat hangulata túl gyorsan változik veszélyessé. Hogy gondolhattam valaha, hogy nincs köztünk szikra? Csak képes voltam ignorálni, mert tudtam, hogy csak a nők érdeklik. Mióta megingott ez a hit, a feje tetejére állt a világom.

Elengedem a kezét, és tétován távolabb lépek, hogy megtörjem a varázst, mielőtt felülkerekedne rajtunk. Képesek lennénk egyáltalán még barátként létezni egymás mellett? Elviselhetetlen a köztünk lévő szexuális feszültség. A közeljövőben nem látom megtörténni, hogy egy ágyban dőlünk ki egy átbulizott éjszaka után.

A világ legkézenfekvőbb megoldása fényes lámpakörteként villan fel az elmém mélyén. Hirtelen jött lelkesedéssel az ajkamra harapva, a lazaság álcáját magamra öltve fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, és apró, de annál kacérabb mosollyal fordulok vissza felé.

- De ha ennyire ki akarod próbálni a csapat váltást, adhatunk egy próbát a kötetlen, következmények nélküli szexnek. Hátha rájössz a közepén, hogy csak félreértetted a barátságunkat, és megoldódik magától minden problémánk. – Magyarázom a csodálatos tervemet. Ő lehetne újra hetero, én pedig újra az elérhetetlenek csoportjába skatulyázhatnám őt. Legrosszabb esetben pedig legalább egy kicsi részét levezettünk ennek a szexuális feszültségnek. Ennél rosszabb egy együtt töltött éjszaka után sem lehet.

 

Ugye?

 



Szerkesztve Silvery által @ 2024. 10. 26. 16:54:24


Rukima2024. 09. 20. 12:52:33#36577
Karakter: Nathaniel Gray
Megjegyzés: Összetört buborék és átszakadt gátlások


Komor hangulattal lassulnak le Tristan lakásához vivő utolsó lépteim. Mire hazaértem, már nem volt nálam. Kicsit kettős érzésem van jelenleg a képességével kapcsolatban. Egyrészről megnyugtat, hogy nem kellett átvergődnie magát a céh város méretű komplexumán hazáig, másrészt most először érzek amiatt bosszúságot, hogy felelőtlenül ugrál. Nem tudom elűzni a gondolatot, hogy előlem menekült el a biztonságot jelentő otthonába, hogy ne kelljen találkoznunk. Már ha egyáltalán haza jött.
Megérzéseimre hallgatva folytatom kezem megakadt mozdulatát az ajtónyitó panel felé és már megszokott rutinnal kattan a nyitást jelző zár, majd be is nyitok az apró lakás borongós napfénnyel megvilágított terébe. A terjengő cigarettafüst szaga nyomban felkelti a figyelmemet, de azonnal el is engedem, mikor megpillantom Tristant a konyhapulton bevackolódva gubbasztani. Sápadt arca szokatlanul fásult vonásokkal barázdált, a mindig jókedvűen csillogó szemek most ismeretlen ürességgel révednek a semmibe.  Összeszorulnak az ajkaim a kellemetlen helyzetével együttérezve, de valahol mélyen mégis megnyugtat, hogy a sejtésem beigazolódott és megtaláltam őt. Némán csukom be magam mögött az ajtót és csak akkor vetül rám a bágyadtszürke pillantás, mikor már közelebb lépek hozzá.
-Meg akartam kérdezni, hogy jól vagy e – kezdem és időközben felmérem a környezetét is. Egy bontott whiskeys üveg félig üresen tátong mellette a kezében szorongatott öblös pohár alján visszaköszönő tartalommal. A rám villanó tekintetből most hiányzik az életvidám csillogás, a szeme alatti szürke karikák pedig tompává teszik karizmatikus vonásait. – De úgy látom nem – összegzem az elém tárult látványt.
Mielőtt reagálna, szippant egyet a kezében lomhán füstölgő cigiből és kedvetlenül fordítja el rólam semmibe vesző tekintetét.
-Csak a drog utáni ürességérzet – mondja a tapasztalat nyugalmával, minek okán kelletlenül szorul meg állkapcsom. Láttam már őt a Cammel tartott drogbulik utáni reggeleken, de ez most egészen más. Elteszem másnapra a fanyarú emlékeztetőt, nem most és itt van az ideje ezt a szokást kivesézni. Inkább teljes figyelmem a jelen helyzetre összpontosítva foglalok helyet vele szemben, hisz nyilván jelenleg a drog utóhatásai jelentik számára a legkisebb gondot. Tudom, hogy verzátus zsoldos és hogy akarva-akaratlan találkozott már durva dolgokkal. De az egészen más, ha az embernek a saját bőrén kell megtapasztalnia a világ kegyetlenségét.
- És amúgy? – kérdezem. Megpróbálom elkapni tekintetének a figyelmét, de miután lustán végigpillant rajtam, még mindig közömbös letargiát üzennek világosszürke szemei.
-Megvagyok. Semmi olyan nem történt velem, amit nem éltem már át – válaszol rezignált nyugalommal.
Baljós gyanút élesztenek bennem hanyag szavai. Nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, hogy sosem élt feddhetetlen életet amióta otthagyta a családját, de azért úgy gondoltam, hogy a legutoljára átélt incidens radikális esetnek bizonyul a tapasztalatai között. Utóbbi mondata pedig pont ennek mond ellent, amely sejtelem egy sokkal sötétebb képben tűnteti fel barátom múltját – és egyben jelenét is – mint képzeltem volna. Tudom, hogy vannak határok és olyan dolgok, amikről nem szívesen mesél az ember és ha kell, megelégszem az eddig hallottakkal. De vajon ő is őszintén ezt akarja? Bármit is érzek vagy gondolok, az ő döntése, hogy megosztja e velem ezt a terhet.
Némán nézek farkasszemet elmerengő tekintetével, türelembe csitult nyugalommal várva rá. Ha nem is akar beszélni a történtekről, én akkor is itt leszek. Nem csak a kapott kötelességem miatt. Barátként az érzéseim is mellé húznak, nem hagyhatom, hogy egyedül kelljen újra szembenéznie ezekkel a démonokkal. Leírhatatlan a vágyódás, hogy újra a valós önmagát láthassam, hogy a vidám kisugárzása újra betöltse a teret és magával ragadjon az őrült kis dolgaira.
A hosszúra nyúlt csendet halkan töri meg, mégis minden szava kristálytisztán érthető a kicsiny lakás négy fala között.
-Akkor is használtuk egyszer ezt a drogot, mikor még együtt voltunk. Ash izgalmasnak tartotta, hogy akármennyiszer megyek el, nem elég – a váratlanra való ösztönös felkészülésemet is áttörve lepnek meg őszinte szavai. Kell egy pár másodperc, míg az agyam összerakja a most kapott utolsó kirakós alapján a teljes képet, melynek darabjaihoz az elmúlt hónapok alatt elszórtan, kis adagokban jutottam hozzá. -Én gyűlöltem – teszi hozzá rövid szünet után.  -Másodjára az engedélyem nélkül adta be nekem. Az volt az utolsó csepp a pohárban.
-Ő volt... – elakadó szavakkal vonom le a megdöbbentő következtetést, amit végül megerősítésként ő fejez be.
-Ash.
- Mindig azt hittem, hogy Ash... – felbolydult gondolataim még mindig kavarognak, ahogy az eddig megismert jelenetek szereplői átrendeződnek. Teljesen új értelmet nyernek a kis anekdoták, mélyebb üzenetet hordoznak magukban az akkor jelentéktelennek tűnő részletek.
-Lány? – fejezi be újfent a megakadt mondatod, fanyar arckifejezéssel. – Nem az.
Nyilvánvaló, hogy már korábban sem szimpatizáltam Tris történeteinek diktatórikus főszereplőjével, de mikor az a kép is a helyére kerül, melyet az összefűzött részletek lezárásaként látok, egy mély ösztön sugallta indulat árad szét érzéseim között. Az elmémbe vésődött a tegnap esti embertelen jelenet, ahol épp kegyetlenül és gátlástalan módszerekkel készül megerőszakolni azt az embert, akinek valaha évekig azt hazudta, hogy szereti.
Az akkor érzet könyörtelen harag visszhangja most is élénken lángol fel bennem, de már egy keserű utóízt is hordoz magában.
-Tudtam, hogy meg kellett volna ölnöm – morranom kelletlenül. Ha előre tudtam volna, hogy kivel állok szemben...
-Túlélte? – az ítéletet osztó gondolataimat Tristan döbbent hangja szakítja félbe és a hangjában hallatszó reménykedő tónust felélénkült tekintete erősíti meg. Talán a támadója kilétének a lelepleződésénél is jobban meglep ez a reakció. Hitetlenül próbálom valami más érzéshez kapcsolni az arcán átsuhanó jeleket, de amikor nem járok sikerrel, furcsán keserű csalódás szorít helyet magának a bosszús nyomás mellett mellkasom mélyén.
-Remélem nem azt akarod mondani, hogy örülsz neki – mondom keserűen és előre dőlve, homlokomat ujjaimmal megtámasztva próbálom más szempontból áttekinteni az eseményeket, amik megmagyarázhatnák Tris indokolatlan megkönnyebbülését, de nem megy. Csak az lebeg élesen előttem, hogy az az ember évekig kegyetlen volt vele és a semmiből egyszer csak visszatért, hogy tovább bántalmazza, vagy még rosszabb. Ezekre nem lehet bocsánat.
-Stockholm-szindróma – válaszol keserű hangjában cinikus öngúnnyal, mégis egyfajta fájdalmas őszinteséget hordoznak szavai. Újra felpillantok rá és még sosem láttam ilyen megtörtnek.
-Tris... – nem helyes, hogy ezt hülyeskedésre akarja venni. Ő egy nagyon érzelmes, jóindulatú ember, nem érdemelte meg, hogy a múltja utolérje és eltörölhetetlen árnyékként kísértse.
-Túl vagyok rajta – jelenti ki visszakomorult hangon. – De akkor sem tudom valakinek a halálát kívánni, akit régen szerettem.
Lehet, hogy az ő szemszögéből a megbocsájtás a helyes döntés, és ezt nem is vitatom.  De én sosem fogok megbocsájtani. Azt kívánom bárcsak másképpen alakult volna élete. Ha nem egy ilyen szarházi segít neki megszabadulni elefántcsonttorony börtönéből. Talán ha abban az időben hoz minket össze a sors, minden másképp alakult volna.
Elüzöm a fejemből a megváltoztathatatlan múlton filózó gondolatokat. Most a jelenben élünk, nem tehetünk mást, mint gondoskodunk róla, hogy soha többé ne fordulhasson elő hasonló eset.
-Ms Waynes megkért, hogy tartsam rajtad a szemem – a hosszúra nyúló csend után, komolyan közlöm vele az aktuális tényt. Remélem tudja, hogy nem a feladatom miatt vagyok mellette, ha nem kaptam volna megbízást, akkor sem hagytam volna magára ebben a helyzetben. De van egy olyan érzésem, hogy ezzel Ms Waynes is tisztában volt, mikor rám bízta Trist. Talán ezzel akarta magát megkímélni a felesleges papírmunkától, hogy várhatóan miért nem vállalom majd a személyre szabott küldetéseket.
-Ha testőrre vágynék, maradtam volna Goldberg – sandít rám kelletlenül. Nem vártam más reakciót, de jobbbak gondoltam tisztázni a dolgot. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy gyámoltalan ficsúr, aki még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni. De túl fenyegetőek a fölé tornyosuló fekete felhők. Nem bírnék nyugodtan máshol lenni, amíg tudom, hogy veszélyben lehet.
- Mi lenne ha úgy fognád fel, hogy néhány együtt töltött nap a legjobb haveroddal? – bíztató mosollyal próbálom elvenni az eset kemény, sarkos élét, de csak komoran elfordítja az arcát.
-Azok vagyunk még? – kérdezi csendesen. A történtek után és azután, hogy most, ebben a pillanatban itt ülünk egymással szemben és erről beszélgetünk, őszintén meglep a kérdése. Halvány árnyékként dereng fel bizonytalanságának lehetséges oka, de a miérteket félresöpörve azon nyomban tisztázom minden tekintetben a helyzetről kialakult véleményemet.
-Részemről nem változott semmi – adom tudtára őszintén.
 
Egy rövid, fáradt nevetéssel fordul vissza felém és nem tudom leolvasni arcáról, hogy megkönnyebbült vagy hitetlenül a jövőbe tekintő képet festenek vonásai. De a szája sarkába kanyarodó halvány, bizalmas mosoly eloszlatja kételyeimet.
-Köszönöm, hogy kihoztál onnan Nath – lassan újra életre kelő tekintete hálás csillogással pillant rám, amitől az én bizakodó mosolyom is kissé feljebb rándul.
-Erre valók a barátok – biccentek felé mire mosolya feloldozást nyerve szélesedik ki. Csendben figyelem, ahogy szótlanul, de felélénkülve kezd kotorászni a feje felett függeszkedő szekrényben és a sajátjához hasonlatos whiskeys poharat koppant az asztalon az irányomban.
-Nem iszom – előzöm meg kikövetkeztethető cselekedetét, mire az újonnan hozzá szegődött jókedv kezdemény jeleit felváltja arcán a rosszallóan hitetlen gyanakvás.
- Néhány együtt töltött nap a legjobb haverommal, mi? – bosszankodva csóválja meg fejét, míg végül csak az egyik pohárba tölt az italból. Halvány mosolyra késztet, hogy most egy kicsit jobban hasonlít a valódi önmagára. De hiába a barátjaként vagyok mellette, most a legfőbb feladatom, hogy vigyázzak rá, nem engedhetem meg magamnak, hogy lazítsak a küldetéseken elvárt szabályaimból.
 
Ő viszont nemtetszése jeléül még az üvegből is kortyol egyet, mielőtt félretenné azt. A mosolyom visszahalványul a jelenetet látva, mert emlékeztet az egész kegyetlen históriára, ami miatt ebbe az állapotba kényszerült. Hiszek benne, hogy túl tudja magát tenni rajta, jelenleg csak annyit segíthetek, hogy itt vagyok neki.
 
Újra némaság telepszik a lakásra. Nem tudom kikövetkeztetni, hogy mi jár a fejében miközben elrévedten kortyolgatja pohara borostyánszín tartalmát. Talán még a tegnap este történésein rágódik. Nekem is akaratlanul kanyarodnak ennek irányába a gondolataim és balsejtelmű párhuzamot vonok, hogy mit érthetett azon Tris, hogy barátok vagyunk e még. Talán megijesztettem. Mindezidáig azért tudott közeli barátjának elfogadni, mert nem tartoztam azok közé, akik potenciális hátsószándékkal ostromolhatnák. Emlékszem, amikor egyfajta önkívületi állapot mezsgyéjén a nyakába csókoltam, mintha csak a szeretőmet tartottam volna a karjaim között. Emlékszem mennyire felizgatott, pedig a segítségemre szorult és nem arra, hogy a legjobb barátja abszurd módon élvezkedjen a kínjain.
Semleges arckifejezést erőltetve magamra pillantok félre. Az imént rendeztük el a dolgot, felesleges ezen rágódni. Ha árulásnak is tekintette testem nem várt reakcióit, most egyelőre úgy tűnik, elengedi számomra ezt a botlást. Hiszen csak egyszeri, véletlenül alakult eset volt. Semmi okunk rá, hogy bármi is változzon.
 
Halk sóhaja tereli vissza a jelenbe elkalandozott gondolataimat, de a bizonytalansága már szöget ütött a fejembe és halvány derengéssel, de ott marad a háttérben.
-Nem lesz több ilyen – szólal meg elszontyolodottan. - Felfogtam az univerzum üzenetét, ahányszor pasikkal próbálok kezdeni, katasztrófába fullad az egész – dünnyögi elégedetlenül.
Kell egy pár pillanat míg racionalizálom és elvonatkoztatom iménti elmélkedésemtől kedveszegett szavait és visszaöltöm magamra a támogató barát szerepét.
- Lehet, hogy nem ilyen szórakozóhelyekre kéne járnod ismerkedni – jegyzem meg mellékesen. Mintha korábban már amúgy is pedzegettem volna neki, hogy egy belvárosi melegbárban nem a legbiztonságosabb bulizni.
-Asht nem egy ilyen helyen ismertem meg, mégis csőcselék – dobja vissza a választ félvállról vett hanyagsággal. - El van kalibrálódva az iránytűm férfiak terén.
Az biztos.
Nem az automatikusan rávágott gondolat lep meg egy pillanatra, hanem az érzés ami kíséri, és egy, a gondolataim közé régóta beékelődött mondat - ...nincs köztünk egy szemernyi szikra sem. Ha valóban rosszul értelmezi a megérzéseit más férfiak iránt, akkor az mit jelent erre az elejetett megjegyzésre levetítve..? Sajnálom Trist, de ez a szorongató érzés a torkomban nem hagy nyugodni.
Erőszakkal temetem mélyre ezt a szorongást, miközben ő kicsomagolja magát eddigi kis paplanbunkeréből, majd lemászik a pultról és a hűtőhöz lépve dob nekem egy üveg vizet. Egy biccentéssel köszönöm meg a figyelmességét és az imént felderengett érzés már a múlté.
 
-Legalább te dupla annyi emberből válogathatsz – próbálom pozitív irányba terelni önsajnáló hangvételű gondolatait, miközben kibontom az üveget.
-Kár, hogy a csaj ismerőseim egyikének sincs húsz centis farka, hogy a seggembe rakja – csapódik be atombombaként a durván nyers reakció, minek hallatán az éppen kortyolt víz inkább a tüdőmet választja végcél gyanánt. Csendes fuldoklásom közepette felzengő nevetésével alátámasztja hirtelen felmerülő feltételezésemet, hogy egyszer ez fogja a vesztemet okozni. Ajánlgatta már, hogy elvisz egy tengerparta lazítani, de ezek után, a vízbefúlás veszélyét figyelembe véve, öngyilkosságnak vélem elfogadni a lehetőséget.
-Ne haragudj – szabadkozik, miután könnyeit törölgetve támaszkodik velem szemben a konyhapultnak. Miért érzem őszintétlennek ezt a bocsánatkérést? Ja igen, mert ő Tris, aki amúgy is sportot űz a legjobb haverja barométerének kiakasztásából. – Látnod kellett volna a fejedet- és ezzel bizonyítást is nyer az iménti gondolat.
Lesújtó pillantással jutalmazom a nyersen őszintére sikerült vallomást, míg összeszedem magam és rendezem vonásaimat. Örülök, hogy jobban vagy Tris, tényleg... Esküszöm, nem veszek mellette több folyadékot a számba...
Hanyagul fonja karba mellkasa előtt kezeit, és pimasz mosollyal néz rám egyfajta számonkérő tekintettel.
- Eddig talán azt hitted, hogy én dugtam Asht? – tesz rá egy lapáttal, de az előző sokk után ezt a helyzetet már meglepő higgadtsággal tudom kezelni.
-Próbáltam nem belegondolni – vallom meg őszintén és igazából most sem akarom magam előtt látni a képet.
- Bocs – jegyzi meg, most talán egy leheletnyivel őszintébben, de még mindig érzem a hangján a kárörvendő mosolyt. -Most már tényleg minden sötét titkomat tudod, szóval nem kíméllek tovább az arcpirító megjegyzéseimtől – tesz szenvtelen fenyegetést, miközben a korábban fészeknek használt dunyháját vissza hajítja annak eredeti rendeltetési helyére a pultról. A szavaira reflektálva kissé szórakozott hitetlenkedéssel figyelem, miközben pakolászik, majd a konyhapulton megtámaszkodva pimaszságot sejtő, összehúzott szemekkel tekintek rá. Ha az „amúgy szoktál maszturbálni?” és a „most mondd, hogy nem jó a seggem”-en felül, nem tudom még mivel tudhat előrukkolni.
-Azt mondod, hogy eddig a cenzúrázott verziót kaptam? – hergelem leplezetlen kíváncsisággal, ahogy magával ragad a kialakult légkör provokáló stílusa. Magabiztosan áll elém és szemérmetlen mosollyal viszonozza kérdő pillantásom.
-Meglehet – von vállat sejtelmes egyszerűséggel, kihívóan dobva fel a magaslabdát. Rég érzett jókedvvel veszem fel a kesztyűt és egy újszerű izgalom húzza mosolyra ajkaim.
- Pedig mindvégig a cenzúrázatlan verzió érdekelt – jegyzem meg magabiztosan. Mintha ezúttal nekem sikerült volna győzelmet aratnom az eddigi kimondatlan csatánkban, de pillanatnyi meglepetése úgy tűnik el, mintha ott se lett volna mikor kedélyesen elneveti magát. Mintha következő szavait próbálná alátámasztani, hanyag vetkőzésbe kezd és egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy nem e most azonnal kíván rátérni a cenzúrázatlan valóság zavarba ejtő részleteire.
-Vigyázz mi kívánsz – figyelmeztet, majd végül korábbi balsejtelmemet alaptalanná téve az alsónadrágot (amely most úgy tűnik kivételesen helyet nyert ruházatában) magán hagyva mászik be az ágyba és kuckózza el magát végtelen nyugalommal. - Felvidítottál, szóval megpróbálok aludni – magyarázza tetteit ellustult hangon, de karcsú alakja már el is tűnt a paplan és a párnák bástyái között. - Ha te is fáradt vagy, nyugodtan feküdj be mellém, nem vagyok az a szívbajos típus – dünnyögi lassan elhalkuló hangon.
Szórakozott mosollyal csóválom meg a fejem. Ebben a percben valóban úgy tűnik, hogy  a barátságunk valóban visszatérhet a régi kerékvágásba. Talán azt se lenne túlzás feltételezni, hogy el is mélyült az eset által. De egyre ott motoszkál egy kellemetlen, kielégítetlen érzés bennem, amit nem tudok megragadni, mégis átitatja és feszülté teszi a légkört. Minden bizonnyal a fejünk felett függeszkedő, lezáratlan fenyegetés az, ami nem hagy nyugodni. Komor némaságba burkolódzva pillantok Tistanra és csendben figyelem, amíg lassan elnyomja az álom.
 
~◇~
 
Csak félig tudok figyelni Angie legújabb innovatív fejlesztésének terveire, fél szemmel Tristant figyelem az emberek között. Jókedvűen beszélget és iszogat, de látszik rajta, hogy nem a megszokott lendület hajtja, leginkább csak ücsörögve trécsel sokszor számomra csak futólag ismerős arcokkal. Csodálom, hogy a reggeli állapota után volt kedve eljönni a megszokott péntek esti összejövetelre, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy inkább az önfejűsége hajtotta, mintsem a hangulat. Végül beadtam a derekamat, hiszen nem fogdára ítélték, ráadásul a céhen belül még a leglepukkantabb lebujban is nagyobb biztonságban van, mint abban a bárban volt. Nem is beszélve arról, hogy itt olyan hűséges barátok veszik körül, akik képzett zsoldosok. Ember legyen a talpán, aki innen akar valakit feltűnés nélkül elrabolni.
 
Most ahogy felsandítok rá, épp Brandet akasztja ki megint valamivel. Nyilván a szokásos perverz agymenés. Nem is értem, hogy nem tűnt fel korábban, a megfelelő tudás birtokában már annyira nyilvánvaló, hogy mi ez az állandó heccelés közöttük, hogy szinte már fáj. Vajon a mi hasonló beszélgetéseink is pontosan ugyanennyit jelentenek, mint ahogy Brandet bosszantja direkt a szemérmetlenül nyílt megnyilvánulásaival? Valahogy teljesen másnak érzem. Vagy csak másnak szeretném érezni a kapcsolatunkat, valamiféle módon különlegesebbnek mint egy egyszerű baráti szivatás megszokott rutinja.
 
-...te melyiket javasolnád?
Visszazökkenve terelem vissza elkalandozott figyelmemet Angiere, de sajnos az előző szavai már megfoganásukkor az érdektelenség ködébe vesztek az elmerengésem hátterében.
-Bocsáss meg, nem figyeltem – pillantok a lányra sajnálkozva, de szerencsére nem veszi sértésnek az esetet. Azt hiszem még látszik is rajtam, hogy majd’ negyven órája nem aludtam. Amivel nem is lenne nagy probléma, ha nem úgy telt volna el ez a másfél nap, ahogy.
-Már megint Trist bámulod? Mi van, a testőre lettél mert „fejbe akarták lőni”? – idézi Tris sebére adott magyarázatát kigúnyolva, vicceskedő hangon. Nem nézek rá, csak vállat vonva kortyolok egyet a kezem ügyében tartott palack vízből. Ennél jobban ha célzott volna se találta volna fején a szöget. Nem kívánok ilyesmiről beszélni, de nem is tagadom a helyzetet. De mielőtt bármilyen következtetést levonhatna a semleges reakcióból, az asztalon megkönyökölve biccentek fejemmel két haverunk párosa felé.
-Szerintem tetszel Brandnek – jegyzem meg csendes félmosollyal. Úgy tűnik a terelés valóban egy pillanat alatt elfelejteti vele a korábbi kérdéskört, mert azonnal ráharap a csalira és hitetlen cöccentéssel, fonja össze maga előtt karjait.
-Ne marháskodj. Annak az ökörnek minden dugható csaj tetszik – jegyzi meg epésen puffogva, de egy pillanat múltán már leengedi a karjait és futó pillantást lop az említett személy felé. – Miért, mondott neked valamit?
-Semmi konkrétat – vallom be őszintén. – Vedd úgy, hogy megfigyelésen alapuló megérzés.
 
Már csak ösztönből pillantok Brandék felé én is, de meglepetésemre Tristan kámforrá vált. Kutató tekintetem azonnal a keresésére indul, de mielőtt megmozdulnék, egy váratlan súly csapódik a hátamnak és karol a nyakamba.
-Vigyen haza, Mr Gray – elfojtok egy fájdalmasan meglepett nyögést, ahogy Tris a hátamra tehénkedik. Ez most nem esett jól. A korábbi sérüléseim az adrenalin fajdalomcsillapító hatásának hiányában kíméletlenül sajdulnak meg a nem várt teher alatt. Bírom én a fájdalmat ha rákényszerülök, csak nem szeretem.
Egyetlen kárpótlásom a vele érkező megnyugvás, hogy Trisnek nem veszett nyoma. Csekély rá az esély, hogy a céh területén, az ismerősei társaságában próbálnának meg rajta ütni, de láttunk már csodákat. Minden esetre megnyugtat az érzés, hogy itt van a közvetlen közelemben.
 
Még váltanak pár szót Angievel, majd búcsút intve kezdünk bele a távozás hosszadalmasnak bizonyuló procedúrájába. Szerencsére már nem a hátamon csimpaszkodva teszi meg ezt az utat, de valahogy mégis fura érzés mikor az utcára lépve végleg elszakad tőlem.
-Hozzád vagy hozzám? – kérdezi széles vigyorral az úticélt, mintha csak a randiját akarná lakásra vinni. Rutinosan engedem el a fülem mellett a heccelő felhangot, míg már automatikusan válaszolok.
-Hozzád.
-Tudod, hogy ott nehezebben rázlak le, igaz? – kérdez rá gondolatolvasó felháborodással. Tisztában vagyok vele, hogyha akarna, bárhol le tudna rázni, de nem nézem ki belőle. Azonban valóban ott a legnagyobb az esély rá, hogy ne keveredjünk szabadkozások vitájába, hogy ki és hol töltse otthonosan az éjszakát. Azért az sem lep meg, hogy azonnal leleplezte a célravezető választásom mögötti logikát. Ez megmosolyogtat, bár kicsit ezúttal szégyellem magam, hogy ilyen könnyen lebuktam. Szerencsére a pillanatnyi sértődést elfelejtve folytatja tovább. - Viszont ha visszaérünk, bekenem a hátadat. Addig elmesélhetnéd, hogy harcol valaki három golyóval a hátában – utal vissza a nemrégiben történt ominózus esetre mikor a figyelmetlenségem miatt többször meglőttek.
-Hát, nem tudom, van e olyan bensőséges a kapcsolatunk, hogy eláruljak neked egy ilyen kulisszatitkot – sejtelmes mosollyal teszem a titokzatosat, csak hogy húzhassam az agyát kicsit. Bár valóban nem  hirdetem a képességem részletes attribútumait, de nem áll a világméretű titkok listáján. Főleg nem előtte.
A szokásos megjátszott felháborodása helyett szenvtelenül elvigyorodik piszkálódó hangvételű kéretésem hallatán.
-Ha ennél bensőségesebb viszonyra vágysz, akkor kénytelen lennél csapatot váltani – elnevetem magam a  polgárpukkasztó utaláson, de valahol kínos felhang csempésződik derűs hangomba. Nem engedem eluralkodni magamon ezt a kellemetlen nyomást a mellkasomban, visszaszelídült mosollyal bólintok rá korábbi kérésére.
-Majd ha hazaértünk megmutatom.
-Olala, na de kérem... -emeli kezét mellkasához, primadonnákat megszégyenítő előadással.- Nem vagyok én olyan fiú...
Szórakozottan csóválom meg fejem a szándékosan összekuszált beszélgetés komikumán, miközben ráfordulunk a Tristan lakásához vezető útra.
 
~◇~
 
Amíg Tris előkutatja a lakásának egyik zegzugából az eü dobozt, addig én lazán a pultnak támaszkodva pörgetek az ujjamon egy rövid kést. A képességemmel tökéletesen kiengyensúlyoztam és átformáltam, hogy a céljaimnak megfeleljen.
Tris csak egy futó pillantást vet rám mikor mellém lép, majd a pulton kotorászni kezd a kis ládában amíg egy szürke tégelyt elő nem halász belőle.
-Na gyere, mutasd a hátad – lép elő az ügyeletes nővérke szerepében, de inkább felé nyújtom az eddig szórakozottan játszadozó kés nyelét.
-Előbb megmutatom, hogy lehet túlélni ha háromszor hátba lőnek. Tudsz késsel célba dobni? – kérdezem, de ujjai láthatóan régi rutinnal simulnak a dobónyélre.
-Remélem nem azt akarod, hogy téged használjalak céltáblának – ráncolódik bizarr kifejezéssel szemöldöke.
-De, gondoltam rá – helyeslően bólogatva mosolyodok el mulatságos arckifejezésén, majd kényelmesen átsétálok a szemközti falhoz, a dobáshoz nagyjából ideális távolságra és zsebre dugott kezekkel fordulok vele újra szembe.– Tudom, hogy bízol bennem, szóval hagyjuk ki az illedelmes ellenkezést és dobj meg bátran.
Egy percig még tépelődve figyel, míg tenyerében dobálva ösztönösen ismerkedik a kés súlyával.
-Hova célozzak? – kérdezi még mindig bizalmatlanul.
-Mindegy.
-Hát legyen – dobó pozícióba helyezkedik de még fanyarul elmosolyodik előtte. -Még jó, hogy elöl van az eü doboz.
 
Erre már nem válaszolok, csak figyelem, ahogy erőt vesz magán és egy kecses csuklómozdulattal lendületet adva a fegyvernek elhagyja a markát a kés. A gyors, pontos támadás egyenesen a bal vállamat célozza, de sosem éri el igazán. A bőrömtől pár milliméternyire az anyag deformálódik, mintha egy gyurma fegyvert vágott volna egy üvegfalhoz, majd csilingelő zörgéssel hullik a földre az alaktalanná torzult fémtömeg. Tristan ledermedve pislog a szempillantás alatt lejátszódó jelenetre, míg én lehajolok a fémdarabért és oda rakom elé a pultra. Elé állva húzom félre a pólóm nyakát, hogy lássa a vállam csak enyhén kipirult bőrét, amire mintha csak egy pacsit adott volna.
-Látod? – mosolygom magabiztosan. – Semmi bajom.
Még mindig meglepetten pislog és óvatosan meg is érinti a sima bőrfelületet. Az óvatos, cirógató tapintástól a kulcscsontomon finom, meleg hullámok bizsergetnek végig a bőröm alatt és a szívem zavarodottan kezd zakatolni a mellkasomban. De mielőtt bárhova is tehetném ezt az érzést, Tris még mindig döbbent tekintettel és elhűlve megszólal.
-De király... – sóhajtja, majd figyelme az asztalon lévő fémkupacra terelődik, amit a kezébe véve vizsgál meg. Ujjai amint elhagyják a bőrömet csak hűvös hiányérzetet hagynak maguk után.
- Egy átlagos fegyverből kilőtt kilenc milliméteressel még nem okoznak súlyos kárt – egészítem ki a bemutatómmal nyújtott magyarázatot. Nem lacafacázik, a hátam mögé kerülve rántja fel pólómat, hogy ott is szemügyre vehesse a következményeket. A minap mikor a tükörben néztem, a három kistányérnyi folt még vöröses -lilás árnyalattal díszítette a bőrömet.
-Hú. Erre minden transmuter képes? – kérdi még mindig hüledezve.
-Dehogy – nevetem el magam és igazítom vissza a pólóm, kihúzva a vékony anyagot ujjai közül.
-Special vagy? Miért nem mondtad?
-Nem került szóba – vonok vállat, míg újra szembe fordulok vele. Egy lesújtó pillantás a jutalmam. -Meg attól tartottam, hogy elkezdesz hozzám vagdosni dolgokat, hogy kiderítsd, hol az a határ ahol beindul.
-Miért, ezt nem tudatosan csinálod?
Csak megrázom a fejem.
-Ezért is van az, hogyha a kelleténél többet iszok, akkor elhajlítom a tárgyakat. Ez se jellemző más transmuterekre – mosolygom mindentudóan.
-Jól van, világos, hogy különleges vagy, nem kell tetézni – forgatja a szemét, de a szája sarkába halvány mosoly görbül. – Na gyere, feküdj az ágyra, bekenem a hátad.
 
Tudom, hogy felesleges lenne hárítással próbálkoznom, így hát megadó sóhajjal követem és rángatom át a fejemen a szűk pólót. Engedelmesen lefekszek az ágyra, homlokomat összefont karjaimon támasztom meg. Azért nem állom meg, hogy ne tegyek megjegyzést a szokatlanul gondoskodó stílusára.
-Ugye tudod, hogy vigyáznom kéne rád, nem pedig neked leápolnod engem?
-Ja, tudom. De a szívességet illik viszonozni, nem?
Mindketten elnevetjük magunkat a szándékosan félreértelmezett szóhasználaton. Úgy tűnik, innentől így lesz. Elhülyéskedjük az esetet és visszatérünk a régi állapotokhoz. Ha lecseng ez az egész emberrabló ügy, nem lesz több az egész egy kicsit bosszankodós, poénos anekdotánál. A nevetésem keserűen halkul el és nehéz súly ül a mellkasomra a gondolattól. Akkor, ott, átléptem egy határt. És ezek után nehéz nevetségessé bagatellizálnom a történteket. Talán az idő múlásával az akkori érzések emlékei is meghalványulnak.
 
A hátamat érintő hűvöstől összerezzenve zökkenek ki elmerengő gondolataimból. A tétova simítás bátortalanul torpan meg a megránduló izmaim hatására és szinte a bőrömön érzem pillantásának bizsergető súlyát. Ahogy ismerem, biztosan magát okolja a történtek miatt, pedig engem tett a helyzet személyes vonatkozása óvatlanul figyelmetlenné.
-Tris... Köszönöm, hogy engem hívtál. Sokat jelent a bizalmad - mondom halkan, visszakomolyodott hangon. – És ne érezd magad rosszul a történtek miatt. Nem voltam életveszélyben, egy percig se.
-Azt azért kétlem – hallom a mosolyt a hangjában, miközben magabiztosabban megmozdulnak ujjai a hátamon.
-Több kell ahhoz három piti zsoldosnál, hogy engem kicsináljanak – mosolygom a paplanba, kicsit szándékosan eltúlzott magabiztossággal.
-Négy – javít ki, pedig nem véletlen mondtam a korábbi számot. Tisztában vagyok vele, hogy milyen kapcsolata volt azzal a férfival és, hogy bár kihasználta Tristan képességét, nem megalapozatlanul jutott a helyi ranglétra élére. - Négyen voltak.
-Akkor négy – hagyom rá érdektelenül, majd szememet lehunyva rekesztem be a beszélgetést és csak a hátamat érintő, kellemesen bizsergető mozdulatokra koncentrálok. Az először jeges tapintás lassan megszokottá válik, az óvatos, puha simogatással karöltve nyugtatja le a zúzódásaimon gyulladtan felhevült bőrömet. Az enyhe nyomás sajgó fájdalmat ébreszt a bőröm alatt, de ez se zavar. Lehunyt szemmel, mélyet sóhajtva élvezem a kedves, gondoskodó érintést, amivel végigzongorázik hátam roncsolt izmain. Megnyugtat az érintése. Annyira lemegyek tőle alfába, hogy eszembe se jut eltöprengeni azon, hogy miért. Egyszerűen természetessé vált, hogy ő bárhol hozzám ér. Mély, elégedett szusszanásaimmal magamba szívom az ágyneműjébe ivódott jellegzetes illatot. Nem tudom, hogy miért tart ennyi ideig bekenni azt a néhány sérülést, de őszintén szólva azt kívánom, bárcsak még jódarabig folytatná. Képes lennék így elaludni...
 
~◇~
 
Felpattannak a szemeim az elcsendesült félhomályban. A francba, tényleg elaludtam. Felkönyöklök az ágyon, így pillantok körül csupán az utcáról beszűrődő derengő fénnyel megvilágított lakásban, de hamar megakad tekintetem az ágy másik szélén heverő takarókupacon. Egy pillanatra azt hittem, hogy eltűnt. Óvatosan ülök fel és csendesen fölé hajolva nézem meg nyugodt arcát. Még sosem tűnt fel igazán, hogy még a szempillái is fehérek és csak közelről rajzolódik ki hosszan ívelt vonaluk. Kicsit meg is rezzennek és ez magamhoz is térít az elbűvölt merengésből. Visszavonulót fújva mászok le a lehető legóvatosabb mozdulatokkal az ágyról, de őszintén szólva, nem vagyok egy macska. Ennek ellenére Tris továbbra is békésen pihen, látszólag sikeresen nem rángattam ki az álom földjéről.
A neonpiros fénnyel világító számjegyekre pillantok a közeli órán. Háromnegyed három. Tudom, hogy nem kötelező szó szerint éberen őrködnöm Tristan mellett, de az iménti pár órás szundikálás nem szerepelt az ütemtervemben. Így kissé felborult a magamnak megszabott ritmus, de most már nincs mit tenni. Akkor most szakítok időt egy gyors tisztálkodásra.
Még egy utolsó berögzült ellenőrző pillantást vetek Trisre, mielőtt elvonulok a fürdőszobába. Odabent ismerős környezet fogad, újszerű kontextusban. Nem emlékszem, hogy fürödtem volna nála valaha, a képességének hála minden szükséges alkalommal kaptam hazafuvart a kényelmes reggeli készülődésemhez. Minden esetre nem zavartatva magam dobálom le maradék ruháimat, mivel a pólóm amúgy is valahol odakint felejtettem, majd foglalom el a kis szoba sarkában szorongó zuhanykabint.
 
Megnyitom a csapot az enyémhez mérten szűk zuhanyfülkében. Kiráz a hideg az első hűs cseppek érintésétől, de hamarosan felváltja őket a kellemesen meleg víz tisztító folyama. Kölcsönveszek egy tusfürdőt, de egy pillanatra megakad a mozdulatom és elgondolkodva nézem meg a nyitott flakont. Az orromhoz emelem és egy tengerpartot idéző, mégis markáns illat csapja meg az orromat. Nem ez volt az. A kíváncsiság tovább hajt és beleszimatolok a samponos tubusba is, onnan is egy kellemes aroma fogad, de ez sem az, amit rajta éreztem. Vagy mégis? Szememet lehunyva próbálom feleleveníteni azt a friss, üde illatot, amit akkor Trisen éreztem. Nem is tudom, pontosan mihez hasonlíthatnám. Talán a forrásvíz mellett sarjadó zöld páfrányok üde illata. Nem mintha valaha lett volna alkalmam ezt érezni, de ez a kép ugrik be róla. Kinyitom a szemem és fanyarul elnevetem magam a saját ostobaságomon. Röhej, egy másik férfi samponját szaglászom titokban.
Egy másik férfi... mosolyom elhalványul, ahogy az illat felidézése után már csőstül törnek elő az emlékek a saját zuhanyomban átélt eseményekről. A fülemben hallom Tris élvezkedő nyögéseit, az ajkamon érzem vállának puhaságát és ujjaim között valósággal bizserget selymesen kemény merevedésének emléke.
A testem azonnal reagál, a szívem majd szétveti a mellkasom és ágyékomban forró vágyakozás gyullad.
Ujjaim ökölbe szorulnak a felzaklató érzések hatására. Azt hittem, ha már egyszer lezáródott az a jelenet, többet nem fog ilyen élénken kísérteni, de úgy tűnik tévedtem. Lehet csak azért volt rám ilyen hatással, mert alapjáraton rég feküdtem le bárkivel. Alkarommal a hideg csempének támaszkodva döntöm rá homlokom egy meggyötört,
 kelletlen morranás kíséretében és megadón engedelmeskedek testem izgatott parancsának, hogy végre beteljesítsék az akkor ébredt sóvárgás feladatát. Ujjaim erekciómra kulcsolódnak és úgy kezdem masszírozni magam, ahogy akkor őt. A szememet sem kell már behunynom, hogy magam előtt lássam a képet, amint ő ér hozzám így, mosolygós szemeivel felpillantva rám. Szinte valósággal érzem, amint mellkasa az enyémhez simul, reszkető sóhaja pedig az ajkaimat simogatja, miközben kettőnk farka összesimul, bársonyos izzással növelve az izgalmat. Karcsú ujjai határozott mozdulatokkal masszíroznak kettőnket és az én kezem csatlakozva segíti az élvezetbe kergető simogatást.
Az orgazmus hullámként tör át a fejem felett, de hamar el is csendesedik, nem hagyva maga után mást, mint engem, egyedül a kis zuhanykabinban és egy pocsék hiányérzet magányos visszhangját.
 
~◇~
 
A reggel harmadik értelmetlen kávéját lötybölöm a széles szájú bögrében. Nincs mese, be kell ide is szereznem egy valamire való kávégépet. Végül csak kiiszom az íztelen, sötétbarna löttyöt és félrerakom magam mellett a pulton található leheletnyi szabad foltra a csészét. Előttem a keskeny asztal szinte teljes felületét fegyverek és alkatrészek logikusan széthintett darabjai borítják és mivel még közel sem vagyok kész, visszafordítom figyelmemet Tristan felszerelésének karbantartására.
-Jézusom, mibe fog ez a szervíz nekem kerülni... – jelenik meg mellettem Tris, elhűlten fogva az arcát. Nem pillantok fel rá aktuális elfoglaltságomból, de hangján még mindig hallani a lagymatag ébredezés álmos tónusát.
-Legalább egy normális kávéba – szabom ki a díjat, egyik ujjamat jelzés értékűen felemelve, mulattatott félmosollyal.
-Ja, az nekem is jól jönne – ásítja és átcsoszogva a pult túloldalára leül velem szemben és bágyadtan piszkálja meg az egyik frissen zsírozott alkatrészt. -Régóta fent vagy?
Egyszerű kérdésére csak biccentek. Inkább nem taglalnám a számára, hogy a hajnali ébredés után, visszaalvás híján mivel ütöttem el az időt. Elég, ha az utóbbi egy-két óra hozadékával szembesül.
-El kell ma intéznem valamit – mondom semlegesen, épp egy fegyver utolsó alkatrészének a helyére illesztését követően. Oldalra kifordulva ellenőrzöm az irányzékot, mielőtt leteszem a többi kész darab mellé. – Ha ez neked is megfelel, akkor megejthetnéd ezidő alatt a látogatásodat a nővérednél.
Gyanakvó pillantással emeli fel fejét az eddig lustán megtámasztott pozícióból.
-Ma akarod kihallgatni Asht? – kérdezi leplezetlen feszültséggel a hangjában. Elsőre komoran sandítok fel rá, a reakcióit figyelve. A kellemetlen, fojtott indulat, amit a legutóbbi róla folytatott beszélgetésünk során is éreztem, most is elmémbe kúszik a Tris arcán átsuhanó aggodalom láttán. Nem hagyom, hogy kiüljenek arcomra az ellenszenves érzelmek, inkább egyhangúan elkezdek rendet rakni magam után az asztalon. A többivel majd végzek legközelebb.
-Igen – válaszolom tömören, majd nemes egyszerűséggel vállat vonva hozzáteszem összegzésül. - Amíg engedélyezett kimenőn vagy, én meglátogatom az exedet.
-Húha – megtámaszkodik könyökölve az asztalon és fanyar félmosolyra húzza a száját. - Ha ennél egy leheletnyivel több gyűlöletet préselnél ebbe a szóba, akkor már kénytelen lennék magamra venni – úgy tűnik mégsem sikerült minden ellenszenvet kiölnöm a hangsúlyomból.
-Ne éld bele magad, alapból nem bírom a görényeket – állok fel a bárszékről, indulásra való készülődésemet előjelezve.
-Nath... nem bízhatnád ezt a dolgot másra? – visszakomorult hangjában ismét felcseng az aggodalmas hangnem, de talán most egy fokkal higgadtabban fogadom az ottlétét. Minden esetre azért még mindig nem bánom, hogy ezúttal háttal vagyok neki, miközben helyükre teszem a kész fegyvereket.
-A körülmények ismeretében, semmiképp – válaszolok szárazon. – Jobb, ha minél kevesebben tudnak az eset részleteiről. Ha tehetném, a vezetőséget is megkerülném, de sajnos... – megakadnak hirtelenjében elszólt szavaim. Még hogy megkerülni a vezetőséget... csak azért nem vagyok én is elzárva valahol bántalmazásért és gyilkosságért, mert Ms Waynes segített kijátszani a kiskapukat. Nem érzek emiatt hálát, tudom, meg lesz egyszer még ennek a segítségnek böjtje. A szívem valahogy mégse engedelmeskedik kötelességtudó akaratomnak, végül csak kicsúsznak a számon a kelletlen beletörődést hordozó szavak -...nem intézhetem személyes ügyként a esetet.
Érzem a tarkómba fúródó tekintetét, így hát dolgom végeztével visszafordulok felé és érintetlen arckifejezéssel döntöm vállam a falnak, kezeimet a mellkasom előtt keresztezve. Szokatlan csendességgel fürkészi arcomat, mintha a valós szándékaimat igyekezne kiolvasni vonásaimból.
-Ha kicsit felébredtél, haza tudnál dobni? – kérdezem, megelőzve a ránk törni kívánó némaságot. – Összekészülnék indulás előtt.
-Hogyne – lankad vissza bizalmatlan pillantása egy vállalhatóan tartózkodó arckifejezéssé. – Legalább én egy jó kávéval kezdem majd a napot.
Fel is kel és pár percnyi öltözködést és szedelődzködést követően már mellém is lép és a lakásomra teleportál minket.
-Kösz – biccentek neki, ő pedig egy laza intéssel indul meg a kávégéphez, míg én a gardrób felé veszem az irányt.
▪︎Üdvözöllek itthon, Nathaniel. Szia Tristan.
-Szia Viki – mondjuk szinte egyszerre és ki-ki folytatja útját a maga dolgára. Mire átöltözve kilépek a nappaliba, Tris már egy gőzölgő bögrével a kezében, elmélázott arckifejezéssel fürkészi az üres falat. Rám vetülnek meglepetten pislogó szemei, miközben még rutinosan megigazítom nyakkendőm csomóját.
-Azta. Kihallgatás előtt még beiktatsz egy randit? – kérdezi és hirtelenjében nem tudom eldönteni, mennyire gondolja komolyan a kérdését, mert a hangszínén nem hallatszik át a megszokottan csipkelődő gúny. Aztán azért mégis meglátom a szája sarkában játszó, hitetlenül cinikus félmosolyt.
-Miért, azt hitted, hogy taktikai öltözetben, egy boxerrel az öklömön nyomok majd egy lámpát az arcába egy hivatalos kihallgatáson? – emelem meg kérdőn a szemöldököm, és nem mondom, nekem is megfordult a fejemben a nosztalgikus gondolat.
-Ha azt nem is, de nem számítottam erre – mér végig talptól skalpig, tekintetével mutatva a nem épp zsoldoshoz illő öltözetre. Időközben feltűröm könyék fölé fekete ingem ujját és az egyik fiókból előkotort órát a csuklómra rögzítem.
-Mindennek meg van a rendje és módja – mondom félvállról, míg elindulok az ajtó felé. – Kocsival megyek, ha nem akarsz ugrani, vidd el nyugodtan a motort.
Egy gúnyos nevetésfoszlány hagyja el a torkát, mire kérdő tekintettel fordulok vissza felé.
-Rendben, pá, édes! Azért vacsorára érj haza – integet szarkasztikusan megjátszva a háziasszonyt, mire fejemet csóválva visszasétálok hozzá.
-Vigyázz magadra, rendben? – támogatóan teszem a vállára a kezem és tekintetemmel óvón pillantok le rá. Még mindig nem örülök neki, hogy ezt egyedül akarja intézni, de megértem. Ráadásul ez a találkozó kulcsfontosságú lehet ahhoz, hogy mihamarabb biztonságban tudhassuk őt. -Ha végeztél, vagy bármi gáz van, rögtön teleportálj ide.
-Nem lesz gáz, hisz ismersz – vigyorodik el magabiztosan.
-Igen, ismerlek, pontosan ezért mondtam – vonom fel kétkedőn szemöldököm, de azért megmosolyogtat a kialakult hangulat.
-Pf, az Aegis elit teleporterével beszélsz, nem holmi pályakezdő amatőrrel – húzza gúnyos fintorra az orrát.
Egy bizakodó hümmentéssel biccentek neki, majd egy baráti paskolással a vállán köszönök végül el. Halvány mosolyom abban a pillanatban foszlik semmivé, hogy hátat fordítok neki és becsukódik mögöttem a lakás ajtaja. Egy rossz érzés nyomasztó karmokkal vájja be magát a mellkasomba és hiába tudom, hogy Tris tényleg egy különleges kiképzésű zsoldos egy olyan képességgel, amivel aligha tudnák sarokba szorítani, mégis elülteti az aggodalom csíráját a szívemben. Csak reménykedni tudok benne, hogy igazak a feltételezései és van esélye rá, hogy kimaradjon egy családi háborúból. Nem szívesen válnék a bolygó egyik legbefolyásosabb famíliájának az ellenségévé, de ha Tristant továbbra is fenyegetik, akkor kénytelen leszek én is belefolyni ebbe a belterjes vitába.
 
~◇~
 
Komoran görgetem a tablet képernyőjét, különböző cikkeket és leírásokat olvasva az interneten, amik a Goldberg névhez köthetőek. Semmi újat nem tudok meg belőlük, csak az általános közvélemény elé tárt  cenzúrázott és vastagon retusált infókat és pár apróbb botrányról készült szenzációhajhász szagú bejegyzést találok. Igazán nem is reménykedtem különösebben bármi új és használható felfedezésében, csak el akartam terelni a figyelmem arról a frusztráló tényről, hogy Tristan még nem ért vissza.  Borús hangulattal hajítom félre a kanapén az ezúttal hasztalan keresésem eszközét.
Előre hajolva támaszkodom meg térdeimen. Tudom, hogy egyelőre teljesen jogtalan a türelmetlenségem, hisz én sokkal hamarabb végeztem, mint az számításban volt. Pontosabban véghez sem tudtam vinni eltávom célját, ugyanis a kórház recepcióján lepattantam, mert a támadókat elszállították. Pedig reménykedtem benne, hogy még időben sikerül cselekednem, amikor már kikérdezhető állapotban lesznek, de még nem sikerült megszerezni a részükre a mentelmi jogot. Valószínűleg egy kis Goldberg támogatást is kaphattak az ügy érdekében, ami megnoszogatta a bürokrácia malmait. Keh.
De így, hogy gyorsabban hazaértem a számítottnál, jelenleg nincs más dolgom mint őrlődni Tristan hollétén. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire frusztrált volna, hogy egy védencemről nem tudom éppen mi történik vele. Bár ritkán fordult ilyen elő, de az a kötelességből végrehajtandó feladat része volt, ez pedig... ez egészen más. Bízok Trisben, az ítélő és mentál képességében, de akkor is, olyan idegesség vert gyökeret a lábamba, hogy alig bírom türtőztetni magam, hogy utána induljak. Meg kellett volna beszélnünk valami jelet, vagy időkorlátot, ami után azonnal indulhatok érte. Egy ingerült sóhajjal próbálom kifújni az ostoba gondolatok kavalkádját az elmémből. Nem lehetek ilyen, nem engedhetem meg magamnak. Józan ésszel kell gondolkodni, csak az vezet eredményre. Lassan legyűrve a bennem lappangó ingerültséget sandítok vissza a tablet felé és egy egészen más jellegű, furcsa gondolat pislákol fel bennem.
 
Kezembe veszem a gépet és tétován nyitom meg az inkognitó keresőt rajta, ami Viki elől is blokkolva van. Kissé tanácstalanul pötyögök be pár kulcsszót és őszintén nem tudom, hogy mire számítsak, mit fogok találni. Először objektíven próbálok tekinteni a felnyíló melegpornó oldalak tartalmára, de nem sokáig tudom türtőztetni magam, egy kelletlen fintorral csukom be az egészet. Hát az biztos, hogy ez a dolog, ilyen nyers formában, baromira nem izgat. De akkor, ott a fürdőben, akkor miért? Miért volt olyan jó érzés érinteni, miért volt olyan kínzóan csábító megélni? Egy valami ugrik be, ami magyarázatot adna ezekre a kérdésekre. Hogy mindegy lenne, hogy Tristan férfi vagy nő. Őhozzá vonzódom azóta is, és ez az oka annak is, hogy ilyen ideges feszültséget kelt bennem a távolléte.
 
Mielőtt ezt a ténymegállapítást alaposabban átgondolhatnám, perifériámban meglátom Tris felbukkanó alakját. Az idegesség egy pillanat alatt gördül le vállaimról és végre ellazulva dőlhetek hátra.
-Na hali – köszön kicsit elnyűtt hangon, miközben pár lépést megtéve leveti magát a kanapéra.
-Hali.
Érdeklődve figyelem, mert még nem láttam ilyen stílusos, extravagáns ruhákban. Igazán illik hozzá, bár minden bizonnyal leharapná a fejem, ha ezt megemlíteném neki, hisz ilyen formában egy pillanatig sem tagadhatná a származását. Pedig nagyon jól áll rajta ahogy a fehér zakó szűkített dereka kiemeli karcsú alkatát és enyhén kiszélesedő vállának jóvágású deltáját.
Csendes szemlélődésemből kizökkent, és egy pillanatra megáll bennem az ütő, mikor meglátom a kezében a lábai alól kihalászott tabletemet. Vajon bezártam azokat az ablakokat, mielőtt félrehajítottam volna? De a szokatlan szorongás ami majdnem hatalmába kerít, alaptalannak bizonyul, hiszen csak odébb helyezi a táblagépet, hogy ne legyen útban, majd inkább a kanapé háttámláján hanyagul elhagyott nyakkendőmmel kezd el matatni.
-Hamar végeztél – jegyzi meg kis érdeklődéssel a hangjában. Szavai visszaterelik gondolataimat kudarcba fulladt feladatomra és visszhangként keltik életre korábbi fusztráltságom morzsáit. Kelletlen hűvösségbe menekülve szakítom el róla tekintetem és fonom karba mellkasom előtt kezeim.
 
-Remélem te nagyobb sikerrel jártál, mint én – dörmögöm elégedetlenül. Kérdő tekintetére felelve folytatom. – Az Oblivion menedékjogot kapott annak a szarházinak és a haverjainak – nem rejtem véka alá nemtetszésemet, de kénytelen vagyok beletörődni. Mivel az áldozat hivatalos feljelentése nélkül csak drogbirtoklás és lőfegyver illegális használata miatt vehetik elő őket, a céh megállapodást tehet a kormánnyal hogy amíg a tárgyalások lezajlanak a saját területükön felügyelhessék a bűnözőket, majd maguk hajtsák végre a kiszabott büntetést, ami nyilván ilyen keretek között jóval enyhébb lesz az elvárhatónál.
-Akkor lehet, hogy nem is büntetik meg őket azért, amit tettek? – kerekednek el Tristan felhőszürke szemei. Én is osztom a hangjában felcsengő elégedetlen felhangot.
-Hát, bár az Oblivion kimenekítette az embereit, nem hiszem, hogy megússzák egy kis ejnyebejnyével otthon – jegyzem meg egy fáradt, beletörődő sóhajjal előre biccentve a fejemet. - Arról nem is beszélve, hogy az eset után én legalább egy fél év rehabot jósolok mindannyiuknak – jegyzem meg tárgyilagosan és bár tudom, hogy helytelen, de magamban egy halvány önelégültséggel megfűszerezve. Tristan mellett sem megy el az utalás, megakad ujjai játszadozása a matt, éjkék nyakkendő anyagával.
-És téged nem hurcolnak meg túlkapás miatt? – kérdezi bizonytalanul.
-Nem valószínű – vonok vállat. Bár egy roppant befolyásos család ezúttal az ellenfelünk, talán ha nem tudnak a Trisszel való szoros barátságunkról, akkor nem kelti fel az eset olyan szinten az érdeklődésüket, hogy személyes háborút indítsanak ellenem, amiért beleköptem a levesükbe. - Én fegyvertelenül mentem, egyedül és volt rá hivatalos megbízásom – folytatom egyszerűen. - És az, hogy egyikük életét vesztette... nos, az működésképtelen lőfegyver helytelen használatából eredő sajnálatos baleset.
-Remélem igazad van – biccent bizonytalanul.
-Neked sikerült kiderítened valamit? – kérdezem tovább terelve a szót. Visszadobja a sötét nyakkendőt a háttámlára és lustán félfekvésbe dőlve hajtja tarkója alá karjait.
-Az van, amit sejtettem. Lizie csak a történtek után értesült az esetről és felelősségre vonja a bátyámat – játszott gondtalansággal mosolyodik el és hunyja le szemeit. – Ha minden jól megy, csendben elsunnyogok a háttérben és újra ágyőt inthetek Goldbergeknek.
-És ha nem megy minden jól? – kérdezem rideg racionalizmussal tekintve rá. Egy pillanatra megrezzen a magabiztos mosoly, de nem nyitja ki újra a szemét.
-Ne akadj fenn a szóhasználaton. Minden jól fog menni. A komplett család úgy egymásnak fog ugrani, hogy rólam meg is feledkezik mindenki.
-Remélem igazad van – ismétlem meg szándékosan korábbi szavait. Mindketten tudjuk, hogy túl sok a „ha” ebben a bizonytalan jövőképben. És ha végül mégis minden rosszul alakul, akkor a legjobb esetben is menekülnie kell majd a volt családja intrikus cselszövései elől. Akkor még az Aegis sem tudná megvédeni és hátra kéne hagynia a céhet, a barátait... engem. Keserű szájízzel szorul össze állkapcsom és egy pocsék érzés terül szét minden porcikámon, már csak a pesszimista jóslat gondolatára is. Őszintén remélem és tiszta szívemből kívánom, hogy Trisnek igaza legyen és soha többet ne kerüljünk szembe a Goldberg névvel.
 
~◇~
 
Elnyűtten dobom le magam a kanapéra és emelem számhoz a vizespohár aljába töltött, sötét színű alkoholt. Elfintorodom ahogy a kesernyésen forró íz végig marja a torkomat, de egyelőre ez sem kergeti el azt a kellemetlen érzést, ami a gyomromat szorongatja.
Miután Tristan megszerezte az infókat és konzultált Ms Waynesszel, hétfő hajnalban meg is érkezett a küldetés végeztét jelentő üzenet. Reggel Tris olyan kitörő örömmel fogadta a hírt, hogy végre visszakaphatja az ő szavaival élve ’normális Nathet’, hogy még az előző este hozományaként átélt másnaposságról is megfeledkezett. Korábban úgy gondoltam, hogyha túl leszünk ezen a pár nap készenléti állapoton, minden visszatérhet majd a régi kerékvágásba. Azonban amint kiléptem az ajtaján, mintha a saját otthonomból rúgtak volna ki. Nem számítottam rá, hogy ennyire pocsék érzés lesz újra egyedül lenni.
 
Mikor visszatértem a saját lakásomba, akkor is úgy éreztem magam, mintha egy szellemházba lépnék, ahol én vagyok az egyedüli kísértet. Szeretném a pár órás alvásokra és a kimerültségre fogni, de sajnos képtelen vagyok. Folyamatosan az zakatol az agyamban, hogy hol lehet, hogy jól van e, mintha még nem ért volna a küldetés. Ki kéne billentenem magam ebből a nyomorult állapotból, hogy mindig ő jár a fejemben, mint valami drogosnak a kábszer. Valahogy. Bárhogy.
 
Így kerültem leharcolt hangulatban a kanapéra, az este sötétjét megtörő fények utcáról beszűrődő félhomályában, kezemben egy pohár piával, agyamban pedig a kikapcsolás utáni vágy idegörlő akaratával.
 -Jó éjt Viki – mondom a kikapcsolásra programozott szavakat. Nem vágyok társaságra. Vagyis nem az aim tásaságára vágyom. Aki pedig napok óta kiűzhetetlen vendég elmém legmélyebb zugaiban is, az pedig nyilván már amúgy is besokallt az én társaságomtól. Vagy én sokalltam be az övétől. Vágyom Tris jelenlétére de elégedetlenné és zavarttá tesz a mostani állapotunk, amiről a küldetés jellegű  viszonyunk eddig sikeresen el tudta terelni a figyelmemet. Ez a kettős érzés mélyen gyökerező szorongást táplál a lelkemben, amiből nem látom a kiutat. Valami hiányzik.
 
▪︎ Biztos alvó üzemmódba akarsz kapcsolni? Úgy érzékelem, szokatlanul negatív a kedélyállapotod.
 Viki gépies hangja hiába áraszt magából programozott nyugalmat, mégsem képes visszarángatni a józan racionalitás világába.
-Nincs semmi baj – dörmögöm rezignáltan. – Csak egy kis magányra és pihenésre vágyom.
▪︎Ahogy óhajtod. Jó éjszakát, Nathaniel.
 
Megint kortyolok a gyógyfű szagú italból, és megint megrándul az arcom. Ez második alkalommal sem lett jobb. Hosszú percekig a sötét homályba vesző csendbe temetkezem. Már magam sem tudom, hogy pontosan milyen kérdéseket akarok megragadni és választ találni rájuk, mostmár inkább csak egy kis nyugalmat szeretnék felzaklatott elmém háborgó gondolatiban. Szememet behunyva billentem hátra a fejem a háttámlára és elnyűtt sóhajjal hallgatom a város örökösen beszűrődő tompa zajait.
 
-Szia Nath – toppan be hirtelen Tristan, az ellentmondásos módon megszokott váratlanságával. Laposan nyitom fel a szemem, de nem emelem fel a fejem, úgy figyelem világos sziluettjét. Mintha sietős léptekből akadt volna meg, a szoba közepén megtorpanva pillant zavartan körbe. -Miért van ilyen sötét? – végre kiszúr a kanapén és ahogy felém fordul, sárgán csillan meg éjjellátó modja. – Huh, már megijedtem, hogy épp rosszkor jöttem – folytatja a kedélyes csacsogást, miközben megindul felém. Csendben figyelem, ahogy jelenléte betölti a teret és általános vidámsága akaratlanul próbál magával ragadni. Sajnos most nem sikerül. – Most, hogy végre szabadnapod van, elmehetnénk együtt partizni, Camék valamit ünnepelnek a szokásos helyünkön és...  – lelkes hadarása megakad mikor mellém ér és a háttámla takarása felett átlesve kiszúrja az ölemben nyugtatott kezemben pihenő poharat. Tekintete tovább siklik az asztalon álldogáló üvegre is, amiből egyelőre nem sok hiányzik.- Ó... iszogatsz és nem is szóltál?
Halvány, cinikus mosolyra rándul a szám sarka, miközben kiiszom az utolsó kortyot poharamból.
-Bocs – válaszolok csendesen, de szinte biztosra veszem, hogy a sajnálkozás hiánya élcesen karcos volt a hangomban. Remélem ráfogja az alkohol mardosta torkomra.
-Mi a baj? – kérdezi elkomorulva. Felpillantok a félhomályban is szinte világítóan fehér vonásaira. Valahol mélyen jól esik, hogy így kérdezte és nem úgy, hogy van e egyáltalán valami baj. Mégsem akaródzik válaszolni a kérdésre és mivel azt se akarom, hogy a tekintetemből kiolvassa gondolataimat, inkább visszafordítom figyelmemet a pohárra, amit üresen teszek le az üveg mellé a kisasztalra.
-Csak egy kicsit egyedül akartam lenni – adom meg végül a féligazságot.
-Naaath – elnyújtottan kiejtett nevem az ajkain rosszalló, fenyegető hangnemet vesz magára. -Ha nem válaszolsz normálisan, akkor rosszra fogok gondolni. Ne akard, hogy én kezdjek el teóriákat gyártani.
Megadó sóhajjal fordulok vissza felé, de ő inkább mellém teleportál a kanapéra és tekintetét figyelmesen függeszti rám, állát öklén megtámasztva. Ja, hogy ezek szerint arra számít, hogy hosszú lesz.
-Csak kimerültem az elmúlt napokban, ennyi – ez is féligazság. Érzelmileg merültem ki. Persze ezen is átlát és hitetlenül horkant fel. Nyilván átlát rajta, két hetes küldetésről is jöttem már haza jobb állapotban. Kissé idegesen feszül meg állkapcsom vallató pillantása láttán. Nem rá vagyok ideges, hanem a mellkasomban kellemetlenül kavargó, fojtogató érzés tesz azzá. Elfojtott sóhajjal dőlök előre és az üveget szuggerálva támaszkodok meg térdeimen.
-Túl régóta nem vár itthon senki – hozom fel újra halkan azt problémát, amit anno már korábban is megosztottam vele. A sötét folyadék mozdulatlan tükrét fürkészve a nyelvemen érzem azt a kellemetlenül keserű utóízt. - Így, hogy a feladatom is befejeződött...- amint gondolataim megint irányába kanyarodnak, lapos pillantásomat is akaratlan magára vonzza. -...ezt most hatványozottabban érzem, mint valaha.
Látszólag elgondolkodik a dolgon és kivételesen nem vág rá azonnal valami vicceskedő megoldási ötletet, ahogy szokta. Ő is érzi, hogy most nem lennék jó befogadó közönsége a szellemes megjegyzéseinek.
-Ha gondolod, itthon maradhatunk. Iszogatunk, dumálunk, esetleg megnézünk egy ócska filmet – bíztató mosollyal teszi a vállamra a kezét. – Ha tudok valahogyan segíteni, megteszem. Rám számíthatsz.
 
Némán fürkészem a kristály színben játszó szemek irreális melegségét. Úgy érzem, most kellene mondanom valamit. Irgalmatlanul csábító az ajánlat, amit az imént felkínált. Csak mi kettesben, a kanapén elnyúlva, bizalmasan összebújva. Hiába töltöttük gyakorlatilag az utóbbi négy napot összezárva, a folyamatos készenlét, az alváshiány és azok a gondolatok amik most is kísértenek, nem hagytak nyugodni. Most lehetőségem lenne egy kicsit leereszteni, szavakba önteni kételyeimet és valahogy közösen megoldást találhatnánk a problémára. De helyette végül csak halvány mosolyát viszonozva biccentek neki.
-Jó barát vagy Tris – a ’barát’ szó után megint negédes íz tapad a nyelvemre, de nem engedem, hogy kiüljön az arcomra ez az érzés. Kedves mosolya nem engedi, hogy elrontsam a saját őrlődésemmel a hangulatot ezért inkább a témát terelve húzom kicsit jobban ki magam. – Menjünk el abba a buliba, jót tesz majd kimozdulni.
-Biztos vagy benne? – kérdez vissza kétkedő hangon. -zsúfolt volt a hétvége, nekem az is teljesen jó, ha itthon döglünk.
-Nem, menjünk – állok talpra céltudatosan. – Elegem van az üres lakásból – talán hihetőbb lenne, ha nem pár perce jegyeztem volna meg, hogy egyedül szeretnék lenni.
Végül beleegyezően bólint és megfogja a kezemet. Azonnali ugrásra számítok, de helyette egy pillanatra kicsit jobban megszorítja a kézfejemet. Kizökkenve kapom rá a tekintetem és egy másodpercre összezavar az a kedves, bíztató mosoly, amivel megajándékoz.
„...nincs köztünk egy szemernyi szikra sem.”
A közelmúltból kiragadott szavak emlékeztetőn kólintanak újra fejbe. Ő vissza tudott térni a régi barátságunk megszokott rutinjához, én nem. Vajon ha elég ideig tartom magam, akkor valósággá válik? Nézhetek rá újra ugyanazzal a szemmel, mint korábban? Jelenleg nehéz ezekben a dolgokban hinnem. Legalábbis egyedül ez nem fog menni, meg kell beszélnem vele a helyzetet.
Mire ez racionalizálódik bennem, hátrahagyva a privát légkört már egy sötét utca hideg neonfénnyel megvilágított kövét tapossuk és az ujjai kicsusszannak a markomból, mintha ott se lettek volna.
Eszébe jutott, hogy egy kis sétával időt adjon, hogy helyre rázzam magam emocionálisan, ahelyett, hogy szokásos módon bedobott volna a tömeg kaotikus lüktetésébe. Ezért hálás vagyok neki. Jót fog tenni egy kis friss levegő, hogy átszellőztessem a fejem. Amúgy sem árt majd egy kiadós alvás, mielőtt leülök vele beszélni az érzéseimről. Aztán csak lesz valami.
 
~◇~
 
A zene a megszokott módon dübörög a fülledt szagú csehóban, bár lényegesen kevesebben vannak így hétköznap. Bár a zsoldosoknak nem számít a hétvége, a céh többi alkalmazottját befolyásolja a napok monoton mókuskereke. A baráti társaságban többen megörülnek, hogy végre nem munkaügyben jöttem, így hát nem maradok ki az alkoholos italok megszokott köreiből. Kivételesen nem bánom, hogy gyorsan cserélődnek ezek a körök, nem szándékoztam józannak maradni a mai estén. Tristan végig velem van, mintha még mindig testőr-felvigyázott szerepben lennénk. Hiába vagyunk baráti társasággal, ő nagyon sokszor engem figyel én pedig igyekszem a lehető legmegszokottabban viselkedni. Ez alapján az ő értékrendje szerint aligha sikerült.
Cam visszatér az asztalunkhoz és szép ívű szemöldökét ügyetlen grimasszal ráncolva böki oldalba fehér hajú barátunkat. Furcsállva figyelem, ahogy mutató ujját orra alatt vízszintesen tartva, elmélyített hangon szólal meg. Az ott egy bajusz rajz?
-Felkérhetem egy táncra? – kérdezi a lány, úriemberhez méltó színészi meghajlással. Tris elneveti magát a komikus jeleneten, engem megmosolyogtat a két rossz gyerek kettősének megszokott látványa.
-Most kihagynám, de köszi – finomodik vissza a derűs nevetés bocsánatkérő mosollyá, de Cam csalódottan húzza el a száját.
-Ne már Tris, egész este erre készültem, ne rontsd el! Ha már ágyba nem bújsz velem, igenis tessék jönni táncolni! – toppant egy nagyot akaratosan és karon is ragadja kiszemelt áldozatát. Tris egy utolsó gyors pillantást vet felém, de leteszem a poharamat és felállok a bárszékről, mielőtt mentsvárként használhatna. Egyébként sem akarom elrontani azzal az estéjét, hogy az én hogylétemre figyel állandóan.
-Én felkeresem a mosdót – szabadkozok röviden és el is indulok az említésben szereplő helyiség felé. Nem kell visszanéznem, hogy tudjam, ezzel megnyertem Camnek ezt a kis csatát.
 
Nem is kell csalódnom, mire visszatérek eredetei őrposztomhoz, már a szellős embertömegben nyomják. A pultnak háttal, könyéken megtámaszkodva figyelem őket. Brand és még valaki szintén most térnek vissza valami nagy vitát folytatva, hogy ki a legjobb szuperhős, de még csak félfüllel se igazán figyelek az érdektelen beszélgetésre. A táncolóknak most egy fülledten lassú, mégis ütemes szám adja a ritmust, én pedig nem tudom levenni a tekintetem az emberek közt hol fel – hol eltűnő párosról. A villódzó fények szaggatottan adják vissza a képet, amint Camille Tristanhoz fordul, hozzábújik, karjait kinyújtva karolja át a nyakát. A nőies csípőre simulnak Tris ujjai, homlokukat meghitt intimitással biccentik össze, milliméterekre kerülve egymás ajkaitól.
A hullámzó tömeg odébb mozdul és csak akkor veszem észre, hogy tüdőmbe szorult a levegő, mikor összesimuló kettősüket kitakarja előlem a táncolók sötét sziluettje. Már szinte a zenét sem hallom, csak a fülemben lüktető és mellkasomat szétvetni készülő veszett dübörgést. Kelletlenül felmorranva nyúlok a pulton hagyott italomért, de valaki váratlan közvetlenséggel karolja át nyakamat.
-Hé, Nath. Ne lógasd már ilyen látványosan az orrod – próbál meg Brand felrázni. – Nem kell a szívedre venni a dolgot.
-Miről beszélsz? – nézek le furcsálló grimasszal a vállam mellett mindentudóan vigyorgó képére.
-Hát róluk! – háborodik fel értetlenkedésemen. – Cam mindig is ilyen volt, de ezt már neked is illene tudnod. Ne légy féltékeny Trisre, azt a csajt nem lehet betörni!
Kelletlen fintorral hámozom le magamról Brand karját.
-Kösz az atyai jótanácsot, de meg leszek – ezzel el is fordítom róla figyelmemet és csak a szemem sarkából látom lesajnáló legyintését.
Felveszem a pultról a poharamat miközben a tömegre pillantok, de nem látom meg őket újból. Egy kellemetlen szorongás fonódik a torkom köré és idegesen szorulnak meg az ujjaim az üvegen. Féltékeny Trisre... ha Brand tudta volna, miket beszél, valószínűleg inkább meg se szólal. De az elmémbe szivárgó képek Tris és Cam párosáról és ahogy az estéjük várhatóam folytatódni fog, kínzóan szorító, irracionális haragot, tehetetlenséget és féltékeny indulatot csepegtetnek méregként a szívemre.
Nincs mese, ezt meg kell beszélnem Trisszel. Bár abban sem vagyok biztos, hogy valóban azért ért el az elhatározás, hogy tényleg elmondjak neki mindent, vagy csak hogy önzően szétválaszthassam őket, de jelenleg egyáltalán nem tud érdekelni. Inkább lehajtom a maradék italt. Úgy érzem ehhez az akcióhoz minél több magabiztosságra lesz szükségem.
 
Pár lépés múlva már tanácstalanul állok meg a táncoló emberek között, ahol legutoljára láttam őket. Vajon merre tűnhettek el? Mikor egy lépéssel elindulnék a megérzéseim sugallta irányba, váratlanul billenek ki az egyensúlyomból és zavartan torpanok meg. Csak most tűnik fel, hogy a zene megváltozott, tompább lett, mintha egy paplan alól hallanám, mégis minden basszus a mellkasom mélyén dübörög. A torkom kiszárad a váratlan fújtatástól, ami a diszkó hangjait áttörve diktál számomra gyors tempójú ritmust. Ahogy körbe tekintek, a körülöttem lévő alakok színes foltokként torzulnak el egész addig, míg a fejmozdulat tart. Mi a franc...
Most már egész más okkal keresem néhol elhomályosuló látással Trist. Valami rohadtul nem stimmel. Ez nem lehet az alkohol hatása. Imbolygó lépésekkel indulok tovább, miközben a szemembe villogó bántóan erős színek a zene és zihálásom ritmusára lüktetnek tovább. Kínzóan hosszú, zavart percek telnek el, míg a célomat keresem ebben az emberekből álló labirintusban.
 
Végre kiszúrom a tömegben, amint épp lezseren a falnak támaszkodva, nevetgélve beszélget a két lánnyal. Imbolyogva próbalok a közelébe jutni, de hirtelen ez a pár méteres távolság is végtelennek tűnik. A tömegből néhányan nekem ütköznek, küzdenem kell érte, hogy ne essek össze a különös szédüléstől. Már csak akkor vetül rám a világosszürke szempár figyelme, mire közvetlen mellé érek.
-Nath, mi történt? – mellkasomnak feszülő keze az utolsó pillanatban tart meg, de így is csak azért nem zuhanok össze, mert tenyerem feje mellett csattan falon, bizonytalan támaszt nyerve. Fölé görnyedő arcomat fürkésző tekintetében aggodalom csillan.
-Valami baj van – zihálom gyengén. Valaki a vállamhoz ér hátulról, de nem tudok koncentrálni az aggodalmas szavakra. Elbódult tudatomat kitölti a közvetlen közelről rám meredő kristály ragyogással figyelő, tanácstalanul kutató szempár. -Tris... vigyél ki innen. Kérlek.
Végszóra csúszik meg mellette támaszkodó kezem és ellenállás nélkül zuhanok egyenesen a nyakába, de a várt esés, amiben akaratlanul is összetöröm mindkettőnket elmarad. Helyette valami puhán landolunk, de Tristan így is nagyot nyekken alattam. A diszkó fülsértő dübörgése után valósággal a nyakamba szakad az ordító csend és csak most érzékelem, hogy eddig görcsösen megfeszült izmaim ellazulhatnak. Végre. Valamivel jobban érzem magam, de még mindig mintha víz alatt lebegnék, tompa minden és úgy érzem szörnyen nehézkes lenne minden mozdulat.
-Nath... megfojtasz... – nyöszörög alattam egy elhaló hang. Kényszerítem magamat, hogy visszanyerjem az irányítást és tenyeremen megtámaszkodva emelem meg felsőtestem, mire letaglózott haverom végre levegőért kaphat. Nincs lélekjelenlétem bocsánatot kérni, vagy egyáltalán bármit mondani. Fejemet lebillentem, könyöklő kezem marka ökölbe szorul, miközben szélmalom harcot vívok az elmémben azért, hogy ne forogjon a szoba. Mintha a kelletlenül hangos zene térne csak vissza, a fülemben egyre hangosodó dübörgéssel lüktet egy ér, vad ritmust diktálva minden másodpercnek.
Nyugalmat árasztó érintés simul az arcomra, meglepően kellemes hűvösséget hozva magával. Vagy csak az én bőröm lángol? Már nem tudom eldönteni. Óvatosan megemeli a fejem én pedig engedelmesen tekintek a bajt kutató szempárba. Még az se zavar, hogy kintről egy röpkocsi beszűrődő fénycsóvája egyenesen az arcomba villan, pedig roppant irritáló az erős fény. Némán zihálva veszek el a kristálytó csillogású szemekben, amik kivételesen nem mosolyognak, hanem egy egész más hangulattal csábítanak magukhoz. A hamis ábrándképet összezúzza, mikor a ráeszmélés lángjai gyulladnak fel bennük.
 
-Te bevettél valamit? – kérdezi megalapozott gyanakvással. Megrázom újra erőtlenül előre ejtett fejem.
-Nem. Csak ittam... nem figyeltem... – zihálom szinte szavanként, míg próbálom összekaparni a józanság és racionalitás utolsó szálai után kapkodó tudatomat. Homlokom lassú ereszkedéssel ér vállához és szinte fellélegzek testének nyugtató érintésétől. Így megint jobb. Nem tudok ellenállni a vonzásának és a megnyugvást ígérő csábításnak, az arcom a nyakába borul és a friss, éjszaka csendjéhez hasonlatos illat megtölti az elmém. Mélyet szívok belőle, mire megrohamoznak a nem is oly távoli és ijesztően gyakran kísértő emlékképek, amikor a zuhany alatt, a mellkasomnak simulva, ziláltan élvezte amint hozzá érek. Azelőtt sose tűnt fel, hogy bármilyen illatot éreznék rajta, de azóta nem telt el úgy éjszaka, hogy ne idéződne fel bennem.
Lábam akaratlan ösztönnel mozdul, mikor térdem combjai közé kéredzkedik és ágyéka teljes felületével hozzám simul. Bódultan morranok fel a kellemes melegségtől, amit a teste sugároz felém és megfertőzve gyújtja lángba minden porcikámat.
-Hé-hé, Nath. Ne hülyülj már, ez kezd túl menni a vicc kategórián – a mellkasomnak feszülő eltolást fel sem veszem, nem tudok kiszakadni nyakának puhaságából. – Jesszusom. Nem kapsz több steaket – nyögi alattam erőlködve, de karom lassan a teste alá kúszik, így szorítom magamhoz. Mintha egy eddig elzárt forrás szakadna fel bennem, nem tudok betelni a közelségével, magamba szívom minden egyes cseppjét. -Na jó... – morranja alattam összegyűrve, majd a következő pillanatban elillan a karjaim közül a békés sóvárgást élesztő érintés. Kelletlen szusszanással huppanok a puha paplanok közé, majd pár másodperc magamhoz térés után tápászkodom fel oldalasan ülő helyzetbe. A szédülés lassan vállalhatóvá fokozódik, miközben figyelem Tristan sürgölődését a lakásban.
 
 -Hát haver, ezt át kell vészelned – mormogja, miközben fiókokat és szekrényeket kutat át, majd végül előhalász valahonnan egy narancssárga tégelyt és mellém dobja az ágyra. – Vegyél be ebből kettőt és holnap józanul fogsz ébredni. Többnyire – magyaráz, miközben egy pohárba vizet tölt.
Felveszem a kis edényt és elolvasom rajta az altató vegyszer megnevezését, majd kelletlen fintorral hajítom el oldalra. Mire Tris megfordul, már csak döbbenten nézhet a falnak csapódó kis tégely után. Rosszallóan értetlen tekintetére válaszul csak méla cinizmussal elmosolyodok.
-Ha ki akarsz nyírni, akkor inkább ne túladagolással vagy szívleállítással tedd – magam sem tudom, honnan tért vissza annyi lélekjelenlétem, hogy felismerjem az ellentétes hatású szerek okozta veszélyt. Vagy lehet ezt a tudást is csak a jelen helyzet képzelteti velem, a fene se tudja. – Egyébként már kezdek jobban lenni – dünnyögöm és időközben akaratlanul masszírozom meg tarkóm, ahol valami kezdődő bizsergés lassan nem hagy nyugodni. Tristan halk, irritált sóhajjal teszi mellém a pohár vizet az ágyának éjjeliasztalként szolgáló peremére.
-Akkor csak feküdj vissza és maradj nyugton – jön a következő utasítás, de eszem ágában sincs teljesíteni. Helyette mereven figyelem ahogy felcsüccsen az egyik magas bárszékre és hanyagul megtámaszkodva függeszti rám óvó tekintetét. Fehér szálú haja még kócosan keretezi szép ívű arcát, látványos emlékeztetőül adva jelét iménti hempergésünknek a lepedőn. A bevillanó érzések melegen kavargó izzással telítik a mellkasomat és arculcsapó hiányérzettel folynak végig bőrömön. Kegyetlen váratlansággal tölt el az érzés, hogy most kell lépnem. Ha most elhalasztom, lehet soha többet nem jutok elhatározásra.
 
Céltudatosan mászok ki az ágyból, hogy odamenjek hozzá, bár rontja az összképet az első lépésnél megtántorító szédülés visszhangja.  Tris szemét forgatva, türelmetlen sóhajjal csúszik le a székről, valószínűleg, hogy visszatereljen a pamlaghoz.
-Gyerünk nagyfiú, fekvés – noszogat, de mikor összetalálkozunk az apró szoba közepén, nem engedek a terelgető eltolásnak.
-Tris – súgom halkan a nevét, közvetlen közelről lepillantva rá. Lehet, hogy csak képzelem, de mintha egy pillanatra rémületet látnék átsuhanni a rám csillanó szemein. -Tudod, hogy kedvellek. De azt az estét nem tudom kiverni a fejemből. Megpróbáltam úgy tekinteni kettőnkre mint korábban, de nem megy.
-Mit akarsz ezzel? – eddig tartott, keserűen félrehúzott szájjal kapja félre a tekintetét. Nem hagyom neki, tenyerem arcára simulva kényszeríti rám pillantását.
-Azt akarom... hogy többek legyünk, mint barátok – engem is meglep, hogy végül a szám előbb megfogalmazta azt, amit az agyam napok óta nem tudott. Egy röpke pillanatra megáll a világ és a torkomba szorul a levegő. Elkerekedő tekintete mintha válaszok után kutatna, elnyíló ajkairól nem is tudja, milyen ellenállhatatlan csábítást sejtetnek. Megadva magam a bennem felgyülemlett érzéseknek, lassan hajolok le hozzá, alsóajkam alig érintéssel ér övéhez, de a következő másodpercben elillan a varázs, és még eldönteni sem tudom, hogy valóban elértem e a vágyott célt mielőtt eltűnt volna előlem. Keserű sóhajjal és a csalódottság kellemetlen szájízével szorul ökölbe az ő helyén levegőt markoló kezem.
 
-Baszki, Nath – vállam felett laposan hátra tekintve fordulok a hang irányába. Helytelenítően rázza a fejét, de az arcán elterült zavart pír teljesen meghazudtolja nemtetszését. Vagy csak én akarom, hogy meghazudtolja. - Ezeket csak azért mondod, mert az a cucc megkavarta az agyadat – komótosan fordulok teljes testtel felé, és ez épp elég, hogy a kicsi lakásban megint karnyújtásnyi távolságba kerüljön. - Holnap reggel nagyon fogsz szégyenkezni és nekem kell majd helyre kaparnom téged, úgyhogy azt javaslom, most fejezd be.
Idegesen felmorranva kapom el csuklóját és húzom vissza magamhoz, a mellkasomnak csapódó vágyott teher sem tud kijózanítani. A kelleténél talán kicsit erősebben szorítom magamhoz derekát. Dühít a tudat, hogy bármit tehetek, bármivel próbálkozhatok, ha úgy akarja, nem fog végighallgatni. Csak úgy eltűnhet. Itt hagyhat.
-Ezt nem most találtam ki – dörrenem elégedetlen keserűséggel. – Nem tudom, pontosan mióta érzek így, de azt tudom, hogy az első pillanattól kezdve a közeledbe vonzódtam. És ez nem holmi szimpátia, ahogy azt sokáig hittem. Szeretlek, Tris.
 
Döbbenten kerekednek el szemei, ajkai ismét elnémulva nyílnak szét. Ez az a pillanat, ahonnan nincs visszaút. Ujjaim tarkója tincsei közé markolnak és gyengéd erőszakkal tartom meg fejét, míg hozzá hajolok. Ajkaim céltudatosan simulnak az ő ajkaira, érintésükbe beleborzongok és azonnal heves tűz gyullad a mellkasomban. Érzékien kóstolom végig, lassan ízlelgetem, játszok a földöntúli puhaságukkal. Meglepett nyögése a számba hal és ezt kihasználva mélyítem el a csókot, hogy tolakodón megismerhessem minden apró szegletét, érezhessem forrón nedves érintését és magaménak lopjam mámorító ízét. Akarva-akaratlan veszi fel a fülledt ritmust, miközben újra felnyög és ujjai karcosan kapaszkodnak meg pólóm anyagában. Kezem határozott mozdulattal simítja végig gerince vonalát, amitől háta izmai izgatottan feszülnek meg, ágyéka pedig erőteljesen az enyémnek nyomódik, kínzó forrósággal szorítva össze merevedéseinket. Igen, az övét is. Elégedetten felmorranva csusszan kezem a kerek és kemény fenekére, hogy egy erősebb rántással még inkább magamhoz préseljem, minek hatására egyre hevesebbé váló csókunkba nyekken.
Hirtelen valami ismerős rántást érzek és egy apró huppanást követően összegabalyodott kettősünk egyensúlyából kibillenve dől valami ismerősen puhára. Nem törődve az ugrással, fölé könyökölve folytatom a vágytól fűtött, szenvedélyes csókot, de ő zaklatottan zihálva rántja el a fejét és döbbenten kapkodja körbe tekintetét.
-Te... mi... hogyan..? – zavarodottan dadogja az összefüggéstelen szavakat.
-Úgy tűnik, hogy te se akarsz igazán hátra hagyni – búgom keserédes önelégültséggel, hogy aztán újra ajkaira tapadhassak. Ha azt érezném, hogy nem vágyik arra amire én, akkor abbahagynám. Legalábbis reménykedek benne, hogy abba tudnám hagyni. De így, hogy érzem vágyódó reszketését és keményen lüktető erekcióját ruhán keresztül az alhasamnak nyomódni... hogy a vállamnak feszülő kezei inkább horgonyként kapaszkodnak meg bennem, mintsem menekülőn eltolnának... hogy forró nyelve önszántából csatlakozik csókunk fullasztó táncába... így nincs az a földi hatalom, ami meggátolna benne, hogy szabad utat engedjek a kábítószer gátlásgyilkos hatásától elszabadult vágy ösztönből diktált tetteinek. 


Silvery2024. 08. 28. 17:17:40#36572
Karakter: Tristan Gold
Megjegyzés: Lecsupaszított vágyak


 

A vérem lángolva lüktet az ereimben a szívem szapora ritmusát hajszolva. Egy ideje már nem hallom a lentről beszűrődő zenét, csak a reszelős, egyenetlen lélegzetvételeimet. Oxigénért küzdve nyöszörgök és vergődök, mikor durva kezek ráncigálják le rólam a nadrágot. A legvisszataszítóbb érzés az egészben az, hogy valahol mélyen hálás vagyok érte. A megkönnyebbülés egy lázas sóhajt csal elő a tüdőmből, a farkam keménysége már fizikai fájdalmat okozott a szűk farmer alatt. Szétszakadok. A rám szegeződő elégedett szempárok szinte lyukat égetnek a bőrömbe, de a gátlásaim már semmivé égtek a drog szította tűzben. Csak homályosan látom Ash ismerős, féloldalasan felhúzódó mosolyát. Régen izgatottan összerándult a gyomrom, mikor így nézett rám, most tömény undor vegyül a kínjaim közé. Undor, és remény, hogy nem kárörvend majd túl sokáig a győzedelmes pillanaton, mert nemsokára könyörögni fogok, hogy megérintsen.

- Még mindig kibaszott szexi vagy, Trissim – bazsalyog kedélyesen, én pedig halkan felnyüszítek mikor végigsimítja a természetellenesen feszülő merevedésemet. Gyűlölöm az ösztönös mozdulatot, ami közelebb visz a keze érintéséhez, de nem tudok küzdeni ellene. Az ujjaim a lepedőt tépik, a csípőm lassú hullámzással követi a mellettem ülő férfi ütemes mozdulatait. A büszkeség és a dac már nem tart vissza, bármit megtennék egy kis megkönnyebbülésért, az mégsem talál rám. Végtelennek tűnő percek telnek el. A gondolataim túl nyomottak, túl zavarodottak, az idegszálaimat hiába borzolta fel ez az elcseszett szer, el is tompította az érzékszerveimet. A pánik, hogy talán soha nem lesz vége ennek az érzésnek, a hatalmába kerít. – Ha küzdeni akarsz ellene, csinálhatjuk máshogy is – sziszegi Ash türelmetlenül, miközben feláll mellőlem. Megviselten, reszkető tagokkal nyitom ki a szemeimet. A hirtelen jött ingerültsége visszaad egy darabot a büszkeségemből. Egy meggyötört, erőtlen nevetés szakad fel a rázkódó mellkasomból.

Ő soha nem értette. Már régen sem értette, hogy miért utálom ezeket a szereket. Ő izgalmasnak tartotta őket, de nekem már azok az éjszakák is szenvedések voltak, pedig akkor még rajongtam érte. Hogy lehettem ennyire vak?

- Nem küzdök – zihálok levegőtlenül. A gonoszkás mosolyom mögött nincsenek valós érzelmek. – Csak pocsékul csinálod.

Ha nem érezném magam úgy, mint a mosott szar, biztos kielégítene a zabos fintora. Kár, hogy a keze képtelen volt rá. A farkával már régen is többre ment. Nem lehet valaki mindenben tehetséges. Sajnos túl gyorsan rendezi a vonásait, és most rajta a sor, hogy kegyetlen vigyorra húzza a száját. Hamis türelemmel gombolja ki a nadrágját, miközben feltérdel az ágyra.

- Régen is gyorsabban elmentél hátulról – utal vissza ő is a közös múltunkra, miközben a lábaim közé férkőzve mászik fölém. A leszedált reakcióidőm nem elég, hogy védekezni tudjak. A szemeimet összeszorítva nyögök fel, mikor az ajkaival a mellkasomra tapad, a síkos ujjai pedig megtalálják a fenekem nyílását. Összerezzenek az évek óta nem érzett, idegen érintéstől. A kezeimet a vállára csúsztatva próbálom eltolni magamtól, sikertelenül. A testem hol megfeszül, hol ellazul, miközben vergődve menekülök a szégyenteljesen élvezetes kényeztetéstől, de a mostani állapotomban esélyem sincs ellene. Gyűlölöm, hogy erre kényszerít. Gyűlölöm, hogy a véremben lüktető drog nem engedi, hogy igazán gyűlöljem.

Mire felemelkedik rólam, már csak félig vagyok magamnál, a talpaim szinte csak ösztönös védekezésként csúsznak a mellkasára, de könnyedén ellöki magáról az erőtlen végtagokat. Nem nézek fel rá, a fejemet makacsul oldalra billentve fordulok el. Nem adom meg neki az elégtételt, hogy lássa a szemeimben, hogy legyőzött. Most már csak azt akarom, hogy vége legyen. Tök mindegy, hányan mennek végig rajtam, ha cserébe el tudják tüntetni belőlem ezt az érzést.

Váratlan csattanás rázza meg a zihálásomtól hangos szobát, és mire felocsúdhatnék, eltűnik a lábaimat szétfeszítő erő. Próbálok magamhoz térni, de az agyam egy akadozó, tízszeresen lelassított felvételben ragadt. Egy élénkkék árny mozdul a perifériában, de mire kipislogom a könnyeket a szememből, már tovább is suhan. A tompa gondolataim sokáig nem fogják fel, mi történik épp. Az első fegyver dörrenésére ösztönösen összerezzenek, és kitisztul egy kicsit a túl mélyre nyomott tudatom. A kirakós darabkái lassan a helyükre kerülnek, és minden eddigi, önirányú kétségbeesésnél és elkeseredettségnél erősebben vág mellbe egy eddig soha nem tapasztalt, jeges félelem.

Nath!

Tágra nyílnak a szemeim, csak hogy lássam, a robbanás nem a kék árnyammal, hanem a támadójával végzett. Mire valami csoda folytán sikerül félig ülő helyzetbe küzdenem magamat, a megmentőm már a keze kicsavarásával kényszeríti földre a harmadik katonát is.

- Vigyázz! – kiáltom a kiszáradt torkom elgyengült hangszálaival, de ez messze nem elég, hogy túlüvöltsem Nath áldozatának a kínokkal átszőtt, keserves sikolyait. Ösztönösen próbálok meg mögé teleportálni, de egyetlen apró kis millimétert sem mozdul a testem a kába parancsra. A drogtól és az adrenalintól hevesen dübörgő szívem a halálfélelem bénultságával torpan meg, mikor eldörren a barátom hátára szegezett pisztoly. Háromszor. Az egyik kezem reszketve emelkedik felé, pedig méterekre van tőlem, az ajkaim néma, keserves üvöltésre nyílnak, de mielőtt hang jöhetne ki rajtuk, újra egy külső erő veszi át a hatalmat felettem. Durva, agresszív szorítás rángat a talpaimra, de nem törődök vele, az arcomat égető könnycseppek mögül, hitetlenül nézem Nath talpra ugrását. A megkönnyebbülés minden mást felülír. Jól van. Nem értem hogyan, de jól van.

Golyóálló mellény? Vagy hallucináltam? Nem érdekel semmi, csak hogy túlélte.

A ravasz jellegzetes kattanása visszhangzik a pillanat töredékére beállt csendben. Túl közel. Csak most fogom fel, hogy újra Ash markaiban vagyok, a karja szoros satuba fogja a nyakamat. A pisztoly csöve fenyegető, hideg szúrás a halántékomon. A körmeim a bőrébe vájnak, de csak megszorul a hurok a torkomon.

- Most eltakarodsz a büdös bús picsába, vagy kiloccsantom az agyát – vicsorogja veszettül a reszelős lélegzetvételei között. Nem kételkedem benne, hogy megtenné, egy sarokba szorított kutya bármire képes. Nath most először dermed mozdulatlanná, mióta megállíthatatlan tornádóként végigsöpört a szobán. A megkeményített arcvonások irritált rándulása majdnem olyan ismeretlen, mint a szemeiben gyilkos szándékkal lángoló királykék tűz. Csak akkor fedezem fel benne a barátot, akivel hónapok óta elválaszthatatlanok vagyunk, mikor találkozik a tekintetünk, és meglátom az aggodalom árnyait a jéghideg elhatározás mögött. A kővé dermedt patthelyzet feszültségében egy szavak nélküli kérdést rejteget a pillantása. Van egy terve. Szinte csak a szemeimmel, mozdulatlanságra kárhoztatva bólintok, bár fogalmam sincs, hogyan szándékozik megállítani a bőrömbe vájódó stukkert. Mégis bízok benne.

Ha pedig meg kell halnom, a halántékomba küldött golyó viszonylag kíméletes módja.

Fel sem fogom, mi történik, az egyetlen jel, hogy mozdulnom kell, a bőr szakadásának és a vér fröccsenésének a hangja. Ash döbbent üvöltésével és a pisztoly alig lemaradó elsülésével szinte egy időben rántom oldalra a fejemet, ameddig csak a megroppanó nyakcsigolyáim engedik, a süvítő golyó mégis a bőrömbe hasít. Az utolsó megfoganó gondolatom az, hogy elkéstem.

Azonban a halál sötét üressége helyett csak a világ némul el. Erőtlenül rogyok a földre, a sajgó, lázban égő, remegő végtagjaim könyörtelen módon emlékeztetnek rá, hogy élek. Nem hallom a saját zihálásomat. A padlóra hangtalanul koppanó vércseppek potyognak körülöttem. Tudom, hogy nem az én vérem, de nincs elég lélekjelenlétem hátranézni. Az ájulás kerülget, a szemeim majdnem leragadnak. Megint a karjaiba emel valaki, de már túl kimerült vagyok bármit reagálni. Csak akkor próbálom meg összekaparni a figyelmem szilánkokra tört darabkáit, mikor egy mélykék tekintet próbál bejutni az elüvegesedett pillantásom mögé. A jobb fülem ebben a pillanatban fejezi be a kötelező rebootot, és az agyamban felzendülő sípolással jelzi, hogy nem ment örök vakációra. Felnyögve kapom oda a kezemet, de még a saját hangomat sem hallom. A vérem sebes pulzálását sem. Semmit.

Nath letesz az ágyra, és elém guggol. Aggaszt, hogy még mindig nincs erő a végtagjaimban. A szoba forog körülöttünk, a leülepedő pillanat nem fellélegzést hoz magával, hanem az adrenalin által átmenetileg elnyomott gyötrelmek visszatérését. Most már az aggodalom uralja a pillantását, a gyilkos szándékok háttérbe szorultak. Újra úgy néz rám, ahogy az én Nathem szokott. Bárcsak lennének józan gondolataim. Tudom, hogy holnap órákat fogok vívódni ezen az egyszem pillanaton, most mégsem tudok semmi másra gondolni, csak arra, hogy mivel tüntethetném el az arcára kiült rémületet. Egy apró, hamis mosoly. Ennyire futja, mielőtt a dekoncentrált, fókuszt vesztő pillantásomat kiköveteli magának a háttérben lihegő férfialak.

A padlóból előnyúló karókra felnyársalt férfi árnyéka az emlékeimben élő embernek. Tudom, hogy a büntetése minden percét megérdemli, a mellkasom mégis nehézzé válik attól, hogy így kell látnom azt, akitől egykor az új életemet kaptam. Azóta többszörösen leróttam a tartozást, az mégsem ereszt el a karmaiból. Hosszú ideig meredek rá hűvösen, csak akkor zökkenek ki, mikor a háttérben szóló jajveszékelés egyszer csak elnémul. Nath kíméletlen, rendületlen végrehajtóként lép az utolsó éber ellenségünk, Ash elé. Megint nem önmaga. Vajon tudna rám is így nézni?

Remegő kezekkel húzok magamra egy fehér lepedőt, hogy elrejtsem a drogok kényszerítő erejére kárhoztatott merevedésemet. A lángban égő testem és az összpontosítani kívánó tudatom ádáz háborújában elveszve, fél füllel hallgatom Ash vallatását, de a nehezen felfogható párbeszéd háttérbe szorul a kintről beszűrődő, vészjóslóan közelgő hangokhoz képest. Nem tudom lemosni magamról a kátrányként rám tapadó rossz előérzetet, hogy itt még nincs vége. Megfulladok tőle. Menekülnünk kéne. Ha a családom ilyen gyorsan odáig jutott, hogy zsoldosokat küldött a nyakamba, mindenki ellenség lehet.

Meggyötörten, vékony hangon nyöszörgöm Nath nevét, miközben nagy nehezen kiszenvedem magamat az ágy szélére. Azonnal meg is bánom a bátor mozdulatot, mikor a makacs émelygés győzedelmeskedik az indulásra kész akarat ellen. Nath megint megment. Bágyadtan pislogok fel rá, az ő kezei az egyetlenek, amik ülve tartják a kocsonyaként reszkető testemet.

- Semmi baj. Mindjárt itt vannak a rendőrök és jönnek mentősök is – biztosít előzékenyen, de akaratlanul is csak tovább növeli vele a kétségbeesésemet. Nem érti. Ő nem tudja, hogy kikkel áll szemben, nekem pedig nincs elég szó a nyelvemen, hogy elmagyarázzam neki. Az időnk is fogytán. Mennünk kell.

- Nem kell. Csak vigyél haza – nyögöm lényegre törően. Bárcsak képes lenne kiolvasni a kuszán száguldozó gondolataimat, de félek, hogy csak a kábítószer okozta zavarodottságot látja, mikor rám néz. Nem hibáztatnám érte, még engem is meglep, hogy kiszenvedtem magamból néhány épkézláb szót.

- Akkor elviszlek egy kórházba.

Nem. Nem-nem-nem. Túl kiszolgáltatott lennék, és még őt is elküldenék mellőlem. Az utolsó, amire szükségem van, hogy telenyomjanak altatóval és védtelen öntudatlanságban feküdjek huszonnégy óráig egy idegen helyen, amit még csak nem is őriznek rendesen.

A gallérjába kapaszkodva húzom közelebb magamhoz, hátha meglátja az arcomon azt, amit nincs időm szavakba önteni.

- Csak vigyél haza. Kérlek – ismétlem meg elszántabban a rövid könyörgést. Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor a helyes döntés elhatározása csillan fel a zafírnál is kékebb szemekben. Innentől már tudom, hogy nem lesz baj. Jó kezekben vagyok. Az Ő kezeiben.

Talán ez a mélyen gyökerező bizalom az, ami engedi, hogy végre belesüppedjek a megkínzott testem önvédelmi reakciójába, és átadjam a tudatomat egy felszínes, zaklatott kábulatnak.


✦✦✦


Egy tűszúrásra rezzenek fel a felületes bódultságból. Elrántanám a kezemet, de nincs elég erő a végtagjaimban hozzá. Fáradtan pislogva próbálom felfogni a gyötrelmeim legújabb állomását. Lassan fogadom csak el, hogy nem a pokolban vagyok. Pedig a hőmérséklet stimmelt volna.

Nath és Viki tárgyilagos hangja a távolból jut el hozzám, nem fogom fel a szavakat, csak a biztonságérzetet, amit a jelenlétük kelt bennem. A halántékomon lüktető ér zavaró dübörgése percről percre egyre idegesítőbb. Reszketek, pedig mintha lángok nyaldosnák a testemet belülről. Aludni akarok. Elájulni. Meghalni. Akármi, csak ne ez.

Megkínzottan felnyögök, mikor nekiütközik valaminek a túlérzékennyé vált testem. Az egész bőröm egy hatalmas erogén zónává változott. Ha ezt az éjszakát túlélem, akkor mindent.

- Sajnálom – jut át Nath alig hallható sóhaja a tudatomra terített takarón. Megrázom a fejemet. Nem az ő hibája. A létezés maga hordozza magában a kínok kínjait. – Fáj valahol? Megsérültél?

A szavai valós felfogása nélkül rázom meg megint a fejemet. Túl sok nélkülözhetetlen energiát emészt fel ez az eredménytelen társalgás. Csak rakjon le egy sarokba vergődni, és hagyjon magamra. Nincs szükségem szemtanúkra.

- Nem… csak mindjárt meggyulladok – suttogom erőtlenül. Egy gyűlölt kis részem most azt kívánja, bár elkésett volna Nath, és legalább egy kis megkönnyebbülést kaphattam volna, mielőtt betoppan. Undorodok ettől a vágytól, de szétszakad a testem.

Felzokogok magamban, mikor puha ajkak eltéveszthetetlen selymessége simul a homlokomra. Már ez a rövid, céltudatos kis érintés is elég, hogy megránduljon a hasamhoz feszülő farkam. Le fog szakadni rólam az éjszaka végére. Forró. Minden annyira forró. Megint túl mélyre süllyedek, hogy értsem a szavait, ezért szó szerint hideg zuhanyként érnek a bőrömre hulló hűvös vízcseppek. Összerándulva, levegőért kapca szakadok ki a félájult, önkívületi állapotomból. A gyomrom hányingerkeltő görcsbe ugrik, a testem pedig az eddiginél is hevesebb remegésbe kezd a rákényszerített hidegtől. Nem jó. Nem tudtam, hogy lehet még rosszabb, de rosszabb lett. Már majdnem képes voltam elájulni, és most megint kristálytisztán érzem a testemen végigfutó libabőr összes kiemelkedő pöttyöcskéjét. Előre görnyedve keresek menedéket a víz elől, de mindenhol ott van.

- Nagyon fáj – préselem magamból gyötrelmesen. A kapkodó, felszínes lélegzetvételeim elfojtják a könyörgést, hogy állítsa el a vizet. Olyan, mintha millió apró, jéghideg tű szurkálná a túlhevült testemet. Felnyögök, mikor az ujjai befúrják magukat az ágyékomon tartott tenyerem alá, és rákulcsolódnak a kővé vált merevedésemre. Mi a…

Nem. Ez nem lehet.

Túl jó.

- Te meg mit művelsz? – kérdezem reflexszerű pánikkal. A mozdulat, amivel megragadom a csuklóját ösztönös, pedig eszem ágában sincs megállítani. Képtelen is lennék rá. Hiába tudom, hogy ugyanabba a kudarca fog fulladni ez a próbálkozás is, mint mikor Ash próbálta kiverni. Nem lesz elég, és csak még nagyobb roncshalmaz leszek a végére, mint előtte voltam. De már ez sem érdekel, csak a remény számít, hogy pár percre talán fellélegzést nyújt majd a fájdalmas gyönyör.

- Segíteni szeretnék – suttogja a maga barátságos gondoskodásával. Reszketeg nyögés szakad fel a mellkasomból a váratlanul gyengéd simogatásától. Nem úgy ér hozzám, ahogy a férfiak szoktak. Ő mindig más volt. A görcsbe rándult, feszengő testem parancsszóra olvad a karjaiba. Az orromat megtölti az illat, ami a biztonságot és az otthont idézi. Nem gondoltam, hogy bármit képes leszek biztonságosnak érezni ma éjszaka, de az ő érintése az. Az eddigi gyötrelmes vergődésem vágyódó hullámzássá csitul, a bőrömön végigfutó vízcseppek most már kellemesen cirógatják a lassan kisimuló libabőrt. Ha lennének szabad lélegzetvételeim, zokogni tudnék a testemen végigcikázó megkönnyebbüléstől. A drog, ami eddig a véremben lángolva követelte az akarata beteljesítését, most elégedett bódultsággal nyomja mélyre a lelkiismeretemet és a gondolataimat. Csak az elmém egy szunnyadó szegletében érzékelem a fenekemnek feszülő keménységet, ami egyetlen dolog lehet. Nath.

Nath… felizgult? Ha lenne elég erőm magam mögé nyúlni, az ujjaim puhatolózó érintésével keresnék választ erre a kérdésre. Így csak néma fantáziálásra futja a távolra kószáló gondolataim társaságában.

Az orgazmus olyan könnyen jön, mintha soha nem lett volna kérdés, hogy sikerül e elérnem, de hiába a felemelő érzés, csak tompa, hiányérzettel és bűntudattal megfűszerezett gyönyört hoz magával. Kábán lihegve próbálok magamhoz térni, de szilánkokra hullott a tudatom. A hideg víz kellemetlenebb, mint valaha, a hátamhoz simuló merevedése pedig azzal fenyeget, hogy visszacsalja a frissen elűzött démonokat a testembe. Mégsem mozdulok. Képtelen vagyok rá. Túl nagy teherként nehezedik rám a tetteink súlya. Vajon milyen következményei lesznek ennek? Vajon elveszítem őt?

A gondolataimba zuhanva, bágyadt autopilótára kapcsolva válaszolgatok a kérdéseire. Most mentem el, mégis mélyebb depresszióba készülök zuhanni, mint az este folyamán bármikor. A tanácstalanság szinte megöl. Beletemetkezem a puha köntös melegébe, és mire felfogom, újra a karjaiba vagyok. Majdnem biztos vagyok benne, hogy beszélgettünk, de nem emlékszem a szavakra, csak az érzésekre. Egy tőlem rémisztően testidegen szorongásra.

Nem tudom, melyikünk szívének a dübörgését hallom. Én üresnek és sápadtnak érzem magamat, ezért az övére tippelnék, de tudom, hogy az lehetetlen. Már egy élettel ezelőtt elárulta, hogy az lehetetlen.

Öt év katonaság után nehéz felpörgetni a pulzusomat.”

Igen. Biztosan a saját szívem ver ilyen hevesen.

Letesz az ágyra, és mintha megállna az idő. Én őt nézem, ő pedig engem, de egyikünkről sem tudom, hogy mit látunk a másikban. Egy barátot? Egy elveszített barátot? Egy lehetőséget valami másra? Vagy csak egy félrecsúszott éjszaka szerencsétlen végkifejletét. A gondolataimat ugyan pillanatnyilag feloldozta a megkönnyebbülés, lomhák és megbízhatatlanok. Arra buzdítanak, hogy húzzam őt magamhoz. Azt akarom, hogy olyan közel hajoljon hozzám, hogy a nedves tincsei ne az ő homlokán pihenjenek, hanem az enyémen. Azt akarom, hogy az ajkaim hőmérsékletét is ellenőrizze a rózsaszín vonalként húzódó ajkaival, ahogy a homlokommal tette. Érezni akarom, hogy még mindig olyan kemény e, mint a zuhany alatt volt. Érezni akarom.

Megőrültem.

A testem most épp áthűlt és kielégült, de tudom, hogy ez nem végleges. Túlságosan ismerem ennek a drognak a működését. El kell aludnom, hogy elejét vegyem a folytatásnak.

- Lent leszek. Ha bármi van, szólj.

Meg kéne könnyebbülnöm, hogy elmegy, de az ösztönös pánik görcsös szorításban préseli apró gombóccá a gyomromat. Szükségem van rá. Nem tudom, miért, de szükségem van rá.

- Várj! – csúszik ki az ajkaimon azelőtt, hogy átgondolhatnám az indokaimat. – Ez mégiscsak a te ágyad és aludtunk már együtt, és jobban érezném magam, ha nem maradnék egyedül – hadarom összefüggéstelenül. A homályos elmém kuszaságában fogalmam sincs, hogy értelmes volt e a mondat, de látszólag elég szánalmas voltam, hogy meggyőzzem. Megkönnyebbült sóhajjal dőlök el a párnáján, miközben ő átöltözik.

Most már minden rendben lesz.

Itt marad mellettem. Bárcsak megérteném, miért ilyen fontos.

A feszültség csak akkor hagyja el végleg a tagjaimat, mikor a matrac megrezzen a súlya alatt, és megérzem a belőle áradó melegséget. A halkan, békésen búgó hangját már csak a távolból hallom.


✦✦✦


Az éledező nap laposan beeső sugarai tolakodó elszántsággal küzdik magukat a lehunyt szemhéjaim alá. Elégedetlenül hunyorogva emelem az egyik kezemet az arcom elé, hogy lopjak még néhány percet az áldásos sötétségben, de az álomvilágból való kiszakadás véglegessége már visszafordíthatatlanul megtörtént. A tegnap este durva emlékképei tüskeként ékelődnek a szoba csendes nyugalmának az illúziójába. Lehetett volna annyi emberség a vegyészben, aki kikutyulta ezt az istenverte drogot, hogy rak bele valami olyan hatóanyagot is, amitől legalább a szerencsétlen áldozatok elfelejtik a velük történteket. De nem volt. Minden kitörölni vágyott emlék szégyenteljesen kristálytiszta. Hasogat a fejem, ráadásul hiába zsibbadt és elhasználódott mindenem, az alhasam mélyén még mindig tompa késztetésként bizsereg a régmúltból visszaköszönő élvezet, amit Ash ujjai hagytak bennem. Üvölteni akarok a levakarhatatlan tehetetlenség irritációjában. Tegnap este kicsúszott a kezeimből a gyeplő, és azóta mindenki jobbra-balra lökdösi az életemet rajtam kívül. Rohadtul elég volt belőle. Magamra küzdeném a fürdőköpenyt, amiből az éjszaka folyamán egy ponton kivergődhettem magamat, de megakadok, mikor megérzem a megszáradt ondófoltok jellegzetes keménységét egy-két részén. A mellkasomra nehezedő bűntudat megsokszorozódik, és hirtelen megalapozatlanná válik az iménti mérgelődésem, hogy az éjszaka minden emléke annyira tiszta, mint először hittem. Azt hittem, a jótékony elszenderedésem véget vetett a földi pokolnak, amiben a zuhanyban történtek előtt vergődtem, de egy növekvő rossz előérzet azt sugallja, hogy álmomban talán folytattam a túlságosan jóindulatú barátom arcátlan kihasználását. Sajnos a múltbéli tapasztalataim is arra a gyanúra adnak okot, hogy közel sem elég egyetlen kielégülés, hogy elűzze azt a borzasztó érzést. A fenébe is, hiszen még mindig érzem.

El akarok süllyedni.

Nem csodálom, hogy mindezek után nem maradt mellettem reggelig. Fogalmam sincs, milyen arcot vágjak ehhez az egészhez, de azt tudom, hogy időre van szükségem, hogy lelkileg felkészüljek a következő találkozónkra. Talán neki is. Már ha akar még hallani felőlem valaha. Bár, aki odáig elmegy egy barátjáért, hogy lendületből átveti magát egy hotelszoba ablakán, kézzel ájulttá püföl négy felfegyverzett zsoldost, majd készségesen kiveri a bedrogozott, mozgásképtelen haverja farkát, az tippre nem fogja másnap közölni vele, hogy inkább tartsa meg magának a problémáit. Tippre most iratkozott fel egy lemondhatatlan hírlevélben ezekre a problémákra. De mikor lettem ennyire fontos neki? És ami még fontosabb kérdés: miért? Végtelen hálát érzek, hogy kihúzott a tegnapi szituból, de pont ugyanez a hála szoros marokkal fojtogatja is a torkomat. Ha bárki másról lenne szó, akkor azt hinném, hogy azon aggodalmaskodok tudat alatt, hogy miként fogok egy ilyen szívességet valaha viszonozni, de tudom, hogy Nath nem az az ember, aki elvárná. Egy egészen más megérzés bérel magának egy permanens lakrészt a tudatomban kitoloncolhatatlanul. A rádöbbenés, hogy én is megtettem volna mindezt érte. Ez fojtogat. Ez rémiszt halálra. Ha elképzelem a fordított szituációnkat, minden létező erőforrást feláldoztam volna, hogy valahogy kihozzam egy hasonlóan szorult, veszélyes helyzetből. Hirtelen teljesen más fényben látom a folyamatos irritált telefon nézegetéseimet, mikor csúszik egy-két napot egy küldetéssel, vagy mikor a vártnál később érkezik tőle válasz. Túl fontossá vált. Túl nagy függőséggé.

Bevillan az emlék, mikor tegnap este három golyót eresztettek a hátába. Utólag már biztos vagyok benne, hogy nem képzelődtem. Sokféle hatása van annak a szernek, de hallucinációt nem okoz. Azt hittem, hogy meg fog halni. Azt hittem, hogy a kicsapongó életstílusom és a felelőtlenségem a halálát okozta az embernek, akiről egészen addig nem is tudtam, hogy mennyit jelent számomra. Ha tudtam volna, talán nem is vitt volna rá a lélek, hogy segítségül hívjam őt. Olyan, mintha néhány hónap alatt egy személyben az elveszített családommá vált volna. Akkor és ott nem volt se időm, se józan elmeállapotom felfogni a történteket, most talál rám az akkor szívszorító pánikként megélt zavarodottság. Minden összezavarodott. Nem tudom, hogy élte túl sértetlenül.

A tegnapi félelmeim újraélt kimerültségével masszírozom meg az arcomat, mikor a semmiből bevillannak a rám vetülő neonkék szemek. A pillanat, mikor a gyilkos, rideg eltökéltséget azonnal felváltja a gyengéden féltő aggodalom.

A földszinti bejárati ajtó elektromos zárjának a kattanásától összerezzenek, és bármiféle épeszű gondolat vagy megfontolás előtt fogan meg a teleportálásra szólító parancs az elmémben. A tudatom falai ugyan megremegnek a szánni való állapotomhoz túl nagyravágyó ugrástól, de valahogy épségben sikerül átpréselni magamat a világunkon nyíló hasadékon. A következő pillanatban már a saját ágyam kis beugró bunkerének a kuckósan közeli plafonját bámulom, és csak a felkaromon végigfutó, mélyen szétterülő véraláfutások jelzik, hogy majdnem végzetes hibát vétettem. Hosszút pislogva adok hálát, hogy fekszem, mert ettől biztosan összeestem volna.

Az utolsó, félbeszakított gondolatom folytatásaként az emlékeim egy újabb aspektusa tör be kéretlenül az elmémbe, mikor öntudatlanul visszajátszom magamban a jámbornak gondolt barátom kíméletlen, a nyers brutalitást megközelítő harcmozdulatait. Mindig tudtam, hogy ki ő. Senki nem kapja meg egy céh sztárzsoldosának a címét egy kis kegyetlenség és végtelen eltökéltség nélkül, de a mi kapcsolatunk az életünk békés pillanatai köré épült. Eddig. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmire is képes. Értem. Ezt a gondolatfonalat azonnal el is szakítom, mikor a drog lecsengő hullámai könyörtelen forróságot összpontosítanak az alhasam eddigi bizsergésének a helyére. Ezt nem hiszem el. Ettől? Pont ettől? Jobban szükségem van arra a pszichiáterre, mint hittem.

Nem-nem-nem.

Ez nem történhet meg.

Nem maradhatott bennem még mindig abból a szarból. De hiába minden ellenállás, a légzésem már felgyorsult, és ugyan a merevedésem fáradtan, a saját lelkesedésem hiányát tükrözve rezzen életre, a vágy kielégíthetetlen gyötrelme ugyanúgy ott van mögötte. Az oldalamra fordulva kuporodok apróra, az arcomat a párnámba temetve üvöltök bele hosszan és a dühösen. A bal kezem a lábaim közé csúszik, de nem torpan meg a félig kemény farkamon, hanem folytatja az útját arra a helyre, ahova Ash könyörtelenül elültette a kielégülés utáni epekedés magvait. Egy hányingerkeltő pillanatig azt hiszem, hogy annak a jelenetnek a visszajátszását választja az agyam az ujjaim tapogató mozgásának a kíséretére, de megállíthatatlanul mossa el a megjelenni készülő képeket egy másik, később történt emlék. A zuhanycseppek kellemesen hűvösen koppannak az érintésekre kiéhezett, érzékennyé vált, lángoló bőrfelületeimen. Mint millió apró tűszúrás jóleső bizsergése. Nath jellegzetes illata az orromba kúszik, minden kapkodó, felületes lélegzetvételnél egyre mélyebbre és mélyebbre. A kábán lehunyt szempilláim mögül semmit nem látok, csak a teljes látóteremet kitöltő kék hajzuhatagot. Ennyi elég. Ebből is tudom, hogy ki az. A farkamon mozgó ütemes érintések, amik megdöbbentően közel löktek a korábban elérhetetlennek tűnő kielégüléshez, abbamaradnak, de nincs időm panaszkodni, mert az ujjai egyértelmű céltudatossággal markolnak a combomba. Gyengéd erőszakkal emeli meg a testemet, ami könnyedén csúszik rá az eddig a hátamba préselődő, eltéveszthetetlenül lüktető merevedésére. Megkönnyebbülve sóhajtok fel a mindent kitöltő keménység túl régóta vágyott érzésétől. A fejemet a vállára ejtve, a nevét suttogva kapaszkodok hátra a nyakába, hogy mindenemet átadjam neki, ő pedig el is vesz mindent, amit adni tudok. Az ajkai végigsimítják a nyakam érzékeny bőrét, pont úgy, ahogy a tegnapi vágyködös, talán meg sem történt emlékeimben tette, de most a fogai finom szenvedéllyel el is mélyednek a bőrömben, mielőtt a nevemet zihálná karcos hangon.

Az orgazmus váratlanul gyorsan és könnyedén ragad magával, az élvezet darabokra szaggató remegése végigfut a teljes testemen. A lábujjaim görcsösen markolják, tépik a lepedő pamut anyagát. Nem tudom, meddig lebegek önkívületi állapotban az orgazmus által felszabadított, felemelő hormonok hatásától, mielőtt visszatérne hozzám az iménti öntudatlan tetteim súlyát sugalló rossz érzés. Lassan nyitom ki a szemeimet, a mellkasomhoz húzott lábaim között ragadt kezem elernyed, az ujjaim kicsúsznak a fenekem szűk nyílásából. Már el is fejetettem, milyen pocsék ezt magamnak csinálni. Kitörik a csuklóm, és alig érem el az érzékeny részeket. Ha így folytatom, elő kell vennem a rég elásott vibrátoromat, mert az egészen biztos, hogy melegbárba többé nem teszem be a lábamat. Minden sokkal egyszerűbb volt, amíg fűlött a fogam a csajozáshoz. Vissza fogom hangolni magamat arra az életre.

Még a saját elmém is ellenem fordul. Nem kéne ezen rágódnom. Még túl frissek ezek az emlékek, hogy bármi jelentést hordozzon magában egyetlen ilyen cselekedet. Biztos a hála és a közösen átélt adrenalin-dús pillanatok furcsa keveréke okozza. Camre is gondoltam már maszturbáció közben, ez még semmit nem jelent. Max azt, hogy még annál is jobban kihasználom a hetero haverom segítőkészségét, mint eleinte hittem. Borzalmas ember vagyok. Ő az undorát lenyelve segített, mikor szükségem volt rá, én pedig azzal hálálom meg, hogy róla képzelgek, miközben a prosztatámat izgatom. Melyik hetero srác ne akarná ezt, nem igaz? Ezt neked barátság. Ezt neked tisztelet.

Fáradtan, megviselten fújom ki a levegőt. Hogyan indíthat el egyetlen rossz döntés egy ilyen káoszba fulladó lavinát? Összedőlt a kártyavár, amit négy éve építgetek. Nem mintha számítana, mindvégig csak kártyából volt. Egy kölcsönzött élet, aminek le fog járni a határideje.

A testemből távozó forróság nem hagy bennem mást, csak a drog másnapján érzett végtelen, hideg űr nyomasztó érzését, megfűszerezve egy kis frissen bezsebelt bűntudattal. Most, hogy nem lángol mindenem, hirtelen borzalmasan fázom. Reszkető tagokkal mászom ki az ágyból, azzal a reménnyel, hogy egy forró zuhany legalább az egyik problémámat megoldja.


✦✦✦


A világosszürke melegítő szettemen felül még egy takaróba is becsavarva ülök a konyhapult tetején, a hátamat a falnak vetve szorongatok egy túlságosan nagy pohár whiskeyt. A szabad kezemben egy önmagát mindjárt lehamuzó cigi füstölög igézően lomhán. Pont olyan lassú, mint a nyomottá váló pislogásaim. A füstöt gyorsabb mozgásra buzdítva szippantja magába a főzőlap feletti szagelszívó.

Az arcomon lévő vágást, amit a golyó okozott, már lekezeltem és egy keskeny, bőrszínű tapasz rejti maga alá. Nem volt mély, néhány nap, és nyoma sem lesz, de azért most kelletlenül húzza a bőrömet a sebtapasz és a heg, ahányszor megmozdítom az arcomat.

Annyira tompa vagyok, hogy mikor halkan csipog a zár és kinyílik az ajtó, csak egy-két másodperces késéssel, csak a szemeimmel sandítok oldalra. Legalább négyen tudják a belépési kódomat, de nyilván az utolsó ember lép be, akit jelenleg látni szerettem volna.

Az aggodalom még mindig ott ül a királykék pillantás mélyén, mikor megtalálja a pulton gubbasztó, takaróba temetkezett alakomat. Elég szánalmasan festhetek. Úgy is érzem magamat.

- Meg akartam kérdezni, hogy jól vagy e – vezeti fel az érkezése sejthető célját. Folytatásként még a látványos következést is levonja, hogy megkíméljen nekem néhány fáradtságos szót. – De úgy látom nem.

Halk szusszanással szívok egyet a cigiből, mielőtt megerősíthetném a gyanúját. Azért remélem nem hiszi, hogy önpusztító letargiába zuhanok, csak mert néhány csávó élvezkedett a pucér seggem látványán. Ennél azért tapasztaltabb vagyok. Nem tudom, hogy sajnos vagy szerencsére.

- Csak a drog utáni ürességérzet – kortyolok egy nagyot a kezemben tartott aranyló folyadékból, hátha a torkomat és a tüdőmet végigégető alkohol helyettesítheti a nagy mennyiségű hőt, amit múlt éjszaka elveszített a testem. Nem történt tragédia, holnapra ez is elmúlik. Ha nem lenne ennyire minden lében kanál, akkor ezt az állapotomat látnia sem kellett volna.

- És amúgy? – érdeklődik kicsit félszegebben a lelki és pszichológiai hogylétem felől is, miközben felül a legközelebbi bárszékre, és a hátát a máskor ebédlőasztalnak használt bárpultnak vetve fordul felém. Lassan pislogva mérem végig őt olyan szemekkel, ahogy eddig még soha nem tettem. A balsejtelmem, hogy mindezek után másnak fogom látni őt, beigazolódik, egyelőre mégsem érzem zavarónak a változást. Talán mert túl üres és kimerült vagyok reagálni rá.

- Megvagyok – felelem kimérten. – Semmi olyan nem történt velem, amit nem éltem már át – az értetlenül összerohanó szemöldökei pontosan azt a kérdést sugallják, amit bármilyen épeszű ember feltenne erre a sejtelmesen elejtett információra, de ő nem szólal meg. Még csak nem is mozdul. Megingathatatlan barátként, a mellkasa előtt összekulcsolt kezekkel várja, hogy a lelassult tempómban mérlegeljem, hogy meg akarom e vele osztani a folyatást. Ez teszi őt ennyire mássá. Ennyire különlegessé. És talán pont ez az, ami meggyőz, hogy önként kinyissam neki a múltam egy olyan ajtaját, amit egy tucat lakattal zártam el évekkel ezelőtt. Tegnap Ash amúgy is erőszakos kényszerrel tépte fel a zárak többségét, és Nath a körülmények áldozataként már így is részleges bepillantást nyert. – Akkor is használtuk egyszer ezt a drogot, mikor még együtt voltunk. Ash izgalmasnak tartotta, hogy akármennyiszer megyek el, nem elég – a lélegzetvételnyi szünetemben támaszul hívnék egy slukkot a cigiből, de az cserben hagy. Leejtem a tövig szívott szálat a főzőlapra, mielőtt a szűrő ráégne a körmömre. – Én gyűlöltem – folytatom halkan. Ezt nem hiszem, hogy magyaráznom kell, tegnap első kézből láthatta, mit tesz az emberrel. – Másodjára az engedélyem nélkül adta be nekem. Az volt az utolsó csepp a pohárban – mosolyodok el szomorúan, amit azonnal meg is bosszul az arcomon lévő seb. A pohár már hónapok, de talán évek óta túlfolyóban volt, mégis ez volt az, ami végül menekülésre késztetett. És ez az, ami utolér a tiszta lappal kezdett új életemben. Ironikus.

- Ő volt… – tenné fel a kérdést megrökönyödve, kicsit halálra vált fejjel, de befejezem helyette.

- Ash.

Halk kattanással lobban fel az öngyújtó, mikor életre keltem a következő szál cigimet. A bódító füst kellemes, de hamis nyugalmat simít végig a testemen. A múlt borzalmai láncra verve ugyan, de ott cikáznak a fejemben. Ash mindig szerette a határait feszegetni, én pedig túl fiatal, túl elfogadó, túl vak és túl gyáva voltam. A végén már sportot űzött belőle, hogy megtalálja, mivel lökhet át azon a bizonyos határon.

Végül megtalálta.

Szerintem egyikünk sem hitt benne, hogy tényleg képes leszek faképnél hagyni őt. Képes voltam. Legalábbis tegnapig ezt hittem.

- Mindig azt hittem, hogy Ash...

- Lány? – rabolom el tőle megint az utolsó szó jogát. Ki ne hitte volna ezt? Főleg tőlem, aki mindenkit becézget, teljesen érthető következtetés, ha az agyuk Ashley-vé egészíti ki egy férfi párjaként felemlegetett nevet. – Nem az – emelem ki egy rosszkedvű horkanással azt, ami mostanra neki is nyilvánvalóvá vált. Hiába ő az egyetlen barátom, akinek egész gyakran meséltem ezt-azt az egyetlen hosszútávú kapcsolatomról, valahogy a társam nemi hovatartozását soha nem éreztem szükségesnek expliciten kiemelni. Talán ez is része volt annak, hogy nem álltam készen rá, hogy felfedjem előtte a biszexualitásomat.

Nath elkomorodott fintorán talán felnevetnék kínomban, ha nem fojtanák belém a következő szavai.

- Tudtam, hogy meg kellett volna ölnöm – morogja halkan az orra alatt. Ledermedek. Csak most döbbenek rá, hogy tudat alatt már eltemettem őt. A hotelszobában rögzült utolsó emlékképeimben épp elvérzik a legalább hat ponton átszúrt, felnyársalt teste. Nem éreztem különösebb gyászt vagy haragot Nath iránt, hogy az akció hevében kivégezte a férfit, akinek egykor különös helye volt a szívemben, most mégis bosszantó örömöt okoz a túlélésének a lehetősége.

- Túlélte? – az elvékonyodott hangomban megremeg a megkönnyebbülés, aminek még én magam is megvetem a létezését.

- Remélem nem azt akarod mondani, hogy örülsz neki. – Most először mozdul meg, mióta a hallgatóságommá kövült a bárszéken. Fáradtan masszírozza meg a homlokát néhány sötétkéken előrehulló tincs mögött. Feltűnnek a szemei alá vetülő mély árnyékok. Vajon meddig volt ébren mellettem? Meddig virrasztott a lángoló, öntudatlan testem mellett, hogy segítsen? Miért ment ennyire messzire?

Kérdések, amik sosem fognak válaszra találni, ha rajtam múlik.

Nem bírom tovább nézni őt, a fejemet a falnak koppintva szuggerálom a plafont, miközben szórakozott mosolyra rezzennek az ajkaim.

- Stockholm-szindróma – szélesedik vigyorrá a játékos mosolyom. Lassan ideje, hogy elűzzük ezt a síri hangulatot. Egy kis egészséges önirónia csodákra képes. Sosem mertem remélni, hogy Ash után lesz egészséges párkapcsolatom, de azt hittem, hogy legalább a szingli életemet nem fogja sötét árnyként kísérteni.

- Tris...

A halkan, szomorúan kiejtett becenévben benne van minden, amit nem tudunk szavakba önteni. Az aggodalom, a figyelmeztetés, a rosszallás és valahol mélyen talán a megértés is. Bárcsak minden másképp lehetne. Bárcsak képes lettem volna egy jó embert szeretni azzal a hévvel, ahogy Ashért lángoltam egykor. Vajon hogy alakulna a jövőnk, ha Nath nem hetero lenne? Nem tudom honnan jött ez a gondolat, de azonnal vissza is küldöm a helyére. Nem szeretek elveszni a „mi lenne ha” jellegű gondolatok labirintusaiban. Felesleges. Most már abban sem vagyok biztos, hogy mernék vagy akarnék még valaha szeretni. Ha Nath nem lenne hetero, azzal csak elrontana mindent. Így biztonságos a barátságunk. Emiatt tudok megbízni benne.

- Túl vagyok rajta – győzködöm magamat is. – De akkor sem tudom valakinek a halálát kívánni, akit régen szerettem – felsejlik az emlék tegnapról, mikor a tű elmélyed a bőrömben. Emlékszem Ash levakarhatatlan, elégedett, hányingerkeltő vigyorára. Akkor és ott, a végső kétségbeesésemben pontosan ezt kívántam. Olyan jól esett a halálát kívánni. Ezek szerint nem volt őszinte gondolat, csak a pillanat tehetetlen haragja szülte. Kár érte.

A ránk ereszkedő rövid csendet Nath töri meg egy tárgyilagos témaváltással. Nem tudom, hogy az előző kijelentésem megértésre vagy néma beletörődésre lelt. Sosem fog kiderülni.

- Ms Wayne megkért, hogy tartsam rajtad a szemem.

A fejemet még mindig hátrabillentve sandítok le a szemeimmel Nath komoly pillantásába. Az arca alátámasztja azt, amit a szavai sugalltak. Küldetést kapott. Én vagyok a küldetés.

Mikor lettem olyan fontos, hogy a céh legértékesebb emberének az idejét égessük rám? Ezt inkább nem kérdezem meg, mert kapnék Nathtől egy hegyibeszédet a bennem rejlő lehetőségek kimeríthetetlen tárházáról. Ő mindig jobbnak és többnek látott engem, mint ami valójában vagyok.

- Ha testőrre vágynék, maradtam volna Goldberg – közlöm vele szárazon. Semmi kedvem visszamenni abba az oltalmazott életbe, ami elől lóhalálában menekültem. Aláírom, hogy tegnap lankadt a figyelmem, és belesétáltam egy veszélyes szituációba, de ez nem fog többször megtörténni. Főleg most, hogy tudom, mi a céljuk.

- Mi lenne ha úgy fognád fel, hogy néhány együtt töltött nap a legjobb haveroddal? – billenti oldalra a fejét azzal a barátságos féloldalas mosollyal, amit ezidáig soha nem láttam különösebben vonzónak vagy említésre méltónak. Hiányzott mögüle a provokatív sárm, ami általában felkelti a figyelmemet. Most sincs ott, a szívem mégis gyorsabb tempóra kapcsol tőle. Lomhán oldalra pillantva nézek ki az ablakom túloldalán elsuhanó röpkocsik homályos vonalakká olvadó színkavalkádjára.

- Azok vagyunk még? – csúszik ki az ajkaimon a jogosnak érzett kérdés, ami ébredés óta rágja a mellkasomat. Soha nem volt még ennyire közeli barátom, nem tudom mik azok a határok, amiket nem szabad átlépni. Gondolom mindenkinél más. Furcsa elhinni, hogy Nathnek, aki képes félrenyelni egy szexuálisabb irányú kérdéstől, még beleférne a barátság kategóriába az, hogy kiverje a másik félnek. Lehet, hogy ez is csak olyan, mint hogy Camille is a barátunk, mégis képesek vagyunk szexelni vele. Megnyugtató lenne a gondolat, de valahol mégsem stimmel. Camille lány. Nath nem meleg. Én fiú vagyok. Nem jön ki a matek. Vagy a biológia, ahogy tetszik.

- Részemről nem változott semmi – érkezik a határozott megerősítés.

Nem változott semmi.

Ez egyszerre roppant örömteli és már-már ostobán optimista állítás. Egy zavart, megkönnyebbült nevetést csal elő belőlem. Minden erőmet beleadom, hogy megpróbáljak hinni neki. Semmire nem vágyom jobban, csak hogy visszatérhessünk a könnyed, komplikációktól mentes életbe, amit a tegnap este sorsdöntő eseményei előtt éltünk. Talán tényleg megtehetjük. Talán tényleg viccre kéne venni az egészet, és magunk mögött hagyni a szerencsétlenül alakuló történéseket. Lehet, hogy kivételesen én vagyok az, aki túlgondol egy szexuális jellegű témát, nem pedig ő. Visszafordulok felé, és a törökülésben tartott lábaimra könyökölve dőlök kicsit előrébb. Van valami, amivel még tartozom neki.

- Köszönöm, hogy kihoztál onnan Nath – ejtem ki csendesen, bizonytalan mosollyal az őszintén hálás szavakat. Valószínűleg igazat mondott Ash, és elengedtek volna, miután végeztek velem, de akkor arra lennék kárhoztatva, hogy hetekig vergődjek az önsajnálatban, és a tudatban, hogy a családom túl könnyedén megkapta, amit akart.

- Erre valók a barátok. – Ámen. Erre inni kell. Elvigyorodva, még mindig a pulton fészkelve halászok ki egy második whiskeys poharat az egyik szekrényből, de mielőtt tölthetnék neki, megállítanak a szavai.

- Nem iszom. – Lefagy a kezem a mozdulatban, és kicsit összeszűkült szemekkel, rosszalló gyanakvással pillantok fel rá. Ismerem a szarházi fajtáját. Tudom ám, mire megy ki a játék. Az ő szemében mostantól egy küldetés vagyok, egészen addig, ameddig Mama máshogy nem utasítja. Megáll az ész. Ennek rövid úton véget fogok vetni. Ha a Goldberg családnak a spermám kell, akkor egészen addig veszélyben leszek, ameddig meg nem kapják. Nath évekig a nyakamban fog loholni, vagy mi? Ezt ők sem gondolhatják komolyan. Ha elmondom nekik a részleteket, majd megértik.

- Néhány együtt töltött nap a legjobb haverommal, mi? – csóválom meg a fejemet elégedetlenül. A legjobb haverom ivott velem. Ez itt a nem az én Nath-em. Már el is felejtettem, milyen unalmasan kötelességtudó tud lenni, mikor épp küldetésen van. Na mindegy, akkor iszom egyedül. Lehet, hogy még jó is, ha így látom, legalább gyorsabban elfelejtem, milyen zavarba ejtően szexi volt, mikor embertelenül szétverte a támadóimat.

A mozdulat befejezésével végül csak a saját kiürült poharamat töltöm félig, és mielőtt visszacsavarnám a kupakot, biztos ami biztos, bele is húzok az üvegbe. Le merném fogadni, hogy Nath gondolatban épp örömtáncot lejt. Minél többet iszom, annál kevésbé tudok elfutni a küldetése elől. Persze a szívem mélyén tudom, hogy ez nem így van. Nath nem ilyen. Sokkal valószínűbb, hogy aggodalmaskodik a tényen, hogy olyan pocsékul vagyok, hogy ennyit kell innom. Lassan tényleg abba kell hagynom, ha nem akarok holnap is ugyanilyen haszontalan lenni. Ha felelősségre akarom vonni Lizziet a bolygó másik csücskében, szükségem lesz a pihenésre.

A ránk szálló csendbe temetkezve kortyolok aprókat a keserű folyadékból, miközben a napomat tervezgetem. Péntek van, szóval írnom kell a többieknek, hogy ne számítsanak a jelenlétemre a gamer délutánunkon. Mondjuk ha délutánig alszom egyet, lehet, hogy még fel is pörgetne egy kis játék. Felháborítóan korán van, még alig egy órája kelt fel a nap. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. A telefonom persze még mindig valahol a melegbár wc-jének a padlóján vagy egy idegennek a zsebében heverhet. Kéne szerezni egy új telót is valahonnan. Minden olyan bonyolultnak és hosszadalmasnak hangzik így, hogy túl kókadt vagyok teleportálni. A normális embereknek mindig ilyen körülményes az életük? Nem is értem, honnan van elég türelmük kilogisztikázni a mindennapjaikat.

Egy halk sóhajjal töröm meg a csendet, majd visszaterelem a félbeszakadt beszélgetésünket az eredeti témánkhoz.

- Nem lesz több ilyen – dünnyögöm az államat támasztó tenyeremre nehezedve. – Felfogtam az univerzum üzenetét, ahányszor pasikkal próbálok kezdeni, katasztrófába fullad az egész.

Először egy lélekölő kapcsolat Ashsel, utána a sok elfuserált, gyáván félbehagyott éjszaka random arcokkal, végül pedig egy csapda, amit a saját családom állított nekem. Szép kis lista. Nem kívánom folytatni. Mától kikiáltom magamat heteronak. Mindjárt vissza is könyörgöm magamat Cam ágyába, vonzóbb, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Kár, hogy ez az egész nem ilyen egyszerű.

- Lehet, hogy nem ilyen szórakozóhelyekre kéne járnod ismerkedni – emeli ki Nath a felettébb jogos észrevételét. Utólag könnyű okosnak lenni. Szerencsére erre is van válaszom.

- Asht nem egy ilyen helyen ismertem meg, mégis csőcselék. El van kalibrálódva az iránytűm férfiak terén – magyarázom, miközben kicsomagolom magamat a körém tekert paplanból, és lekászálódok a pultról. Egy fáradt nyújtózással sétálok a hűtőhöz, és dobok az őrszememnek egy üveg ásványvizet. Senki nem mondhatja, hogy nem vagyok jó házigazda. Főleg, ha a vendégem az előző nap mentette meg a seggemet. Szó szerint.

- Legalább te dupla annyi emberből válogathatsz – enyhíti a kényelmetlen témát diplomatikusan, miközben lecsavarja a kupakot. Való igaz. Ha kudarcot vallottam a férfiakkal, egyszerűen csak a nőkből kéne válogatnom. Egy tökéletes világban. Néha elgondolkozom rajta, hogy talán nem is biszex vagyok, hanem meleg, csak a nőkkel is képes vagyok szexelni. Olyankor valami mégis hiányzik.

Az elrévedő pillantásom a palackon ügyködő ujjain felejtődik, és eszembe jut, miket csináltak tegnap éjszaka azok az ujjak. Vajon ha a bedrogozott állapotomban könyörögtem volna neki, mást is bevállalt volna? Vajon mik egy hetero férfi korlátai? Képes lett volna belém vezetni azokat az ujjakat? Éreztem, hogy ő is felizgult, de vajon képes lett volna szexelni velem, ha erre kérem?

Soha nem fog kiderülni.

- Kár, hogy a csaj ismerőseim egyikének sincs húsz centis farka, hogy a seggembe rakja – ejtem el az incselkedő szavakat egy ártatlan félmosollyal, ami hangosan kitörő röhögéssé válik, mikor Nath félrenyeli az épp kortyolt vizet, és félig-meddig fulladozva dől előrébb a széken. A szemeimet törölgetve, lassan elhalkuló nevetéssel döntöm a fenekemet a konyhapultnak vele szemben. Hát ez jól esett. Nem is kell alkohol, ha itt van Ő. A beszélgetésünk többet segített a hangulatomon, mint a világ összes whiskey-je vagy cigije tehette volna.

- Ne haragudj – vigyorgom megjátszott bűntudattal. – Látnod kellett volna a fejedet – fűzöm hozzá pimaszul, miközben visszatartom az újra kitörni kívánkozó kuncogást. Várok egy kicsit, hogy rendezze a vonásait, és egy újabb korty vízzel nyugtassa le a meggyötört torkát. Mikor látszik, hogy túl van az iménti megpróbáltatásokon, egy kicsit elkomolyodva, de még mindig a laza hangulatot megtartva vonom kérdőre, hogy mégis miért okozott neki ilyen fullasztó meglepetést a megjegyzés. – Eddig talán azt hitted, hogy én dugtam Asht? – emlékeztetem a tegnapi kipattintott, nála is csak néhány kósza centivel alacsonyabb férfira. Lehet, hogy Nath szemszögéből mindenki egyszerűen csak törpe, és nincsenek további fokozatok.

- Próbáltam nem belegondolni – vallja be fanyarul őszintén, a hangja még kicsit karcos az iménti köhögőrohamtól. Hoppá. Hozzászoktam, hogy húzom Brand agyát a feleslegesen sok meleg poénommal, csak hogy láthassam a mókás felháborodását. Most, hogy Nath előtt is lerántottuk a leplet, már nincs visszatartó erő, hogy vele ne tegyem ugyanezt.

- Bocs. Most már tényleg minden sötét titkomat tudod, szóval nem kíméllek tovább az arcpirító megjegyzéseimtől – magyarázom szégyenérzet nélkül, miközben a takarót visszaköltöztetem a pultról az ágyba. Ez a büntetése, hogy teljesen lecsupaszított. A szó összes értelmében. Csak a perifériámból látom, hogy Nath a pörgethető bárszéken befelé fordulva követi a mozdulataimat, és felkönyököl a vele szembe kerülő bárpultra. A három lépéssel átszelhető nappalimban könnyedén kerülök újra elé.

- Azt mondod, eddig egy cenzúrázott verziót kaptam? – húzza fel az egyik szemöldökét kihívóan. Most biztos épp megbotránkozva idézi fel a sok vállalhatatlan viselkedést, ami még a cenzúrázott kategóriába esett. Ha a tegnap estével nem is, ezzel a beszélgetéssel biztosan elijesztem magam mellől. A kék neonként ragyogó szemek mégis mást sugallnak. Azt sugallják, hogy élvezi ezt a pillanatot. Biztos az agyamra ment a sok drog, és elveszítettem az emberismerő képességemet. Megvonom a vállamat, és ártatlanul pislogok párat.

- Meglehet – kacérkodom vele szenvtelenül. A legfurcsább az, hogy ő is elmosolyodik. Ez egy olyan mosoly, amit eddig nem láttam az arcán. Ha nem tudnám, hogy esélytelen, azt hinném, hogy flörtölünk egymással.

- Pedig mindvégig a cenzúrázatlan verzió érdekelt – támasztja meg az állát az egyik kezén. A döbbenetemet egy nevetésbe átvezetve seprem le a vállaimról a túl sokat jelentő szavakat. A fejemet játékosan megcsóválva fordulok el tőle, miközben egy mozdulattal lenyúzom magamról a melegítőfelsőt és a pólót. Ledobom őket a kanapéra, és az ágyam kis bunkeréhez vezető úton lerugdosom magamról a mackónacit is. Teleportáció nélkül még a vetkőzés is fárasztó. Hiányoznak az elsorvadt agysejtjeim.

- Vigyázz mit kívánsz – szólok hátra a vállam felett, miközben bemászom az ágy belső felére, és kényelmesen elhelyezkedek a vastag paplan alatt. – Felvidítottál, szóval megpróbálok aludni – ásítom egy jóllakott óvodás vigyorral. – Ha te is fáradt vagy, nyugodtan feküdj be mellém, nem vagyok az a szívbajos típus – utalok rejtetten arra, hogy részemről sem kell, hogy bármi változzon közöttünk. Tudom, hogy mit miért tett, és azt is tudom, hogy nem fog megismétlődni. Régen is békésen elszunyókáltunk egymás mellett, azt hiszem eléggé érettek vagyunk, hogy a jövőben is megtegyük.


✦✦✦


Nem rezzenek össze, de ledermed az ujjam a ravaszon, mikor valaki hátulról lehúzza a fejemről a fülvédőt. Ostoba döntés meglepni valakit, aki épp egy Infantry Golden 2-essel készül lőni. Bizalmatlanul, semmitmondó pillantással sandítok hátra. Nem ismerem fel őt, pedig a vizuális memóriám 9.2-es szintet ért el a legutóbbi teszteken.

- Remekül lősz, de van két tanácsom – szólal meg megdöbbentően mély, dallamos hangon. Legyen akármilyen selymes, mégis képes megkarcolni a büszkeségemet vele. Összeszűkülnek a szemeim. Nem elég, hogy volt képe letegezni, még azt is hiszi, hogy hibát is talál a pozíciómban. A vörös keresztet hasította át minden golyó.

- Ki maga? – hagyom figyelmen kívül a sületlenségeit, és török a lényegre. Ha beengedték ide, akkor jogosan jött Mr Armandot helyettesíteni, és talán meghallgatom. Furcsa is volt, hogy késik az idős oktatóm, általában nem szokása játszani mások idejével. Ha nem engedték be, akkor hatástalanítanom kell.

- Carlos Armando a nagyapám, néhány hétig én helyettesítem – elégedetlenül mérem végig a megbízhatatlannak tűnő, húszas évei közepén járható férfit. A fekete, göndör haja az állát simogatja, a sötét pillantása inkább ígér időpazarlást, mint hasznos leckéket. Nem olyannak tűnik, akitől van mit tanulnom. Megkérdezném, hogy mi történt a kedves, erősen öregedő oktatóval, akinek kedveltem az óráit, de nem tartozik rám.

- Nem szükséges jönnie. Egyedül is tudok gyakorolni – veszem ki a kezéből a fülvédőmet, és fordulok vissza a lőtér irányába érdektelenül.

- Csak nem fosztanál meg egy öregembert a nap betevőjétől? Fontos neki ez a munka. – Elhúzom a számat, és a fejemmel a terem végében lévő székre intek. Ha csendben van, felőlem nézheti, ahogy gyakorlok, és rabolhatja tovább az apám pénzét feleslegesen. Mostanában Mr Armando is sokszor inkább csak fecsegni szokott, mintsem tanítani.

Húsz perccel és három fegyverrel később irritáltan pillantok hátra a vállam fölött az edzésemet néma szemlélőként, aktívan figyelő, jegyzetelő alakra. Azt hittem, képes leszek kizárni, de a tekintete lyukat éget a hátamba. Mit lehet ennyit jegyzetelni néhány lövési pozíción? Mint mindig, ma is hibátlan sorozatokat lőttem.

Az ajkamra harapva tétovázok, mielőtt letépem a fejemről a fülvédőt, és megszólalok.

- Mik azok a tanácsok? – engedek életemben először egy tiltott csábításnak, a kíváncsiságnak. Sejtem, hogy ostobaságokat fog mondani, de biztosra akarok menni. Természetesen csakis a tanulás érdekében.

Az önelégült vigyora elárulja, hogy tudta, hogy eljön még az ő pillanata.

- Az első az, hogy ne használj fülvédőt – lép elém, és lehúzza a nyakamból az említett kiegészítőt. – Ha váratlanul keveredsz tűzharcba, nem lesz időd fülvédőbe bújni. Hidd el, nem ott akarod megszokni a hangját.

- Romlani fog a hallásom a folytonos zajtól – vágok vissza tudálékosan.

- Rutinműtét meggyógyítani a dobhártyák sérüléseit, viszont ha nem ismered kívül-belül a fegyveredet, az az életedbe kerülhet. – Összeszorított foggal nyelem le az idegesítő érzést, hogy lehet valóság a szavai mögött.

- Mr Armando… – kezdenék bele a magyarázkodásba, hogy a nagyapja más elveket képvisel, de ő bunkón közbevág.

- A nagyapám azt tanítja neked, amit egy hozzád hasonló sznob kölyöknek szokás. Ha szeretnéd én megtanítom azt, amivel túlélheted a valós világban. – Most komolyan le sznob kölyközött? Szinte szó szerint leesik az állam. Olyannyira, hogy ő maga nyúl az állam alá az egyik mutatóujjával, hogy finoman becsukja a számat. Nyelek egyet, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, és jobb ötlet híján kinyögöm a következő kérdésemet.

- Mi a másik tanács?

- Lerajzoltam a hibát a pózodban – válaszolja növekvő beleéléssel, ami zavarba ejtően átragad rám is. Elbűvölve figyelem, ahogy a fegyvertartó pultra teríti ki a vázlatos, de meglepő tehetséget rejtő rajzokat arról, ahogy most támasztom meg a fegyvert, és arról, ahogy egy hozzám hasonló testalkatú fiúnak kicsit kényelmesebb és stabilabb lenne. Magyaráz néhány dolgot tankönyvi példákról, karhosszról és erőről, de azután, hogy a derekamra csúszik a keze, már csak a szívem dübörgését hallom.

Bemutatkozott egyáltalán? Még a nevét sem tudom. Nagyon rossz előérzetem van vele kapcsolatban.


Arra ébredek, hogy apró mozdulatokkal vergődök az egekbe szökött pulzusom zaklatottságával. A szemeim kivágódnak, a légzésem pedig felgyorsul, mire rájövök, hogy hol vagyok. Álom. Csak egy álom volt. Hosszút pislogva átkozom magamat a felszabadított emlékek kényszerű ostroma miatt. Remélem ez egyszeri alkalom volt, és nem kell megint nulláról végigjárnom ezt az utat.

- Rossz álom? – kérdezi mellőlem egy halk, a csendbe beleolvadó hang. Csak most döbbenek rá, hogy nem vagyok egyedül. Oldalra sandítok a mellettem fekvő fiú álomkék szemeibe. A kora délutáni napfény betör az ágyam bunkerének a falán végighúzódó széles, alacsony ablakon. Az éles fények fiatalabbra festik őt, mint amilyennek általában tűnik, még annak ellenére is, hogy látszik a fáradtsága. A rossz ébredés ellenére úgy néz ki, hogy azért jó néhány órát sikerült aludnom.

Kíváncsi vagyok, vajon ő is aludt e, vagy csak lepihent a feleslges őrködése közben. Belőle még azt is kinézem, hogy azért feküdt mellém, hogy megnyugtasson. Tényleg túl jó ember hozzám képest, és ezt azután is váltig állítom, amiket a hotelben művelt. Értem.

A barátságunkért – emlékeztetem magamat gyorsan.

Mit is kérdezett?

Hogy rosszat álmodtam e. Még csak ezt sem vagyok képes alátámasztani anélkül, hogy hazugságnak érezném.

- Jó álom egy rossz emberről – felelem sokat sejtetően, majd felülök, és bevállalósan átteleportálom magamat az egyik bárszékre. Egy hosszú pislogással űzöm el a gondolataimra települő szédelgést. Lehet, hogy túl nagyravágyó terv volt, hogy holnap sikerül Neo Krassiáig elteleportálnom. Végülis majdnem mindegy, hogy melyik nap kérem számon a nővéremen a történteket, még egy darabig nyalogathatom a sebeimet.

Lecsúszok a bárszékről, és az étel replikátorhoz sétálok, hogy gyártsak magamnak egyet az íztelen, undorító, ételkiegészítőkkel teletolt zabszeletekből, amiken sokan egy életet leélnek. Én csak akkor eszek ilyet ha nincs időm vagy gyomrom normális kajára. Most egyik sincs. Amúgy sem éreznék ízeket az elmúlt napok keserű szájízt hátrahagyó történéseitől.

- Meg sem kérdeztem, hogy sikerült a randid – konstatálom halkan. Visszatelepszem a bárpulthoz, miközben Nath is követi a példámat a csodálatos zabszelettel. Ennél sokkal-sokkal jobb közös étkezéseink is voltak már. – Meg merjem? – fűzöm hozzá a kényelmetlenné váló csend hallatán.

- Inkább ne – válaszolja kelletlenül. Leül velem szemben. Bocsánatkérően sandítok fel rá a vízzel teletöltött poharam mögül. Gondolom a céh egyik legjobb csajának van annyi büszkesége, hogy kiakadjon, ha a randipartnere elviharzik az este közepén. Uffff.

- Felhívom és elmondok neki mindent ha gondolod – próbálom menteni a menthetőt. – Mármint nem mindent – javítom ki magamat roppantul kínosan. Még zavartan a hajamba is túrok az akaratlanul felidézett emlékképektől. Haha. Mindent. Még az kéne. Hé Nancy, vagy hogy is hívnak, Nath ahelyett, hogy veled ment volna haza, inkább kiverte néhányszor a legjobb haverjának. Minden jó kapcsolat alapköve az őszinteség, ugyebár.

Valószínűleg Nath is megérzi a szituációnk végtelen komikusságát, mert a homlokát a tenyerébe hajtva támasztja meg az asztalon, és a mellkasa megrázkódik a hangtalan nevetéstől. Egyetértek. Ez tökéletesen leírja ezt a pillanatot. Annyira, hogy nekem is nevetnem kell, bár én az ő néma, elfojtott nevetése helyett elnyűtten röhögök fel, de cserébe a hangot az asztalra fektetett kezem alkarjába temetem, ahogy ráfetrengek a bárpultra. Ha kívülről látnám magunkat, biztos lennék benne, hogy most osztottunk meg egymás között egy jól megtömött füves cigit.

Néhány másodpercnyi rövid vergődés után muszáj még tovább rontanom a nyűglődésünkön. Ez lesz a védjegyem. A béna szituk tovább rontója.

- Bocsi. De ha a csaj nem is, legalább a meleg haverod megvolt – kuncogom az alkaromon való fetrengésből felkukucskálva. A vigyorgó pillantásom találkozik az ő lehajtott arca mögül lomhán felsandító tekintetével.

Nem tudom miért ugrik be a jelenet, mikor tegnap éjszaka leültetett az ágyára, és egy végtelen hosszú pillanatig csak elmélyülten néztük egymást. Emlékszem, hogy a drog milyen érzéseket és gondolatokat ültetett a tompa tudatomba. Akkor azt hittem, hogy úgy néz rám, mintha folytatni szeretné azt, amit a zuhanyban elkezdett.

- Meg? – kérdezi sejtelmesen, de ezzel most hiába próbál zavarba hozni. Már akkor ezt a játékot játszottam, mikor ő még azt sem tudta, hogy nem csak Devourer VI karabélyokra gondolva lehet kiverni.

- Ha ezen múlik… – próbálom elvezetni az orra előtt a mézesmadzagot, amire úgysem fog ráharapni. Ha véletlenül mégis ráharapna, lehet, hogy meghazudtolná az iménti „nem tud zavarba hozni” kijelentésemet.

- Ezt inkább végig se mondd – szakít félbe, akaratlanul is átnyújtva a győzelem fényes trófeáját. Vigyorogva emelem fel a fejemet, hogy bezsebeljem.

- Látod? Most, hogy már nevetni tudunk a dolgon, tuti hogy túléli a barátságunk – bizonygatom nagy lelkesen. Hirtelen olyan, mintha még ennek a száraz zabnak is lenne íze. Tudom is. Győzelem íze van.


✦✦✦


A diszkózene bántón veri a dobhártyámat, a villódzó fények pedig kínozzák a megviselt érzékeimet. Hunyorogva próbálom visszabillenteni magamat a komfortzónámba, de sajnos úgy tűnik, azt otthon felejtettem. Valahol a puha paplan alatt keresném. Lehet, hogy Nathnek igaza volt, és nem volt életem ötlete, hogy engedtem elrángatni magunkat a péntek esti buliba. Inkább csak a dac vezetett, mint a hangulat. Böki a csőrömet, hogy ahelyett, hogy legjobb barátként mellettem állna és támogatna, Nath inkább testőrt játszik. Nemet kellett volna mondania erre a küldetésre.

Végül a gamer délután helyett Nath kiszedte belőlem a családommal való közelmúltbeli összetűzéseim részleteit. Már nem is tudom, hogy csinálta. Nathnek van egy módszere, hogy észrevétlenül bemásszon az ember bőre alá, és kiszedjen a másikból mindent, amit szeretne, anélkül hogy az egyáltalán észrevenné. Talán azok a megértő, mélykék szemek. Néha csak utólag jövök rá, hogy miket is fecsegtem el. És még csak haragudni sem tudok rá, mert mindezt annyira jóindulatúan teszi, mintha minden titkom a legnagyobb biztonságban lenne nála.

Elhúzott szájjal kortyolok bele az üveges sörbe, amit szándékosan úgy kértem, hogy előttem nyissák ki. Azt hiszem el fog tartani egy darabig, amíg újra bízni tudok a mások által elkészített piákban. Nath persze most sem iszik, az asztal másik végében beszélget valami bonyolult mérnöki tervrajzról, amivel Angie támadta le nem sokkal azután, hogy megérkeztünk. Szegény lány örül, hogy végre van egy ember a csapatban, akinek csak félig kínai amit beszél. Jól néznek ki együtt, kész csoda, hogy az elmúlt hónapokban egyszer sem akadtak össze. Azt hittem, Angie azonnal rá fog startolni a magas srácra, de mégsem így alakult. Igazából jobban megnézve nincs is meg köztük az a kémia, mint Cam és Nath között. Lehet, hogy két mérnökzseni nem fér meg egy kapcsolatban. Túl sok agy és túl kevés lendület lenne benne.

Egy mély sóhajjal engedem el ezt a felesleges gondolatmenetet, de a szemem sarkából valahogy mindig őt figyelem.


- Ha a családod áll a támadás mögött, ostobaság lenne egyedül meglátogatnod a nővéredet – jelenti ki elhatárolódva a megmásíthatatlan ötlettől, amit felvázoltam neki. Remélem tudja, hogy csak a barátságunk iránti tiszteletből avatom be a terveimbe, azokon ő nem tud változtatni.

- A nővéremnek mások a módszerei – rázom meg a fejemet. – A családom nem tenne ilyet, még nem.

- Akkor is túl veszélyes. Elkísérlek.

- Ha idegent viszek a nővérem privát részlegébe, az egy hadüzenet. Amúgy sem akarlak belerángatni a családi ügyeimbe – jelentem ki határozottan, majd fintorogva hozzáfűzök egy apró javítás. – Még jobban. – Ha megtudják, hogy milyen fontos nekem, így vagy úgy, de fel fogják használni ellenem. Aki megteheti, annak jobb távol maradni a Goldberg névtől.

- Már benne vagyok, Tris.

- Akkor kirugdoslak belőle – fűzöm össze én is kezeimet a mellkasom előtt. Nem csak ő tud ám baromi komoly és ijesztő lenni. A halk sóhaja elárulja, hogy kezdi megérteni, hogy ebben nem fogok engedni. Nincs az az érv, amivel meggyőzhet, hogy magammal vigyem Lizziehez, ez egy olyan út, amit egyedül kell megtennem, ha kicsit összeszedtem magamat. – Tudom, hogy ez most nem túl hihető, de általában tudok magamra vigyázni – mosolyodok el bizonytalanul. – Ha szerencsénk van, ez az egész csak egy belső háború a Goldbergek között, és meg tudok húzódni a háttérben, amíg ők szétverik egymást.

- És ha nem? – egy legyintéssel hessegetem el a komor kérdést, amire mindketten tudjuk a választ. Egyáltalán nem biztos, hogy megtarthatom az életet, amit mellette élek. Ha beigazolódik a sejtésem, és Victor mozgolódik Lizzie ellen, akkor én is célpont maradok. Ha ő akar a család fejévé válni, mindkettőnket el kell távolítania, máskülönben soha nem lesz helye egy áltagos embernek a teleporter trónon. Mindig tudtam, hogy eljöhet a pillanat, hogy mindent hátra kell hagynom. Pontosan emiatt, és a múltbéli csalódások miatt fogadtam meg, hogy senkinek nem engedem, hogy túl fontossá váljon.

Kudarcot vallottam, és most a mellkasomat szorító félelem megbosszulja a végzetes hibámat. Olyan hirtelen történt az egész. Az egyik pillanatban még csak ismerkedtünk, aztán ő volt a család, amit sosem kaptam meg. Most már el sem tudom képzelni az életemet a csendes, mégis hatalmas nyomot hagyó jelenléte nélkül. Véget kéne vetnem ennek a köteléknek, de a kisördög azt mondatja velem, hogy már késő. Már ígyis úgyis fájni fog, mikor el kell szakadnom tőle. Akkor még egy kicsit élvezhetem az otthon érzését mellette, nem igaz?

- Eddig mindig szerencsém volt – vigyorgom bizonytalanul, miközben keverek magamnak egy víz ízű instant kávét. – Ahhhh ölnék a kávédért, de minden olyan messze van ilyen tompa fejjel – morgom az orrom alatt, miközben jól megküldöm tejjel a pocsék kávé utánzatot. Valószínűleg már könnyedén el tudnék teleportálni Nathhez, de nincs kedvem lefárasztani az éledező gondolataimat. Vagy csak kifogásnak használom, hogy kicsit elnyújtsam az összezárt pillanatainkat.


- Hahó! Föld hívja Trist! – Összerezzenek a semmibe révedő szemeim előtt mozgolódó tenyér láttán. Kizökkenve pislogok oldalra, Brandre. Most, hogy visszatértem a valóságba, realizálódik bennem, hogy már egy ideje mintha beszélne hozzám.

- Bocs, nem figyeltem.

- Azt észrevettem – kortyol egy nagyot morcosan a jégtömböktől csillogó whiskeyjéből. Kicsit elkomolyodva, fű alatt int a fejével Angie és Nath felé. – Szerinted aggódnom kéne? – A hangjában megbújó feszengés elveszi a kedvemet, hogy ugrassam a kérdés miatt.

- Nem, két teáskanál között is több kémia van mint köztük – iszok bele a sörbe, amibe lassan egy órája kapaszkodok. Most már legalább húgymeleg és lassan az utolsó szénsav is feladja benne a küzdelmet az elemek ellen. – De ha ennyire bejön Angie miért nem hívod el randizni ahelyett, hogy folyton szekálod?

- Félek, hogy nemet mond – egy néma szusszanással mosolyodok el. Tipikus. Mindig lenyűgözött az emberi kapcsolatok alakulása. A szerencse faktor. Hogy milyen könnyedén csúszik ki az ujjaink közül egy barátság, de sokszor még egy párkapcsolat is. Néha elég a büszkeségünk túlzott oltalmazása, vagy egy szerencsétlenül félbeszakított randi, hogy megváltozzanak a jövőnk szövevényei. Azóta vajon felhívta Nancyt? Kétlem.

Miért kanyarodnak lépten-nyomon vissza a gondolataim hozzá?

- Ha nemet mondd, majd megvigasztallak – csapkodom meg a vállát egy empatikus mosollyal.

- Kösz. Asszem – fintorodik el. Mit várt? Hogy majd azt hazudom, hogy biztos nem fog nemet mondani? Az ilyen üres bátorításért ne hozzám jöjjön, én az őszinteség híve vagyok.

Újra csend telepszik ránk. Lehúzom az utolsó két kortyot az üvegem aljáról, csak hogy túl legyek rajta. Most rajtam a sor, hogy előrukkoljak egy kínos baráti kérdéssel. Egy fokkal talán meghökkentőbb, mint az övé.

- Ha be lennék drogozva valami ajzószerrel, kivernéd nekem? – kérdezem unott kíváncsisággal, a táncteret fürkészve. Arra sem reagálok, mikor prüszkölve köp ki egy kicsi korty whiskeyt.

- Mivan? Dehogy. Fúj. Mi a fasz bajod van? – háborodik fel habzó szájjal. Na, azért ennyire nem kell kibukni egy teoretikus kérdésen.

- Hagynád, hogy szenvedjek? – kérdezek vissza összevont szemöldökökkel. Összetöri a szívemet. Én most ígértem meg neki, hogy megvigasztalom, ha Angie kikosarazza, és ennyin kiakad? Milyen világban élünk?

Ez a kérdés kicsit kizökkenti az ösztönös hetero védekezésből, és megtorpan elgondolkodni. Na végre. Miért nem lehetett ezzel kezdeni?

- Kiütnélek valami bika altatóval. Vagy a sokkoló fegyveremmel. Mi a faszom ez a kérdés? – pótolja be az előző, kiprüszkölt kortyot a poharából. Hm. Altató. Milyen egyszerűnek hangzik. Lehet, hogy rohadtul sajgó farokkal ébredtem volna másnap, de a problémánkat tényleg megoldotta volna.

- Igazából logikus – dünnyögöm a tenyerembe néhány apró bólintás kísértében. – Kösz.

Magam sem tudom, mit akartam megtudni ebből a beszélgetésből, amit végül egy hitetlen, megrökönyödött fejrázással könyvel el lezártnak Brand. Szerencsére épp elég kontextus nélküli őrültséggel rukkoltam elő a múltban, hogy ez se legyen kirívó. Egy ásítással fordulok újra a tánctér felé, ahol Cam és Sue a nyomoromról mit sem tudva táncikálnak. Még nem jött szóba a tegnap esti kis kalandom, pedig nem kifejezetten tervezem titkolni a banda elől. Persze néhány apró részlet kivételével, ami jobb ha köztünk marad Nathtel. Néhányan megkérdezték, miért van letapasztva az arcom, de csak röhögtek, mikor azt feleltem, hogy fejbe akartak lőni, csak kikerültem. Nem is értem, miért nem vesznek komolyan az emberek. Haha.

Ha másra nem is, arra jó volt Ash tegnapi akciója, hogy átmenetileg elvegye a kedvemet a férfiaktól. Úgy érzem, most bele tudnám vetni magamat Cam és Sue párosába úgy, ahogy hónapok óta nem volt gyomrom. A végén még képeslapot küldök Ashnek a kórházba, hogy megköszönjem, hogy ekkora gigantikus nagy féreg. Vajon ha holnap reggel átmennék Camhez enyhíteni a másnapos szexmániáját, Nath oda is el akarna kísérni? Elvigyorodva sandítok újra az elmélyült beszélgetést folytató mérnökpáros felé. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy Mr Sztárzsoldos tudatalattija most is az én pozíciómat követi. Annyira nem is rossz érzés a célpontjának lenni. Legalább nem csak ő van beékelődve az én gondolataim közé, hanem fordítva is.

Brand vállára tehénkedve nyomom fel magam a székből. Az elégedetlen morranására csak vigyorogva kócolom össze a haját.

- Hálám jeléül visszaterelem a hercegnődet.

Néhány lépéssel kerülök Nath mögé, és a nyakát átkarolva dőlök rá hátulról.

- Vigyen haza, Mr Gray – utalok vicceskedve a küldetésbeli mivoltunkra. Angie a szükséges információ hiányában halkan kuncogva mér végig.

- Tris, megint túl gyorsan ittál túl sokat? – kérdezi a lány.

- Ismersz, drágám – vigyorodok el bárgyún, még mindig Nath vállain. A fáradtság, a végtelen cigi és a megivott két sör keveréke egész könnyűvé teszi, hogy részegnek tetessem magamat. A pólójába ivódott illata túl sok olyan emléket idéz fel, amiknek meg sem szabadott volna történniük, és nem csak a tegnap éjszakára gondolok. Sokkal több van már a számlánkon, mint az az éjszaka, csak eddig nem voltam hajlandó tudomást venni róluk. Érzem megfeszülni az izmait, mikor rátámaszkodok a hátára, és ledermedek a mozdulatban. Kipislogom a szemeimből a lassított felvételben látott emlékképeket, mikor hátba lőtték őt. Azóta sem kérdeztem rá, hogy élte túl.

A pillanat tovább sodródik, Angie elköszön tőlünk, és mi lassan átverekedjük magunkat az embertömegen. Kifelé menet ketten is megállítanak dumálni, és kérdezősködni a nagy tapaszról az arcomon, de érdekes módon továbbra is poénra veszik a történetemet. Így jár az az előadó, aki túl sokat túloz a sztoriiban.

- Hozzád vagy hozzám? – kérdezem vigyorogva, mikor végre kiérünk az F szárny neonfényektől villódzó, lepukkant utcájára. A rácsimpaszkodásom után összekarolódva maradtunk, hogy át tudjuk verekedni magunkat a tömegen, de most finoman kicsúszok a karjaiból. Nincs szükségünk a kelleténél több felesleges pletykára, így is túl sokan néznek ránk vicces szemekkel a haverjaim közül. Nem tagadom, hogy ez a feltűnő közvetlenségem és a leplezetlen rajongásom hibája. Sue is azonnal kiszúrta, hogy Nath más.

- Hozzád – adja meg a logikus választ.

- Tudod, hogy ott nehezebben rázlak le, igaz? – horkanok fel, de a bűnbánó mosolya elfeledtet velem minden durcásságot. Igazából bárhol könnyedén lerázom. – Viszont ha visszaérünk, bekenem a hátadat. Addig elmesélhetnéd, hogy harcol valaki három golyóval a hátában.

 

 

 



Szerkesztve Silvery által @ 2024. 08. 28. 17:21:41


Rukima2024. 08. 21. 18:23:51#36570
Karakter: Nathaniel Gray
Megjegyzés: Segítség


Úgy vigyorog fel rám, mint aki most nyert meg egy régóta húzódó hidegháborút.
-A lényeg ugyanaz. Belátod, hogy különleges vagyok – bizalmasan bökdös meg mutatóujjával, a megszokott Trises közvetlenséggel.
-Ezt sosem tagadtam – adok helyt halvány mosollyal az igazságnak. Egy alig észrevehető pillanatig mintha meglepetés suhanna át szemein szavaim hatására, amit nem tudok hova tenni. Az elmúlt hónapokat szinte összenőve töltöttük és megismerhetett már annyira, hogy tisztában lehessen vele, hogy senki más nem olyan különleges mint ő. Legalábbis senki mással nem ápoltam soha olyan szoros kapcsolatot, mint vele, talán még az exeimmel sem. Az, hogy valami különleges őbenne, azt az első találkozásunk óta tudom és azóta is folyamatosan érzem. Minden együtt töltött nap után egyre megszokottabbá vált mellette ez az érzés és mostanra már annyira az életem részévé vált, hogy komoly hiányérzetet kelt, ha hosszabb ideig nem találkozunk. Ilyen lehet másoknak a honvágy.
A felzendül őszinte jókedvétől derűs nevetése, mielőtt egy engedékeny vállveregetést kísérően leakasztja karját a nyakamból.
-Na, ezt már szeretem – elégedetten kihúzva magát dobja vállára a fegyverét. – Csak a barátnődnek ne mondd el, mert féltékeny lesz – hiába vagyok teljes mértékig tisztában vele, hogy egy szemernyi csípős hangvétel sincs vicceskedő szavaiban, mégis kelletlenül nyelem le a keserű pirulát, amit ledug velük a torkomon.
-Ahhoz előbb egy barátnő kéne – jegyzem meg epésen. Rég volt már, hogy várt otthon valaki. Az alkalmi szex Cammel a természetes szükségletek tűzoltásának a szempontjából még elmegy, de nem tudnék elképzelni komoly kapcsolatot a kicsapongó leányzóval. Még így is bizarr, hogy a legjobb haverommal esetenként ugyanazzal a csajjal járunk egy ágyra. Persze szigorúan külön időpontokban.
A megszokás rutinja időközben a karabélyom áttekintésére tereli elkalandozó figyelmemet, holott tisztában vagyok vele, hogy egy digitális játékfegyveren nincs mit ellenőrizni. Mondjuk elismerésem a tervezőknek, mennyire élethű benne minden, a legapróbb részleteikig. Sajnos ez is aligha elég hozzá, hogy elterelje manapság meglepően csapongó gondolataimat a kellemetlen szájízzel megszakadt beszélgetés témájáról. Egy barátnő kéne. Kár, hogy egyik aktuálisan potenciális kapcsolat jelölttel sem éreztem különösebb összhangot. Mondhatnám, hogy többet kéne eljárnom a városba, új embereket megismerni, de a céhen kívül nem hinném, hogy bármelyik párkapcsolat elviselné a rapszodikusan kiszámíthatatlan életmódot, amivel a zsoldos lét jár. Egy újabb kelletlen sóhajt elnyomva ejtem magam mellé a karom, hanyagul lógatva le a kezemben tartott fegyvert. Hiányoznak az összebújós esték és hogy mikor reggel felkelek, ne az üres paplan fogadjon magam mellett. Már-már megmosolyogtat a komikus gondolat, hogy meglepően sokszor nem magányosak a reggeli ébredéseim, mikor a szóban forgó kis társaságomat egyszer csak felcsillanó szemmel éri el a megvilágosodás szikrája.
-Várj Nath! Most jöttem rá, hogy megtaláltuk neked a tökéletes nőt – vigyorog mint aki valóban ráeszmélt a megoldásra magánéletem jelenleg legkézenfekvőbb hiányosságát illetően. Furcsállva vonom össze a szemöldököm, de azonnal egy lesújtó pillantás váltja fel értetlen tekintetem, ahogy feltűnik Viki és közöttem cikázó pillantása.
-Nagyon vicces – jegyzem meg, félrehúzott szájjal értékelve a grandiózus humort.
-Most miért? – vigyorog tovább, nem is zavartatva magát. - A két legjobb barátod keveréke egy szemrevaló testben – önjelölt szárnysegédem is érzékeli a helyzetben felmerülő hiányosságokat, így mellém lépve egész más hangnemben győzköd tovább kifundált tervének tökéletességéről. -Tudod nem csak lövöldözős játékokat árulnak ezekhez a ruhákhoz – az oldalamat érő ujjai borzongatóan megtévesztő érintés érzetét hagyják maguk után, illusztrálva, hogy mi mindent képes még közvetíteni egy haptikus ruha. Egyedül a szemében megcsillanó heccelő fény árulja el, hogy ezt még ő sem gondolja komolyan. Legalábbis remélem.
 
Mindemellett, ha Viki nem egy mesterséges intelligencia lenne, most biztos vagy zavarba jönne a felvetéstől vagy ha egy kevésbé emberi ai lenne, akkor pedig sértésnek vehetné a tényt, hogy Tris úgy mutatja be, mint valami új, megvásárolható autómodellt a porondon. Ehelyett egy harmadik opciót villant meg a digitális hölgyemény, közbeszólva az előtte gátlástalanul előadott jelenetnek, amiben épp potenciális barátnőként kapott szerepet.
-Sajnálom Nathaniel, de nem tudom viszonozni az érzéseidet – jelenti ki bocsánatkérő hangnemben, a komikus színdarab tökéletes lezárásaként. Miközben Trisnél leplezetlen sikert arat a jól időzített poén, én először szórakozottan furcsállva tekintek digitális asszisztensem avatarjára, mielőtt megadva magam ennek a kettőnek, fejemet csóválva mosolyodok el. Hova lett az én józan segédem és ki ez a nőszemély itt? Tristan valóban rossz hatással van rá. Vagy legalábbis hatással van rá. Végül is, bele van programozva, hogy a lehető legkompatibilisebb legyen a felhasználóval, így nem csoda, hogy lemásolja annak az embernek a személyiség jegyeit, akit igazán kedvelek.
-Azt vágod, hogy épp lepattintott egy robot? – neveti Tris, a nagy hahota közepette. Leplezett mulatattottsággal engedem el a dolgot, had örüljön a hülyeségének, miközben Viki ezúttal enyhe sértettséggel kioktatja az ai és a robot közti lényeges és cseppet sem elhanyagolható különbségekről.
-Nem bírok ki kettőt belőletek – sóhajtom szórakozott rosszallással, majd egy elegáns kilépővel el is tűnök a virtuális világ platformjáról.
 
Félreteszem a VR szemüveget és a konzolfegyvert, majd gyakorlatias egyszerűséggel kilépek a haptikus ruha szorosan testre simuló anyagából. Hasonlóan szűk, mint az álcafelszerelésem. Fogalmam sincs, hogy ezeket a cuccokat normális emberek milyen szenvedések árán rángathatják le-föl magukról.
Fel se rebben a tekintetem a játékruha elrakása közepette, mikor egy villanással már látom a szemem sarkában megmozdulni Trist, aki épp a nadrágját cibálja magára. Nem szándékozom csekkolni, hogy ezúttal megtisztelt e egy alsógatya felhúzásával is, ezért inkább továbbra is a konzol elpakolására koncentrálok.
-Te amúgy szoktál maszturbálni? – a nyersen indiszkrét kérdés egy percre úgy megzavar, hogy oda a koncentrációnak. Hogy mi van? Ez meg most honnan jött? Mintha csak meghallaná a racionális válaszok után kutató gondolataimat, gyorsan hozzáfűzi magyarázatát is, a még tőle is szokatlanul szemérmetlen kérdéséhez. -Amennyiszer rád török, fura hogy még egyszer sem kerültünk irtó gáz szituba.
 
Egy „ezt most komoly?” oldalpillantással tekintek az őszinte érdeklődést sugalló szürke szemekbe és ismét megerősíti már nem egyszer konstatált következtetésemet irányában; ez a srác nem komplett. Néha úgy viselkedik és gondolkodik, mint egy hebrencs tinédzser. Mit néha? Mindig.
Ezzel rendezve iménti meglepetésemet visszafordulok korábbi tevékenységemhez, hogy végre a helyére tegyem az imént levetett holmit, miközben már csak a fülemmel hallom, hogy ledobja magát a kanapéra.
-Remélem nem sértelek meg, ha erre nem válaszolok – fejezem ki a kicsit több magán jellegű misztikumra való igényemet. Nyilván aligha tudnám ennek a természetes titoknak az elhallgatásával megsérteni, de azért nem árt tisztázni, hogy egészségesebb, ha nem változtat eddigi betoppanási szokásain. - De azért már elég jól kiismertem a napirendedet, hogy tudjam, mikor vagyok biztonságban. – teszem hozzá komolytalan felhorkanásán szórakozottan mosolyra görbülő ajkakkal.
-Akkor jó -  nyugszik bele elégedetten, miközben végzek a cuccok elrakásával. – Elmegyünk kajálni? – jön a már sokkal hétköznapibb kérdés. Ha már az elkényelmesedett hétköznapoknál tartunk, épp ideje lesz a jövő hét folyamán ismét belevetnem magam a munkába. Ez az akciószegény élet teljesen eltompít. De addig azért van még Trisnek egy-két beígért napja.
-Felöltözök és mehetünk – indulok meg a gardrób felé, élve a felajánlott kimozdulás kecsegtető lehetőségével. Nem tudom, valamiért egyre nyomasztóbb egyedül lennem itthon. Régebben nem volt ezzel problémám, tudtam élvezni a csendet és a nyugalmat, ami leginkább a szöges ellentéte volt a munkám során uralkodó, esetenként szó szerinti hadiállapotoknak. És most? Ha Tristan nincs itt, akkor úgy lépek be minden egyes alkalommal a nappaliba, hogy természetesnek véve arra számítok, hogy valaki a kanapén vár, vagy épp kávéval lép mellém a konyhapult mögül. A legrosszabb az egészben a felismerést követő hiányérzet. Hogy mégsem vár itt egy valódi otthont jelentő, mindig mosolygós szempár.
 
Kelletlen szusszanással űzöm el a fanyar gondolataimat és lekapok egy környakú pólót és egy egyszerű farmernadrágot a szekrényből.
Tényleg fel kéne hívnom azt a szőke lányt az edzőteremből...
 
~◇~
 
Erőltetett mosollyal intek búcsút a viháncolva távozó lányoknak, akik még bezsebelnek egy-egy puszit Tristől, mielőtt végleg eltűnnek az ajtó túloldalán. Ahogy kilépnek a kis lakásra szinte rázuhan az áldott némaság, egyedül Tristan kedélyes dudorászása és ruganyos lépteinek zaja töri meg a csendet, míg jó házigazdaként visszamegy az asztalhoz leszedni az ott maradt terítéket. Hangtalanul követem és segítek összepakolni a koszos edényeket es közben akaratlanul idéződnek fel bennem az elmúlt pár órával ezelőtti párbeszéd szavai.
Nath nem is tudja?”
„Szerinted miért tűnik el minden csütörtökön?”
A levegőben szinte tapintható számomra a feszültség, de valószínűleg Tristannak is feltűnik a megszokottnál komorabb némaságba burkolódzó hangulatom, mert dudorászásának hangja szépen lassan elhalkul és végleg kínos csend telepszik a szobára. A konyhapultra rakom a mosatlant és kicsit odébb lépek, hogy elférjen mellettem a szűk helyen.
Nem kell kerülgetni a forró kását. Biszex vagyok...”
Őszintén meglepett a dolog. Mindig csak azt emlegette, hogy mikor, mennyit jár el a csajokkal puszta szórakozásból szexelni, így hát eszembe se jutott, hogy esetleg homoszexuális hajlamai is lehetnek. Bár valóban meglepett az elhangzott tény, de nem mondhatnám, hogy konkrétan ez az új információ okozza most ezt a kellemetlenül elárult érzést a mellkasomban. Csak valahogy az a gondolat okoz bennem csalódást, hogy én talán bizalmasabbnak éreztem a rövid időn belül kialakult kapcsolatunkat, minthogy egy ilyen alapvető információt rejtegessen előlem.
Fanyar szájízzel dőlök hátra a konyhapultnak, míg komoran figyelem, amint Tristan tovább rendezkedik, de nyilvánvaló, hogy ő sem teljesen arra koncentrál, amit épp csinál. A lehetőségnek a gondolata, hogy most talán éppen előttem szégyelli magát, kissé felpaprikázza egyébként higgadt hangulatomat. Tris, aki egyébként ha olyanja van, egyszál ádámkosztümben flangál a lakásomon. Vicc.
-Miért nem mondtad korábban? – bököm ki végül az oldalamat furdalló kérdést. Kelletlenül vonja meg a vállát mielőtt válaszolna.
-Eleinte egyszerűen csak nem jött szóba. Utána pedig nem akartam, hogy változtasson a köztünk lévő közvetlenségen – mondja visszafogottan.
-Ilyen embernek nézel? – felháborodásomat áthatja egyfajta szomorúság. Mi köze lenne ennek a barátságunkhoz? Azt hitte, hogy onnantól, hogy megtudom, minden alkalommal mikor a saját kis jellegzetes közvetlenségével hozzám ér vagy valami szexuális témát ejt szóba, azt fogom gondolni, hogy rám nyomul? Nonszensz. Kissé szíven üt ennek az apró bizalommorzsának a hiánya.
-Nem csak... – elgondolkodva akad meg a magyarázatában, a szavak után kutató tekintete véletlenül se keresztezi várakozó pillantásom. - ...az egyik kedvenc dolgom a barátságunkban, hogy nincs közöttünk egy szemernyi szikra sem.
Büszkeségemet lenyelve fújom ki az eddig mellkasomban lappangó feszültséget.
-Legalább ez is tisztázódott – jegyzem meg véglegesen nyugtázva az elhangzottakat. Végső soron megértem az aggályait, még ha alaptalanok is voltak. Megenyhülve engedem le karom és fanyar félmosollyal gördítem tovább a kellemetlen beszélgetést, egy, a köztünk inkább megszokott, jó hangulatú társalgáshoz közelítve.
-Egyedül én nem tudtam róla?
-Igazából engem is meglepett, hogy nem tudtad – hagyja el száját egy kis szelíd nevetésfoszlány. - Általában gátlástalanul melletted panaszkodtam Camnek.
-Áh, szóval az én hibám, hogy nem nyomoztam ki korábban - vonom le a logikus következtetést, a hangomban bujkáló, most már játszott rosszallással.
-Te mondtad, nem én – néz félre érintetlen ártatlansággal, de ahogy a reakciómra kíváncsian visszasandít rám, végül mindketten elnevetjük magunkat. Az este végére a beszélgetés hangulata visszatér a régi kerékvágásba és miután kapok gyors hazafuvart, már azt érzem, hogy ezzel a rövidre zárt konfliktussal csak még mélyebb lett a barátságunk.
 
~◇~
 
20 évvel korábban
 
-Mit csinálsz itt, Nathie?
Felkapom a fejem a baljóslatúan gúnyos hang hallatán és egy apró lépéssel odébb helyezkedve próbálok takarást nyújtani a fal tövében heverő megviselt kartondoboznak. A szívem veszettül kalapál és a torkom összeszorul, amint szembe fordulok a három felsőbb évessel. Magasról, félelmetesen embertelen tekintettel méregetnek, de próbálok higgadtan szembenézni velük. Nem sikerül. Lesütöm a szemem és meghunyászkodva nézek félre.
 
-Semmit – motyogom halkan. Azt hittem itt nyugtom lesz. Senki nem jár a szervízfolyosókon, a gyerekek elől kifejezetten el is zárják. Mégis miért találtak itt rám? Miért nem lehet egy hely, ahol nyugalmam lehet?
-Ne hazudj nekem, Nathie – vicsorogja gonosz vigyorral az elől álló srác, miközben a tenyere felett három fémgolyót lebegtetve játszik ujjaival. - Valaki itt adja le neked a vizsgaanyagot? – megrázom a fejem, de nem érdekli, felsőbbrendűen emeli magasba az orrát. Már amikor megjelentek számítottam rá, de egyre elkeserítőbben nyilvánvaló a tény, hogy megint bántani fognak. Már nem sírok miatta, de a mellkasomat egyre jobban szorongatja a félelem. Nem találhatják meg. Kérlek, csak észre ne vegyék...- Tudtam, hogy valahogy csalsz. Magától senkinek nem lehetnek ilyen tökéletes eredményei.
-Hé, Dan! – kurjantja egy társa, és mire mozdulhatnék már mellettem terem és kikapja a hátam mögül a barna dobozt. Kétségbeesetten kapnék utána, de könnyen félrelök a nagydarab srác és elviszi magával. – Nézd, itt is van!
-Ne! – kiáltok rájuk a földről felpattanva, de egy láthatatlan erő visszataszít a hideg kőre.
-Na lássuk... – mohón bontják ki a dobozt, rám se hederítve, de meglepetten hőkölnek hátra. -Ez meg mi?
Elakad a lélegzetem és a kétségbeesés szétárad minden porcikámban mikor meghallom a rémült sipítást. Az egyik fiú undorodva nyúl be a dobozba és a farkánál fogva kiemel egy apró, szőrös alakot, aki rettegve kapálózik szabadulást jelentő támaszt keresve.
-Egy patkány? Még csak a laborvideókon láttam ilyet – morogja fintorogva az egyikük. – Szerinted mi történik, ha meggyújtom?
-Ne bántsátok! – kiáltom újra felpattanva, a könnyeimmel küzdve. Az újabb lökéshullámra már számítok, nem borít fel, de megtántorít. Mire összeszedem magam, a harmadik fiú már mögém kerül és vékony karjaimat lefogva tart könnyedén féken. Túl gyenge vagyok, nem tudok segíteni. Próbálok koncentrálni, hogy tegyek valamit, bármit, de nem sikerül. – Ne!
-Ó, talán barátok vagytok? – a kegyetlen mosolytól ami az arcára kúszik meghűl az ereimben a vér. Tudom mire készül. – Nem csodálom, félelmetes a hasonlóság – emeli felém a vergődő kisállatot, mintha valóban össze akarna hasonlítani minket. Már nem tudok megszólalni, a torkomat satuba fogja a tehetetlen kétségbeesés. – És ugyanúgy is fogjátok végezni. Egy kibelezett kísérletként a boncasztalon – közelebb hajol hozzám, az egész lényéből sugárzó gonoszság szinte égeti a bőrömet. – Mert hiába vagy okos, ha a képességed gyenge és haszontalan. Áu!
A hirtelen fájdalomtól hátrahőköl és ösztönösen rázva meg a kezét vágja falhoz kínjának forrását, ami a fizikát meghazudtoló sebességgel csapódik a rideg betonfalnak. Ledermedve, elkerekedett szemekkel figyelem az apró, véres pacává zúzódott testet lassan elválni a hideg kőtől és alázuhanni a sötét padlóra.
-A gennyláda megharapott – sziszegi az ujját szájába kapva a srác, de én már csak mintha víz alól hallanám a jogtalanul méltatlankodó hangokat. Nem tudom elvenni a pillantásom az apró test felismerhetetlenségig roncsolódott kis alakjáról. Már nem látom benne a kedves állatot, akinek annyiszor hoztam eledelt, aki megbízott bennem, aki a barátom lett ebben a sötét, steril világban. Csak a szívem mély dobbanásait érzem a testem minden porcikájában lüktetni, mint el nem csituló, keserű emlékeztetőt a lét vánszorgó másodperceiről.
Nem értem, miért ilyen lassú ez az ütem.
Nem értem, miért apadtak el a könnyeim.
 
-Hé! – hirtelen rántja meg valaki a vállam az eddigi tompa morajlásból újra képes vagyok értelmes szavakat felfogni. – Hozzád beszélek!
Ahogy tekintetem ismét a fiúra vetül, lejátszódik előttem újra az iménti pár pillanat kegyetlen valósága és mintha egy sötét lepel borulna az elmémre, kiürülök belülről. Egy ököl csapódik az arcomnak, de még a fájdalom is csupán eltompult üzenetként jut el a tudatomig, és így is csak az érdektelenség mocsarába süpped. Az orrom alatt lecsorgó vérpatak bíborvöröse a falon szétterül tócsa mása. Forrón égeti meg a bőröm és fémes ízzel lopja be magát az ajkaim közé. Éreztem már, de sosem volt ennyire keserű. Egy újabb ütés landol, ezúttal a gyomorszájamba. Köhögve próbálok a kiszökött levegőért kapni, miközben fehér fényfoltok táncolva tompítják tovább érzékelésemet. Valaki megragadja az arcomat.
-Még magadat sem tudod megvédeni, nemhogy a kis barátodat – sziszegi az arcomba. – Egyedül, egy sötét lyukban fogsz megdögleni, mint az a patkány.
Emeli az öklét egy újabb ütésre, de hirtelen megtorpan és az arcán meghökkent zavar fut át egy pillanatra. A szeme tükrében látom azt, aminek engem is meg kéne rémisztenie, de mégis higgadt nyugalommal fogadom el. Egy élettelenül hideg szempárt látok, ami rideg gyilkos elhatározást hordoz magában. Üres és fagyos, mint a kegyetlen világűr.
 
Az engem lefogó gyerek fájdalmasan felüvölt. Levágott ujjai rothadt gyümölcsök földre hulló tompa zajával puffannak a lábam mellett, ő pedig a falnak vetve hátát hisztérikusan sír fájdalmában, miközben ruhám szálai visszarendeződnek eredeti helyükre.
-Mi a pokol?! – kiált fel a tüzes srác és megfutamodva elinal a sötét folyosón, de tekintetem nem rá szegeződik. A tk gyerek megrettenve ugrik hátra, de távolságot nyerve lassú, higgadt lépteim elől magabiztosan vigyorodik el. A kis fémgolyók szélsebesen, halk surranással lendülnek meg felém, nincs kétségem felőle, hogy összezúznák a koponyámat ha becsapódnának. Mégsem térek ki, nyugodtan folytatom felé gyilkos szándékú utamat. A három acélgömb szétplaccsanva torpan meg az arcom bőrét érintve, mintha csak festékgolyóval lőttek volna meg, le se lassítják vészjóslóan gyorsuló lépteimet.
A fiúból egy pillanat műveként szökik ki a magabiztosság, helyét egy sosem látott rettegés veszi át, a bizonytalan hátrálást pedig felváltja az életösztöntől hajtott menekülés. De pár lépéssel utolérem és amint a földre bukik már a mellkasán vagyok. Nem én irányítom az erőt, ami áldozatom fegyverének fémes maradványait végig vezeti a testemen, mint egy csillogó fémpatakot. A hideg fém lecsordogál az arcomon és rideg érintéssel kúszik le nyakam vékony bőrén, a vállamon keresztülvágva, a karomon át a kézfejemig, ahol az ujjaim közé simulva és érdes tömbbé tömörülve követi öklöm mozdulatát. Nincs bennem düh vagy szomorúság, mikor lecsapok. Nincs bennem szánalom vagy megbánás, mikor az öklöm alatt érzem a sérült csontok recsegését, vagy hallom a fájdalmas siránkozást és a könyörgést. Nem érzek semmit, mikor felnőttek lerángatnak az összezúzott arcú gyerekről. Akkor sem érzek fájdalmat vagy bűntudatot, mikor magánzárkába szeparálnak a többi gyerek mellől.
Egy dolgot érzek.
Céltudatosságot.
Nem leszek az a gyámoltalan kísérleti patkány, akinek mindenki lát engem.
Mostantól meg fogom védeni magamat és azokat akiket szeretek.
Bármi is legyen az ára.
 
~◇~
 
Most
 
-És, milyen az egyik legnagyobb céh legkeresettebb zsoldosának lenni? – a szőke lány mosolyogva támasztja meg kezén az állát a kiürült tányérja felett. Vörösre festett körmei kiemelik az ugyanolyan élénk színben pirosló, telt ajkait, ami még a mélyen dekoltált ruhájának színével is harmonizál. Mintha maga a megelevenedett fanfatallal ültem volna egy asztalhoz. Az egyetlen bökkenő az amúgy látszólag jól alakuló randevú során, hogy még gondolati szinten sem tudom szavakba önteni, mennyire dekoncentrált vagyok a mai estén. Hiába szegeződik tekintetem a nyilvánvalóan nekem tetszelgő tökéletes szépséggel ragyogó arcra, a gondolataim valami olyasmit keresnek, amit még magam sem tudok meghatározni. Égszínkék szemek, hosszan leomló, napszőke tincsek, angyali arc és mindemellett címlapra illő idomok.
Tökéletesre szabott személy, egy túl tökéletesre tervezett világban.
-Csak teszem a dolgom – vonok vállat egykedvű bájmosollyal és lepillantok a tányéromon kihűlt, ízetlen maradékra. Pedig régebben ízlett itt az étel.
-Valami gond van? – kérdez rá Nancy, talán kicsit túljátszott érdeklődéssel, nyilván a kedvetlen étvágytalanságomat látva. Megemberelve magamat teszem félre az evőeszközt és szolid félmosolyt varázsolva arcomra, könyökömmel az asztalon, államat öklömön megtámasztva pillantok a nagyokat pillázó szempárba.
-Dehogy, csak már nagyon várom a desszertet – búgom sejtelmesen és a színjáték nem is marad hatástalan. A viszonzott mosoly és a kipirult, pihegőn kiemelt dekoltázs egyértelmű üzenet, ami kicsit őszintébbé teszi a mosolyom. Talán mégis kialakulhat valami.
-Ha szeretnéd...- egy pillanatra szendén lesütött tekintete kacéran rebben vissza rám -...azt elfogyaszthatjuk nálam.
Hát kell ennél több? Minden épeszű férfi embernek nyilvánvalóan nem. Mégis, egy, már a késődélután folyamán társamul szegődött, halványan motoszkáló nyugtalanság nem engedi teljes vállszélességgel kiélvezni az egyértelmű sikert. De nem engedem, hogy ez a lappangó érzés rajtam kívül másra is kihasson, legkevésbé a velem szemben ülő randi partneremre.
 
Már épp megerősítő szóra nyitnám a szám, mikor váratlanul megcsörren a mobilom. Első gondolatom, hogy egy sürgős küldetés miatt keresnek ilyen későn, de értetlenül összeráncolt szemöldökkel olvasom ki Tristan nevét a képernyőről. Szabadkozva kelek fel és csak a szemem sarkából látom a minden őszinteséget nélkülöző, megértően engedékeny mosolyt, míg az előtér felé veszem az irányt, hogy ne zavarjam a beszélgetéssel az étterem többi vendégét. Ezalatt a röpke pár másodperc alatt az agyam már racionális teóriákat gyárt a váratlan hívás okáról. Biztos korán eljött a belvárosból és most nincs mit csinálnia, ezért társaságot keres. Vagy, ami valószínűbb, kicsit ugratni akar, hogy meghív a melegbárban egy italra, hogy megnézhesse az ottaniak reakcióját megjelentemre. Mondjuk ennyire az ő kedvéért sem lennék rugalmas.
 
-Igen? – szólok végül a telefonba, mikor kilépek az előtérhez vezető üres folyosóra. Mikor nem érkezik reakció, megtorpanva egy gyors pillantással csekkolom az élő vonalat. Ekkor már egy üzenet értesítésére is felfigyelek, amely nem tartalmaz mást, csak pontos koordinátákat. Az eddig lappangó nyugtalanság táptalajt lelve gyökerezik meg a mellkasom mélyén és megfeszülve kapom vissza a telefont a fülemhez, erősen összpontosítva, hátha valami háttérzaj támpontot ad a különös hívás mibenlétéről. Szeretném azt hinni, hogy ez egy Tristantól szokatlanul ízetlen ugratás, de a szívem mélyén érzem, hogy nem így van. Az erőtlen hang, ami a hosszúra nyúló csend után beszűrődik a telefonba, olyan, amiről azonnal tudatosul bennem, hogy soha nem akartam hallani.
-Azt hiszem bajban vagyok.
 
Egész testemben ledermedve, mégis ugrásra készen feszülök meg, a szavait követő másodpercben már minden idegszálam a telefonon keresztül kivehető információkra fókuszál. Tristan tompán hallható hangja arra utal, hogy nem tudja az arcához tartani a készüléket, vagyis vagy megkötözték vagy valamilyen módon, mondjuk valami szerrel mozgásképtelenné tették. Utóbbira enged következtetni elgyengült hangja és hogy nemes egyszerűséggel leléphetett volna a képességével, ha azt nem blokkolná valami. Tovább figyelek, hátha más támpontot is kihallhatok a telefonon keresztül. A fehérzaj csak pár alig kivehető hangot enged át. Egy pillanatra felsejlő zene dübörgése. Ajtócsapódás és a háttérből beszűrődő, mély hangú beszéd morajlás. Még valószínűleg abban a bárban van, amiről korábban beszélt. Magam sem tudom, hogy pontosan melyik pillanatban indultak meg lábaim, már gyors léptekkel vágódok ki az étterem kijáratán.
-Nem tudsz kijönni? – kérdezem, miközben hosszú lépésekkel sietek a felhőkarcoló oldalából a végtelen magasságok fölé nyúló parkoló platformon leállított motoromhoz. A mobilból nem érkezik válasz, ezért egyre idegesebben, megfeszülő kapkodással gyorsítok még inkább. Nem törődök a felszereléssel, felugrok a gépre, ami azonnal összeköttetésbe kerül a telefonnal és beolvassa az elküldött helyadatokat. A kijelzőn gyors pillantást vetek a térképre, de attól tartok nem lesz sokáig aktuális a megosztott pozíció.
-Van hálózati kapcsolata az éjjellátó modulodnak? – faggatom tovább és markom megfeszül a gázkaron, de bármennyire is sürget az idő, vissza kell fognom magam, hogy a turbinák zaja véletlenül se nyomjon el semmilyen információ morzsát, bármi létfontosságú lehet.
-Nem – majdnem fellélegzek mikor újra megszólal, ha nem lenne egyre gyengébb a vonal túloldaláról érkező hang. A szorongató aggodalom lassú magabiztossággal fonja egyre inkább magát a mellkasomra, de megfeszülő állkapoccsal fojtom el az ugrásra sarkalló ösztönt. Ép ésszel kell gondolkodni, máshogy nem megy. Engem is meglep az elillanó felismerés, hogy milyen régen érzett, zsigeri idegesség próbálja átvenni az uralmat racionális tetteim és gondolataim felett.
-Rajtad van az órád? – az agyamban már a lehetséges forgatókönyvek sora pereg le, de egyik sem reflektál egy egyszerűen túlzásba vitt bulizás hétköznapi módon félresiklott végkifejletére. Emberrablás, túszejtés vagy egy pszichopata támadása... a lényeg az, hogy minél hamarabb rátaláljak, bárhova is hurcolják.
-Igen – jön a szinte csak nyögött válasz.
 
 
A vonal recsegését és a felerősödő fehérzajt már csak a hajtóművek veszett dübörgésén keresztül hallom. Tarts ki, kölyök.
 
~◇~
 
Életemben először irigylem Tristan teleportáló képességét. Hiába a vad száguldás, az embertpróbáló manőverek a város forgatagában és az épületek sötét tüskéi között, minden egyes másodperc egyre nyomasztóbb érzést szül a mellkasomban. Nem elég gyors. A jel nem mozdul, de nem tudhatom, hogy még Tristan helyét mutatja, vagy megszabadultak minden holmijától. A következő fordulónál már megláthatom az épületet.
Viki kérés nélkül vetíti ki elém a középmagas építmény háromdimenziós tervrajzát, ahol a zöld vonalak között egy piros jel ad pontos meghatározást egy fensőbb emeleti szobáról.
Amint befejezem a széles kanyart, már meg is pillantom a halvány világosággal derengő hotelszoba ablakának kontúrjait. Ahogy rohamtempóban csökkennek a méterek a célpontom felé, egyre több részlet kivehető a kültéri sötétséghez mérten tisztán kirajzolódó szoba körvonalaiból. Két álló alak a falak mellett. Valaki épp térdeplő pozícióba emelkedik az ágyon és ellök valamit a mellkasáról. Az a pár pillanat, amíg elég közel kerülök, hogy azt is meglássam, amit eddig csak sejthettem, maga az örökkévalóság. A pamlagon Tristan hever zihálva, félmeztelenül, pólója mellkasán egész a nyakáig felgyűrve, előbb félrelökött lábait most rántja szét a közöttük térdeplő férfi.
 
A szemem azonnal ráfókuszál a hotelszoba félhomályában zajlódó jelenetre és a tagjaim felett egy régen érzett tudattalan erő veszi át az irányítást. A motor stabilizátor fúvókái haragosan dübörögnek fel amint hirtelen erővel félrerántom a kormányt és a jármű a levegőben oldal siklásban torpan meg a végzetes becsapódás előtt a fal mellett. Mire ez megtörténik, én már a nyeregben állok és a fékezés csúcspontján elrugaszkodva vágódok be a ripityára törő ablakon. A padlón gördülve tompított esésből azonnal talpra pattanok, kezem már céltudatosan ragadja meg az ágyon térdelő, a történtekből még felocsúdásra sem jutó férfi vállát, hogy teljes erőből vágjam a hátam mögötti falhoz. A másik két ember csak akkor tér magához a váratlan sokkhatásból, mikor a zajra egy negyedik társuk ront be az ajtón.
 
-Mi a picsa... – hördül fel az egyikük és egy pisztolyt előkapva szegezi rám annak csövét, de addigra már mozdulok. A fenyegetést azonnal hatástalanítva markolok rá a rideg fémre, ami ujjaim szorítására gyurma módjára deformálódik. A támadónak nincs ideje reagálni, az ösztönös cselekedet azonnal végbemegy amint megfogan a gondolat. A fegyver elsül, de a robbanás a hordozójával végez egy pillanat alatt, érzem amint a meleg vér az arcomra fröccsen és mire a test élettelenül puffan a szőnyeges padlón, már a következőhöz lendülök. Elkapom a védekezésre feltartott karját és elrántva, a vállánál és a csuklójánál fogva a földre nyomom, míg az ízület hangos reccsenéssel, természetellenes pózba tekeredve adja meg magát a könyörtelen erőhatásnak, ezzel egyszersmind harcképtelenné téve a kínjában vergődő alakot. A fájdalmas üvöltésébe beleremegnek a falak, de ezt is elnyomja a beltérben elsütött pisztoly három egymás után csattanó, dobhártyaszaggató dörrenése. Megránduló arccal folytom el a hátamba nyilalló keserves fájdalmat, majd hidegen fordulok szembe az ajtónyílásban álló, eltökélt vicsorral meredő férfival. Újra megmoccan az ujja a ravaszon, de gyorsabban reagálok nála. Guggolásból rúgom magam felé, mire a vállam egyenesen a gyomorszájába vágódik ő pedig hangos puffanással csapódik a falnak. A becsapódástól ájultan roskad le a fal tövébe, keskeny vércsíkot húzva fejével a sápadt tapétára.
 
A hátam mögött újra ravasz kattan, de mikor megfordulok, ezúttal nem velem néz szembe a kibiztosított, ridegfekete pisztolycső. Azonnal ledermedek, amint meglátom Trist, akinek a nyakát szorongató férfi épp fegyvert tart a halántékához.
-Most eltakarodsz a büdös bús picsába, vagy kiloccsantom az agyát – sziszegi a zilált férfi ellentmondást nem tűrő fenyegetéssel. Amint felismerem, hogy az első áldozatom az, akit érkezésemkor Tristanról rángattam le, irritáltan rándul meg az arcom és egy baljóslatú, veszedelmes érzés pumpál feszültséget minden porcikámba. A tudatom mélyén már ott motoszkál az igazság és kegyetlen végkifejlet üzenetét hordozza magában. Meg fogom ölni.
Tristan könnybe lábadt szemébe nézek egy elfutó másodpercre, aki fájdalmasan vicsorogva, de erőtlenül remegő tagokkal kapaszkodik a torkát szorító karba. A köztünk lévő távolság túl nagy, hogy odaugorva időben semlegesíteni tudjam a veszélyt. A szürke tekintet viszonozza a pillantásom és a küszködés árnyait egy pillanatra felváltja az elhatározás. Egy apró, alig észrevehető bólintás. Nem is kell több.
 
Minden a pillanat töredéke alatt játszódik le. Egyszerre hangzik fel egy fájdalmas üvöltés és egy fegyver fülsértő dörrenése. Tristan a földre hullik támadója karjaiból. Nem törődök tovább a padló anyagával felnyársalt férfival, azonnal Tris mellett termek és kihagyó szívdobbanással nyalábolom fel a földről. A hófehér bőrt vörös vérpatak szennyezi, arccsontján vágás szerű, hosszú nyomot hagyott a célttévesztett lövedék. Kábán kinyitja a szemét, de a következő másodpercben fájdalmas vicsorral kapja jobb füléhez a kezét. Hiába látom, hogy fájdalmai vannak, mégis pillanatnyi megkönnyebbülés vesz erőt rajtam és végre kifújom azt a levegőt, amiről észre se vettem, hogy eddig a mellkasomban ragadt. Óvatosan felteszem őt az ágyra és leguggolva elé nézek a szemébe. Egész testében reszket, összehúzva magát tekint le rám. Nem mondok semmit, még eltelik egy kis időbe, míg visszatér a hallása, de nem tudom elrejteni tekintetemből az aggodalmat. Ebben a percben minden más megszűnik létezni, csak azt akarom látni rajta, hogy jól van. Hogy minden rendben lesz. A világosszürke szemek megreszketnek, a halvány ajkak apró, alig észrevehető mosolyra rándulnak. De ez is csak egy elsuhanó másodperc, az elridegülő tekintet a vállam felett a mögöttem nyöszörgő alakra rebben.
 
Megkeményednek a Tristan jólététől megenyhült vonásaim. Lassan felállok a lepedőbe burkolódzó fiú mellől és hátra fordulok a fájdalomtól nyöszörgő, mozdulatlanságra kárhoztatott férfi felé. A padlóból kiálló fa nyársak több helyen lyukat ütöttek a testén, a combjából, hasfalából, vállából és korábban a fegyvert tartó kézfejéből keskeny vérpatakok csorognak a padlóra, az álla alatt pedig egy milliméternyire megtorpanva egy tűhegyes karó karcolja fenyegetően a bőrét. Ha megmoccan meghal, ha kihúzom a nyársakat pár percen belül elvérzik. Komoran lépek elé és szó nélkül elfintorodva veszem tudomásul, hogy nincs rajta túl sok ruha, amit átmotozhatnék esetleges rejtett fegyver után kutatva. Fehér inge már majdnem teljesen vörös az áztató vértől, nadrágja még mindig a csípője alá tolva emlékeztet, hogy mit is szakítottam félbe az imént durva belépőmmel. A gondolatra megfeszülnek állkapcsom izmai, hogy hideg türelembe kényszerítve türtőztessem magam és már kellemetlen erővel szorítsam össze fogaimat.
-A kurva életbe, szétcseszted a karom – üvölti sírva a háttérből a másik sebesült, a földön kuporogva, szánalmasan markolászva ép kezével a vélhetően örökre használhatatlanná zúzott karját. Pár higgadt lépéssel odamegyek hozzá, és mire megrettenve felpillant rám, már egy egyszerű mozdulattal rúgom halántékon. Ájult puffanással rogy vissza a földre, mire végre csend telepszik a szobára. Csak a felnyársalt férfi zihálása és a hotel alsóbb szintjeiről érkező pánik tompa zajai teszik még nyomasztóbbá azt a hideg némaságot, amivel visszamegyek a gombostűre szúrt csótányhoz. Neki vagy van annyi lélekjelenléte, hogy ne üvöltsön magából kikelve, vagy csak a fájdalom és a vérveszteség okozta sokk veszik el tőle ennek a lehetőségét.
-Várj – mered rám a rettegéstől eltorzult tekintet. A valaha akár jóképűnek is mondható, macsós arc, jelenleg egy undorító és szánalmas féreg vonásait hordozza magán. – Ne ölj meg! Elmondok mindent.
Megállok előtte és ridegen tekintek le rá. Eddig úgy gondoltam, hogy csak egyszerű áldozatként, találomra szúrták ki Tristant a tömegből, de rossz előérzet furakszik a gondolataim közé. Konstatálva a tényt, hogy valamiért még életben van, azonnal beszélni kezd.
-Megbíztak, hogy szerezzünk tőle mintát – felszisszenve szorítja össze egy pillanatra a szemeit ahogy levegőt véve a folytatáshoz a hasfalát átszúró nyárs mellől egy nagyobb vértócsa kibuggyan. Rezzenéstelen tekintettel, némán várom a folytatást. – Csak a spermája kellett nekünk, nem akartuk bántani. Utána elengedtük volna, esküszöm! - mentegetőzik kétségbeesetten.
-Ki bízott meg? – szólalok meg most először. Elnyomom a fellángoló dühvel kikívánkozó, értelmetlen kérdések hadát. A hangom rideg és higgadt, de a tény, hogy nem saját ötlettől vezérelve cselekedtek, komoly aggodalomra ad okot. Egy pillanatra habozás csillan a férfi szemében, ami tovább mélyíti bennem a nyomasztó érzést. Ha jobban fél a megbízója haragjától, mint attól, hogy itt helyben elvérzik karóba húzva, az rémisztő fenyegetést hordoz magában. Tristan továbbra sem lesz biztonságban. Létfontosságú kideríteni, hogy ki jelenti ezt a fenyegetést. – Ki? – dörrenem határozottabban és a férfi álla alatt lévő nyárs lassan megmozdulva szúródik a bőrébe.
-Egy másik Goldberg – nyüszíti megadóan. – A családja bízott meg. Ennyi, nem tudok többet. Hívd a mentőket, vagy elvérzek! – az utolsó szavakat már sírva nyöszörgi.
-Csak jobb hely lenne a világ – morgom ridegen és egy jól irányzott ütéssel őt is az ájulás sötétjébe küldöm. Lesz majd még időm elbeszélgetni vele.
 
A szobán kívülről nehéz, bakancsos léptek ütemes zaja szűrődik be tompán, de egyre hangosabban. Ajtók csattannak és rendőrségi felszólítások harsognak a szomszéd szobákból. Higgadt gyakorlatiassággal fordulok az ajtó felé, de egy gyenge hang hatására megtorpanok.
-Nath – azonnal az ágyról épp leboruló Tristanhoz ugrok és a vállát megtámasztva segítek neki ülve maradni. Kábán tekint rám, arcát mélyvörös pír futotta be, a tagjai reszketnek. Valami baj van. Gyorsan alaposabban is körbepillantok a szobában, mikor meglátom az éjjeliszekrényen pihenő fekete dobozt és a félrehajított, üres fecskendőt.  A francba.
-Semmi baj – próbálom megnyugtatni, bár váratlanul üt mellbe a felismerés, hogy nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy ki szorul inkább nyugtatásra. – Mindjárt itt vannak a rendőrök és jönnek mentősök is – ismerve a hasonló helyzetekben alkalmazott protokolt, biztos vagyok benne, hogy érkeznek orvosok is. A lövések árulkodó zaja sosem hagy kétséget affelől, hogy orvosra és vagy hullaszállítóra is szükség lesz egy dulakodás esetén. Azonban nyugtató szavaimra Tristan csak erőtlenül megrázza a fejét.
-Nem kell. Csak vigyél haza – mondja halkan. Tanácstalanul pillantok le rá, ujjaim féltőn szorulnak meg gyenge vállán.
-Akkor elviszlek egy kórházba – javaslom aggodalmasan. A folyosón dübörgő zajok egyre közelebbről hallatszanak. Megértem, ha nem akarja, hogy ezen a helyen rátaláljanak egy adag vérben úszó gengszter között, de akkor indulnunk kell. Ujjai megkapaszkodnak a ruhám nyakán és kérlelve tekint fel rám.
-Csak vigyél haza. Kérlek.
Ledermedek a tekintete súlyától és képtelen vagyok higgadtan mérlegelni a helyzetet. Gondolkodás nélkül nyalábolom fel az ágyról és sietős léptekkel indulok a betört ablak felé, ami előtt türelmesen lebegve várakozik a motor. Tristant magam elé ültetve karolom át és adom meg az autópilótának a hazautat.
 
~◇~
 
Amint berobogunk a garázsba, már pattanok is le a nyeregből, újra a karomba emelve Tris reszkető testét. Szinte biztos, hogy a szervezetét sokk érte és még ki tudja, milyen szert adtak be neki. Besietek vele a nappaliba és óvatosan a kanapéra fektetem.
-Máris jövök – mondom kapkodva. Nem szívesen hagyom ennyire se egyedül, de elsietek a katonai elsősegély dobozért. Mire visszaérek, már magát összehúzva, szinte bóbiskolva fekszik, még szorosabban magára bugyolálva a még a hotelból elhozott lepedőt. Kapkodva, szaggatottan veszi a levegőt, néha halkan felnyögve reszket meg. Nem habozok tovább, mellé guggolva szabadítom ki egyik kezét a lepel fogságából és illesztem óvatosan ujját egy kicsi, kör alakú műszerre. Egy pillanatra felszisszen az apró tűszúrástól, de nem rántja el a karját.
-Viki, elemezd a mintát és készíts ellenszert a replikátorral – adom az utasítást. A házi replikátorokat nem kifejezetten orvosi célokra tervezték, de alkalmasak a különböző bonyolultabb vegyületek előállítására is.
 
▪︎ Tristanon egy kombinált, többek között bódító és idegstimuláló hatású elegyet alkalmaztak. Sajnos az anyag jórészt már felszívódott, annyit tehetünk, hogy enyhítjük a tüneteket és megvárjuk míg magától kiürül a szervezetéből.
 
Aggódva tekintek le rá, bár meg kéne nyugtatnia, hogy semmilyen életveszélyes mérget vagy drogot nem adtak be neki, mégis ebben a pillanatban tehetetlenül kell néznem, ahogy látszólag szenved. Hirtelen ötlettől vezérelve emelem fel ismét a karomba, hogy felvigyem az ágyamba. Ott jobb helye lesz, talán valamivel kényelmesebb körülmények között vészelheti át ezt az egészet. Felnyög a mozdulattól és arcát a vállamhoz túrva kapaszkodik meg szebb napokat is látott ingem vérpettyes gallérjában.
-Sajnálom – kérek bocsánatot. Úgy tűnik nem voltam elég óvatos, mikor felemeltem. Nemet int fejével és ujjai megszorulnak a világoskék anyagon. – Fáj valahol? Megsérültél?
Újra nemet intve rázza meg a fejét.
-Nem... csak mindjárt meggyulladok... – motyogja lehunyt szemekkel. Az arca még mindig élénken kipirult és most hogy mondja, már nekem is feltűnik a szokatlan meleg, amit ruhán keresztül eddig nem vettem észre rajta. Szabad kezem nem lévén, ajkaimat érintem a homlokához és lehunyt szemmel koncentrálok rá, de nem kell sokáig fókuszálnom, érezhetően égeti a láza a bőrömet.
-Te lángolsz – alighogy kimondom, már határozottan meg is indulok a fürdő felé.
 
Odabent gyors pillantást váltok a fürdőkád és a zuhany között, majd az utóbbira esik a választásom. Útközben a képességemmel már tudattalanul hámozom ki Tristant a nagy lepedőből és mire belépek vele az üvegparaván mögé, a fehér lepel már puhán aláhull a szürke kövön. Egy mozdulattal megnyitom a vizet, ami reményeim szerint lejjebb viszi majd a lázát. A meginduló kövér, hűvös vízcseppek ezüstös patakokban csorognak végig az arcunkon, Tristan haja nedves tincsekben tapad az arcára és nyakára, miközben a ruháink teljesen átáznak. Lassan leülök vele a fal tövébe és hátát a mellkasomnak támasztva húzom az ölembe. Átkarolom a vállait, nehogy eldőljön a gyengeségtől, de görcsösen rándul össze és összekuporodva szorítja kezeit alhasához.
-Nagyon fáj -szűri a fogai között fájdalmasan, mire hirtelen aggodalommal nyúlok kezei után és nézek le a válla felett. Nem vettem észre egy sérülését? Ha más anyagot is beadtak volna neki, azt Viki észlelte volna. Azonban mikor kezem a tenyere alá furakszik, világossá válik fájdalmának forrása. A kezembe simuló egyszerre kemény és selymes merevedése forrón lüktet az ujjaim alatt és Tristan megkínzottan nyög fel az idegen érintés hatására. Egy pillanatra tanácstalanul ledermedek, majd ösztönös határozottsággal viszem tovább a mozdulatot.
 
-Te meg mit művelsz? – zihálja rekedten, megkapaszkodva csuklómban, míg ujjaim a merevedésére kulcsolódnak.
-Segíteni szeretnék – súgom nyugtatóan, miközben óvatosan, lassan masszírozni kezdem.  Hangos nyögése betölti a szobát, ujjai alkarom izmaiba vájódnak. Ahogy fejét hátraejti a vállamra és arca felém biccen, az ajkai elnyílva nyögik izzó sóhajait. Nem bírom elszakítani a tekintetem a zavarba ejtően lebilincselő látványról.
Az ajkaimon végigszaladó langyhűvös vízcseppek bizsergő hiányérzetet hagynak maguk után, a torkomat váratlanul érkező szárazság lepi el. Ujjaim öntudatlanul szorulnak meg, mire Trisran  felhördülve megreszket és egyik kezével felnyúlva kapaszkodik meg tarkóm nedves tincseiben, hogy arcomat nyakának hajlatába húzva keressen kapaszkodót. Magam sem értem miért engedek a gyengéd erőszaknak, de amint arcom a puha bőréhez ér, szemeimet lehunyva kerülök egy másik világba. Egy világba, ahol semmi más nincs, csak ez a selymesség az arcomhoz simulva, a forró lüktetés az ujjaim között, saját éledező vágyam feszítése és a karjaimban remegő fiú. Egy belső ösztön arra buzdít, hogy a nyakába csókoljak, de elnyomom az irreális késztetést. Tristan zihálása forrón égeti a fülcimpámat, a zuhanyból szakadó vízcseppek hűvös érintését és egyenletes csobogását is elnyomja. Nem tudom, hogy élvezi e amit éppen vele teszek, vagy csak a drog kínzó hatásától való felszabadulás vágya csal ki egyre intenzívebb, mélyebbről érkező nyögéseket a torkán, de ezek a hangok kitöltik a tudatomat. Ajkaimat már öntudatlanul simítom végig nyakának friss illatú, selymes bőrén. Már minden idegszálam megfeszül, a gerincemen szaladgáló izgatott borzongás szinte görcsbe rántja a gyomrom és az izmaim, mire a bűntudat halvány jelenésként beszivárog a helytelen érzések válaszaként. Az érzés, hogy valami rosszat teszek, mert ezt már nem csak őérte teszem, lappangó árnyékként kúszik elő. Az épphogy ráébredő gondolatot és tudatom eltompult buborékját csörömpölő szilánkokként zúzza darabokra Tristan hangos nyögése. Összeránduló teste még jobban hozzám szorul, kellemetlen emlékeztetőt adva közöttük sajgóan lüktető erekciómról. Elfojtottan morranok fel a kínzó nyomás hatására, de egy mély levegőt véve veszek erőt magamon, hogy mélyen magamban kulcsra zárjam a kicsapongó érzések magukkal rángató káoszát.
 
Egy pár néma percig mozdulatlanságba fagyva ülünk még a zuhany hűvös kövén. Tris kezemre folyt ragacsos élvezetét lassan elmossa a víz, bágyadt pihegése pedig higgadt szuszogássá szelídül, de az én testem nem tud megnyugodni. Ezt megpróbálva figyelmen kívül hagyni, újra Tristan hogylétére összpontosítva pillantok rá oldalról. Eddig félig lehunyt, előre meredő szemeinek fénye rám vetül. Tanácstalanul fürkész, de száját keskeny vonallá szorítja össze a némaság. Az arca még mindig vörös, így kezemet a homlokára simítva ellenőrzöm a lázát.
-Lement a lázad – állapítom meg gyakorlatiasan, de a hangomat kellemetlenül rekedtnek érzem. – Meg tudod tartani magad?
Nem szólal meg, csak helyeslően bólogat, így óvatosan kimászom mögüle és elzárom a vizet.  Még egyszer megbizonyosodom róla, hogy nem fog elborulni, majd sarkon fordulok hogy az egyik akasztóról levegyek neki egy köpenyt. Mikor visszafordulok már remegő lábakkal ugyan, de felkel a földről és egyetlen rajta maradt, a víztől a testére tapadt pólóját cibálja le éppen magáról. Nem kerülik el figyelmem az utolsó kósza cseppek, melyek oldaláról a hasfala felé gördülve lustán csorognak alá még teljesen meg nyugodott merevedése felé.  Ösztönösen felgyorsuló légzésemet visszafogva erőltetek magamra higgadtságot és mire áthúzza a fején a nedves anyagot, már mögé lépek és a hátára terítem a bolyhos köpenyt.
-Kösz – mondja szolidan és beburkolódzik a vastag anyag puhaságába.
-Gyere, felviszlek az ágyba – ajánlom fel és megerősítésként kinyújtom felé a kezem.
-Nem kell, menni fog egyedül is – tekint fel rám egy bágyadt mosollyal és meg is indul, de reszkető lábakkal csúszik meg a vizes padlón. Készen állva kapom el a lendületből hanyattvágódását és nem rejtem véka alá rosszalló pillantásom. – Vagy mégse – néz fel rám bocsánatkérő mosollyal, miközben talpra támogatom.
-Bedrogoztak, időbe telik míg detoxikálódsz – morgom az orrom alatt és ellentmondást nem tűrően, a további esetlenkedésnek elejét véve emelem újra a karomba. A már ismerős súly most egész máshogy nyomja a vállaimat, miközben megadóan a nyakamba karol. Fogaimat összeszorítva tartom vissza, hogy egy látványosan nagyot nyeljek, mert a szám indokolatlanul kiszáradt az elmúlt pár percben. De a mellkasomból kitörni akaró szívem zakatolását nem tudom visszafogni és meg vagyok győződve róla, hogy nem csak Tristan, de az egész világ hallja a vad dübörgését miközben ő fáradtan biccenti a vállamnak a fejét.
Az a pár kínzóan hosszúnak tűnő másodperc amíg némaságban felbaktatok vele a galérián terpeszkedő széles franciaagyhoz és leültetem a szélére, kínos csendet hoz magával. Amint felegyenesedek mellőle megtorpanva, kissé tanácstalanul pillantok le rá és kérdőn néznek vissza rám az éjszakai félhomályban borostyánsárgán megcsillanó szemek. Tekintetem megakad egy, a homloka felett nedvesen görbülő hajtincsen, amiről lassan elszakad egy kristályosan megcsillanó vízcsepp. A cseppecske szabadon zuhan még mindig kissé kipirult arcára, hogy végigsimítva a bársonyosság érintésével kecsegtető bőrt eltűnjön a halvány ajkak most nyugalomba simult sarkában. Pillantásom öntudatlanul vándorol tovább az állát díszítő apró szépségpöttyre, ami a tökéletes szimmetriát megbontva teszi vonzóan egyedivé vonásait.
Felocsúdva fordulok el tőle, mert vizes nadrágom hiába borzongató hűvös érintéssel tapad rám, ágyékom forró lüktetéssel emlékeztet, hogy még élénken emlékszik a pár perce lezajlott zavarba ejtően intenzív hatású eseményekre. A francba. Azt hittem erről a dologról már megfeledkezhetek.
-Lent leszek. Ha bármi van, szólj – fogom rövidre a távozást, de mielőtt a lépcsőhöz visszavonulva eltűnnék a fokokon lefelé, még utánam szól.
-Várj – vállam felett hátra pillantva nézek vissza rá.  – Ez mégiscsak a te ágyad és aludtunk már együtt... – egy pillanatra megtorpan, a szavakat gondolkodva kutató tekintete újra visszarebben rám. –... és jobban érezném magam, ha nem maradnék egyedül.
Tétován állok egyhelyben egy hosszú pillanat erejéig, mire némán bólintok és visszalépek a felső lépcsőfokról. Vizes ruháim egyre kellemetlenebbül szorulnak meg a testemen, így az ággyal szemközti, falba süllyesztett ruhásszekrényhez megyek először és az ágynak és ideiglenes lakójának háttal lerángatom magamról a rám tapadó inget, hogy rendetlenül félrehajítva intsek végleges búcsút a menthetetlen szövetdarabnak. Azonban megakadok a mozdulatban, ahogy automatikusan húzom már le a vizes nadrágomat is. Talán az a leghelyesebb, ha nem törődök vele és úgy viselkedek, mintha mi sem történt volna. Én is láttam már őt meztelenül, sőt...
 
 Nem volt jó ötlet tovább pergetni a fejemben a gondolatmenetet, mert ágaskodó merevedésem sürgető rándulással akar szabadulni börtönéből. A francba. Ismét. Végül magamat meggyőzve, gyors mozdulatokkal hámozom ki magam a maradék ruhából és egy laza alsót  felhúzva térek vissza a sötétség jótékony takarásában az ágyhoz. A fejtamlának döntve hátamat ülök le, egyik lábamat lazán felhúzva alkotva ölemnek jótékonyan takaró fedezéket. Csak az hiányzik Tristannak, hogy miután bedrogozták, majdnem megerőszakolták és akaratlan orgazmusba kergették, még szembesülnie kelljen a legjobb barátja nyughatatlan farkának látványával. Nem mintha a fürdőben nem lett volna egyértelmű a dolog, de ez teljesen normális lehet, ha kivered valakinek, nem? Csak egy akaratlan testi reakció...
 
Időközben fáradtan vackolja el magát mellettem, elgyötört sóhajjal nyomja arcát a párnámba, amit ma estére egyértelműen megnyert magának.
-Próbálj pihenni – mondom halkan, de bágyadt biccentése arra utal, hogy nem nagyon kell noszogatni. Hamarosan már a takaró egyenletes, nyugodt emelkedésén és süllyedésén látom, hogy elnyomta az álom. Azonban általában kisimult arca most meg-megrándul, szemöldökét nyugtalan álomra utaló ráncok vonják össze. Remélem azért a körülményekhez mérten nyugodt éjszakája lesz.
 
Gondolataimba merülve bámulom a szemközti fal tövébe lehajított vizes, néhol ázottan vérfoltos ruhadarabokat. Az aggasztó történteken kéne tűnődnöm,  hogy Tristant kitervelten támadták meg, méghozzá a megtagadott családja megbízására. Ezen kéne gondolkodnom, ha nem is a miérteken, de legalább a lehetséges megoldásokon. De a fejemben lejátszódó jelenetek akaratom ellenére egyre másra visszakanyarodnak a rémülethez, melyet Tristan hívása indított el bennem majd ahhoz a nyomasztó érzéshez, melyet a fürdőben történt események szültek. Mióta nagyjából tíz perce elaludt, a testemnek volt ideje megnyugodni de az elmém még mindig az érzések helytelen árulásán kattog. Megvetem azokat, akik kihasználják a védteleneket, és ott a zuhany alatt, az utolsó előtti pár percben pontosan ezt éreztem magamon, hiszen a segítségnyújtás gondolata már rég feledésbe merült, mire oda jutottunk. Abban a pár, egyszerre elillanó és öröknek ható percben már azért tettem, amit tettem, mert tetszett. Megfeledkeztem az előzményekről, csak élveztem a bőrének az illatát és érintését, jól esett a farkamat a hátának nyomni. Ha rövid úton nem élvezett volna el, hanem mondjuk a drog lázító hatására felém fordul és megcsókol... vagy simogatni kezd és hozzám ér... esetleg az ölembe ül... nem hiszem, hogy ellen tudtam volna állni neki.
Irritáltan felmorranva temetem arcomat a tenyerembe. Egy barom vagyok. Simán kihasználtam volna egy ember kiszolgáltatottságát. Nem is akárkiét, hanem az egyetlen emberét, akivel valaha ilyen mély barátságot kiépítettem.
 
„...az egyik kedvenc dolgom a barátságunkban, hogy nincs közöttünk egy szemernyi szikra sem.”
 
A legjobb pillanatban idéződnek fel bennem korábban ártatlanul elejtett szavai, amik most méregként beszivárogva még inkább nyomasztóvá teszik az egész szituációt.
De miért is rágom magam ennyire ezen? Egyszeri alkalom volt, amit a szükség szült és soha többé nem fog megismétlődni. Lehet, hogy tényleg nem jelent semmit. Holnap felkelünk, talán pár szót ejtünk róla, aztán az egészet elfelejtve éljük tovább az életünket. Igen, biztos ez fog történni.
 
Gondolataimból egy kelletlen, fájdalmas nyöszörgés szakít ki és Tristan mocorgó alakjára emelem tekintetem. Látszólag nem teljesen éber, de a homlokán apró verejtékcseppek csillannak meg a szoba félhomályában. Oldalára fordul és összegömbölyödik a takaró alatt. A szíven egy pillanatra mintha megtorpanna amikor felismerem a korábbi tünetet, majd határozottan gyorsuló dübörgéssel válaszol a megoldás gondolatára. Beletörődő sóhajjal engedem el korábbi vízióimat, miközben mellé fekszem az ágyra. Egyszeri alkalom... na persze.
A körülményekhez mérten a lehető legkevésbé hozzásimulva nyúlok be a takaró alá, de mikor a rajta maradt fürdőköpenyen keresztül karom az oldalához ér, ő összerezzen. Mire kezem újra megtalálja forró merevedését, már halk nyögéssel engednek el izmai és adja meg magát a céltudatos érintésnek. Nem kéne meglepnie, hogy most kicsit más a tapintása mint legutóbb, mégis a hűvös víz lemosó hatásának hiányában előnedveitől síkossá vált hímtagja meglepően csúszósan rándul meg ujjaim között. De most is ugyanolyan meleg és selymes. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen izgató lehet egy másik férfi kemény hímtagját a markomban tartani. Vajon milyen érzés lenne, ha az enyémhez érne? Vajon találnánk olyan helyzetet, ahol mindketten élveznénk a dolgot?
Már csak akkor veszem észre az öntudatlan mozdulatot, mikor a szabad kezemmel már a saját nadrágomba nyúlva markolok erekciómra. A szégyenérzettől mérgesen kapom el onnan kezem és egy felzaklatott morranást lenyelve döntöm homlokomat Tristan tarkójának. Nem vagyok komplett. A még mindig hűvösen nedves tincsek megcsiklandozzák az arcomat, ugyanazt az üde illatot hordozva magukban, amit már korábban is éreztem. Mélyet sóhajtok ebből az illatból. Segít elterelni a figyelmemet.
Azonban finom érintés simul ujjaimra, és ekkor eszmélek rá, hogy Tris kielégítésével is megtorpantam. Mintha ez nem lenne elég, apró, de határozott mozdulattal bújik közelebb hozzám, feneke pontosan odaillő kirakósdarabként simul az ölembe és ettől a szívem megint kihagy egy ütemet. Csak akkor jutnak el újra fülemhez fülledt sóhajai, amikor emlékeztetően noszogatja mozgásra rá kulcsolódó markom. Engedelmesen kezdem újra masszírozni, de a tenyerét nem húzza már el, puhán simul kézfejemre. Nem irányít vagy követel, csak ott van. Még sosem éreztem ilyen forrónak a saját bőrömet az érintése nyomán. Még a köntös vastag anyagán keresztül is, ahogy tökéletes ívben követi mellkasom, hasam és ölem vonalát. Nagyot nyelve szorítom össze a fogaimat, mert ezen az éjszakán szinte biztosan elvesztem a józan eszem.
 
~◇~
 
Az este folyamán még kétszer ébredt, még kétszer segítettem neki enyhíteni a drog okozta késztetést. Most lenyugodva, békésen alszik mellettem, az ablakon beszűrődő sápadtkék fények megvilágítják az arcát és megcsillannak a fehér hajszálakon, amint az éjszaka lassan átadja a helyét a közeledő hajnalnak.
Komoran fordítom vissza a pillantásom a plafon felé, egy kelletlen morranással próbálva elterelni a figyelmemet az ágyékomat kínzóan feszítő merevedésemről. Már rég el kellett volna vonulnom elintézni ezt a problémát, de nem tudtam rávenni magam, hogy egyedül hagyjam Trist. Talán most már megtehetném, úgy tűnik elmúlt a szerek hatása és már nyugodtan pihenhet és már nekem sem kell kényszerítenem magam, hogy itt főljek a saját levemben, mint valami cölibátusra ítélt barom.
 
Meggyötörten, kialvatlanul ülök fel az ágy szélén és mint egy váratlan villámcsapás szólal meg egy női hang a fülemben.
▪︎Bocsáss meg Nathaniel, hogy zavarlak – talán még sosem hallottam ilyen őszinte megbánást Viki hangjában és talán még a kezdetekben sem lepett meg ennyire a jelenléte. Az összerezzenést követően fáradtak dőlök előre és orrnyergemet megmasszírozva várom a nyilván fontos hírt, ami miatt szokatlan módon megzavarta hálószobám nyugalmát. – Ms Waynes látni akar. Azonnal.
 
Hát persze. Nyilván az ő figyelmét sem kerülte el az a kis rendhagyó magánakció, amit tegnap este önhatalmúlag elővezettem a belváros egyik hírhedt melegbárjának a hoteljában. Csodás.
Némán, leginkább magamnak biccentek majd fel is kelek az ágy széléről, hogy elinduljak az alsó szint gardróbjának irányába.
 
~◇~
 
 
 -Nem érdekel, hogy kivel és mit csinál a szabadidejében, amíg nincs kihatással a munkájára – a szigorú szavak komoran csattanak a sötét iroda neonfényekkel halványan megvilágított falain. Egyáltalán nem emeli fel a hangját, viszont a lesújtó pillantása mindent elárul. Nem ezt várta volna a céh legjobb statisztikájával rendelkező katonájától. Rezzenéstelen nyugalommal hallgatom a rövid számonkérést, már rég megtanultam érzelemmentesen kezelni a hasonló helyzeteket, most mégis enyhe irritáltság furakszik az elvárt bűnbánat helyére. Ha a Tristannal kialakult barátságunkat figyelmen kívül is hagynám, mégis a céh potenciáljában az egyik legkiemelkedőbb emberét mentettem meg egy életveszélyes kimenetelű szituációból.
- Egy konkurens céh emberei közül három súlyosan megsérült, egy pedig meghalt – sorolja „vétkeimet”.  
-Az asszisztensének köszönheti, hogy nem kellet azonnal cellába zárnom a kihágásáért, amint visszaért az Aegis területére. Ha ő nem hackkelt volna időben egy rajtaütés megbízást, akkor én sem tudtam volna önnek falazni – kicsit elhúzva a száját pillant az előtte világító képernyőjére. – Még egy rendőrségi riportot is írtak az esetről, ahol kisebb hősnek állítják be magát és mindannyiunk szerencsére Gold nevére se tesznek utalást, vagyis nem sikerült kideríteniük az áldozat személyét – a szúrós tekintet visszakúszik rám. – De mint mondtam, mindezt csak az ai-ja gyors reagálásának és nekem köszönheti.
-Sajnálom, asszonyom. Legközelebb előrelátóbban cselekszem – mondom érzelemmentesen.
- Azt el is várom. És reméljük nem lesz legközelebb – a hangjában felcsendülő szigor szándékos fenyegetést zeng magában. A komor hangulatot felváltva, fáradtan, de még mindig rosszallva sóhajt egyet és már-már aggódást vélek felfedezni a tekintetében. – Gold hogy van?
-Most már jobban – közlöm tömören, de nem téveszt meg az ál-anyáskodás szerepe. Egy céhvezető csak úgy kerül ilyen pozícióba, ha az embereit nem személyként, hanem profit szempontjából mérlegelhető, amortizálódó eszközként kezeli. De az érdeklődése legalább arra enged következtetni, hogy ő is ismeri és értékesnek látja a Tristanban rejlő lehetőségeket. – Az ai-m jelenleg is figyelemmel kíséri az állapotát.
Ms Waynes helyeslően bólint.
-Rendben. Az elkövetőket még nem sikerült kihallgatni, jelenleg is kórházban igyekeznek stabilizálni az állapotukat. Lehet, hogy csak szerencsétlen egybeesés, de amíg nem bizonyosodtunk meg róla, hogy nem célzott támadás történt, addig Tristant a maga felügyeletére bízom. Gondolom nem okoz gondot – jelentőségteljes pillantása a szokásoshoz hűen tükrözi, hogy ellenkező választ nem fogad el. Nem mintha felmerült volna ennek a lehetősége.
-Nem, Ms Waynes – újabb tudomásul vevő bólintás.
-Elmehet – enged el a főnökasszony, visszafordítva figyelmét a mindig rideg fénnyel világító képernyő felé.
Szó nélkül biccentek és kimegyek a komorszürke ajtón, hogy visszatérjek a lakásomba. Bár most kaptam arra küldetést, hogy testőri feladatot teljesítsek a legjobb barátom mellett, most mégis azon jár a fejem, hogy vajon ágyban találom e még, mire hazaérek. 


Silvery2024. 08. 03. 21:18:42#36563
Karakter: Tristan Gold
Megjegyzés: Oblivion


 

Új emberként, egy hatalmas, forró párafelhő társaságában sétálok ki fürdőszobából. A meleg víz és az illatos habfürdő egészen sikeresen kiáztatták a végtagjaimból kimerültséget, most épp csak a gyomrom korgása jelzi, hogy milyen feszített tempóban végigtolt nap áll mögöttem. Lehet, hogy a popcornnál valami tartalmasabb vacsorát kéne magamba juttatnom, de akármilyen oltári haverok is lettünk, kétlem, hogy Nathet ráveszem, hogy etessen, amíg én leeresztett lufiként elterpeszkedek a kanapén. Ilyen szintű szívességekhez legalább egy barátnő kéne. Még szerencse, hogy ritkán fárasztom le magam, mert ennyit nem ér a sok macera, amit egy kapcsolat hoz magával.

A hirtelen megfogant céljaimat a legrövidebb úton teljesítő algoritmus azonnal körvonalazódik a fejemben. Hűtő. Nath. Kanapé. A szabály az szabály, a lábaim nem lettek tőből kiszakítva, és nincs az a fáradtság, ami meggátolhatna, hogy megszerezzek magunknak kettőt a hűtőbe pakolt söreim közül. Előrelátó vagyok, szoktam figyelni, hogy mindig legyen bent néhány az ilyen alkalmakra. Nem mintha Nathnek szüksége lenne az általuk elfoglalt helyre a mindig pontosan egy darab tejet és két ásványvizes üveget tartalmazó hűtőjében. Legalább értelmet adok szerencsétlen eszköz létezésének. Szívesen.

- Mit nézünk? – kérdezem fellelkesülve, miközben végre közel vízszintes állapotba helyezhetem magamat. A képernyőre pislogva azonnal megbánom a túl hamar jött lelkesedést. Most szándékosan szivat? Tudom, hogy nem, egyszerűen csak borzasztó az ízlése. Kivéve barátok és járgányok terén. – Jajj, ne már. Tudod, hogy nem bírom a horrort. – Szívesebben küzdök meg egy kézzel fogható, előttem lévő kometánnal, mint hogy még egy ostoba ijesztgetős, semmiből sikongatós, befosós horrorfilmet végigszenvedjek. Már a zenéjük is kikészít, feláll a hátamon a szőr a kísérteties mindjárt meghal valaki dallamoktól.

- Még mindig nem értem, mi bajod vele, nap mint nap veszedelmesebb, hús-vér szörnyekkel nézel szembe – gúnyolódik értetlenkedve. Hát épp ez az! Velük szembenézek. Ott vannak, látom őket, tudom, mire készülnek, hallom a lépteiket, ha pedig a sötétből mégis elkap valami, úgyis hamarabb kipurcanok, mint hogy legyen időm összefosni magamat. Na jó, azért néha eszembe jut a lidérces laboratórium, amit a megismerkedésünk napján fedeztünk fel, az jócskán felért egy kisebb horrorfilmmel. Ha melankolikus temetőzene szólt volna a háttérben, lehet támadás nélkül is kilehelem a lelkem.

- Persze, rúgj csak bele a földön fekvőbe – zsörtölődök az orrom alatt már néhány kukoricán nyammogva, miközben felhúzom a lábaimat, hogy megvédjem őket a kanapé alá beköltözni készülő démonoktól. Megáll az ész. Itt marasztal, aztán kihasználja a fáradtságomat, hogy letoljon a torkomon néhány jövendőbeli rémálmot. Ráadásul ennek a filmnek még az értékelései is borzasztóak. – Na jó, de legközelebb én választok, bármit a listáról – adom meg magamat végül. Ha szerencsém van, még sikítások közepette is álomba ájulok negyed órán belül, legközelebb pedig bosszúból kiválasztom a világ leghosszabb, legunalmasabb történelmi drámáját. Ahányszor rakott szoknyás nőt látunk benne, én inni fogok, viszont neki józanul kell majd végignéznie. Nem kéne ennyire büszkének lennem magamra a frappáns ötlet megszüléséért. Fogadok csak az atomjaikra hulló gondolatok teszik ennyire zseniálisan ördögivé.

- Rendben – pecsételi meg a saját sorsát, majd elindítja a filmet. Az első képkockákon beköszöntő, túlságosan átlagosként megfestett, mégis lappangó feszültséget árasztó pillanatok előre vizionálják a történet tematikáját. Tipikus. Most jön az, hogy húsz percig várjuk az első rémisztő jelenetet, pedig még csak a sztorit vezetik fel. Mindjárt kiderül, hogy a klóngyártó központ alagsorában egy titkos maffia üzemel, akiknek illegálisan legyártott klónokat csempésznek, hogy utána egymást lemészárolós versenyekre kényszerítsék őket. Vagy ilyesmi. Mondjuk ez még egy értelmesebb thriller lenne, amilyen szerencsém van, ez valami ijesztgetős, Z kategóriás horror lesz.

Az unalmas bevezetőtől elvonatkoztatva gyártok különböző sztorikat a fejemben egészen addig, míg a hosszúra nyúló pislogásaim rá nem ébresztenek, hogy sikerült félálomba mesélnem magamat. Az utolsó erőmmel leteszem az asztalra a kukoricát, mielőtt kifordulna az ölemből a tál, és szétszóródna a ragacsos rágcsa Nath mindig makulátlan laminált padlóján. Ha tudná, hogy még az utolsó gondolataim is a lakása rendjét védik, biztosan imádna érte. A szemeim maguktól csukódnak le, ahogy a kukorica vajas illatát felváltja Nath bőrének és öblítőjének a mostanra már ismerőssé vált, egyedi illatkeveréke.


✦✦✦


Mocorgásra ébredek. Ez még önmagában nem lenne kirívó, de csiga lassan az is tudatosul bennem, hogy ez most nem az én mocorgásom, hanem a fincsi meleget árasztó matracom ficereg alattam. Hunyorogva, zavarodottan nyitom ki a szemeimet, és kicsit feltámaszkodok, hogy felmérjem a meglepő környezetemet. Úgy érzem magamat, mintha tegnap fejbe kólintottak volna, és ájult félhullaként töltöttem volna az éjszakát. Lehet, hogy hasfelmetsző Jack kimászott abból a borzasztó horrorfilmből. A tény, hogy Nath álmosan pislákoló neonszemei néznek vissza rám, csak tovább fokozza a helyzet abszurditását. Nem tudom, hogy a végkimerülésem vagy a váratlanul kényelmesnek bizonyuló alvósmaci érdeme volt ez a néhány önkívületi állapotban töltött óra. Azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek a pózon, ami magával hozta a kellemes pihenést.

- Hali – üdvözöl halkan. A hangja visszarángat a valóság komor mezsgyéire, amikben épp a megkérdőjelezhetetlenül hetero haveromon terpeszkedtem végig az éjszakát. Upsz. – Megtennéd, hogy… – Még végig sem tudja mondani a zavarodottságtól, hogy takarodjak a könyökömmel veséjéből. Néha úgy érzem, hogy ez a srác túlságosan ártatlan erre a világra. Szerencsére pontosan emiatt túlságosan kedves és előzékeny ahhoz is, hogy a közelsége bármilyen rossz, nem helyénvaló érzéseket keltsen bennem.

- Ja, persze, bocs – mormogom álmosan, miközben leszenvedem magamat a tökéletesre faragott izmokról, amiket eddig még sosem volt szerencsém ilyen közelről megcsodálni. Olyan jó teste van, kár, hogy hiányzik az a bizonyos szikra.

Miket beszélek?

Baromira nem kár. Szerencsére hiányzik. Jesszus, máris az agyamra ment a kipihentség. Még csak az kéne, hogy elveszítsem a legjobb haveromat a hülye fétiseim oltárán. Életemben először örülök neki, hogy csak a rosszfiús sármra izgulok pasikban. Úgy fest, hogy szó szerint, mert most aludtam végig egy éjszakát egy kigyúrt, harcedzett adonisszal, és még a reggeli merevedés sem jelentkezik a padból kiesve, mint valami stréber diák.

Szépen lassan túlteszem magamat a történteken, és visszatérnek hozzám az emlékek is, amik ezt a szerencsétlen szitut szülték. Ha Branddel ájultunk volna el így egy filmen, valószínűleg mindketten, de legalább ő habzó szájjal szappanozta volna magát az ébredést követően. Mondjuk én azon is felettébb jót szórakoznék. Nath váratlanul jól kezeli a szituációt, bár ő soha nem volt az a felesleges dolgokon problémázós vagy drámázós fajta. Én sem. Többek között ez tesz minket ilyen jó barátokká. A kikezdhetetlen idegek. Van egy olyan érzésem, hogy soha az életben nem lesz egyetlen veszekedésünk sem. Egyszerűen képtelenek vagyunk rá. Ő túl türelmes hozzá, nekem pedig végtelen mennyiségű leszarom tabletta van a tarsolyomban.

- Jól bealudtunk – töröm meg a csendet, mielőtt lehetősége lenne rá, hogy kínossá váljon. – Ilyen unalmas volt a film? – Még mindig az álomport törölgetem a szemeimből, miközben Nathet figyelem, ahogy a kávégépet veszi irányba. Fenomenális ötlet. Ha nem választott volna ennyire pocsék filmet tegnap, talán még imába is foglaltatnám a nevét.

- Attól tartok – vallja be a hibáját, miközben a kezét tornáztatja fájdalmasan. Értem ám a célzást. Azt állítja, hogy kövér vagyok. Mintha a hatvanhét kilóm elég lenne, hogy kicsináljak egy ekkora bicót. Meg ne tudják az esküdt ellenségei, hogy ez a nagy Nathaniel Grand titkos gyengesége.

Egy hatalmasat ásítva nyammogom el a gondolataim szülte szórakozott mosolyt az ajkaimról. A frissen ébredt, kókadozó pillantásom elbambul az asztalon lévő, meghagyott kukoricástálra. Gyűlölöm beismerni, mennyire jól aludtam. A pamut fürdőköntös puha öleléssel melegített egész éjszaka, Nath kellemes illata pedig annyira beleivódott, hogy most már csak az emlékeimben érzem, mert az orrom maga túlságosan hozzászokott. Nem lepődnék meg, ha egy hatalmas nedves nyálfolt lenne a pólóján a békés hortyogásom nyomán. Nem kellett volna egy ilyen nyakatekert pozíciónak ennyire pihentetőnek lennie. Minden alkalommal meg tud lepni, mennyire kedvelem ezt a srácot. Olyan, mint egy biztonságot nyújtó, napsütéses sziget az élet örvénylő óceánja közepén.

A kávégép agresszív darálásának a zúgása döbbent rá, hogy annyi ideig koncentráltam a meghitt kis buborékra, ami teljesen véletlenül szippantott be minket egy éjszakára, hogy a testem megkésve, de reagálni kezd rá. Pont ez hiányzott. Néhány kéretlen emlék az időkből, mikor még ilyesmire vágytam, és egy még kéretlenebb merevedés kezdemény. Még szerencse, hogy a rajtam lévő köntös Nath mérete, így kétszer is elbújhatnék benne, de azért jobb, ha idejében elejét veszem a dolognak. Mintha csak az égből leereszkedő angyal lenne a megváltással a kezében, Nath felém nyújtja az egyik kávét. Felcsillanó szemekkel, hálás biccentéssel veszem el, és ennyi figyelemelterelés elég is, hogy a vérem elkezdjen visszatérni az agyamba a másik kedvenc tartózkodási helyéről. Azért most, hogy elmúlt a közvetlen veszély, a farkam védelmében hozzá kell tennem, hogy eléggé elhanyagoltam mostanában.

- Ha nem mehetek küldetésre, akkor mit csináljak ma? – kérdezi tanácstalanul. Akármilyen jól kezeli a történteket, azért még érezni a hangjában a zavart. Apró mosolyt csal az arcomra. Egy kicsit tényleg robotnak nevelték szegényt abban az intézményben, valószínűleg ennek köszönheti, hogy ilyen külsővel és tehetséggel is képes volt alázatos és empatikus maradni. Mindenki más rég elszállt volna magától, de ő maradt „szőke” herceg, fehér lovon. Ideje helyre vágni a hangulatot és megkezdeni ezt a teendőkkel telezsúfolt napot. Igazából köszönettel tartozok neki, a tegnapi fáradtságom mellett elképzelhetetlennek tartottam, hogy fel tudok töltődni eléggé ehhez a naphoz, de neki hála, sikerült. Ha ezt hangosan kimondanám, lehet, hogy annyira zavarba jönne, hogy elsüllyedne a kanapé párnái közé.

- Hát, barátom, ezt már neked kell kitalálnod – válaszolom kiszélesedő vigyorral, majd lehajtom a kávémat, lerakom a bögrét az asztalra, és nyújtózkodok egy nagyot. – Nekem ma van egy pár dolgom, amit mindenképp el kell intéznem. Alkalmazd a tőlem tanultakat, lazulj, pihenj vagy ami jól esik. Csak kerülj mindent, ami a munkával kapcsolatos – fűzöm még hozzá az utolsó gondolatomat is vonakodva. Még csak az hiányzik, hogy bevállaljon egy gyors, pár órásnak ígérkező küldetést unalmában, és véletlenül elhúzódjon. Itt az ideje, hogy hobbikat gyűjtsön magának a szerelgetés mellett is. Mondanám, hogy átjöhet kitisztítani a fegyvereimet, de épp nagy tortasütésben leszek, szóval kivételesen ez sem opció.

- Hm. Akkor lehet elmegyek és veszek magamnak valamit – mondja végül. – Ha már úgyis holnap lesz a születésnapom.

- Ez a beszéd! – vidulok fel, és csapok rá egyet a hátára. Büszke vagyok rá, bár kicsit sajnálom, hogy pont akkor talál ki ilyen izgi programot, mikor nem tudok társául szegődni. Megnéztem volna a fejét, mikor beszabadul a pláza vakító, csilli-villi világába. Elrángattam volna játékterembe is zombikat lövöldözni. – Szívesen elkísérnélek shoppingolni, de mint mondtam; dolgom van. De szerencsére nagyfiú vagy már, csak megoldod valahogy.

- Talán menni fog egyedül is – mosolyodik el gunyorosan. Tudom-tudom. Már a barátságunk elején is mindig hárította a minden lében kanalasságomat, mikor túl rámenősen próbáltam önkéntes taxiszolgálatot nyújtani. Ez kicsit enyhült, mióta ennyire össze vagyunk gyógyulva, de azért még jelen van.

- Akkor majd később dumálunk – intek megadón, és a következő pillanatban már a saját lakásom otthonos, kuckós hangulata fogad. Jobban szeretem ezt a lakást, mint Nathét, de még jobban, mikor épp itt van ő is. Lehet, hogy kezdünk túlságosan jóban lenni? Ash után megfogadtam, hogy soha többé nem fogok senkitől érzelmileg függeni. Akkoriban a párkapcsolat jellegű függés volt a fejemben, de kezdem úgy érezni, hogy ez a barátság is magában hordozhatja ugyanazokat a veszélyeket. Kezd túl fontossá válni. Túl megszokottá. Túl szükségessé.

Egy fájdalmas sóhajjal nyújtózkodok még egyet, majd ledőlök az ágyra összeszedni a gondolataimat, mielőtt beindítom a napi pörgést. Kár volt. A Nathnél ivott kávé erőteljes, jellegzetes illata felfrissítette annyira az érzékszerveimet, hogy újra érezni kezdjem a köntösbe ivódott illatot, ami most valahogy egy általános férfias kisugárzásra emlékeztet. Túl rég volt, hogy önfeledten el tudtam veszni egy ilyen emlékben.

Na jó. Még pont van időm egyszer kiverni indulás előtt. A fenébe. Szereznem kell magamnak egy pasit, aki kioltja a múltból fellángoló vágyakat, mielőtt totál bekattanok, és elrontom a barátságunkat. Lehet, hogy elég lenne egyetlen alkalom, hogy bizonyítsam magamnak, hogy csak az idő szépítette meg az emlékeket, és nem is annyira jó a pasikkal való szex.


✦✦✦


Totál felspannolva teleportálok vissza a szobámba, miután sikeresen összedobtuk Nath új szerzeményeit. Nem gondoltam volna, hogy hosszú hónapok makacs vonakodása után ilyen váratlanul fejest ugrik a konzolos játékok világába, de örülök a kellemes meglepetésnek. Végre nem csak Brand seggét rúghatom szét péntek délutánonként, hanem talán lesz valós kihívás is. Nem is magának vett ajándékot, hanem nekem. Még a kicsomagolást is rám hagyta. Úgy érzem magamat, mint egy elkényeztetett öcsike. Van két nagytesóm, mégis teljesen új az érzés. Tudom, hogy a kedvenc, motorokat építő mérnökzsenim könnyűszerrel össze tudta volna rakni nélkülem is a berendezést, de imádom, hogy megvárt vele. Van valami feltüzelő a vadiúj játékelemek kicsomagolásában és összeszerelésében, talán a friss műanyag jellegzetes illata. Nekem már a platform minden darabja agyonhasznált, kopott és tele van matricázva Cam által. Persze ez csak növeli az értékét – állítása szerint. Kíváncsi vagyok, Nath fegyvere vajon meddig marad ilyen érintetlen. Most jut eszembe, szerencsétlen konzol stukkerem már transmute-olva is lett egy bizonyos illetlen egyén által. Khm.

Felrángatom a saját haptikus ruhámat, és a következő pillanatban már bent is vagyok a játék előszobájában, ahol már ott vár a legújabb csapattagunk.

- Na, megyünk egy próba menetet? – kérdezem széles vigyorral, miközben már be is pötyögöm a szükséges konfigurációkat. A leggyakrabban használt térképünket választom, ami egy pár száz évvel ezelőtti időszakot idéz. Vannak modernebb térképek is, de égig érő felhőkarcolók között, a szmogfüstbe veszve a valóságban is tudunk rohangálni, ki akarja a játékban is ezt a környezetet látni. Sokkal frissítőbbek a zöldövezetek által ölelt romos, néhány emeletnyi magasságú gyárépületek. Vannak erdős és dzsungeles pályák is, azok is királyak, bár teljesen más játékélményt nyújtanak, hiszen ott maga a pálya is ellenség. Soha nem felejtem el, mikor azon ment el a győzelmem, hogy megmart egy vipera a bokorban, amit fedezékül választottam. – Berakok pár NPC-t csapatnak, hogy izgalmasabb legyen – dünnyögöm szinte csak magamnak az információt. Nem mintha sokat számítanának, de bemelegítésnek talán jók lesznek.

Mikor beírom az utolsó beállítást is, a virtuális világ el is kezd kirajzolódni körülöttünk. Azonnal követi a csapatok renderelése is. Izgatottan húzom az arcomba a maszkomat, a szemem sarkából már a kapott környezet felépítését pásztázom. Először általában szétszélednek a csapatok, mindenki próbál gyűjteni az értékes segédanyagokból, extra lövedékekből, gyógyítószerekből, amik a pálya tetszőleges búvóhelyin vannak szétszórva.

- Na jó – öltözik be Nath is, követve a példámat. Az ujjaim izgatottan zongorázzák végig a sniper fegyverem hosszú markolatát. – Akkor harctéri gyakorlat. Chhhh. A vérbeli katona. Kezdek aggódni a pozíciómért, bár a játék ismeretének az előnye még a zsebemben van.


✦✦✦


Megpörgetem a stukkert a mutatóujjamon, mikor sikerül bezsebelnem a végleges győzelmemet. Azért biztos, ami biztos jól megnézem magamnak a pirosan villódzó „VICTORY” feliratot. A túl korai sikerélmény, amit Nath lepuffantása okozott, majdnem az életembe került, hála egy meglepően ügyesen bujkáló NPC-nek. Elbíztam magamat, azt hittem, hogy egyedül vagyok, mert egyszer már lelőttem, de biztos lootolt valamiféle elsősegélycsomagot, ami megmentette. Az egyik legértékesebb szerzemény a pályán. Pont, mint a szigonypuska, amit a játék fele óta hurcolok magammal, csak hogy tőrbe csalhassam az eddigi legnehezebb ellenfelemet. Tudtam, hogy nem fogja zöldfülűként bedugni a fejét a toronyszoba csapóajtaján, és azt is tudtam, hogy nem az a típus, aki a sarokba bújva megvárja, hogy előmerészkedjek a rejtekemből. Annyira nincs nagy önbizalmam, hogy szemtől szembe menjek egy katonával, szóval mikor hallottam, hogy elindult a lépcsőn, átlendültem a szomszéd épületre. Életem manővere. Persze ha az NPC akiről megfeledkeztem, jobban résen lett volna, csúfos kudarcba fullad az egész. Szerencsére nem így volt, szóval most diadalittas mosollyal figyelem az előszoba szürkés hangulatának a kirajzolódását, viszont mielőtt belevethetném magamat a látványos önimádatba, kizökkent a velem teleportálódó NPC társasága.

Szokatlan.

Látom a szemem sarkából, hogy Nath figyelmét is felkelti a váratlan betolakodó jelenléte. Érdekes bug, még soha nem dobott be egy nem játékos karaktert a lobby-ba, akármilyen ügyes volt. Bár az is tény, hogy nem szoktak második helyen végezni. Lehet, hogy valami új update, hogy még valósághűbbé tegyék a játékot. Nath valószínűleg nem osztja ezt a véleményt, mert gyanakvóan emeli fel a puskáját, engedve a sokéves beidegződésnek. Nem lombozom le a ténnyel, hogy a lobbyban nem működnek a fegyverek. Az ismeretlen csapattag leveszi a sisakját és a maszkját. Felvont szemöldökökkel meredek a gyönyörű nőre, akit mintha Nath és az én legjobb vonásainkból gyúrtak volna össze.

- Ez jó játék volt – mosolyogja lágyan a leányzó, akit csak az ismerős hangja árul el. Hmmmm. Csak nem mindvégig kettő vs egyet toltam?

- Viki? – adok hangot a feléledő gyanúmnak. Nem tűnik lehetetlennek, hogy Nath modjain keresztül Viki is hozzáfért a játékhoz, egy hozzá hasonló katonai virtuális asszisztens tippre könnyűszerrel áthekkeli magát egy ilyen játékprogram törékeny tűzfalain.

- Szia Tristan. Üdv, Nathaniel.

- Gyanús volt, hogy nem szoktak ilyen ügyesek lenni az npc-k – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt gúnyosan. Szúrósan nézek Nathre, pedig ő az utolsó ember a világon, aki csalni próbálna a legjobb haverja ellen, ezt valahogy tudom.

- Rám ne nézz, én sem tudtam róla – érkezik a várható védekezés. Végülis, így még menőbb, hogy nyertem, szóval egy rossz szavam sem lehet. Szeretem a kihívásokat. Legalábbis a játékban, az életemben kevésbé.

- Sajnálom, ha elrontottam a játékot. Még sosem csatlakoztam ilyen eszközhöz és kíváncsi voltam.

- Semmi baj, csak meglepett. Tényleg jó játék volt – nyugtatom meg a sajnálkozó AI-t. Jó kis csavar volt a végére, hogy majdnem kinyiffantam, mikor már a markomban éreztem a győzelmet. Szeretem az adrenalint. Csak azt az egyet nem értem, miért nem szólt előre, hogy csatlakozna. Simán engedtük volna, hogy játsszon. Igazából legközelebb is jöhet, Suenál még ügyesebb is. – Egyébként csinos az avatarod. Tetszik a hajad – utalok az enyémhez hasonlatos színtelen színben tündöklő, hosszú tincsekre. Apám nagynénjének van hasonló hosszúságú, hófehér haja. A nővérem mindig röviden hordta, a végtelen harci edzés ami egy Blinker sorsa, nem igazán kedvez a nőies frizuráknak.

- Köszönöm. Nathaniel egyszer említette, hogy különlegesnek tartja a hajszínedet, ezért ezt választottam. – Felcsillannak a szemeim a véletlenül elejtett, árulkodó megjegyzés hallatán. Éééérdekes. Ha nem egy viperafészekből származnék, most a tudtára adnám, hogy van ám egy igazán vonzó és talpraesett nővérem, aki ráadásul egykorú vele. Még talán ő a legföldhözragadtabb és emberségesebb is a családban. Őt sajnáltam egyedül hátrahagyni.

- Tééényleg? – kezdek bele lelkesen a szórakoztató incselkedésbe. Az egyik karomat átvetem a nyakán, hogy anyáskodón megcsipkedhessem az arcát. Kár, hogy ezt most nem is érzi. Arra is meg mernék esküdni, hogy még annál is magasabb, mint amire emlékeztem, meglepően nehéz küldetés volt átkarolni a nyakát. Lehet, hogy torzít a játék. Persze az is lehet, hogy nem ölelgetem eleget. Milyen legjobb barátok vagyunk mi? – A szemembe miért nem mondasz soha ilyen szépeket? – Múltkor még azt sem erősítette meg, hogy jó seggem van, lassan tényleg megsértődök.

Remélem vállalja a felelősséget, ha impotens leszek az önbizalomhiány miatt. Az ég szerelmére. Még szerencse, hogy ez a gondolat csak gondolat maradt. Lehet, hogy ma átmegyek Camhez sürgősen felfrissíteni a vérkeringésemet.

- Csak annyit mondtam Vikinek, hogy a bolygón kevés ember viseli ezt a hajszínt – mentegetőzik apró mosollyal. Nem kerüli el a figyelmemet a családomra tett célzás, de eleresztem a fülem mellett. Sejtettem, hogy egy olyan értelmes és tájékozott ember, mint Nath, előbb-utóbb kimatekozza a valóságot a haverja származásáról, így nem üt gyomorszájon a tény. Valószínűleg az anyagi helyzetemből és a megváltozott nevemből azt is leszűrte, hogy ez már mind csak a múltam része. Többé-kevésbé legalábbis, az elmúlt két évben néhány havonta kapok egy felettébb irritáló üzenetet a nővéremtől, amiben találkozásra invitál, de eddig sikeresen ignoráltam a közeledéseit. Biztos valami Goldberg hülyeséggel akar előrukkolni. Ők tagadtak ki, szóval részemről már semmi közünk egymáshoz.
Az ajkaim futó rezzenését elzavarva tartom meg a derűs vigyoromat és hangulatomat. Mint mindig, most is sikeresen seprem szőnyeg alá a komoly témákat.

- A lényeg ugyanaz – pillázok fel rá kihívóan, egy álszent, megjátszottan ártatlan mosollyal. – Belátod, hogy különleges vagyok – bökdösöm meg a mutatóujjammal a mellkasát számonkérően. Tudom ám, hogy a mufurc katona kiállás mögött ugyanazt a szimpátiát érzi, mint én.

- Ezt sosem tagadtam – jön a megadó felelet. Kíváncsian félrebillentett fejjel sandít le rám, a halk szavakban megbújik egy érzelem, amitől kihagy egy ütemet a szívem. A lidércesen kék szemek azt az illúziót keltik, mintha átlátnának a megingásomon. A pillanatnyi döbbenet és a paranoia olyan gyorsan illannak el, ahogy jöttek, gondtalanul felnevetek a nap második győzelmén. Mindig minden rossz dolog ott kezdődik, ha elkezdjük túl komolyan venni az életet.

- Na, ezt már szeretem – paskolom meg büszkén a vállát, majd érintetlenséget színlelve eltolom magamat tőle. Leakasztom az övemről a nehéz sniper fegyvert, és lezseren a vállamra támasztom. Mennék még egy kört, de kilyukad a gyomrom. Rég volt már a reggeli, azóta voltam szimulátorozni, edzettünk Nathtel, szereltünk és játszottunk. Ebédelni kéne. – Csak a barátnődnek ne mondd el, mert féltékeny lesz – cukkolom még egy kicsit, mielőtt lefújnám a folytatást. Elruccanhatnánk együtt ebédelni, úgy hallottam nyílt valami új kajálda a C szárnyban.

- Ahhoz először egy barátnő kéne – forgatja meg a szemeit egy elégedetlen hümmentés után. Pár hete a szokásosnál kicsit többet sikerült innunk pénteken, és elkotyogta, hogy néha kísérti a barátnő szerzés ötlete. Azóta néha engem is kísért. Mármint az ő barátnőjének a gondolata, nem a sajátomé. Nekem nincs szükségem ilyen felesleges kapcsolatokra.

Mindketten tudjuk, hogy ha komolyan ráállna a témára, akkor néhány nap alatt simán megszerezné a céh legjobb partiját, de eddig azt látom rajta, hogy mikor a tettek mezejére kéne lépni, csak a kifogásokat keresi, nem pedig a jövendőbelijét. A ma reggeli edzésen konkrétan ezüst tálcán kínálta magát neki egy gyönyörű szöszke, de nekem kellett triggerelnem az ötletet, hogy ugorjanak el valamikor vacsizni. A végén nem is Nath, hanem a lány kapta fel a beszélgetés fonalát annyira, hogy legalább egy kontakt-csere történt közöttük. Értetlenül állok a dolog előtt. Tudom, hogy Nath nem a legrámenősebb dzsigoló, de mikor Camet kellett levadászni, elég talpraesettnek tűnt. Most ahányszor megpróbálom ráuszítani egy csajra, csak témakerülést kapok.

- Várj Nath! Most jöttem rá, hogy megtaláltuk neked a tökéletes nőt – ragyognak fel a szemeim ezer wattosan. Hogy nem vettem azonnal észre a helyzet kézenfekvőségét? Egy pillanatig értetlenül néz rám, de mikor követi a Vikire vetülő pillantásomat, leesik neki a tantusz.

- Nagyon vicces – morgolódik, de azért még hallani a mosolyt a hangjában.

- Most miért? A két legjobb barátod keveréke egy szemrevaló testben – vezetem végig a kezemet Viki mellett a levegőben, mintha épp most prezentálnám neki a megoldást az összes problémájára. Kár, hogy a test kifejezés nem teljesen helyénvaló az esetünkben. De pontosan ennek a hiányosságnak az áthidalására való a modern technológia. – Tudod nem csak lövöldözős játékokat árulnak ezekhez a ruhákhoz – simítom végig az oldalát sejtelmes, heccelő vigyorral, hogy szemléltessem a lőtt sebnél gyengédebb érintések élénk közvetítését is. Ki más jönne össze egy csúcskategóriás mesterséges intelligenciával, mint a férfi, akit harapófogóval kell eltávolítani a kütyüi társaságából. Vannak ám olyan haptikus ruhák is, amik az arcot is lefedik, hogy még több érintést tudjanak átvinni a játékokon.

Egy lesújtó, hitetlen pillantás a vad ötlet jutalma. Látszólag nem tudja eldönteni, hogy pofán röhögjön vagy a fejembe fúrjon egy testvéries barackot. Viki megelőzi mielőtt elhatározásra jutna.

- Sajnálom Nathaniel, de nem tudom viszonozni az érzéseidet – az őszinte sajnálkozás a hangjában annyira komikus, hogy harsányan felnevetek tőle. A leggyönyörűbb az egészben, hogy Viki okosabb annál, mint hogy félreértsen egy ilyen helyzetet. Ez egy poén volt. Egy szándékos poén. Egyszerre lenyűgöző és rémisztő kicsit. Ez már Nathnek is túl sok, amíg én a hasamat fogva görnyedek előre a fuldokló nevetéstől, addig azért az ő ajkait is elhagyja egy szórakozott szusszanás, ami szép lassan egy megadó, kínos nevetéssé erősödik.

- Azt vágod, hogy épp lepattintott egy robot? – kérdezem a könnyeimmel küszködve.

- Tristan, tudod jól, hogy egy Virtuális Interaktív Kinetikus Intelligencia vagyok, nem pedig robot – ejti ki úgy az utolsó szót Viki, mintha minimum leősembereztem volna. Hajaj. Lehet, hogy a lelkébe gázoltam szegénynek. Ez nem jó, nem lehetek már most rosszban a legjobb barátom nőjével. Mi lenne velünk.

- Nem bírok ki kettőt belőletek – sóhajtja Nath rosszalló mosollyal, az avatarja eltűnik a szobából, ahogy leveszi magáról a VR szemüveget és a hozzá erősített fejhallgatót. Arra számítottam, hogy a távozásával Vikit is automatikusan kidobja a rendszer, de tőle még kapok egy kedves mosolyú integetést, mielőtt követi a főnökét. Akkor lehet, hogy mégsem Nath modján keresztül jutott be, hanem elég volt a közös hálózati kapcsolat. Érdekes. Na mindegy. Ez a kettő olyan gyorsan lelépett, hogy meg sem tudtam kérdezni, hogy elmegyünk a kajálni. Már most gyertyatartó vagyok, pedig még nem is hivatalos a kapcsolatuk.

Én is kilépek a játékból, kiteleportálok a haptikus ruhából, és magamra húzom a kanapé karfájára fektetett farmer-póló párost. Még be sincs gombolva a gatyám, mikor már Nath nappalijában sétálok. Edzés után lefürödtünk, és egy gyors játék azért nem izzaszt meg annyira, hogy szükségessé tegye az ismétlést, szóval remélem nem rontok rá mikor épp pucér.

Egy furcsa gondolat üt szöget a fejembe. Sajnos soha nem voltam jó abban, hogy zárva tartsam a számat.

- Te amúgy szoktál maszturbálni? – szalad ki a kérdés az ajkaimon, ami nem hagy nyugodni. Látom, hogy meghökken, egy pillanatra ledermednek a mozdulatai a még tőlem is túl szemérmetlennek mondható kérdéstől. Nem mintha Cammel nem lenne minden második mondatunk szexuális utalás, de Nath mellett türtőztetni szoktam magamat. Tudom, milyen kis prűd. – Amennyiszer rád török, fura hogy még egyszer sem kerültünk irtó gáz szituba – magyarázom meg gyorsan a tolakodóra sikerül kíváncsiskodást. Felőlem megbeszélhetünk sávokat, mikor tiszteletben tartom a privát szféráját, nehogy miattam kéküljön be a farka. Ha pedig nem szereti magának kiverni, kezdem megérteni a barátnő szerzés égető szükségét.

Szerencsére úgy látom, hogy egy alsó azért még most is van rajta, miközben épp apró, kompakt téglatestté alakítja a levetett haptikus ruha bonyolult szerkezetét. Most komolyan? Ez is arra a sorsra jut, mint a motoros ruhái? Összetömöríti majd minden használat után? Hihetetlen ez a srác. Ha végzett vele, emlékeztetem, hogy nemsokára toljuk tovább a többiekkel is. Egyszer már beszóltam neki, de csak egy érintetlen mosolyt kaptam, azzal a válasszal, hogy „rend a lelke mindennek”. Én sem vagyok egy kifejezetten rumlis fazon, de Nath egy teljesen másik kategória.

Csak egy hitetlen oldalpillantást kapok a magyarázkodásomra, egy fejcsóválás kíséretében fordul vissza a tevékenysége felé. Kihasználom a lehetőséget, hogy kicsit megfigyeljem a bámulatos izmai apró rezzenéseit. Totál megértem a csajt, aki rányomult a konditeremben. A pár napja történt közös szunyókálásunk emlékei előmásznának a dobozból, amibe zártam őket, de visszakényszerítem rájuk a fedelet. Inkább elfordulok, és leülök a kanapéra.

- Remélem nem sértelek meg, ha erre nem válaszolok – csak egy szórakozott horkanással reagálom le az érzelemmentes hárítást, de legnagyobb meglepetésemre folytatja. Pedig épp a szemére vetettem volna a szégyenlősségét. Nincs semmi gáz ezekben a témákban, én is pasi vagyok, tudom, hogy vannak igényeink. – De azért már elég jól kiismertem a napirendedet, hogy tudjam, mikor vagyok biztonságban.

A mosolyt rejtő megjegyzés kaján vigyort csal az ajkaimra.

- Akkor jó – hagyom rá. Nekem csak jó, ha nem tilt ki bizonyos időszakokra. Akkor megpróbálok mindent ezentúl is úgy csinálni, ahogy eddig, hátha továbbra is elkerüljük az ilyesféle konfrontációkat. – Elmegyünk kajálni?

Pont ebben a pillanatban végez a pakolgatással, felegyenesedik és egy bágyadt ásítással átmozgatja a vállait. Csak a szemem sarkából, a fejemet a kanapé háttámlára ejtve figyelem a világos bőre körvonalait.

- Felöltözök és mehetünk – elmosolyodok, mikor eltűnik a gardróbszobában. Az vajon önzővé tesz, ha örülök, hogy Nathnek nincs sok barátja? Jó érzés, hogy tőle valahogy mindig mindenre igen a válasz. Talán nem is vagyok olyan jó ember, mint hittem.

Persze minden megváltozik majd, ha tényleg barátnője lesz.

Ha folyton itt lóg majd egy csaj, akkor erősen korlátozva lesznek a beteleportálgatási jogaim. Nem is tudtam, mennyire szeretem ezt a szabad bejárást, csak most, hogy veszélyeztetve lesz. Mit fogok kezdeni a sok szabadidőmmel? Már nem is emlékszem, mi mindent csináltam naphosszat, mielőtt megismertem őt. Visszatérhetek a többi barátomhoz. A távolabbi haverjaimat hónapok óta nem kerestem fel, sőt, mikor hívtak, mindig találtam valami kényelmes ürügyet, amivel kibújhatok a program alól, csak hogy Nath kanapéján fetrengve nézhessek valami bugyuta valóságshowt, amíg ő a garázsban bütyköl. Be kell látnom, azért van valami egészségtelen ragaszkodás a barátságunkban, kicsit olyan, mintha egy nyugdíjas házaspár életét élnénk.

Lehet, hogy még jót is fog tenni, ha barátnője lesz, és kicsit kizökken az élet ebből a mocsaras patthelyzetből. Nekem is hétről hétre egyre nagyobb a késztetés, hogy végre megadjam magamat egy srácnak a diszkóban. Már több, mint egy hónapja nem szexeltem, és kezd zavaró lenni a hiánya. Tényleg meg kéne látogatnom este Camet. Hátha sikerül eleget innom, hogy újra megkívánjam.


✦✦✦


A Goldberg hotel húsz emeletes magasságban elhelyezkedő, extravagáns bejáratának látványa most sem okoz csalódást. A szélesen elterülő üvegteraszon ledfények jelölik az ideiglenes parkolóhelyeket, ahová az aranyszínben csillogó bőrüktől eltekintve rémisztően élethűre megalkotott, emberszabású droid inasok hozzák ki a vendégek elé a garázsban pihenő járműveiket. Az utat a masszív üvegtalajba épített rikítóan zöld növényzet ösvényei jelölik. Egy zöldellő kert húsz méteres magasságban. A fás szárú bokrok gyökerei hálót alkotnak a lábam alatt. Ha az ember sokáig nézi, észreveheti, hogy a gyökerek nem a tömörnek tűnő üveglap foglyai, hanem egy tápanyagot biztosító folyadékrétegben lebegnek. Persze a legtöbb ember csak a káprázatig jut el. Ha valamiben mindig profi volt a családom, az a fényűzés.

Az egyik díszaranyban csillogó bábu épp felém siet, de megtorpan, mikor feldolgozzák az algoritmusai, hogy nincs mögöttem autó, amit el kéne szállítani. Megakadnak az emberi szemeket imitáló kamerák a hófehér tincseimen, szinte érzem a levegőben a háttérben elküldött riasztást. Szórakozottan elmosolyodom az orrom alatt.

Különös újra itthon lenni. Ez a hely volt a második otthonunk, mikor haszontalan kisgyerekből tanítható tinédzserré érettünk a szüleink szemében. Mintha az elitek kőbe vésett szabálya lenne, hogy minden pofátlanul gazdag, ősi családnak kell egy hotel, ami túlcsillogja a vetélytársaiét.

Nem érek el a monumentális, dupla emeleten átívelő bejáratig, mielőtt egy elegáns fazonú, aranyozott színű egyenruhába bújtatott titkár tűnik elő mellettem a semmiből. Ez a váratlan előteleportálás dolog sokkal mókásabb, mikor én csinálom, nem valaki más. A mellkasára hímzett szimbólumok elárulják az avatott szemeknek, hogy a családon belül ki alatt dolgozik. Nem lep meg a válasz, amit ő is alátámaszt.

- A nővére várja önt – nyújtja felém a kezét modortalan célratörőséggel. Na szép, az embert kitagadják, és oda a szolgálók tisztelete is? Mi lesz így a világból? Szerettem volna egy látványos belépőt, de már az ajtóban lepattanok.

Nem teszem a kezemet a felém nyújtott alkarra. Teleporter büszkeség, hogy nem vitetem a seggemet valahova, ahova én is tudom az utat. A következő pillanatban már a nővérem hatalmas üvegirodájában vagyok. Az íves ablak mögött vakítóan szórják szét a környező, tükröződő üveg felhőkarcolók a lemenő nap narancsos fényét, egész meghitt hangulatot varázsolva a máskor kifejezett rideg és üres szobába.

- Válaszolhatnál az üzeneteimre ahelyett, hogy megjelensz a küszöbön – fordul felém az ablak előtt szobrozó aprócska női alak. A külseje megtévesztő, nem hiszem, hogy ismerek nála veszélyesebb és befolyásosabb embert a galaxisban, pedig igazán jó ismeretségekkel rendelkezem ilyen téren. Főleg mostanában.

- Annyiszor írtál már, gondoltam biztos fontos – utalok vissza a körülbelül negyedévente kapott felkeresésekre. Először nagyjából két éve keresett meg azzal, hogy beszélni szeretne. Magam sem tudom, miért pont most viszonozom ezt a váratlan megkeresést a családtól, akik hátat fordítottak nekem, mikor nem váltam a szolgájukká. Talán azóta rájöttem, hogy rosszabb sorsot is kaphattam volna tőlük. Bedughattak volna egy intézetbe is, ahol karót dugnak a seggembe.

- Ez nem azt jelenti, hogy csak úgy megjelenhetsz itt – egy intésére a szoba egyik tükörfalán kirajzolódnak a már most felkapott pletykák az elveszettnek hitt Goldberg fiú váratlan feltűnéséről. Megrezzennek az ajkaim, de a mosoly csak árnyék marad.

- Csak hogy legyen feladata a sajtósaitoknak – teszem szét a kezeimet szórakozottan. – Mióta leléptem olyan unalmasak vagytok, féltem, hogy elveszítik az állásukat – vigyorodok el, és az óriási asztalon lévő gyümölcsöstálhoz lépek, hogy lopjak magamnak egy friss almát, de az ujjaim átsiklanak a digitális projekción. Pff. Itt még a gyümölcsök sem igaziak.

- Ez a kicsinyes bosszúd? – a szememet megforgatva fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt. Olyasmi. Bevallom, mikor először megkaptam az üzenetét, kicsit szíven ütött. Azt hittem, hogy sikerült eltűnnöm a térképről Ash után, de az, hogy a családom valahogy mégis megtalált, rádöbbentett, hogy soha nem leszek teljesen láthatatlan. Hiába festeném feketére a hajamat, és költöznék újra a bolygó másik csücskébe, az emberei előbb-utóbb felkutatnának. A Goldberg családnál nincsenek elvarratlan szálak, nekik mindent kézben kell tartani.

- Döntsétek el, hogy akarjátok, hogy a család része legyek, vagy nem. Az nem játszik, hogy kitagadtok, mégis loholtok utánam – dőlök neki feldúltan a falnak, miközben leveszem a bordó, körlencsés napszemüvegemet és a hasonló színű, földig érő bőrkabáton mellkaszsebébe bújtatom. Most úgy nézek ki, mint ha egy lennék közülük. Mintha nem léptem volna ki az életből, ami megfojtott. Igaza van, a felhajtás, amivel érkeztem ha nem is egy bosszú, de egy figyelmeztetés akart lenni. Ha ők nem hagyják, hogy nyugodtan éljem az új életemet, én sem leszek a csendben meghúzódó, kitagadott fiú, ami nekik kedvez. Megnehezíthetjük egymás életét.

Egy néma sóhajjal ereszkednek meg a nővérem vállai.

Az asztalához sétál, és egy üvegtableten kirajzolódó szerződést nyújt felém. Az alján szinte világít az aranyba foglalt Goldberg pecsét.

- Ez mi? – kérdezem egy gyanakvó fintorral. Túl hosszú ahhoz, hogy itt és most átnyálazzam.

- Egy házassági szerződés. – Ez már szemforgatást sem érdemel. Azt hiszik, hogy most már eleget éltem ahhoz, hogy újra a szolgájuk legyek, vagy mi? Épphogy csak megéreztem a szabadság ízét. Már hét éve is visszautasítottam az ígéretes teleporter lányt, akit nekem találtak. – Köztünk – fűzi hozzá. Ledermedek, majd elfintorodva dobom a törékeny műszert az asztalra.

- Jesszus Lizi, az agyadra ment a génmódosítás? – Megrezzen az arca a becenév hallatán, amin gyanítom, hogy senki más nem merészeli szólítani a nagy Elizabeth Goldberget.

- Manapság már rutinbeavatkozás kiszűrni a vérfertőzésből adódó veszélyeket, minden nagy, ősi család ezt csinálja. – A tény, hogy komolyan gondolja szinte nagyobb döbbenet okoz, mint az, hogy egyáltalán felvetette. Nincsenek szavaim, csak megrökönyödve bámulok az emberre, aki a nővérem volt, de most már nem ismerem. – Megtarthatod a mostani közönséges életedet, csak az örököseidre van szükségünk – magyarázza rémisztő beleéléssel. Az örököseimre. Tudom, hogy ez a hangvétel még csak a beetetés. Most győzköd, de ha nem kapja meg, amit akar, ki fogja villantani a foga fehérjét.

- Miért pont én? – préselem ki magamból. – Nálam sokkal erősebb teleporterek is vannak a bolygón.

- Vitatható. Tudjuk, hogy meghamisítottad a méréseidet, kaptunk adatokat valós ugrásaidról. – Honnan? Kitől?

A paranoia gomolygó füstként szivárog a gondolataim közé. Az Aegisben nem csináltam olyan ugrásokat, amik a bolygó legjobbjává tehetnének. Ez az információ még az Oblivion idejéből kell hogy legyen. Ash. Egyedül ő tudta a titkomat. Mindenki másnak a küldetéseink mélyre ásott részleteiből kellett volna kitúrnia. Nathnek is említettem már, de ő nem ismeri a képességeim pontos határait, és ő soha, de soha nem árulna el. A fenébe.

- De ha nem is lennél a legerősebb, akkor is a legjobb választás vagy a felmenőink miatt. Az őseink generációk óta összpontosítják a vérvonalunkba a teleportáció képességét, és nézd hova jutottak velünk! Gondolj bele, hogy mit tudnánk összehozni a kettőnk génjeivel. – A lelkesedése megrémiszt. Azt sugallja, hogy nem lesz könnyű lebeszélni erről a tervről.

- Nem veszlek el, Lizzie, a nővérem vagy – jelentem ki elhatárolódva. Nem hiszem el, hogy ezen kell vitatkoznom. Tudtam, hogy hiba válaszolni neki. Tudtam, hogy a Goldberg család csak valami arcpirító badarsággal rukkolhat elő ennyi év csend után.

- Hozzám sem kell érned, a technológia mindent megold – nyomja tovább a bosszantó érvelését. Ha máshoz akarnának hozzákényszeríteni, arra is nemet mondanék, de ez egyszerűen visszataszító.

- Miért nem egyből csak a spermámról írunk szerződést? – csattanok fel irritáltan, de azonnal meg is bánom, mikor látom, hogy komolyan veszi a kérdést.

- Abban benne lennél? – húzza fel a szemöldökeit, és az üzletasszony szerepét magára öltve felveszi a megkínzott tabletet, amit az imént dobtam az asztalra. Azt hittem, hogy fontos nekik, hogy az örökös törvényes házasságból szülessen, de őket ismerve egy másik nász gyerekeként mutatnák be a született utódokat. Hányingerem van. – Természetesen bőkezű kompenzáció ellenében.

Soha nem gondoltam, hogy valaha gyerekem lenne. Főleg azért, mert a nőkre nem tudtam komoly szerelmi partnerként tekinteni, a férfiak között pedig csak a felső egy százaléknak fér bele, hogy a génjeiket összemixelve közös gyereket alkossanak maguknak. Soha nem is vonzott ez a módszer. Épp elég, hogy engem génre pontosan megterveztek. Nincsenek se erős pozitív, se erős negatív érzéseim a gyerekek irányában, de azt tudom, hogy ha egyszer belőlem jönne létre valaki, szeretném, ha az életem része lenne. Azt is tudom, hogy nem szeretnék neki olyan legyártott életet, mint amilyen az enyém lett volna, ha egy szerencsés véletlen nem szabadít ki.

Hitetlenül rázom meg a fejemet, de még magamban tartom a kitörni készülő NEM választ. Még engem is meglep a védelmi ösztön, amit a valószínűleg soha meg nem születő porontyok iránt érzek. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy az én gyerekeim soha nem lesznek Goldbergek, ahogy már én sem vagyok, de most okosnak kell lennem. Ha már a múltbeli hibáim utolérnek, a jelenben próbálok nem újabbakat elkövetni. Még fiatalok vagyunk, és ő eddig is türelmes volt az üzeneteivel. Ha jól játszom ki a kártyáimat, várni fog még néhány hónapot, de talán néhány évet is.

- Átgondolom – sóhajtom végül, miközben gondterhelten megdörzsölöm az arcomat. Valószínűleg sejti, hogy csak időt akarok nyerni magamnak a válasszal, de egyelőre rám fogja hagyni. A családunk mindig megkapja, amit akar, de nem egy bűnszervezet vagyunk. Minden legális vagy szürke zónás lehetőséget ki fognak taposni mielőtt törvénytelen lépésekre adnák a fejüket. Ismerem a módszereiket, meglepően könnyű legális úton ellehetetleníteni valakinek az életét. Első lépésként egy visszautasíthatatlan összeget fognak ajánlani Mamának, hogy kidobjon a céhtől. Utána többet fognak fizetni minden lehetséges munkáltatómnak azért, hogy ne adjanak nekem munkát, mint ami a profitjuk lett volna. Ha pedig elérték, hogy csóró és munkanélküli legyek, a barátaimat is megpróbálják majd megvenni maguknak. Kevés barátság él túl egy olyan összeget, amin egy ember élete végéig kényelmesen élhet.

Előbb-utóbb el fog jönni a pillanat, hogy meg kell küzdenem a szabadságért, ami pár éve ajándékként hullott az ölembe. Lehet, hogy mindvégig csak illúzió volt.


✦✦✦


Lustán az asztalra könyökölve figyelem Cam, Sue és Nath lelkes nyammogását, de én kivételesen csak bökdösöm az előttem lévő steaket. A nővéremnél tett látogatásom után eltöltöttem két napot Bethnél, mielőtt visszatértem az életbe, amire határidőt kaptam. Itt ülve távolinak és jelentéktelennek tűnik a fenyegetés, amit a családom nyújthat, pedig tudom, hogy nagyon is valóságos. Szerencsére még van időm felkészülni rá. Addig is nem engedem, hogy beárnyékolja a hétköznapjaimat. Próbálom nem engedni, de mintha megnövekedett volna a mosolyom súlya. Nehezebb egész nap hordani.

Csütörtök délelőtt értem vissza, és a friss feldúltságomban majdnem elgyengültem annyira, hogy elmondjam Nathnek a történteket, de végül sikerült elég erősnek maradnom. Őt ismerve segíteni akarna valahogy. Nem keverhetem bele a múltam zűrjeibe pont őt, akinek még nálam is pocsékabb gyerekkora volt. Nem is tudom, hogy tolakodott be a két csaj a szokásos szombati főzőcskézésünkre. Biztos meghallották a steak szót elhangozni a tegnapi bulin, egyszer csak itt voltak ma délelőtt, behívatták magukat, és hoztak másnaposságűző vörösbort. Ami megjegyzem nagyon jól megy a steakhez. Vajon véletlen? Nem hiszem.

- Olyanok vagytok, mint a sáskák – dünnyögöm, de a szavaimnak ellentmond az arcomra kiülő büszkeség. Egy másik életben szakács lettem volna, és a konyháról kikukucskálva néztem volna a vendégeim jóllakott óvodás fejeit.

- Mondod ezt úgy, hogy elégedett tyúkanyóként nézed a csibéidet – világít rá Sue az igazságra. Ennyire nyitott könyv lennék? Hoppá.

- Nem tehetek róla, van valami kielégítő abban, mikor az emberek élvezik a főztömet – vigyorodok el, miközben a kezeimre támaszkodva kezdem nézni őket egy kicsit felszabadultabban. Igazából most még jót is tesz a hangulatomnak a könnyed női társaság, legalább nem nekem kell csacsogni. Szegény Nath, így hogy a csajok is betrollkodtak a nagy lakomára, csak kétszer tud majd repetázni. Mondanám, hogy kizabál a vagyonomból, de ahányszor helyrepofozta a teleporter járgányomat a barátságunk kezdete óta, szerintem erősen kvittek vagyunk.

- Majd természetben meghálálom – nyammogja Cam szórakozottan, pedig tudja, hogy mostanában inkább a pasik felé kacsingatok. Biztos arra számít, hogy egyszer, ha kiéltem a meleg vágyaimat, visszaevezek a hetero vizekre. Én is hasonlóban reménykedek. Úgy tudom, mostanában ő is csak Sueval szokott kavarni, kíváncsi vagyok, tartogat e valami komolyabbat számukra a jövő. Camet ismerve nem. Pont múlt héten panaszkodott egy közös filmezős esténken, hogy az ő szavaival élve „faszra vágyik”. A helyzet iróniája, hogy négy-öt sör után csak annyit tudtam felelni, hogy „én is”.

- Szerintem most amúgy is más korszakát éli Tris – önti szavakba megint az igazságot Sue. Életemben először furcsán kényelmetlenül érint a körvonalazódó téma alakulása.

- Jó-jó, tudom ám – vigyorogja Cam.

- Milyen korszakát? – száll be a beszélgetésbe a társaság legcsendesebb tagja is. Kicsit reménykedtem benne, hogy Nath még a tökéletes medium rare-re sütött steak és a szaftos tepsis krumpli varázsa alatt van, és nem tudatosul benne a téma. Mindig nyílt lapokkal éltem az életemet, szóval nem kéne zavarnia, de valamiért mégis zavar.

- Várjunk, Nath nem is tudja? – kérdezi Sue hatalmasra nyíló szemekkel, amikben már ott csillog az izgalmas pletykálkodás lehetőségének az öröme. Fenomenális.

- De, tuti tudja – vonom össze a szemöldökömet elgondolkodva. Az lehet, hogy én magam sosem öntöttem neki szavakba ezt a tulajdonságomat, de egy ekkora nyílt titok nem kerülhette el hónapokig. – Azt hiszem – helyesbítek egy kicsit bizonytalanabbul, mikor az arckifejezése még mindig a megvilágosodás hiányát sugallja. Mindig azt képzeltem, hogy hallotta a társaság megjegyzéseiből, de vagy túl szégyellős volt rákérdezni nálam a pletykák valóságalapjára, vagy nem tartotta elég jelentőségteljesnek. Igazából ebben még igaza is lenne. Köztünk soha nem lesz semmi, szóval az ő szemszögéből nem sokat változtat, hogy csajokkal vagy pasikkal szexelek szabadidőmben. Bár a szomorú igazság az, hogy az elmúlt egy-két hónapban ezek a pasik vagy csajok max a jobb és a bal kezeim voltak.

- Szerinted miért tűnik el minden csütörtökön Tris? – megy bele egy gonoszkás játékba Sue. Fejcsóválva csúszok le a magas bárszékről, és elviszem újratölteni az asztal közepén lévő krumplis tálat, pedig még legalább két szedésnyi van benne. Egy kényelmetlen rossz előérzet motoszkál a tudatom mélyén, pedig szinte biztos, hogy Nathet nem fogja zavarni az információ, amire hamarosan fény derül. Annyira jó a barátságunk, félek, hogy ez belekavar valahogy.

- Nem tűnik el minden csütörtökön. Tegnapelőtt is nálam volt – akadékoskodik kicsit értetlenül Nath. Egy pillanatra megakadnak a kezeim, mikor én magam is rádöbbenek, hogy igaza van. Ha vele volt programom, az valahogy mindig felülírta a késztetést, hogy jelentéktelen emberekkel smároljak hajnalba nyúlóan, aztán a kielégületlenség és az általuk fogyasztott tömények keserű szájízével faképnél hagyjam őket.

Csak mindenki más elől tűnök el csütörtökönként, előle nem.

- Nem kell kerülgetni a forró kását – zárom rövidre a témát anélkül, hogy hátranéznék. – Biszex vagyok, és csütörtökönként néha lelépek melegekkel bulizni egy belvárosi lebujban. – Le kell tépni, mint egy ragtapaszt. Ennyi, túl is vagyunk rajta, nem is volt olyan szörnyű, és amúgy sem változtat semmin.

Remélem.

- Már ha tényleg így van. Én majd akkor hiszem, ha látom – jön a szokásos hitetlenkedésével Sue. Tudom-tudom, túl jó pasi vagyok, hogy elveszítsen a csapatuk. Bár pont Suen látom azt, hogy őt is jobban érdekli az azonos nem, mint az ellenkező, főleg az utóbbi időben. – Túl hetero vagy hozzá. – Hé. Múltkor is ezt mondta, és már akkor sem tudtam eldönteni, hogy bók vagy sértés. A túl heterot általában nem azokra a pasikra mondják, akik a töküket markolásszák és megfütyülnek minden második csajt? Lehet, hogy őket inkább bunkónak hívják.

Visszateszem a feltöltött krumplis tálat az asztal közepére, visszaülök a helyemre, majd a pultra könyökölve megtámasztom az államat az egyik kezemen, hogy közelebb hajolhassak a velem szemben ülő lányhoz. Kihívóan oldalra biccentett fejjel, kacér mosollyal bizonyítom neki, hogy nem csak az a lazán sármos énem létezik, akit ők ismernek.

- Azt mondod nem vagyok elég szexi, hogy meleg legyek? – Egy meglepett nevetés, és egy nagyra nyílt szempár bizonyítja a provokatív stílus sikerét. Kiszélesedő vigyorral könyvelem el a kisebb győzelmet, de a pillantásom makacsul elkerüli az embert, akinek a legjobban érdekel a reakciója erre az egészre.

- Még nem győztél meg teljesen, de ez jó volt – adja meg magát Sue.

- Hogyhogy kijársz a városba? Nem veszélyesebb, mint céhen belül bulizni? – töri meg a hallgatását a letaglózott legjobb barát is. Megfoszt az önuralmamtól, a kíváncsi tekintetem rárebben a hosszú távolságtartás után. Nem néz rám máshogy, mint eddig, a gyakorlatias kérdése pedig annyira tipikus, hogy eloszlatja minden aggodalmamat arról, hogy valami megváltozhat a barátságunkban. Most tudta meg, hogy vonzódok a pasikhoz is, és csak az érdekli, hogy véletlenül nem e keverem veszélybe magamat a folyamat közben. A nyugalom melegsége lassú mézként csorog végig a mellkasomon. A megkönnyebbülés önfeledt mosolya könnyebben jön az ajkaimra, mint bármelyik mosoly az elmúlt napokban.

- Tudok vigyázni magamra – biztosítom egy kicsit túlságosan meghatottan. Azért bőgni nem fogok. Nem tudom eldönteni, hogy mit rejtenek a megbabonázóan kék szemek. Nathnek soha nem voltak a pillantásába írva az érzései. Abban sem vagyok biztos, hogy a múltja lehetővé teszi, hogy heves érzelmei legyenek, ő mindent moderáltabban él meg, mint a többi ember. Biztos ezért jelent ilyen sokat nekem is, hogy én valami úton-módon mégis fontos lettem számára. Remélem talál egy lányt, akire tud ugyanígy nézni, még ha a szemei nem is tükrözik azt, amilyennek én élem meg a pillantását.

El kellett volna mennem pszichológushoz. Egy agyturkász talán ki tudta volna túrni az agyamból a rosszfiú fétisemet. Vajon akkor képes lennék máshogy nézni rá? Nem mintha számítana, amúgy is megfogadtam, hogy nem szúrok ki magammal többször.

- Egy belvárosi helyen tippre amúgy is csak ártalmatlan díszpulyák kelletik magukat – dobja be csücsörítve Cam a szomorú igazságot. A hangja kipukkasztja a kis buborékot, amiben Nathtel léteztünk. Egy zavart pislogással szedem össze a gondolataimat. Tényleg könnyebb lenne a céh fejvadászai közül valamire való pasit válogatni, mégsem vettem soha a fáradtságot, hogy utána kérdezzek, hogy a céhen belül létezik e hasonló létesítmény. Meglepődnék, ha nem lenne, manapság minden harmadik ember leszarja, hogy pasival vagy nővel fekszik össze épp.

- Túl közel vagy az igazsághoz – nevetek fel, és visszafordulok a kaja felé, amit még mindig alig érintettem. Ha semmit nem eszek, a végén még azt hiszik, hogy megmérgeztem őket. Kis híján felnyögök, ahogy az első falat hús zamatosan omlik szét az ajkaim között. Ha más nem is, a kaja isteni lett. A téma zavartalanul siklik tovább, de a kényelmetlen hangulat emléke ott marad a levegőben. Persze az is lehet, hogy ez a hangulat csak az én fejemben létezik.


✦✦✦


- Miért nem mondtad korábban? – dönti neki a fenekét a konyhapultnak, amin épp a maradékokat pakolgatom. Tudtam, hogy el fog jönni a számonkérés pillanata. A mellkasai előtt összefűzött kezeivel és a szúrós pillantásával már majdnem szexinek mondható a kiállása. Nekem sem esne jól, ha ő hallgatott volna el egy ilyesmit, ha már legjobb barátoknak vagy miknek mondjuk magunkat.

Tanácstalanul vonom meg a vállamat. Úgy igazán magam sem tudom.

- Eleinte egyszerűen csak nem jött szóba. Utána pedig nem akartam, hogy változtasson a köztünk lévő közvetlenségen – adom meg az egyetlen választ, ami a birtokomban van.

- Ilyen embernek nézel?

- Nem, csak... – elbizonytalanodok, hogy folytassam, hogy az ne legyen bántó – ...az egyik kedvenc dolgom a barátságunkban, hogy nincs közöttünk egy szemernyi szikra sem.


Nem tudom, miért mászik a hétvégi párbeszédünk most is a fejembe. Már napok teltek el, de még mindig eszembe jut néha. Most épp azért, mert a folytatásban elmeséli, hogy most csütörtökön amúgy második randija lesz Nancyvel, szóval most nem lopja el tőlem a belvárosi szórakozás lehetőségét. A heteroságára emlékeztető megjegyzéssel valószínűleg az is a célja volt, hogy biztosítson róla, hogy minden maradt a régi, és még mindig nincs köztünk nem kívánt szexuális feszültség, valamiért mégis csalódottságot hagyott maga mögött. Tényleg ránk fér ez a kis távolság. Én is megfogadtam, hogy ma megpróbálok találni valakit, aki kiérdemel egy kis igazi akciót. Talán egy kis alkohol feloldana eléggé. Nem szeretek itt inni, de talán egyszer egy teleporternek is belefér a taxidíj hazafelé. Ha pedig igazán jól alakul az éjszaka, még az is lehet, hogy józanul megyek haza reggel. Ez már egy kicsit hihetetlenül optimista.


✦✦✦


oblivion


A zene ritmusa üvöltve dübörög a füleimben, minden heves mozdulatunkon végigrezonál az ereje. A tömött tánctér egy vadul hömpölygő egységként hullámzik, az izzadtság és az alkohol fanyar szaga eggyé olvad a szenvedély és a szex émelyítő illatával. A derekamat markoló erős ujjak szorításától izgatott görcsbe rándul a gyomrom. Az éjszakánál is feketébb szemek néznek le rám, az ajkaim megduzzadnak és érzékennyé válnak a borostája szúrós dörzsölésétől, de nem zavar. A vállig érő, latinosan hullámos fekete haja nedves tincsekbe tapadva keretezi az arcát. Kibaszott szexi. Egy kicsit lehetne magasabb, de már ez sem érdekel, terveim szerint úgyis nemsokára vízszintbe kerülünk. Nem ittam használhatatlanra magamat, de az a kevés alkohol is megtette a hatását, nincsenek kételyek vagy gátlások, csak nyers vágyak és állatias ösztönök. Fogalmam sincs, mikor kerültünk a tánctér széléhez, csak akkor döbbenek rá, mikor a falhoz nyomja a hátamat. Az ajkai közé nyögök, mikor az ágyékát az enyémhez simítja, és megérzem, hogy neki még talán nálam is jobban tetszik a szitu.

A lüktető tuc-tuc jobban megrészegít, mint a pia tette.

Kiéhezetten simítjuk, markoljuk a másikat, a kezem becsúszik a pólója alá, pedig még távol vagyunk a zárt szobától, amire mindkettőnk vágyik. A sokadik mély, durva csókunkat váltjuk, mikor megérzem egy apró tabletta jellegzetes érintését és ízét a nyelvem hátulján. Gyakorlottan csókolta az ajkaim közé, és a nyelési ösztön azelőtt gurítja le a torkomon, hogy megállíthatnám. Kicsit kijózanodva, zihálva hajolok el tőle, de nincs lélekjelenlétem valós felháborodásra.

- Mi volt ez? – a rekedtes hangom nehezen harsogja túl a zenét.

- Ne aggódj, csak élvezd – dörmögi mély baritonnal a számra. A fenébe. Hogy lehet még a hangja is szexi? A következő durva csókja elveszi a hamis felháborodásom élét. Aligha fogok belehalni egy kis partidrogba, mikor amúgy is épp szexelni készülök ezzel a seggfejjel, inkább engedem, hogy magukkal sodorjanak a túl régóta kielégítetlenül maradt vágyak, és az oldala izmos redőibe markolok. Imádom az érintését. Mindenhol kemény és tökéletes, pont úgy mint… valaki.

Elvágom a gondolat folytatását, és a pillanatra koncentrálok helyette.

A felpezsdítő tuc-tuc egy lágyabb drogzenére vált, de ahelyett, hogy az ecstasy jellegzetes forrósága áradna szét bennem a bódító ritmus hallatára, hűvös zsibbadást érzek. Az alkohol bűvköde mintha egyik pillanatról a másikra oszlana fel az elmémről a rádöbbenéstől, hogy nem partidrogot kaptam.

A megugró adrenalinszint megajándékoz egyetlen józan pillanattal, ami lehetővé teszi, hogy a közeli folyosóra teleportáljak, csupán néhány méter távolságot megtéve. Ennyi. Ennyit bírtam. A picsába. A picsába. Nincs bennem erő több ugrásra, és már látom kitörni a tömegből a seggfejet, akinek a karmaiból elmenekültem. Nem hiszem el, hogy tényleg ez történik velem. Meg vannak átkozva a meleg kapcsolataim. Megremegnek a lábaim a súlyom alatt, az ujjaim nehezen mozdulnak, mikor ráfűzöm őket a közeli mosdó kilincsére. Bevetődök az egyik fülkébe, és lezárom a reteszt, ami aligha fog hosszú ideig megállítani egy felnőtt férfit. Most már nem a zene, hanem a szívem zaklatott dübörgése lüktet az agyamban. Lecsapom a wc fedelét és lerogyok rá.

Előveszem a telefonomat, de az ujjaimat már alig tudom mozgatni. A gondolatok is lelassulnak. Mindjárt egy tehetetlen báb leszek. Fogalmam sincs, hogy elájulok e, de azt tudom, hogy nincs sok időm. Nagy nehezen benyomom az oldalgombot, ami a hangvezérlést teszi lehetővé.

- GPS adatok elküldése Nathnek – passzírozom ki magamból elzsibbadó nyelvvel. Felugrik a megerősítő ablak, amit még soha nem utáltam ennyire. Életemben először megértem az embereket, akik AI-t engednek a fejükbe. Ő most is tudna cselekedni. – Megerősítem. Hívd Nathet. – Egy örökkévalóságnak tűnik, mire feljön a következő ablak. – Megerősítem.

- Igen? – hallom Nath messzi hangját az ölembe ejtett telefon hangszórójából. A kezeim már nem mozdulnak, hogy kihangosítsam. Gyűlölöm a tehetetlenség érzését. Most, hogy meg kéne szólalni, nem jön a számra a segítségért való könyörgés. Ezt nem gondoltam végig. Miért hívtam fel egyáltalán? Mindig csak magamra számíthattam, de ez annyira ösztönös volt, hogy egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, mielőtt késő lett volna. A csend hosszúra nyúlik. Hosszú másodpercekre. Nincsenek másodperceim.

- Azt hiszem bajban vagyok – vallom be végül nehézkesen, nem csak a saját testemmel, a büszkeségemmel is harcot vívva.

A háttérben kicsapódik a mosdó ajtaja, egy pillanatig hangosabban tör be rajta a zene, majd újra tompa csend borul ránk. Egy „nem juthatott messzire” megjegyzést kap el a fülem a fülke másik oldalán. A mosdósor elején hangos dörrenéssel rúgják rá az ajtót egy szexelő párocskára. Ha jól emlékszem a harmadikban vagyok.

- Nem tudsz kijönni? – A komolyra vált hangja felidézi az egyetlen alkalmat, mikor közösen mentünk küldetésre, és azonnal tudom, hogy már tervek körvonalazódnak a fejében. Most már én is egy küldetés vagyok. Mikor a csend válaszol helyettem, folytatja. – Van hálózati kapcsolata az éjjellátó modulodnak?

- Nem – már csak suttogni tudok, fogalmam sincs hallja e. Átkozom az eget, hogy a paranoiámban csak úgy engedtem beépíteni azt a fránya modult, ha hardveresen letiltják a hálózati egységét. Már gyerekkoromban is volt egy olyan félelmem, hogy a családom a fejembe mászna azon keresztül.

- Rajtad van az órád?

- Igen – pislogok homályosan a fekete bőrszíjas okosórára.

- Ha adsz Vikinek jogosultságot, tudunk követni, amíg nem veszik el. – A mellettem lévő fülke ajtaját is berúgják, feldúlt vitatkozás hangja szűrődik át. A szám nehezen mozdul válaszra, de már nem jön ki hang.

- Adok – suttogom reszelősen, mielőtt az utolsó erő is elillan a tagjaimból és a földre rogyok. Hát ennél még elájulni is jobb lett volna.


✦✦✦


Ki-besüllyedek az öntudatlanságból, mikor valaki a vállára vesz, és cipel az ismerős folyosón, egyenesen a fenti hotel részleg felé. Azt még végignéztem, hogy a mellém zuhant telefont a wc-be dobják. A szoba forog körülöttem, mikor ledobnak egy tipikus hotelszobai franciaágyra. Nem volt elég lélekjelenlétem megnézni a szobaszámot. Tényleg haszontalan vagyok. Nem tudom, hogy a drog vagy az alkohol kezd kimenni belőlem, de a hányinger kerülget. Ha elég ideig úgy teszek, mintha még ki lennék ütve, talán lankad a figyelmük, és nemsokára lesz esélyem elteleportálni.

Bódult, üveges szemekkel figyelem a két ismeretlen férfit, az egyikük az, akivel a tánctéren egymásra találtunk. Ilyen a szerencsém. Nyilván megint kifogom a legnagyobb szemétládát, aki meg akarja osztani a szerzeményét a haverjával. Igazából csak magamat okolhatom az egészért.

Kinyílik a szoba oldalában lévő ajtó, amit eddig észre sem vettem, és egy harmadik alak lép be rajta. Mozgásképtelennek akartam álcázni magamat, de a szemeim kitágulnak a döbbenettől, mikor felismerem az évek óta feledésbe merült arcot.

Ash.

Nem véletlen balszerencse volt, hogy rám talált ma ez a latinvérű seggfej. Ash tudta, hogy be fog jönni nekem, mert hasonlít rá. Az egész egy terv része volt. Gyűlölöm az elfuserált ízlésemet. Egy ostoba hal voltam, aki ráharapott a horogra. A fenébe.

- Rég láttalak, Trissim – vigyorog önelégülten. Merev tekintettel figyelem, ahogy az éjjeliszekrény mellé sétál, és lepakol rá egy fekete dobozt és egy nagyon rossz dolgokat sejtető, zavaros folyadékot tartalmazó fecskendőt. Ismerős állaga van. A pillantásom körbefut a szobán, fegyvert vagy lehetséges kiutat keresve, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogja megvárni, mozogni tudjak. Gyávának lehet, hogy gyáva, de nem ostoba. Kinyitja a titokzatos fekete dobozt, a hideg levegő sűrű ködgomolyagként szusszan ki az akkumulátoros hűtőtartályból, mikor elővesz egy kis műanyag tégelyt belőle.

Mikor felemeli a letett fecskendőt, és megindul felém a keze, megtöröm a makacs némaságomat. A testem még ahhoz is túl zsibbadt, hogy a szívem a torkomban dübörögjön, de szép lassan visszakapom a nyelvem irányítását. Húznom kell az időt. Ha azt a szart beadja nekem, fél óra múlva a halálért fogok könyörögni.

- Várj – nyöszörgöm nehézkesen. Megáll a keze a levegőben, a pillantása felrebben rám. Tudja, hogy nyeregben van, a feketének tűnő sötétbarna szemei is ezt sugallják. Élvezi a pillanatot. Évekig voltunk együtt, és ő mégis képes ilyesmire. Végig tudtam, hogy nem jó ember, de fogalmam sem volt a rothadtsága mélységéről.

- Tudtam én, hogy tudsz beszélni, ha nagyon akarsz. Jó látni, hogy ilyen mély benyomást tettem rád – int a fejével a haverja felé, aki a kisöccse is lehetne. Elfintorodok a ténytől, hogy még csak meg sem tudom hazudtolni a szavait. Arra volt szükségem, hogy valakinek a karjaiba meneküljek ma éjszaka, és talán az ismerős kisugárzása miatt éreztem komfortosnak a közeledését. Szánalmas vagyok.

Mindvégig azt hittem, hogy túlléptem rajta, de még ebben is elbizonytalanít.

- Kérlek ne! – Minden erőmmel próbálok távolabb kúszni tőle, mikor a fecskendő megint felém indul, de most nem torpan meg.

- Ó tényleg, ezt már régen sem szeretted – tettet néminemű sajnálkozást mosolyogva, miközben a kézhajlatomnál a vénámba vezeti a vékony tűt. A zsibbasztó drog hatásától nem érzem a szúrást, de könnybe lábad a szemem a tudattól, hogy milyen érzést hoz majd magával.

- Miért csinálod ezt? – zihálom kétségbeesetten. Ha meg akar erőszakolni, végtelen mennyiségű illegális afrodiziákumot tartalmazó drog nélkül is képes lenne rá.

- Ne aggódj, már nem haragszom rád – folytatja érintetlenül az egyoldalú társalgását. – Viszont kiderült, hogy aranyárban mérik az örökítőanyagodat, szóval elég fontos, hogy élvezd az elkövetkezendő órákat. – Nem. Az nem lehet. Lizzie még nem lépett volna ilyesmit, túl korai. Ez nem Goldberg módi. Nem értem. – Gondoltad volna? – kérdezi, látványosan jól szórakozva a saját szavain. – Ha ezt tudom régen, mikor korlátlan mennyiségben hozzáfértem, már saját bolygóm lenne a peremvidéken.

Végső kétségbeesésemben összeszorított fogakkal próbálok meg elteleportálni, de a testem egyszerűen csak ignorálja a parancsot. Az ujjaim ökölbe szorulnak a testemet lassan elborító bizsergő forróságtól, ami felülkerekedik a tompa zsibbadáson. Felgyorsul a légzésem, a könnyek, amik végigcsordulnak a felforrósodó arcomon jéghidegek, mégis mintha égetnék a bőrömet. Még soha nem kívántam senkinek fájdalmas, csúnya halált. Eddig.

 


Rukima2024. 07. 19. 13:58:53#36554
Karakter: Nathaniel Gray
Megjegyzés: Együtt lazulás


- Úgy nézek ki, mint egy öngyilkosjelölt? – nyilván nem úgy néz ki, de láttam már vezetni és az én gépemet még nem ismeri. Mielőtt kifejthetném ezirányú gondolataimat, már el is kap, hogy átteleportáljon mindkettőnket otthonom ismerős garázsába. Ritkán szoktam elbizonytalanodni az adott szavamban, azonban most a mellkasom mélyén elkezd motoszkálni egy figyelmeztetően frusztráló érzés.
-Meg fogom bánni ezt a döntést – adok hangot születendő kételyeimnek, amiket az sem segít eloszlatni, hogy Tristan egy leheletnyi jelét sem mutatja a higgadt, józan sofőr ismérveinek. Inkább egy felpörgött gyerekre emlékeztet, aki először ül be dodzsembe. Negatív irányba terelődő gondolataim és a szemem előtt lepergő végzetes kimenetelű jelenetek ellenére erőt veszek magamon és felszerelem Trist a szükséges öltözettel. 
-Nem fogod – bíztat elbizakodott mosollyal és egy kellemetlenül könnyelmű legyintéssel.- Hálám jeléül egyszer elviszlek a kedvenc helyemre az óceánon, csak addig ki kell ismernem, hogy mekkorát tud ugrani ez a vasköteg.
Az egész mondatából annyi üt szöget a fejembe, hogy ugrani akar a géppel. 
- Tudod, hogy ez nem teleportálásra lett tervezve, ugye? – próbálom benne tudatosítani a dolgot, miközben kicsomagolom a motort leplei alól. Nem vagyok hozzászokva ahhoz az érzéshez, ami az utóbbi pár másodpercben megkörnyékezett és egyre jobban a hatalmába kerít. Ilyen lehet az a féltés, amit az apák éreznek, amikor a lányukat először elengedik bulizni. Csakhogy itt a lány egy custom röpmotor, a kísérő meg egy adrenalin függő kölyök, aki nem mellesleg úgy ugrabugrál a térben, mint egy felajzott nikkelbolha. Ha valamit elkottáz egy ugrás közben, még Viki sem fogja tudni megmenteni a motort. 
-Tudom – jön a cseppet sem meggyőző válasz, majd fel is pattan a nyeregbe, hogy tüzetesebben megvizsgálja a kezelőszerveket. 
-Több mint fél tonna – igyekszem átadni a gép korlátait a képességeire való tekintetben, de a félvállról érkező hümmentése nem túl bizalom gerjesztő. Előszedem a sisakot is, és Tristan kezébe nyomom. - Viki, küldd át a pontos súly- és méretadatokat a konzolra – jelenleg ennyi a legtöbb, amit tehetek a biztonságos ugrás támogatásának az érdekében. 
-Jesszus Nath, ne parázz már – csitít Tris. Nem vagyok egy idegeskedős típus, de ezek szerint azért számára is feltűnt, hogy erősen kiléptem a biztonságot jelentő komfortzónámból, mikor meggondolatlanul felajánlottam számára ezt a lehetőséget. Őszintén szólva, magam sem értem, hogy mi vitt rá erre a könnyelmű döntésre, erősen gyanakszom a házikoszt okozta eufória tudattbefolyásoló hatásaira. – Úgy fogom kezelni, mintha egy masszív holdcirkálóval ugranék, oké?
-Oké – bármit is jelentsen ez a gyakorlatban. De ha az ugrás hely és távolság korlátait érti ezalatt, akkor talán vehetem ezt bíztató ígéretnek. – Teleportáltál már holdcirkálóval?  - teszem fel az előző szavaiba fektetett hitemet pellengérre állító kérdést. 
-Ez egy történet egy másik napra – a kitérő válasz végét már elnyomja a felpörgő turbinák ugrásra kész süvítése. Megadóan felsóhajtva lépek egyet hátrébb és beletörődve engedem útnak legjobb barátomnak fogadott srácot, miközben már tudom, hogy most következnek eddigi életem leghosszabb órái. 
 
~◇~
 
Halkan szisszenve tárul fel előttem a kristályüveg ajtó, majd az erdőzöld bársonyszőnyeggel borított folyosón beljebb lépek a város egyik legmagasabb épületének széles felső szintjére. Amint a valódi fa asztal antik módon elegáns vonalához érek, a pult túloldalán meg is jelenik a recepciós ai valóságot megtévesztően utánzó hologramja. 
-Üdvözlöm Mr. Gray – köszönt megnyerő mosollyal a kifejezetten szimpatikusra programozott cyber hölgy, amint minden fotonpixele tökéletesen a helyére simult. 
-Üdv Rita – viszonzom a mosolyt.- Tiana már itt van?
-Igen – biccent kedvesen. Még a lófarokba kötött hajának rezzenése is tökéletesen egyhangban van az emberi fizika törvényeivel. Ritka, luxus cikk egy ilyen hologram kivetítő, nem véletlen, hogy csak a legelitebb cégeknek van a birtokában.  -Oda kísérhetem esetleg az asztalukhoz?
-Nem szükséges, köszönöm – kezemmel intve utasítom vissza az udvarias ajánlatot és el is indulok a belsőbb terem felé. – Már kiismerem magam.
-Mint mindig, Mr. Gray – biccent mosolyogva. – Örülök, hogy újra láthatom a Starbucksban. 
Csak egy apró bólintás erejéig fordulok vissza, majd folytatom az utamat a régről ismerős függöny felé, amelyen arany és zöld motívummal csillog a cég logója. Beljebb lépek és magabiztosan indulok el a felsőkategóriás étterem díszes asztalai között, ahol általában a különféle politikusok, cégvezetők és a gazdag elit beszélik meg a világ sorsát befolyásoló kis ügyleteiket. A termet falként közrefogó ablakok háromszázhatvan fokban eresztik be a nap ragyogó sugarait és szabad kilátást engednek a lábunk alatt hömpölygő hófehér felhőszőnyegre, mely most eltakarja a város végtelennek ható látképét. Most majdnem teljesen üres az étterem, de ha nem lenne az, akkor is azonnal megtalálnám a régen megszokott asztal változatlanul biztos helyét. Meg is pillantom a kör alakú terem szélén azt a személyt aki végett ide jöttem. Mint mindig, a lila-kék hajú lány most is a hitech hologram tabletjén ügyködik, így csak akkor vesz észre, mikor már mellé lépek. 
-Szia TJ – üdvözlöm mosolyogva, mire széles mosollyal arcán felpillant rám és azonnal felpattanva kapok egy köszöntő ölelést.
-Szia Nathan! – rég láttam Tiana mindig sejtelmes mosolyát, hiszen régen voltunk már együtt közös küldetésen. Bár sok esetben hasznos egy hacker a csapatban, főleg az ő képességeivel, de mióta sok társunkhoz hasonlóan szabadúszó lett, szinte soha nem találkozunk bevetések alkalmával.  
-Mire fel ez a váratlan, de kellemes meghívás? – kérdezem a ma reggeli telefonbeszélgetésünkre hivatkozva, miközben helyet foglalunk a díszes asztalnál. 
-Épp a bolygónak ezen a csücskén jártam – kezdi ecsetelni egyszerűen, majd a felfelé mutatva hívja fel a figyelmem a plafonon szinte teljesen észrevehetetlen pályákon futó bemélyedésekre. - Az ai szenzor meghibásodott és ki kellett javítani – nem az lep meg, hogy a helyi méregdrága rendszerek is az ő keze alá tartoznak, inkább az, hogy személyesen jött el ilyen apróság ügyében intézkedni.
-Mióta foglalkozol ilyen jelentéktelen feladatokkal? – vonom fel kétkedve a szemöldökömet, szavakba öntve jogos kétségeimet. Ez a lány egy mentálhacker, nem egy egyszerű rendszergazda. 
-Amióta átugorhatok vele egy három hónapos várólistát a város legmenőbb kávézójában, hogy találkozhassak egy régi baráttal – emeli meg felém cinkos mosollyal csészéjét, mielőtt a szájához emelné azt. Halványan elnevetem magam a körmönfont válasz hallatán, majd én is belekortyolok a saját italomba. 
-Nem kellett volna ennyit vesződnöd, bármikor szívesen látlak nálam – furcsa dejavu érzés lesz úrrá rajtam, a feleslegesen bonyolultan megszervezett találka okozta helyzet hatására. De tudom, hogy nem vágyódik vissza a céh területére. Amióta ott hagyta a céhet és elváltak az útjaink, nem láttam még őt az Aegis körzetein belül. – Viki is szívesen találkozna veled – teszem hozzá nosztalgikus mosollyal. 
Hiába vagyok állandó kontaktban Vikivel, ez a hely úgy le van árnyékolva, hogy még egy csúcskategóriás ai sem tudna áthatolni a tűzfalain. Legalábbis feltűnés nélkül nem. Ez is egy ok, hogy a politikai elit miért szereti ezen a helyen megvitatni a különböző ügyleteit. 
-Ó, hogy van a lányzó? – derül fel Tiana arca a név hallatán.
-Jól. Örökölte az anyáskodó stílusodat – a rejtett utalást felismerve persze szolidan elneveti magát. 
-Helyes. Nem árt melléd valaki, aki vigyáz rád. Néha olyan kis elveszett tudsz lenni – rávághatnám, hogy nem kell engem félteni, de nem az én stílusom ilyeneken vitatkozni, ezért csak egy halvány mosollyal veszem tudomásul a kedves gesztust, hogy még mindig szívén viseli, hogyan alakul az életem a munkán kívül. -Apropó, hogy megy sorod? Azt csiripelték a madarak, hogy manapság gyakran megfordulsz az F szektorban – gyanakvóan húzza össze a szemét. – Ugye nem kerültél valami bajba? 
Nem csodálkozok rajta, hogy valamilyen úton-módon tudomást szerzett megváltozott életvitelemről, de ezt a feltételezést már én sem hagyhatom szó nélkül. Őszintén kérdő arckifejezéssel tárom szét kissé kezeimet.
-Úgy ismersz, mint aki bármilyen bajba kerülhetne? – látom rajta, hogy ő is teljesen tisztában van vele, hogy mennyire távol áll tőlem az alvilági ügyletekbe való kétes befolyás. 
-Igazad van – sóhajtja belenyugodva. – Hát akkor? Mesélj, mi van veled mostanában?
-Semmi különös – vonom meg a vállam. – Csak megismertem valakit és időnként az F szektorban eljárunk egy szórakozóhelyre.
-Bulizni jársz? – kerekedik ki hitetlenkedve a szeme, majd az eddigi legőszintébb hangon neveti el magát. – Tudhat valamit a barátnőd, hogy képes elrángatni egy F szektoros lebujba. Hiába voltunk együtt egy évig, én szinte sosem tudtalak elcsalni a kütyüid mellől. 
Most rajtam a nevetés sora, míg finoman nemet intek a fejemmel. 
-Nem barátnő, csak egy nagyon jó haver – vallom meg az igazságot miközben merengve forgatom az ezüstös csillanású desszertvillát az ujjaim között. – Azután csatlakozott a céhhez, hogy te már elmentél, de bírtad volna a srácot. 
Ahogy felemlegetem, meg is jelenik lelki szemeim előtt Tristan mindig életvidám arca és eszembe jut az a pozitív, attraktív kisugárzás amit állandóan áraszt magából, még akkor is, ha rossz napja van. TJ tényleg nagyon kedvelte volna, de szerintem nincs a világon olyan, aki rossz szemmel nézne arra a kölyökre. Lehet Tiana még bele is szeret, ha tölt vele egy kis időt. Bár, neki inkább a komolyabb, érettebb pasik jöttek be mindig is, mint a példa is mutatja. Talán azért jövünk ki jól Trisszel, mert az állandó vidámsága egy olyan tulajdonság, amit pedig én kedvelek egy kapcsolatban.  Vajon ha Tristan nő lenne, akkor is csak haverok lennénk?  Jesszus, hogy lyukadtam ki ide?
Erre a gondolati végszóra térek vissza a valóságba és nézek szembe TJ fürkésző pillantásával. Olyan érzésem van, mintha kiolvasta volna a gondolataimat a pár pillanatnyi elkalandozásom alatt. 
-Ha téged is ki tudott zökkenteni a szokásaidból, akkor biztosan – az ajkaira futó apró mosolyt a Tristan felé irányuló, látatlanban keltett szimpátiájának könyvelem el. 
-És, veled mi a helyzet? – váltok inkább témát. – Találkoztál mostanság más Alfával? 
-A legutóbbi közös küldetésünk óta nem – rázza meg a fejét. – De egyébként is csak veled tartom civilben a kapcsolatot, te is tudod. 
-Hm – nyugtázom szavait egy halvány mosollyal. – Akárcsak én veled. 
-Nath – pillant fel rám komolyan, de egy őszinte, apró mosoly bujkál a szája sarkában. – Örülök, hogy találtál valakit, akivel tudsz lazítani. 
Egy másodpercig furcsállva értelmezem a szavait és nem tudom eldönteni, hogy miért kanyarodott vissza az előző témához.
-Én is – erősítem meg végül szavait. Egy meglepően hosszúnak tűnő másodperc elteltével gördül tovább kötetlen beszélgetésünk korábbi közös küldetéseket felemlegetve, majd átsiklik a téma a technológiai újításokra, legújabb szerzeményekre és fejlesztésekre, vagyis a két régi baráttól megszokott mederbe. Azonban végig ott motoszkál bennem egy apró, különös érzés, ami egészen a találkozónk végéig nem hagy nyugodni, mégsem tudom rendesen megfogalmazni. A régi idők emléke furcsa mód éleszti fel bennem azt az alapvető szociális szükségletet, amiről azt hittem, hogy már rég nem képezi szerves részét az életemnek. Csak egy különös érzésként fogalmazódik meg bennem ezt a hiányérzetet magával hozó szorongás; nem vágyom hazatérni az otthonomnak nevezett lakás tátongóan kongó ürességébe, ahol nem vár más, csak a néma csendbe burkolódzó egyedüllét.
 
~◇~
 
A végtelen zöld, egzotikus erdőség szemet gyönyörködtető látványa nem minden embernek adatik meg. Különleges, a földi élettől merőben eltérő fák az egészséges természet szimbólumaiként törnek a magasba, állathangok állandó zajával átitatott, édeni környezetet hozva létre. Az Európa erdei felett a távolban hófehér terraformáló tornyok ontják magukból a mélyben felolvasztott és a magasságokba szökő víz éltető fellegeit. A szigorú védelem alatt álló holdat kevés ember lakja, csak a világ leggazdagabb emberei engedhetik meg maguknak, hogy itt telepedjenek le. Talán pont ezért van egyfajta nyomasztó kisugárzása is ennek a helynek. Ebben a korban, ahol a legtöbb ember egy városokkal ellepett bolygón születik és a természet ritka luxuscikk, egy ilyen édenkert magában hordozza a magány és kiszolgáltatottság fenyegető üzenetét. 
Intek a csapatomnak, hogy kövessenek. A fák között kialakított széles út mentén villogó figyelmeztető jelzések emlékeztetnek minden erre járót arra, hogy az ösvény elhagyása szigorú retorziót von maga után. Egyes esetekben akár halállal is büntetik azt, aki ezen a helyen nem tartja be a szabályokat. 
A nem messze mögöttem lebegő platformon hirtelen dübbenéssel rázkódik meg a konténer méretű, masszív fémláda. A szállítmányt közrefogó katonák némelyike készenlétben kapja rá a fegyverét, ahogy az ki van adva nekik. Oldalra pillantok a mellettem haladó katonára, aki az alkarján lévő konzolon végez pár beállítást, majd a láda fenyegető zörgése megszűnik, így a többiek is leeresztik a fegyvert. Hamarosan elérjük az úticélunkat, most már nem hiányzik semmi meglepetés. 
Nem sokára ki is bontakozik előttünk egy széles, fémszürke kapu, ami megjelentünkre lassan, a tetején figyelmeztető világítással kísérve oldalra siklik, hogy utat engedjen nekünk. Odabenn már várnak ránk, alighogy szemem elé kerül a belső kert emberkéz formált látványa, már egy fél tucat helyi katona veszi át az értékes szállítmányunkat. A felettünk húzódó, szinte láthatatlan kupola hexagonokkal szegmentált kontúrjai egy pillanatra megcsillannak a ragyogó napsütésben, mint valami különös illúzió, míg türelmesen megállok az udvar szélén, közel a kijárathoz. Nem kell sokáig várnom, hamarosan megjelenik egy csillogó limuzin, melyből egy címlap tökéletességével megalkotott hölgy száll ki, néhány testőr kíséretében. Kedves mosollyal lép oda hozzám, természetesen még úgy is tudja, hogy ki áll előtte, hogy a szigorú szabályoknak eleget téve nem veszem le az arcomat fedő taktikai sisakomat. 
-Mr. Monroe hálásan köszöni, hogy visszahozta az elkóborolt kiskedvencét – mondja, miközben átnyújt egy díszes, igazi fából faragott dobozkát. Kiskedvenc... a helyi gazdagoknak igazán furcsa humoruk van. Ez a szörnyeteg egy tucat emberét széttépte, mielőtt egy külsős céhnek megbízásként kiadták volna a feladatot a befogására. 
-Ez volt a dolgom, hölgyem – nézek le a nálam egy fejjel alacsonyabb titkárnőre. 
-Kérem, fogadja el ezt a csekélységet, a segítségéért cserébe – tereli a figyelmet a kezében tartott dobozkára. Nem hagyom többé figyelmen kívül, egy szótlan biccentéssel veszem át az ajándékot. Nem akarom kivívni a munkaadó neheztelését, nem tanácsos ujjat húzni ezekkel a kétes anyagi forrású milliárdosokkal. – Természetesen a honoráriumát már átutaltuk a céhéhez. 
-Az Aegis nevében is köszönöm, hogy minket bíztak meg a feladattal – adom a sablonos választ. -Ha nem bánja, akkor visszatérek az űrkomphoz. Hosszú az út hazáig. 
A diplomatikus mosoly meg se rezzen az arcán, miközben bólint. Amúgy sem látnak szívesen itt kívülállókat, mindemellett elvárás is, hogy amint az ember végez a feladatával, mihamarabb távozzon a bolygóról. 
-Természetesen, Mr. Gray. Remélem a jövőben is számíthatunk a közös együttműködésre. A mihamarabbi viszont látásra – ezzel sarkon is fordul, ahogyan én is teszek. A többi nem ide tartozó katonával egyetemben visszaindulok a sikló irányába, ami felvisz minket a mesterséges termoszférában állomásozó űrkomphoz.
Miután áthaladunk a komp fertőtlenítő zsiliprendszerén és az átvilágításon, már nyugodt szívvel vehetem le a légmentesen zárt ruházat elsötétített maszkját és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében túrok hajtincseim közé, hogy kissé megmasszírozhassam elgémberedett fejbőrömet. Azért több mint egy hétig taktikai ruházatban rohangálni egy idegen bolygó dzsungelében egy megszökött fenevadat kajtatva, elég, hogy számomra is kényelmetlenné váljon. 
Ledobom magam a párnázott ülésbe és amint kipillantok az apró ablakon, még láthatom, ahogy áthaladunk az iongyorsító kapuk gigászi karikáin. Innentől kezdve már semmi látványos nem fogad az üveg túloldalán, a végtelen világűr sötétje is teljesen elvész, ahogy az űrkomp felgyorsul az utazósebességre, amivel egy napon belül újra otthon lehetünk. Kelletlenül morranva simítom oldalamra egyik kezemet, amint a készenléti állapot nyugalomba merülésével a testem már képes a küldetés alatt szerzett sérülésre fókuszálni. Én egy bordarepedéssel megúsztam, de az az ütés összezúzta volna azt a felelőtlen katonát, aki az alakzatot megtörve magánakcióba kezdett. Ezért nem szeretek más céhekkel kooperációban dolgozni, semmit nem lehet tudni a kiküldött katonák hátteréről és harctéri tapasztalatáról. Apró sóhajjal engedem le kezemet és nyugtatom a kartámaszon. Legalább elkaptuk a dögöt és nem veszítettem el egy embert sem. Egy bevetésben mindig vannak kiszámíthatatlan változók, ezeket lereagálva kell a lehető legjobban teljesíteni, sosem volt ez másként. 
Megunom az ablak túloldalán tátongó üresség bámulását és jobb híján lepillantok a másik kezemben szorongatott kis ládára. Az imént átesett az átvilágításon és zöld utat kapott a Földre való importálásra. Csodálkoztam is volna, ha nem engedik át a szigorú ellenőrzésen, mivel egy helyi bennfentes ajándékaként kaptam. Kibontva a dobozt egy üveget emelek ki belőle. A tartalma egy méregdrága, helyi gyümölcsökből készített párlat. Korábban is kaptam már exkluzív italokat egy-egy sikeresen elvégzett küldetés után, de ez még azok közül is kiemelkedő. Ezek az extravagáns, fellengzős ajándékok sosem jelentettek többet a vitrinben porosodó trófeáknál, azonban most megmosolyogtat a gondolat, hogy ennek a darabnak ezúttal valaki nagyon fog örülni otthon. 
 
~◇~
 
Precíz odafigyeléssel rakom el az utolsó fegyvert a falba süllyesztett tárolóba az akasztókon sorakozó többi társa mellé. Az elmúlt pát napban volt rá bőven időm, hogy rendbe tegyem a felszerelésemet, miután az Európán véghezvitt küldetés alatt szerzett sérüléseim betegszabadságba kényszerítettek. A mai nap volt a tetőpont, még Tristan társasága sem tereli el a figyelmem a tétlenség frusztráló állapotáról. Persze most jut eszébe elvállani egy küldetést, amikor én pihenésre kényszerítve ülök egyedül a lakásomban.  Már azon is elgondolkodtam, hogy átugrok a lakására és az ő fegyvereinek a karbantartását is elvégzem, de az orvos rendelete szerint holnaptól újra dolgozhatok, nem kell tovább póttevékenyégeket keresnem. Mondjuk, ha erről az ötletemről Tris is tudna, minden bizonnyal szorgalmazna legalább még egy szabadnapot a számomra. Ő maga nem sok figyelmet fordít a felszerelésének az állapotára, biztos örülne neki, ha egyszer nekiülnék átnézni a cuccait. Talán legközelebb felvetem neki. 
A fegyverszekrény halk kattanással visszacsukódó ajtajának hátat fordítva veszem célba a kanapét, útközben megkaparintva a konyhapulton hívogatóan gőzölgő kávésbögrémet. A kisasztalon pihenő tabletet is magamhoz ragadva ülök le kedvenc sarkomba és meg is nyitom a küldetés panelt, de csalódottan konstatálom, hogy a prioritást élvező feladatok mappájának monoton szürkeségét nem töri meg pár aktuális értesítés felvillanó ikonja. Na mindegy, akkor körülnézek a nyílt küldetések asztalán. 
Ekkor nem messze a kanapé mellől érkező tompa dübbenés figyelmeztet, hogy mint az elmúlt három hónapban oly sokszor, meglepetésszerű látogatóm érkezett. Már fel sem veszem Tristan előjelzés nélküli feltűnéseit, olyan természetessé vált számomra jelenléte, mintha csak a szomszéd szobából toppanna be. Őszintén szólva, néha már az a furcsa, ha nincs itt amikor itthon vagyok. Oldalra tekintve nézem meg őt alaposabban, mikor észreveszem, hogy a küldetések alatt használt felszerelésében van. De ami jobban megragadja a pillantásom azok a több helyen jellegzetesen vöröses foltok, amik vészjósló tócsákat rajzolva itatják át a sötét színű anyagot.
-Minden oké? – nem esek kétségbe a tőle szokatlan látványtól, hiszen látszólag nincsenek fájdalmai, de azért szeretek biztosra menni. Végigpillant magán, majd egy hanyag vállrándítással nyugtázza az illusztris megjelenését. 
-Nem az én vérem – adja meg a választ egyszerűen, majd a világ legtermészetesebb dolgaként ugrik ki a ruhájából, hogy anyaszült meztelen valójában rendezze el a felszerelését a korábban megismertetett tisztítófülkében. Pf. Én meg direkt rászoktam, hogy ne egyszál alsóban rohangáljak a saját lakásomban, tudván, hogy bármikor betoppanhat.
-Komolyan alsó nélkül hordod a taktikai felszerelést? – hívom fel a figyelmét a kis malőrre, bár ahogy ismerem ő nyilván nem jön zavarba ilyen bagatell dolgok végett. Észre sem veszem, hogy időközben a figyelmemet magára tereli a szoba szürkés árnyalataihoz mérten szinte rikítóan fehér bőre és az a különleges gödröcske páros a dereka tájékán, ami a férfiaknál cseppet sem átlagos. Nem mintha túl sok férfit alaposan megfigyeltem volna ilyen szempontból, a katonaság koedukált fürdői hamar leszoktatják az embert a nézelődésről és a szemérmességről egyaránt.
-A tapadós bőr szerkók alá bűn alsót venni – erősíti meg kioktatón az alsóneműs eset kapcsán felmerülő szándékos elkövetés alapos gyanúját bennem. Minden esetre felé hajítom a korábban az edzéshez kikészített és a kanapé háttámláján felejtett törülközőt, amit engedelmesen elkap és el is takarja magát vele. – Amúgy is, mondd, hogy nincs jó seggem. 
-Nem én vagyok a megfelelő ember, hogy megállapítsam – jelentem ki nemes egyszerűséggel, míg figyelemmel követem amint a kanapéhoz botorkál és egy csalódott sóhajjal lerogy rá.
-Mindig összetöröd a szívem – panaszolja gunyoros megjátszással, de a játékos előadás végén úgy tesped a kanapé puha párnái közé, mintha az elmúlt huszonnégy órát rohamtempóban dolgozta volna végig. Egy párszor már láttam ilyen állapotban, ami arra utal, hogy kicsit túlerőltette magát a képessége használata közben. Furcsállom. Amióta ismerjük egymást, már többször világossá tette számomra, hogy messziről kerül minden olyan melót, ami feszegetné erejének a határait. Ez, és a vérfoltokkal szennyezett ruhája komoly gyanakvásra ad okot. 
-Hol voltál? – kérdezem meg végül. Lustán pillant rám a fejét a háttámlának biccentve. Az egész kisugárzásáról lerí, hogy bármelyik percben képes lenne álomba merülni.
-Túszmentő akció – válaszol egykedvűen. 
- Komolynak hangzik – gondolkodok el a rövid válaszon. Rizikós feladat, de a képességeihez tökéletesen passzol. Vajon mivel vette rá Ms. Waynes, hogy bevállaljon egy ilyen kockázatos bevetést?
-Rossz hatással vagy rám – gyanúsít meg. – Komolyodok. Látod, totál meg is őszültem melletted – lebenti meg egy tejfehér hajtincsét, és ezzel a kijelentéssel teljesen alaptalanná teszi a korábbi vádat. Megmosolyogtat a szokásos szórakozott hozzáállása és úgy döntök, hogy annyiban hagyom a kérdést. Ha nem akarja elmondani, nem firtatom a dolgot, a mi szakmánkban gyakori a küldetések kapcsán a szűkszavúság. 
Egy utolsó pillantást vetek lustán lehunyt szemeire és az antracitszürke kanapén kontrasztosan kiterült alakjára, mielőtt újra a kezembe emelem a tabletet. Jól kifárasztotta magát, valószínűleg holnap délig ki se kel majd az ágyából. Ezzel újra eszembe ötlik, hogy kéne valami elfoglaltság után néznem a hétre, ezért újra megnyitom az imént félretett feladatpanelt a gépen. Csak a szemem sarkából látom, amint felkel és a konyha felé veszi az irányt, miközben az opcionális küldetések között szemezgetek valami érdekes után kutatva. Igazából nem is lenne baj, valami egyszerűbb bevetéssel kezdeni a kényszerszünet után, mielőtt bedobnak egy speciális feladatra. Mondjuk ez az illegális fegyverraktár behatárolása és felszámolása nem lenne rossz. Eltarthat egy-két napig, de a drónjaimmal hamar megtalálhatnám. 
Mielőtt végig olvashatnám a megadott információkat, hirtelen elsuhan a fejem mellett egy kéz és elsötétül a tabletem képernyője. Meglepetten pillantok oldalra Tristan vállam felett áthajoló alakjára.
-Nem, nem, nem. Nem mehetsz küldetésre a héten – magyarázza látszólag indokolatlan tettét.
-Mégis miért nem? – fejezem ki őszinte értetlenségemet. A közeljövőben nem terveztünk semmilyen programot, arról tudnék, nem szokásom ilyesmit elfelejteni. De akkor mire ez a hirtelen elhatározás?
-Meeeert még meg sem gyógyultak a zúzódásaid a múltkori óta – a mondvacsinált indokot az se erősíti meg, mikor az egyik karomon lévő kékes-zöldesen gyógyuló elszíneződést megnyomogatja. 
-Már visszanyertem az erőmet, a foltok nem zavarnak a munkában – húzom el a számat hitetlenkedve. Sumákol. Ez egyértelmű, de vajon miben sántikál? Ha megint el akar vinni egy sztriptízbárba, azt inkább hagyjuk, legutóbb sem volt jó poén. 
Nem hagyja annyiban, megragadja a tablet tetejét, hogy kikapja a kezemből, de ujjaim megszorulnak a gépen és kérdőn felvont szemöldökkel figyelem rövid küzdelmét. Azonban a következő pillanatban ujjaim már csak a levegőt markolják, ő pedig már a kanapé másik sarkánál veti le magát egy önelégült félmosoly kíséretében, illetve a tablagépemmel a kezében. 
-Visszakapod a hétvégén – ezzel repül is a gép a kanapé távolabbi csücskébe. Lesújtó pillantást vetek a pillanatnyi győzelmében fürdőző alakjára. Miért olyan fontos neked, hogy ne menjek küldetésre? Valami itt nekem bűzlik. Megpróbálom kicsalni belőle, hogy mire fel ez a nagy ügybuzgóság.
-Ugye tudod, hogy egy szavamba kerül kérni egy új tabletet a vezetőségen? – dobom be a tényt, hogy igazából sziszifuszi harcot vív. Valójában már egy fikarcnyit sem izgat a küldetés, inkább a kíváncsiág furdalja az oldalamat. Ezt nyilván ő is tudja, legalábbis a kínos nevetése erre utal. 
-Az ég szerelmére, ne legyél már ennyire stréber Nath – prüszköli kelletlenül. 
-Miben sántikálsz? – szegezem neki a kérdést, de nem kapok nyílt választ.
-Félek, hogy ha most lelépsz, nem érsz vissza a péntek reggeli edzésünkre – pillázik, mint egy ártatlan gyerek. Sikerül elfojtanom egy hitetlen „pff”-t. Tény, hogy egy ideje zokszó nélkül eljár a beütemezett pénteki edzéseinkre, de azért a színészi kelletlenkedés a mai napig nem áll messze tőle. 
-Mikor legutóbb le kellett mondanom, táncoltál örömödben – emlékeztetem, ezennel cáfolva is legutóbbi állítását. – Mi ez az egész? – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, lankadatlan gyanúval vizslatva a menekülőutat kutató világosszürke szempárt. Egy pillanatra ajkait összeszorítva próbálja még magában tartani az információt, de aztán apró sóhajjal adja meg magát. Na azért.
-Jólvan-jólvan. Szerdán lesz a szülinapod, és meglepetésbulit szervezünk Angienél – vall színt megereszkedő karokkal, mint akinek a világ legnagyobb titkának a súlya nyomta a vállát.
-Szerdán lesz a szülinapom? – vonom fel a szemöldököm elgondolkodva. Végülis, igen, valamikor mostanában lesz. Megenyhülve nyugtázom magamban, miután utána számolok a dátumoknak. 
-Ühüm – ásítja a megerősítést. Lehet könnyebben magában tartotta volna a meglepetés buli meglepetés részét, ha nem épp ilyen kimerült állapotában kezdem vallatni. 
-Honnan tudtad? – vonom össze szemöldököm furcsállva. Én nem említettem neki, hisz még magam sem igazán tartom számon. Majd a százötvenedik után elkezdem számolni. 
Zavartan vigyorogva vakarja meg az arcát, mint egy leleplezett kölyök.
-Viki megsúgta, mikor legutóbb átugrottam pancsolni – kapom meg a választ, mire csak pislogok egy pillanatra. Ha a buli hírével nem is okozott akkora meglepetést, ezzel az információval sikerült. 
▪︎Tristan. Azt hittem megegyezünk, hogy ha én nem „köplek be”, akkor te sem engem – hallom a bűntárs neheztelő szavait. 
Hirtelenjében nem is tudom, hogy mi lep meg jobban, hogy Viki nem is szólt, hogy Tristan átjár, amikor nem vagyok itthon, vagy hogy még miket mondhatott a távollétemben. 
 -Bocs Viki, de legalább mindkettőnket beköptem – vonja meg Tristan a vállát az ai-mnak intézve szavait. 
-Te átjársz ide fürdeni? – kérdem még mindig hitetlenkedve. 
-Csak kétszer volt. Viki megengedte – mentegetőzik felemelt kézzel, mint akit sarokba szorítottak, de egy gépies, rosszalló köhintés Viki részéről jobb belátásra bírja. -Háromszor – javítja ki magát bűnbánó kis mosollyal, mire majdnem elnevetem magam. Ez a kölyök tényleg bárkivel össze tud haverkodni. 
▪︎ Mert tudom, hogy te is megengednéd, Nathaniel – mondja Viki is, és mintha a mindig higgadt női hang mélyén mintha egy kis bűnbántot vélnék felfedezni. - Nem csinált bizarr dolgokat, végig figyeltem rá.
- Ez mondjuk kicsit zavarba ejtő, kösz Viki. Elvetted a fürdő varázsát – morogja Tris kelletlenül. Akaratlanul a szemem elé lebeg a kép, ahogy ezek ketten mint két rossz gyerek itt szövetkeznek meg pletykálkodnak a hátam mögött. Úgy tűnik Tris annyi időt tölt már itt, hogy Viki az ő személyiségéhez is kezd hozzáidomulni. Valamiért jólesően megmosolyogtat a dolog, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra ilyen közeli barátok lettünk Tristannal. Mintha már ezer éve ismernénk egymást. Még sosem jöttem ilyen jól ki senkivel, hogy vágytam volna a napi szintű személyes kapcsolattartásra. Úgy tűnik, nem csak Viki személyiségét formálja a jelenléte, de rám is egyre inkább hatással van. 
-Tényleg megengedném – térek vissza gondolatban a szembesítés utóbbi momentumaihoz. Engedékenyen sóhajtva pillantok le Tristanra, aki nem tudja elrejteni azt a kis mindentudó mosolyt a szája sarkából. – Jó, akkor nem vállalok küldetést a héten – engedek a korábbi unszolásnak. 
-Helyes – biccent céltudatosan.- Most már vannak barátaid, nem rohangálhatsz bűnözők után a szülinapodon, azoknak az időknek vége – ad szigorú erkölcsi iránymutatást. Kicsit furán hangzik, miután a gyermekéveimben pont ennek a leckének az ellenkezőjét sulykolták belénk a tanáraink. Első a feladat, a barátkozás felesleges. Ha akkor még ez is tűnt a normálisnak, mára egyértelművé vált, hogy mennyire hamisak voltak ezek a szavak. Sokkal emberibbnek, élőbbnek érzem magam Tris mellett, mint korábban bármikor. És ezt nem adnám fel a kötelességtudat oltárán. Már biztosan nem. 
-Oké-oké – hajtok fejet az akaratának szórakozott mosollyal, mire elégedetten biccent, majd egy nagyot nyújtózva ásít hatalmasat.
- Most megyek, ez a nagy hercehurca felpörgetett eléggé, hogy hazajussak – mormogja, miközben szavait nyomatékosítandó fel is kel a kanapéról. Szinte meg is feledkeztem róla az elmúlt percekben, hogy már az előbb majdnem elaludt a kanapé sarkába kucorodva.
-Ha gondolod, lefürödhetsz itt – ajánlom fel a korábban már amúgy is kihasznált lehetőséget. Ha annyira tetszik neki, akkor szívesen osztozom vele a fürdőkádon. Heh. Ez még így gondolatban is kicsit furán hangzott. 
- Ja persze, hogy Viki megint kukkoljon – vágja rá azonnal, de azért látszólag latba veszi a lehetőséget. Egy másodpercnyi töprengés, majd egy vágyakozó pillantás a fürdőszoba irányába és már meg is győzi magát. – Utána megnézünk egy filmet?
-Szerzek popcornt – folytatom a gondolatmenetet, mire egy elgyengülten hálás pillantás a jutalmam.
-Imádlak. Éhen veszek – ezzel el is tűnik a megérdemelt lazítással kecsegtető fürdő ajtajában.
Gyors pötyögés az ételreplikátor kijelzőjén és egy rövid várakozást követően már meg is van a vajas illattal gőzölgő, sós rágcsálni való, hogy aztán a dohányzóasztalra dobva a nagy tál kukoricát böngészni kezdjek a filmkínálatból. Nem vagyok egy kanapén punnyadós típus, de Tristan mellett egészen ráéreztem egy-egy filmnézős este laza hangulatára. Mondjuk egész kevés kategória érdekel, Tris szerint túl válogatós vagyok a filmek terén. A romantikus vígjátékok erőltetettek, az akciófilmek nevetségesen irreálisak, a szuperhős filmek egy idő után unalmasan kiszámíthatóak. Így a válogatás egész addig eltart, amíg ő lefürdik. De mire elégedetten kibattyog a fürdőből egy kitulajdonított fürdőköntösbe bugyolálva, már előkészítem a lejátszást a széles televízión. Időközben a hűtőszekrényt útba ejtve elővesz két rejtélyes módon odakerült sörösüveget, melyek közül az egyiket a kezembe nyomja, míg megkerüli a kanapét. Inkább meg se kérdem, mikor és miket rejtett még el a lakásban. Kicsit furcsa is lenne ilyesmire rákérdeznem azután, hogy én meg az ő fürdőjében hagytam egy fogkefét, a pénteki közös bulik utáni reggelekre való tekintettel. 
-Mit nézünk? – kérdezi miközben magához ragadja a popcornos tálat és leveti magát mellém a kanapéra. Még nem válaszolok, mikor ő maga is a képernyőre pillant és elborzadva fintorodik el.- Jajj, ne már. Tudod, hogy nem bírom a horrort. 
-Még mindig nem értem, mi bajod vele, nap mint nap veszedelmesebb, hús-vér szörnyekkel nézel szembe – húzom a szám egy kicsi, hitetlenkedő félmosolyra. 
Valamit morcosan dünnyög az orra alá, miközben lábait törökülésbe emelve, magát összehúzva és a kukoricás tálat a mellkasához szorítva helyezkedik „védelmi pozícióba”. 
-Na jó, de legközelebb én választok, bármit a listáról – jön a fenyegetéssel egybeszőtt belenyugvás. 
-Rendben – egyezek bele és el is indítom a filmet. Tris még mocorog mellettem egy kicsit, majd már a képernyőre függesztett figyelemmel békél meg a helyzettel. 
Egy fél óra elteltével be kell látnom, valóban nem a legjobb alkotásra esett a választásom, hiszen a karakter drámázáson kívül még nemigen történt semmi. A film unalmasságát megerősítendő, Tris irányából már vagy egy tíz perce megszűnt az intenzív ropogtatás hangja és ebben a pillanatban bicsaklik a feje a vállamra. Kérdőn pillantok oldalra a békés álmot alvó srácra és mikor megpróbálom óvatosan a másik irányba billenteni, kelletlen mormogással borul vissza felém, egyenesen a mellkasomat célozva meg párna gyanánt. Egy pillanatra tanácstalanul dermedek meg a menekülést fontolgatva, de letekintve a békésen kisimult vonásaira, még álmában is apró, kellemes mosolyra húzódó szájára, megesik rajta a szívem és a helyzetet alaposan mérlegelve úgy döntök, hogy inkább hagyom aludni. Amúgy is nagyon kimerültnek tűnt korábban. Meglepő módon sokkal kevésbé zavar a különös pozíció, mint gondoltam volna. Biztosan azért, mert a mindig közvetlen sráctól már megszoktam a szokatlanul sok és indokolatlan testi kontaktust. Azonban védekezésből felemelt kezemmel nem tudok mit kezdeni, így jobb híján mellette a háttámlán nyugtatom, másik karommal pedig a karfán megtámaszkodva billentem oldalra öklömre a fejem, visszaterelve a figyelmem a tévé képernyőjén érdektelenségbe fulladó film jeleneteire.
 
~◇~
 
Kényelmetlen. Ez az első dolog, amit felfogok az ébredés előtti kótyagos pillanatokban. Megmozdulok, hogy enyhítsem valahogy a karomat szurkáló zsibbadás kellemetlenségét, ám a mellkasomat és a vállamat ismeretlen súly tartja fogva. Lassan pislogva nyitom résnyire a szemem, de kell még pár másodperc, mire teljesen kitisztul a látásom. A látóterem nagy részét kitöltő fehér üstök látványa hozza vissza a tegnap éjszaka emlékeit a borzasztóan unalmas filmről ami végül mindkettőnket az álomvilágba kergetett. Valahogy én is egy félig fekvő helyzetbe csúsztam, míg Tristan látszólag egész kényelmes pózban terül el egyrészt rajtam, másrészt közém és a háttámla közé ékelődve. Békés, lassú szuszogása a pólómon keresztül csiklandozza a bőrömet, kellemesen meleg érintéssel hozva meglepő nyugalmat a különös helyzetbe. Nem egyszer ébredtünk már egy ágyban a lakásán a péntek esti állandósult programként beiktatott baráti találkozók után, de leginkább a széles fekvőhely két külön végében, egymástól diszkrét távolságban elterülve. Még mindig egy kissé kómásan érintem meg hasamon pihenő karját, mire fel nem ébred, inkább ujjai egy plüssállatát magához szorító gyermek ragaszkodásával markolnak pólóm anyagába. Kezének tudattalan mozdulatával egy pillanatra megérint valamit, amit csak most sikerül realizálnom magamon. A jelen helyzetben roppant kellemetlen testi funkció, amit egy egészséges, fiatal férfi teste reggelente produkál, félreérthető elhivatottsággal vert sátrat laza nadrágom rejtekén. Na jó, azt hiszem épp ideje berekeszteni a pizsipartit.
A célterületet mihamarabb hatáskörön kívül juttatva fordítom el testemet elég esetlenül Tristan irányából, míg a lehetetlent megkockáztatva próbálom végrehajtani a kanapé elhagyásának feltűnésmentes magánakcióját. Mocorgásomra azonban már Tristan is felébred és hunyorogva, bizonytalan fintorral támaszkodik fel, majd még mindig fél kézzel a mellkasomon könyökölve fürkészni kezdi álomittas tekintetével a fejemet. Felszabaduló, eddig őt közrefogó karom lecsusszan a válláról és végre érzem, hogy megindulhat benne az éltető vérkeringés. 
-Hali – üdvözlöm az ébredőt egyszerűen. – Megtennéd, hogy... – egy pillanatra elakadok a megfogalmazásban, mert nem akarom, hogy durvának vagy furán hangozzon a mondandóm, de kissé felébredve, kimondott szavak hiányában is értelmezi a helyzetet és gyorsan odébb kúszva szabadít fel eddig rám nehezedő terhétől.
-Ja, persze. Bocs – motyogja szabadkozva, míg én kihasználva az adandó alkalmat végre felülök egy kevésbé kompromitáló pózba és egy párnát az ölembe csempészve rejtem el férfiasságom reggeli bizonyítékát. Oldalra pillantok a nagyot ásító és még nagyobbat nyújtózó srácra, míg alkaromat masszírozva mozgatom át ujjaimat, hogy elősegítsem a zsibbadtságot elűző regenerálódó folyamatot. Tristan lustán megdörzsöli szemeit, aztán álomtól kába tekintettel mér végig először engem, majd felméri a lakást, látszólag az emlékei között kutatva. 
-Jól bealudtunk. Ilyen unalmas volt a film? – mormogja álmos hangon, míg én inkább feltápászkodok és elindulok a kávégép irányába. Szöget üt a fejembe a gondolat és próbálom felidézni, hogy a kanapén töltött szunyókálás során álmodtam e valamit, de egy árnyalatnyi emlékem sincs a dologról. Nem sokat rágódom az ügyön, végül csak elengedem az okokat feltételező gondolatokat és a konyhapult jótékony takarásában már sikerül lenyugtatnom a ma reggelre érkezett hívatlan testi reakciómat. 
-Attól tartok – dünnyögöm elkalandozva, visszaterelve a figyelmem célul kitűzött elfoglaltságomra. Megpróbálom a zsibbadtság maradványait kiűzni a karomból a kézfejemet megrázva, mielőtt az érintőképernyőn beállítanám a kávégépet, ami engedelmesen vág bele a reggeli rutin megszokottan monoton feladatába. Szokatlan némaságba burkolódzik a szoba, egyedül a gép zúgása töri meg a csendet. Valamiért hiányérzetet kelt bennem, hogy nem hallom a hátam mögül Tristan jókedvű csacsogását, vagy valamiféle vicceskedő megjegyzést a felettébb szokatlan alvási pózra, amibe beleájultunk. Inkább elhessegetem a szokatlanul nyomasztó érzésmorzsákat és hamarosan már két bögre kávéval térek vissza a kanapé kényelmes sarkába, egyiket átnyújtva a maga elé bambuló srácnak. Egy biccentéssel köszöni meg az alaposan feltejezett kávéimitációt, mielőtt az arca eltűnik a bögre takarásában. Követem a példáját, én is nagyot kortyolok a kesernyés feketéből, majd előző napi szavait felidézve, egy mosolygós hümmentéssel engedem le a kezemben szorongatott csészét.
-Ha nem mehetek küldetésre, akkor mit csináljak ma? – pillantok rá oldalra kérdőn. A levegőben logó különös hangulat, lehet, hogy valójában csak engem nyomaszt, ezért igyekszem tovább lendíteni az események kerekét, de úgy tűnik működik. Még megissza a kortyot, mielőtt a bögréje koppanva érkezne meg a kisasztalon és már kicsit jobban felélénkülve válaszolna. 
-Hát, barátom, ezt már neked kell kitalálnod – mondja gunyoros mosollyal, aztán következő szavait előkészítendő feláll és nagyot nyújtózik a magas plafon felé, ujjait feje felett összefűzve. – Nekem ma van egy pár dolgom, amit mindenképp el kell intéznem. Alkalmazd a tőlem tanultakat, lazulj, pihenj vagy ami jól esik – egy másodpercre elgondolkodik a szavain, mielőtt folytatja. – Csak kerülj mindent, ami a munkával kapcsolatos.
Halványan elnevetem magam, majd elgondolkodva pillantok oldalra.
-Hm. Akkor lehet elmegyek és veszek magamnak valamit. Ha már úgyis holnap lesz a születésnapom. 
-Ez a beszéd! – vág vidáman hátba. – Szívesen elkísérnélek shoppingolni, de mint mondtam; dolgom van. De szerencsére nagyfiú vagy már, csak megoldod valahogy -mondja vicceskedve. 
- Talán menni fog egyedül is –hárítom a pesztrálásra szoruló gyermek szerepét egy kicsi, cinikus félmosollyal.
- Akkor majd később dumálunk – int jókedvűen és el is tűnik egy pillanat leforgása alatt, ezzel hirtelen ürességet hagyva maga után a kongó csendbe burkolódzó lakásban. Eddig ajkaimon játszó mosoly lassan fakul el, miközben a kanapén megüresedett helyre siklik a tekintetem. Úgy hozzászoktam már, hogy a szabadidőm nagy részét vele töltöm, hogy hirtelenjében nem tudom mit kezdjek a váratlanul meghosszabbított kényszerű szabadságommal, és ez különös hiányérzetet kelt bennem. Egy apró sóhajt követően megiszom a kávém maradékát, majd felkelek, hogy visszazökkenjek a napi rutin biztos alapokat jelentő kerékforgásába.
 
~◇~
 
-Nem mondod – nevet fel Tristan derűsen, mikor megpillantja pár nappal ezelőtti szerzeményem és azonnal a kezei közé kaparintja az asztalon heverő fegyvert. A vállához emelve néz az irányzékba majd pár rutinos mozdulattal forgatja át és vizsgálja meg széles vigyorral a konzol karabélyt. -Ó-ho-ho – siklik át a tekintete a még dobozban pihenő haptikus ruhára és a sietsége ellenére meglepően finoman rakja le a kezéből a fegyvert, majd ragadja magához a bontatlan dobozt.– Csak nem Cam ajánlotta? – sandít rám cinkosan.
-Ami azt illeti, tényleg ő javasolta ezeket – vallom meg a konzolos játékokhoz való hozzá nem értésemet. -Segítesz összerakni? -kérdem előzékenyen, nem mintha bárminemű problémát okozna a platform installálása. De igazából teljesen feleslegesen kérdezem, mert mire kimondom a szavakat addigra már egy halom vezetéket gubancol elő az egyik dobozból.
-Naná! – lelkes válaszát csak tompán hallom, miután fejjel előre  kábé derékig eltűnik egy másik ládában. A megmosolyogtató jeleneten túllépve csatlakozok a játékra tervezett eszköz alkatrészeinek és kiegészítőnek a kicsomagolásához. A szerdai „meglepetés” buli olyan jól alakult, hogy csak tegnap délután széledt szét a csapat Angie lakásáról, és miután Tris lelkére kötöttem, hogy várom a ma reggeli edzésünkön, én is hazatértem.
 A kialakult szokásunkhoz hűen az edzés után visszatértünk a lakásomra és így esett, hogy most az eleddig érintetlen dobozok körében fedezzük fel a konzolvilág számomra eddig laikus szemmel tekintett feneketlen mélységeit. Nem kell hozzá sok idő, Tristan gyakorlott hozzáértéssel készít elő mindent, ami a kipróbáláshoz kell és egy elhadart tájékoztatás után eltűnik a lakásból. Hiába szoktam már hozzá, néha még mindig elakadok rajta, hogy ilyen természetességgel használja a képességét. A legtöbb mentálnak az egész élete arról szól, hogy megtanuljon úgy együtt élni a képességével, ahogy azt a társadalom megköveteli és hogyan tartsa féken a vele született erőket. Nekünk szerencsénk van, hogy olyan életet élhetünk, amilyet. El se tudnám képzelni a normális emberek szociális láncán megkötözve ezt a srácot. 
Az arcomra húzom a VR szemüveget és egy pislogásnyi idő elteltével már a megnyitott játék előszobájában állok. Pár pillanattal később egy, a látómezőm sarkában felbukkanó halványkék felirat figyelmeztet, hogy új játékos csatlakozik a szerverhez. Meg is jelenik mellettem Tristan avatarja, aki széles vigyorral támasztja a vállára sniperének hosszú csövét. 
-Na, megyünk egy próba menetet? – kérdezi kihívóan, mire szolidan biccentek. Csak annyira ismerem ezt a harci játék szimulációt, amennyit a péntek esti élménybeszámolók alapján hallottam róla, viszont valamelyest hasonlít a katonai kiképzésnél használt szimulátorokra. Tris a maga előtt kékes kontúrral ragyogó, lebegő kijelzőt nyomogatva állítja be a játék paramétereit, míg én ismerkedek a VR nyújtotta mozgási és érzékelési lehetőségekkel. – Berakok pár NPC-t csapatnak, hogy izgalmasabb legyen – hamarosan befejezi a pötyögést a kivetített világ átalakul körülöttünk egy széles, zöld fűvel borított dombokkal barázdált tájjá, melyet alacsony házak idő által megtépázott, kihalt romjai színesítenek. Az ómodern kori épületek akaratlanul is felidézik bennem a már-már feledésbe merült történelem órák részleteit. Azt hiszem a huszadik század háborúinak idején volt ilyen fejlettségen az emberi civilizáció, mikor még lánctalpakon guruló tankokkal és légcsavaros repülőgépekkel vívták a csatáikat. 
Nincs sok időm bámészkodni, mellettem betöltődő, maszkkal eltakart arcú, kék karszalagos katonák jelennek meg, előttünk pedig hatalmas számmal lebeg egy visszaszámláló és a kiválasztott játéktípust jelölő „team deathmatch” felirat. 
-Na jó – húzom én is arcomba a virtuális maszkot, miközben a számláló másodperceken belül eléri a nullát. – Akkor harctéri gyakorlat. 
Hangos kürtszó jelzi a kezdést és a virtuális csapatommal el is indulunk az ellenfelek kiiktatására. Egész taktikusan mozognak a katonák, de mivel csak egy egyszerű ai irányítja őket hamar elkopnak a nem emberi irányítású karakterek mindkét csapatból a romos házak közötti felderítés során. Tristannal még közvetlenül nem kerültem összetűzésbe, de sikerült behatárolnom a helyzetét, mikor lelőtte az egyik csapattársamat. Így most a templomtornyot célzom meg az utolsó támogató npc kíséretében. Jó helyet választott, a templom körül nincs fedezék, távcsöves fegyverrel ideálisan védhető pozíció. Amint megmozdulok, azonnal érkezik is a lövedék, így teljesen be vagyok szorítva aktuális rejtekhelyemre. Mintha csak megérezné szorult helyzetemet, csapattársam váratlanul megjelenik egy szomszédos sikátorban és fedező tűzzel sorozza meg a toronyban lapuló ellenfelet, ezzel pont elég időt nyerve számomra, hogy fedezékemet elhagyva, egy gyors sprinttel átjussak a templom kimagasló épületéhez. Egy lövedék így is veszélyesen közel süvít el mellettem menet közben. Amint bevetem magam a vastag fa kapun, már fegyveremet vállamhoz emelve keresem az utolsó ellenfelet, vagyis Tristant, ezért megcélzom a toronyba vezető csigalépcsőt. Közben hallom odafentről a fegyverdörrenések ismétlődő durranását, de nem hinném, hogy megfeledkezett volna az általam jelentett, közeledő fenyegetésről. De mostmár csak egy ponton találkozhatunk. 
Mozdulatlanul torpanok meg a toronyszobába nyíló csapóajtó előtt, a fenti zajokra figyelve. Már nem dördülnek lövések, gyanúsan nagy a csend. Vagy rám vár készenlétben vagy el tudott menekülni valahogyan. Gyanítom az előbbi, vagyis amint kidugom innen a fejem, ő nyert. Abban nem kételkedem, hogy egy virtuális játék keretein belül képes lenne szétlőni a fejemet, bármilyen jó haverok is vagyunk. Így hát lecsatolom az övemről az utolsó villanógránátot és precíz mozdulattal gördítem be az épphogy felnyitott ajtó résén, hogy aztán a robbanás hangját követően azonnal akcióba lépjek. Fegyveremet előre szegezve, a terepet gyorsan átpásztázva rontok a kis szobába, kihasználva a gránát érzéktompító hatását. Ellenfelemnek hűlt helyét se találom, csak mikor már túl késő. Szemem fókusza az utolsó utáni pillanatban ugrik a szomszédos ház tetején megcsillanó fénypontra és a mellette hasaló Tristanra, mikor hangos dörrenéssel elsüti a rám szegezett fegyvert.
A vállamat érő fájdalomban leginkább az lep meg, hogy egy valódi találathoz képest milyen elhanyagolható. Lőttek már meg, de hiába a képességem nyújtotta védelem, egy valós lövedék sokkal nagyobb fájdalmat okoz. Most mégis ott villog a szemem előtt a „You Lose” felirat és az aktuális játék ranglistája. Legelöl természetesen Tris neve áll, ami viszont furcsa, hogy az enyém csak kettővel alatta van. A második helyet egy npc szerezte meg, aki még mindig életben van. A vr kivetíti elém csapattársam nézőpontját és meglepetten látom, hogy már egész közel sikerült kerülnie Tristanhoz. Gondoltam, hogy nem fogok tarolni az első játékom alkalmával, de azért arra nem számítottam, hogy egy npc leköröz. Már épp kezdek szurkolni kis virtuális bajtársamnak, mikor Tris kiszúrja és egy rövid pisztolypárbajt követően ki is iktatja. A játék ezzel befejeződik és visszahelyez minket az üres előszobába.
Meg is pillantom Tristan elégedett mosolyát, de mielőtt megszólalhatna, furcsállva vonja fel a szemöldökét. Követem a tekintetét és meglepetten pillantom meg a döbbenetének tárgyát. A korábbi nem játékos karakter is idekerült mellénk a szobába és most a fejét előrehajtva veszi le a maszkját és a sisakját, ami alól hosszú, selyemfehér hajzuhatag bontakozik ki. Egy fiatal nő tekint ránk kristálykék szemekkel és kedves mosollyal.
 
-Ez jó játék volt – meglepetten engedem le eddig tudattalanul készenlétbe állított fegyveremet az ismerős hang hallatán, de a nyilvánvalóvá vált tényre mégsem én kérdezek rá először.
-Viki? – ámul el mellettem Tristan, teljes joggal. Még én sem láttam Viki maga kreálta avatarját, arra pedig végképp nem számítottam, hogy váratlanul megjelenik egy játékban.
-Szia Tristan. Üdv, Nathaniel – mosolyog higgadt kedvességgel.
-Gyanús volt, hogy nem szoktak ilyen ügyesek lenni az npc-k – fonja karba kezeit Tris, kérdő tekintettel pillantva rám.
-Rám ne nézz, én sem tudtam róla – emelem fel védekezőn a kezemet és érdeklődő pillantásomat némán fordítom Viki felé.
-Sajnálom, ha elrontottam a játékot – szabadkozik nyugodtan. – Még sosem csatlakoztam ilyen eszközhöz és kíváncsi voltam. 
Tristan halkan elneveti magát és a fejét csóválva teszi csípőre a kezeit. 
-Semmi baj, csak meglepett. Tényleg jó játék volt – ismeri be megenyhülve. -Egyébként csinos az avatarod. Tetszik a hajad. 
-Köszönöm – Viki arcán lévő mosoly egy kicsit emberibben görbül feljebb. – Nathaniel egyszer említette, hogy különlegesnek tartja a hajszínedet, ezért ezt választottam. 
-Tééényleg? – vigyorodik el Tris, és már előre érzem, hogy ennek az akarva-akaratlanul elejtett információnak rossz vége lesz. Nem is kell csalódnom, hirtelen a nyakamba karol és szabad kezével megcsipkedi az arcomat, mint valami rajtakapott gyereknek. A haptikus ruha itt nem fed, de szinte érzem a bőrömön az érintését. – A szemembe miért nem mondasz soha ilyen szépeket?
Apró, higgadt sóhajjal tűröm a számonkérő tolakodást. 
-Csak annyit mondtam Vikinek, hogy a bolygón kevés ember viseli ezt a hajszínt – jegyzem meg nyugodtan, de nem akarok kitérni a részletekre, tudom, Tris elkedvetlenedik, ha a múltjáról vagy a családjáról van szó. Úgy tűnik meg kell ejtenem egy beszélgetést Vikivel a magánbeszélgetésinkről kiszivárgó információkkal kapcsolatban. Régen nem volt ilyen csacsogós másokkal, honnan tanulhatta? Lapos szemmel sandítok a mellettem tejbetökként vigyorgó Trisre. Vajon honnan...
 
 
 


Silvery2024. 06. 26. 21:08:05#36543
Karakter: Tristan Gold
Megjegyzés: Összenőve


Csak egy halk hümmögést hallok felőle, miközben szorgosan berakom a használt bögréinket a konyhapultba épített tisztító rekeszekbe. Könnyebb úgy viselni a csendet, hogy van mit csinálni a kezeimmel figyelemelterelésként, pedig tudom, hogy ez most nem üres vagy kínos csend, hanem épp átgondolja a múltból kiragadott helyzetet, amit felvázoltam elé. Ismerem már ennyire. Tetszik benne ez az örökös komolyság, talán azért, mert egy olyan jellemvonást képvisel, ami belőlem kimaradt.

- Akkor helyesen tetted, hogy leléptél – hozza meg végül az ítéletet, és még magam is meglepődök, hogy mennyire jól esik a támogatása. Főleg, hogy még nem is meséltem neki az Ashsel való kapcsolatunk fertőjének a mélységeiről. Talán arról nem is fogok soha. Nem vagyok büszke rá, hogy gyermeki fejjel mennyi mindenre bólintottam rá a szerelem és a magánytól való félelem miatt. Azóta megtanultam, hogy nem a magány az, ami tönkreteszi az embert. – Nem lenne szabad rosszul érezned magad az ő hibája miatt.

Hitetlen, keserű nevetéssel fordulok az első olyan barátom felé, akivel megosztottam a szakításmentes szakításom szégyenteljes részleteit. Objektív hozzáállással, évek távlatából én is látom, hogy nem szabadna emiatt bűntudatot éreznem, de sajnos az érzéseinknek nem mi parancsolunk, engem pedig mindig az érzések vezettek a józan ész helyett. Néha eljátszom a gondolattal, hogy vajon ha újra találkoznék Ashsel, olyan hatással lenne e rám, mint régen, és egy részem fél, hogy igen. Szerencsére ez soha nem fog megtörténni. Soha többé nem akarom érezni a szerelem kiszolgáltatottságát, főleg nem egy olyan ember iránt, mint az a szemétláda. Meg igazából senki iránt, sokkal egyszerűbb minden nélküle. Még hogy az idő megszépíti az emlékeket, semmi nem maradt meg az egészből csak szorongás és teljesítési kényszer.

- Mintha ez ilyen egyszerű lenne – öntöm szavakba a néma vergődésem okát.

- Sajnálom – mosolyog rám, pedig igazán nincs oka sajnálkozni. Jól esett kiadni magamból a titkot, ami évek óta nyomja a mellkasomat. Nem a legszerencsésebb döntés volt szó nélkül lelépni, de utólag írtam neki egy bocsánatkérő búcsúüzenetet, hogy tudja, nem az egyik sikátor mélyén fekszem egy rosszul elsült buli vagy küldetés után. Bár lehet, hogy azt könnyebben feldolgozta volna. – Nincs igazán tapasztalatom a szerelmi ügyekben – vallja be Nath váratlanul, és hirtelen minden rágódó, múltba révedő gondolat szétrebben. Na ne már. Komolyan egyedül leszek összetört szívű idióta? Pedig sírhattunk volna egymás vállán.

- Ne szivass, még szűz vagy?? – borulok ki döbbeneten, és az ostoba kérdés jutalma, hogy majdnem rövid úton belefullasztom egy korty vízbe az új kedvenc emberemet. A köhögőrohammal folytatódó fuldoklás a komikum határait súrolja. Oké, oké, gondoltam, hogy nem ténylegesen szűz, egy ilyen vonzó pasinak még akkor is rá-ráakad egy csaj a farkára, ha konkrétan kerüli őket. Ő pedig nem úgy tűnt, mintha kerülné őket.

- Azt azért nem mondtam – önti szavakba nehézkesen a heves reakciójából levonható következtetést. – De a nagy csalódáshoz kell legalább egy nagy szerelem.

Áh. Hát, mondhatjuk. Azt hiszem. Én néha visszatekintek, és úgy érzem, hogy cáfolható ez a kijelentés.

- Pedig romantikus típusnak képzeltelek – vallom be. Persze ez az elképzelés azóta alaptalan, hogy lazán megfektette volna Camillet, ha az este úgy hozza. Lehet, hogy van egy része az életnek, amit még ő sem vesz komolyan. Azt hittem, hogy imádnám ezt a gondolatot, de valamiért hiába próbálom erővel belepasszírozni, nem illik a róla kialakított képbe, hanem zavaró, oda nem illő kirakós darabként szúrja a szememet. Persze a szex mindig ezt csinálja. Az élet legfőbb mozgatórugójaként mi más fordítana ki valakit önmagából, mint a szex.

- Túl sok kötelességtudatot neveltek belém hozzá – indokolja meg. Hm. Ezzel mondjuk tudok azonosulni. Az én szüleim is megpróbálták. Ha ott maradtam volna, nem kellett volna félnem, hogy összetörik a szívemet, mert soha életemben nem jöttem volna rá, hogy én is rendelkezek eggyel. – Mindig más volt éppen a prioritás a magánéletem ellenében.

- Ez elég kegyetlennek hangzik – dünnyögöm, miközben visszavetem magamat a kanapéra. Engem legalább a tinédzser fejjel beképzelt érzéseim kirobbantottak a stagnáló, poshadt, langyos mocsárból, ami az életem volt, de úgy látszik, Nathnek nem volt ilyen „szerencséje”. Akármilyen rossz is volt a kapcsolatunk Ashsel, a mostani életemet kétségkívül ő alapozta meg.

- Nem éltem meg annak. Ha ötévesen a szüleid eladnak egy kutatóintézetnek, akkor ebbe nősz bele.

Pffff. Ez a legridegebb dolog, amit valaha hallottam. Hírekből tudom, hogy sok mentálnak ez a sorsa, de még soha nem álltam le diskurálni eggyel sem, aki tényleg megélte. Ez még brutálisabb, mint az én dns-enként összepakolt, klónszerű gyerekeket gyártó és betanító családom. Nálunk legalább a család illúzióját fenntartották a szüleim. Eddig azt hittem, hogy a katonaságon dugtak karót a seggébe, de lehet, hogy már gyerekkora óta, módszeresen applikálják felfelé. Szerencsétlen. Így mondjuk nehezebb lesz kihúzni. Még jó, hogy nem félek a kihívásoktól.

- Na jó, tudtad überelni a kegyetlenség aktuális definícióját – ismerem be szárazon. – És azóta, hogy eljöttél a légiótól? Most már azt csinálsz, amit szeretnél, nyugodtan foglalkozhatnál többet a magánéleteddel – vallatom kíváncsian. Nem tudom, pontosan mióta van itt, de mikor én idekeveredtem, ő már nagyágyú volt, szóval alsó hangon négy éve. Négy év alatt azért be lehet csajozni, főleg ilyen bicepszekkel. Nem hiszem el, hogy nem akadt egyetlen bátor leányzó sem, aki megmutatta volna neki, hogy ő igenis romantikus, monogám típus. Annak kell lennie, semmi más nem illik a kirakósba. Nem szeretem mikor csődöt mond az emberismeretem. Lehet, hogy nem is Cammel kéne összeboronálni egy felejthető estére, hanem egy elkötelezett barátnőt kéne szerezni neki. Hm. Kár, hogy valahogy egyik csaj ismerősömet sem érzem jónak hozzá.

elég jónak” – egészíti ki a tudatalattim. Nem tudom, hogy mikor és hogy miért mászott ilyen magasra az értékrendemen. Hirtelen nem is látom, milyen típusú lány illene hozzá, muszáj lesz még jobban megismernem, mielőtt önjelölt Cupidót játszok.

Rajta felejtem a fáradt tekintetemet, miközben lassan előre dől, és megtámaszkodik a térdein. A felém vetett lapos, kihívó oldalpillantásától ledermedek egy pillanatra.

- Jelenleg is dolgozom ezen az ügyön – mosolyodik el lustán, és ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy flörtöl velem. A legrosszabb és legmeglepőbb pedig az, hogy működik. Egy zavarodott másodpercbe telik, mire összeszedem magamat, és kényszerrel becsukom a maguktól elnyílt ajkaimat. Hát ez baromira övön aluli támadás volt. Fogadok ez a bosszúja, hogy leszüzeztem. Megmutatja, hogy vannak még jól eldugott fegyverek a tarsolyában. Bár az, ahogy feláll, és magától továbblendíti a megdermesztett pillanatot, azt sejteti, hogy észre sem vette, mit tett. – Na jó – sóhajtja nyújtózkodva. Oké. Talán tényleg olyan tapasztalatlan szegény, mint amilyennek beállítja magát. Még szerencse, hogy ilyen arccal nem is kell tudnia flörtölni. – Ideje valami produktívval folytatni a reggelt. Van kedved edzeni? – Kész. Ennyi. Végleg elillant a pillanat bizarr varázsa. Egy pillanatig eskü azt hittem, hogy sármos volt, de biztos a másnapos agyam szülte az ábrándot. Nem bírom a sármos pasikat, rossz dolgokat hoznak elő belőlem.

- Vigyázz, most készülsz elveszíteni a legjobb haverodat – jegyzem meg viccesen. Tudom, hogy az edzésre könyveli a szavakat, pedig belecsempésztem egy leheletnyivel mélyebb jelentést is. Sosem barátkozok férfiakkal, akik kicsit is az eseteim, szóval örülnék, ha komoly és tisztességes maradna. A perverz rosszfiúkra bukok, szóval nincs nehéz dolga távol maradni a kategóriától.

- Egy hét után legjobb haverok? – Már megint ezzel kezdi? Ugyan. Az időnek van a legkevesebb jelentősége egy kapcsolatban.

- Mi mások lennénk? Szombat reggel itt lelkizünk és még csak részegek sem vagyunk – hívom fel a figyelmét az evidens részletekre. Nem is beszélve arról, hogy egy ágyban hevertük ki a közösen végigbulizott éjszakát, szóval lassan tervezgetheti nekem a barátságkarkötőt is. Egy röpmotort is elfogadok, ha nem tud fonogatni. Haha.

- Igaz. Akkor nincs kedved együtt fekvőtámaszozni a haveroddal? – na persze. Hitetlenül pislogok párat a felém nyújtott kéz, és a diszkó fénygömbjeit megszégyenítő, neonkék pillantás között.

- Nem az imént beszéltük meg, hogy meg kéne tanulnod lazítani? – dugom el a kezeimet akadékoskodva. Ha most kajak nekiáll gyúrni, én vallást váltok.

- Én szeretem a reggelt edzéssel kezdeni.

Értem én, de most nem csak reggel van. Most szombat reggel van. A szombat reggelek mások, ilyenkor minden létező ember másnapos és döglik a kanapén. Minden létező, mínusz ez a vállalhatatlanul kipattintott félnótás.

- Már azt is tudom, hogy a szadizmus mellé még mazochista is vagy. Bizonyos körökben oda lennének érted – jegyzem meg gunyorosan. Látom rajta, hogy érti a célzást, de lepereg az érinthetetlen vigyoráról. Ha már témánál vagyunk, ideje újra megmutatni neki, hogy a barátság nem csak öröm és boldogság, néha húzni is kell a másik agyát. Bár azt hiszem, párszor azért már ezt is szemléltettem tegnap. – Én amúgy is letudtam a reggeli másnaposságűző ágygimnasztikámat Sueékkal – mesélem el az irigylésre méltó reggelemet egy álszent mosollyal, büszkén elnyúlva a puha párnákon. Bizony-bizony, amíg ő durmolt a hajlani alkoholmámorban, én bepótoltam azt, amit tegnap este már nem voltunk elég férfiak megtenni.

A töretlen mosoly mellett kieresztett elégedetlen szusszanása zene füleimnek. Olyan, mintha vállon veregetett volna. Nyugi, legközelebb adok esélyt a kevésbé tapasztaltaknak is, hogy porondra lépjenek.


***


Nem sokáig bírtam nézni, ahogy az eltökéltség kiállított márványszobra tesz a márványizmaiért, inkább megpattantam arra hivatkozva, hogy elő kell készítenem a konyhát. Illetve ez volt az első ösztön, de végül rádöbbentem, hogy túl vagyunk azon a ponton, hogy jópofizzak neki, ezért kerekperec közöltem vele, hogy még nézni is fárasztó, amit művel. Még csak nem is volt túlzás, tényleg fáradtabb vagyok, mint a fránya kávénk előtt. Szexelni kéne még egyet, csak félek, hogy utána nehéz lenne lerázni a csajokat, és ezt a napot Nathnek szeretném szentelni. A nagycsoportos haverkodási igényeimet kielégítette a tegnapi hosszadalmas bulika, most egészen üdítő volt a bensőséges kis párosunk társasága. Ha más is kiszagolja, hogy főzök, nemsokára éhező vadakként gyűlnek ide, szóval jobb fű alatt maradni. Évek óta úgy pörgök, mint egy felhúzott búgócsiga, jól esik Nath mellett kicsit visszaváltani egy olyan sebességbe, ahol nem visít a sugárhajtómű a fülembe.

Egy kis pakolászás, takarítgatás és egy második kávé után már megyek is, hogy összeszedjem a mai apródomat. Talán még nem is sejti, hogy ha fizetnie nem is kell az ebédért, a segítségét azért elvárom. A világért sem hagynám ki, hogy lássam, ahogy a veszedelmes sztárzsoldosom meghatott könnyeket hullajt a hagymaaprítás felemelő élményének az örömére. Muhahaha. Annyira talán nem leszek szemét, hogy levideózom, mégiscsak most próbálunk kölcsönös bizalmat kiépíteni, vagymi. Engem soha nem siratott meg a hagyma, valószínűleg a szemembe épített modul húz valamiféle védőhártyát köré, ami nem engedi átjutni a levegőbe kerülő, csípős részecskéket. Pontosan ezért már gyerekként is mindig én voltam az ügyeletes hagymaaprító a Goldberg kastélyban. A mi kis titkunk volt Estherrel. Egészen fáj átadni a tiszteletreméltó melót Nathnek, de bármit a szent cél érdekében.

Amint berendezkedünk a kezdéshez, működésbe is léptetem a tervemet.

- Ezt kockázd fel nekem, kérlek – dobom elé a hagymaaprításhoz szükséges kellékeket, miközben minden erőmmel ügyködök, hogy elfojtsam a sunyi mosolyomat.

- Mekkorára? – édesem. Ez most komoly? Nulla?

- Még sosem jártál igazi konyhában? – kérdezem megrökönyödve.

- Nem.

Pffff. Bár, jobban belegondolva… kétlem, hogy egy mentálokat felhalmozó kutatóintézetben a gyerekek ízlelőbimbóit próbálnák kényeztetni egy kis méregdrága házi koszttal. Sokkal valószínűbb, hogy nap mint nap ugyanazt a kiegyensúlyozott tápanyagtartalmúra megtervezett és legyártott, íztelen moslékot kapták. Mintha szegényeknek nem lenne bajuk enélkül.

- Pár milliméteresekre – válaszolok végül megenyhülten. Mégsem róhatom fel neki a gyerekkorát, majdnem olyan abszurd lenne, mintha ő sznobnak nevezne, csak mert én vele ellentétben ebben nőttem fel. Pedig elég távol kerültem azóta a sznobizmus bármiféle megnyilvánulásától. Esther mondjuk vitatkozna ezzel a megállapítással.

- Kész – jelenti ki azonnal, pedig még elfordulni sem nagyon volt időm. Mi van? – És most?

Összezavarodva nézek az érintetlen késre és a rémisztően szabályosra és apróra kockázott hagymára. Ha Viki segített neki valami horrorisztikus lézerdamillal, akkor lehet, hogy mostantól udvariasabb leszek vele, nem akarom én is ekkora darabokban végezni. Megesik a szíve a látványos értetlenkedésemen, egy ujját a hagymadarabokhoz érintve rakja össze a széthullott darabokat egy érintetlen egésszé. BAHHH.

Hát ezt el is felejtettem. Ez mennyire brutálisan űberkirály. Ah. Kész. Új tervem van az életre. Együtt fogunk éttermet alapítani. Soha többé nem kell aprítanom semmit, és még saját tv show-nk is lehetne. Mentál teletál. Én összevissza teleportálgatok a főzés közben, ő pedig villogtatja az irigylésreméltó aprító képességét. Vaaagy lehetne az a védjegyünk, hogy taktikai öltözékben főzőcskézünk, és mi lennénk a fejvadászok közül kibukott fejszakácsok.

- Na jó. Ez egyszerre bizarr és mérhetetlenül király – mutatok a fenomenális jelenségre. Ennél vagányabb dolgot ma már nem fogok látni. – De azért csináld vissza ahogy az előbb volt, úgy most nagyobb hasznát vesszük – fűzöm hozzá gyorsan, mielőtt azt hiszi, hogy ezennel vége is a feladatának. Jelenleg épp ugyanott tart, ahol elkezdte.

- Igenis.

És már darabokban is vannak a hagymák. Beszarás. Lenyűgözötten csóválom meg a fejemet, és fordulnék vissza a lábosban melegedő olaj felé, mikor meglátom Nath fájdalmas hunyorgását. Hohó. A bűvésztrükkje miatt majdnem megúszta, de úgy tűnik a végére csak révbe érünk. Képtelen vagyok elfojtani a kitörő nevetésemet, mikor egyre több kövér, szívszorító könnycsepp szeli végig az arcát.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha látom a nagy Nathaniel Grandet sírni – piszkálom alattomosan, miközben ő gyorsan arcot mos. Az én vállamon kisírhatja magát, bármikor megvigasztalom, hiszen erre valók a barátok. Lehet, hogy kapnék egy tockost, ha túlfeszíteném a húrt a heccelésével. Na jó nem. Tőle nem. El sem tudom képzelni idegesnek, tippre az ő erejével és képességeivel életveszélyes is lenne. Nem engedheti meg magának, hogy felmenjen az agyvize.

- Ugye tudod, hogy Gray a nevem? – vált látványosan témát.

- Tudom – vigyorgom. – De a Grand sokkal jobban passzol, nem gondolod? – Persze nem állítom, hogy az elején nem hittem azt, hogy Grand a neve, de mióta aktívan dumálunk online is, nehéz eltéveszteni a kis avatarja melletti feliratot. De a Gray túl szürke hozzá.

- Ha te mondod – hagyja rám felsóhajtva. Imádom ennek a srácnak a temperamentumát. Tényleg kezdek kíváncsi lenni, hogy a virágzóra ígérkező barátságunk alatt fogom e bármikor bármi miatt dühösnek látni őt. Csak remélni tudom, hogy ha igen, nem én leszek a haragja célpontja, hanem csak külső szemlélő.

A figyelmem nagy részét a sercegő hagyma kavargatásának szentelem, de a szemem sarkából az összefont kezekkel a pultnak dőlő alakjára sandítok. Nem engem néz, a lakás különböző részletei között vándorol a felfedező pillantása. A csend, ami rövid ideig ránk telepszik, olyan kényelmes, mint a puha, álomillatú paplan egy nehéz nap végén. Szeretem ezt a nyugalmat, amit a jelenléte hoz magával, ilyenkor engem is megfertőz az ő kiegyensúlyozottsága. Ha egyedül lennék, már beraktam volna valami zenét vagy Cammel telefonálnék, de vele mintha lelassulna az élet, és megszűnne a kényszer, hogy zajjal háttérbe szorítsam a kavargó gondolataimat. Apró mosollyal szívom magamba a piruló hagyma jellegzetes aromáját, miközben azon merengek, mikor élveztem ennyire a főzést legutóbb.


***


Nem tart sokáig, mire elkészül a kaja, a csirkének szerencsére nem kell sok idő, hogy puhára főjön. Többek között ezért is választottam ezt, ha egy sült malacnak álltunk volna neki első alkalommal, örökre elment volna a kedve a konyhában való ácsorgástól. Remélem nem lesz neki túl idegen a curry erős, domináns íze a sok íztelen vacak után, amivel a replikátorok kiszúrják a szemét. Ezt elfelejtettem beleszámolni, mikor megterveztem a fogást, a curry nem biztos, hogy a legjobb választás egy kezdőnek. Na mindegy, ha a bolognai fűszerezése lecsúszott neki, talán ez is le fog.

Elkezdünk enni, de mielőtt nagy hévvel elkezdeném belevetni magamat az ízek élvezetébe, lélegzetvisszafojtva, fel-felsandítva várom az első grimaszt vagy imádatot. Szerencsére az arca inkább a másodikat sejteti. Ez az! Sima liba.

- Ha csaj lennél, itt helyben megkérném a kezed – érkezik meg a elsöprő győzelem bizonyítéka. Úgy látszik, egy hatodik érzék vezette a kezemet a választás során. A kezemet, amit megkérne, ha csaj lennék. Ennyi. Azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet még nem kaptam. Na jó, egyszer talán Cam is mondta, hogy hozzám jön feleségül, de aztán egyből el is ment a kedve, mikor elárultam neki, hogy akkor nem kufircolhat másokkal. Az ilyen jellegű kapcsolatokat szeretem komolyan venni, pont ezért kerülöm őket messziről.

- Persze, aztán ha minden nap főznék rád, a végén szép lassan pocakot eresztenél nekem – válaszolok felnevetve. A csajok ki is beleznének, ha elrontanám a céh lekidolgozottabb kockahasát, szóval közös érdek, hogy ne zabálja túl magát. Nem sok reakciót kapok, úgy látom, hogy képtelen kitörni a kaja fogságából. Ennyit arról, hogy ne zabálja degeszre magát. Még szerencse, hogy edzett reggel. Ezek után lehet, hogy elzavarom még délután is. Fú de rossz feleség lennék, ezeket a gondolatokat ki sem mondom hangosan, mert még visszakéri a képletes gyűrűt.

Egy-egy hatalmas söröskorsóból vizet szürcsölgetve pihenjük ki az evés és a főzés fáradalmait, miközben én az agymenéseim rabja vagyok. Egyszer csak felkönyököl velem szemben a vékony pultra, és összeszűkült szemekkel kezd el stírölni. Ismerős szitu, de én nem teszem fel a költői kérdést, hogy van e valami az arcomon. Az első ösztönömre hallgatva leutánozom az elmerengőnek álcázott mozdulatot, még komolytalanabbul, mint amilyen az ő előadása volt. Farkasszemet én is tudok ám nézni. Abban is segít a mod, szóval legyőzhetetlen vagyok benne. Persze a kíváncsiságom már más téma, az most is felülkerekedik rajtam.

- Mi van? – dünnyögöm az ujjaim közé, de még nem pislogok.

- Azon gondolkodok, hogy mennyire bízhatok benned.

Hah! Micsoda arcátlanság! Mindazok után, amiken együtt keresztülmentünk? Összetöri a szívemet. Színpadiasan a mellkasomba is markolok, hogy tudatosítsam vele, mit tett.

- Ez most őszintén fájt. Pár perce még megkérted a kezemet, most pedig megkérdőjelezed a megbízhatóságomat. Na szép, mondhatom – dohogom, de a vigyorom áttöri a drámai sértődést. Fene. Születtem volna jobb színésznek. Nem tudom, hogy melyikünk röhögése rombolja le végleg az abszurd hangulatot, de a másikunk azonnal követi. Az is lehet, hogy teljesen egyszerre törtünk meg. – De tényleg, miről van szó? – kérdezem kicsit elkomolyodva, miután elcsendesedik a nevetésünk. Remélem nem egy hullát kell segíteni neki elásni, mert a monoton fizikai munkától általában nyűgös leszek. Pláne szombaton.

- Arra gondoltam, hogyha annyira szeretnéd, kipróbálhatnád a motort.

Hogy. Mi?

Egy halk, rövid, kényszeredett nevetéssel rejtem el a zavaromat. Ez nem lehet komoly.

- Te most szivatsz engem – kuncogom tényszerűen. Ha bárki más mondta volna, talán ki is akadnék, hogy nem túl ízléses dolog ilyennel hitegetni a szerencsétlen adrenalinfüggőt, de a szívem mélyén sejtem, hogy ő nem a levegőbe beszél. Nem olyannak ismerem. A kihívó pillantása alátámasztja a megérzést. Ezt nem hiszem el. – És mi lesz a kétszáz óra szimulátorral? – kérdezem döbbenten. Beszélünk itt oltári nagy haverságról, de azért még mindig csak egy hete ismerjük egymást, komolyan a kezembe adná azt a méregdrága csúcstechnológiát?

- Akkor még nem tudtam, hogy vezettél már – magyarázza, mintha a világ legevidensebb dolga lenni bárkit felengedni a motorára, csak mert az részegen a régi motorjáról ömlengett. Én még a kis teleporter kocsim kormányát is nehéz szívvel adom át, csakis ha úgy kívánja valamiért a küldetés, pedig azt jóval kevesebb kreditben mérik, mint egy modern röpmotort. Nem is beszélve a járgány eszmei értékéről, miután annyi munkát pluszban beletett Nath. – Bár nyilván nem teszek akárkinek ilyen ajánlatot.

Csak egy másodpercig pislogok rá szkeptikusan, soha nem voltam az a típus, aki engedi, hogy félelmek és aggodalmak irányítsák. Tényleg rohadt jó sofőr vagyok, és régen félig a motoron éltünk Ashsel, kétlem, hogy beleszállnék az első épületbe, csak mert néhány éve nem vezettem.

A ráébredés, hogy el fogom fogadni a váratlan ajánlatot, szinte pofán csap. Jó értelemben. Nem hiszem el, hogy tényleg megengedi. Ez a csávó még nálam is őrültebb.

- Akkor mire várunk még? – kérdezem, egyik pillanatról a másikra fellángoló beleéléssel.

- Egy dolgot azonban meg kell ígérned nekem – emeli fel szigorúan a mutatóujját, és bennem reked a pom-pom dobáló fangirl üzemmód. Felelősségteljes fejet kell vágnom, mielőtt még meggondolja magát, de a vigyor nem hajlandó lemászni a képemről. – Ha bármi gond adódik, nem törődsz a géppel, hanem biztonságba teleportálod magad. Rendben?

- Úgy nézek ki, mint egy öngyilkosjelölt? – kérdezek vissza, miközben elkapom a figyelemfelhívóan felém lóbált mutatóujjat, hogy magammal tudjam teleportálni a garázsba, ahol minden elkezdődött.

- Meg fogom bánni ezt a döntést – motyogja az orra alatt, miközben ellép tőlem, hogy előtúrja a kis összetömörített védőruhát, amit már múltkor megismertem.

- Nem fogod – ellenkezek, a kezemmel egy laza hessegető mozdulatot rajzolva a levegőbe, majd rögzítem magamra a felém nyújtott gerincprotektort. Még mindig rohadt menő, ahogy a ruha végigkúszik a bőrömön Nath akaratára. – Hálám jeléül egyszer elviszlek a kedvenc helyemre az óceánon, csak addig ki kell ismernem, hogy mekkorát tud ugrani ez a vasköteg – paskolom meg a motor oldalát finoman, még a ráborított védőtakarón keresztül.

- Tudod, hogy ez nem teleportálásra lett tervezve, ugye? – emlékeztet, de a szavaival ellentétben azért lerántja a leplet a szemet gyönyörködtető gépezetről. Az apró, büszke mosoly, amivel most is végigpillant rajta, egy alkotó szeretetét tükrözi a kedvenc kreálmánya iránt. Hirtelen elbizonytalanodok, hogy képes lennék e veszni hagyni a vasat az életemért. Ennek a srácnak lehet, hogy soha nem lesz más szerelme a bütykölésen kívül, és talán ő csinálja jól az élet dolgot. Nekem sem hiányzik.

Tényleg lélegzetelállító gépezet. És zavarba ejtően sok gomb van rajta. Megöregedtem és az elmúlt négy évben elment mellettem a motortechnológia, vagy mi?

- Tudom – hagyom rá oda sem figyelve, miközben felülök a vezetőülésbe beazonosítani a régmúlt emlékek segítségével a kijelző egyes részeit. Azért remélem sikerülni fog, mégsem atomfizikáról beszélünk, ha két agysejttel rendelkező gengsztereknek megy, nekem is menni fog.

- Több mint fél tonna – még mindig a középső kis érintőképernyőre sűrített konzol beállításokkal ismerkedve, egy elmerengő hümmögéssel reagálok. Valószínűleg megérzi, hogy nem temetődött túl mélyre az adat, mert folytatja. – Viki, küldd át a pontos súly- és méretadatokat a konzolra.

▪︎ Máris – jön a gépies női a hang a semmiből. Jé. Vajon Viki mindig figyel? Hajlamos vagyok megfeledkezni a jelenlétéről.

A következő pillanatban már meg is jelenik előttem egy kis ábrán lebontva az egyes alkatrészek pontos összetétele, súly-méret-sűrűség és egyéb teleportációt enyhén befolyásoló, jelentéktelen tényezőkkel. Végtelen szoftver van rá, ami ezekből kiszámolja egy teleporter max ugrás távolságát, de egy idő után eléggé rááll az ember agya, hogy be tudja lőni a korlátait fejben is. Tényleg nehéz popója van a leányzónak, majdnem másfélszer annyit nyom, mint a teleportálásra épített autóm, amiben hatan elférnek.

- Jesszus Nath, ne parázz már – vigyorgom a kezembe nyomott bukósisakot a fejembe húzva. – Úgy fogom kezelni, mintha egy masszív holdcirkálóval ugranék, oké?

- Oké – jön a bizonytalan beleegyezés. Még mindig nem tűnik túl bizakodónak. Azt hittem már eldöntötte, hogy megbízik bennem, mi ez a nagy pálfordulás? – Teleportáltál már holdcirkálóval? – A hosszú válasz most az lenne, hogy felvázolom a családfámat, ami magában foglalja a tényt, hogy mindennel teleportáltam már. De túlságosan várom, hogy felbőgjön alattam a hajtómű ahhoz, hogy ebbe belemásszak.

- Ez egy történet egy másik napra – markolok rá a kormányra, ami egy leheletnyit még mindig túl széles az ízlésemnek. A fenéért kellett ilyen széles vállakat növesztenie. Vagány lenne, ha rendesen illenének rám a custom cuccai. Azért néhány körre jó lesz, nem mintha órákat terveznék motorozni, attól már lehet, hogy kicsit beállna a vállam.

Ha mondd is valamit ezután, azt már nem hallom a felsüvítő hajtómű fülbemászó énekétől. Bizalmatlan szavak ide vagy oda, ösztönösen tudja, hogy felesleges kinyitnia a garázs fényekkel jelzett folyosója végét lezáró hangárkaput. Mindketten tudjuk, hogy nem lesz szükségem rá.



***


három hónappal később


A mutatóujjam irritáltan dobol a telefonom szélén, miközben a Nathtel való beszélgetésünket bámulom. Semmi. Frusztrál, mikor egy hétre felszívódik. Tudom, tudom, nem vagyok se a barátnője, se az anyja, hogy felelősségre vonjam, de a legjobb barát talán közel hasonló panaszjogokkal rendelkezik. Vagy talán mégsem. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom valaha, de még a szokásossá vált péntek délelőtti közös edzésünk is hiányzik. Azóta sem tudom, milyen pszichológiai trükkel vett rá a második alkalomra, de a harmadikat már majdhogynem vártam. Az erőltetetten komolytalan életstílusomban megfeledkeztem róla, hogy milyen jó érzés tud lenni sikeresen véghez vinni egy kitűzött célt. Két hónap gyakorlásba telt, de végül csak sikerült földre kényszerítenem a híres sztárzsoldosunkat. Persze hiába vártam, nem ugrottak elő riporterek és őrjöngő, tapsoló tömeg a sarokból. Majd talán akkor, ha egyszer földön tartani is sikerül, nem csak odajuttatni. Kár, hogy bő húsz kiló izom előnye van velem szemben.

Ledobom a haszontalan telefont az asztalra, és öltözködni kezdek. Mostanában újra felélesztettem egy majdnem két évre feledésbe merült szokásomat csütörtök esténként. Ilyenkor fixen Leo van a ruhatár felelős poszton, szóval szabad a bejutás a kedvenc helyemre. Azt hittem, új téglát kell keresnem a bárban egy ilyen hosszú kihagyás után, de szerencsétlen kölyök pont ugyanott van, mint két éve. Vagy inkább szerencsés? Igazából annyira nem rossz élet a város egyik legmenőbb melegbárjában ruhatárosnak lenni, főleg ha az ember maga is meleg, és emiatt ingyen bejut bulizni, és még a piák is olcsóbbak neki. Lehet, hogy egy kicsit még irigylem is. Ha belegondolok, én négy éve dekkolok egy helyben. Bah. Hova tart az életem? Mindjárt egzisztenciális válságba zuhanok. Erre most innék egyet, de egy belvárosi szórakozóhelyet általánosságban véve nem érzek elég biztonságosnak, hogy a sárga földig igyam magamat. A melegbárokban amúgy is fennáll a veszély, hogy ha túl sokat iszik az ember, fájó seggel ébred egy random folyosón. Szerencsére másvalakinek a tapasztalata, nem személyes.

Megigazítom a laza, szétnyíló ingemet, és a következő pillanatban már a modern ruhatár gépekkel mozgatott fogassorai között bujkálok. A jókedvű kölyök a ruhatár pultja mögött elvigyorodva néz hátra.

- Tris! Azt hittem már nem is jössz.

- Ugyan, csütörtök van, nem? – vigyorgom, miközben diszkréten belecsúsztatok a nadrágja farzsebébe egy átlátszó tasakot két ecstasy tabival. Neki nehéz bejuttatnia őket, mert a dolgozókat baromira átvilágítják, szóval ez a belépőm, mikor titokban besurranok éjszakánként. Én megúszom a hosszú sort és a biztiőröket, neki pedig jó éjszakája lesz. Ez még nem illegális, csak szürkezóna, ugye? Nem vagyok díler amíg nem kérek pénzt érte.

- Bizony hogy csütörtök – kacsint felém. Felülök a pultra és átfordítom a lábaimat kifelé, de még nem akaródzik belevetni magamat a hömpölygő tömegbe. – Ma ki lesz az áldozat? – kérdezi. Felkönyököl mellettem a pultra, megörülve, hogy legalább az este egy kicsi részét nem kell a ruhatár magányában töltenie. Szoktunk dumálni egy kicsit a lassabb, nehezebben induló éjszakákon.

- Hé, mi az hogy áldozat?

- Minek hívnád azt, akit felizgatsz, aztán hoppon hagysz? – Naaa. Egy kicsit talán jogos, de mégsem szexelhetek minden névtelen, arctalan macsóval. Illetve szexelhetnék, itt elég sokan megteszik, engem mégsem visz rá a lélek. Az itteni csávók nagy részét fél kézzel tudnám ártalmatlanítani, valahogy nem keltik fel bennem a vágyat, hogy feladjam értük a férfiasságomat. Ash volt az egyetlen…

Nem. Erre gondolni sem akarok.

- Szerencsés férfinak, aki legalább egy kicsi darabot kapott belőlem – lebbentem meg kacéran a nyakamat cirógató félhosszú tincseket. Az elmúlt két évben annyit játszottam a hetero Trist, hogy el is felejtettem, hogy a pasizós énem milyen provokatív díva tud lenni néha. Hiányzott ez a része a személyiségemnek, jól esik egy kicsit újra a flörtölés másik oldalán lenni. Talán ez csábít ide minden héten, nem is a többi férfi. Na jó, azért nem utolsó szempont a pasik vágyakozó pillantása sem. A csajoktól ilyet nem kap az ember, még a szexmániás barátnőm sem tud olyan „felfallak” pillantással rám nézni, mint egy két méteres, agresszív alfahím. Ah. És ezek után még meglepődök, hogy a legnagyobb bunkókat szúrom ki magamnak. Valami nagyon el van kalibrálva a meleg iránytűmben. Heteronak kéne maradnom, de nem érzem magamat egésznek enélkül.

Leo csilingelő nevetését figyelem a szemeim sarkából. Nagyon szép srác, de sajnos ugyanarra a kapura játszunk. Ha én is picurka és aranyos lennék, mint ő, talán könnyebben megnyílnék a férfiakkal való együttlétekre.

- Hát, szerintem ezzel sokan vitatkoznának – vigyorogja, miután sikerült abbahagynia a nevetést.

- Lehet – vonom meg a vállamat. Nem fogom rosszul érezni magamat egy ilyen banális dolog miatt. Férfiként én sem szoktam idegrohamot kapni, ha egy csaj smárol velem egy buliban, aztán lelép. Mindenkinek annyit kell adnia magából, amennyit épp kényelmesnek érez. – Amúgy a múlt heti választottam egész sokat kapott – kacsintok oldalra.

- Na, csak nem szobára mentetek? – céloz a létesítmény magasabb szintjein bérelhető szobák egyikére.

- De... – kicsit elgondolkodok, hogyan fogalmazzam meg a folytatást, hogy ne legyen túlságosan vulgáris – viszont nem volt igazi akció.

- Mondd ki nyugodtan, hogy csak leszoptátok egymást. – Az, ahogy az angyali arcával, tök fapofával az arcomba tolja a szopás kifejezést, annyira groteszk, hogy most én röhögök fel hangosan. Neki van igaza, én sem tudom, miért játszom a prűd tinédzsert.

- Valahogy így – ködösítek már csak dacból is. Az igazság az, hogy én leszoptam őt, de mikor viszonozta, mindenképp a fenekemhez akart nyúlkálni közben, szóval lerugdostam magamról, és elviharzottam. Itt nem szoktam berúgni, szóval el is teleportálhattam volna, de a céhen kívül kevésbé elfogadóak az emberek, mint abban a kis zárt közösségben, ahol még menőek is vagyunk. Az a legjobb, ha itt csak Leo és én tudunk a kis titkomról, nem akarom, hogy elterjedjen rólam a pletyka.

- Ha ennyire félted a seggedet, miért nem vagy top? – kérdezi unottan, még mindig a pulton könyökölve, miközben a tánctér villódzó fényeit bámulja. Nem alaptalan a kérdés, néha még magamnak is felteszem, hogy mit keresek én itt.

- Ha meg akarok dugni valakit, akkor már egy csaj kézenfekvőbb – vonom meg ismét a vállamat.

- Nem is tudtam, hogy mindkét csapatra játszol – sandít felém. Válasz nélkül biccentek.

- Egyszer majd találok egy pasit, akinek megengedem – dünnyögöm az ujjaimba, miközben a combomra könyökölve támasztom a fejemet. Mostanában Camékkel is kevesebbet járunk össze mint régen, lassan növekvő hiányérzetet kelt bennem, hogy a szexuális igényeimnek ez az aspektusa évek óta nem lett kielégítve. Azonban minél többször jövök ide, annál biztosabb vagyok benne, hogy az itt megforduló pasik nem is fogják kielégíteni. Grrrhh. Kéne egy pasi Camille.

- Remélem nincsenek olyan illúzióid, hogy mágikusan beléd szeret valaki itt a tánctéren.

Szinte leesek a pultról a kínomban való röhögéstől.

- Isten ments – lehelem a szememet törölgetve. Szerelem. Na persze. Egy megbízható pasi kéne, akit tisztelek eléggé, hogy széttegyem neki a lábaimat. Lehet, hogy mégis céhen belül kéne keresgélnem, hátha van valami meleg gyülekezet.

- Oké-oké, csak kérdeztem – legyint megadón. – Romantikus típusnak képzeltelek. – Úgy nézek rá, mintha azt mondta volna, hogy fekete a hajam és békák ugrálnak a fejem tetején. Én? Romantikus típus? A szavak rémisztően ismerősek, csak az emlékeimben én mondtam valaki másnak. Valakinek, akiről azóta kiderült, hogy talán annyira nem is romantikus típus, mint hittem. Legalábbis nem zavartatta magát, mikor ágyba kellett vinnie Camet, sőt…

- Úgy látszik, ezt mindenki benézi – dünnyögöm elgondolkodva. Könnyű beskatulyázni az embereket néhány félreértelmezett megnyilvánulásuk alapján. Most, hogy eszembe jutott Nath, megint elkap az irritáltság, hogy már több mint egy hete felszívódott. A zsebemet szinte égeti a telefon, hogy vegyem ki, és nézzem meg, nem jött e új üzenet, de inkább összeszedem magamat, és egy gyors búcsúzás után belevetem magamat a hívogató tömegbe.


***



Mama tágas irodájában most is pengeélre állított rend van. Az erősen idősödő nő olyan lomha hidegvérrel néz előre az asztal szélén lévő monitorból, mintha nem most tűntem volna elő a semmiből váratlanul.

- Tristan – a régi idők arra kényszerítenek, hogy kihúzzam magamat a nevem hallatán.

Megcsörren a telefonja, és a pillantását le sem véve rólam veszi fel. Keveset beszél, a vonal túl oldalát nem hallani. Kb egy percig vagyok képes tartani a formális kiállást, a régmúlt fegyelmét átveszi az újonnan megszokott lazaság. Az egyik ujjammal az asztalon műszeri pontossággal, párhuzamosan felsorakoztatott digitális tollak egyikét kezdem piszkálni. A telefon hangosan csattan az üveg asztallapon, és mielőtt észrevenném, az általam megbontott rendet ismét felváltja a tökéletes párhuzamosság. Egy enyhébb ocd-t sejtek a dolog mögött. Valamiért erről is Nath jut eszembe. Meglepően megnyugtató érzés nézni, ahogy mániákus precizitással bütyköli az eszközeit.

- A bankigazgató hívott. – Oh. Ez gyors volt, azt hittem mire összeszedi a lélekjelenlétét, addigra már rég a zuhany alatt leszek. – Szép munka Tristan. – Unottan bólintok. – Ahogy megbeszéltünk, Mr Gray nem kapott küldetést a hétre – céloz vissza a megállapodásunkra. Semmi kedvem nem volt elvállalni egy stresszes túszmentős küldetést, de csak ezért cserébe tudtam kialkudni, hogy az öreglány hagyja békén erre a hétre Nathet. Még a bankigazgatót is kihalásztam élve, pedig három automata C5-ös állt készen, hogy kiloccsantsa az agyát. Mi ez, ha nem profizmus. Ez még csak nem is volt a küldetés sikerének a feltétele, az igazgató kiszabadítása csak opcionális volt. Máshogy egyik céh sem vette volna magára a feladatot, mi sem vagyunk hülyék, hogy lehetetlen küldetéseket vállaljunk el.

- Kösz Mama.

- Már megkértem, hogy ne hívj így.

- Bocsi Mama – vigyorgom. Biztosan tudja, hogy mindenki így hívja a háta mögött, de én elég egyenes vagyok a szemébe is mondani. Egy pillanatra még neki is megtörik a mindig komor arckifejezése. Tudom, hogy kedvel. Persze nem szállok el magamtól, ugyanúgy kirúgná a seggemet, mint mindenki másnak, ha csalódást okoznék neki. – Meg sem kérdezed, miért kértem ilyesmit? – teper le megint a kíváncsiságom.

- Az a dolgom, hogy tudjam, mi és miért történik a céhemben. – Összeszűkült pillantással figyelem a rezzenéstelen pókerarcát. Magabiztosnak tűnik, de honnan a csudából tudná, hogy meglepi szülinapi bulit szervezünk Nathnek holnap estére? Na mindegy. Egy varázsló ez a nő. – Főleg a legjobb embereim körül – a büszke vigyoromat látva szárazan hozzáfűzi. – Azt hittem egyértelmű, hogy Mr Grayre gondolok. – Zavarodott nevetéssel borzolom meg a hajamat. Amúgy tényleg annak kellett volna lennie. Egyetlen sikeres S küldetés lehozása nem fog hirtelen a toplistára repíteni. Izé. Tudtam ám.

- Ja igen. Persze. Egyértelmű volt – vigyorgom zavaromban.

- Ne használd ki a vendégszeretetemet, Tristan. – Ennyit a kedvelésről. Azt még azért én is felfogom, mikor kell lelépni.

- Viszlát, viszlát – dünnyögöm, majd Nathhez teleportálom magamat. Mostanában ez lett a második otthonom, pedig alapvetően nem szeretem az ilyen hatalmas légterű helyeket. Mondjuk nem is a szoba miatt jövök, hanem a tulajdonosa miatt. Meg hát van néhány felettébb kényelmes és kézenfekvő szolgáltatása a csúcskategóriás lakásnak, amit hülye lennék nem kihasználni, ha már egyszer a legjobb haveromhoz tartoznak.

Nath alapból sem volt az az ijedős fajta, de az elmúlt hónapokban teljesen rászokott, hogy a világegyetem legunottabb közömbösséggel fogadja a hívatlan, meglepetésszerű teleportációimat. Most sincs ez másképp, épp a kanapén ülve iszogatja a délutáni kávéját a tablettel az ölében. Egy kíváncsi oldalpillantást követően töri meg a csendet.

- Minden oké? – kérdezi a sötétkék teleporter felszerelésemet sötétebbre festő, néhol még nedvesen csillogó vérfoltok láttán.

- Nem az én vérem – vonom meg a vállamat. Még csak nem is a terroristáké, nem vagyok az a kaszabolós fajta. Sajnos egy-két túsz volt sérült állapotban mire odaértem, de a helyszínelők szerint egyiküknek sem életveszélyes az állapota.

Szó nélkül teleportálok ki a ruhámból, és a falhoz sétálva nyomok meg egy gombot. A falból kijövő keskeny kis rekeszbe akasztom a megviselt ruhát, majd visszazárom a fülkét. Jöhet a tisztítás. Egyszer panaszkodtam egy küldetés után, hogy egy kifejlett Murkling összedzsuvázta a teleporter szerkómat a jellegzetes, támadásra használt nyálkájával, és akkor ajánlotta fel Nath, hogy használjam ezt a csodaszerkezetet. Most másodjára is kiélvezem ezt az ajánlatot.

- Komolyan alsó nélkül hordod a taktikai felszerelést? – kérdezi megrökönyödött vigyorral a hangjában. Csak most jövök rá, hogy ádámkosztümben feszítek a nappalija oldalában. Hát, ja. Igazából nem csak a taktikai felszerelést, úgy általánosan néha rám jön a nagy szabadságvágy.

- A tapadós bőr szerkók alá bűn alsót venni – oktatom ki színlelt komolysággal, majd elkapom a felém dobott törölközőt, és szorosan a derekam köré csavarom. Jaj de prűd valaki. Pedig még helikoptereztem is volna, ha elég szépen megkér, végül is holnap szülinapja lesz. – Amúgy is, mondd, hogy nincs jó seggem.

- Nem én vagyok a megfelelő ember, hogy megállapítsam – felnevetek a tipikus, diplomatikus válaszon. Ezért imádom ezt a srácot. Tényleg mindent komolyan vesz. Három hónapja össze vagyunk nőve, és mégsem ragadt rá egy leheletnyi trágárság sem. Lehet, hogy pont ezért működik ennyire jól a barátságunk. Mert a hozzáállása megakadályozza, hogy akár egy szemernyi szikra is legyen kettőnk között. Pedig jól esett volna, ha végre bevallja, hogy jó seggem van. Na majd megkérdezem Leot csütörtökön.

- Mindig összetöröd a szívem – dobom le magamat a kanapéra egy színpadias összeeséssel. Viccen kívül most zuhant rá az elmémre a sok teleportálgatás agysorvasztó kimerültsége, szóval maga az összeesés még csak nem is színjáték. Nem kellett volna vízszintbe helyezni magamat, nem biztos, hogy holnap reggel előtt felkelek innen. Pedig eskü az volt a terv, hogy hazajuttatom magamat, amint beraktam a ruhámat a fertőtlenítő rekeszbe.

- Hol voltál? – kérdezi tárgyilagosan. Érzem magamon a pillantását, ezért én is felé sandítok.

- Túszmentő akció – válaszolok tömören. Azt hiszem nem titkos. Ha igen, az sem érdekel különösebben, Nath úgysem fogja továbbadni senkinek.

- Komolynak hangzik – emeli ki a helyzetben rejlő ellentmondást. Tudom, tudom, én és a komoly küldetések általában nem férünk meg egy mondatban. Tényleg nem az én stílusom, most is csak a szent cél érdekében bólintottam rá.

- Rossz hatással vagy rám. Komolyodok – magyarázom meggyőző beleéléssel. – Látod, totál meg is őszültem melletted – emelek fel egy fehér tincset. Csak egy szórakozott hümmentés az agymenésem jutalma. Már csak a szemem sarkából látom, hogy újra a kezébe veszi a tabletet, ami a beszélgetésünk alatt az ölében kapott egy kis pihenőt.

A ránk ereszkedett csendben összekaparok magamban annyi erőt, hogy felkeljek, azzal a nagyravágyó céllal, hogy főzök magamnak egy kávét. Mikor a kanapét megkerülve elsétálok Nath mögött, megakad a szemem a tablet képernyőjén. A jellegzetesen sötétszürke, küldetésmenedzsmentre használatos felületünket bárhol felismerném. A megállapodásunk szerint Mamától nem kapott személyre szabott küldetést a héten, de ez abban nem állíthatja meg, hogy unalmában magára vegyen egyet a publikus küldetések végeláthatatlan listájáról. Ez most valami vicc? Azt hittem ekkora virtuális pénisszel már csak azokra néz rá, amiket név szerint neki címeznek. Nem gondoltam, hogy a nyakában kell lihegnem, nehogy felszívódjon nekem. Fene egy a túlbuzgó mindenét.

Mikor az egyiknek megnyitja a részleteit, mögé surranok, előre hajolva támaszkodok meg a kanapé háttámláján, és a válla mellett elnyúlva zárolom a tablet képernyőjét. A samponja ismerős illata az orromba mászik. Egyszer-kétszer már kölcsönvettem.

- Nem, nem, nem. Nem mehetsz küldetésre a héten – nyomatékosítom szavakkal a tetteimet.

- Mégis miért nem? – kérdezi őszinte meglepetéssel. Ennyire random még én sem szoktam lenni. Általában. Gyorsabb volt a szám, mint az agyam, mert hirtelen nincs válaszom a megjósolható kérdésére.

- Meeeert még meg sem gyógyultak a zúzódásaid a múltkori óta – bökök meg egy lilulva gyógyuló foltot a felkarján. Ha jól emlékszem a bordáin is van egy párja ennek a gyönyörűségnek.

- Már visszanyertem az erőmet, a foltok nem zavarnak a munkában – jelenti ki egyszerűen. Csökönyös szamár. Bezzeg ha inni kell, nem ilyen kitartó. Ahhh. Mintha pénzre lenne szüksége. Nem áll meg az élet, ha pihen egy hetet.

Megpróbálom kihúzni a kezei közül a tabletet, de az ujjai nem engednek. Hah. Komolyan? A sarokkanapé merőleges részéhez teleportálva csenem el tőle a kütyüt, és visszarogyok a párnára. Ezért nem szabad erőfitogtató huzavonát játszani egy teleporterrel. Csalunk. Bár nem tudom mennyire volt okos döntés az utolsó erőfoszlányaimat erre pazarolni.

- Visszakapod a hétvégén – dobom le a tőle távolabbi oldalamra.

- Ugye tudod, hogy egy szavamba kerül kérni egy új tabletet a vezetőségen? – húzza fel az egyik szemöldökét. Felnevetek kínomban. Tudom, hogy most már csak az ebet köti a karóhoz. Nem fogja elengedni a témát, amíg ki nem szedte belőlem a szokatlan viselkedésem okát.

- Az ég szerelmére, ne legyél már ennyire stréber Nath – sóhajtom zaklatottan.

- Miben sántikálsz? – kérdezi gyanakodva.

- Félek, hogy ha most lelépsz, nem érsz vissza a péntek reggeli edzésünkre – rebegtetem meg meghatóan a szempilláimat. Sokkal hihetőbb lenne, ha nem hétfő lenne épp.

- Mikor legutóbb le kellett mondanom, táncoltál örömödben – emeli ki a másik szembetűnő hibát az érvelésben. Muszáj ilyen okosnak lennie? Nem elég, hogy úgy néz ki, mint valami kifutómodell? – Mi ez az egész? – fonja össze a kezét a mellkasa előtt. Ah. Power pose. Hát persze, hogy be kell vetnie egy power pose-t. Ez még neki, a világ legkötelességtudóbb emberének is képes rosszfiúsan szexi kisugárzást kölcsönözni.

- Jólvan-jólvan. Szerdán lesz a szülinapod, és meglepetésbulit szervezünk Angienél – adom meg magamat végül. Ennyi, legyőzött. Cam ki fog nyiffantani, igazából az ő ötlete volt az egész, én „csak” a tortát sütöm. A csapongó személyisége mélyén váratlanul odaadó barát tud lenni, ha közel enged magához valakit. A céh egyik legkeresettebb mérnökeként Angienek van a második legnagyobb, B szárnyas kócerája Nath után, így esett erre a választás. Nathnél mégsem szervezhettük a saját meglepetésbuliját. Főleg, hogy rajtam kívül úgy tudom, még senkit nem hívott ide. Egy kis, kellemetlenül önző részem szeretné megtartani ezt a kiváltságot.

- Szerdán lesz a szülinapom? – kérdezi, miközben az egyik lábát lazán átveti a másikon. Pár hete még talán meglepett volna, hogy neki eszébe sem jutott.

- Ühüm – bólintok egy hatalmas ásítás kíséretében.

- Honnan tudtad?

Oh. Hát igen, az ilyen személyes adatok nem képezik a publikus aktáink részét. Hoppá. Bocs, Viki.

- Viki megsúgta, mikor legutóbb átugrottam pancsolni – vallok színt mindkettőnk nevében. Már egy ideje amúgy is el akartam neki mondani, hogy beszöktem habfürdőzni a csodakádjában, mikor lelépett tíz napra. Pontosan azért, hogy lássam a fejet, amit most épp vág.

▪︎ Tristan. Azt hittem megegyezünk, hogy ha én nem „köplek be”, akkor te sem engem – szólal meg a túlságosan kellemes női hang rosszallóan. Pletykás AI. Elkotyogja a gazda személyes adatait, ejnye-benyje. A szleng egészen hátborzongatóan adja magát a szájából, pedig igazán összehaverkodtunk az utóbbi időben. Biztos tőlem tanulta a kotyogást is. A vállamat vonva nézek fel, mintha egy láthatatlan entitásnak próbálnék a szemébe nézni.

- Bocs Viki, de legalább mindkettőnket beköptem. – Így igazságos.

- Te átjársz ide fürdeni? – bukik ki a kérdés Nathből még mindig azzal az elképedő, mókás arckifejezéssel. Egy leszidott gyerek vigyorával vonom meg a vállamat.

- Csak kétszer volt. Viki megengedte – teszem fel védekezőn a kezemet. Szinte látom magamat lassított felvételben, mátrixosan hátrahajolni, amint kikerülöm ezt a lövedéket. Ez a „kenj mindent az AI-ra” technika csak addig működik, amíg át nem veszik az uralmat a világunk felett.

Viki halkan köszörüli meg a nem létező torkát. Oké-oké, értem én. Az igazat.

- Háromszor – gyónom meg végül az iménti füllentésemet, és három ujjamat felemelem nyomatékosításként. Nath ajkai szórakozott mosolyra rezzennek. Túlságosan elkényeztet azzal, hogy minden bolondságomat elnézi nekem.

▪︎ Mert tudom, hogy te is megengednéd, Nathaniel. Nem csinált bizarr dolgokat, végig figyeltem rá. – Fúj. Perverz, kukkoló nőszemély.

- Ez mondjuk kicsit zavarba ejtő, kösz Viki. Elvetted a fürdő varázsát – dünnyögöm az orrom alatt. Hirtelen tudatosul bennem, hogy most is csak egy rövid kis törölközőben trónolok a kanapén. Vajon Vikinek mindenhol van szeme? Mindjárt megbánom, hogy az előbb keresztbe vetettem a lábaimat. Nath végül halkan, elborzadva nevet fel, és megcsóválja a fejét, mielőtt a térdére könyökölve megtámasztaná.

- Tényleg megengedném – vallja be megadóan, egy halovány mosollyal az ajkain. Na ugye? Tudtam én. – Jó, akkor nem vállalok küldetést a héten – bólint rá végre valahára.

- Helyes – emelem fel az egyik mutatóujjamat a tőlem telhető legnagyobb komolysággal. Nem segít az előző téma és a látványos alulöltözöttségem a dolgon. Kit akarok becsapni, talpig feketébe vágva sem tudok komoly lenni. – Most már vannak barátaid, nem rohangálhatsz bűnözők után a szülinapodon, azoknak az időknek vége.

- Oké-oké – szélesedik ki a mosolya, és most ő vált védekező üzemmódba. Ezt már szeretem. Akkor itt végeztem is mára. Holnap be kell szereznem a torta alapanyagait, ami ultra fárasztó lesz a mai küldetés után. Előre kimerít.

- Most megyek, ez a nagy hercehurca felpörgetett eléggé, hogy hazajussak – állok fel egy fáradt, megviselt nyújtózkodás kíséretében.

- Ha gondolod, lefürödhetsz itt – int a hívogató luxusfürdőszoba felé.

- Ja persze, hogy Viki megint kukkoljon – húzom el a számat ösztönösen, pedig a meghívás egész csábító. Igazából sosem voltam szégyenlős típus, felőlem aztán videózhatja is, ahogy a seggemet mosom. Jó lenne elmerülni egy forró fürdőben, a fáradtságtól mindig didergek. – Utána megnézünk egy filmet?

- Szerzek popcornt. – Az egyetlen kaja, ami alapból is annyira mű és tartósított, hogy a replikátorok által generált verzió is finom.

- Imádlak. Éhen veszek.

El is tűnök a fürdőben, miközben azon gondolkozom, hogy vajon miért nem tartok még egy-két cuccot itt. Talán azért, mert teleporter vagyok és egy átlagos napon tíz másodpercembe telne hazaugrani bármiért. Meg talán azért, mert haverok vagyunk, nem pedig összeköltözni készülő gerlepárok. Alapjáraton amúgy is többet lógunk nálam, főleg a pénteki bulik után és a hétvégi főzőcskézéseinken. Ha jól emlékszem Nathnek már van is nálam fogkeféje. Hm. Ez eddig nem is tudatosult bennem.






Szerkesztve Silvery által @ 2024. 06. 26. 21:11:09


Rukima2024. 06. 18. 12:31:33#36538
Karakter: Nathaniel Gray
Megjegyzés: Bizalom


Tristan szenvtelenül neveti ki nyomoromat és jókedvűen a nyakamba karolva kezd el húzni a bárpult felé, át a táncteret ellepő emberek labirintusán.
-Akkor a legjobb emberhez jöttél – sejthető volt, hogy nem kell sok bíztatás a számára, hogy teszteljük az alkoholtűrő képességeimet. - Nem tűntél annak a típusnak, akit vonzanak az egyéjszakás kalandok – fűzi hozzá a korábbi jelenetemhez Cammel, miközben helyet foglalunk a hosszú pult vonalán. Ha ezt figyelmeztetésnek szánta a leányzó habitusával kapcsolatban, akkor kicsit sajnos elkésett. Nem várnék többet egy olyan csajtól aki a diszkóban fennhangon hívja a haverját egy baráti légyottra. Legalábbis akkorra már rég nyilvánvalóvá vált, mire egy másik lány elhappolta volna az orrom elől. Kár érte, de nem fogok ringbe szállni egy futó numeráért.
-Nem is, de nem vagyok fából sem – fogalmazom meg diplomatikusan, hogy azért szívesen feláldoztam volna magam a nemes cél érdekében, hogy egy éjszaka erejéig támogassam Camille kicsapongó életstílusát.
 
-Pedig mikor edzettünk úgy éreztem – válaszol Tristan fancsali mosollyal, miután koppannak előttünk a poharak az egyik pultoslány tolmácsolásában. Érzem én a szavai mögött húzódó jóindulatot, de valamiért nem vígasztal. Minden bizonnyal az arcom tükrözi, hogy nehezen vonok párhuzamot a két esemény lelki egyensúlyt helyrebillentő mivolta között, mert békítő mosollyal emeli meg felém poharát. - Ha kell egy szárnysegéd, csak szólj, elég jó a sikerarányom.
-Nem lep meg – húzódik szélesebb mosolyra szám sarka. Ha nem is lenne más fegyver a tarsolyában, ez a kölyök akkor is levenne egy faragott márványszobrot is a lábáról, pusztán a jellemével. Arról nem is beszélve, hogy jókötésű és a megjelenése ezzel a fehér hajjal egészen egyedi. Még az a kis szépségpötty az álla szélén is megkapóan különlegessé teszi a vonásait. Viszonzom a felém nyújtott mozdulatot és koccintunk a meglehetősen bizarr színű felesekkel. Ezeket is lehajtjuk és kellemes csalódás, hogy ezúttal a torkomat égető rövidital bárminemű aromával is kecsegtet, de így is a korábbi lekoptatásomhoz pompásan illően keserédes az utóíz, amit maga után hagy. -De mára elment a kedvem a dologtól, kösz – adok felelet a nagylelkű ajánlatára is.
 
-Érthető – bólint együttérzően. - Sajnos akkor be kell érned az én kevéssé szemrevaló idomaimmal – színészkedve kezdi babrálni ingének felső gombjait, mintha csak a nem létező dekoltázsát akarná megvillantani. Hát kész ez a srác. Nem is igazán az előadás, hanem a mögöttes játékos világszemlélet szórakoztat és jóleső nevetést csal ki belőlem.
-Valahogy túlélem, amúgy sem csajozni jöttem – mosolygom egyszerűen.
-Na, akkor miért jöttél? – teszi fel a költői kérdést ezer wattos vigyorral. Szívem szerint csak semlegesen vállat vonnék, de a kérdése egy pillanatra elgondolkoztat. Lehet, hogy csak az alkohol hoz filozófiai hangulatba, de az első őszinte válaszom az lenne, hogy miatta. Jól érzem magam a társaságában. Nem mondhatnám izgalmaktól mentesnek a mindennapjaimat, de ő egy egész üde színfoltot hozott az életem monoton ciklusai közé és ez valahogy a közelébe hajt. Mielőtt bármit megfogalmazhatnék válaszul, egy vörös hajú lány támadja le lelkendezve Tristant.
A háttérbe húzódva figyelem a rövid intermezzót egy plátói szerelmes és egy bárgyún vigyorgó srác előadásában, akinek látszólag fogalma sincs, hogy ki fia borjával állt le dumálni. Közben a csinos felszolgáló lány kihozza a következő kört, amit újfent biccentéssel köszönök meg. Oldalra sandítok a váratlanul tőle létidegennek hatóan szorongani tűnő Tristanra és úgy ítélem meg, hogy nem fog megártani egyikünk lelki világának sem még egy kör ebből az italból, úgyhogy lemásolva haverom korábbi mozdulatát rendelem meg a következő ellátmányt. Ahogy visszafordulok az eddig fél füllel hallgatott beszélgetéshez, már lassan az elköszönési fázisba lépnek és végül az én háttérbe szorult személyem is kap egy lelkesen búcsút intő hadonászást a kislánytól.
-Fogalmad sem volt a nevéről – jegyzem meg, mikor már újra felém fordítja az arcát helyi gardedámom. Külső megfigyelőként nem tudta elkerülni a figyelmemet az az emlékeiben feleslegesen kutató arckifejezés amit vágott, mikor a köszöntésnél egy nevet kellett volna felidéznie és ami végigkísérte az vonásait a rövid beszélgetés alatt.
-Ha pisztolyt fognál a fejemhez se tudnám megmondani – lohad le az arcáról a ráerőltetett bájmosoly és kedve szegetten fordul vissza a pult felé. Hitetlen félmosollyal figyelem egy pillanat erejéig, majd szolidalitásom jeléül a látóterébe tolom a nem rég kihozott italok közül az egyiket. Persze azonnal visszaköltözik a vigyor az arcára, főleg miután közös megegyezéssel elfogyasztjuk a feleseket.
-Eltolhatjuk a holnapi ebédet, ha inkább vele találkoznál – dobom be előzékenyen a lehetőséget. Időközben megérkezik a következő kör az epres-rózsaszín csodából.
-Nem vagyok olyan szarházi, hogy hitegessek valakit, aki többet akar, mint én - motyogja elmerengve, majd ismét fellelkesedve kapok egy figyelemfelkeltő bökést a karomra. – Ráadásul már bevásároltam a főzéshez, szóval nincs kiút, barátocskám.
Rosszalló félmosollyal sandítok rá oldalra.
- Mondtam, hogy megveszem én a hozzávalókat.
- Én meg mondtam, hogy pffffff – igazán pontos idézet.
- Legalább azt megengeded, hogy kifizessem, ha már az én ötletem volt? – próbálkozok be az illemkódex diktálta ajánlattal, de nem meglepő módon úgyanúgy járok mint korábban; halottnak a csók.
-Nem hiszek a barátok közötti pénzmozgásban – jelenti ki sokat mondó, fanyar mosollyal, közben jelezve, hogy ideje eltűntetni az előttünk árválkodó italokat. Már nem érzem annyira kesernyésnek, viszont a hirtelen fejmozdulattól egy pillanatra a várttól eltérő irányba moccan a bár beszűkülő látképe. Val’szeg ez a három gyors egymás utáni löket hirtelenjében betett az egyensúlyérzékem normális működésének. - Vigyázz, mert megsértesz, ha azt hiszed, hogy nem tudom kifizetni – teszi hozzá a fenyegető figyelmeztetést. Értem én, nem kattogok tovább a dolgon.
-Rendben, majd elviszlek motorozni – sóhajtom beletörődésem jeléül, mire mulatatottan kacag fel mellettem. Nem tudom, mi vicceset mondtam, de jóleső mosollyal figyelem a jókedvét.
-Vezethetek én? – kérdez vissza, láthatóan az egyértelmű válaszra számítva, de olyan lelkesen kérdezgeti, hogy nem tudom visszafojtani a kíváncsiságomat.
- Vezettél már?
-Hogyne – húzza ki magát büszkén, majd elkezd mesélni a korábbi vasáról. Hosszú ideig, mostanra már sörökkel a kezünkben beszélgetünk a volt gépének a műszaki felszereltségéről és teljesítményéről. A beleélő előadása és nyilván az alkohol indukálta nagylelkű bizalom már majdnem rávesz, hogy rábólintsak a hajmeresztő ötletre, mikor váratlanul lecsibészelnek minket társaságunk női tagjai és visszahurcolnak a többiekhez. Azonban mikor felállásnál Cam belém karol, a hirtelen pozíció váltástól váratlanul kibillen a föld a megszokott tengelyéről és pár másodpercre eltorzul a zsúfolt bár nyújtotta környezet.
 Ajjaj.
Sajnos az sem sokat segít a szürreálisan imbolygó látványon, mikor már a társaságban újra helyet foglalok. Az este további részéről csak rövid bevillanásnyi jelenetek maradnak meg az emlékezetemben, a nevető, trécselő társaság felszabadult hangulata, a táncoló emberek sűrűjén átvillódzó fények, Cam édes illata és érzéki íze az ajkaimon. A többi eseményt jótékony sötétség homálya mögé rejti az alkohol illumináló hatása.
 
~◇~
 
Még ki se nyitom a szemem, az első érzékelésem a külvilágból egy monoton zúgás és kellemetlen lüktetés a koponyám mélyén. Morcosan fúrom az arcomat a párnák közé, de sajnos így sem menekülhetek a homlokomat behorpasztani készülő sajgás elől. Jó pár percbe telik, míg erőt veszek magamon, hogy valamennyi fény befogadására bírjam a szemem, de így is hunyorogva, a józanító álomtól még homályos tekintettel próbálom kivenni, hogy hol is lehetek pontosan. Mert hogy nem a saját ágyamban fogadott a reggel, az is biztos. Csak tudnám, hogy kerültem ide.
-Jó reggelt, álumszuszék – hallom Tristan mosolygós hangját, már korán reggel. Mondjuk a körülményeket tekintve korántsem biztos, hogy reggel van, nem lepődnék meg, ha az ominózus részeg tér és időugrás már jócskán a délutánba repített volna.
-Hello – dünnyögöm, miközben felkönyöklök az idegen fekhely ismeretlen párnái között. Az éjjeli szekrény szerepét betöltő keskeny peremen koppan mellettem egy pohár víz egy fehér tabletta kíséretében.
-A másnaposságra – magyarázza elsődleges következtetésem alapján vendéglátóm.
-Kösz – motyogom, majd lehajtom az enyhüléssel kecsegtető felkínált gyógyszert. Lapos tekintettel, kis gyanakvással tekintek körül az aprócska lakásban, amit már ebből az egy pontból is kényelmesen be lehet látni, bármilyen arra utaló jelet keresve, hogy esetleg többedmagunkkal jöttünk ide a szórakozóhelyről. Az egyik utolsó tiszta emlékem hoz ilyen bizalmatlan helyzetbe, de úgy tűnik a két lány nem kísért minket idáig. Mondjon bárki maradinak, de jobb szeretem az egy-egy felállást, nem kívántam volna változtatni a jól bevált szokáson. De az emlékeim közé beékelődő képszakadás részéről akár a szerveimet is eladhatták volna, arra se emlékeznék. Minden esetre, bíztató jelnek könyvelem el, hogy pusztán az ingem keresett magának új nyughelyet, megunva a felsőtestem takarását.
Az ágy szélére kiülve túrok hajtincseim közé, majd elcsigázott mozdulattal masszírozom meg a még mindig lüktető homlokomat. Még csak most vettem be, de már alig várom, hogy hasson a megváltást hozó másnaposság elleni gyógyszer.
-Emlékszel, mikor azt mondtad edzés után, hogy soha többé? – sandítok a közelben türelmesen ücsörgő, halvány kárörvendést sugalló mosolyú srácra. – Na, most én is úgy érzek.
Elvigyorodva kel fel és bíztatóan rácsap a hátamra.
-Soha ne mondd, hogy soha, barátom – inkább nem jegyzem meg, hogy ezzel önmagának is ellent mond, most van más ami eltereli a figyelmemet.
-Ölni tudnék egy erős kávéért – mormogom inkább őszinte vágyamat, miközben két kézzel próbálom kidörzsölni arcomból a nyűgös lustaságot.
-Ha engem is meghívsz egyre, szívesen hazaviszlek – kapom a vigyorgós ajánlatot, amit csak a hülye nem fogadna el ilyen állapotban egy teleportertől. A mihamarabbi forró kávé és egy hűvös zuhany reménye ellenállhatatlan csábítás.
-Deal – nyújtom felé a kezem és ahogy a tenyeremben csattan a marka, egy pillanattal később már az én verőfényes lakásomban is vagyunk. Hogy most a fényviszonyok ilyen hirtelen változásától vagy a teleportálás nem várt szövődményeként, de újult erővel hasít a fejembe a pangó migrén.
-Ha megbocsátasz, akkor én most egy kicsit balra el – intek a fürdő irányába, majd még menet közben hozzá teszem. – A kávégépet a konyhában találod.
 
A frissítő zuhany határozottan segít, hogy helyre billenjen a testi-lelki egyensúlyom és lassan a fejfájást enyhitő pirula hatása is működésbe lép, így már jóval összeszedettebben tudok kilépni a fürdőszoba ajtaján. Mire előmászom regenerálódásom helyszínéről, Tristan már egy bögre kávéval vár, amit egy lekötelezett pillantás kíséretében fogadok el. Útközben magamhoz ragadok egy üveg vizet is, hátha a hidratáció segít a pirulának győzedelmeskedni a másnaposság makacs szörnye ellen, majd egy néma közös megegyezés alapján vesszük mindketten az utunkat a kanapé kényelmet kínáló párnái felé. Miután elhelyezkedtünk, az előző estéről felderengő emlékek felidézik az utolsó tiszta momentumok egyikét, amikor kettesben váltottunk szót a motorokról és a félkomoly kérdésről, hogy szívesen vezetné az enyémet. Ha jól dereng, már majdnem meg is győzött a lehetőségről, de onnantól már kezdenek igazán homályossá válni az emlékképek.
-Mi lett a motoroddal? – érdeklődöm meg, ha már ez a kérdés este elmaradt. A válaszától nagyban függ, hogy hogy ítélem meg a korábban elmaradt, de már a küszöbön kopogtató engedményt, mert bár VIKI bármikor be tud avatkozni és szükség esetén meg tud akadályozni egy balesetet, azért nem adnám át túl jó szívvel a vasat valakinek, aki előszeretettel zúzza rommá őket.
Az úgy tűnik váratlanul jött kérdés hatására meglepetten pislog párat, majd enyhén elhúzott szájjal felel.
-Egy csúúúnya szakítás áldozata lett – vallja be, láthatóan kínos emlékeket idéző kérdéskör hálójából kiragadva a szűkszavú feleletet. Ezek szerint jókedélyű kis barátom is képes ellenségeket szerezni. Nem szokásom alaptalan feltételezésekbe bocsátkozni, de kevés szomorúbb dolgot tudok elképzelni, mint egy ártatlan motor bosszúból történő megcsonkítása. Elég jól kihúzhatta valakinél a gyufát, ha egy vagyont érő járgány szenvedett meg egy ellene indított bosszúhadjáratot.
-Innen látom, hogy egy pszichopata csajt képzelsz magad elé, aki felrobbantotta a járgányt, mert megcsaltam vagy valami – motyogja gunyorosan, mielőtt eltűnik az arca a saját kávésbögréje takarásában.
- A megcsalást nem nézem ki belőled, de amúgy nem jártál messze – ismerem be leleplezett mosollyal, mire egy lágyan felnevet és lustán elmerengve biccenti hátra a fejét a támlára.
- Nem ilyen drámai a sztori, nyugi. Szinte még gyerek voltam, mikor összejöttünk, és minden az ő nevén volt. Már akkor sem voltam túl anyagias – kapom meg a magyarázatot.
- Ha gazdag családban nőttél fel, gondolom hozzászoktál, hogy ne törődj az ilyesmivel – utalok vissza a már korábban elhintett információra a múltjával kapcsolatban.
-Valahogy így. Na mindegy. Nem olyan viszonyban váltunk el egymástól, hogy jókedvűen átírassa a nevemre a motort – az arcán átsuhanó érzelmek sokat sejtetően árulják el, hogy valami marja a lelkiismeretét. Az emlékeken elgondolkodó ráncok szomorú vonásokkal festik be az arcát, egészen úgy, ahogyan a mély megbánás érzése keseríti el az embert.
-Tényleg megcsaltad? – térek vissza az általa felhozott feltételezéshez, mire felháborodottan hajít meg egy párnával.
-Hé! – kiált fel bosszúsan, de a kivédett meglepetéstámadást követően újra elkomorultan, bűnbánattól szürke ábrázattal adja meg a végső magyarázatot. – Rosszabb. Szó nélkül megléptem.
Elgondolkodva sütöm le a szemem a már majdnem üres bögrére a kezemben. A szakítás egy dolog, de az, hogy valaki hirtelen minden figyelmeztetés nélkül eltűnik az életedből, az egy másik. Furcsa belegondolni, hogy a mellettem ülő srác képes lenne ilyesmire, ahelyett, hogy nyíltan szavakba öntve kétségeit megbeszélné az adott helyzetet. De persze minden ember más, lehet az exbarátnője nem volt az a fajta, akivel le lehetett volna ülni megbeszélni a problémákat.
-Miért? – csúszik ki belőlem az oldalamat furdaló kérdés.
Nem válaszol azonnal, hanem inkább egy kényelmetlen sóhaj kíséretében felkel és egy mozdulattal elkérve a kávésbögrémet visszaviszi a sajátjával együtt a konyhába.
A háttámlára felkönyökölve pillantok utána, de csak a tarkóját látom, mikor megadó sóhajjal megereszkednek kissé vállai.
-Mert én őt szerettem, ő pedig a sikert, amit a képességemmel elértünk – válaszol komoran, még mindig háttal nekem. Részben meg tudom érteni. Túlságosan gyakran kezelik a mentálokat egyszerű eszközként és elfelejtik a képesség mögött az embert. Ha pedig tudatában vannak, akkor még embertelenebb a kizsákmányolásnak ennek a formája. És ahogy ezt a mindig kedves, jókedélyű srácot elnézem... nos, pont az a típus lehetett tinédzser korában, akit könnyen félre lehet vezetni a jóhiszeműségével.
Elmerengő hümmentéssel veszem tudomásul szavait.
-Akkor helyesen tetted, hogy leléptél – summázom gondolataimat, bár aligha mérvadó a véleményem az ügyben. -Nem lenne szabad rosszul érezned magad az ő hibája miatt.
Halkan felnevetve fordul vissza felém és hátra biccenve támaszkodik meg a pult szélén. Ebben a rövid nevetésben nyoma sincs jókedvnek, pusztán valami szomorkás felhangot hordoz magában.
-Mintha ez ilyen egyszerű lenne – mondja keserű félmosolyra húzódó ajkakkal.
- Sajnálom – mosolyodok el én is bocsánatkérőn és közben magamhoz veszem a dohányzóasztalról a korábban magammal hurcolt vizet. – Nincs igazán tapasztalatom a szerelmi ügyekben – jegyzem meg az üvegen merengve tekintetemmel és nagyot kortyolok az áttetsző folyadékból. Neki hirtelen döbbenettől kerekednek ki a szemei, hogy megjátszott vagy valós meglepetés érte, azt nincs időm kideríteni a váratlan támadás előtt.
-Ne szivass, még szűz vagy??
Kis híján visszaköpöm a vizet az üvegbe, de aztán egy kisebb félrenyelést és nagyobb köhögésrohamot követően sikerül legyűrnöm az életemre törő folyadékot. Csak a szemem sarkából látom, hogy visszafojt egy kitörni készült nevetésfoszlányt. Értem én, ez az a lövedék, amit nem tudok kivédeni a korábbi szemtelen feltételezésem miatt.
-Azt azért nem mondtam – köszörülöm légvételre a torkomat. -De a nagy csalódáshoz kell legalább egy nagy szerelem.
-Oh – nyugtázza az információt, majd elgondolkodva túr a tarkóján a hajtincsei közé. -Pedig romantikus típusnak képzeltelek.
Hanyag, kelletlen vállrándítással reagálom le a megjegyzést.
-Túl sok kötelességtudatot neveltek belém hozzá – árulom el az egyszerű tényt. – Mindig más volt éppen a prioritás a magánéletem ellenében.
Közben visszabaktat a kanapéhoz és ledobja magát a korábbi helyére. Féloldalasan felülve, könyökét a támlának, halántékát pedig az öklének támasztva pillant rám.
-Ez elég kegyetlennek hangzik.
-Nem éltem meg annak – vallom be őszintén. – Ha ötévesen a szüleid eladnak egy kutatóintézetnek, akkor ebbe nősz bele.
-Na jó, tudtad überelni a kegyetlenség aktuális definícióját – jegyzi meg epésen. Tényleg nem éltem meg sorscsapásként a velem történteket és a szüleimre se haragszom a döntésük miatt. Jó helyre kerültem, ahol foglalkoztak velem és nem az utcán kötöttem ki egy bűnbanda rabszolgájaként. -És azóta, hogy eljöttél a légiótól?- csóválja meg hitetlenkedve a fejét. - Most már azt csinálsz, amit szeretnél, nyugodtan foglalkozhatnál többet a magánéleteddel.
Kicsit elnevetve magamat dőlök előre és támaszkodok meg alkarjaimmal a térdemen és egy lomha oldalpillantással tekintek Tristan őszinte érdeklődést sugalló szemeibe.
-Jelenleg is dolgozom ezen az ügyön – válaszolom egyszerűen. Egyre inkább kezdem megérteni, hogy az ösztöneim miért ezt a srácot választották, hogy nyissak a világ felé. Ha akarnék se találhatnék nála jobb útitársat. – Na jó... – kelek fel és nyújtom ki előre karjaimat összefűzött ujjakkal, hogy kinyújtózzam belőlük a kellemetlen lustaságot. – ...ideje valami produktívval folytatni a reggelt. Van kedved edzeni? – kérdezem választ sejtő, flegma vigyorral. Az arcán átsuhanó borzalom mindent elárul.
-Vigyázz, most készülsz elveszíteni a legjobb haverodat – grimaszolja kelletlenül.
- Egy hét után legjobb haverok? – kérdezek vissza, de vigyorom árulkodón hirdeti, hogy jólesett a magabiztosan kinyilatkoztatott titulus.
- Mi mások lennénk? – kérdez vissza széttárt karral. – Szombat reggel itt lelkizünk és még csak részegek sem vagyunk.
- Igaz – biccentek jóváhagyóan. – Akkor nincs kedved együtt fekvőtámaszozni a haveroddal? – nyújtom ki felé a kezem, hogy felhúzzam a kanapéról, de úgy néz rám, mintha tüzes vassal akarnám megpiszkálni. Nyilván a szórakoztató reakciót akarom kiheccelni belőle.
-Nem az imént beszéltük meg, hogy meg kéne tanulnod lazítani? – gyűri inkább a hóna alá mindkét kézfejét.
-Én szeretem a reggelt edzéssel kezdeni – húzom vissza kezem és eltökéltségem jeléül el is kezdek nyújtással bemelegíteni. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt pár percben a háttérben szépen elsunnyogott a fejemet kínzó fájdalom, így már sokkal több energiával tudok nekivágni a napnak. Vagy a nap közepének.
-Már azt is tudom, hogy a szadizmus mellé még mazochista is vagy – fintorogja gúnyorosan. – Bizonyos körökben oda lennének érted.
Kérdőn vonom fel fél szemöldököm, szándékosan nem értelmezve a csipkelődő utalást.
-Én amúgy is letudtam a reggeli másnaposságűző ágygimnasztikámat Sueékkal – önelégülten csúszik a kanapén fekvő helyzetbe és karjait a feje alá hajtva helyezkedik kényelembe.
-Keh – ennyi a rövid hozzáfűzött megjegyzésem, inkább nem is gondolkodva rajta, hogy ugyan mikor lépett le Tristan csajozni a reggel folyamán.
Magamban azért elmosolyodom. Jobb megint ezt a laza, jókedvű Tristant látni, mint a korábbi önmarcangoló énjét, de minden látszat ellenére a szívem mélyén jólesett, hogy megmutatta magából ezt a darabot is. És hogy ez miért mosolyogtat meg? Mert azt hiszem, hogy életemben először szert tettem egy igaz barátra.
 
~◇~
 
Tristan nem várta meg míg végigviszem a rövid ébresztő edzést amit fejben elterveztem, inkább arra hivatkozva, hogy „ezt nézni is fárasztó”, lelépett előkészíteni a konyháját a mai programunkhoz. Mire én már a mozgás utáni kávémat is elfogyasztottam, ő is újra megjelenik és magával visz a szállására. Nagyon furcsa, hogy számára A és B pont között nincs egy megtett út, nem hinném, hogy könnyen hozzá tudnék szokni ahhoz, hogy mindenhova így közlekedek.
 
Mivel a reggeli érdeklődés hiányában elmaradt, lelkesen veti be magát a konyhába, miközben én szemlélődőn tekintek végig a pulton kikészített alapanyagokon, amik egy kisebb vagyonba kerülhettek. Fűszerek, rizs, zöldségek... szerintem még sosem láttam étkezésre szánt nyers húst.
-Ezt kockázd fel nekem, kérlek – tol elém váratlanul egy vágódeszkán egy világossárga gumót, ami véleményem szerint hagyma lehet, miközben ő az edényekkel kezd el ügyködni és a rizst veszi magához.
-Mekkorára? – kérdezem tanácstalanul, mire mosolyogva fordul felém.
-Még sosem jártál igazi konyhában? – kérdezi hitetlenkedve, nyilván a klasszikus funkcióját betöltő helyiségre célozva.
-Nem – rövid, őszinte válaszomon kissé felnevet, de kisegít a kérdésemre adott válasszal.
- Pár milliméteresekre – mondja engedékenyen, majd visszafordul a saját kitűzött feladatához.
-Kész -jelentem ki egyszerűen, még mielőtt a kezébe venné a megcélzott tálat. - És most?
Furcsálló tekintettel fordul vissza, az érintetlen kést és a vágódeszkán díszelgő precízen felszelt alkotásomat fürkészve. Értetlenségét látva, magyarázat helyett újra hozzáérek a zöldséghez, ami most minden gond nélkül épül vissza egésszé a pillanat tört része alatt. Párat pislog, majd faarccal mutat mutatóujjával a jelenségre.
-Na jó. Ez egyszerre bizarr és mérhetetlenül király – jegyzi meg, mire képtelen vagyok elfojtani egy laza mosolyt. – De azért csináld vissza ahogy az előbb volt, úgy most nagyobb hasznát vesszük.
-Igenis – engedelmeskedek jókedvűen, de a következő pillanatban úgy érzem, valami nem stimmel. A szememet alattomosan kezdik el csípni az illóolajok, amikre hirtelenjében nem is számítottam. Pár másodperc és már nem tudom nyitva tartani a szemem és csak harmadrangú érzésként fogom fel az arcomat átszelő könnycseppeket. Magam mellől hallom Tristan derűs kacagását.
-Nem gondoltam volna, hogy valaha látom a nagy Nathaniel Grandet sírni.
Hunyorogva megkeresem a csapot és egy arcmosást követően térek csak vissza, messziről elkerülve az addigra már lábosban sercegő hagymát.
-Ugye tudod, hogy Gray a nevem? – jegyzem meg, szándékosan figyelmen kívül hagyva az előző hozzászólásban rejlő utalást. Már nem először hív Grandnek, kezdem úgy érezni, hogy áldozatul estem a saját bevallása szerint megkérdőjelezhető névmemóriájának.
-Tudom – válaszol vigyorogva. – De a Grand sokkal jobban passzol, nem gondolod?
-Ha te mondod -fonom karba kezeimet a pultnak támaszkodva.
 
A továbbiakban gördülékenyen készül az ebéd, mialatt kisebb feladatokban segítek a főszakácsnak, de egyébként csak külső szemlélőként figyelem az eseményeket. Időközben teljesen hétköznapi témákról beszélgetünk, hogy miket szokott főzni és az is szóba kerül, hogy a világ túloldaláról szerzi be az alapanyagokat, mert ott ismer egy kedves öreg boltos nénit. Mondhatnám, hogy teleporterként könnyű, de állítása szerint ezek az utak még őt is megviselik.
 
Miután elkészül az étel, leülünk az aprócska bárpult jellegű asztalhoz és neki is állunk a currys csirke elfogyasztásának. Kíváncsian veszem az első falatot a számba, bár már az illata alapján is messze túlszárnyalja a replikátorok által kínált ízélményt. Nem is kell csalódnom, az utánozhatatlan aromák és ízkombinációk azonnal levesznek a lábamról.
-Ha csaj lennél, itt helyben megkérném a kezed – fejezem ki elismerésemet két falat között, mire felnevet.
-Persze, aztán ha minden nap főznék rád, a végén szép lassan pocakot eresztenél nekem – vigyorogja szenvtelenül.
Mulattatott mosollyal tekintek fel rá egy pillanat erejéig, jelenleg az étel kiélvezése mellett nincs kapacitásom a bárminemű érdemleges reakcióra.
Őszintén szólva, nem telik sok időbe mire minden eltűnik a tányérról, így hamarosan már jóllakott elégedettséggel pihenjük ki az étkezés fáradalmait. Pár másodpercig békésen ücsörgünk a csendben, miközben a fehér hajú srácot figyelem. Annyi lehetőség van ebben a kölyökben, ha csak egy kicsit is komolyan venne bármit, akkor elsőrangú lehetne benne, legyen az a kometán vadászat, vagy akár a főzés. De igazából ő csinálja jól, addig kell kiélveznünk az életet, amíg lehetőségünk van rá, és ez nekem is csak mellette kezd el igazán tudatosulni.
 
Az asztalra könyökölve, államat gondolkodón megtámasztva, komoran pillantok rá. Mikor konstatálja a helyzetet, párat pislogva akad meg aktuális mozdulatában, majd komolytalan komolysággal utánozza le a pozíciómat és homlokát ráncolva néz szembe velem.
-Mi van? – dörmögi az ujjai közé.
-Azon gondolkodok, hogy mennyire bízhatok benned – motyogom merengve, mire színpadias döbbenettel kap a szívéhez.
-Ez most őszintén fájt – hápogja sértetten. – Pár perce még megkérted a kezemet, most pedig megkérdőjelezed a megbízhatóságomat. Na szép, mondhatom – nem bírja sokáig, a komolynak álcázott arcát legyőzi a benne szunnyadó komolytalan hangulat és egyszerre nevetjük el magunkat az abszurd jeleneten. – De tényleg, miről van szó? – kérdezi végül kíváncsian.
-Arra gondoltam, hogyha annyira szeretnéd, kipróbálhatnád a motort – válaszolok laza, de még mindig töprengő mosollyal, de ő csak újra felnevet.
-Te most szivatsz engem – kuncogja, de kérdőn felvont szemöldökömet látva, benne reked a nevetés és döbbenet váltja fel a vidámságot az arcán. – És mi lesz a kétszáz óra szimulátorral?
-Akkor még nem tudtam, hogy vezettél már – magyarázom higgadtan és kényelmesen karba fonom a kezeimet. – Bár nyilván nem teszek akárkinek ilyen ajánlatot.
Felderült arccal, felvillanyozva pattan fel az ültő helyzetéből.
-Akkor mire várunk még? – úgy pattog, mint egy kis nikkelbolha, végig fülig érő vigyorral.
-Egy dolgot azonban meg kell ígérned nekem – tartom fel jelzés értékűen egyik mutatóujjamat, mire megtorpan a kis duracellnyuszi és figyelmét teljesen rám fókuszálja. – Ha bármi gond adódik, nem törődsz a géppel, hanem biztonságba teleportálod magad. Rendben?
    


Silvery2024. 06. 11. 14:12:33#36533
Karakter: Tristan Gold
Megjegyzés: Egy szelet a múltból



A lemondó fejrázása hamarabb megadja a várható választ, mint a szavai, de legalább egy bocsánatkérő mosolyt sikerül előcsalnom belőle vigaszdíjként. Oké, valahogy sejtettem, hogy nem fog néhány rövid óra lefolyása alatt feltúrni egy rakat elektronikai szaküzletet, hogy minden szükséges felszerelést beszerezzen, főleg ha a nem túl átlagos testi adottságait is figyelembe vesszük. Bár amilyen ezermesterként használja a képességét, nem lepődnék meg, ha egy női S-es ruhát is magára formálna valahogy. Illetve az anyagmennyiséget figyelembe véve inkább kettőt.

Na mindegy. Pedig ha szépen megkért volna, talán el is teleportáltam volna a popóját egy-két helyre a szent cél érdekében. Pont baromira üres az egész napom.

- Attól tartok, nincs hozzá semmim – jön a kézenfekvő kifogás. Persze nem hibáztatom, mi is jókor rukkoltunk elő az ötlettel. – Ráadásul sosem használtam még konzolt, úgyhogy elsőre biztos béna lennék.

- Ebben az esetben, mindenképpen ott szeretnék lenni az első alkalmadnál. Ezután az edzésnek nevezett tortúra után, szívesen elkalapálnálak valamiben – vágom rá reflexből a vigyorgó csipkelődést, pedig személyes tapasztalatból tudom, hogy téved. Én is csak akkor cseppentem ezeknek a játékoknak a világába, mikor idekerültem, és a képzett mesterlövész múltam az első pillanattól kezdve hasznosnak bizonyult. A lövöldöző játékokban. Minden másban persze péppé vertek a tapasztaltabbak.

- Majd meglátjuk – kerüli ki taktikusan a jövőbeli elköteleződéseket is. Heh. Szeretem ebben a srácban, hogy nem próbál üres „majd legközelebb” típusú félígéretekkel bevágódni. Tudom, hogy nem mindenkit vonz az ilyesmi, nincs ezzel semmi baj. Ő épp eleget kommandózik a vérre menő küldetésein, lehet, hogy a háta közepére sem kíván még egy hasonló játékot is.

Elkapom a felém dobott vizesüveget, és a folyadék látványa ébreszt rá, hogy porzik a szám.

- Kösz – kortyolok bele mohón az üdítő nedűbe, ami csak akkor lehetne csodálatosabb, ha kesernyés, hideg sör lenne víz helyett. Talán még akkor sem. Most pont erre volt szükségem.

- Most délután amúgy is be kell ugranom Ms Wayneshez.

Elgondolkodva biccentek, miközben visszarévedek a régmúltnak tűnő időkre, mikor néhány fontosabb küldetés után tőlem is szóbeli jelentést várt a nagyfőnök. Gondolom emiatt megy Nath is, hacsak nem az idősebb nők az esetei. Én nem ítélkezek, a szex az szex. Akkor is jó, ha jó és akkor is jó, ha rossz. A régi céhemben mondjuk egy középkorú, báty tekintélyű hapsi volt a fejes, akit egy leheletnyivel nehezebb volt komolyan venni, mint Mamát. Még szerencse, hogy akkoriban én magam komoly voltam helyette is. Nehéz ám a gazdag, elkényeztetett, szökött kölyök kiindulóponttal valós elismerést szerezni lecsúszott zsoldosok között. Mindenki azt várta, hogy mikor adom fel és futok vissza a családom védelmébe. A következő újrakezdésnél okosabb voltam, és tényleg mindent hátrahagytam. Mindent. A motoromat kicsit bánom, de sajnos amúgy is Ash nevén volt.

Egy újabb nagy korty vízzel frissítem fel magamat. Azért örülök, hogy már nem kell házi kedvencként rohangálnom a vezetőségre, jobban passzol hozzám ez a kényelmes láthatatlanság.

- De azért este eljössz velünk iszogatni, ugye? – Ha már múlt héten nem sikerült a legjobbat kihozni az estéből. Most nem leszünk büdösek és állig felfegyverkezettek. Mármint én büdös, ő pedig felfegyverkezett. Erről jut eszembe, fürdeni kéne. Nagyon.

- Nektek minden pénteken ez a program? – Hé, mindjárt megsértődök ettől a burkolt szemrehányástól. Létezik mod alkohol elvonási tünetek elnyomására, szóval bármikor le tudunk állni. Bár őt ismerve, ha tényleg a rosszallását fejezné ki valamivel szemben, azt nem egy palástolt kérdéssel tenné, hanem a szemembe mondaná.

- Persze. Meg máskor is, amikor alkalmunk adódik rá – fűzöm hozzá, szándékosan emelt fővel sétálva a pofonerdőbe. Nem célom elrejteni, hogy milyen típusú emberek vagyunk. Szeretünk kikapcsolni és bulizni.

- Rendben, ott leszek. – Na, helyes. Hátha rá is sikerül aggatni valahogy egy kis lazaságot. – Holnap koradélután egyébként ráérsz? 

- Gondolom igen – dünnyögöm gyanakvóan. Azért attól is függ, hogy mire. Ha megint edzeni akar, akkor sajnos pont dolgom van. – Miért? Elvinnél motorozni? – adom a szájába a legszimpatikusabb ötletet. Persze valami jó filmre is bármikor vevő vagyok. Esetleg egy másnaposság űző piálásra a mai buli után. A szexet is kedvelem, de szerintem mindkettőnk érdekében azt külön kéne megoldanunk.

- Szó lehet róla. – Ezaz! – De igazából ki akartam használni a képességedet.

- No lám – vigyorodok el őszinte döbbenettel. Remélem nem valami komoly küldetésre akar elrángatni, mert akkor inkább világgá megyek. Nem mintha szüksége lenne a segítségemre, tökéletesen boldogult eddig is. – Miben lehet egy teleporter a szolgálatodra?

- Nem egy teleporter, hanem Tristan chef – Ó. Csak neeeem? Végre valakit sikerült megfertőznöm az ízek szeretetével? Tudtam én, hogy összeillünk. – Viszonozni akartam a legutóbbi ebéd meghívást, de nem tudom mennyire helyén való meghívásnak titulálni, ha téged kérnélek meg a főzésre. 

- Uhhh, szívesen! – vágom rá egy kicsit talán túl sok lelkesedéssel. Nem tehetek róla, van valami kielégítő érzés abban, mikor valaki élvezi a főztömet. Egy másik életben lehet, hogy szakácsnak mentem volna, bár sajnos kihalóban van a szakma mióta csak a felső öt százalék engedheti meg magának, hogy étterembe járjon. – Örülök, hogy ennyire ízlett a kaja legutóbb. És mit főzzünk? 

- Rád bízom, csak küldj egy listát, hogy mit szerezzek hozzá, mert ebben a hűtőben hidegen kívül nincs más – magam sem tudom, hogy a szórakozott horkanásom annak szól, hogy azt hiszi, bevásárolhat helyettem a saját ebédemhez, vagy annak, hogy ez a komoly, karót nyelt katona tényleg képes volt egy vállalható poénnal előrukkolni a semmiből. Talán inkább a második. Úgy látszik, hogy valahol mélyen ott lappang egy szabadulni vágyó humorérzék a magának való zsoldos és az introvertált mérnök zseni rétegek alatt.

- Megbeszéltük – egyezek bele derűsen, és fejben már el is kezdem tervezgetni a fogást. Még ma el kéne mennem az alapanyagokért, ki tudja holnap milyen állapotban leszünk. A szombatok örök bizonytalansága: hogy sikerült a pénteki buli? – De most lépek tusolni, mert rám rohad a ruha. Akkor este?

- Akkor este. – Elvigyorodok az ígéret hallatán, és egy baráti intést követően hazateleportálom magamat. A jókedvű mosoly még akkor is ott játszik az ajkaimon, mikor a törölközőjével együtt minden rajtam lévő ruhát bedobálok a szennyestartóba. Ha a bolognaim ízlett neki, szerintem a currys csirkémért is odáig lesz.



***



- Már megmondtam, hogy nem kell mindig tőlem vásárolnod. Szokd meg, hogy már nem vagy milliárdos – a szemeimet megforgatva tartom a zacskót, amibe egy nagy kondérból lapátolja épp a száraz rizst az erősen idősödő nő, aki gyerekkoromban sokszor volt dada helyett dadám. Már akkoriban is vonzott a főzés tudománya, hiszen az étel volt az egyetlen élvezhető dolog abban a háztartásban. A közös kis titkunk volt, hogy néha beteleportáltam segíteni neki. A segítés alatt pedig azt értem, hogy én voltam az udvari előkóstoló. Ez volt az egyetlen kihágás, amit megengedtem magamnak. Akkor még. Esther régen séfként dolgozott Goldberg birodalom kastélyában, most üzlettulaj. Már csak három ehhez hasonló bolt van a bolygón, ahonnan minőségi, természetes alapanyagokat lehet beszerezni, az üzletláncok többnyire replikátorokkal előállított ételeket árulnak azoknak, akiknek nincs pénzük saját replikátorhoz hozzájutni. Mióta szabadalmaztatva lett ez a technológia, sorra épülnek le a termelő- és tenyésztőipari egységek. Persze az sem segít, hogy az atmoszféra egyre instabilabb, és a levegő minősége ellehetetleníti a termelést, nem véletlen, hogy Esther is többnyire más bolygókról importált termékeket árul.

- Honnan tudod? – kérdezem kacéran. Akár lehetnék is, ha kicsit komolyabban venném a munkámat. Na jó, milliárdos nehézkesen. Milliomos, talán.

- Ne szórakozz velem, fiatalúr! – sandít ki a szemüvege fölött szigorúan.

- Szokd meg, hogy már nem vagyok úr – imitálom gyerekesen az előző, oktató jellegű hangsúlyát.

- Több tiszteletet az időseknek!

- Bocsánat – dünnyögöm megfeddett gyerekként az orrom alatt. Igaza van, ha nem hagynék itt ennyi pénzt, felköltözhetnék otthon a B szárnyig, de ki a fene akar bulik után annyit túrázni a Fekete tőrből hazafelé. – Nem az én hibám, sokkal finomabb az étel, ha a te alapanyagaidból csinálom – mentegetőzöm.

- Semmi bajod nem lesz, ha replikált alapanyagokból főzöl, az ízeket te adod hozzá, nem a döglött csirke.

- Én érzem a különbséget – erősködök. Igazából főztem már jó párszor replikált alapanyagokból, mikor nem volt elég pénzem itt bevásárolni, de valahogy felmelengeti a szívemet a tudat, hogy egy kicsit talán segíthetek a nőnek, aki minden szakácstudományom és a legjobb gyerekkori emlékeim forrása. Tudom, hogy nem volt egyszerű a balesete után elveszíteni mindent, amiért addig dolgozott, és nulláról kezdeni ezzel a boltocskával, de mégis sikerült neki. A pillantásom lesiklik a törzse alatt lebegő, az elveszített lábai helyén lévő futurisztikus járgányra. Ez új szerzemény, legutóbb még egészen divatjamúlt kerekesszékben repesztett. Jó látni, hogy kezdenek rendeződni a dolgai.

- Mert egy elkényeztetett kis ficsúr vagy – ezen talán meg is sértődnék, ha nem ismerném az öreglány pengeéles szeretetnyelvét.

- Támogatni szeretnélek – vallom be őszintén.

- Nem szorulok rá. Akár hiszed, akár nem, jól megy az üzlet. – Lenyelem az „azt látom” megjegyzésemet az új tolókocsira hivatkozva, helyette szélesen elmosolyodva könyökölök a pultra, amíg ő az üzlet oldalában sorakozó mélyhűtők egyikében kotorászik nekem egy megfelelő méretű csirkemell darabért. Ilyet nem tudnak a replikátorok. Persze van megfelelője, de az is szintetikusan előállított, mint minden más. Segíthetnék neki kitúrni a polc mélyéről a fagyott húst, de csak újabb szidalmazást nyernék vele.

- Elhiszem. Pont azért, mert érezni a különbséget – zörgetem meg a kezemben a rizses zacskót egy pimasz vigyorral. Tudom, hogy a vásárlói többsége méregdrága éttermek séfjei vagy a bolygó száz leggazdagabb családjának a privát szakácsai. Mások maximum hébe-hóba főznek valódi alapanyagokból.

- Ha szétszórod, rácsapok a kezedre – mutat a kezemben zizegő rizses zacskóra, és én a játékos mozdulatba fagyva, fanyarul csücsörítve engedem le túljátszottan lassan és óvatosan a kezemet. Ma kifejezetten harapós az öreglány.

- Jól vagy, Esther?

- Igen, csak nem érzem felelősségteljes döntésnek, hogy itt szórod a pénzedet.

- Akár hiszed, akár nem, egész jól keresek – füllentem a múltamra hivatkozva. Ez nem nagy hazugság, mert régen jól kerestem, és most is kereshetnék jól egy kicsit több erőfeszítéssel.

- Ennek örülök. Akkor tegyél félre a nehezebb időkre. Nekem elhiheted, hogy soha nem tudod, mikor húzza keresztbe a számításaidat az élet – mutat a félbevágott testére, ami egy szerencsétlen autóbaleset következménye. Csoda, hogy túlélte. Akkoriban szinte sajnáltam érte, de amilyen sikeres lett a boltja, úgy látszik elhamarkodott szánalom volt. Ő a példaképem, ha újrakezdésről van szó.

- Ha így lesz, majd megoldom akkor és ott. Nincs nagyobb börtön az anyagiasságnál. – Ha egyszer gyűjtögetni kezd az ember, az a vég. Utána minden költség előtt jön a gondolat, hogy ez akár mehetne a megtakarítás számlára is, és bamm, ki is van herélve az élvezeti faktor, akármit is csinál az ember.

- Te és a szabadságmániád. Tudom, hogy a szüleid hibája – morogja az orra alatt ítélkezően. Nem kötök bele a szóhasználatba, hogy igazából mióta kitagadtak, papíron nem a szüleim. – Tudod, hogy meglátogathatsz anélkül is, hogy vásárolsz, ugye?

- Tudom.

- A szokásos helyről vonjam? – tér rá a mocskos anyagiakra, mikor a pulton már egy összekészített csomagban várnak a tételek.

- Igen, és tudom ám, hogy a lastminute vásárlásokra 30%-os felárt szoktál rakni, szóval ne kímélj.

- Te tényleg utálod a pénzedet – sóhajtja megviselten. Nem kételkedek benne, hogy így is kevesebbet fog kiszámlázni, múltkor is valami rám erőltetett családi kedvezményről hadovált. Ha elárulnám neki, hogy általában hétről hétre, vagy jobb időszakokban hónapról hónapra élek, soha többé nem szolgálna ki. 

- A matek sosem volt az erősségem, zavarba ejtenek a túl nagy számok – kacsintok rá, és a pulton áthajolva egy mosolygós puszit nyomok a homlokára. – Köszönöm, Esther.

- Vigyázz magadra Tristan – kapom meg a nap első mosolyát. – Nem örülök, hogy ilyen veszélyes életet élsz, még mindig áll az ajánlatom, jól jönne a segítség a boltban.

- Csodás lenne, de már így is túl sokáig élveztem ennek a városnak a vendégszeretetét – torpanok meg a széles ajtóban, amin egy láthatatlan, áthatolható szűrőhártya biztosítja a belváros piszkos levegőjének a kint tartását. Egy keskeny, utcaszerű előtérre vezet ebben a közel húszemeletes magasságban. Az önmagukat túlnövő, összefolyó városainkban már az egekben is utcák vannak. A szemeim előtt kirajzolódik a város, ahol egy elit burokba zárva felnőttem, majd ahol először megismertem a szabad életemet. Túl sok emlék köt ide.

- Neo Krassia elég nagy ahhoz, hogy elbírjon téged és a családodat. – Az nem kifejezés. A Föld északi fővárosa, a sznob elitek központja, és a bolygók közötti diplomácia kongresszusainak a székhelye. Vannak bolygók kevesebb népességgel, mint ez a város.

- Soha nem a családom tartott távol – motyogom magamnak. Az ex-családom, hogy pontosak legyünk. Nem. Mikor tőlük megléptem, még itt éltem három hosszú, meghatározó évig. – Paul jól van? – ugrik be a semmiből a kérdés.

- Jól-jól. Öregszik, mint én magam. Ha te is megtalálnád végre a lánykát, aki boldoggá tesz, talán nem itt szórnád a pénzed – pffff. Ha találnék egy lánykát, akkor még inkább itt szórnám a pénzemet, hogy finomakat főzhessek neki. Bevillan, hogy most kinek tervezek főzni, és kis híján felkacagok a kék hajú, kigyúrt óriás haverom lányka megnevezésén.

- Már megtaláltam – válaszolok sejtelmes vigyorral, és szándékosan megvárom, amíg kíváncsiság költözik a pletykás öreglány szemébe. – Többet is.

- Ne is lássalak, majd akkor gyere vissza, ha benőtt a fejed lágya! – sápítozik elhűlve, de az anyáskodó mosolyát nem tudja elrejteni a rosszallás mögött. Hangosan nevetve kapom el a felém repülő mérőkanalat, Esther mellé teleportálva nyújtom vissza neki, és egy utolsó, a halántékára nyomott puszi után rákoncentrálok a végtelen távolinak tűnő hálószobámra.

Ez most fájni fog.

Csillagokat látva kapaszkodok meg a bárpult magasságú asztalom szélében, hogy talpon tudjak maradni. Másodpercekig csak mozdulatlanul, émelyegve várom, hogy a sötétség tompa bizsergéssel felszakadjon a szemeim elől. A rám zuhanó fáradtság olyan, mint egy lassan, de biztosan lefelé ereszkedő vasfüggöny. Szinte csukott szemekkel támolygok a hűtőhöz, egy nagy csomagként belerakom az egész szatyrot, mit sem törődve vele, hogy csak a húsnak van szüksége hidegre. A kanapéhoz már csak a lábaim visznek.

Na, pontosan az ilyenek miatt nincs szükségem nagy lakásra.



***



Imádom a diszkózene ütemes lüktetését, egy pillanatra sem enged belekókadni a fáradtság hívogató ölelésébe. Persze nagy segítség ebben a körülöttem nyüzsgő társaság is. A kedvenc embereim az egész világon. Kivéve a halmaz legújabb tagja, aki állítása szerint mindjárt érkezik. Ma nem sörözök, a hosszú italok sokszor elálmosítanak, ezért az örök ütőkártyához nyúlok, valami erős, fanyar töményhez, ami végigégeti az ember gerincét, és VIP belépője van az agysejtek harcmezejére. Ha már megannyi hét után engedtem Brandnek, hogy lehozzon ellenem egy meccset, bosszúból az asztal alá tervezem inni. Mentségemre legyen mondva, az első kört még félálomban játszottam, miután átaludtam a kezdés időpontját, nem ébredtem fel a telefonom pittyegésére, és Camnek lábon kellett átbaktatnia hozzám, hogy kirugdosson az ágyból, egyenesen be a virtuális világba. Mondtam már, hogy kicsit túl komolyan veszi a csapat a péntek délutáni játék sávokat? A hullafáradtság és a fél bolygó átteleportálása oda-vissza nem kifogás a távolmaradásra. Nem mintha zavarna, szemrebbenés nélkül ugyanezt tettem volna a helyükben. Bőven lesz időnk aludni, ha meghaltunk.

Azonnal kiszúrom a tömegből kimagasló, rikítókék, felénk közeledő hajkoronát, és a hozzá tartozó, kirívóan komoly ábrázatot. Könnyedén csúszok le a magasított bárszékből, hogy elé siessek.

- Szia Nath! Igazán szólhattál volna, hogy hozzalak el, így lemaradtál az első körről – panaszolom a nyakába karolva. Az A szárny azért jelentős távolságra van innen, bár lehet, hogy teleporterként nem tudom felmérni, hogy mi számít hosszú utazásnak a földi halandók szemében. Nekem nem létezik a túl nagy távolság fogalma.

- Még szerencse, hogy egyedül is idetaláltam – jelenti ki, a hangja majdnem olyan száraz, mint a társaság poharai. Oké, oké, vettem az adást, nincs több nyomulás ilyen téren, én vagyok az utolsó, aki valakinek a függetlenségét szeretné korlátozni. – Sziasztok – fordul a többiek felé, majd azonnal visszaolvadunk az eddigi csoportbeszélgetés csapongó témái közé. Ha már Brand megint azzal dicsekszik, hogy hogyan győzött le végre-valahára a fránya lövöldözős játékban, akkor felőlem felülhetünk a „megvertük Tristant” vonatra, önfeláldozóan elmesélem én is a reggeli közös edzésünk várható, de ettől még ugyanolyan lehangoló végeredményét.

- Helyes – egy fintorgós nyelvnyújtással jutalmazom Brand büszkeséggel átszőtt kárörömét. Legközelebb őt küldöm magam helyett Nathtel edzeni. – De egyáltalán hogy sikerült rávenned, hogy normálisan vegye az edzést?

- Az ember komolyan veszi, ha a túlélésért küzd! – vágok közbe drámaian, mielőtt még Nath meggondolatlanul elkotyogná az oltári szuper közös motorozásunk történetét. Még az hiányzik, hogy az egész bagázs sorba álljon nála, nincs szüksége hat kiskutya szempárra. Ez a mi kis titkunk marad. Bár alapvetően nem olyan embernek ismertem meg, aki bármit is tenne az életben meggondolatlanul. Sőt. 

Tovább is sodródik a pillanat, most már Sue kezdi el ecsetelni a mai helyszínelése brutális körülményeit, és néhány szerinte bámulatosan morbid sérülést, amit ellátott. Én mondom, az orvosok egy másik világból jöttek közénk, hogy képesek ilyen objektívan, megjavítandó, élettelen gépezetként kezelni egy előttük lévő, vérző, mozgó, üvöltő emberi testet. Tudom, hogy túl kell lépniük a személyeskedés gátjain, de én biztos, hogy képtelen lennék ilyen lazán ecsetelni az esti iszogatás alatt, hogy miként távolítottam el egy sav-marta húscafatot egy zsoldos társam combizmából. Igazából még hallgatni sem könnyű, ezért szinte fellélegzek, mikor Nath megjelenik az asztalnál egy kör piával. Mondtam már, hogy imádom ezt a srácot? Észre sem vettem, mikor elment, de még soha nem örültem ennyire a képének. Nem tudom eldönteni, hogy a többiek is az én viszolygó érzéseimet osztották a félbe szakadt témával kapcsolatban, vagy egyszerűen az érkező pia váltja ki a szokottnál nagyobb ovációt. Széles vigyorral húzom magam elé a kézhez kapott piát, de megakad a szemem a pohár vízen, amit magának hozott. Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Víz ivást ebben a társaságban csak akkor fogadunk el, ha valaki már vállalhatatlanul részeg, vagy ha drogozós estét tartunk. Mivel nincs tíz tabi ecstasy a zsebemben, és Nath sem készül mindjárt a cipőmre hányni, egyik feltétel sem teljesül épp.

- Nemnemenemnem... Ma este nem vizet fogsz inni – kapom ki a kezéből, és rakom át a szomszéd asztalra, mielőtt visszakaparinthatná. Azt hittem, hogy tudta mit vállal azzal, hogy igent mond, de úgy nézem, ezen a csávón külön kikapcsológombot kell találni. – Ma este barátom, kikapcsoljuk a kommandós üzemmódot és jól érezzük magunkat – jelentem ki magamhoz képest egészen elszántan. Eskü évek óta nem voltam ennyire elkötelezett egy üggyel kapcsolatban sem, de szinte fáj nézni a merevségét. Néhányszor már engedte megvillanni a jófej, poénos srácot, akit a katona maszk rejt, úgy érzem világi haverom lehetne az a srác.

- De nem lehetek részeg. Bármikor hívhatnak bevetésre. – Na és?

- Tudod, az a szép a zsoldos létben, hogy bármikor visszautasíthatod a felkínált küldetést – kapcsolódik be Camille is az ostromba, aminek mostanra az egész asztal a lelkes nézőközönsége lett. Még egy kis ellenállás Nath részéről, és a nevét kezdik kántálni, hogy lecsússzon végre az első feles.

- Így-így – erősítem meg. Az igazán fontos küldetések amúgy sem egy éjszakán múlnak, nem lehet az egész életünket készenlétben tölteni. – Amúgy is, most voltál több napos küldetésen, nem varrnak azonnal egy újat a nyakadba. Szóval csin-csin! – felé is nyújtom a poharamat koccintásra unszolásként, és ennek a nyomásnak már a kedvenc főhősünk sem tud ellenállni. Ennyi. Megtettük, amit megannyi veszedelmes kometánnak nem sikerült, legyőztük Nathaniel Grandot. A kesernyés fintora és a testét végigrázó borzongás még szélesebb, kicsit együttérző vigyorgásra késztet. Ma megmutatjuk neki, hogy kell F szárnyhoz méltóan bulizni. Mintha meghallaná ezt a gondolatot, az ő arcán is megjelenik egy mosoly előszele. Előre imádom ezt az estét.

Csak egyszer másztam el piáért a pultig, de hatalmas hiba volt. Lépten-nyomon ismerősökbe akadok, rég látott haverokba, felületesen megismert zsoldostársakba, régi lövész gyakorlatos csapattársakba. Ha így folytatom megismétlődik az éjszaka, mikor elhívtam Nathet, aztán jól magára hagytam szegényt. Szerencsére azóta talán kicsit jobban ismeri a társaságot, hátha nem olyan elveszett, mint akkor. Tippre a megivott alkoholmennyiség is segít beilleszkedni neki. Remélem Camille szórakoztatja helyettem is. A fekete hajú lány úgy jelenik meg mellettem, mintha megidéztem volna ezzel a gondolattal. Ennyit arról, hogy szórakoztatja. Miért utánam rohangál?

- Tris, el akarom hívni Nathet táncolni, kéne egy szárnysegéd – pffff. A szent cél érdekében eljött az ideje, hogy megszabaduljak a három srácról, akik épp egy jövő heti lövész versenyre próbálnak beszervezni a csapatukba. Azt hiszem. Túl sok minden jár a fejemben egyszerre. Részeg még nem vagyok, de a szokásos dekoncentráltságom maxon pörög most is. Remélem nem ígérkeztem el. Egyszer megfogadtam, hogy részegen nem ígérek senkinek semmit, de nem megy túl jól a betartása. Lehet, hogy részegen fogadtam meg azt is. Bár mint mondtam, még nem is vagyok részeg. Legalábbis nem nagyon. Talán egy kicsit.

- Mennem kell srácok, a hölgynek szüksége van rám – mutatok a megmentőmre Cam személyében, és a fiúk természetesen szó nélkül eleresztenek. Camille elég szexi ahhoz, hogy bármit elnézzenek neki, pont azért lett olyan a természete, mint egy szeszélyes áprilisi zivatarnak. Frissítő, kiszámíthatatlan és vad. Pont az esetem.

Egy tálcán cipelt piarengeteggel követem a tömegben az alacsony derekú, feszülős nadrágból kilógó, lágyan ringó csípőjét az előttem határozott léptekkel utat törő lánynak. Szerencsére még nem ütött meg eléggé az alkohol ahhoz, hogy neki vágódjak, mikor váratlanul megtorpan a célnál, és azonnal belekezd a frontális támadásba Nath ellen. Nem kell ide segítség, úgy látszik ajtóstul töri szerencsétlen srácra a falakat.

- Ne aggódj, Camnél jó kezekben leszel – noszogatom egy kicsit én is, mikor mentegetőzve próbál elmenekülni a pompás lehetőség elől. Pedig nem egyszer láttam, hogy Camille szemrevaló vonalai az ő pillantását is oda vezetik, ahol annak a helye van egy női testen. Amúgy táncolni nem tudni kell, hanem élvezni, szóval a „nem vagyok egy nagy táncos” az nem kifogás.

Vigyorogva, a fenekemet a bárszéknek támasztva figyelem a párosukat elvonulni a mellettünk lévő tánctérre. Működésbe lépett a tervem, hátha Cam bájos társasága meghozza a kedvét több szociális program meglátogatásához. Már ha az én még bájosabb személyiségem nem lenne elég. Haha. Csak nehogy beleessen a lányba, mert akkor baromi nehéz lesz összeragasztgatni a darabokat, ami a szívéből marad. Nath valahogy nem tűnik annak az egyéjszakás kalandos típusnak, inkább azt nézem ki belőle, hogy mint minden mást, a párkapcsolatokat is komolyan veszi. Lehet, hogy figyelmeztetnem kellett volna Camet, hogy ne szórakozzon vele? Mindegy, reméljük ilyen téren is tud vigyázni magára a céhünk méltón elhíresedett frontembere.

Az aggályokat elsepregetve figyelem a táncukat, és hangtalanul nevetek Nath visszafogott, óvatos mozdulatain. Még tánc közben is lerí róla, hogy katona. Na jó, Camnek még a robotembert is sikerült életre keltenie, mert minél tovább nézem, annál vagányabbul tolják. Egy varázsló ez a lány.

- Tényleg nagyon bírod ezt a srácot – egy bamba álomból ébredve nézek balra, ahol Angie és Brand szokatlan párosa verődött mellém a pult mellett. Ezek ketten általában marják egymást, fogalmam sincs milyen áramlatok sodorták össze őket a buli tengerében. Nem akarok itt lenni, mikor megszűnik a pillanatnyi fegyverszünet közöttük. Mit is mondott Angie? Ja, igen. Tényleg bírom.

- Nem tudom megmagyarázni, de húz magához – vallom be bárgyú, becsípett vigyorral. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy j&