Ahogy sejtettem, Nanami teljesen elvörösödött, de kifejezetten jól állt neki, mellesleg ebben a szituációban ember, természetesen nõ, legyen a talpán, ha megállja pirulás nélkül. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen szép, kerek mondatokban képes lesz válaszolni. Büszkeség töltött el, és végre kezdtem megérteni, hogy ha akar, igen is helyt tud állni, csak szereti áthárítani másokra a megoldást. Az egész annyira beleillett a darabba, hogy nem érezte senki egy fél pillanatra sem, hogy megakadt volna, sõt, szerintem sokakban akár meg is fogalmazhatódott, talán a közönségben ülõ egyszerû lány beépített ember volt. Mosolyogva fordultam vissza a darab felé. Nanami túlteljesített.
Ahogy vége az elsõ felvonásnak, nagyot nyújtózom, de nem mozdulok, s mivel Nanami sem erõlteti a gyorsan menjünk innen dolgot, ezt nyugodt szívvel teszem. Utálom a tülekedést.
- Micsoda színészi elõadás volt. Lenyûgözõ. Azt hittem, elõször nem nagyon fogsz tudni megszólalni. Büszke vagyok rád, ez már haladás. Szép haladás - nézek rá mosolyogva, azonban hangomra ügyelek, nem szeretném, ha túlértékelné ezt az apró sikert.
- Köszönöm - feleli halkan, mire megint egy észrevehetetlen fintor ül ki az arcomra. Helló világ, a félénk, bizonytalan Nanami visszatért... - Igazából én is azt hittem, hogy egy hang sem jön ki a torkomon, de aztán még is csak sikerült. Bár ez az egy alakítás messze van a jótól. Csak eszembe jutott... azt hiszem, olvastam valahol, és kicsit átköltöttem. Tudod,  - fûzi hozzá sejtelmesen. - ez a férfi olyan kedvesnek tûnik. Nézd csak meg... árad belõle a barátságosság.
Persze, hogy árad belõle, ez a dolga, színész. Szép lenne, ha nem keltene bizalmat az emberben, senki nem merne belépni a színházba.
- Hát azért az is ott van, hogy õ egy színész. Most épp ezt az arcát mutatja, nem tudhatjuk, hogy milyen az igazi.
- Ebben is van valami. De... megtetszett. Jobban mondva megfogott ez a személyisége.
Erre azonnal kitágultak az érzékeim. Egy potenciálisan megfelelõ áldozat annak ellenére, hogy esetlegesen valamelyik kitételnek nem felel meg? Nekem csak még egyszerûbb lesz így a dolgom, rá is harapok azonnal, mint hal a gilisztára.
- Ez azt jelenti, hogy el tudnál képzelni vele egy napot? Egy randit? - az utolsó szóra kicsit zavarba jön, de elgondolkodik a dolgon és ez már több is, mint a semmi. Mert ha már elgondolkodik, akkor nem áll messze attól, hogy igent mondjon.

- Lehet, hogy megint csak a naivitásom és a gyerekes mivoltom beszél belõlem, de... igen. El tudnám képzelni. De õ és én nem egy körökben forgunk. Õ az elitbe tartozik, én pedig egy egyszerû városi lány vagyok, aki szereti a színházat.
- Nanami - sóhajtok egyet, kár, hogy nem fojthatom meg a delikvenseimet, mennyivel gyorsabban végeznék néha a melóval... - A szerelmet nem lehet ilyen ostobaságokkal befolyásolni. Legyen szó bárkirõl. Nem akadályozhatod meg, hogy beleszeress egy grófba vagy akár egy hercegbe. És õ sem fogja elfojtani az érzéseit, ha egyszer beleszeretett egy cselédlányba vagy akármilyen rangtalan emberbe - maximum nem legalizálja a kapcsolatot például a házasság intézményével, de ez jelen esetben mellékes, nem? Másrészt ma már egészen más szelek fújdogálnak. - Persze a jelenlegi helyzet nem jelenti azt, hogy õ most beléd szeretett - nem árt ilyeneket is tisztáznom vele, nehogy tündérmesébe ringassa saját magát.
- Mondd csak.. lehet hozzád egy bizarr kérdésem? - ehh, bizarr? Merjek igent mondani?
- Miért ne lehetne? - bátor leszek, ilyen körítéssel kérdezett már teljesen jelentéktelen dolgot is. Különben is, köteles vagyok bármire válaszolni. - Ezt már megbeszéltük, Te vagy az, aki nekem parancsol.
- De én úgy gondolom, hogy most egyenrangú személyek vagyunk. Semmi úrnõ és szolga. Ez olyan rossz... én nem tekintek rád úgy, mint egy szolgára... nem tudnék...
- Térjünk a kérdésedre! - szakítom félbe, idegesít ez a lelkizés. Ha tudnád, hogy én az aktuális ebédemként tekintek rád, akkor is nehezedre esne szolgaként kezelni? Naiv ember. Bár bebizonyítottad, vannak jó démonok, én nem azok közé tartozom.
- Shiroyume - szólít a teljes nevemen, amit nem sûrûn tesz meg, így felé fordulok, de õ az üres színpadot mustrálja. - Számodra mit jelent az, hogy szerelem? Mit értesz ez alatt?
Puff, telibe, egyenesen a szívem legrejtettebb régióiba szúrta a láthatatlan tõrt. Hogy mit jelent a szerelem? Nem sok jót, legalább is a végén sosem. Bár jó hinni azoknak, akik szerint örökké tart, és jó azokra nézni, akik vén arccal is képesek ugyanazzal a ragyogó tekintettel pillantani egymásra, de a szerelem olyan kiszámíthatatlan, mint maga az élet.
- Hmmm ... - gondolkodom el, nem akarom letörni képzelgéseit, nem akarom, hogy egy megkeseredett lény vallomását hallja a szerelemrõl, így igyekszem visszaidézni korábbi ember ismerõseimet, akik mellett hosszú idõt töltöttem el. Közben persze húzom az idõt. - számomra a szerelem? Ez egy igazán nehéz kérdés... - ahogy érzékelem, hogy rám pillant, viszonzom a pillantást, mire rögtön félre is fordítja a fejét. Talán nem is baj, nehéz gátat szabni az emlékeknek. - Nekem a szerelem azt jelenti, hogy eggyé válok azzal, akit szeretek. Megpróbálok mindennel a kedvében járni és olyan dolgokat csinálni, amiben örömét leli az illetõ.
- É...értem. Ez igazán szép - mosolyog rám, mire én alig észrevehetõen elhúzom a szám. Persze, szép... csak hazugság. Szinte hálát rebegek a magasságos isteneknek, hogy végre elkezdõdik a darab második része, ezzel megmenekülök a további kellemetlen kérdések elõl. Jobb lenne, ha egyszerû alárendelt-fölérendelt viszonyt erõltetnénk, ez a legyünk barátok nekem sok, túl sok.

Aztán ahogy szokott, az este eltelt, a darab közepes volt, de Nanaminak látszólag tetszett. Talán nekem is csak annyi volt a bajom, hogy már kismillió hasonló sztorijú elõadáshoz volt részem. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy látta a Rómeó és Júlia õsbemutatóját, annál jobb nyáladzás pedig nemigen fog születni, legalább is míg velem nem szerzõdik valaki. Shakespeare összességében egyébként egész érdekes alany volt, csak hát a végére õ is megkeseredett, ahogy a többiek is, mert folyton-folyvást egyre többre vágytak. Az ember roppant telhetetlen tud lenni. Pedig hosszú távon az õ kívánságát is teljesítettem, neve évszázadokon keresztül fennmaradt, és ma nagyobb megbecsülésnek örvend, mint saját korában bármikor. Igaz, lehet az is rontott az élvezeten, hogy olyan témát pendítettek meg a végére, ami megkavarta az emlékeim. Annyira szánalmas, hogy még mindig ilyen élénken él az emlékezetemben. Yuunai...

- Még egyszer köszönöm, hogy elhoztál erre az elõadásra. Csodálatos élmény volt. Az egyik legjobb darab, amin voltam! - hajol meg háláját fokozandó Nanami. Nem nehéz örömet szerezni neki, szerintem sosem mozdult ki igazán, így mindent képes lenne élvezni.

- Ugyan. Ez a legkevesebb. Örülök, hogy tetszett, és tényleg nagyon jól szerepeltél ma este - hangsúlyozom még egyszer, de nem osztom a lelkesedést. Nekem határozottan nincs jó kedvem. - Ha megbocsájtasz, most kimegyek a mosdóba. A bejáratnál találkozunk.

- Rendben, de minden rendben? - mér végig, miközben a vállamra teszi a kezét.

- Persze. Minden rendben - csusszanok ki az érintés alól, majd eltûnök az emberek forgatagában. Fáj a fejem...

A mellékhelyiségbe lépve azonnal a csap fölé hajolok, és megmosom az arcom. Eltört minden, valahol ott véglegesen. Minek erõlködöm? Egyszerûen csak fel kellene adni. Megtalálni a módját, hogy véget vethessek ennek az egésznek. Tekintetem a tükörbõl visszanézõ önmagamra téved. Kifejezéstelen és üres tekintet néz vissza rám, egy kiégett lény, egy a létezésbe belefáradt árnyék. Hirtelen kitágult a szemem, és megfordultam, de már sehol sem láttam. Pedig meg mertem volna róla gyõzõdni, Kuroyumet láttam átlibbenni a termen egy fekete öltönyben.

Szinte pánikszerûen lépek ki a mellékhelységbõl, hogy Nanami után menjek, az a szemét. Már megint bele akar keverni a dolgokba? Vagy most kivételesen csak engem kíván idegesíteni?
Ám a lányzó nem épp olyannak tûnik, mint akit bárki is bántani akart volna. Kifejezetten boldognak tûnt, és ki is pirult egy kicsit. Mirõl maradhattam le?

- Mi ez a nagy örömujongás? - érdeklõdök felhúzva a szemöldököm. 

- Képzeld, képzeld!!! - lelkesedésére önkéntelenül is mosolyoghatnékom támad. - Elhívott engem vacsorázni! Engem... nem is gondoltam volna. Annyira hihetetlen.

Wow, tényleg le vagyok maradva, arcomra õszinte meglepettség ül ki.

- Valóban? Ez remek hír. Nagyon örülök. Akkor biztosan lesz egy remek estéd - magamban háromszor is elkurjantom magam: ez az! Sínen vagyunk. Még Kuroyuméról is elfeledkeztem. - De most menjünk, már késõ van. Nem akarom, hogy holnap hulla fáradt legyél. 

- Rendben, menjünk - feleli, és egész hazáig csillog a szemében a lelkesedés. Nem tudom, jó látni, hogy boldog, de mégis: boldogsága csak egyre mélyebb sebeket tép fel. Hamarosan mosolygó arcából csak üres tekintetû test lesz, álmok és remények nélküli porcelánbaba, amely a pusztulás és rothadás útjára lépett. A bûnös pedig ÉN leszek.

- Na lássuk! - álltam be a tûzhely elé. Hát ezek sem azok a jó kis kemencék már, meg sparheltek, meg ilyesmik, na de mindegy. A gáztûzhely és egyéb kütyük sem lehetnek annyira bonyolultak, fõleg ha történetesen egy démonnak van velük dolga. Fél perc múlva már zubog is a teavíz, a tojás és egyebek. Boszorkányos ügyességgel dobok össze egy kis kaját. Milyen kényelmes lettem, komolyan... már ehhez is mágiát használok, pedig régen szerettem bohóckodni az ételkészítéssel. Talán majd ha egyszer több idõm lesz. Bár be kellene szerezni egy olyan villanytûzhelyet, állítólag nagyon kényelmes. Na de míg a konyhában mindenki elvan magával, meg a kis trükkömmel, addig is gyorsan összekészítem, ami kellhet, és egy hátitáskába teszem. Magamnak nincs ilyenekre szükségem, más elven mûködik a "hátizsákom".

-Hûha - lép be jó 20 perc múlva Nanami a konyhába, és látszik, hogy elkápráztatta a reggeli, én csak jót mosolygok. Ha tudná, mekkora hatalommal rendelkezem, meg sem lepõdne ilyen egyszerû dolgokon. - Ezt mind egyedül készítetted? Ennyi mindent? Honnan tudtad, mit szeretek és hogyan lettél kész ennyi idõ alatt?

Könnyed kis fehér kimonóm, amelyet hatalmas kék virágok díszítenek  lustán lebbent meg, ahogy az egyik székhez léptem.

- Hát, ez legyen ismét az én titkom - mosolygok sejtelmesen, miközben elhelyezkedem a kényelmes székben, a támlájának döntve a hátam.

- Rendben - adja meg magát félig. - De egyszer úgy is elmondod majd! Tudom! - harap bele a legközelebbi ínyencségbe, hogy rögtön ragyogó tekintettel sóhajtson fel: - Ez mennyei! - s már termeli is befelé szépen az adagot. Alig észrevehetõen csak megrázom a fejem. Tényleg olyan, mint egy tudatlan és naiv gyermek. Ahogy befejezi, rögtön meg is köszöni, mire csak összefûzöm a kezeim, és megtámasztom rajta az állam, kicsit közelebb hajolva. 

- Nincs mit. Akkor indulhatunk? - érdeklõdöm, cseppnyi türelmetlenség keveredik az ártatlan és rövid kérdésbe, de szerencsére lelkesnek tûnik.

- Hát persze! Ja, igen... és azt is köszönöm, hogy összepakoltad a cuccomat.

- Ugyan. Az új fürdõruhádat tettem be, remélem, megfelel.

- Hogyne. Az nekem is tetszik - ha nagyon szõrszálhasogató akarnék lenni, akkor most kiakadtam volna, hogy mi az, hogy az neki is tetszik, de inkább nem tettem szóvá eme, az ízlésem és emberismeretem ellen szóló kis megjegyzést. Még egy kis szöszölés, és végre úton vagyunk, el sem hiszem... Nõ...

* * *

- A barátod? - kérdezi azonnal, s neki simán rá is vágtam volna, hogy az, ha nem Nanami szólal meg elõbb. Több szempontból is szerencsésebb volt ez a megoldás, mert közel jártam hozzá, hogy megtépjem. Bal kezembe már össze is gyûlt egy kellemetlenebb rontás, de fékeztem magam.

A "számcsere" után végre "elrángathatom" a helyszínrõl, s végre a feszültség is alább hagy bennem.

- Huhh, köszönöm, Shiroyume! - sóhajt mellettem. - Pedig Takeshi eleinte olyan kedves volt. Aztán egyszer csak folyamatosan magáról kezdett beszélni. Fura egy alak - mondanom kellett volna valamit, de a fájdalom alattomosan nyilallt a karomba, reflexbõl rejtettem a hátam mögé: remek, szép kis bukta, Shiroyume, hagy gratuláljak...

- Jól vagy? Hogy van a kezed? Nem szeretnéd megmutatni egy orvosnak? Biztosan nagyon fáj... ne haragudj. Ez miattam van - süti le a szemeit, elõredöntve fejét.

- Nem, dehogy! - felelem a legnemesebb egyszerûséggel. - Jól vagyok, minden a legnagyobb rendben! Nincs miért hibáztatnod magad, ez nálam gyakran elõfordul. De hamarosan elmúlik - hamarosan elmúlik, ahogy te is, kicsi lány... Miért visel már most meg a gondolat? Legszívesebben az arcom a karjaimba temetném, s úgy rimánkodnék valakihez, aki hatalmasabb nálam, vessen véget ennek az egésznek, és törölje el létezésem a föld színérõl, feloldozva a bennem feszülõ szenvedés alól, de ilyen erõ nem létezik. Nincs senki, aki megbontaná a világ rendjét...

Rosszkedvem csak fokozza a mellettem állóból áradó érzelemözön.

- Figyelj - vonom félre, hogy ne legyünk szem elõtt, majd kinyújtom elé a bal kezem, amely halványan látszik csupán, mint valami átlátszó jelenés, szellemnek nevezik talán. Szemei elkerekednek, de nem húzódnak el, ahogy végigcirógatom az arcát az áttetszõ ujjaimmal. Fájdalmas, de túlélhetõ mozdulatsor.

- Amikor egy démon alakot ölt, megbontja létezése természetes állapotát, és materializálódik. Nem egyszerû, és sokszor kellemetlen folyamat. Nem olyan egyszerû, mint azt gondolnátok. S amikor valaki már régóta nem öltött testet, egyszerûen kijön a gyakorlatból, ennyi az egész. Amikor másra is használom az erõm, nem mindig tudom megosztani a figyelmem, de hogy ne leplezhessenek le, fájdalommal jelez a felépített test, így újra nekikezdhetek a koncentrációnak - jól felépített fatális baromság, egy igen jól hangzó és abszolút hihetõ hazugság. Érzem, hogy megnyugszik tõle valamelyest, de bizonyára sokkoló élmény lehet számára a gondolat, nem vagyok megfogható igazán, s bármikor könnyedén eltûnhetek ebbõl a világból.

- Semmi gond, majd belejövök - mosolygok biztatóan, eljátszva a magabiztosságot és vagányságot.

- De térjünk is vissza a feladatra. Rövid elemzés és válasz is egyben a burkoltan megfogalmazott kérdésedre: a fiú alapvetõen potenciálisan barátnõt összeszedni jött ide, ez látszott rajta, hiszen folyamatosan pásztázta a termet, míg ki nem választott. Már az nagy hátrány volt, hogy nem vetted észre, hogy figyelnek, de ez még megfordítható hátrány, mert egy jó szó, egy jó helyen elsütött mondat, és máris közlöd nonverbálisan is a veled szemben állóval, nem vagy könnyû eset, nem lehet átvágni, és már az nagy kegy, hogy egyáltalán szóra méltattad. Másrészt, az arcodra ült egyértelmûen, hogy zavarban vagy, ettõl nyeregben kezdte érezni magát,és többé nem tartott egyenlõ rangú zsákmánynak, csupán egy könnyen rászedhetõ; bocsánat a kifejezésért; de naiv, megdugható libának - õszinteségem eléggé mellbe vághatta, vagy a kifejezés volt túl érzékletes, a lényeg, hogy ezen változtatni csak úgy lehet, ha õ is akar. - Ha valóban magabiztos férfit szeretnél, aki magad miatt szeret, akkor úgy kell eladnod a saját tulajdonságaid, hogy azok számára vonzóak legyenek. Nagyon cuki tud lenni, ha a lányka zavarban van, könnyen elpirul, de mindig és minden körülmények között a helyén kell lennie a fejednek, és ha arról van szó, jelezned kell egyértelmûen a partnerednek, ez most nem jött be, ez nem volt szimpatikus, és jobb ha befejezed, mert faképnél hagylak. Nem kell feltétlenül szóban, megfelel nonverbális jelekkel is. Ahogy ugyanúgy kifejezheted, ha valami szimpatikus benne. Egy a lényeg, éreznie kell, hogy te határozottan létezel, és ha akar valamit, azért keményen meg kell majd dolgoznia.

Hogy mondhatnám el jobban, mert úgy érzem, nem fogja érteni a lényeget, legalább is nem úgy, ahogy én szeretném.

- Szemléltetem, mire gondolok - bökök egy lányra, akin megakadt a szemem. Már ránézésre sugárzott belõle a túlcsordult önbizalom, tipikusan az a fajta, aki azt hiszi, mindent és mindenkit megkaphat, éppen ezért meg is válogatja a partnereit. - Elõször megpróbálom meghódítani, mint valami gyámoltalan lúzer, akinek rengeteg pénze van, csak tehetsége nincs. Te csak osonj közelebb, mint semleges vendég, aki éppen arra járt, mert szomjas.

Kis fazonigazítás, kontaktlencse kikapcsolása, feleslegesen nem fárasztom magam az információkkal, majd már lépdeltem is a célszemély felé. Nem néztem a szemeibe, csak zavartan pillantgattam jobbra-balra. Olyan hitelesen adtam a lényegtelen embertípust, hogy valóban csak egy fél pillantásra méltatott, mikor letelepedtem két székkel arrébb mellettük. Nanami még mindig az oszlop mögött volt, mire én a szememmel jeleztem, hogy szépen húzza ide a hátsóját, mert az õ okulására csinálok majmot magamból. Körülbelül öt percet vakaróztam, mire végre megszólítottam, és - igen, határozottan fokozva a színjátékot - halványan elpirultam.

- Elnézést... meghívhatnám... valamire? - suttogom szinte alig hallhatóan, õ mégis felém fordul, de nem kell csalódnom.

- Bocsi, hozzám beszélsz? - teremt le hangsúlyával, mire magamban szabályos kuncogásba kezdek. Emberek, annyira kiszámíthatók. A pénz majd megtöri, de akkor sem fog randizni velem, cserébe szépen kihasznál majd.

- Uhum... - bólogatok hajamba temetkezve még mélyebb vörös színt öltve. - Csatlakozhat... a barátnõd is... ha úgy kényelmesebb... mármint... szóval õ is kérhet bármit... tényleg mindegy, van pénzem elég...

A két nõ összenéz, és máris kigyúl a ragadozó fény a szemeikben.

Hát igen, tíz perccel késõbb már könnyebb volt a "pénztárcám" egy kisebb vagyonnal, jól feltankoltak, de cserébe legalább szóra méltattak, és ugrattak is párszor, hogy hagy piruljak. Szánalmas volt, már elõre élveztem a majdani fordított helyzet adta örömöket. 

Lassan ideje volt a záróakkordnak.

- Ano... Isabelle... - ahogy rám néz, direkt nyelek egyet. - máskor is... elhívhatom.. esetleg... randira - az utolsó szót alig lehelem ki magamból és ismét vörössé változtatom arcszínem. A lány felkuncog, majd megsimítja a buksim, mintha valami kisgyerek lennék.

- Aranyos vagy, de sajnos nem vagy az esetem, de lehetünk barátok.

- Aham... - fizetek, majd "elkullogok" megsemmisülten, Nanamit keresem, s ismét az oszlop mögött kötünk ki.

- Látod, ki lettem kosarazva - vonom meg a vállam tettetett sértettséggel.

- Nem is tudtam, hogy képes vagy elpirulni, nagyon jól áll - heccel vissza, mire nagyon vicces fejet vághattam, mert nevetni kezd rajtam.

- Örülök, hogy jól szórakozol.... - morgom keresztbe fonva a kezem a mellkasom elõtt. - Most tulajdonképp magadon nevetsz, abszolút tõled merítettem ihletet - nyújtom ki a nyelvem, mire abbahagyja a nevetést végre, de még mindig erõteljesen mosolyog. Hátsón fogom billenteni, de komolyan!

- Na figyelj, most jön a nagymenõ stílus! - egy könnyed mozdulattal barna fürtöket varázsolok a szõkékbõl, és a szemeim is zöldek lesznek. - nem adok magamnak tíz percet, és a telefonszámával jövök vissza, csak figyelj. Jah, és most tök csóró leszek, de határozott.

Ismét az elõbbi két nõt veszem célba, de most végigstírölöm az egész utat, nem is marad eredmény nélkül az akcióm, szinte minden egyes apró mozdulatomat végigmérik, ahogy betámasztok melléjük a pultra.

- Üdv, hölgyeim, hogy lehet, hogy két ilyen szépség itt árválkodik egyedül? - kérdezem bûbájos mosolyomat elõvéve, és láss csodát, most nem én pirulok, hanem õk. A csevegés könnyeden megy, én folyamatosan bókolok, miközben szinte bocsátom ki magamból az eleganciát és szenvedélyességet. Hamarosan azt tapasztalhatják a figyelõ szemek, hogy meginvitálnak inni, és szinte marasztalnak, mikor közlöm, távoznom kell, s begyûjtök két telefonszámot is, s - bár ez engem is meglepett, és rohadtul nem volt beleszámolva - Isabelle szó szerint lesmárolt. 

Ahogy ismét takarásba érek, undorodva törlöm meg a szám. Még a hideg is kiráz. Legközelebb inkább nem tartok szemléltetést...

- Jól vagy? - kérdezi Nanami, hangja furcsán pendül meg, de most nem kerítek neki különösebb figyelmet.

- Áhh, hányinger, mint egy csiga - húzom el a szám, majd meglebegtetem a két telefonszámot. - Viszont a magabiztosság gyümölcsözõ, simán felszedhettem volna bármelyiküket, ha igazán akarom. Azt hiszem, bebizonyítottam, hoyg érdemes lenne összeszedned magad egy közepes szintre, hogy ne járj úgy, mint az elõbb.  Mindegy, a lényeg, hogy ez a környezet nem a te közeged, itt nem találunk majd értelmes jelöltet - folytatom.

Megállapításom ellenére hagytam, hogy kiélvezze a nap hátralevõ részét. Valóban ellátogattunk a masszázs részlegbe. Meg kell hagyni, tudnak élni az emberek, kifejezetten kellemes dolog ez a nyomkodás, bár azért feszélyezõ, hogy egy vadidegen nyúlkál hozzád, de amit kapsz cserébe, tömören: meg lehet szokni, és megéri megszokni. A szauna is vicces egy találmány, bár nekem nem jött be annyira, valahogy nem látom értelmét az aszalódásnak, mikor kinn is dög meleg van. A gõzfürdõ hasonszõrû állat, szintén nem lesz a kedvencem, de az élménymedencék kifejezetten kellemesek voltak, leginkább a jakuzzi, szanaszéjjel áztattam magam. A hecc kedvéért még hagytam magam rábeszélni a csúszda nevû szerkezetre, igaz, kizárólag arra, amelyiken csak akkor lehetett lecsúszni, ha két ember beült egy úszógumi nevû jármûbe. Magamtól tuti nem mentem volna bele, de szinte sikított róla, mennyire szeretné kipróbálni, csak épp nincs kivel. Õszintén szólva halálfélelmem volt, de csak túléltem... Az érdekes az egészben, hogy ennek ellenére volt bennem egyfajta vágyakozás, hogy csússzunk le még egyszer, és még egyszer. Különös egy szórakozási forma, adrenalintúltengés. 

Összességében a nap jól zárult, áradt belõle a boldogság, amelynek sugárzása engem is feltöltött némelyest. Másrészrõl növelte éhségem, és azt a szenvedést, amely megkeseríti egy éhezõ álomdémon mindennapjait: a sötétségben egyre inkább erõre kapott a vérszomj. 

* * *

Hazafelé kivételesen Nanami csicsereg végig, azt hiszem, teljesen felvillanyozta az utolsó óra csúszdapartija, én pedig fáradtan hallgatom. Ez is a gyengülésem jele, kezdek kimerülni, de nem úgy, mint az emberek, egyszerûen csak befásultnak érzem magam.
így mikor megérkezünk, egy intéssel búcsúzom, és most kivételesen távolabb vonulok, egy közeli parkba, amit még tegnap néztem ki magamnak a bevásárlás alkalmával. Mélyen szippantom magamba a kellemesen friss levegõt elterülve a fûben. Szánalmasan nyomorultul érzem magam, és zsibog a bal karom, és most már kezd a bal lábam is, igaz, egyelõre csak a bokám. Szemhéjaim elnehezülten fedik be lélektükreim, de azonnal fel is pattannak a képre, ami elém villan: magam láttam vörös szemekkel, jól lakott elégedettséggel, szám szélén még csöpög a friss étel maradványa, s kezeim között törékeny alakja. Felülve a fejem a kezeimbe temetem, szívem szerint felordítanék, de mögöttem egy kép vetül ki, s Senderu jelenik meg benne.

- Me-sama! - szólít meg, mire felkapom a fejem, és elrejtem a bal karom, s csak ezután förmedek a férfire.

- Mit akarsz? 

- A Tanács aggódik az állapota... - kezdene bele, de leüvöltöm. Mondhatni kapóra jött, hogy kiadjam a belsõ feszültségem.

Arra riadok, hogy valami mozdul mellettem. Ahogy odapillantok, mintha villám csapott volna belém: Nanami pillantott vissza rám. Ahogy a leleplezett emberek, én is félrefordítottam a fejem, nem akartam, hogy a szemeimen keresztül belém lásson. Talán már így is túl sokat pillantott meg.
- Shiroyume-san - töri meg a csendet, csatlakozva a naplemente szemmel kíséréséhez. - Tudod, én nem ismerlek téged annyira. De azt látom, hogy valami nagyon fáj neked. Üvölt rólad... azt szeretném, ha tudnád, hogy nekem bármit bármikor elmondhatsz! Ha valami bánt, én itt vagyok neked, és elmondhatod.
Nem reagálok, nem tudom, mit kellene... Észre sem veszem, s minden afelé hajt, amit nem szeretnék: nem akarom, hogy barátként tekintsen rám, legyek csak egyszerû szolga, aki majd jobb sorshoz segíti egy egészen rövid idõre. Hogy fogalmazhatnám ezt meg anélkül, hogy megsérteném?
- Nanami... - a gondolat nehezen akar megszületni, túlságosan nehéz szavakba önteni. - mit gondolsz, a démonokat a legendákban miért ábrázolják mindig gonoszként? Miért nincs egy sem, amelyik kivétel lenne, és segítené az embereket?
- Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni - feleli hirtelen kérdésemre, mire csak savanyúan elmosolyodok, s végre a szemeibe nézek. Végre sikerült némi erõt öntenem magamba, hogy visszatérhessek közömbösen kedves arckifejezésemhez.
- Sose bízz meg egy démonban! Minden démonnak megvan a maga önös célja, ami miatt cselekszik. Hiába engedelmeskedik, hiába érzed azt, hogy a javadat akarja, egy démon mindig is démon marad, sosem lesz a barátod. Csak neked lesz könnyebb, ha betartod ezt az alapvetõ tanácsot: kezeld a démonokat démonként, használd ki õket a végtelenségig, mert ha eljön a fizetség behajtásának órája, õk is kihasználnak majd kegyetlenül.
- Miért mondasz ilyeneket? - vágja nekem a kérdést, de én csak felállok, majd egy "Holnap találkozunk, elõkészítettem mindent" kijelentéssel egyszerûen eltûnök a szeme elõl.


Nem mentem messzire, csak a tetõre teleportáltam magam ismét. Fázósan húztam összébb magamon az újonnan vásárolt divatos felsõt, s egész éjjel meredten bámultam a holdat.

* * *

Fejjel lefelé lógtam alá a tetõrõl, ahogy bedörömböltem az ablakon.
- Úrnõ! Ideje indulnunk! - mikor végre megmoccant, lehuppantam a földre, majd az ajtó elõtt várakoztam, s közben a tegnap igényelt detektoron állítgattam a paramétereket. Romantikus alkat, aki szereti a természetet, és nem árt, ha naivan határozott, akkor illeni fognak egymáshoz. A magasságot meg már be lehet lõni szabad szemmel is. Azonban egy idõ után unatkozni kezdtem, majd toporogni és türelmetlenkedni. Lehunytam a szemem és megpróbáltam bemérni, épp hol tartózkodik. - Mi a...? - még mindig az ágyból éreztem a jelenlétét. 
Az ajtót levegõnek nézve léptem be a lakásba, remélhetõleg a szomszédok nem épp erre figyeltek, mert akkor a környéken elszaporodik majd a szellemekrõl szóló szóbeszéd. Puha léptekkel sétáltam el a szobáig, majd kopogás nélkül benyitottam. Ugyanilyen pofátlan félmozdulattal rántottam le róla a takarót minden elõzetes figyelmeztetés nélkül. Õszintén szólva, arra számítottam, hogy alszik, így amikor könnyektõl vörös tekintetével találtam szembe magam, nem tudtam, mit kellene reagálnom, csak álltam megilletõdötten. Miért nem érzem pontosan, mit érez? Éreznem kellene... Nem értem.
- Miért...? - sírsz, akartam kérdezni, de hirtelen világossá vált minden. S ez hatalmas sóhajt szakasztott ki belõlem. Egy kendõt húztam elõ bûvészt megszégyenítõ ügyességgel üres zsebembõl, majd leguggolva és szembe helyezkedve vele, töröltem le a könnyeket. Látszott rajta, hogy õrlõdik, el is húzódott volna, és közelebb is. A fejére teszem a kezem, mint egy testvér:
- Nézd... - de félbeszakít, tekintetébe a szomorúság mellett egyfajta gyõzedelmes fény is költözik.
- Léteznek jók! - jelenti ki.
- Tessék? - nem igazán értettem, mirõl beszél.
- Léteznek jó démonok - jelenti ki megint, majd a kezembe nyom egy kis papírlapot, tele saját kezével kanyarított betûkkel. 

"Jó démon híres példája Szókratész daimonionja, akinek szavát hallja s aki õt mindig a rossztól megóvja."
"Démon: görög daimon, daemon szóból eredeztethetõ, eredetileg a szó nem hordozott negatív jelentéstartalmat, azt csak a kereszténység ragasztotta rá"
"Manapság Oni-k képét alkalmazzák az építészetben is, s úgy tartják, távol tartja a balszerencsét"

Mind szakszövegnek tûnt, s az asztalon még sorakozott pár könyv, rá nem jellemzõen hanyagul össze-vissza.
- Jobban járnál, ha a feladatra koncentrálnál - pöckölöm homlokon, fogadjunk, hogy ezért a pár mondatért nem aludt egész éjjel. - Kapd össze magad, addig készítek valamit enni - arcomra megadó és õszinte félmosoly ült ki. Tényleg buta. Buta, de aranyos.

- Meglehet – csatlakozik a véleményemhez, majd felveszi Selymest a földrõl, aki eddig kíváncsi tekintettel vizslatott minket. Az ölébe rakja, és simogatni kezdi. Tetszik a kis dögnek. - Olyan aranyos. Örülök, hogy végül nem lett baja.

- Én is. És köszönöm. – Magától biztosan nem gyógyult volna meg ilyen hamar. És a béke angyala... talán gyógyításra is képes lehet. Többet kéne tudnom az ilyenekrõl. Hiszen én elvileg Isten fia vagyok… Tia csak mosolyog, és már éppen válaszolna, mikor hangosan felcsendül egy zene. Hm, ez ismerõs. Nem az a szõke csaj énekli? De igen, Ashley asszem. És ez nem is rossz száma. How do you love someone, azaz „Hogyan szeretsz valakit”. Hm. Találó. Tia a táskájában kezd kutatni, majd elõszedi a mobilját, és bûnbánóan rám pillant.

- Elnézést – motyogja, és felveszi a telót. Áh, nem is baj. Ezzel kvittek leszünk.

- Tiara! Tiara, azonnal ide kell jönnöd! – hallom még én is a készülékbõl. Hangos barátai vannak ennek a lánynak. Bár ez a hang most elég kiborultnak tûnik…

- Odri, nyugi! Mi történt? Hol vagy? – kérdi Tiara, miközben felugrik a kanapéról. Selymes még épp idõben át tud kászálódni róla az én ölembe. Szúrós tekintettel pillantok fel a lányra. Ajánlom, hogy sürgõs legyen!

- Mi van vele Odri? Mi történt Dianaval? – a vonal túlsó végén lévõ lányt most nem hallottam, csak Tiara hozzá irányított kérdéseit. De már az õ hangja is kezd nagyon ideges lenni. És most jön az, hogy én is ideges leszek! Fõleg, mikor a lány hirtelen megtorpan, és még a telefont is majdnem kicsúszik a kezébõl. Na mi van itt?

- Ez… nem lehet – dadogja, majd kis csend következik - Odri? Odri? – kiabálja a telefonba, majd elemeli a füle mellõl. Kicsit kétségbeesettnek tûnik. Vagy inkább nagyon. Selymest az ölembõl a kanapéra helyezem, de még nem állok fel. Magyarázatot akarok, minél elõbb!

- Chris! – fordul felém a lány. Kíváncsian nézek fel rá - Az… egyik ismerõsömet… meggyilkolták! – mondja remegõ hangon. Hogy… mi? Gyilkosság?!

- Ki? Mikor? – pattanok fel a kanapéról.

- Nem tudom. De ha megkérhetlek, bevinnél a bárba? A város másik végében van, a fõút mentén. – néz rám kérlelõen. Rögtön bólintok. Azt hiszem, most ez a legkevesebb. Ha már szegénnyel ilyenek történnek… és az ilyeneket mért is nem tudod megakadályozni, drága apám?!

- Persze. Induljunk – felelem, és már az ajtóban is vagyok.

- Köszönöm! – mondja szinte csak magának, és utánam siet.

Az úton szótlanul ülünk egymás mellett. Nem akarok olyanokat kérdezni, ami esetleg rosszul éri, mivel így is elég rossz állapotban van. Felé pillantok, majd gyorsan vissza, mivel épp most törli meg a szemét. Sírt volna? Nem. Elõttem biztosan nem tenné…

Ahogy befordulunk a sarkon, már fel is tûnik a fekete rendõrautók piros-kék villódzása, mellette egy nagy tömeggel. Képtelenség lesz itt megállni! De nem. Megoldom!

És sikerül is. Leparkolok a bár elõtt, majd mielõtt még megállnék, Tiara már ki is száll a kocsiból, és besiet. Ejnye. Azért kicsit elõvigyázatosabbnak kellene lennie. Az oké, hogy a barátnõjérõl van szó, de… megszólal a telefonom. Ááá, szuper! Az kellene még nekem, hogy most behívjanak szerepelni! A mai napom elvileg még sajnos nem szabad. Unottan kapom elõ a telefonom, és egy gombnyomással felveszem.

- Halló? – szólok bele, közben pedig kiszállok a kocsiból és a kulcsommal bezárom.

- Chris? Te vagy az? – szólal meg Ramon a vonal másik végérõl. Zaklatottnak tûnik a hangja. És nem a mobiljáról hív.

- Ki más lenne az én mobilomról drága barátom? – sóhajtok fel fáradtan, és belépek az épületbe. Tele rendõrrel. Pfuj. De utálom õket.

- Igaz, bocs. Chris! Mondanom kell neked valamit!

- Ha megkaptad a szerepet, akkor gratulálok, de most jobb elfoglaltságom is van, mint, hogy…

- Nem, nem! – persze, hogy nem. Akkor izgatott lett volna a hangja. Sokkal fontosabb dologról van itt szó.  – Én… szóval…

- Nyögd már ki. – mordulok rá türelmetlenül, mivel a zsernyákok már elég rendesen a figyelem középpontjába állítottak. Vagyis nagyon néznek. Túlságosan is. Látom is, hogy az egyik elindul felém. Elfordítom a tekintetem, és Tiaráék mellé lépek.

- Tiara! Jaj, Tiara! Ez olyan szörnyû! – sírja a lány barátnõje. Hát igen, nem lehet kellemes elveszíteni az egyik barátod. Vagyis nekem most kellemes lenne, ha végre letehetném ezt a telefont!

- Hol vagy? – kérdi Ramon bizonytalanul.

- Nem mindegy az neked? Mond már! – lépek egy kicsit távolabb a lányoktól, mivel lassan kezdem érezni, mennyire is életbevágó ez az ügy.

- Odri. Mi történt? – hallom a hátam mögül Tiara hangját. Ron meg csak sóhajt egy nagyot a telefonba, és végül kiböki, miért hívott.

- Én… megöltem egy embert. – a vér is meghûl bennem. A telefon lassan csúszni kezd kifelé a kezembõl, és már majdnem le is esik, mikor aztán gyorsan visszakapom a fülemhez. Túl sokan néznek. Nem rendezhetek jelenetet.

- Chris? – suttogja kérdõ hangon a fekete.

- Mond… mond, hogy csak viccelsz! – nagy lelki erõ és akarat kellett hozzá, hogy ne ordítsam ott helyben le a fejét, de az sem lenne ahhoz képest, amit fizikailag kapna!

- Nem tudom. Mikor beértem, már a rendõrök vártak. Nem tudok mást! – hallatszik az Odri nevezetû lány halk hangja.

- Nem… nem viccelek… - suttogja a fiú elfúló hangon, majd mintha csörömpölést hallanék odaátról. Ki ne nyírja magát ez a hülye! – Az isten szerelmére Chris, megöltem egy embert! Pedig én nem akartam! Tényleg, annyira szerettem volna, ha nem történik meg…

- Kisasszony! Kérem, jöjjön velem! – Tia barátnõjét elvezetik. De még mindig áll elõtte egy rendõr.

- Ha jóvátehetném, én tényleg…

- Maga meg távozzon! – fordul a lány felé a rendõr, mire az felemeli a mutatóujját, és egy angyali beszédet készül mondani a csávónak az együttérzésrõl.  Na ez hiányozna még nekem! Nem figyelnek így is elegen!

- Ramon, majd estefelé beugrok hozzád és megbeszéljük. – azzal meg sem várva a választ kinyomom a telefont, és Tia mellé sietek.

- Tudja maga parancsolgatós, mogorva… - megfogom a karját, mire õ kérdõen hátrapillant rám - Mégis mit…

- Tiara! Ideje mennünk! – jelentem ki egyhangúan, azzal megfordulok, és elkezdem magam után húzni a lányt. Engedelmesen jön utánam. Helyes. Legalább õ ne nehezítse meg még jobban a helyzetem!

Mikor kiérünk, némileg megkönnyebbülök. Azért mégiscsak jobban éreztem volna magam, ha nem egy zsarukkal teli kecóban közli velem a legjobb barátom, hogy egy gyilkos. Apropó gyilkos… és én hozzá akarok beugrani este?

Mikor az autómhoz érünk, beültetem a lányt, majd én is beszállok, és némán elindítom a motort.  Ahogy ez megtörténik, a mellettem ülõ Tiara hangos sírásban tör ki. Nagy szemekkel pillantok felé, bár egyáltalán nem meglepõ, hogy kiborult. Legszívesebben én is ordítanék, de… Az nem jönne túl jól ki. A fehér hajú meg csak sír és sír, és ezekben a pillanatokban már igazán nem tudom, mit kéne tennem vagy mondanom.

- A barátom volt… és megölték… ilyen fiatalon… ráadásul semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna a halált! – zokogja a lány itt-ott elcsukló hangon. Én nagy leblokkoltságomban még a motort is elfelejtem leállítani, csak nézem, ahogy sír, szótlanul és dermedten. Ekkor a tekintetét felém emeli, és a szemembe néz.

- Mond meg nekem Isten fia, ha a te apád olyan irgalmas és erõs, akkor miért hagyta ezt, hm?! – kérdi könnytõl csillogó szemekkel, remegõ hangon. Most sem szólok semmit. Hiszen igaza van. Teljesen kiborult. Megértem. A helyében én is ugyanezt tenném…

- Válaszolj! – kiált fel dühösen, majd megragadja az ingem, és maga elé húz. Vádlón és szemrehányón bámul rám. Rajtam tölti ki a fájdalmát. De nem baj… Nem érdekel… Legalább neki legyen jobb. A tekintetem teljesen nyugodttá változtatom. Megfogom az ingemet szorongató kezét, és szép lassan átölelem.

- Bocsáss meg. Van, amin már nem lehet változtatni. Fogadd el, és nyugodj le.  – Tiara ezekre a szavakra elõször kicsit meghökken, majd érzem, hogy a könnye egyre szaporábban kezd potyogni. Visszaölel. Ettõl meg én lepõdök meg kissé, de nem mutatom.

- Én… annyira sajnálom… - szólal meg kis idõ múlva – Ez nem a te hibád, és én mégis téged okoltalak miatta… Felejtsd el, kérlek! – suttogja bûnbánóan. Szomorkásan elmosolyodom. Eltávolodom tõle, és a kezeim a kormányra helyezem.

- Semmi baj. Mindannyian hibázunk. – pillantok az út felé, majd a gázra taposok, mire a kocsi elindul – Hazaviszlek. – jelentem ki ellentmondást nem tûrõen. Tia csak nagy szemekkel bámul rám, majd végül elfordul, és egy zsebkendõt vesz elõ a táskájából.

- Jó… - mondja halkan, és kifújja az orrát.

Az út további részén mindketten hallgatunk. Õ nézi a járda mellett magasodó emeletes házakat,  én meg hol az utat, hol az ujjamon lévõ gyûrût szemlélgetem. Isten fia… A Föld 2. Megváltója… Egy pancser… Akinek gyilkosok a barátai. Hogyan… hogyan süllyedhettem idáig? Vagy inkább… miért?

Mikor a lány háza elé érünk nem szólok semmit, csak leparkolok, és várakozón rápillantok. Õ azonnal veszi a lapot, és ki is száll.

- Köszönöm. – szól vissza még a lehúzott ablakon keresztül, mire én bólintok, és már el is hajtok. Van még egy kis elintéznivalóm… Egy gyilkossal…

Ramon hamarosan visszatér a vízzel, én pedig óvatosan beleteszem a nyuszit, és elkezdem megnedvesíteni. Egy darabig nagyon kapálózik, de miután a teste már kissé felvette a víz hõmérsékletét, megnyugszik. Ramon eközben ott sürög körülöttem, és próbál segíteni, amiben csak tud. Ez jól is esik. Valaki, aki tényleg meg tudja érteni ehhez a kisállathoz való ragaszkodásom, és nem néz miatta se ferdehajlamúnak, se túl érzékenynek.

- Chris… - fordul felém a fekete hajú, miután lerendez egy hosszas telefonbeszélgetést.

- Igen? – nézek felé, miközben a lavórban lévõ nyulat rendezgetem.

- Az apám most hívott… Elõválogatást tartanak a Rudolfba. Ha sietek, talán még azelõtt megkaphatom a fõszerepet, mielõtt… - itt az arcán egy széles vigyor jelenik meg – Mielõtt még neked ígérnék oda. – itt egy kissé én is elvigyorodtam, még a nyulam helyzete ellenére is. Tudom jól, mire akart ezzel célozni. „Te jóképû vagy, tehetséges és befolyásos, én meg csak… egy senki, és te mégis barátkozol velem. Nem értelek téged, de tetszik a dolog!”

- Nos, akkor én megyek is! – lép oda a kabátjához, és magára veszi – Jobbulást Selymesnek. Remélem, hamar meggyógyul!

- Rendben. – bólintok – Ne aggódj miatta, erõs nyuszi. – nyomok egy puszit az állat fejére. Persze elõtte most játszom a bizakodó nagyfiút, holott én magam is veszettül aggódom Selymes miatt. – Kérlek, mond meg a fõnöknek, hogy holnap nem megyek be dolgozni. Selymest szeretném ápolni. És amúgy is, épp ideje volt már kivennem azt az egy nap szabit! – kacsintok – Az okokat nem kell ismernie.

- Oké. – kacsint vissza rám – Hallgatok, mint a sír. – még elengedünk egymás felé egy röpke mosolyt, majd Ramon hátat fordít, és kimegy a lakásból. A kulcsot persze a megbeszélt helyen hagyja. Ezért is bízom meg benne annyira! Õ az a típus, aki még akkor sem tudna ártani a másiknak, ha akarna. Bárcsak minden ember ilyen volna! Apropó ember… vajon Tiara végül megtalálta a gyûrûm?

És, mint hogyha csak ennyi kellett volna, a csengõ hirtelen megszólalt. Selymes erre ijedten rezzent össze, és újra megpróbált elmászni a kezembõl. Mivel Ram is épp most ment el, azt gondoltam, csak õ felejtett itt valamit, így a nyulat bosszúsan egy törölközõbe bugyoláltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Mikor azonban ajtót nyitottam megláttam, hogy egyáltalán nem az a személy jött vissza, akire én gondoltam. Mivel elõttem egy fekete hajú pasi helyett egy fehér hajú csaj állt… akkor már csak egy kérdés maradt: Megtalálta a gyûrûmet?!

- Szia! – köszönök kissé idegesen a lánynak.

- Szia! Öm… Megint elhagytál valamit. – mosolyog rám – Legalább is gondolom a tiéd. – felém nyújt valamit. Nagy megkönnyebbülésemre a kezében a gyûrûm pihen. Felsóhajtok, és elveszem az ékszert.

- Hát megtaláltad. Köszönöm. Már nagyon aggódtam, hogy elvesztettem. Még az apámtól kaptam és nagyon sokat jelent nekem – magyarázom, mire õ bólint.

- Értem. Hát akkor szerencséd van, hogy én találtam meg. Ha az egyik pincér bukkant volna rá, nem biztos, hogy visszakapod, és annak Isten nem hinném örült volna. – erre még a vér is meghûl bennem.

- Ezt… Hogy értetted? – kérdezem dermedten. Õ csak tovább mosolyog.

- Áá semmi. Csak tudod, Isten nem szereti, ha valaki lop, vagy hasonló. Ezért örülök, hogy vissza tudtam adni, mielõtt rossz kezekbe kerül. – Ez a papolás csak álca. Ha sima ember lenne, nem vette volna észre, hogy a gyûrû eredeti. Szóval… Már biztos… - Õ lenne Selymes? – pillant a kezemben lévõ törcsibe csomagolt nyúlra.

- Igen. – válaszolom kicsit kábán, még az elõzõ megjegyzés hatása alatt.

- Mi történt vele? Elég rosszul néz ki.

- Hát… Volt egy kis balesete… A hûtõvel. – nagy szemekkel bámul rám.

- A hûtõvel? Szegény. És… esetleg tudok segíteni valamit?

- Hát… - elgondolkodva pillantok hátra a lakásba. A szemem ekkor megakad a lavóron. Selymest már tuti nem teszem vissza a vízbe, a szoba közepén pedig egy lavór nem fest valami… elegánsan… Ó, hogy mikre nem gondolok! – Gyere beljebb! – fordulok vissza a lány felé mosolyogva, majd kitárom az ajtót, hogy be tudjon jönni.

Tia kicsit habozva, de belép a házba, majd csillogó szemekkel kezd el nézelõdni bent.

- Igazán szép házad van neked! – mondja elismerõen, bár az a „De egy színésztõl ez nem meglepõ.” fintor érezhetõen ott van.

- Köszi. Ülj csak le nyugodtan! – bökök a fejemmel a kanapé felé, majd hirtelen a kezébe nyomom Selymest, és elindulok az elõtér felé, ahol a lavór áll – És vigyázz rá kérlek, amíg én itt rendet rakok!

A lány elõször kicsit meglepõdik, majd magához öleli a kisállatot, és helyet foglal vele a kanapén. Én eközben felkapom a lavórt, visszaviszem a fürdõbe, és kiöntöm belõle a vizet. Mikor ezzel végeztem, egy felmosórongyot a kezembe véve kibaktatok a fürdõbõl, hogy a kipacsálódott vizet is feltörölhessem. Mikor kiérek látom, hogy Tiara már kicsomagolta Selymest, és jókedvûen játszani kezdett vele. A kis albínó meg mintha pár perccel ezelõtt nem a fagyhalál szélén lett volna, még produkálja is magát neki. Gyanakvó tekintettel méregetem õket. Tiara ezt észreveszi, és szórakozottan rám nevet.

- Valami baj van?

- Nem, dehogy! – rázom meg a fejem – Az égvilágon semmi… - morgom, majd feltörlöm a padlón lévõ vizet, és a felmosót visszadobom a fürdõbe. Az eszköz nagyot csattan mikor beér, erre persze Selymes majdnem szívrohamost kap, és Tia ölébe ugrik. A lány erre nyugtatóan simogatni kezdi, és a hatás nem is marad el.

- Kezdek féltékeny lenni. – ülök le karba tett kézzel melléjük – Selymes eddig senkinek sem hízelgett ennyit rajtam kívül.

- Ugyan! – nevet tovább a lány – Csak jól megértjük egymást.

- Megértjük… - visszhangzom Tia egyik szavát, mire õ kérdõen rám bámul. Én erre sóhajtok egy nagyot, majd kiveszem a kezébõl a nyulat, és a földre rakom. Aztán szembeülök vele, megfogom az egyik kezét, és a szemébe nézek. Látszik rajta, hogy ezektõl zavart lett.

- Tiara Nate – szólalok meg egy kis idõ múlva – Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, én vagyok Isten fia? – erre a lány elképedt, de aztán az arcára széles mosoly ült ki.

- Akkor én azt mondanám, a béke angyala vagyok. – válaszol kedvesen. Erre már az én arcomra is vigyor ül ki.

- És értesz az állatok nyelvén? – kíváncsiskodom.

- Helyes meglátás. – kacsint.

- Hm. – távolodok el a lánytól – Akkor ezek szerint mindketten megõrültünk. – nevetek fel.

- Júlia… Júliaaaaaaa! – ordítom fájdalmasan a darab utolsó jelenetét. Itt a vég, Rómeó kinyírja magát, aztán Júlia is, és végre ezzel is végeztem. Huhh… fárasztó dolog a színészet.

- Szerelem! – énekli mindenki két fiatal halála, egy pap megbotránkozása, és egy temetés után, majd a függöny lehull, és a közönség tapsban tör ki.

A tapsrendnek viszonylag hamar vége. A legnagyobb éljenzést szokás szerint Rómeó kapta, azaz én. Ezt imádom annyira ebben az egészben! Ha megkapom a kellõ elismerést! Miután végre ténylegesen leléphetünk a színpadról, rögtön az öltözõmbe megyek, és felkapom magamra azt a ruhát, amiben reggel jöttem. Sajna nem volt idõm pótruhát csomagolni. És ezt is mi miatt? Hát az idõhiány miatt! Vajon Selymes jól van? Áh, biztosan. Az a falánk nyúl csak nem ette meg az összes kajáját. Vagy igen? Kicsit aggódva zárom be az öltözõm ajtaját. Az a kis dög már túlságosan is a szívemhez nõtt! Nagyon rosszul viselném, ha baja esne.

Még akkor is csak ezen agyaltam, mikor kiértem az elõtérbe. Néhány ember még volt ott, de már nem annyira sok. Tiarát persze rögtön kiszúrtam. Ott várt, ahol megbeszéltük. Ügyes kislány!

- Szia! – köszönök neki. Háttal áll nekem, így ijedtében ugrik egyet.

- Jaj, szia! – köszön vissza mosolyogva.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – mosolygok vissza rá bûnbánóan.

- Ugyan már! Nem ijedtem meg!

- Akkor indulhatunk? – váltok témát, mire õ csak bólint.

- Persze.

Kiballagunk a parkolóba, ahol az autóm áll. Félig a lányra pillantok, hogy lássam, milyen a reakciója. Azt hiszem, tetszik neki. Még ha majdnem el is ütöttem vele. Beszállok a kocsiba, majd áthajolok, és neki is kinyitom az ajtót. Ahogy õt is a Citroenben tudom, rögtön beindítom a motort, és kiállok a parkolóból. Pár percre rá már a belváros útjain haladunk.

Ahogy a forgalom kicsit lankad, Tiara felé fordulok. Eddig mindketten nagyon csöndben voltunk. Én talán csak a vezetés miatt, de most, hogy már nem kellett annyira figyelnem, ez kezdett kicsit zavarni. 

- És hány éves vagy? – nézek rá kérdõen. Õ erre kicsit megszeppen. Bár nem nagyon értem, miért.

- 18 – nyögi ki végül. Pont ennyinek saccoltam – És te?

- 18 – vágom rá. Nem szeretek a korommal szöszölni. Jobb, ha mindenki azt hiszi, amit lát.

- És mióta játszol színdarabokban? – Fogós kérdés. Már pár száz éve, de régóta nem számolom. Ahogy a koromat sem.

- Már egy ideje. Nem is tudom pontosan. – elmosolyodik. Ilyenkor vajon mi járhat a fejében?

A következõ lámpa pirosra vált. Remek. Utálok várni. Bár most annyira nem is sajnálom. Hiszen itt ül mellettem egy csinos lány is…

- Állj meg egy pillanatra! – szólal meg az említett. Értetlenül bámulok rá, hiszen amúgy is állunk. Aztán kiszáll a kocsiból, és megindul két férfi felé, akik éppen verekednek. Jól érzi ez magát? Utána kéne mennem… De nem! Kíváncsi vagyok, mi a szándéka ezzel. Ha komolyra fordulnak a dolgok, majd közbeavatkozom. A járda szélére állok, és nézem a mûsort.

- Uraim! – szólal meg Tiara, mire a 2 krapek abbahagyja a verekedést.

- Mit akarsz? – mordulnak rá. Csak nehogy baja legyen, mert Isten kitagad…

- Kérem, hagyják abba! – Heh? Miért gondolja azt, hogy csak miatta abba fogják hagyni? Kíváncsian figyelem a jelenetet. - Az erõszak nem old meg semmit. – Igaz. De nem hiszem, hogy ez õket most érdekli.

- Mit tudsz te? – dörmögi az egyik. Na mit mondtam? Isten fia jó pár ezer év alatt valahogy kiismerte az emberi fajt.

- Higgyék el, sokat tudok. És tudom, hogy erõszakkal nem lehet elintézni semmit. – bölcs szavak. Szóval sokat tudsz, ugye? Elgondolkodtató.

És innentõl csak mereven bámul a pasikra. Az õ tekintetük erre kitisztul, és nagy meglepetésemre még bocsánatot is kérnek egymástól. Ekkor az autóba befúj egy kis szellõ, és fellendíti a hajam. Utána rögtön el is tûnik. Meghökkenten bámulok magam elé, majd mivel Tiara visszaér a kocsihoz, csak nyelek egyet, és szépen összeszedem magam.

- Ne haragudj. Mehetünk. – néz rám a lány. Én kicsit még meg vagyok illetõdve, de gondolom ezt nem is találja furcsának.

- Mi volt ez? – kérdem értetlenül. És miért éreztem isteni erõt? Ez így nem tetszik… Kis csönd után végre válaszol.

- Csak… egy kis rábeszélés – mosolyog rám.

Még mindig óriási szemekkel bámulok rá, de aztán csak elfordítom a slusszkulcsot, és leállok a járdáról.

- Értem. Meggyõzõ egyéniség lehetsz te. – nevet. Olyan aranyos ilyenkor… Vagyis hé! Még csak pár órája ismerem! Nem jó, ha máris így gondolok rá! De az az erõ, amit akkor éreztem… Lehetséges, hogy…

- Itt vagyunk. – parkolok le a város leghíresebb kávézójának a parkolójában.

Aztán kiszállunk a járgányból, és az épület elé megyünk.

- Sweet Chocolate Life – olvassa el az ajtó fölött lévõ arany betûket Tiara – De hiszen ez a legdrágább hely a városban! Ennyit tényleg nem szükséges költened rám! – néz rám kissé aggódva.

- Ugyan… - legyintek – Mostanában úgyis túl sok fizetést kaptam! – nevetek, majd megfogom a lány kezét, és bevezetem. Kicsit megint zavarba jön. De valahogy már nem zavar. Leülünk a direkt nekem fenntartott asztalhoz, mire a pincér már rögtön meg is rohamoz minket, ahogy azt egy elõkelõ helyen szokás.

- Mit tetszenek kérni? – kérdi a kissé unott képû hapi. Hát igen, aki ennyire lelkesen végzi a munkáját…

- Nekem egy közepes chapucchino lesz. – csukom be itallapot, majd Tiara felé pillantok, aki épp az étlapot olvassa.

- És önnek kisasszony? – fordul Tiara felé a pincér. A lány még egy darabig kutat az étlapban, aztán becsukja, és kihúzza magát a széken.

- Egy epres süti elég lesz.

- Máris hozom. – fordul meg a pasas, és elmegy mellõlünk.

- Nos Tiara! – könyökölök fel az asztalra, ami cseppet sem elegáns, de nem érdekel. Teszek a formaságokra, elég volt a színészkedés erre a napra. És ahogy látom Tiát sem zavarja, úgyhogy minden rendben. – Neked tulajdonképpen mi is a munkád?

- Részidõs munkákat szoktam vállalni. – mosolyog rám hamisan.

- És állandó munkád nincs? – kíváncsiskodok.

- Nincs.

Eeeh? Hazudott volna? De ha isteni lény lenne, ezt nem tehetné meg… Vagyis… Én is nap, mint nap hazudok, ha a koromról vagy az igazi munkámról kérdeznek. Isten ezt nekem megérti, de vajon a többi isteni lénynek is? Az angyaloknak, vagy az arkangyaloknak? De ha ez a lány angyal lenne, azt már elõbb meg kellett volna éreznem… mindenesetre ez nagyon furcsa.

- Ééértem. Akkor neked nem lehet könnyû. – vigyorodok el kényszeredetten.

- Nem a legkönnyebb, de azt sem mondhatnám, hogy szûkölködöm. – eközben a pincér megérkezett a rendelésünkkel, és lerakta elénk a dolgokat. Én lassan inni kezdtem a chapucchinom, Tia meg a villát a kezébe véve elkezdte felvágni a sütit.

- Néha állatokra vigyázok, vagy egy áruházban pakolok…

- Értesz az állatok nyelvén? – viccelõdöm vigyorogva. Õ elõször csak dermedten nézett rám, majd nevetni kezdett.

- Óh igen, nagyon jóba vagyok velük. – lassan enni kezdi az édességet.

- Ezt jó tudni. Nekem is van egy nyuszim. Selymes a neve… - mindig szívesen dicsekszem a kis döggel, bár nem nagy szám, az biztos.

- A munkád mellett még egy kisállatra is van idõd? Õszintén csodállak! – mondja enyhén cinikusan, mire én elvigyorodom.

- Hát igen. De van, amikor az egyik barátomra szoktam bízni, hogy vigyázzon rá, ha esetleg késõn érnék haza. – És ez ma is így volt. Selymest Ramonra, a Benvoliot játszó színészre bíztam még a tapsrendnél, hogy rendezze el, mire én hazaérek. Ramon boldogan vállalta, hiszen imádja az állatokat. Õt viszonylag régóta is ismerem, így a kulcsomat is nyugodtan oda mertem neki adni. Csak nem rabol ki a legjobb barátom…

- Az nagyon jó. – mosolyog a lány. Én bólintok, és már kezdenék is bele az újabb témába, mikor a telóm megcsörren. Elõhalászom a zsebembõl, majd bûnbánóan nézek Tiarára, aki csak bólint, hogy nyugodtan vegyem fel. Meg is teszem.

- Halló? – a túloldalon Ramon hangját hallom meg. Jaj ne, akkor baj van!

Barátom kétségbeesetten újságolja el, hogy Selymes bezárta magát a hûtõbe, és már teljesen átfagyva találta csak meg. Bezárta magát a hûtõbe? Hogyan?! Mindegy, ez most nem is fontos.

- Tartsd melegen, máris indulok! – pattanok fel az asztaltól, majd kétségbeesetten Tiára pillantok – Kérlek, bocsáss meg, de most mennem kell! – hadarom, majd a süti és az ital árát az asztalra csapom, és futni kezdek kifelé a kávézóból.

Beülök a Citroenbe, és gõzerõvel a házam felé kezdek hajtani. Selymes nagyon fontos nekem. Ha valami baja esik, én belehalok! Miket beszélek, hiszen én Isten fia vagyok, nem tudok meghalni… De Selymes sajnos igen… Kicsim… Nem, nem! Nyugodj le! Semmi baja nem lesz! Nyugtatgatom még magam egy kicsit ezzel, majd már a házam elõtt gyorsan kipattanok a kocsiból, és futva rontok be a nappaliba. Még szerencse, hogy útközben nem találkoztam rendõrökkel, mert akkor…

- Hol van? – pillantok körbe idegesen, mire Ramon elém siet, és a kezembe nyom egy pokróccsomót, benne a kis albínó nyúllal. Szegényke teljesen át van fagyva, még a pléd alól is érzem.

- Így találtam rá, mikor idejöttem. Elõször azt hittem, talán csak bebújt az ágy alá, de amikor kinyitottam a hûtõt…

- Hány órára érkeztél ide? – fordulok felé kérdõen.

- 2 körül már bent voltam…

- Értem! Kérlek, hozz egy kis lavór langyos vizet! Meg kell fürdetnünk! – utasítom a fekete hajút, mire õ bólint, és gyorsan a fürdõbe rohan.

- Kicsim! Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – veszem ki a nyuszit a lepedõbõl, aki erre halkan felpiheg, és remegni kezd.

A fenébe… Selymes… Hogy történhetett ez?! Hiszen apám… Apám… Igen… Ez az õ mûve! Azért büntet, amiért a munkám helyett azzal a csajjal lógtam! Ó hogy az a..! Nem! Neeem, nyugi! Tutira nem Isten volt. Isten csak jót tesz, és nem büntetne engem, ha egy emberi lánnyal lennék, hiszen pont ez a feladatom. De mi van, ha… ha õ nem ember?

Ekkor a szemem megakad a kezemen. Valami hiányzik róla. Mégpedig a gyûrû, amit még apámtól kaptam a Földre jövetelem elõtt. Rajta van a 3 istenség jele (atya, fiú, szentlélek), amit csak az ért meg igazán, aki isteni lény… abban van az erõm is. Ha most elhagytam… És ha pont Tiara találja meg… Akkor rá fog jönni... Rá fog jönni, ki vagyok valójában!

Az Isten fia úgy gondolná, hogy egy nap nem lehet majd sokkal másabb a többinél. Az emberek ugyanúgy bûnöznek, nyúzzák majd egymást, és a reggeli híradóban ugyanúgy beszámolnak majd egy újabb eltûnt kislányról. Nos, errõl meg is tudtam volna bizonyosodni, ha drága fõnököm nem dönt úgy, hogy ma reggel 8 helyett reggel 7-re hív be dolgozni. És én engedelmes isteni gyermek lévén, hogy is mondhattam volna nemet? Így hát a reggeli tévé ugrott. Épp ahogy a kávé, a palacsinta és a juharszirup is. Sajna… Fáradtan kászálódok ki az ágyamból hajnalok hajnalán, de nem mélázhatok sokat, mert akkor elkések. Sõt, mi több. A szundim miatt már biztosan el fogok késni!

- Hogy én mennyire szeretem emberi mivoltom… - morgom hullaképpel a tükörnek.

Hát hiába, áldom apámat, amiért ideküldött. Gyorsan elrendezem magam, felöltözök, összepakolom a cuccom, és már éppen indulnék, mikor az ágyam felõl kaparást hallok. Odapillantva egy kis albínó nyuszit látok, aki a táljában állva jelzi, hogy valamit elfelejtettem. Hát persze, Selymesnek nem adtam enni. Halkan mérgelõdve besétálok a konyhába, majd pár darab répával a kezemben térek vissza, amit a nyuszi tányérjába teszek. A kisállat boldogan szalad oda, és rögtön rágcsálni is kezd. Erre akaratlanul is lecsillapulok, és mosolyogva simogatom meg Selymes fejét.

- Jól van kicsim. Ma, ha minden igaz sokáig kell bennmaradnom, úgyhogy ezt az ételt oszd be, kérlek. - mondom a nyúlnak, aki erre rám mereszti nagy piros szemeit, majd zavartalanul eszik tovább.

Hát igen, hiába vagyok isteni lény, az állatok nyelvén sajnos nem értek. És abban sem vagyok biztos, hogy õk értenek engem... Na sebaj. Ahogy elfordulok háziállatomtól, rögtön az órámra pillantok, ami már 6:30-at mutat. Remek. Még idõben vagyok. Csak aztán ajánlom, hogy ne legyen dugó! A konyhán átszaladva gyorsan kezembe veszek egy még tegnapról megmaradt fánkot. Nem bírnám ki kaja nélkül a szünetig, venni pedig már nem lenne idõm semmit. Így ezzel is meg kell elégednem. Az édességet a számba véve csukom be az ajtót, majd a kocsimhoz sietek, és beülök. A fánk még akkor is a számban van, mikor már az autót indítom be, és a parkolóból kiállva elindulok a színház felé. Egy darabig nem kerülök nagy forgalomba, ám ahogy egyre jobban a belvárosba érek, ez természetesen totálisan megváltozik. Hát persze, hogy pont a leghosszabb sorba kell beállnom, és várni egy jó órát, míg végre továbbmehetek, valószínûleg egy újabb, végtelenbe nyúló sorba. Na nem, semmi kedvem kirúgatni magam! Inkább a kerülõ úton megyek. Ott reményeim szerint kevesebben lesznek. És igen! Jól gondoltam. Errefelé kevesebben járnak, és bár az út hosszabb, mégis van rá esélyem, hogy beérjek! Ez mindenesetre akkor nem nagyon vidított fel, ideges voltam az elõzõ várakozás miatt. Gondolataimat a fánkom maradékával próbáltam elterelni. Sikerült is. Olyannyira, hogy a következõ kanyarban még azt sem vettem észre, mikor egy lány elém lépett.  Vagyis nagy szerencséjére még épp idõben eszméltem fel, így tõle pár méterre hangosan dudálva sikerült lefékeznem. Ideges kiabálásokat hallok, gondolom nem csak én frászoltam be a helyzettõl. De ez a csaj mégis mit gondol magáról? Hová tette a szemét? Dühösen kiszállok a kocsiból, és elindulok felé. A lány csak fapofával mered rám.

- Mégis mit képzelsz? – rivallok rá mérgesen – Csak így kiugrasz a kocsi elé. Meg akarsz halni? – nagyon kihozott a sodromból. Bár igazából nem õ tehet róla. Egy darabig csak némán áll elõttem, majd végre megszólal.

- Én… Sajnálom. Igazán. – Hát persze. Én is sajnálom kedvesem, de ettõl még az idõmet nem adod vissza!

Végül aztán lenyugtatom magam. Nincs semmi baj! Minden oké! Hiszen én Isten fia vagyok. Ha valami nem úgy történik majd, ahogy kéne, az apám biztosan a segítségemre siet. Igen. Semmi vész! Megenyhülten sóhajtok egyet, és végigmérem a lányt. Nehogy nekem valami komolyabb sérülése legyen, mert Isten kitagad!

- Jól vagy? – kérdezem tõle. A hangom még eléggé ideges és feldúlt, mert ugyan bíztathatom magam ezzel az istenfiás cuccal, attól még nem leszek közelebb a színházhoz.

- Igen. Köszönöm. – válaszolja a fehér, és õ is végigmér. Csak belém ne szeressen! Elég nekem az a sok rajongó a színházban. Ha tehetnék, már régen széttéptek volna, csak mivel ugye ez egy „elõkelõ” hely… ilyenkor örülök, hogy nem rocksztárnak mentem!

- Biztos ne vigyelek be a kórházba? – teszem fel az újabb kérdést. Mivel nagyon szívemen viselem drága halandóim életét, nem kockáztathatom meg, hogy esetleg csak egy karcolás is maradjon rajta miattam.

- Jól vagyok köszönöm. – erõsíti meg a lány az elõzõ kijelentését, most már határozottabban. Szuper! Legalább ezzel már nem kell pocsékolnom az idõm.

- Rendben. – bólintok nyugodtan. Az isteni cucc végül mégis bejött, és Én, a Nagy Isten fia, tökéletesen megnyugodtam. Vagyis csak majdnem tökéletesen… Az órámra pillantok. 6:50. Oké. Csupán 10 percem maradt, úgyhogy tipli! Megfordulok, és elindulok vissza a kocsim felé.

- Még egyszer sajnálom! – kiált utánam a lány. Én csak intek egyet, hogy „Semmi baj, túlélem”.

Majd újra beszállok a kocsimba, és hajtok tovább.

Talán kicsit gyorsabban is, mint kéne, de bízom benne, hogy errefelé a rendõrség is kevesebb embert küld. Végül aztán elérek imádott munkahelyemhez, a város legnagyobb és legnevesebb színházához. Sietve csapom be a citroenem ajtaját, majd a bejárat felé rohanok. Bemegyek, és a recepciónál éppen felmutatni készülöm a belépõm, mikor észreveszem, hogy nincs a zsebemben. Idegesen keresgélni kezdek a táskámban, de ott sem találom. Remek! Elhagytam! És ezt is ki miatt?! Nem. Nem Sirius, nyugodj le. Nem a lány hibája. Te Isten fia vagy, ne így fogd fel a helyzetet! Ilyen kevés isteni érzés maradt volna benned? Nem! Felejtsd el. Semmi baj. Megoldod. Majd csináltatsz új belépõt. Kényszeredett képem hirtelen roppant kedvesre váltom, és barátságosan rámosolyogok a recepciósra. Mivel nõ, természetesen nem tud ellenállni nekem. Beenged belépõ nélkül is. Na ki az Isten? Az öltözõbe érve köszöntöm társaim, majd gyorsan nekilátok a szobámba rakott jelmez felvételének. Gondolhattam volna, egy hajnalban tartott Rómeó és Júlia, a város legbefolyásosabb cégvezetõ lányának a kedvéért. Na és ki más lehetne jobb Rómeó nálam? Magamra kapkodom a jelmezt, és az elõadás már kezdõdik is. Az elsõ pár jelenet után színpadra is kerülök. Látom, hogy telt ház van. Csodás! Imádom, ha ennyi ember elõtt végezhetem a munkám.

- Rómeó, hát itt vagy! Üzenetet hoztam édesanyádtól! Keres! – mondja nekem a Benvoliot jásztó színész, akivel jóba is vagyok. Na ja, ezt mindig megmosolygom. Az én szemszögömbõl ez úgy hangzana, hogy: „Sirius, hát itt vagy! Üzenetet hoztam édesatyádtól! Kéri a jelentést!”

- És mi az üzenet? – nézek rá kérdõen.

- Hát ez: keres! – és jön a nevetõs rész. Szeretem ezt a színdarabot, olyan nekem való! Bár ez attól is szokott függeni, hogy ki Júlia. Újat már nem nagyon adhatnak, és ez a darab sem fog már változni.

Az elsõ felvonás hamar véget ér. Sóhajtva lépek be az öltözõmbe, mikor a széken megpillantok egy fehér hajú lányt. Õ az, akit reggel majdnem elütöttem. Felhúzott szemöldökkel csukom be az ajtót, és felé fordulok.

- Hello. Mi járatban? – hülye kérdés, mivel nyilvánvaló, hogy ide csak belépõvel tudott bejönni. Ami azt jelenti, hogy megtalálta. Heuréka! Kedvesen elmosolyodik, majd feláll a sminkes asztalom elõtti szék elõl, és elindul felém.

- Valamit elhagytál. – ér oda elém, és a átnyújtja nekem a kártyám – Te vagy Sirius Christopher, ugye? – Óóó remek! Akkor valóban azért jött, hogy visszaadja nekem. Pedig ez nem nagyon vall a hozzá hasonló nõkhöz. Azok általában csak egy zsarolás, vagy valami hasonló kellemetlen dolog keretében adták volna vissza.

- Igen. Kösz. És a te neved mi lenne? – veszem ki a kezébõl a kártyát. Közben véletlen hozzáérek az egyik ujjához, és megállapítom, hogy hihetetlenül puha bõre van. Aztán ismét végigmérem, ezúttal már sokkal alaposabban, mint reggel. Akkor nem volt idõm ilyesmire. Most van! Szép hosszú, fehér haja, és szürke szemei vannak. Ennek olyan „hideg” összhatást kéne keltenie, de nem. Valahogy olyan békés kisugárzása van inkább. És öltözködni is tud! Elvigyorodom. Igazi angyal!

- Tiara Nate. – még mindig mosolyog rám. Jól áll neki!

- Értem. Ömm… köszönetképpen nem lenne kedved meginni valamit, miután vége az elõadásnak? – mosolygok rá barátságosan. Õ elgondolkodva néz rám, végül válaszol.

- Nem szeretném, hogy miattam fáradj. – mondja vékony hangján. Pff… fáradság… szívi, én sikeres színész vagyok! Megengedhetem magamnak!

- Egyáltalán nem fáradtság. Szeretném valamivel megköszönni. – nyugtatom meg. És nem ártana jobban megismerni sem a csajt.

- Hát rendben. – egyezik végre bele.

- Csodás! – vigyorodom el, majd megfogom a lány csuklóját, és az ajtóhoz vezetem. Erre kicsit elpirul. Na ne, ne kezd te is! – Akkor a recepciónál találkozunk! Szia! – és becsukom az ajtót. A nagy beszélgetésben el is felejtettem, hogy nekem át kéne öltöznöm. Végignézek magamon, és egyszerre megértem, miért is pirult el Tiara annyira. Hiszen ez a Rómeó szerkóm. Félig kigombolt ing, így jól látszott a felsõtestem, és hozzá egy elég feszülõs gatya. Eeeh… A színészet átka. A végén csak jót nevetek a dolgon. Majd magamra kapom az újabb jelmezt, és a színpadra lépek a második felvonáshoz.