- Bármi történjék is, kérlek ne szeress belém - mondja mély lélegzetet véve. 

- Hogy?                      

- A barátodnak igaza van mindenben. Én nem tartozom ide.

- Miket beszélsz? Mégis mi köze mindehhez John-nak? – kiáltok fel vállait megragadva. Ez teljes megõrült és el is hitte, amit mondtak neki!

- Én nem tudlak szeretni téged. Egyszerûen nem vagyok képes erre az érzelemre. - magyarázza nekem továbbra is nyugodtan. Elfordítom a fejemet és a földet kezdem el nézegetni. Miért nem kellek soha sem annak az embernek, aki nekem tetszik? Talán valami átok van rajtam, vagy fogalmam sincs. Állam alá nyúl és visszafordítja a fejemet, hogy rá nézzek.

- Ezt most miért mondod nekem? - kérdezem remegõ hangon. Érzem, hogy nemsokára el fogom sírni magamat és ehhez nem sok kell.

- Nem szeretnélek megbántani téged - kezeim megremegnek a vállain. Miért mondja ezt nekem? Miért bánt engem ezzel… miért…? Nagyot nyelek és megremegek, lassan szólalok meg.

- Késõ - mondom arcomat vállába temetve. Miért kell nekem mindig szenvedni mikor mindig próbáltam jó gyermeke lenni szüleimnek és soha sem bántottam azt, aki nem érdemelte meg. Bekönnyezek. Mindez annak az idióta John-nak a hibája.

- Annyira sajnálom - simít, végig hajamon mire magamban elnyomok egy jólesõ sóhajt. Tincseimet meghúzogatja így kérve engem, hogy nézzek rá. Próbálom lenyelni könnyeimet nem sok sikerrel. Engedelmesen húzódok hátra, szemeimbõl fényes könnycseppek buggyannak ki végigfutva arcomon. Inge ujját kézfejére húzza és letörölgeti könnyeimet eltüntetve ezzel sírásomnak nyomait. Kezeivel arcom két oldalát fogja közre és hozzám hajolva csókol meg könnyedén, éppen hogy érintve ajkaimat. Hirtelen lefagyok, és nem tudom hova tenni eme érintést és nagyot nyelek. Homlokát az enyémnek dönti aztán elhúzódva tõlem talpra áll és az ajtóban megállva visszapillant rám. - Nem fogsz hinni nekem, de én õszintén örülök a boldogságodnak. John jó ember, csak remekül titkolja - mondja egy instant mosollyal. 

Én csak némán bámulok rá, mint aki nem érti a szavak jelentését és tudatomba nagyon lassan tör be ennek a mondatnak az értelme. Arcom eltorzul a lelki kínoktól és lassan talpra kászálódom. Nem maradok itt tovább! Felpattanok, és rá nézek a meghökkent arcra gondolom, most mindent megmutat arcom.

- Ennyire jó embernek tartod akkor, hát légy vele te! Nem megyek senkihez sem hozzá fõleg, ha nem szeretem. – kelek ki magamból és reszketek az elfojtott haragtól és kiviharzok a szobából.

Reszketek és hallom, hogy utánam kiállt, de nem foglalkozom vele, mert én ugyan nem kérek a könyöradományból. Nem is nézem, hogy hová futok csak abból a reménytelen helyzetbõl el minél hamarabb! Nem akarom, John-t nem szeretem és soha nem is fogom. Reszketek, miközben berohanok a sûrû már sötét erdõbe és bolyogni kezdenek könnyeim újra. Figyelem a fákat… valahol itt kell lenni-e a barlangnak. Felszipogok, és nagyot nyeldekelek, szétnézek, majd meglátom a bejáratot, de hallom, hogy követnek. Gyorsan neki iramodok a távnak és berohanok a biztonságot nyújtó barlangba, ahol magától meggyullad a tûz. Régen mindig ide jöttem, ha gondom volt vagy esetleg sikerült megbántani valakinek. Bár most a bántásnak több féle fokozatát számításba vehetném. Leülök a rémbõl készült ágyra és nézem a lobogó lángokat. Gondolataim újra Ambrose körül forognak, és szinte pengeként hasít belém a felismerés, hogy õ egyáltalán nem szeret… Nem fog soha sem és ezt John-nak köszönhetem. Lehajtom fejemet és beletúrok hajamba, amikor egy kis zajt hallok mire felpattanok.

-Ki van ott? – nézek, a zaj hangja felé mikor meglátom Ambroset kikerekednek szemeim. Mi… hogy… szemeim megint megtelnek könnyekkel. – Miért jöttél utánam? – kérdezem nagyon halkan.

-Féltettelek, miért szaladtál el? – kérdezi halkan.

Rá nézek, és eleinte nem tudom, hogy mit feleljek, hiába mondanám el az igazat, semmit nem érek el vele. Összepréselem ajkaimat és lerogyok vissza a prémekre majd bele is markolok. Mit mondjak neki? Semmit nem érek el vele, ha azt mondom, hogy jaj csak mert fájtak a szavaid és halálosan szerelmes vagyok beléd. Végül mielõtt kérdezhetne nagyot sóhajtok és megszólalok.

-Azért szaladtam el, mert nem szeretem John-t. Az igazat megvallva utálom õt és ez nálam nagy teljesítmény hisz tudod. – mondom halkan. – Akkoriban is bántott és azokat is bántotta, akiket én szeretek. Most látta, hogy irántad táplálok valamit így meg is elõzte, hogy összejöjjünk összevissza fecsegett mindent csak azért, hogy neki jó legyen. – suttogom, majd fojtanám, de a szó bennem reked. Megérzem a számomra oly szeretett személy ajkait az enyéimen. Lehunyva szemeimet viszonozom a csókot és hajába túrok miközben próbálok hozzá bújni, de az lett ennek az eredménye, hogy eldöntött az ágyon.

-Azt hittem tényleg szereted ezért viselkedtem úgy, ahogy. – suttogja, fülembe mire felszipogok, megérzem, kezének simogatását testemen mire simulok az érintésbe akár egy kismacska.

-Legközelebb inkább engem kérdezz, meg mielõtt másnak hiszel. – mondom, remegõ hangon keze mindenütt végigsimít. Mikor megérzem, combom belsõ felénél felsóhajtok kéjesen és megremegek.

-Ezt nem lenne szabad. – suttogja, fülembe mire megijedek, hogy abba fogja hagyni. Szemeibe nézek és végig simítok arcán lágyan.

-Most ne gondolkodj, csak tedd azt, amire vágy. – nézek szemeibe mélyen és elmosolyodom lágyan miközben ajkaimra hajolva kapok tõle édes csókot. Amit viszonozok is készségesen ebben szívem szárnyal és semmi mást nem kívánok csak azt, hogy érintsen engem.

Minden egyes érintése, csókja vagy éppen becézése lelkemet simogatja mintha bõröm alá nyúlva nem létezõ testemet simítaná. Teljesen neki adom magam. Annak az embernek, akit szívembõl szeretek és ezt nem is érzem bûnnek. Amikor teljesen összesimul testünk és bõrünk érintkezik az számomra maga a mámor és ezt csak azt teljesíti be, hogy magamban érezhetem büszkeségét. Sóhajtozom nevét és cirógatom, testét miközben csókjaimmal ajándékozom meg magam és ártatlanságom mellett. Amikor elér a kéjmámorító érzése és átlépem, a gyönyör kapuját nevét kiáltom fel és reszketek. Kapkodom, levegõt nyakának rejtekébe bújtatom arcomat és simogatom igen csak megizzadt testét. Simulok, hozzá majd ajkaira tapadok minden érzelmemet belesûrítve, hogy érezze, mennyire szeretem, a jelek testemen izzanak mutatva az igazinak adtam magamat. Szívem boldogsággal telik meg végre megtaláltam életem párját igaz, hogy õ nem akar engem és nem fog szeretni soha sem.

-Szeretlek teljes szívembõl és örökre szeretni foglak ameddig csak élek. – súgom fülébe szerelmesen kissé rekedt hangon az átéltektõl. – Sajnálom, a szívemnek nem tudok parancsolni és nem is akarok, a jelek azért izzanak, mert az életem párjának adtam oda szívem, lelkem és testemet. Szeretlek Ambrose. – nézek mélyen szemeibe és rettegek az elutasítástól.

- Sajnálom, ha megzavartalak – motyogja halkan. Milyen kis édes szinte mosoly játszik ajkaimon. Ezt õ nem láthatja így inkább magamba fojtom.

- Nem, semmi baj. Miért jöttél? – kérdezem, kedvesen rá nézek. Kissé zavarban vagyok. Olyan édes és kedves csak kár hogy õ ennek nincs tudatában.

- Esetleg, alhatnék veled? – kérdezi lesütött szemekkel. – Nem vagyok hozzászokva az egyedül léthez.

- Persze. Gyere nyugodtan – mondom halványan elvörösödve aztán takarómat felhajtva, odébb csusszanok. Odalép az ágyhoz, és mellém fekszik.

- Köszönöm szépen. –mondja, egyszerûen mire újra zavarba jövök, de nem mutatom ki. Jobb lenyelni most, mint kimutatni csak zavarba hoznám.

- Mégis mit? – kérdezem érdeklõdve. Arcomat felé, fordítom. Hisz nem csináltam semmi nagydolgot. Csak kedves voltam vele.

- Hát úgy nagyjából mindent – válaszolja halványan elmosolyodva. – És nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked. Nem szándékosan teszem. Én egyszerûen ilyen vagyok.

Halkan felnevetek. Olyan kis édes, ahogy szabadkozik. – Hát veled nem unalmas az élet az tény. –nyomok el magamban egy mosolyt.

- Miért jöttél utánam? – kérdezi felém fordulva. Arcunk vészesen közel kerül egymáshoz. Nem húzódom el tõle. Olyan jó érzés hogy most ilyen közel van hozzám. Bár magam sem tudom, hogy miért.

- Mert fontos vagy nekem – motyogom halkan, õ lehunyja szemeit. Fáradt lehet, amit nem is csodálok. Hisz biztos rá hozták a frászt, amikor meg akarták támadni. De a lényeg az, hogy nem lett semmi baja. Lehunyom szemeimet. Lassan bealszom, majd mikor épp fel kell, a nap felébredek, de még magam is meglepõdök. Ambrosehoz bújok minden porcikámmal. Elpirulok, még jobban hozzá vackolom magamat fejem mellkasán pihen. Végül újra elalszom. Mikor legközelebb felébredek, már néz engem és hajammal játszik. Jólesik az érintés. Elmosolyodom, kedvesen hozzábújva lehunyom szemeimet újra. Cirógatja hajamat.

- Miért bújtál hozzám? – suttogja, halkan mire felszusszanok. Mosd ez kissé kínos lesz az biztos.

- Azért mert jólesik a közeledben lenni. Biztonságot nyújtasz a számomra. Magam sem tudom miért. –vallom be és nem merek felnézni így hát hasát fixírozom.

- Ezt jólesik hallani. – motyogja, mire elmosolyodom.

- Gyere, együnk még a végén azt mondják, nem engedlek enni. – pirulok, és lassan kikászálódunk az ágyból. Kicsit zavarba ejtõ. Vajon… Milyen lenne, ha tényleg egy pár lennénk? Inkább elhessegetem a gondolatot hisz ez csak szép álom marad.

Mikor felöltözünk, lassan lemegyünk reggelizni. Szüleim már hoztak enni és szépen meg is van terítve. Reggelinket csendben fogyasztjuk, el ám gyakran pillantunk egymásra, amitõl én zavarba jövök. Kíváncsi vagyok mikor fog bízni bennem. Nem siettetem hisz rengeteg rossz dolog történt már vele. Mikor végzünk elpakolok és felveszem a kosarat. Haladunk békésen amikor nem várt alakot pillantok meg. Ami azt illeti soha sem kedveltem valamiért.

- Vio! Miújság? Milyen gyönyörû nõ lett belõled. – mondja nyájasan John Brian régi barátja. Szívesen végignézném, ahogy félre nyel egy karót.

- Oh, John téged is látni? – kérdezem kedvesen, de fagyosan. Ambrose engem néz, majd a fiút fixírozza.

- Jaj, ne légy már ilyen. Nem is mutatsz be a barátodnak? – néz kérdõn majd Ambroset fixírozza nagyon feltûnõen utána pedig engem.

- Ambrose… õ itt John Brian bátyám gyerekkori barátja. John õ itt Ambrose. – motyogom kissé vontatottan. Valamelyest védencem mögé húzódom, ahogy kezet fognak.

- Szóval Ambrose vagy. Nos, mit szólnál, ha sétálnánk egyet és beszélgetnénk kicsit? – néz kérdõn John én szólásra nyitnám a számat, de séta társam megelõz.

- Rendben van. – mondja, némi bizonytalansággal felém fordulva végig simít az arcomon és utána Johnnal elsétál. Ez meg mi a fészkes fene? Kissé szomorúan indulok haza.

Mikor beérek, bátyám jön velem szemben. Felsóhajtok halkan és próbálom kikerülni, de végül az a vége hogy, elkapja karomat és lágyan maga felé fordít. Komoly tekintettel néz rám és végül felteszi azt a kérdést, amit nagyon nem szeretnék.

- Mi a baj? Olyan, vagy mint akit vérig sértettek. – kérdezi felvont szemöldökkel mire nekem csak vállrándítás a válaszom majd makacskodva rám néz.

- Jól van már. Visszajött a régi barátod John és elhívta Ambroset beszélgetni. Rossz sejtésem van, tudod jól sohasem kedveltem azt a pökhendi marhát. –sóhajtom. Bátyám furán néz majd léptek zajára leszünk figyelmesek. Hátra fordulok és John meg védencem jön fel a lépcsõn. Brian barátjának fülig ér a szája ezzel szemben Ambrose olyan fagyosan néz rám hogy még én is megremegek. Vajon mirõl beszélgethettek?

- Kezd a saját súlycsoportodban lévõvel – morogja az engem bámuló pasi hirtelen a lányra pillant.

- A te rémálmod. Milyen jogon bántod azt, aki hozzám közel ál? – újabb ostor jelenik meg kezeiben. Elindulnék a lány felé, hogy segíthessek neki, de a másik két férfi lefog engem. A lány egy ügyes mozdulattal földre teríti a férfit aztán vele is, végez. Kísérteties üvöltés hagyja el a férfi száját. Violetta felnéz, tekintete aggodalmat sugall.

- Nem, semmi baj. Miért jöttél? – kérdi kedvesen rám nézve. Mégis szavaiból érezni az õ zavarát.

- Mégis mit? – kérdi érdeklõdve. Arcát felém, fordítja.

Énekem után lesietek az emelvényrõl és mellé lépek. Szüleim szintén észrevéve minket hozzánk sietnek, és mosolyogva köszöntenek.

- Fiatalok elõttetek az egész éjszaka. Hát mit álldogáltok még itt? Nyomás érezzétek magatokat jól. Táncoljatok – anyám sürgetésére halvány mosoly villan fel ajkain. Anyám mondatára elvörösödöm teljesen, de hála az égnek ezt Ambrose nem látja. Mikor szüleim tovább indulnak, felém fordul, mire rám mosolyog.

- Nagyon sajnálom, de nem táncolhatok veled.

- Miért nem? – kérdezem csalódottan. Szemeivel a földet kezdi el pásztázni. Kezd rossz érzésem lenni. Beharapom alsóajkamat.

- Nem tudok táncolni – motyogja mereven a földet nézve.

- Ó, de hát én azt hittem, hogy te… mivel azt a nõt szolgáltad… hogy õ megtanított téged táncolni – szavaimtól megrándul az arca. Azt hiszem megbántottam pedig nem akartam. Bûntudat fog el.

- Ez nem olyan egyszerû, mint ahogyan azt te elképzeled. Ahhoz, hogy a parancsait teljesítsem nem igazán volt szükségem táncra. Õ tõlem egészen mást kért. Olyasmit kellet megtennem neki, amitõl halálom napjáig borzadni fogok – szûri fogai között, aztán rezzenéstelen arccal elfordul tõlem és kilép a hûvös nyári estébe. Elszomorodok és lehunyom szemeimet. Most ezt jól megcsináltam.

Mikor már jóval késõbb az ágyban fekszem, felfigyelek a viharra és a villámlásra. De valami nincs rendben. Nagy a sürgésforgás a faluban, amire rossz elõérzetem lesz. Lassan felkelek, az ágyból felveszem az egyik kimonómat és legyek. Brian már semerre így szüleimhez sietek, akik halálra vannak rémülve.

- Mi a baj? – tudakolom követelõen szüleimtõl.

- Amrose elszökött… Nem tudom miért vagy, hogy… De elszökött… - mondja anyám teljesen halálra váltan nekem pedig iszonyatos bûntudatom lesz.

- Azt hiszem, tudom miért… a bálon megbánthattam a beszélgetésünk alatt… - suttogom. Annyira idióta vagyok drága jó Freya. Sírva fakadok és lerogyok a kanapéra.

- Nem a te hibád. – nyugtatgat édesanyám hasztalanul.

- El kell mennem. Majd jövök. –azzal kirohanok a zuhogó esõbe.

Két másodperc alatt bõrig ázok, de egyáltalán nem foglalkozom vele. Szétnézek, mindenütt õrök keresik, majd belém nyilallik a felismerés. Visszaszökött a házhoz. Azonnal kirohanok a faluból nõ sosem harcolhatott. Futok egész át az erdõn és a szívem majd kiugrik a helyérõl. Ha miattam esett baja esküszöm, sosem bocsájtom meg magamnak. Ha nem mondom azt, amit akkor most nem lenne ez. Nem kellett volna bántanom és nem is akartam. Folynak könnyeim, amit az esõ teljesen elmos, de a fájdalom a szívemben megmarad. Kiérek az erdõben egy szép tisztásra és majd kiköpöm a tüdõmet. Hajam teljesen fejemre tapad a kimonó meg teljesen testemre. Ilyenkor utálom, hogy csak rózsát tudok teremteni. Szétnézek, majd elkezdek rohanni arra amerre érzékelni vélem Ambroset. Nem tudom, honnan tudom, nem tudom, miért érzem, de most ezt felfogni sem akarom. Azt szeretném, mellettem legyen biztonságban, és ha kell, gyûlöljön, csak ne legyen baja. Felvillannak újra a jelek testemen és most teljesen elborítják testemet. A jelek olyanok, mint a rózsaindák és pár rózsa is van rajta. Szemem a megszokott világoszöld szín helyett most vörösben pompázik. Elérem az erdõ szélét és nézem a jelenetet. Amborse van, a férfiak fogságában próbálom hegyezni a fülemet hátha, meghallok valamit és nem is kell csalódnom hallom a beszélgetést.

- Abból a házból vetted el nem igaz? - teszi fel kérdését. A fiú pedig bólint. – Rendben, sejtettem. Amit ott találsz mind az enyém. Add szépen ide.

- Nem.

- Ne szórakozz kölyök. Add ide azt a vackot – morran rá, amire már én kezdek egyre jobban ideges lenni. – Hiszen én téged ismerlek. Mindig ott voltál, ahol Isabel. Mit tudsz te, ami miatt foggal, körömmel ragaszkodott hozzád az a nõ?

- Csak hagyjanak elmenni – mondja riadtan. Összeszorul, a szívem én miattam van ilyen helyzetben.

- Na na. Talán néhány perce elengedtünk volna téged, de most már maradnod kell. Ne félj, csak szórakozni fogunk egy kicsit. De elõtte még add szépen ide azt a karperecet – morran a pasi újra és közel lép hozzá.

Nekem sem kell, több rögtön kiugrok a fák árnyékából és megjelenik egy rózsaostor kezemben. A rózsa a fegyverem, de nincs határhoz szabva melyik ellem legyen a segítségemre. Nem vagyok kegyetlen sosem voltam az de utálom ha egy hozzám közelálló személyt bántanak. Olyankor sajnos félelmetes vagyok és érzem Ambrose csak távolodni fog tõlem emiatt. Egyikrésze, mert megvédem a másik… a régi életére fogom emlékeztetni erre vörös könnyek, folynak szemembõl.  Meglendítem karomat és az egyik fickó nyakára tekeredik ostorom. Rögtön növénybõl villámmá válik így agyonütve a férfit.

- Kezd a saját súlycsoportban lévõvel. – sziszegem mire a vezetõ Ambroseról rám kapja tekintetét.

- Mégis ki a fene van? – morran és közeledni kezd felém.

- A te rémálmod. Milyen jogon bántod azt, aki hozzám közel áll? – máris megjelenik a rózsa ostor a kezemben. Mintha a fiú próbálna a segítségemre jönni, de a másik kettõ lefogják a vállánál.

Mielõtt a férfi csinálhatna, akármit fordulatból arcon rúgom, mire elterül a földön. Már vacogok, a hidegtõl az ostor a férfi köré tekeredik, az erdõben van a folytatása rögtön be is húzza. Csak az üvöltést lehet hallani. Ahogy felnézek, egyáltalán nem vagyok ijesztõ. A megbánás látszik rajtam és az aggodalom.

- Vagy elengeditek, vagy ti is ott végzitek ahol a drága fõnökötök. – mormogom, oda mire az utolsó kettõ elrohan fejét vesztve. Lehajtom fejemet és újra rám jön a sírás. – Sajnálom… Sajnálom, amit mondtam nem akartalak bántani. – látom, ahogy megmozdul, lassan felnézek.

Riadtan néz rám és szorongatja a kezében a tárgyat. Így megnézve egy karperecet. Vacog, mert szinte idehallom, ahogy fogai összekoccannak szemem újra zöld lesz és a rúnák is eltûnnek testemrõl. Lépek felé egyet mire nagymegkönnyebbülésemre nem húzódik el.

- Kérlek, gyere haza. – mondom könnyáztatta arccal. Bár még mindig zuhog az esõ. – Nem akartalak megbántani. Ha nem szeretnél, nem kell hozzám szólnod. – suttogom. Lassan elém lép és közben a karperecet.

- Menjünk vissza. –szólal meg és megindul vissza.

Némán követem és nem szólunk egy szót sem a másikhoz. Mikor visszaérünk, rögtön a házba terelnek minket. Forró fürdõt veszünk, mind a ketten én csak nézek magam elé szinte egész este. Szerencsére õ elalszik, vagy legalábbis azt hiszem. Én az emeleti szobában fekszem az ágyban. Csak forgolódom, és nem bírok aludni. Miért villognak a jeleim? Miért éreztem, hogy hol van Ambrose? Egyáltalán mi ütött ott belém? Már hajnalodik, amikor lépteket hallok fel a lépcsõn. Gondolom Édesapám jött a dorgálás ügyében. Ám amikor nyílik az ajtó atyám helyett a fehérhajú védencem áll az ajtóban.

- Ambrose… - suttogom és felnézek rá reménykedve. Remélem nem azért jött, hogy bejelentse, elmegy. Az túlságosan fájna számomra.

Nem tudom mennyi ideje lehetek itt. Nem számolom a napokat. A lány sok idõt tölt velem, ápolva sebeimet. Kíváncsi természet, mindig elõáll egy újabb és újabb kérdéssel, amelyekre tõlem újabb és újabb kitérõ válaszokat kap. Nem szeretném közelebb engedni magamhoz, nem bízom benne. Elképzelni sem tudom, mit tesz akkor amikor én éppen az álmok földjén járok. Unalmasan töltheti mindennapjait velem. Nem vagyok jó társaság. Napi rendszerességgel köti át sebeimet, nappal és éjszaka. Néha szurkálódtam vele, de meg sem rezzent gúnyos szavaimra. Mintha meg sem hallotta volna õket. Ilyenkor mindig megdöbbentem. Kíváncsi vagyok, mikor alszik el hozzám fûzõdõ kíváncsiságának tüze. Bármit is tesz vagy mond, énrólam semmit sem fog megtudni. Zoey sem ismert engem. Újabb kötözés, aztán újabb álom. Életem monoton körforgása. Tudatalattimból halk nõi dallam csábít a felszínre. Szemeimet felnyitom és a hang irányába pillantok. Violetta önfeledten énekelget, észre sem véve hívatlan nézõjét. Felém fordul, aztán döbbenten kapja el rólam tekintetét. Arcán halvány pír terül el.

- Bocsánat, ha felébresztettelek nem volt szándékomban – motyogja lesütött szemekkel. Nem értem magyarázkodásának az okát. Hiszen semmi rosszat nem tett.

- Semmi baj. Kérlek folytasd, olyan szép – bíztatásként halvány mosoly fut át ajkaimon. Leül aztán újra belekezd a dallamba. Arcát ékesítõ tetoválásai halvány ragyogásba kezdenek. Nem tart soká és az álom újra rám telepszik és elnyom.

- Jól – mondom igazságnak megfelelve. Hozzám lép és a kötést újra letekeri rólam. Szemügyre veszi hátamat aztán újra letisztítja és bekötözi. A kosarat amit magával hozott az ágyra költözteti.

- Csak a hölgy után – arcán mosollyal rázza meg a fejét aztán kilép az ajtón.

- De utána enned kell – mondja szigorúan. Szemeimet forgatva nézek rá. Ne ez legyen a legnagyobb problémája. Követem õt. Barátságosan végigmutogat minden egyes helyet a faluban. Különös, magával ragadó hangulat leng körül itt mindent. Mintha az emberek egy hatalmas családban élnének együtt. Távol minden bajtól. Távol a való élettõl, attól az élettõl amibe én bele lettem kényszerítve. Kíváncsian forgatom a fejem jobbra balra, nehogy lemaradjak bármirõl is. Minden egyes újonnan érkezett információt megjegyzek és elraktározok, hogy aztán kedvem szerint rágódhassak rajta. Nem messze tõlünk egy ismerõs alak lépked felénk. Õ is ott volt azon az éjszakán, jobban mondva õ volt az aki engem is átsegített a valóság és az öntudatlanság mezsgyéjén. Megtorpanok, aminek következtében Viola is megáll. Valószínûleg az elõttünk ácsorgó srác is felismerhetett engem. Hogyan is ne ismerne fel.

- Édesanyám majd jövök – szól hátra. Némán csendbe burkolózva haladunk egymás mellett. Én nem szólok és õ sem teszi. Egy házhoz érve a lány néhányat koppint aztán nyílik az ajtó és egy ismerõs arc bukkan fel elõttünk. Zoey ajkain barátságos mosoly terül el.

- Hoztam egy vendéget. Jó beszélgetést és jó éjszakát kívánok – szólal meg lentrõl a lány, aztán már megy is.

- Miért jöttél?

- Atyám jobb, ha megyek hiszen gyakorolnom kell az éneklést. Tudod jól mostanában engem nyúznak érte – pillant rám mosolyogva – további jó beszélgetést.

Nem egészen ideges, inkább kíváncsi vagyok az estét illetõen. Nem voltam még ilyen rendezvényen. Tulajdonképpen semmilyen rendezvényen sem voltam még. Nem azért, mert nem szerettem volna elmenni ilyenekre, egyszerûen engem nem engedtek semerre. Felöltözök azokból a ruhákból amelyeket kaptam. Mindegyik jó rám. Kilépek az ajtón és a többieket követve eljutok az ünnepség helyszínére. Rengetegen gyûltek össze. Több fiatal tekintete megakad rajtam. Szaporábbra veszem lépteimet. Nem szeretem ha rajtam bámészkodnak, pedig ez rengetegszer elõfordult már eddigi életem során. Hiszen így adtak túl rajtam. Kicipeltek egy térre és mint valami bazári majmot elõbb mutogattak aztán eladtak. Belépek a tömegbe s szemeimmel azonnal keresni, kezdek legalább egyetlen ismerõs arcot. Violetta is jelen van már. Öltözete gyönyörû és elbûvölõ akárcsak õ maga. Aztán rám néz, pillantásától elakad a lélegzetem. Lehunyom szemeimet egy pillanatra, csak annyi idõre, hogy rendezni tudjam vonásaimat. Távolabb sétál a gyülekezõ tömegtõl és helyet foglal. Én, pedig odalépek hozzá.

- Szia – szólítom meg.

- Nagyon szép a ruhád… meg a ruhád… de az arcod is… a rózsa is… áh, érted szóval nagyon szép vagy – dadogom ostobán. Ez nem egészen úgy jött ki ahogyan azt én elterveztem. Gondolatban jobban hangzott minden.

- Nagyon szépen köszönöm – elpirul – te is nagyon jól nézel ki – mondja arcát elfordítva.

- És most kérlek, köszöntsétek Violettát ma megtisztel azzal minket, hogy énekel nekünk egy csodaszép dalt – a hangra a lány felpattan és bocsánatkérõen néz rám majd felsétál az emelvényre.

- Szép estét kívánok mindenkinek. Engem ért az a megtiszteltetés hogy megnyithatom a Nyárbúcsúztató bált. Remélem, jól fogják érezni magukat és békében telik el eme csodaszép este – mondja kedvesen, tiszta hangon. A körülöttem ácsorgó emberek felmorajlanak egyetértésként miszerint valóban csodaszép lesz ez az esti mulatság. Nem soká ezután felcsendül a lány csodaszép hangja. Éneke közben szemei megtalálják tekintetem. Ezúttal egyikünk sem néz félre, állom pillantását.

- Fiatalok elõttetek az egész éjszaka. Hát mit álldogáltok még itt? Nyomás érezzétek magatokat jól. Táncoljatok – anyja sürgetésére halvány mosoly villan fel ajkaimon. De amilyen gyorsan jött ugyan olyan gyorsan megy is el a jókedvem. Én táncolni? Megvárom, amíg tovább állnak tõlünk aztán Violetta felé fordulok, aki újabb mosollyal ajándékoz meg engem.

- Nagyon sajnálom, de nem táncolhatok veled.

- Miért nem? – kérdi csalódottan. Szemeimmel a földet kezdem el pásztázni. Nem tudom hogyan magyarázhatnám el neki. Nem muszáj mindent elmondanom neki, habár tartok tõle, hogy ha egyszer elkezdem már nem lesz megállj.

- Nem tudok táncolni – motyogom mereven a földet nézve.

- Ez nem olyan egyszerû, mint ahogyan azt te elképzeled. Ahhoz, hogy a parancsait teljesítsem nem igazán volt szükségem táncra. Õ tõlem egészen mást kért. Olyasmit kellet megtennem neki, amitõl halálom napjáig borzadni fogok – szûröm fogaim között, aztán rezzenéstelen arccal elfordulok tõle és kilépek a hûvös nyári estébe.

- Ne szórakozz kölyök. Add ide azt a vackot – morran rám, aztán mindannyian közeledni kezdenek felém. Ha rám támadnának esélyem, sem lenne ellenük. De ezt akkor sem fogom odaadni nekik. Újra megrázom a fejem. Újabb villám hasított végig a sötét égbolton pár pillanatra megvilágítva a felém közeledõ alakok arcát. Az esõ nagy kövér cseppekben hullott a földre. Nem én vagyok az egyetlen aki, bõrig ázott. Nyugtató. Ahogyan elnézem, õket feleannyira sem zavarja a viharos idõ, mint amennyire engem zavar. – Hiszen én téged ismerlek. Mindig ott voltál, ahol Isabel. Mit tudsz te, ami miatt foggal, körömmel ragaszkodott hozzád az a nõ?

- Csak hagyjanak elmenni – mondom riadtan.

Nyújtózkodva ébredek a nap elsõ sugaraira. Mint minden nap már most sincsenek itthon a felderítõ csapatok, akik között ott a bátyám is. Lassan felülve nézek szét szobámban. Minden olyan… Szokványos más csecsebecséket várna, el tõlem én mégis inkább a növényekkel díszítem a kis szentélyemet. Kimászom az ágyból és elindulok a fürdõbe. Útközben felkapok egy Törülközõt és egy rövid kis zöldeskék kimonót. Hajam miatt sokszor megbámulnak hisz ritka világoszöld, ami derekamig leér. Egy székre lapakolom a ruhadarabokat és ledobom hálóingemet. Beállítom a vizet és a zuhany alá állok. A víz szinte jótékonyan pereg végig bõrömön. Hajam teljesen átvizesedik, hirtelen kezd bizseregni testem és világítani kezdenek családi örökségû tetoválásaim. Döbbenten nézem a kezemet és megérintem arcomat. Elmosolyodom eljött hát az idõ! Kopogás ráz fel boldog pillanatomból. Nem tudom mennyit merenghettem jéghideg már a víz. Elzárom az éltetõ vizet engedõ csapot kilépve magam köré tekerem a törülközõt. Kisétálok és ajtót nyitok. Legjobb barátnõm az akit Saranak hívnak. Sötétszõke haja fenekéig leér. Egy magas velem és a testalkata is majdnem olyan. Szürke szemei vannak és igazán szép arccal áldotta meg Freya. Rajta is kimonó van. Vajon honnan éreztem, hogy összeöltözünk majd?

- Végre már! Sehogy sem értelek utol. Talál elnyelt egy óriás? –lép be mellettem mire megrázom fejemet és bezárom az ajtót.

- Anya nem mondta, hogy fürdök épp? –nézek kérdõn és eltûnök újra a fürdõben, hogy felöltözzek.

- Nincs itthon anyukád. Fent a faluban találkoztam vele ment bevásárolni. Annyit mondott, hogy itthon vagy. –hallom a nemesen egyszerû választ. Felveszem a fehérnemût és rá a kimonót.

Kisétálok, majd leülök a fésülködõasztalhoz és lassan elkezdem kifésülni hajamat. Barátnõm mögém lép és elveszi, a hajkefét majd elkezdi õ bontogatni a hosszú oroszlánsörényt. Jólesik még ez a kis érintés is. A hajamhoz csak édesanyám és barátnõm nyúlhat másnak még sosem engedtem meg. Figyelem magunkat a tükörben milyen idilli is lenne a helyzet. Valaki azt hinné, hogy jó testvérek vagyunk, akik segítenek egymáson. Nos, a testvér nem egyezik a segítés része tökéletes megfogalmazás. Mikor kész segít megszárítani a rakoncátlan tincseket végül, hagyjuk leomolni rendeltetésszerûen. Végül felállok.

- Köszönöm szépen. – mosolygok kedvesen.

- Szívesen. – kuncog és összefonja kezeit melle alatt. – Akkor megyünk a gyerekekhez? – néz, kérdõn mire bólintok.

- Induljunk. – sóhajtok és elindulunk, egész úton beszélgetünk. Édesanyámmal is összetalálkozunk õ is elmondja, hogy vigyázzak magamra. Mint egy átlagos nap csak az a bibi hogy a bátyám nincs sehol sem. Reméljük épségben tért vissza.

Este mikor haza érek, az árvaházból máris bátyámba botlok. Megölelem, szorosan mire elneveti magát és magához ölelem. Felnézek rá és elmosolyodom, majd meglátom a sebet és elkomorulok.

- Megint nem vigyáztál magadra. – méltatlankodok.

- Jaj, ugyan hugi! Majd lesz valaki, akirõl gondoskodnod kéne. De ezt már csak holnap tudod, meg hogy kirõl. – azzal beterel, én pedig elgondolkodom.

~(*-*)~

Másnap reggel igazán szép… meglepetés? Nos, nem annak nevezném, hanem mint egy földre szállt angyal úgy nézett ki a fiú. A szívem teljesen elszorul, amikor láttam, ahogy esetlenül, kiszolgáltatva fekszik az ágyban. Tegnap bátyámék ellátták a sebeit én pedig most újra átkötözöm. Elborzadok, mikor meglátom a szinte széthasogatott sebeket. Kegyetlen egy némber lehetett, aki megkorbácsolta. A gyógynövényes kötés remélhetõleg hamar helyrehozza a károkat. Hátára fektetem lassan és haját is elrendezem, nehogy ráfektessem. Pont betakarom, amikor felnyitja, szempilláit meghökkenek azoktól a szemektõl. Elképesztõen gyönyörûek! Szemei a csodálatos téli égboltra emlékeztet egyszerûen elképesztõ. Majd megtalálva hangomat csak megkérdezem, ami most a legfontosabb.

- Jobban vagy már? – kérdezem tõle. Kicsit megmoccan, szemeit lecsukja, és alig halhatóan felszisszen. - Maradj veszteg. És ne mocorogj – fedem meg halkan. Úgy látszik önfejû emberrel hozott össze a sors.

- Nos legalább tudjuk hogy nem vagyok jobban. Kösz mindent, de nekem már mennem kell – szólal meg és felül.

- Pihenned kellene – szólalok meg kedvesen. Talpait a földre teszi engem kikerülve indul el az ajtó irányába.

- Mégis hová mennél? Meg vagy sebesülve. Így nem indulhatsz el.

- Voltam én már rosszabb bõrben is. Szükségtelen aggódnod értem – válaszolja hátra sem pillantva, de én keze után kapok és visszarántom. Tudom, hogy fájhatott neki, de másképp nem tarthattam vissza. Magam felé fordítom. Féltõen nézek rá. Vállainál fogva lököm vissza az ágyra, amitõl újra felszisszen. Leszedem végül a kötést, amit tûr, majd újra a hátára pillantok, amikor tisztogatni kezdem.

- Ki tette ezt veled? – suttogom, kicsit elhalóan mire megfeszül, hogy a kérdéstõl vagy, hogy érintem az kérdéses. Szerintem mind a kettõ miatt.

- Leestem a lépcsõn és mikor megérkeztem szép nagy tüskés bokorral randiztam. – ezzel lezártnak is gondolja a témát. Azt hiszem, hosszú napjaink lesznek.

A napokat csakis vele töltöm. Idõközben a nevét is megtudtam… Ambrose. Nagyon tetszik a neve szép és különleges akárcsak a személyisége. Bár megismerni közelebbrõl jó lenne, de nem erõltetek semmit. Haza csak akkor megyek, ha éppen alszik eszek és zuhanyozom. Reggel és este átkötöm a hátát szépen elkezdett gyógyulni, aminek igazán örülök. Felemelõ érzés hogy segíthetek, rajta még ha õ igen csak tüskés velem szembe. Sokszor meglepõdik, hogy nem tud kihozni a sodromból, amin én csak egy jót, mulatok hisz igazán birkatürelmû egyéniség vagyok. Próbálom felvidítani hátha ezzel, megbízik bennem. Mennyi sikert fogok ezzel elérni csak az idõ a megmondhatója. Már az utóbbi napokban arra szoktam rá, hogy nem megyek haza enni. Mikor alszik, inkább figyelem esetleg olvasok vagy dúdolok magamban. Valamiért jól érzem, magamat a közelében pedig alig beszélünk pár mondatot egymással. Lassan a nyárnak is vége így a bálra is figyelnem kell meg az elõkészületekre. Egyik nap egy újabb kötözésen vagyunk túl. Rá pillantva látom, ahogy elaludt kedves mosoly játszik ajkaimon. A tálba öntök némi vizet és gyógynövényes fertõtlenítõ szert. Halkan angyali hangon énekelni kezdek. ( https://www.youtube.com/watch?v=4z9TdDCWN7g). Szívem és lelkem feltöltõdik energiával. Hihetetlen jó érzés énekelni és ezzel boldoggá tenni másokat jól kimosom a kötést. Kicsavarom és beleteszem a gyógynövényes oldatba hagy szívja tele magát a jótékony nedûvel. Közben nem szakítom, meg az éneklést kiborítom, a vizet leteszem a tálat és pont a kis beteg felé fordulok, amikor azokkal a csillogó szemekkel találkozom, torkomra forr a dal folytatása. Észre sem vettem, hogy figyel, elpirulok kicsit.

- Bocsánat, ha felébresztettelek nem volt szándékomban. – suttogom szégyenlõsen és zavartan. Igen ez valóban így van hihetetlenül zavarba jöttem. Láttam azt az elragadtatott tekintet… lehet tetszett neki a dal?

- Semmi baj! Kérlek, folytasd olyan szép. – mintha halvány mosoly játszana ajkain, de elhessegetem a gondolatot. Leülök, és újra énekelni kezdem az elõbbi dalt. Mit ad isten a jeleknek is most kell kissé világítaniuk. Igazán csodabogár lehetek, hogy ne lássam, az undort tekintetében emiatt inkább lesütöm tekintetem és úgy énekel tovább. Mindig is, ha így lát valaki megvet és elszörnyülködik rajtam. Mintha egy csodabogár lennék. Igaz a törzs többi tagjának már megvan a párja és nem világít úgy, mint egy 40 wattos villanykörte velem ellentétben. Én egyedül vagyok és nincs párom csakis a családom. Kíváncsi lennék, hogy néz, rám mégsem merek felnézni. Mikor lassan elnémulok, felpillantok, ekkor látom, meg hogy már alszik. Ez most pont kapóra jött. Betakarom és kinézek, az ablakon vajon mi várhat még rám?

Már a hét végén szépen begyógyult a seb mégis még látszanak hisz, hogy eltûnjenek, legalább kell még egy hét. Amióta itt van eltelt már lassan egy hónap. Zoeyval is minden egyes nap beszélek. Igazán kedves nõ és boldog hogy végre szabad lehet. Sõt ha minden igaz rátalált a szerelem is. Elmosolyodom, mikor integetek és elköszönök tõle. Ideje a kis védencemhez mennem. Anyuék meg szeretnék ismerni, hogy kivel, foglalkozok ennyire nagy szorgalommal. Félek, hogy ennek többet tulajdonítanak, mint ami alapja van. Hisz csak segítek, neki a barátja szeretnék lenni. Ez nem olyan nagy bûn nem igaz? Mégis mintha mindenki boronálna össze minket. Megrázom fejemet. Violeta te buta vagy csak rémeket látsz. Belépek a szobába és látom, hogy fent van. Elmosolyodom és leteszem a kosarat, amiben az ebédje lapul.

- Szia, hoztam enni gondoltam éhes vagy. Még egy hétig kötözni kell a hátadat utána már azt is elhagyhatjuk. Hogy aludtál? – nézek kérdõn.

- Jól. – jön a szûkszavú válasz, mert miért is ne. Felsóhajtok magamban és szépen odalépek. Elkezdem leszedni a kötést. Megnézem a hátát már egész szép lassan és vigyázva lemosom. Elõveszem a tiszta kötést és újra bekötözöm majd a kosárhoz lépek és leteszem az ágyra.

- Szeretnék kérdezni valamit. Egész jól vagy már ahhoz, hogy kicsit járkálj. Szeretnéd, ha körbe vezetnélek a faluban? – fordulok felé mire már fel is pattant és az ajtó felé veszi az irányt. Kinyitja és rám néz várakozóan.

- Csak a hölgy után. – mosolyogva megrázom a fejemet és kilépek, majd hátra pillantok.

- De utána enned kell! –nézek, rá szigorúan mire megforgatja szemeit.

Elsõ állomásunk az „Árvaház” ami nálunk a gyerek megõrzõ. Amíg küldetés van, a kicsik itt vannak, vagy ha éppen a szülõknek gondjuk van. Megmutatom neki a piacot, a fõteret, a templomot és minden kis zugot a faluban. Tele van minden növényekkel és békés aurát áraszt a hely. Nem beszélünk, szinte semmirõl csak néha kérdez valamit. Megmutatom azt a helyet is ahova elõször hozzuk a felszabadított embereket is. Látom, hogy szinte mindent magába szív, aminek örülök, remélem, tetszik itt neki. Épp elindulunk vissza, amikor bátyámba botlunk. Ambrose mint aki gyökeret eresztett úgy megáll, mellettem majd hátrál egy lépést. Rá pillantok Brianra aki méregeti a védencemet.

- Bátyám mi járatban erre? –eresztek meg egy kedves mosolyt mire fehérhajú társam hangját hallom meg.

- Ugye nem akar megint bemosni egyet, mint a legutóbb? – néz, rám nagy szemekkel mire én bátyámra kapom újra a tekintetemet.

- Brian?! Tudtommal, akit felszabadítasz, azt nem bántod! –mérgelõdök és nem kedves pillantást kap, tõlem mire felnevet.

- Nyugi nem bántom akkor sem volt választásom túl nagy zajt csapott volna, esetleg felhúzza a nyúlcipõt. Az egyik felszabadítotthoz jövök, megbeszélésem van, és ha most megbocsájtotok, mennék tovább. –azzal int és megy tovább a dolgára. Megrázom fejemet. Eszement egy férfi õ is.

- Menjünk inkább vissza. – suttogom, mire bólint, és lassan elindulunk. – Meg szeretném kérdezni… Nem-e jössz ma este velem haza hozzánk a családi vacsorára…? –suttogom, ne merek rá nézni.

- Elõször én kérdeznék valamit. Miért nem dobtatok ki vagy öltetek meg? – hallom, hogy gyanakodik, ami furcsa mód fáj, de remélem, nem látszik az arcomon. Elõre meredek és felsóhajtok.

- Azért mert akit elhozunk a szolgaságból az szabad ember lesz. Azt kezd az életével, amit szeretne. Nem lesz többé szolga olyan szabad, mint a madár. Ami egy embernek létfontosságú. Legalábbis szerintem az. Édesanyámék is azért szóltak, mert szeretnének téged megismerni. – mondom õszintén köntörfalazás nélkül.

- Miért szeretnének egyáltalán megismerni? – ha lehet még gyanakvóbb a hangja, ami már szinte fáj és elszomorít.

- Azért mert tudni szeretnék, ki köti le ennyire a figyelmemet, hogy szinte haza sem dugom az orromat. – mondom elpirulva és zavaromba félre nézek.

- Redben van. Elmegyek, ha nem hagysz magamra. – rá pillantok, és szelíd mosolyt pillantok meg ajkain. Legalább ennyit elértem, hogy kicsit mosolyog. Visszaérünk, õ eszik, én pakolok. Olvasok, énekelek és kitakarítok. Mire feleszmélünk már este is van. Elkészülünk és elindulunk, a családi házhoz nagyon ideges vagyok. Belépünk már édesanyám nagyon várt minket. Beterel az asztalhoz már ránk vártak meg van terítve. Leülünk, egymás mellé édesapám az asztalfõn ül mellette édesanyám másik oldalán bátyám utána én és mellettem Ambrose. Egy ideig csendbe eszünk mire édesanyám megszólal.

- Mond fiam hogy képzelted el az ezután következõket? Velünk maradsz? Esetleg tovább állsz? – mosolyog, kedvesen engem is érdekelne, a válasz rá pillantok a mellettem ülõ fiúra. Aki édesanyámra emeli tekintetét.

- Mi történt a házban élõkkel? – jön kérdésre a kérdés. Úgy tûnik, ezt sohasem fogom megtudni.

- Zoey-t ide hoztuk hozzánk. Boldog nagyon a felszabadítottakkal lakik. A nõt, aki fogvatartott titeket megölték a felszabadítók. – szólal meg édesapám kedvesen.

Látom, hogy megdöbben és letesz az evõeszközt. – Ha nem bánják szívnom, kell némi frisslevegõt. – azzal feláll és kisétál az erkélyre. Elkomorulok és lehunyom, szemeimet úgy tûnik a múlt súlyos sebeket ejtett a lelkén.

- Kincsem kérlek, énekelj addig. – unszol, édesanyám mire felnézek és bólintok.

Engedelmesen énekelni kezdek. A családunk imádja a farkasokat így errõl kezdek el egy dalt énekelni. (http://www.youtube.com/watch?v=PTzLgnT9UFI). Édesanyámék elbûvölten hallgatják hangomat. Most magamba imát rebegek, amiért nem kezdek el sírni hisz könnyeimbõl gyémánt lesz amint a levegõbe ér. Nem tudom mennyi idõ telik el de Ambrose lép be az ajtón és rám néz. Felé fordulok, mire már jön is az a kérdés, amiért visszajött.

- El tudnál vinni Zoeyhoz? Beszélni szeretnék vele. –kér, halkan mire bólintok.

- Édesanyám majd jövök. – nézek rá mire furcsa pillantást kapok, válaszul kisétálok a házból.

Csendbe haladunk egymás mellett az õrök járják az utcákat. Hajam még a sötétben is feltûnõ, amit ilyenkor gyûlölök. Bárcsak lennék fekete vagy akár barna még azt is jobban szeretném, minthogy csodabogárnak nézzenek. Lenyelem, könnyeimet legalább a házamig bírjam ki. Mikor megérkezünk, bekopogok Zoeyhoz nem is kell, sok ajtót nyit és mosoly terül szét arcán.

- Violeta gyermekem mi szél hozott erre? – felpillant a mellettem állóra és nagy szemekkel néz. – Amrose?! – ismét rám pillant, de már én a lépcsõ alján állok.

- Hoztam egy vendéget. Jó beszélgetést és jó éjszakát kívánok. – suttogom, és mielõtt mondhatnának, valamit már ott sem vagyok. Letörlöm könnyeimet hazafelé menet. Elegem van, hogy átnéznek rajtam vagy éppen csodabogárnak néznek, esetleg sajnálnak. Édesanyám tekintete jut eszembe majd a többieké, akik furcsán néznek rám. Mire hazaérek már megállíthatatlanok könnyeim. Azt hiszem hosszú éjszakám lesz.

Másnap reggel édesapám kelt, hogy menjünk bevásárolni. Gyorsan felöltözöm és felkapom, a kosarat a majd lesétálok. Kisétálunk a piacra, mint megtudtam Ambroset már más átkötözte kissé elszomorodok miatta, mert amolyan… nem is tudom, milyennek érzem azt, hogy én ápoltam. Túlságosan megkedvelem az embereket ez az én bajom. Én megállok egy standnál, de édesapám hallótávolságon belül marad, így mikor meghallom, a fiú hangját szinte megdermedek, bár magam sem tudom, hogy miért.

- Szerbusz, fiam! Jó hogy jössz meg szerettem volna kérdezni nem-e jössz velünk a Nyárbúcsúztatóra. Igazán szép hagyomány ez nálunk. –mosolyog szinte hallom a hangján.

- A Nyár micsodára? – kérdezi vissza a fehérhajú védencem. Közben már én fizettem és elindulok feléjük. Ám mielõtt édesapám válaszolhatna a kezébe nyomom a kosarat.

- Atyám jobb, ha megyek hisz gyakorolnom kell az éneklést. Tudod, jól mostanában engem nyúznak érte. – Ambrosera pillantok és megeresztek egy kis mosolyt. – További jó beszélgetést. – azzal már ott is hagytam õket.

Este nagyon ideges vagyok. Hajamat fél kontyba fogtuk fel teletûzdelve virággal. Zöld kimonót vettem fel, ami igazán gyönyörû rózsákkal van mintázva. Hajam fõ ékessége egy kék rózsa, ami igazán ritka. Édesanyám és barátnõm nagyon is figyelt arra, hogy kihangsúlyozzák szememet és ajkaimat. Utálom a festéket így megoldották szolidan a helyzetet mégis üt a látvány. Úgy érzem magamat, mint akit bedobtak a mélyvízbe, hogy na menjél szépen férjet keresni.

- Köszönöm. – suttogom mire sugárzó mosollyal ajándékoznak meg.

- Igazán gyönyörû vagy. – suttogja, barátnõm mire édesanyám bólint.

- Igaza van tényleg gyönyörû lettél. –fogja meg gyengéden a kezemet.

- Nos, szerintem jobb, ha indulunk. –suttogom és felállok.

Gyalog indulunk hisz gyönyörû az idõ. Langyos nyári szellõ megsimogatja arcunkat. Be léve a hatalmas pavilonba eláll az ember lélegzete is. Fiatalok és idõsebbek sürögnek, forognak, nevetgélnek, valamint beszélgetnek. Kicsit izgulok, hogy megint mindenki elõtt énekelhetek, hisz nem sokszor teszem meg. Valamiért sosem gondoltam azt, hogy szép énekhangom lenne, pedig imádok dúdolni. Szétnézek a tömegben és ekkor pillantom meg az érkezõ fiút. Elszorul, a torkom végigpásztázza a termet és mikor meglát, elkerekednek, szemei majd lesüti tekintetét. Sóhajtva félre nézek, majd odasétálok egy csendes részhez. Leülök és elgondolkodom, ám nemsokára egy hang riaszt fel elmélkedésembõl.

- Szia… - suttogja, mire felpillantok rá. Olyan mintha zavarban lenne.

- Szia. – mosolygok kedvesen.

- Nagyon szép a ruhád… meg a ruhád… de az arcod is… a rózsa is… áh, érted szóval nagyon szép vagy… - mondja totálisan összefüggéstelenül beszélve.

- Nagyon szépen köszönöm… - mondom fülig vörösödve. – Te is nagyon jól nézel ki. – nézek félre zavaromban.

- És most kérlek, köszöntsétek, Violettát ma megtisztel azzal minket, hogy énekel nekünk egy csodaszép dalt. – hallom meg a konferanszié hangját mire felállok és bocsánatkérõen nézek Amrosera.

Felsétálok az emelvényre. – Szép estét kívánok mindenkinek. Engem ért az a megtiszteltetés hogy megnyithatom a Nyárbúcsúztató bált. Remélem, jól fogják érezni magukat és békében telik el eme csodaszép este. – mondom kedvesen a tömegnek mire egyetértõ morajt kapok válaszul. Ahogy elkezdõdik, a zene szinte azonnal magával ragad. (http://www.youtube.com/watch?v=72oJGTPSWIM). Lassan angyalian szép hangon kezdek el énekelni. Minden érzelemmel énekelek remélve, hogy ez mindenki másnak is tetszeni fog. Rá pillantok fehérhajú ismerõsömre és tekintetünk összekapcsolódik. Valaki azt mondaná a szem a lélek tükre, de én sajnos ebbõl a tükörbõl semmit nem tudok kiolvasni. Vajon mit várhatok a jövõtõl?

- Kicsikém – Zoey munkától érdes kezét arcomra teszi és finoman végigsimít rajta. Gúnyosan elmosolyodom, de õ nem láthatja ezt, mert még mindig azzal van elfoglalva, hogy békés lelkemet lenyugtassa. Középkorú nõ, aki amióta itt vagyok mindig fiaként tekintett rám. Valamiért emlékeztetem õt elveszített családjára. Rá bíztam gondolatait. Nem akartam sebet ejteni azokon a lehelet finom álmain. Én õhozzá képest túl nyers és szókimondó vagyok.

- Ez kész röhej. Még most is azt hiszi, hogy én a magáé vagyok?

- Mond milyen érzés látni engem nap, mint nap és tudni, hogy soha sem leszek a tiéd? – kérdem szárazan. Õ, pedig felkacag, tébolyult hangon. Méz szõke haját felém, lebbenti a szél. Sötét tekintetét az enyémbe vési aztán angyali mosolyt villant rám. Én is mosolygok, de nem vele, hanem rajta. Érzem és tudom azt, amit õ még nem. Szinte hallom, ahogyan fájdalmas nyikorgással beindulnak a fogaskerekek koponyájában. Bántani akar. Azt szeretné, ha fájna nekem. Mosolyt csak a szájra lehet erõltetni, de a szemre nem. Az õ tekintetében színtiszta metszõ téboly csillan. Hátra pillant s kezével, int valakinek. Az árnyak közül ismerõs arc bukkan fel, értem jön, megragadja a felkarom, és már megyünk is. Õ elõl én, pedig utána, Zoey lénye kínt tükröz miközben némán haladunk el mellette. Kezét felemeli de, én hangtalanul vetek véget mozdulatának. Nem érdemes bármit is tenni. Azzal csak magát kergetné ostorcsapások alá. Sóhajjal mondok le én is röpke gondolataimról, amiket szavakba önthetnék. Mindenemet elvették tõlem, de hogy megalázkodjak bárki elõtt? Soha. Még akkor, sem ha már nincs értelme küzdenem. Ez a makacskodás ment meg attól, hogy szembenézzek az életemmel, ami lassacskán hullik darabokra. Én nem omlok össze, csak a világ körülöttem. Ketten ballagunk a csöndes folyosón le egészen a lépcsõ legaljára, ahol egy komor vasajtó ál. Egyik lábamról áthelyezem testsúlyom a másikra. Az õr kinyitja az ajtót és félre áll, hogy elsõként léphessek be. Nem akarok, az emlék örökké beleégett a koponyámba. Jeges láncok szorítják kezeim, fogaim összeszorítom és megpróbálok nem gondolni semmire. Szentimentális visszatekintéssel pergetem le szemeim elõtt a múltamat miközben rezzenéstelen arccal várom a csapásokat.

Fejfájásra ébredek. Ami a tegnapi napot figyelembe véve nem meglepõ. Ködös tekintettel mérem fel helyzetemet, egy a tegnapitól véknyabb paca motoszkál látószögembe. Nos legalább biztosra vehetem, hogy nem vakultam meg. Szemeim kitisztulnak és egy meghökkentõen szép arcot, pillantok meg közvetlenül magam elõtt. Tekintetemet látva a lány azonnal hátrahõköl, bármit is tett az imént, én sikeresen félbeszakítottam. Ehhez valahogy mindig is értettem.

- Jobban vagy már? - kérdi tõlem. Nem igazán merek megmoccanni, félek, hogy azzal újra fájdalmat okoznék saját magamnak. Mégis óvatosan megmoccanok és valahogy számítottam a hátamba nyilalló fájdalomra. Szemeim lecsukom és alig halhatóan felszisszenek. - Maradj veszteg. És ne mocorogj – fed meg halkan.

- Nos legalább tudjuk hogy nem vagyok jobban. Kösz mindent, de nekem már mennem kell – szólalok meg és nem törõdve a fájdalommal felülök.

- Voltam én már rosszabb bõrben is. Szükségtelen aggódnod értem – válaszolom hátra sem pillantva, de õ kezem után kap és visszaránt. Na ez most fájt, még a büszkeségemnek is. A lány maga felé fordít. Ragyogóan zöld szemei féltõen nézne rám. Aggódik értem, pedig még csak nem is ismer. Szeme alatt egy türkizkék számomra bonyolult tetoválás ékesíti arcát. Vállaimnál fogva lök vissza az ágyra, amitõl újra felszisszenek. Ez kellet még nekem.