-Ahogy kilépsz rosszul leszel és nem fogod te se túl sokáig bírni nélkülem Angyal....- még mindig tovább, mit melletted... nem sok kedvem van ehhez a libához.
-Mit ne mondjak... megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá Gilbert.... Gratulálok... elvagy átkozva barátom bazdki- chö... ezt most tisztára úgy mondta, mintha érdekelné mi van velem... mi a... cseng a fülem?
-Én csak jól jártam.....már két lelket pusztítok...
-Légy büszke magadra akkor bazdki ....köcsög...
-Hmmmmmmmmmmmmmmmmmmm....- csak hallgatom, ahogy ezek ketten veszekednek. A hócipõm tele van már velük
-Nos gilbert... mivel elintézted szépen a sorsodat....így muszáj lesz együtt dolgoznunk.....ha élni akarsz.... De ...csak akkor ha hallgatsz is rám.......- unott fejjel fordulok vissza majd dõlök az ajtófélfának. Mért is kellene, nekem, õrá hallgatnom? Nem a fõnököm, sem az anyám...a barátom meg végképp nem.
-Innen északra megyek....ha érdekel...- elindul felém, majd megáll

- kinyögnél végre valamit, vagy ketté haraptad a nyelved?!

- Pusztán felfordul tõled a gyomrom, meg a kis könyvecskédtõl! Inkább fagytam volna halálra, minthogy veled kelljen leélnem az életem!- dünnyögöm, majd elindulok kifelé. Nem értem a válaszát, õszintén nem is érdekel.

Rájöttem én már, nem azzal büntetnek engem hogy számûztek...áááh, dehogy... ezzel a némberrel inkább!

Szótlanul megyünk egymás mellett, nem is nagyon nézünk a másikra, csak ha nagyon muszáj, akkor is csak röpke percekre.

Végül én töröm meg a csendet:

- mond, de tényleg csak puszta kíváncsiságból... mindenkivel ilyen köcsög vagy, vagy ezt nekem tartogattad... és egyáltalán mit vétettem amivel ezt érdemeltem ki?

Az egyik alak ruhájába törlöm a kardokat, majd a hátukra fordítom õket és homlokukon megérintve egy egy rúnát helyezek rájuk. Hallom a hogy a lány hozzám beszél, de egyetlen szavát sem értem. Hátrébb lépek, majd egy gyors igét elhadarva megnyújtom a rúnákat, a testekkel együtt.

Mikor végzek a lány felé fordulok majd végig nézek rajta.

- téged aztán jól elintéztek- elõ húzom a becsomagolt könyvet majd az ölébe dobom.- hát... azt hiszem ennyi volt... remélem soha többet nem találkozunk- búcsút intek neki, majd a kardokat az övemre erõsítem és elindulok kifelé.

- várj!- a hangja kicsivel hangosabb- minek jöttél, nem megmondtam, hogy nem akarlak látni?

- kösz! Megmentem az életed, erre ez a hála... egyébként, ha tudni akarod csak a könyvet hoztam vissza, ugyanis voltál olyan kétbalkezes és elhagytad.

- megmented?! Magamtól is kiszabadultam volna...

felvont szemöldökkel végig nézek rajta- aha...hogyne...látszik...éppen felfordulni készülsz, de persze, megvéded magad... na szia!

Hmm...ez így túl egyszerû volt. Két ilyen gyenge alakra bízni az elrablását...valami nem stimmel...

Lehunyt szemekkel állok meg a nyomok felett ahol véget érnek, majd a megmaradt energiára összpontosítok. Halvány fénylõ foltok jelennek meg a földön, jelezve, hogy merre vitték Luminát.

Pár órányi gyalogút után egy faház elé érek. Világos van bent, ezek szerint a lakói is otthon vannak, de a nyomok is ide vezetnek...nem tudom hányan vannak bent, azt sem hogy milyen erõsek, így nincs más választásom mint megvárni a szürkületet...

- errõl már lekéstél aranyom... már rég halott vagyok
-Csak hogy tisztázzuk.... én kérek elnézést amiért egy nyomorékkal kedves voltam egy gyógyítás erejéig....- a hócipõm tele van már vele...

hirtelen zajt hallok, majd mikor hátra lesek õ már az egyik fa tetején kémleli a távolt
-A soha viszont nem látásra!
Csak a fejem csóválom, majd mikor indulnék tovább észre veszem, hogy elhagyta a számára oly becses könyvét....chö... ezek szerint még sem lehetett olyan fontos.

Lehetnék akár szemét is, hogy egyszerûen tovább sétálok, mintha nem látnám, vagy akár el is égethetném... kölcsön kenyér visszajár... de végül lehajolok érte és felveszem.

Mikor a kezembe veszem újra az a bénító érzés kerít hatalmába, de ezúttal teljesen. A testem görcsbe rándul, a torkomból üvöltés szabadul. A szemeimbõl újra vér fakad, a szárnyaim pedig mintha meggyulladnának. Pokoli kín járja át amúgy is összetört testem... nem tudom miért, azt sem kinek a mûve vagy hogy ezúttal nem pusztít-e el. Térdre rogyva vergõdöm az erdõben míg enyhül a kín és talpra nem bírok állni. Ijedten dobom el a könyvet, amit eddig érthetetlen módon a kezemben szorongattam. ez...az õ mûve... biztosan az övé!

- Mi van? Ennyire nem bírod a fekete mágiát?- hallom, és értem is a beszédet, de fogalmam sincs honnét jön a hang... talán a könyvbõl? Lassan közelítek felé, majd egy faággal kezdem böködni

- hé! Nem vagyok én döglött állat, hogy bottal piszkálj! - ez beszél! Kétséget kizárva...ez...

a köpenyembõl levágott anyag darabba csavarom majd úgy emelem fel, nem kell még több szörnyûség...

elindulok abba az irányba ahová Lumina indult, talán még utol érem és vissza tudom adni neki ezt a förtelmet.

Nem telik bele sok idõ, elérem azt a helyet ahol korábban még a földön feküdt, de õ már nincs itt. Vajon mi történt? Elvitték?

Végül utánam jön, igaz jó pár lépés távolságot tartva köztünk.

Felsóhajt - VÁLASZOLJ!- nem értem mért van kiakadva, megmentettem az életét, vagy mi a szösz... úgy tûnik jobban örült volna ha hagyom meghalni...

- ne haragudj... én... azt hiszem valami olyasmit szabadított fel amit nem tudok irányítani- suttogom lehajtott fejjel

Halál komoly arccal néz rám, majd fordul vissza. Nem igazán értem mit kell ezen mellre szívni, de a kis méregzsák úgy tûnik nem hajlandó egyetlen értelmes mondatot sem hozzám szólni... úgy kell neki, de ha bajba kerül ezek után ne számítson rám! Béke szeretõ vagyok, nem pedig hülye!
Szótlanul haladok utána, fél szemmel gyönyörködve a tájban, de õt ez szemlátomást nem köti le. Inkább a könyvével van elfoglalva... csak tudnám miért...

-Mit mondtál mit akarsz?- förmed a könyvre -Felejtsd is el ezt a gondolatot ...és többet fel se hozd nekem bazdmeg
kezdem azt hinni, hogy nem százas a csaj... csak így, simán, mindenféle rejtegetés,meg egyéb nélkül... van mersze az egyszer biztos.

Nemsokára egy erdõbe érünk. Szép,érintetlen tölgyerdõ, a havat õzek és más patás állatok nyomai pettyezik, a fákon néha néha mókus vagy madár bújik elõ, látszik hogy nem háborgatják a tájat. Maga lenne a földi paradicsom az eddigiek után, csak egy a bökkenõ...valahogy rossz elõérzetem támadt itt hirtelen...
- ohh faszom... már megint...- zsörtölõdve felkiált. Vajon megint mi baja?
- Kurvára nincs kedvem farkasokhoz Weiss....- farkasok? És ki az a Weiss, talán a könyve...
kardot ránt, majd harcra készen várja a farkasokat. Ezek szerint most csak úgy, simán gyilkolászni akar...nem százas...egyszerûen tovább mehetnénk, elkerülve a fölös vérontást, de nem, makacs kisasszonynak ez derogál
-Bújj el valamelyik fához...és ne avatkozz bele!- jobb híján azt teszem amit mond. Nem szép látvány, de be kell ismernem, hogy jó harcos. A farkasok körül veszik majd hol egyesével, hol csoportosan támadnak. Az egyik hátulról veti rá magát, de mielõtt elérhetne hozzá a kard a torkába fúródik. Felnyüszít, majd élettelenül hull a földre.

A fa mögé bújva lesem a lányt, ahogy harcol, a mozdulatait és a vért látva valahogy ismerõs, mégis érthetetlen energia kezd bennem kavarogni. Egyre több a farkas, Lumina pedig láthatóan fárad. Nem hagyhatom hogy egyedül harcoljon...de ha közbe avatkozok...

Érzem, hogy a testem magától mozdul.

Ismeretlen erõk járnak át, uralva a testem és minden csepp energiám.

Lassan, biztos léptekkel haladok a lány felé, aki egyenlõre úgy tûnik nem vett észre. Érzem hogy a testemet zöldes fényû jelek hálózzák be, a szemembõl pedig vér kezd folyni. Alig egy méterre állok meg a lány mögött. Karjaimat kitárom, majd szárnyaim is megmutatják magukat. A testemen végig futó jelek láncokat, rózsafüzéreket és tõröket varázsolnak a levegõbe, alattam pedig körök jelennek meg. Egy kecses, inkább tánclépésre hasonlító mozdulattal élesítem az eddig körülöttem vibráló fegyvereket, majd egy újabb, a farkasok felé irányuló mozdulattal rájuk uszítom azokat. Pontosan érnek célba. Az összes farkas, egytõl egyig földre hull, majd semmivé válik. A fény lassan halványodik, majd eltûnik és a jelek is vissza húzódnak

- ez meg... mi a fene volt?- néz rajtam végig. Én csak fejemet fogva, bülöngélve kapaszkodol meg az egyik tuskóban... még túl gyenge vagyok...de ha akartam volna, se tudnám ezt vissza fogni

-Hidd el...a te szárnyaddal egy centire se tudnál elmozdítani engem..

amint végez az italával pakolászni kezd, én addig csak állok, mint aki lecövekelt, nem mozdulok csak figyelek

-Te figyelj... most mit is akarsz kezdeni magaddal? Mert hát így... hagyjuk.. felejtsd is el – legyint, majd visszasétál hozzám, könyvvel a kezében. Ennyire hozzá nõtt vajon? Mi lehet benne ami ennyire fontos? Úgy dajkálgatja mint egy csecsemõt... furcsa faj az emberiség, ezt már látom...

-Alszok.... - nyögi be végül, majd nekem hátat fordítva lefekszik. Félálomban még megszólal

- A könyvhöz ne érj.......

hát jó... ha ennyire ragaszkodik hozzá, de igazán kereshetnénk valami melegebb helyet is, úgyan már kezdek hozzá szokni, de még mindig fázom. Míg õ alszik, én a tûz mellé telepszem.

Fényes, táncoló lángok... szinte megbûvölve figyelem õket. Érzem a belõle áradó meleget, de nem tudom megállni, hogy nem próbáljam meg megérinteni...komolyan, mint egy kisgyerek, de talán azért, mert ahonnét én jöttem szinte semmi nincs. Vagyis... semminek nincs fizikai teste, nincs hõfoka, tapintása...

alig egy pillanatig tartom bele a kezem, de így is sikerül megégetnem magam. Felszisszenve rántom vissza, majd nyomom a mellettem lévõ hó kupacba. Furcsa...a hûs hó enyhíti a fájdalmamat...

nem tudom meddig elmélkedem, de mikor felébredek már reggel van, a tûz kialudt, Lumina pedig javában pakolászik.

-Reggelt szerencsecsomag...- lenyelve a gúnyos sértegetést vissza köszönök neki majd feltápászkodok.

- látom, nem vagy az a sokáig lustulós típus...- nyújtózkodok

- valóban. Veled ellentétben én tudom, mikor kell felkelni

- nem is tudtam, hogy itt a földön tilos jót aludni- nézek rá egy fél mosollyal. Végig nézek rajta, csinosnak csinos, nem is kicsit, csak ne lenne ilyen pokróc....nem tudom mit vétettem neki

- nos, lenne itt még valami- vágja hozzám az egyik jól megtömött táskát- ha velem akarsz tartani ezt te cipeled- meg sem várja a választ, csak elindul. Egy pár pillanatig csak méregetem amit hozzám vágott, majd a hátamra szenvedem és utána megyek.

Szörnyen kényelmetlen...erre pár lépés után rá is jövök. Tudom már, az angyalok mért nem hordanak táskát...a szárnyaimnak nagyon nem tetszik a dolog. Leveszem, majd valahogy ösztönösen kezdek el halkan mormolni valamit, amitõl a táska felizzik, majd zsugorodni kezd. Magam is meglepõdök rajta, hát még õ

- ha miattad kicsik lesznek a ruháim...nem köszönöd meg amit kapsz!

-Na mire vársz? Kotródj innét... elvégre nem kértél a segítségembõl bazdki...- förmed rám, de én csak a könyvet figyelem ami hirtelen megszólal. Döbbenetemben majdnem hátra esek ültömben. Mi lehet ez? A könyvek mióta beszélnek?... bár nem értem amit mond, de a lány reagál rá, ezek szerint hozzá beszél...
-Felejtsd is el bazdmeg...- ezúttal a könyvhöz beszél. Felkelek és közelebb lépek.
-Ha netán maradni akarsz... kurvára ne merj ahhoz a könyvhöz nyúlni vagy levágom a tökeidet!- szemei villódznak a dühtõl, csak tudnám miért...kérlek! Ha ez minden vágyad...vissza ülök az elõbbi helyemre. Alig pár perce ismerem, de valami azt súgja, ha vele maradok, vagy õ, vagy az a könyv még sok bajt hoz a fejemre.

-Teát...?- kérdi mikor mellém ül...teljesen meglep ez a hirtelen váltás, így végig sem gondolva mit kérdez rá bólintok. Nemsokára egy gõzölgõ bögrét nyom a kezembe. Jó illata van, de mi lehet ez...

- ne nézz így, és ne mond, hogy még sosem láttál teát!- felvont szemöldökkel néz rám, mikor már vagy öt perce mozdulatlanul bámulom a kezembe szorongatott edényt

- pedig... most látok ilyet elõször... hallani hallottam róla, azt hiszem, de igazság szerint most járok elõször a földön... odafent nincs ilyesmi- példáját követve bele kortyolok a forró italba, majd azonnal ki is köpöm.

- szép... gratulálok!-sóhajt fel...

Ez borzalmas... végig forrázta a számat, az íze, vagy milye pedig... nem is tudom hová tenni ezt az egészet. Megköszörülök a torkom majd leteszem a bögrét, jó messze magamtól.

- és pontosan mit is keresel itt? Ne nézz hülyének, nem sokat tudok az angyalokról, de ahhoz puszta józan ész kell, hogy egy olyasvalakit, aki ennyire, hogy is mondjam... nyomorék mint te nem eresztenek csak így szélnek

- engem számûztek a mennybõl... kidobtak, mint egy ócska rongyot, csak azt nem tudom miért...

- csak van valami oka...

- biztosan van, csak nem emlékszem rá..- felkelek és összébb húzom a ruháim. Kitárom megmaradt szárnyaim amik közel háromszor akkorák mint én magam majd pát próbálkozó szárnycsapást követve össze hajtogatom õket és a ruháim alá rejtem. Jó érzés megmozgatni õket, felpezsdíteni bennük a vérkeringést, de ezzel szemmel láthatóan egyedül vagyok. Lumina csak fújtat, majd kisöpri a szemébe került hópelyheket és hajszálakat.

- hm... ne nézz így, ez még semmi! Ha meglenne az összes szárnyam, vagy egy erõsebb csapásnál akár arrébb is tudnálak lökni!