Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

Andro2015. 04. 14. 18:13:41#32756
Karakter: Arthur Sebastian Bolton
Megjegyzés: VÉGE!


Hát akkor ennyi volt. 


Andro2015. 03. 19. 19:58:59#32644
Karakter: Arthur Sebastian Bolton
Megjegyzés: (hercegnőmnek)


- És mért nem? – kérdez rá azonnal. Gondoltam, hogy kíváncsi, de nem fogom neki elárulni. Még nem, és nem azért, mert nem bízom benne. Hanem, mert nem akarom, hogy lenézzen.

- Majd egyszer megtudod, de nem most – válaszolom egyszerűen. – Most pedig ideje lenne vissza menni a szobájába! – utasítom, visszavéve a magázó hangnemet. Ez úgy tűnik, nem tetszik neki, mert egyből felfújja magát, mint egy durcás kislány. Hiába, gyerek még, és ez látszik is rajta. Hiába akarja játszani a felnőttet, belül még nem az.

- Ne hidd azt, hogy engedelmeskedem neked. Fáradt vagyok, és ezért megyek vissza veled, és nem azért mert te azt mondtad – vágja rá durcásan.

Nekem teljesen mindegy. Végül visszakísérem a szobájába. Senkivel sem találkozunk, minden csendes, csak a baglyok huhogása és a fák levelei között fújó szél ad némi hangot. Miután a hercegnő bemegy a szobájába, és becsukódik mögötte az ajtó, az égre nézek. A kövér hold mosolyogva világít a helyén, körülötte csillagok ragyognak fényesen. Hűvös éjszakánk lesz, de holnap biztosan sütni fog a nap. Akaratlanul is elmosolyodom, majd jómagam is nyugovóra térek.

~*~

Reggel korán kelek, korábban, mint a többiek, akik még javában húzzák a lóbőrt, mikor én már talpig felöltözve, oldalamon hűséges kardommal várom őket. Igazi hétalvó banda, nem is értem, hogy lett ezekből testőr. Olyan mélyen alszanak, hogy ha most megostromolnák a kastélyt, arra sem ébrednének fel.

Végül csak kiveri az ágyból őket egy hangos kopogás, és álmosan nyitogatják, majd dörgölik a szemüket.

-       Mi az, tán az ég szakadt a fejünkre? – kérdi Olviver, és az ajtó irányába néz. – Nézd meg, Arthur, hogy ki az, te már fenn vagy.

-       Hétalvó banda! – szidom őket szelíden, mire mindannyian morogni kezdenek. – Miféle testőrök vagytok? Éjszaka úgy horkoltok, hogy zeng belétek a kastély, reggel meg nem akaróztok felkelni. Szégyent hoztok Alfred mesterre! – mondom, miközben ajtót nyitok. Egy udvaronc az, mélyen meghajol.

-       Jó reggelt kívánok a testőr uraknak! – mondja, mire biccentek. A többiek eközben nekilátnak felöltözni és mosdani. Két cselédlány pedig reggelit hoz tálcákon. Hogy mikor jöttek, én sem tudom, de a Roland, és a többiek igencsak megörülnek, nemcsak az ételnek, de a leányoknak is.

-       Jó reggelt, Percy! – üdvözlöm az udvaroncot. Társaimmal ellentétben én igyekszem megtanulni a szolgák nevét. A fiú arca egyből felragyog, amikor a nevén szólítom. – Mit szeretnél?

-       Őfelsége a király küldött érted, uram – intézi hozzám a szavait. – Lady Katherine kilovagolna, és úgy óhajtja, te légy az egyetlen kísérője. A többiekre jelenleg nem tart igényt, az ő feladatuk a király védelme lesz.

-       Értettem, Percy, mondd meg Őfelségének, hogy amint megreggeliztem, azonmód a hercegnő szolgálatára állok – biccentek. – Megtennéd, hogy felnyergelteted a lovamat?

-       Örömmel, Bolton uram – hajol meg mélyen a fiú, majd mosolyogva elsiet.

Mélyet sóhajtok. Nem tetszik nekem ez az egész. A hercegnő valamit tervez, és valami azt súgja, nem fogom örömöm lelni benne. Bizonyára megint szökni akar majd a kis drága, de résen leszek. Ha kudarcot vallok, kiteszik a szűröm, és nem szeretnék szégyent hozni azokra, akik felneveltek és megtanítottak mindarra, mit tudok. Végül vállat vonok, és visszasétálok a szobába.

Az asztal terítve, de társaim nem esznek, hanem engem néznek. Ismerem a tekinteteket, amelyeket rám vetnek. Egyértelműen irigyek, féltékenyek rám, mert nekik nem jutott ama kegy, hogy ma a hercegnő közelében lehessenek. De szólni nem mernek, és én is úgy teszek, mintha nem vennék észre semmit. De tudom, hogy szerit fogják ejteni, hogy ellehetetlenítsenek. Ám ha más mód nem lesz, én leszek az, aki kirakja őket innen. Velem nem jó packázni.  Megreggelizem, majd kényelmesen lesétálok az istállókhoz. Lovamat, Vihart ugyanis ott tartják a többi testőr lovaival együtt.

~*~

Mire leérek az istállókhoz, Lady Katherine már nyeregben ül. Arcára gőgős arckifejezést erőltet, ami egyáltalán nem áll jól neki. Úgy néz ki, mint valami vénlány.

-       Késtett, uram! – szólal meg morcosan, miközben próbál úgy tenni, mintha ő lenne a felnőtt.

-       Kegyednek és szép jó reggelt, úrnőm! – hajolok meg mélyen, miközben Percy kivezeti a lovamat. – Úgy hallottam, hogy ma csak az én társaságomra tart igényt, bár fogalmam sincs, mi vitte erre, hercegnő. Tán a többiek társasága kevésbé kellemes kegyed számára? – kérdem mosolyogva, miközben felszállok a nyeregbe. – Vagy tán oly nagyra tart engem, hogy csupán velem óhajtja megosztani a látványt, mely szemeim elé tárul az ön képében?

-       Most gúnyolódik velem? – húzza össze a szemöldökét gyanakodva. Úgy tűnik, még mindig dühös a tegnap estéért.

-       Egyáltalán nem – rázom a fejem. – Kegyed ragyogóbb, mint tegnap volt, és valószínűleg napról-napra szebb lesz. De hagyjuk a szócséplést. Milyen szórakozásban lesz ma részünk?

-       Ó, csak egy kis sétalovaglásban – mosolyodik el, és van valami ebben a mosolyban, ami nem tetszik. – Csak itt a birtokon, a kapun belül, ha önnek is megfelel, Arthur.

-       Ahogy felséged kívánja – biccentek udvariasan. – De ha lehet, ma ne akarjon bajba keveredni, ha egy mód van rá.

-       Ó, dehogy – kuncog, majd megsarkantyúzza lovát és elvágtat.

Én azon nyomban utána vágtázom, és nem is maradok le tőle. Van egy olyan érzésem, hogy ez még csak a kezdet, és hogy ennél jóval többet tartogat számomra. A kis perszóna bizonyára egy újabb trükkel készül, amellyel megszökhet előlem. Meg kell tanítanom neki, hogy ez veszélyes. De úgy tűnik, most mégis a birtokon belül marad. Végigvágtázunk egy gyönyörű réten, majd a kis erdő fái között, mígnem végül a nap már kezd magasra hágni. A hercegnő végül megállítja lovát, és arcán csalafinta mosollyal néz rám. Én magam is megtorpantom Villámot, és fejemet oldalra döntve várom, mi a következő terve.

-       Ez így nem túl érdekes, Arthur – mondja végül. – Kitaláltam valamit, amiben mind a ketten örömünket fogjuk lelni. Persze csak akkor, ha szereti a játékokat.

-       Kinőttem már a gyermekkorból, felség – csóválom szelíden a fejem. – De ön még félig gyermek. Milyen játékot talált ki?

-       Nos, azt, amelyet minden gyermek imád játszani – kuncog fel. – A bújócskát. Számoljon el húszig, és keressen meg! Ha megtalál, akkor bebizonyítja, hogy érdemes a figyelmemre. Kap három órát, ha ennyi idő alatt nem lel a nyomomra, akkor megkérem atyámat, küldje el innen az urat, és társait! Rendben?

-       Ez elég egyenlőtlen ajánlat, hercegnő – mutatok rá. – Kegyed töviről-hegyire ismeri a birtokot, és három óra igencsak rövidke idő arra, hogy megtaláljam önt.

-       Talán fél, Sir Bolton? – kérdi gúnyos hangon, mire fellángol bennem a harci láz. – Akkor ebben az esetben már most távozhat, és ne lássam többé!

-       Legyen! – vágom rá végül. – Ám, ha megtalálom önt, Lady Katherine, akkor meg kell ígérnie, hogy többé nem szökdösik el hűséges testőrei elől. És a játék végeztéig maradjon a birtokon! Áll az alku?

Pár pillanatig gondolkodik, aztán magabiztosan bólint. Szerintem biztos benne, hogy nem találom meg, de nem hiába tanultam nyomolvasást. Habár idegen terepen ez nehezebben megy, ráadásul semmi biztosíték nincs rá, hogy állja a szavát. Még sincs más választásom, mint azt tenni, amit ő akar, vagy már most szedhetem a sátorfámat. Ezt pedig nem engedhetem meg, de nem akarom, hogy egy nőszemély játszadozzon velem. Lady Katherine leszáll lováról, és egy fához kötözi, majd én is ezt teszem Villámmal. Végül behunyom a szemeimet, és számolni kezdek, miközben fülelek, hogy a leány merre fut. Hallom a lépteit, ahogy valamerre tőlem balra szalad be a fák közé. Hangosan számolok, hogy jól hallja, majd mikor elérkezek a húszhoz, kinyitom a szemeim. Lady Katherine már sehol nincs. Ugyancsak gyors lábai lehetnek, és csak reménykedhetem, hogy betartja a három órát és nem hagyja el a birtokot. Azzal nemcsak rá, de magamra is nagy bajt zúdítanék, arról nem is beszélve, hogy a szégyen mellett esetleg még meg is botoztatnának. Óvatosan a földre nézek, ahol megpillantom lábai nyomát, ahol beszaladt a fák közé. Útját lábnyomok, letaposott levelek és törött ágak mutatják. Igencsak elővigyázatlan leány, sóhajtok, ahogy elindulok utána.


Andro2014. 12. 30. 19:31:19#32191
Karakter: Arthur Sebastian Bolton
Megjegyzés: (hercegnőmnek)


- Semmi köze nincs hozzá! – vágja rá mérgesen, de ennyivel nem tántorít el.

- Na, ebben nagyot téved Hercegnő! Az ön megvédését többek között rám is bízták. És én, mint hűséges, becsületes testőr teljesítem királyunk megbízását – mondom komolyan, miközben le sem veszem a szemem dühös arcáról. Egészen kipirult, így csak még gyönyörűbb, és ha nem lennék csupán fattyú, valamint nem lennék a testőre, hanem esetleg rangjabeli, akkor bizony, megpróbálkoznék pár dologgal.

- Oh, csak ne lenne ennyire becsületes! – szól közbe halkan.

- Netán gondja van a hozzáállásommal? – kérdem rápillantva. Nem szól semmit, de továbbra is dühösen mered rám. - Hozzá teszem az előbbiekben elmondottakhoz, hogy azt tudván, hogy Királyunk, a Kegyed apja, miként végzett az utóbbi pár őrével, nem is igen szeretnék ellenkezni vele. – Egy pillanatra elhallgatok, míg összeszedem a gondolataimat. - De van egy olyan érzésem, hogy Kegyed nagyon is ezt szeretné – nézek rá kissé gúnyosan, és ez szemmel láthatóan nem tetszik neki. Ezek szerint elevenjére tapintottam.

- Na, ahhoz már végképp nincs semmi köze, hogy mit gondolok én önről! – rivall rám dühösen, majd csak nézünk egymásra. Én kissé meglepetten, ő dühösen. - Térjünk inkább arra, hogy maga mit keress erre felé ilyenkor? Csak nem valamiféle cselszövésen tőri a fejét? – kérdi, és úgy érzem, forgat valamit a fejében. A király szerint okos nőszemély, aki mindig kitalál valamit, amivel kereket oldhat.

- Valami féle neszt hallottam ide kintről, szóval azt gondoltam utána járok – válaszolom, de szemmel láthatóan nem hisz nekem. Igaz, én sem hinnék magamnak, ha a helyében lennék.

Hirtelen hangot hallok, mire egy mozdulattal magam mögé tolom a hercegnőt és már húzom is elő a kardomat a hüvelyéből. Bármi lehet az, így egy pillanatra elfordulok, de mire visszanézek, a hercegnő már nincs sehol. Sóhajtok magamban, hiszen ezek szerint meglépett a kis pimasz. Ezért kapok őfelségétől, az biztos. Aztán öblös huhogást hallok, és mikor az egyik ablakra nézek, annak párkányán pedig felfedezek egy hatalmas fülesbaglyot, amely nyugodtan ül ott, sárga szemeivel éppen rám nézve. Ezek szerint ő okozhatta a zajt, ami miatt a hercegnőnek sikerült megszöknie előlem.

-       Ostoba madár! – sziszegem halkan, majd úgy döntök, hogy ideje megkeresni a hercegnőt. – Most miattad elszalasztottam a kis haszontalant. Hess! – intek, mire a madár felháborodottan felhuhog, de végül szárnyra kap.

~*~

Sokáig tart, mire megtalálom a hercegnőt, hiszen hatalmas a kastély, és valószínűleg rengeteg rejtett járat is van, amiről én nem is tudok. Bárhol lehet, akár itt a kastélyban is, de lehet, hogy odakinn, amire gondolni sem akarok. Már azon vagyok, hogy felkeltem a többieket, de végül meggondolom magam. Azok a fiúk hasznavehetetlenek, hiszen lóháton is nyomát vesztették őfelségének. Feleslegesek, de a harcban némelyikük egészen jó, úgy hallottam. Szükségem van rájuk, hogy megvédjük ezt az ostoba kislányt, aki folyton a bolondját járatja velünk, és nincs tisztában azzal, hogy veszélybe sodorhatja magát.

Sok folyosót bejárok, mire végre meghallom a hangját. Mintha beszélne valakihez, de nem tudom, hogy kihez. Egy ajtó mögül jön a hang, és mikor benyitok, egyértelművé válik, hogy a könyvtárban járok. Hatalmas könyvespolcok, melyek a mennyezetig érnek, és mind tele van könyvekkel. Vannak ott létrák is, valamint asztalok és puha karosszékek. Őfelségét nem látom, de ez jobb is, meg akarom lepni. Eloldalazok két polc között, és végül a terem túlfelén, nem messze a hercegnőtől egy függöny mögé bújok, ami az asztalnál van. Onnan lesek ki, és látom, hogy a lány, ölében egy fehér macskával és egy vaskos könyvvel a földön ül. Valamit magyaráz a cicának a nemesekről, meg hogy ő nem akar az lenni. A fejem csóválom, de valahogy meg tudom érteni. A nemesi élethez rengeteg szabály tartozik, fivérem, Gilbert tudna mesélni. Annak ellenére, hogy én csupán fattyú vagyok, ő viszont nemes, sosem nézett le, mindig jó szívvel volt irántam és gyermekkorunkban sokat játszottunk együtt. Egyedül atyám néhai felesége, Lady Margareth nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Sosem szívelt, és nem akarta, hogy Gilbert egy fattyúval barátkozzon. De ő meghalt, amikor fivérem csupán tizenkét éves volt, én pedig nyolc, és sosem értettem igazán, hogy a lady miért gyűlöl annyira. Én ellenben sosem éreztem ellenszenvet iránta, bár tartottam tőle. Hirtelen valami a lábamba mar, de olyan erősen, hogy felkiáltok, sőt, el is esek.

- ÁU! – kiáltok fel, majd kilépek a függöny mögül, és a hercegnő meglepett tekintetével találom szemben magam. - Ahelyett, hogy itt bámul megkérhetném, hogy inkább szedje le rólam ezt a nyavalyás macskát! – szólok rá, ő pedig végre leszedi rólam a fehér szőrpamacsot, amely még mindig meresztgeti a karmait és fúj, mint a fene.

- Elég lesz Harmony! – mondja szigorúan a macskának, majd ledobja a földre. Én eközben felállok. - Mit keress maga itt és mióta van itt? – mordul rám barátságtalanul.

- Elég rég óta – válaszolom, miközben leporolom magam. Nem ártana itt kitakarítani, a szőnyeg szörnyen poros.

- Hogy merészelt hallgatózni? – kérdi számot kérő hangon a hercegnő. - Mégis mit képzel magáról? 

- Én tudom, mit képzelek magamról, de te, úrnőm, úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett, taknyos, ostoba kislány! – mondom komolyan, és már nyitná a száját, hogy lehordjon, de leállítom. – Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam, hogy esetleg bajod eshet? Nem tudtam, hol vagy, akár el is rabolhattak volna, felség. Vagy ez talán eszedbe sem jutott?! Örülj neki, hogy a furcsa zajt mindössze egy fülesbagoly okozta, és nem egy orvgyilkos, akinek szándékában állhatott volna végezni veled!

- Hogy merészelsz így beszélni velem, szolga?! – kel ki magából, és felemeli a kezét, kész arra, hogy pofon üssön. Sőt, le is tegez. – Hogy merészelsz sértegetni, és ostoba kislánynak nevezni engem?! Én hercegnő vagyok!

- Nem, én itt nem látok hercegnőt – mondom, és a keze már lendül, de időben elkapom. Dühösen próbál szabadulni, de nem hagyom. – Én itt csak egy gyermeket látok, aki nem tudja, hogy kéne viselkednie, és akit szívem szerint most jól elfenekelnék. De neveltetésem tiltja, hogy leányra emeljem a kezem.

Elengedem a kezét, és kissé meglököm, mire hátrál pár lépést, de nem esik el. Dühösen mered rám, szemei csillognak, arca egészen kipirul, kezei ökölbe szorulnak. Mélyeket lélegzik, hogy lenyugtassa magát, ami elég nehezen megy neki, én eközben megkerülve és szemmel tartva őt a földön heverő könyvhöz lépek és felveszem. Úgy látom, valami régi legendákról szóló könyv, legalábbis az alapján, hogy beleolvasok. A hercegnő még mindig kissé mérgesen néz rám, de úgy tűnik, kezd magára találni.

-     -  Úgy látom, szereted a régi meséket, úrnőm – mondom. – Jómagam is kedvelem őket, sokat lehet belőlük tanulni. És a legtöbbjüknek valós alapja van.

-     -  Azt hiszed, én ezt nem tudom, Arthur Sebastian? – kérdi csípőre tett kézzel. – Nem vagyok olyan ostoba, mint hiszed.

-     -  Valóban nem, és bocsásd meg, amiért megsértettelek, Milady – hajolok meg bocsánatkérően. – De tisztában kell lenned vele, hogy te vagy országod királyának egyetlen gyermeke. Nem vagy közönséges leány, egy nap királynő lesz belőled, és mint tudod, rengetegen szeretnének megszabadulni tőled, hogy megszerezzék atyád trónját. Ha folyton elszöksz, és engedetlen vagy, ellenségeid könnyen rád találhatnak egy nap, és nem biztos, hogy időben érkezünk, hogy megmenthessünk. Mi kizárólag azért élünk, hogy az életed védjük, de ez nem megy, ha nem tudjuk, merre kószálsz.

-       - Ti? – kérdi felemelt szemöldökkel. – Én csak téged látlak, de hol vannak a többiek?

Halkan felkuncogok, és az asztalra teszem a könyvet. A hercegnő meglepetten néz rám, valószínűleg nem tudja, mi olyan vicces számomra. Végül abbahagyom a nevetést, és mosolyogva nézek rá.

-      -  Valóban, úrnőm, fején találtad a szöget – mondom. – A többiek alszanak, nem szándékoztam felkelteni őket. Ha még lóháton sem érnek a nyomodba, ugyan mi hasznukat vennéd? Bár a harcban elég jók, viszont ami a lovaglást illeti… De hiszen te is tudod, ott voltál.

-     -  Azt akarod mondani, hogy csak te vagy méltó ellenfél számomra, Arthur Sebastian Bolton? –kérdi félrebiccentve a fejét, és úgy tűnik, belemegy a játékba.

-      - Hívj simán Arthurnak – ajánlom fel. – A teljes nevemen csak az apám és a fivérem szokott hívni.

-     -  Tehát van fivéred? – kérdi kíváncsian, mire biccentek. – Bizonyára ő is nemesi származású, mint te, de te valószínűleg másodszülött vagy, ezért álltál testőrnek. Fogadok, hogy egy hatalmas birtokon éltél, és semmire sem volt gondod, igazam van?

Beharapom a szám. A mesteremen kívül senki sem tudja, hogy fattyú vagyok. De ő még a többiek előtt is titkolta és én is ezt tettem. Jól tudom, mi vár a fattyakra, és nem akarok még meghalni. Hiszen azokat gyakorta kivégzik, hogy ne essen folt a család becsületén. Atyám azonban megkegyelmezett nekem, nem öletett meg, ahogy anyám férje, a nevelőapám sem tette. Pedig joguk lett volna hozzá, ennek ellenére megkímélték az életemet, sőt, igazi atyám is fiaként szeret, bár sosem ismerhetett el gyermekeként. Sóhajtok egyet, majd a hercegnőre nézek.

-     -  Nem vagyok nemes – mondom végül halkan, mire meglepetten néz rám. – De többet most ne kérdezz, úrnőm, és ha kérhetlek, erről senkinek se beszélj! Ha megtartod a titkom, én sem árulom el, hová jársz éjszakánként. Mindenkinek lehetnek titkai, nem igaz? – Komolyan nézek rá, szinte kérve őt, és most kissé megalázva érzem magam. Kiadtam a titkom felét valakinek, akit alig egy napja ismerek. 


Andro2014. 09. 26. 16:06:00#31444
Karakter: Arthur Sebastian Bolton
Megjegyzés: (hercegnőmnek)


Végre eljött a nap, amelyre már régóta vártam. Azóta, mióta testőrnek kezdtem tanulni apám jóvoltából. Végre megbízást kapok, hogy többedmagammal nem kisebb személyiség, mind Dumont királyság hercegnőjének védelme lesz a feladatom. Már nagyon izgatott vagyok, pedig úgy mondják, a trónörökös, Katherine Aurelia Dumont koronahercegnő nehéz természetű, ráadásul folyton elszökik a testőrei elől. Szóval, jól nyitva kell majd tartanom a szemem, ha nem akarok kudarcot vallani. Ettől félek a legjobban, hiszen nem hozhatok szégyent a mesteremre, valamint apámra, és féltestvéremre, Gilbertre. Ahogy szegény anyámra és nevelőapámra, aki úgy szeret, mintha vér szerinti fia lennék. Azt akarom, hogy büszkék legyenek rám.

- Arthur Sebastian Bolton! – mondja a mesterem, mikor elköszön tőlem. – Viseld jól magad, légy méltó a nevedhez, és az iskolához, amely kiképzett téged! Tégy meg mindent, hogy szeretteid büszkék lehessenek rád! Tudom, hogy minden jól fog menni, mert te voltál eddigi legkiválóbb tanítványom, akivel csak dolgom volt pályám során. Büszke vagyok rád, fiam.

- Köszönöm, mester – hajolok meg könnyedén. – Mindent meg fogok tenni, hogy büszke lehess rám. Most pedig indulnom kell, nem várakoztathatom meg a királyt.

A mesterem csak bólint, miközben felszállok éjfekete lovam nyergébe. Vihar jól ismer engem, hiszen csikókora óta gondozom, és mióta csak lovagolhatok rajta, mindig ő a társam. Egy gyönyörű telivér, a szélnél is gyorsabb, mégis biztonságban érzem magam rajta. Bár, mást nem is tűr meg a hátán rajtam kívül. Hamarosan a többiek is megérkeznek, majd elindulunk a kastély felé.

Útközben természetesen a többiek – Olviver Grint, Rupert Ronalds, Roland, Leopold, valamint Oliver – a hercegnőről beszélgetnek, és hogy milyen élet vár majd ránk a kastélyban. Mindannyian nemesi családok másod-harmad-negyedszülött fiai, akik nem örökölhettek rangot, vagy birtokot. De egyikük sem fattyú rajtam kívül, mégsem mertek sosem kitúrni, amiben talán apám hatalma, vagyona, birtoka is közrejátszhatott. Mindegyikük rangos család sarja, akik büszkék rá, hogy testőrök, és ahogy látom, némi pökhendiséggel vegyes büszkeséggel várják a feladataikat. Én csak kíváncsi és izgatott vagyok, semmi más.

Négy nap kell, hogy elérjük a Dumont birodalomban levő királyi kastélyt, ahol a kapuban azonnal megállítanak minket az őrök.

- Kik vagytok, és mit kerestek itt? – kérdi az egyik őr, miközben felénk int a lándzsájával. Rupert már mordulna fel kardot rántva, de leintem. Ő nem olyan higgadt, mint mi többiek.

- Sillian birodalmának testőriskolájából jöttünk – mondom. – Az én nevem Arthur Sebastian Bolton, és azért hívtak minket, hogy megvédjük őfelségét, Katherine Aurelia Dumont hercegnőt.

- Na, akkor kemény dolgotok lesz, testőr urak – nevet a másik őr. – Őfelsége ugyanis nagyon jó abban, hogy bárkit lerázzon. Remélem, elég jól tudtok bújócskázni, és gyorsak a lovaitok lábai, másképpen a király hamarost utat mutat nektek.

- Majd elválik, kapuőr uraim, majd elválik – válaszolja Olviver. – Nem olyan fából faragtak minket, akik hamar feladják. Vezessetek a királyhoz!

~*~

Hamarosan a király előtt térdelünk, előadjuk, kik vagyunk, mik vagyunk, miért jöttünk. Őfelsége Robert király meghallgat minket, megkérdi nevünk, családunk nevét, átveszi a leveleket, melyeket mestereink küldtek velünk. Közben leányáért szalajtja az egyik szolgát. A leány egy komorna oldalán hamarosan megérkezik, és amint meglátom, a lélegzetem is eláll. Igazi hercegnői kinézet, rózsás arc, puha, hosszú, hullámos, éjfekete hajkorona, igéző, égszínkék szempár. Alakja mint egy sudár nyírfa, hajlékony és kecses, arca kerekded, ajkai rózsabimbóhoz hasonlóak. Kék-fehéres ruhája úgy öleli körbe testét, mintha rászabták volna.

- Katherine! – szólal meg a király, én pedig megrázom a fejem. Nem ábrándozhatok, nem szabad! Ő a hercegnő, én pedig csupán egy szolga, akinek kötelességei vannak. - Gyere közelebb, lányom! – Ő így tesz, a király pedig bemutatja. - Nos. Uraim ő itt a lányom Katherine Aurelia Dumont Hercegnő a Dumont birodalom és az ország egyetlen örököse – mondja, majd egyenként bemutat minket is. Addig nem is nagyon figyelek oda, míg az én nevem nem mondja. - Arthur Sebastian Bolton. – A tekintetünk egy pillanatnál hosszabb időre találkozik, én pedig elmélyedek kék tekintetének tavában. Ha nem lennék ilyen alantas származású, talán lehetne esélyem. Igen, ha herceg lennék. Gondolataimból ismét a király hangja zökkent ki. - A feladatotok mostantól kezdődik!

- Elmegyek lovagolni – jelenti ki a hercegnő.

- Rendben – biccent őfelsége. - Értesítem Aeront, hogy készítse elő a lovadat.

- Én addig átöltözöm – mondja, majd elindul, mi pedig természetesen követjük.

Bő fél órával később már útnak is indulunk. Ő hamar nyeregbe pattan, majd elinal, mi pedig utána, hogy ne veszítsük szem elől. Tudjuk, mire számíthatunk, és hamar magunk mögött hagyjuk a kastélyt, egy rét felé lovagolva. Olviver, Rupert és Roland a hercegnő mögött lovagolnak. Oliver a jobb, én a bal oldalán, ahogy a szokásos felállás előírja. Aztán a hercegnő hirtelen könnyed vágtába kezd, majd begyorsít. Olviver és Roland hamar lemaradnak, de mi még tartjuk az iramot. Úgy tűnik, most kezdődik csak az igazi kihívás. A kis hercegnő tehát próbára tesz minket, ahogy azt sejteni lehetett.

- Hercegnő álljon meg! – kiabálja Rupert, de semmi válasz.

Egy kerítés van előttünk, a hercegnő átugrat rajta, ahogy én is, de Rupert és Oliver nem tudnak átugratni. Aztán ahogy látom, a hercegnő egy erdőben akar lerázni engem, de nem hagyhatom. Ismerem a cselt, én is sokat játszottam ezt, amikor már jól tudtam lovagolni. Gilberttel gyakran csináltam hasonlót, pedig ő ténylegesen is nemes, mégis mindig öccseként kezelt, sosem nézett le, mert én csupán apám szeretőjének fia vagyok.  A hercegnő hamarosan eltűnik az erdőben, de nem aggódom. Látom, merre ment, én pedig másfelé kanyarítom a lovamat. A leány azt hiszi, okos, okosabb, mint én, de majd megmutatom neki, hogy nem így van. Jó lesz móresre tanítani, akkor talán nem szökdösik el folyton. Megállok, és hallom, ahogy ellovagol mellettem a közelben. A sűrű bokroktól és fáktól nem látom jól, de azért tudom, merre jár. Elmosolyodom, majd folytatom utamat, persze halkan. Egy idő után a lovamról is leszállok, és egy fának kötöm. Majd halkan tovább osonok, míg meg nem pillantom egy fa alatt ülni a leányt. Gyönyörű, és szemmel láthatóan elégedett, amiért azt hiszi, mindannyiunkat lerázott. Magamban halkan kuncogok, majd közelebb osonok hozzá. Ám egy ágra lépek, mely széttörik a csizmám alatt, mire a hercegnő riadtan kapja fel a fejét. Milyen ijedős, bár igaz, az erdőben sok minden megtörténhet. Vannak itt vadállatok, útonállók, mindenféle veszély, ami halálos lehet egy nemesleányra. Idegesen tekintget jobbra-balra, a háta mögé, mire megszólalok.

-       - Csak nem félsz, hölgyem? – kérdem, mire riadtan ugrik fel, és kezd keresni. – Itt vagyok, ne ijedj meg – lépek elő a fa mögül, mire rám tekint. – Nem éppen biztonságos egy erdőben, főleg egy nőnek, egyedül, fegyvertelenül.

-       - Hogy tudtál követni? – kérdi döbbenten, mikor a félelme elmúlik. – Azt hittem…

-      -  Hogy leráztál, hercegnő? – nevetek rá vidáman. – Nem, egyáltalán nem. Ezt a trükköt ismerem, mert én magam is gyakran játszottam ezt a testvérbátyámmal. De velem ellentétben, ő közel olyan jó lovas, mint lennie kéne. Kegyed viszont, ahogy látom, lóra termett – bókolok udvariasan.

-     -  Most le akarsz kenyerezni? – kérdi gyanakodva. – Mert ha igen, akkor nem dőlök be neked. Neked csak az a dolgod, hogy a többiekkel együtt őrizzetek, amit úgy tűnik, nem csináltok valami jól. De ne hízelegj nekem, mert azt nem szeretem!

-      -  Nos, akkor nem teszem – vonok vállat. – De ideje visszamenni, úrnőm, apádurad már bizonyára aggódik érted.

-       - És főleg, ne mondd meg, mit tegyek! – torkol le. – Azt csinálok, amit akarok.

Megvakarom a fejem. Ha közember leánya lenne, egyszerűen fejbe kólintanám a viselkedéséért, de egy hercegnővel, pláne egy trónörökössel az ember ezt nem teheti meg. Nem szeretnék bitófára jutni, vagy rosszabb, mert kezet emeltem egy király leányára. Végül egy olyan megoldás mellett döntök, amely talán megijeszti egy kicsit, de segíthet is nekem. Akárhogy is lesz, csak hajlandó lesz utána végre visszajönni a palotába.

-       - Jól van – vonok vállat ismét. – Akkor maradj csak itt, ha úgy tetszik, felség – nyomom meg kissé gúnyosan az utolsó szót. – De annyit mondanék, hogy az erdő nem éppen biztonságos, főleg éjszaka. Ki tudja, mik rejtőznek a sötétben. De ahogy gondolod, elvégre te a koronahercegnő vagy, én pedig csupán egy szolga, ahogy arra rámutattál, úrnőm.

Egyszerűen elindulok, nem is nézek vissza. De alig teszek húsz lépést, mikor valaki elkapja a karomat. Mikor hátranézek, Katherine hercegnőt pillantom meg, aki riadt tekintettel néz rám. Elnézően megcsóválom a fejem, majd intek neki, hogy induljunk. Most már ellenkezés nélkül követ, egy szót sem szól, szerintem túlságosan is ráijeszthettem, hogy itt hagyom a vadállatokkal, meg a haramiákkal és ki tudja még milyen szörnyűségekkel teli erdőben. A lányok olyan ijedősek, akár nemesek, akár nem.

~*~

Már éjszaka van, mindenki alszik, kivéve engem. Nem jön álom a szememre, és mialatt társaim békés hortyogását hallgatom – ők sem kaptak ki, mert a hercegnő majdnem megszökött -, őfelségén tűnődöm. Biztos van valami oka annak, hogy ilyen szökdösős. A kastélybeli élet nem lehet túl kényelmes, tele szabályokkal, tiltásokkal, ráadásul valaki folyton követi minden lépését. Nem csoda, ha néha szabad akar lenni, de nekünk kötelességünk megóvni őt. Végül nem bírom tovább, úgy érzem, muszáj egy kis friss levegőt szívnom, így felkelek, és magamhoz veszem a tollamat, tintatartómat, papírjaimat. Hátha rám jön a rímfaraghatnék.

A hálóhelyiségünk közel van a hercegnőéhez, hogy még álmában is vigyázhassunk rá. Kiosonok a hálóhelyiségből, majd a néptelen folyosókon indulok el. Az egyik kanyarban egy settenkedő alakot pillantok meg. Első látásra nőnek tűnik, talán egy cseléd, aki titkos éji találkára siet? Eldugom az íróeszközeimet, és előkapom a tőrömet, biztos, ami biztos alapon. Majd a settenkedő után sietek, puhán, mint egy macska. Mikor be akar fordulni egy másik folyosón, hirtelen elkapom, és mielőtt még nyikkanhatna, megfogom a száját, és a falnak nyomom. Csak mikor az ablakon besütő holdfénynél megpillantom az arcát, akkor nyögök fel döbbenten, és engedem el. Ugyanis nem mást fogtam el, mint a hercegnőt, aki rémült, ugyanakkor dühös tekintettel illet engem.. De mit keres itt?

-      - Mit keresel ilyentájt a folyosókon, úrnőm? – kérdem döbbenten, miközben a tőrt is kiejtem a kezemből. Itt valami titok lappang.


linka2013. 12. 29. 15:42:30#28729
Karakter: London
Megjegyzés: Tierrának


Mindig is lenyűgözőnek tartottam a városokat, a fényüket és a szépségüket. Mindenhol vannak látványosságok, olyanok amik különlegesek a maguk módján. Nyújtózva ülök fel az ágyon, már jó egy hónapja itt vagyok. Különösebb célom nincs, egyszerűen csak bolyongok és próbálok értelmet adni az életemnek. Valljuk csak be, ez nekem embert próbáló feladat. Lehajolok és magamra húzom bakancsaimat, felöltözöm és fizetés nélkül megyek el. Nem vesznek észre, amire meg feltűnne nekik eltűnésem már rég messze járok. Szép is így az élet. Hangtalanul osonok le a lépcsőn és lépek ki a szabadba. Utamat a nem mesze elterülő erdő felé veszem. Különös, hogy az emberek többsége kerüli az erdőt. Kétlem, hogy félnének a bogaraktól meg a vadaktól. Nem sokat foglalkoztam az itteni emberekkel annak ellenére, hogy ők igenis keresték a társaságomat. A kisebb falvakkal semmi bajom sincsen. A nagyvárosokat viszont gyűlölöm. Mint például Londont. A nevemet is arról a városról kaptam. Megszülettem, hogy aztán mindenki magamra hagyjon. Szép. Eddigi békés hangulatom könnyedén száll el, dühösen trappolok be az erdő mélyére. Talpaim alatt megroppannak a száraz ágak. Az élőlények pillanatok alatt szelelnek el előlem. Nem bántom őket, soha sem ártottam senkinek, de ők nem szeretnek engem valamiért.  Egyre mélyebbre hatolok az erdőben. Valami mögöttem megroppan, mintha valaki szintén hozzám hasonlóan rálépett volna valami száraz gallyra. Megfordulok, de egy lelket sem látni. Összevont szemöldökkel fordulok újra meg. 

- Van itt valaki? - kérdem hangosan. Hangomra csak néhány madár felel, de azok is tova szállnak. Pazar. Ennyire azért ne szeressenek már engem az élőlények. Túlzásba viszik. Sóhajtva fordulok vissza és indulok el újra az ösvényen amit már valaki kitaposott előttem. Körülöttem a fák ágai megrezzennek a hűvös széltől. Nem fázom, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem a hideget. Gyűlölöm, ha a szél összekócolja hajamat és tollaimat. Halk puffanó hang mögülem, mintha valaki leugrott volna valahonnan. Újra megfordulok és egy különös szerzetet pillantok meg nem messze tőlem. Halvány tincsei szabadon hullanak vállaira. Csodálatosan zöld szemeivel alaposan végigmér, majd mint egy gyermek elém siet és szárnyaimat veszi tüzetesebb tanulmányozásba. 

- Te meg milyen szerzet vagy? - kérdem távolabb lépve tőle. Kezeimet védekezően emelem fel. Nem szeretem az ismeretlen alakokat magam körül. Lehet ostobaság részemről, de szeretem tartani a távolságot.

- Tierra – mondja. Kerek szemekkel meredek rá. Ti...micsoda?

- Ez a neved? - kérdem értetlenül. Mérhetetlenül ostobán érzem magam előtte. 

- Szépek a szárnyaid – leheli ragyogó szemekkel. - Megérinthetem őket?

- Csak nyugodtan – válaszolom teljesen összezavarodva. Miért akarná bárki is megérinteni a szárnyaimat. 

- London – motyogom újra felkeltve hangommal figyelmét.

- Hogy mondod? - vonja fel fél szemöldökét.

- Feltételezem bemutatkoztál így én is bemutatkozom neked. London a nevem – magyarázom halványan elmosolyodva. 
 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).