|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Rauko | 2011. 02. 12. 12:23:47 | #11291 |
Karakter: Asher Henning
Megjegyzés: ~ Lori-channak
Olyan szenvedélyesen, olyan hévvel kezdünk csókolózni, hogy már ettől kemény vagyok odalent, így nem csoda, hogy felnyögök, amikor a hátamra fektet, és úgy támad le, mint egy csúcsragadozó! Fergeteges ez a srác… az egyik pillanatban hagyja, hogy én vezessem őt, hogy aktívnak érezzem magam mellette, aztán amikor először smárolunk, akkor olyan heves és szenvedélyes, hogy menten elélvezek…
De aztán rám néz. Elhajol tőlem, és fura érzések villannak fel a szemeiben.
- Cassiel.... – próbálnám megérinteni. Bizonytalannak látom, és nem akarom, hogy így itt hagyjon. Mellékes, hogy áll a farkam. Most az lenne a lényeg, hogy kicsit jobban összeszokjunk, itt, az ágyban is. De ha most lelép…
Ugrik, és már hátrál is. Bassza meg!
- Én.... ne haragudj... nem akartalak... nem akartam... - dadogja, és nem is nagyon értem, hogy mi a baj,. Talán el kellett volna magyaráznom neki, hogy mi is ez pontosan? De nem gondoltam, hogy ennyire kezdő. Ők ott fent nem szoktak szexelni…?
- Cassiel... Gyere vissza... aludjunk, ha azt szeretnéd - próbálkozom, de a szemein látni, hogy nem fog menni. Most itt fog hagyni… és ki tudja, mennyi időre.
- Nem, én... aludj csak. Én most megyek, elintézek ezt-azt... kószálok... majd jövök, aludj csak. - És mielőtt megpróbálhatnám megállítani, már el is tűnt. A kurva életbe! Hozzávágok a falhoz egy párnát, és dühösen fekszem le az ágyba. Ha ő ezt akarja, menjen! Menjen csak… engem nem érdekel!
…de remélem, hogy visszajön, és nem lesz baja.
Mikor kinyitom a szemem, mellettem szuszog. Picit furcsa illata van… mi lehet ez? Füstölő? Tudtommal ők olyat nem használnak. De akkor mi a fasz ez? Hol járkált ez az éjszaka, és mikor jött vissza?! Első dühömben nekivágom egy párnát. Fel is ébred…
- Hmm… jó reggelt? – Megütöm.
- Milyen illatod van neked? Hol voltál te az éjjel?! - Nem akarok kertelni. Ha nekem itt teszi tudatlan szüzikét, mellette meg éjszakánként vörös lámpás klubokba jár, most vigye el a lelkem a picsába és felejtsük el egymást!
- Egy thai lánynál – jelenti ki vigyorogva. Még büszke is rá?!
- Hogy... mi?
- Mi a baj? Sétáltam az utcán, megszólított... szeretem a keleti embereket, és nagyon szép a szemük a lányoknak. Tudod, most két ránc van a szemöldököd között.... de tényleg; mi a baj? Miért zavar? Ott nem volt semmilyen veszély, mint a tigriseknél. - Ez mekkora idióta! és még csodálkozik, hogy bepöccenek?! Nem akarom hallani, ahogy másokkal hetyeg!
- De… ott is van veszély... például a sikátorokban... meg minden... – hebegem. Eleve nem mondhatom ki, hogy majd’ megőrülök, olyan féltékeny vagyok, mert nem tudnám elmagyarázni, hogy miért. Én sem értem. – És mit csinált az a lány? - kérdezek rá azért. Nem gondolom, hogy csajokkal kefélget, de sosem lehet tudni…
- Megérintett, különböző pontokon, különböző erősséggel... tetszett. - MIAFASZOM?! – Aztán kérdezte, hogy akarok-e még többet, vagy ilyesmi, de akkor eljöttem, aludni akartam inkább.
- Szóval nem volt semmi olyasmi? – kérdezem kicsit megnyugodva. Elmondaná. Nem hazudnak a szemei… szerintem ő képtelen is lenne rá. Előttem is az első adandó alkalommal felfedte magát. Nem a hazug alkat.
- Fogalmam nincs, mire gondolsz... na de most feküdj vissza! – kap utánam, és vissza is ránt. Mit akar? - Ki szeretném próbálni rajtad a masszázst. Tudod, elég könnyen tanulok, az egész a fejemben maradt. És ez is érdekel, így is élményhez jutok, hagyd hát...
…és én, Asher Henning, a világegyetem legnagyobb, legidiótább önkínzó barma, adok neki egy eszközt, hogy a végletekig izgasson… és ez most vagy rám van ilyen hatással, vagy tényleg speckó azokat a pontokat nyomogatja, ahol még jobban felizgat. Pedig azt hinné az ember, hogy ez fizikailag képtelenség.
- Fáj? Abbahagyjam? - És még az arcomhoz is hajol, hogy a lehelete csiklandozza az arcomat. Ahogy eszembe jut a tegnap este, és hogy most mögöttem fekszik, valahogy akaratlanul is arra asszociálok, hogy neki azt hiszem, simán megengedném, hogy beledöngöljön a matracba.
- Ne.... abba ne hagyd... – nyögöm ki végül, mert jó… akkor is jó, ha magamnak kell majd kivernem a fürdőben. Legalább itt van és hozzám ér.
- Kész is vagy! – jelenti be fogalmam sincs, mennyi idő után, mikor már fáj a farkam… ha most felkelek, akkor meglátja, és megijed. Azt meg csak nem kellene. - Kelj fel, és menjünk ki, mutass nekem meg mindent, és még többet! – Jó basszus, de nem akarom, hogy meglásd, hogy áll a farkam!
Még szerencse, hogy találékony ember vagyok. Párnát ragadok, és magamhoz szorítom.
- Mindjárt... csak tudod, eléggé reggel van, és ilyenkor ha... ááá, össze kell szednem magam.
- Csak nyugodtan. Aztán menjünk a vidámparkba, amit említettél – jelenti be, és eltűnik. Király! Hidegzuhany, azonnal!
Fél óra múlva, teljesen lenyugodva állok a ház előtt, mikor mellém sétál. Aljas kis dög… hogy felizgatott, és nem is tudott róla. Mi lenne velem, ha tudatosan csinálná? Felrobbanok odalent? Könnyen lehet.
Akkor… irány a vidámpark, és rövid séta után oda is érünk. Nincs olyan messze a háztól. Ahogy belépünk a kapun, konstatálom, hogy baszoptt drágák lettek most a jegyek. Már épp elszomorodnék, hogy honnan a picsában fogok pénzt keríteni, amikor egy mikrofonos, szemüveges, alacsony pasi ugrik be elém. Meg is ijedek tőle rendesen!
- Uraim! Öröm nekünk, és önöknek is, hogy ma meglátogattak minket - vigyorog rám. - Önöket sorsolta ki a gép, és ma visszakapják a jegyük árát, mondhatni, ingyen jöttek szórakozni - visítja, mire felröhögök, majd Cassielre nézek, aki nem nagyon érti, szerintem, de szintén örül a dolognak. Visszalépünk a kasszához, és már kapom is a jegyek árát, ami így pöpec, mert sok pénzem megmaradt, hiszen kuponokat is kaprunk, semmire nem kell fizetni.
Hirtelen egy ismerős alakot pillantok meg. Rövid, felzselézett, kékesfekete haján most is olyan undorítóan csillog a napfény, mintha csillámporos lenne a sérója, hosszú, fekete farmerja megint nem hangsúlyozza ki eléggé a seggét, és egy fehér, szürke csillagmintás, kapucnis pulcsi van rajta. Unottan bámul bele a tömegbe, de amikor felénk fordul és meglát engem, elvigyorodik, és fejével int, hogy menünk oda.
- Cassiel… itt vannak a barátaim - suttogom neki, hogy lehetőleg csak ő hallja. Rám pillant, aztán elmosolyodik.
- Semmi baj, menjünk oda - kacsint rám kedvesen, mire én elpirulok, és elfordítom a fejem. - Jól vagy? - Hangja kicsit, mintha aggódó lenne.
- Persze, persze, semmi baj, csak… - Felsóhajtok. - Nem, semmi baj.
Ahogy odalépünk Timhez, ő rám kacsint.
- Ash, ezer éve nem láttunk - fintorodik el. - Hol a fenében kószálsz napok óta?
- Tim… ő itt Cassiel, egy kedves barátom - mutatok az angyal felé, mire Tom ránéz. Végigméri… mondjuk, az nem baj, ha Timnek nem szimpi, akkor vagyunk szarban, ha Oliver nem találja jó fejnek. Bár Cassiel cuki fiú, ez tény.
- Helló, Cassiel - mosolyog rá Tom, és nyújtja a kezét. Ahogy bemutatkozik neki Tim, és váltanak pár szót, látom az angyalkámon, hogy picit talán feloldódott.
Hirtelen hallom meg magam mögül, ahogy egy görkori közeledik. Hátra sem kel néznem, ez Oli lesz. Tim már röhög, Cass nem érti, Oli meg közeledik, szóval ellépek egy lépést, és ebben a pillanatban be is csapódik. Egyik kezében nyalóka, a másikkal elkapja a karomat, és pörgünk egy kicsit. A nevetése annyira kellemes. Mielőtt nem is mertem Cassielt, Oliver tűnt a tökéletes angyal-mintának. Vékony, alacsony, törékeny, álomszép az arca, tengerkékek a szemei, és hasonló a haja, mint nekem, csak zöld tincsek nélkül.
Pár pillanat múlva csapódik a karjaimba, és kedvesen arcon csókol.
- Ash, drágám! - nevet fel. - Hát, de régen láttalak! - Ellép. - Még mindig csinos vagy - kacsint rám, mire Tim magához húzza.
- Te meg még mindig az én pasim - húzza fel az orrát, és belecuppant Oli fülébe, aki erre felmorran, aztán felnevet. Mellettem Cassiel is mosolyog, és Oliver most szúrja ki. Kiszabadul kedves párja karjaiból, és Cassiel elé gurul, majd a kezét nyújtja. Angyalkám kicsit értetlenül pislog, mire Oliver barátságosan rámosolyog.
- Fogd meg a kezem, és engedd el magad - kacsint rám, és Cassiel meg is teszi.
Ahogy nevet, mikor Oliverrel együtt pörögnek, valahogy szívderítő látvány. Szépek, aranyosak… és megint megfájdul egy kicsit a szívem. Talán most látom Olivert és Timet utoljára. Szar érzés tudni, hogy meg fogsz halni.
Amikor kipörögték magukat, egymás karjába borulva nevetnek, Oli bemutatkozik, és már kezdi is.
- Tim, felülsz velem a Break Dance-re? - kérdezi csillogó szemekkel. Én már taktikus vagyok, és hátrébblépek.
- Nem cica. A múltkor is kidobtam a rókát. Nem akarom megint - sóhajt fel drága haverom, mire az ő kis cicája rám pillant, de én már rázom is a fejem. A tekintetéből látom, hogy szegény gyanútlan angyalkát fogja betalálni, és nem is csalódok.
- Siel! - szól neki, én meg kikerekedett szemekkel figyelem. - Nem baj, ha így hívjak? - Cassiel felnevet, Oli pedig már meg is fűzte, hogy üljön fel vele.
Felültek. Tim és én a játék előtti padon ülve várjuk a két szépséget, hogy libbenjenek le, mikor Tim hirtelen megszólal.
- Ki ez a srác, Ash? - kérdezi gyanakodva. Magamban lepörgetem a válaszlehetőségeket. Ha azt mondom, hogy egy angyal, akivel alkut kötöttem, hogy addig nem viszi el a lelkemet, amíg szórakoztatom, akkor hülyének fog nézni. Ha kitalálok valamit, akkor talán kevésbé fog fájni mindannyiunknak a dolog.
- Mondtam. Egy régi barát - sóhajtok fel.
- Pisis korod óta ismerlek - teszi vállamra a kezét. - Ne akarj megvezetni. Ki ez?
- Még én sem tudom - mosolygok rá kínosan pár perc csend után. - De azt hiszem, hogy a végzetem.
- Belezúgtál? - kérdezi kikerekedett szemekkel.
- Bele fogok, ebben biztos vagyok. - Felsóhajtok, és pont ekkor jelennek meg. Oli hátulról a nyakamba veti magát, mire megint felnevetünk. Cassielt nézem… jól mulat, és ez a lényeg. Még egy nap az életemben.
***
Egész nap kint vagyunk. Oli és Tim is velünk maradnak, de ahogy látom Cassielt egyikük sem zavarja, hiszen Tim inkább velem lóg, Oli meg rángatja magával mindenre. Persze, a többségére mi is felülünk velük, de ami már nagyon sok, azt inkább nem. A Flying Cirkust például én nem szerettem volna kipróbálni, de Cassieltől egy pillantás elég volt, és meg is gondoltam magam. Mondjuk, kicsit szédelegtem utána, de nem baj. Kibírom, és úgysem mondhatok nagyon ellent neki, mert a végén elvágom ezt az utolsó szalmaszálat magam alatt.
A hullámvasutat imádom! Az valami veszett jó! Oké, mondjuk az olyan adrenalinfüggő idiótáknak, mint én, az is csak egy újabb esély arra, hogy jól felpörgessük magunkat. Tim és Oli egy kocsiba ültnek, én és Cass a másikba. Még most is belepirulok egy kicsit… valahogy ösztönösen jött, és szinte egyszerre fűztük össze az ujjainkat. Bár annak kifejezetten örülök, hogy megvettük a képet leszállás után. Jó lesz nézegetni…
Mondjuk a Spinning Coaster sem volt semmi! Pont mögöttem ült Oliver, így kifejezetten csengett a fülem, mire leszállhattunk. Bár az tény, hogy nagyon jó móka volt. Ahogy utána az óriáskerék is. Bár az inkább izgalmas volt…
Beszálltunk, mind a négyen egy kabinba, és nekem ki is ment a fejemből, hogy Oliver imád akkor smárolni, amikor a legmagasabb ponton vagyunk. Valami animében látott régebben egy ilyen jelenetet, ahol a kissrác mindenáron csókolózni akart egy pasival az óriáskerék legmagasabb pontján, mert az közel van az éghez. Akkor eszméltem fel, amikor azzal a tipikus Oli-pillantással nézett Timre, de már az ölében is volt, és olyan édesen csókolóztak, hogy majdnem felállt tőle a farkam is. De ahogy Cassielre pillantottam, valami fura érzés fogott el. Felé fordultam, és megsimogattam az arcát. Nem mertem megcsókolni… azok után, ami este történt, nem merek hozzáérni sem, de muszáj volt. Valahogy nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg az arcát, hogy ne simítsak végig egyik ujjammal az ajkain. Eszembe jutott Oliver animéje, és valahogy átéreztem… csókolózni azzal, aki közel áll a szívedhez ott, ahol a legközelebb vagy a Mennyországhoz, fantasztikus lehet. Ahogy ez végigfutott az agyamon, és amikor feleszméltem arra, hogy közelebb hajoltam, már nem akartam visszafogni magam. Abban a pillanatban, amikor a kerék elérte a legmagasabb pontot és egy pillanatra megállt, megcsókoltam.
Még most is érzem, ahogy megremegtek az ajkai, és ugyanaz a kellemes izgalom árad szét a testemben, mint abban a helyzetben. Leírhatatlanul jó csókolózni vele. Valahogy… teljesen más, mint egy átlagos csók. Még az íze is utánozhatatlan. És lassan úgy érzem, hogy jobb is, ha meghalok. Miután megízleltem őt, nem akarok senki mást.
***
Amikor kilépünk a vidámparkból, Oliver hirtelen rám néz.
- Holnap déltől kint leszünk a parkban a srácokkal - kacsint rám. - Másszatok ki ti is. Jó móka lesz, megtanítom majd Sielt korizni - nevet fel, és mellettem Cass is.
- Rendben, megbeszéljük, ha tudunk, kint leszünk - válaszolom, és gyors búcsú után ők már le is lépnek. Sejtem, hogy hova mennek. Van egy helyük abban az elhagyatott hegyi parkolóban, ami a városra néz. Tim apjának a kocsijával szoktak felmenni, és általában ott szexelnek.
- Aranyosak - mondja mellettem az angyalka.
- Azok. Timet ismerem már majdnem tíz éve. Olit még csak négy, mióta együtt vannak - mosolyodom el a gondolatra. - Na, merre? Nem vagy kajás? Gyere, vegyünk hamburgert! Van nem messze innen egy utcai árus, fergetegesen csinálja - nyáladzom már előre, ő pedig kedvesen mosolyogva bólint.
Miközben haladunk a hambis felé, beszélgetünk. Kifaggatom, hogy milyen volt Oli, de furán rövidek a válaszai, aztán egyszerűen áttolja a beszélgetést nekem, mert megkérdezi, hogy hogyan ismertem meg Timet. Én meg elmesélem, szépen, részletesen, hogy amikor a nyolcadik szülinapom után voltam, az utcán belém kötött pár nagydarab fasz, Tim meg megvédett. Két évvel idősebb nálam… és ahogy erről beszélek, majdnem bekönnyezik a szemem. Mi van, ha ma láttam őket utoljára? Kiveszem a képet a zsebemből, és teljesen elfelejtem, hogy nem egyedül vagyok. Megállok, nézem, és elkezdenek potyogni a könnyeim. Ez akkor jut el a tudatomig, amikor Cassiel a vállamra teszi a kezét. Nem szól, csak besétálunk egy sötétebb utcába, és én csendben kisírhatom magam…
***
Végül mégis elmentünk hamburgerezni, hiszen magamhoz képest könnyen helyrejöttem, és megint tudtam rá nevetni és mosolyogni. De abban a pillanatban, amikor sírni kezdtem, őt éreztem a föld leggonoszabb lényének. Tudnom kell, hogy meg fogok halni, meg kell vennem a saját életem, hogy az udvari bohóca legyek. Undorító érzés… De ha nyerek plusz napokat, akkor megéri.
Mire a hambishoz értünk, már semmi bajom nem volt. Benne azért éreztem némi távolságtartást, de tekintve, hogy sötétedett, nem tököltünk sokáig. Nem jó környék ez ilyenkor, este. Vettünk otthonra is egyet-egyet, mert olyan rohadtul ízlett neki, hogy még akart, így vacsira is az lesz. Ő éppen zuhanyozik. Mindig sokkal tovább van bent, mint én, de nem baj. A vízdíj miatt már úgysem kell aggódnom sokáig.
Amikor kijön, megosztom vele a holnapi terveimet.
- Arra gondoltam, hogy kimehetnénk a fiúkhoz kicsit. Oli úgyis várni fog téged - mosolygok rá. - Aztán este benézhetünk egy étterembe. Ismerek egy jó helyet, látványétterem, ott sütik előtted a húst, meg minden, nagyon pöpec hely. Aztán, ha gondolod, mehetünk egy kört a turistabusszal. Éjszaka kevesen vannak rajta, és szép a város is. Nyugisabb nap lenne, de szerintem élveznéd.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 02. 14. 19:16:47
|
| Lorian | 2011. 02. 11. 23:02:28 | #11281 |
Karakter: Cassiel
Megjegyzés: (Raunak)
- Maradj ott, nem lesz baj – szólok neki,ahogy rémült arccal toporog.
Rám villantja a szemét, látom: esze ágában sincs úgy tenni, ahogy mondtam.
Mi az, hogy nem lesz baj?! Ezek tigrisek, Cassiel! - persze, hogy azok, de engem sosem bántanának. Őt viszont... De azt sem hagynám.
Húst dobálva tereli a puha léptű ragadozók figyelmét, így kerül egyre közelebb hozzám. Miért?
Engem... félt?
Jóleső, furcsán meleg érzés terjed el a szívem tájékán.
Mellém ér, határozottan kilökdös a tigrisek területéről, egy barátságos nagymacska végig követi léptünket. Annyira szeretem őket...
Kint tömeg, értetlen arcok, zsibongás, kiabálás fogad. Zavarja a minden kis rezzenést élesen halló fülemet...
Vér illatát érzem meg. Asher lábszárát festi vörösre egy lassan lecsorgó vérpatak.
- Asher... a lábad.. – milyen lehet most neki? Fáj? Én csak halálos sérüléseket láttam eddig.
Felém fordul, vidám tengercsillogású szeme most dühösen szikrázik, szép arca csupa indulat.
- Neked elment az eszed, te idióta?! Meghalhattál volna! – hangja fülembe mar, aztán egy pillanat alatt megenyhül az arca, bocsánatkérés költözik a szemébe. Persze, fél tőlem... miért ne tenné... Nem nevezhet idiótának egy angyalt. De nem tudok rá haragudni... rá nem.
Hirtelen teste az enyémhez simul, szorosan ölel, teljes testemen érzem őt, arca a nyakamon.
- Nagyon megijesztettél – suttogja, lehelete a nyakamat perzseli - Többé ne csinálj ilyet, nagyon kérlek.
Megbántottam őt... érzem. Fogalmam sincs, mit járhat a fejében, mire gondol, mit érez. Nem értem, és ez... megőrjít. Váratlanul újra megérzem ajkát a nyakamon, mint akkor, az utcán – ugyanaz a különös, bizsergő szikrázás rohan végig a testemen... beleborzongok.
- Asher Henning – kellemetlenül éles hang üti meg dobhártyámat. Érettebb nő közeleg, arcán a szarkalábak játékát figyelem, ahogy beszél.
Veszélyben volt... Asher meg is hallhatott volna. Miattam. Mert aggódott értem.
Furcsa, nehéz kezek szorítják a mellkasomat, torkomat.
- Hé, nem kell, hogy elszomorodj. Nem gáz. Susie kicsit elragadtatta magát, meg én is. Aggódtunk érted, dilis… pláne én. Komolyan rám hoztad a frászt – A kezek csak tovább nehezednek a torkomra. Én nem vagyok halandó, nem érdemlem meg az aggódást.
- Oké, hogy nem tudsz meghalni… vagy nem is tudom. De ez a test akkor is halandó test. Nem akarom végignézni, ahogy ledarálnak, szétszaggatnak, megesznek vagy felgyújtanak, akkor sem, ha a lelked nem tud meghalni, vagy hogy mondják ezt felétek. – megáll, a szemembe néz - Tényleg sajnálom. Nem akartam úgy neked esni, de nagyon megijedtem.
Mosolya könnyed, derűs, mint a nyári ég. Végre leesik a súly a mellkasomról.
- Te ne haragudj... – simogatom meg a tekintetemmel az arcát – de te.. magadat nem féltetted?
Meg akart menteni... pedig én vagyok az, aki az elkerülhetetlen halált jelenti neki.
- Őszintén? De. Eszembe jutott, hogy én lehetek a husi, ha téged esetleg tényleg nem bántanak. De aztán arra gondoltam, hogy bajod eshet, és már le sem szartam, hogy most halok meg, vagy két nap múlva, csak neked ne essen bajod.
Tovább borzong, zsong bennem a meleg, izgalmas érzés.
Nála vagyunk újra, segíthetek neki a vacsora elkészítésében. Sosem csináltam még ilyet.. Olyan izgatott vagyok, hogy a nyelvemet is kidugva felejtem olykor.
Csillanó fény a paradicsomon, elguruló répakarikák, roppanó uborka – csak gyönyörködni tudok a zöldségek szépségében, ahogy éles késsel felaprítom őket. Imádom a késeket, bár a mostaniak kevésbé szépen megmunkáltak, mint a régi, kézműves tőrök.
Újra zuhany...
Meg lehet ezt szokni? Ahogy a vízcseppek végiggördülnek rajtad?
Ha Asher nem mondta volna, hogy takarékoskodni kell a vízzel, órákig itt állnék.
Matrac nyomódik vállamhoz, lepedő gyűrőik alattam – hát igen, más, mint a felhőágyam. Tudok majd ezen pihenni? Olyan fáradtságot érzek, amilyet még sosem... az emberi test hamar kimerül.
De az elmúlt pár óra minden élménye a fejemben zsibong, vibrál, legszívesebben le sem hunynám a szemem. Nem is kell, csukódik az magától is sajnos...
Halvány, színes, lassan kavargó örvény húz lefelé...
Moccan a matrac, Asher-illat kúszik az orromba.
Finomabb tapintású a bőre, mint ez a lepedő... szeretnék hozzáérni... csukott szemmel, félálomban fordulok meg, és bújok mellkasához. Hallom a szívverését... milyen gyors... vajon fél?
Kinyitom a szemem, égszín ragyogásba ütközöm. Milyen más a tekintete most... mintha... de még az illata, lélegzetvétele is más. Forróvá párásodik a levegő közöttünk.
Mozdul..
Ajka végigsimít ajkamon, finoman, alig érintve... mintha villám, áram száguldana végig a testemen, fejemen. Ég és perzsel az ajkam, minden idegvégződésem lüktet, mintha jégcseppek borzolnák végig gerincemet.
Mi... ez... ?
A zafír szemek az enyémbe olvadnak. Csak néz...
Megnyalom az ajkam, ott, ahol az övé hozzáért, ízlelem az érzést.
Felsóhajt, keze óvatosan a nyakamra simul, ajka újra az ajkamon... lágyan, óvatosan.... megérzem a nyelvét a számban. Láva áramlik az ereimbe, nem tudok gondolkodni sem, és nem értem, nem értem...
Ez...
Túl...
Akarom, még... többet...
Felnyögök, egy szempillantás alatt megragadom, fordulok, háton fekszik, én rajta, arcom arcától csak pár centire, ziháló lélegzetünk egymásba olvad, ajkára tapadok, ízlelem, éhesen, még többet...
Ujjai vállamat szorítják, nyögését nem tudom megfejteni – elszakítom magam tőle.
Felette támaszkodva kapkodom levegő után, ahogy ő is. Tekintete nem enged el. Egész testemben reszketek, annyira... annyira elöntött valami vad, ismeretlen érzés...
Teljesen megfeledkeztem magamról. És ha fájdalmat okoztam neki? Miért gondoltam, hogy neki is jó érzés, ami nekem az? Egy szóval sem mondta, hogy ő is szeretné, ha az ajkaimmal érinteném.
Egy angyal vagyok, aki azért jött, hogy elvigye a lelkét... biztosan tart tőlem, és most azt hiszi, uralkodni akartam felette... vagy...
- Cassiel.... – nyúl felém, arca kipirosodva, szeme szinte lázas.
Felugrok, hátrálok.
- Én.... ne haragudj... – hajtom le a fejem – nem akartalak... nem akartam...
- Cassiel... – hangja meglepett, zavart. – Gyere vissza... aludjunk, ha azt szeretnéd.
Még mindig olyan az egész testem, mint egy nagy idegvégződés. Ha közel mennék, én nem is tudom... talán felrobbannék, mint azok a robbanós cukrok a számban.
- Nem, én... – megrázom a fejem, az ablakhoz sétálok - aludj csak. Én most megyek, elintézek ezt-azt... kószálok... majd jövök, aludj csak.
- Várj, hiszen az éjszaka közepe van, mit.. – nem várom meg a mondat végét, kilépek az ablakon.
- Mégis mit képzelsz te magadról? – Raphael hangja kettészeli testem, talán a sivatagok is megfagynak. Az összes angyal fázósan húzza össze magát. Senki nem merné kihúzni a gyufát nála.
- Csak egy kis időről van szó – vigyorgok az arkangyalra ártatlanul.
- Hogy lehet az, hogy egy élő, eleven, lélegző ember lát téged, tudja, ki vagy?! Eszednél vagy?!! – igen, a legszigorúbb alapszabályok egyikét szegtem meg. Igen.
- Raphael... a fiú tudja, hogy nem kerüli el a halált. És nem szól senkinek.
- Cassiel ... – vészjósló morajlás a hangja.
- Csak egy kis időt kérek! Tudod, hogy semmi nem tudja hosszan lekötni a figyelmemet – mosolygok rá határozottan – És... te és itt még sokan már sokezer évesek vagytok. Láttatok, tapasztaltatok annyi mindent. Én csak pár száz éve létezem, és azóta minden nap ugyanazt csinálom... Hagyd, hogy tanuljak. Kérlek.
Végtelen tekintete végigkúszik rajtam, elgondolkodik.
Nyert ügyem van.
Éjszaka sötét fuvallata hűsíti homlokom, ahogy egy szűk utcán lépkedem.
- Akar masszázst?
Felkapom a fejem, kizökkenek gondolataimból.
- Neked milyen szép a zöld szemed... akar masszázst? – fiatal thai lány néz rám mandulavágású szemekkel, egy kivilágított szalon előtt állva.
Rámosolygok.
- Én... nem is tudom.
Mosolyogva talán 16 évesnek tűnik. Itt a körzetemben mindenféle nép megtalálható, szeretem ezt a változatosságot. Mondjuk a feketékkel van a legtöbbször munkám... veszélyesen élnek, sok baleset történik velük.
- Gyere – belépek a szalonba, vöröses fények, teaillat, halk zene fogad.
- Te oda lefekszel... én tesz neked jót.
Hátradőlök a vékony matracon, gyertya fénye remeg a bambusz falvédőn. Hűvös, illatos olaj csepeg hátamra, lábamra, Puha kezek siklanak végig rajtam, olykor erősebben, néha csak leheletnyire érve hozzám.
Embertestem szomjazza az érintést.
Mégis, ez most nem olyan villámcsapásszerű, mint amikor az a szőke srác ér hozzám. Talán megszoktam volna már ezt az érzést?
Kábán nézek fel, a thai lány mosolygó szemekkel térdel mellettem.
- Szeretnél te... többet?
- Masszázst?
- Nem... szeretnéd te, ha simogatnálak mindenhol? – Nem annyira értem a kérdését, de a hangsúlya, tekintete, arcjátéka mind azt mondja: valami tiltott dolgot tenne most.
Felállok, lerázom magamról a kábultságot.
- Köszönöm... élj jól, sokáig.
Szeme elkerekedik, arca elkomolyodik. Meghajol.
Még sötét az éjszaka, 3 óra körül lehet, amikor halkan belépek a kis szobába.
Asher a matracon fekszik, szuszogása mély, egyenletes. Szőke és zöld hajszálak csillannak meg az arcán, a párnán, a takarón, szétfolynak körülötte.
Szája kicsit nyitva...milyen ártatlan.
Észrevétlenül mellé fekszem, olyan halkan, ahogy csak egy angyal tud mozogni, testem alatt be sem süpped a matrac. Nem akarom megzavarni az álmát.
Puha mélységbe zuhanok.
Párna csapódik a fejemhez, szememet dörzsölve ébredek. Igazán jót aludtam, még álmodtam is, életemben először. Egy színes, csillogó foszlánytömeg volt az egész, de akkor is izgalmas volt.
Asher a matrac szélén ül törökülésben, arca felfújva, szemöldöke összehúzva.
- Hmm.. jó reggelt? – próbálkozom.
- Milyen illatod van neked? Hol voltál te az éjjel?! - az égszín szemek szikráznak, villámlanak.
- Egy thai lánynál – mesélem mosolyogva.
- Hogy... mi? – szeme elsötétül. Nem értem, miért dühös.
- Mi a baj? Sétáltam az utcán, megszólított... szeretem a keleti embereket, és nagyon szép a szemük a lányoknak – tűnődöm el, miközben az ő arca egyre dühösebb. Felnevetek, olyan mókás. – Tudod, most két ránc van a szemöldököd között.... de tényleg; mi a baj? Miért zavar? Ott nem volt semmilyen veszély, mint a tigriseknél.
Elvörösödik, nem néz rám. Zavarban van – fordítom le a viselkedését. Csupa rejtvény ez a fiú, már csak nézni az arcát is szórakoztató.
- De.. ott is van veszély... például a sikátorokban.. meg minden... – mosolyom csak szélesedik, ahogy magyarázkodik – És mit csinált az a lány?
- Megérintett, különböző pontokon, különböző erősséggel... tetszett – újabb villámlás a szeméből. – Aztán kérdezte, hogy akarok-e még többet, vagy ilyesmi, de akkor eljöttem, aludni akartam inkább.
Már csak magamban teszem hozzá: veled.
- Szóval nem volt semmi olyasmi? – vidul fel az arca, kisüt a nap a csillogó kék égcseppekben.
-Fogalmam nincs, mire gondolsz... na de most feküdj vissza! – húzom le a matracra. Elkerekedő szeme láttán tovább magyarázom.
- Ki szeretném próbálni rajtad a masszázst. Tudod, elég könnyen tanulok, az egész a fejemben maradt. És ez is érdekel, így is élményhez jutok, hagyd hát...
Ajkát megnyalva fekszik végig a matracon, hasra fordulva.
Végigsimítom a talpától a lábán és a hátán keresztül a nyakáig, majd ugyanezt erősebb fogásokkal is. Koncentrálva, elmélyülten csinálom a simításokat, nyomásokat, végig a lábán, a combján felfelé.
Mocorog, hangosabban veszi a levegőt. Lehet, hogy mégsem jól jegyeztem meg, és rosszul csinálom?
- Fáj? – kérdezem, arcához hajolva – abbahagyjam?
- Ne.... abba ne hagyd... – válaszolja erőtlen hangon.
Hmm, hát jó. Hogy is volt tovább..
A derekára és a hátára térek át, körkörös mozdulatokkal lazítom az izmokat. Milyen szép, izgalmas az emberi test... csontok, inak, idegek, izmok... holtan csak egy rakás nyers hús és csont az egész. Elvileg így is ugyanaz... mégis... elevenen szép, lenyűgöző.
- Kész is vagy! – simítok végig a nyakán utoljára, és felpattanok, nyújtózkodom az ablakon beömlő nap fényében.
Asher mozdulatlanul hever a matracon tovább, csak néha szusszan egy nagyobbat.
- Kelj fel, és menjünk ki, mutass nekem meg mindent, és még többet! – nógatom.
Felül, egy párnát szorít maga elé, kipirult arccal néz rám, szeme örvénylő.
- Mindjárt... csak tudod, eléggé reggel van, és ilyenkor ha... ááá, össze kell szednem magam.
Felpattanok az ablakpárkányra, megmártózom a reggeli, friss, kicsit hűvös napsütésben.
- Csak nyugodtan. Aztán menjünk a vidámparkba, amit említettél – egy mozdulat, és már kint is vagyok a tetőn, lábamat lóbálva a mélybe.
Várakozva nézek az új nap elébe.
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 02. 11. 23:02:46
|
| Rauko | 2011. 02. 05. 01:37:33 | #11099 |
Karakter: Asher Henning
Megjegyzés: ~ Lori-channak
- Mindenben benne vagyok – jelenti ki, és módszeresen tovább izgat. Ahogy megrázza a fejét és sok ezer kis vízcsepp szóródik szét… ahm… nem szabad megszexualizálnom…? Kicsit sem? – És az állatokat nagyon szeretem, csak ritkán találkozom velük...
- Én elég gyakran, itt a városban is – fintorgok egyet. Na, igen. Neki tudnia kellene, hogy mennyire alacsony a kerítés, és mennyi állat van a kertben odafent. – Na de: szereted a paradicsomot? - kérdezek rá arra, ami eszembe jut, hogy haladjunk, mert én már kajás vagyok.
- Hmmm… amit eddig kóstoltam, az a sült krumpli volt... meg a kóla...és... - Aztarohadt… miért vagy te ennyire brutálisan édes?! Ha egy pillanattal tovább beszélsz, meg foglak csókolni.
- Mákos van: veszettül jól főzök - jelentem ki egoistán. - Együnk, aztán lépjünk le az állatkertbe.
Kajálunk… és én ráharapok a barackra, és bénán, és… ahhm. Azt hiszem, ezt hívják módszeres izgatásnak.
Állatkert: büdös trágyaszag, sok idióta fasz és a munkánkhoz mérten kevés pénz. De fekete meló, szóval fogjam be.
Szemétszedés közben aztán kicsit mélyebben elmerülünk a beszélgetésben. Helyesebben én csacsogok eszeveszettül mindenről, ő hallgat, néha beleszól, néha nevet…
- ...de szerintem neked is tetszenének az extrém sportok – vonom bele kicsit erősebben a beszélgetésbe őt is. - Olyan sportokra, ahol az adrenalin szinted az egekbe szökik. Félsz, mert zuhansz, száguldasz, veszélyes helyzetben vagy... - áradozok. Imádom… ha nem lenne, halálra unnám magam!
- Hmmm... félelem... már éreztem régebben, amikor első alkalmakkor játszottam a villámokkal. – MI?! – Semmi komoly, csak ha nincs dolgom, akkor felbosszantom kicsit a villámok angyalát, olyankor rám dobál párat... és tudod, a villám elég gyors. Ha nem mozdulok egy ezredmásodperc alatt, csúnyán megjárom.
- Te sem vagy annyira normális ám - jelentem ki határozottan, mire ő elmosolyodik. - Te figyelj... nem tré ez neked, hogy lelkeket kell elvinned? - kérdezek rá. Érdekel, na…
- Miért lenne? Én a balesetekben elhunyt emberek lelkét kísérem. Ők... nagyon zavartak még olyankor. Az egyik pillanatban még békésen vezetnek vagy gyalogolnak, élnek, lélegeznek, aztán egy csattanás, és... A legtöbben ilyenkor nem fogják fel a dolgokat, sokkot kapnak földön fekvő testük látványától... meg kétségbeesetten kapaszkodnának, hogy elrendezzék a dolgaikat, beszéljenek a szeretteikkel... pedig azt addig kellett volna. Szóval én ilyenkor vigyázok rájuk, hogy ne kószáljanak el, és átvezetem őket a túlvilágra. - Hogy… hogy beszélhet erről ilyen könnyen? Legalább egy picike szánalom, vagy a faszom se bánja! .
- 18 éves vagyok! – kiabálok rá. Még gyerek vagyok, baszd meg, és te már egyszer el akartál vinni! Meg fogok halni, a kurva életbe!
- Tudom. - A mosolya valahogy őszinte… De akkor is.
- Neked ez nem jelent semmit?
- Hát... nem. Olyan sok van belőletek, és ha rövid az életetek? Hát éljetek jól. Ti bármit megtehettek, szabadon dönthettek... Ez varázslatos. - Reménytelen vagy, öreg. Soha, a kibaszott pár napos hátralevő életembe nem fogok beléd ép érzelmeket nevelni. Bár igaza van… de akkor is…
- Megmutatok neked minden varázslatot! Élvezni fogjuk az utolsó napjaimat, az fix - jelentem ki magabiztosan. Legalább ennyi jó legyen benne.
- Én már most is élvezem egyszerűen... érzek, érzékelek... befogadom, magamévá teszem ezt az egészet... - lelkendezik édesen. Zabálnivaló. - Figyelj... az, amit az utcán csináltál... amikor szád hozzámért... azt miért csináltad? És lehet még? - Először kurvára meglep. Aztán rádöbbenek, hogy mit is kért. Szóval smároljam le? Itt, most?! Észre sem veszem, hogy milyen gonoszul kiröhögöm, csak amikor már rám szól. Vissza is fogom magam. Most tényleg az életemmel játszom.
Már egy órája, hogy betettek minket biztonsági őrködni. Elég jól elvagyunk itt, is, Cassiel oltja a népet, én meg húzom a nyakam helyette is de azért egy-egy alkalommal jókat röhögök. De aztán… bement a tigrisek közé?!?!?!
Meghűl bennem a vér… hirtelen azt sem tudom, mit csináljak! Oké, hogy ezek a dögök tuti érzik, hogy Cassiel nem halandó, de csessze meg, most emberi testben van! Én nem vitatom, hogy angyalként tök jól elvannak, a cicák még hasra is vágják magukat neki, de most ember, basszus! Nem… nem lehet baja! Nem engedhetem, hogy bármi baja legyen, még akkor sem, ha ez csak egy ál-test.
- Cassieeeel! Ez veszélyes, ne...! - kiabálok rá rémülten, és már bent is vagyok a gondozói bejárón. Bassza meg…. ehhez képest a bungee jumping séta a parkban, mert ezek itt most engem akarnak megenni. Mielőtt kétségbe eshetnék, az előkében… vagy mi ez…. belépő-részben felrúgok egy vödröt. A vödörben meg…. nyami! Ez kell nekünk, meg egy doboz nyugtató.
Azt tanultuk, hogy ha szemben állsz egy akármilyen idegen állattal, ami nem pocok vagy hörcsög, és már nagyobb kárt is tehet benned, ne mutasd, hogy támadni akarsz. Mert ha félsz, ösztönösen reagálsz úgy, mintha őt akarnád támadni. Na, de kérem: ki az az idióta fasz, aki nekiszalad egy szibériai tigrisnek? …és segít valamit a helyzeten, ha ’cicicicc’-el közeledek? Nem hiszem.
Cassiel hangját hallom meg.
- Maradj ott, nem lesz baj - mondja kedvesen.
- Mi az, hogy nem lesz baj?! Ezek tigrisek, Cassiel! - Nem tűrök ellentmondást, megmentem. - Ígyis-úgyis kinyiffanok, akkor legalább jót tegyek előtte - jelentem ki határozottan, és egy jól irányzott dobással majdnem fejbe dobom az egyik macsekot. Aki, gyanítom, csak azért hagyja meg az életemet, mert a vér szaga belekúszik az orrába. Én husit dobálva lépek Cassiel mellé, és eldobom az utolsó darabot, majd megragadom a csuklóját, és amíg a cicák nyammognak a fini disznóhusin, mert szerintem az volt, én magam előtt tolva Cassielt, elérek a gondozói bejáratig. Kint már kisebb tömeg áll, köztük a koordinátorunk, a gondozók, mögöttünk meg egy figyelmes cica, aki épp készül bekapni a lábam, de jó vagyok, megszoktam az adrenalinlöketet is, így egy határozott mozdulattal tolom Cassielt biztonságba, aztán érzem, hogy a macsek azért csak belemart a lábamba. Nem tépi, sehol semmilyen Asher-darabka, csak az egyik foga megkarcolta a vádlimat. Pont annyira, hogy felhasítsa a nadrágom szárát, és a bőrt is. Utólag, amikor már egy biztonsági fal választ el a dühös cicától, gondolkodom csak el azon, hogy mi van, ha harap, és nem karcol…? Vagy meglegyint a mancsával és repülök nyakkitörve Szibériába?
- Asher, a lábad… - hallom meg Cassiel hangját, mire rákapom a tekintetemet. Közelebb lépek, és leszarva, hogy ki van körülöttünk, kiabálni kezdek.
- Neked elment az eszed, te idióta?! Meghalhattál volna! - Azonnal rájövök, hogy mekkora faszságot mondtam és csináltam azzal, hogy kiabálok vele, ezért bocsánatkérően nézek a szemébe, majd egy határozott mozdulattal ölelem magamhoz. Karom erősen szorítja a testét, felváltva járva a hátán, a derekáig, majd fel a lapockájához. - Nagyon megijesztettél - suttogom, és arcom a nyakába fúrom. - Többé ne csinálj ilyet, nagyon kérlek. - Meg sem gondolom, hogy mit csinálok, csak belecsókolok a nyakába. Közben ő tétován a derekamhoz vezeti a kezét, de amikor a nyakába puszilok, rám szorít. De aranyos… végülis, ezt kérte. Csak pont nem ilyen helyzetben szerettem volna újra.
- Asher Henning - hallom meg a koordinátor hangját. - Mutasd a lábad - adja parancsba a negyven körüli nő, és már csak azon kapom magam, hogy a lábamat kötözi. - Most odaadom a napi béreteket, és hazamentek, értetted? - A hangja ideges. Megértem… - És ha már itt vagy. - Lassan felegyenesedik. Gyanítom, végzett a lábammal. - Megmondanád, hogy mi a retkes fenét kerestetek a szibériai tigrisek kifutóján?! - ordítja le a hajam. Mielőtt Cassiel mozdulna, szólna, elé lépek, így jelezve, és remélve, hogy megérti: most tényleg csendben kellene maradnia.
- Susie… nem kellene idegeskedned, árt az arcbőrödnek, és… - A követező pillanatban megcsap a mentolos rágó illata, ahogy egy centiről a képembe üvölt.
- Kérdeztem valamit, te hülyegyerek!
- Én… mi… szóval… - Felsóhajtok. - Nem mindegy? Kint vagyunk, és kész - kacsintok rá. Tudom, hogy a kacsintással az őrületbe tudom kergetni. Höhö. Nem is kell csalódni. A kezembe nyom egy köteg pénzt, és int, hogy húzzunk onnan, de azért még utánam szól.
- Egyszer a rohadt bátorságod miatt fogod alulról szagolni az ibolyát. - Ohh, Susie… ha tudnád, hogy mennyire beletaláltál…
Kiérünk az állatkertből, és elindulunk. Cassiel csendben sétál mellettem. Valamiért zavaró, hogy csendben van. Ő nem szereti a csendet. Folyamatosan csacsog.
- Hé, nem kell, hogy elszomorodj - mondom neki, és belekarolok, mire megint összerezzen. - Nem gáz. Susie kicsit elragadtatta magát, meg én is. Aggódtunk érted, dilis… pláne én - sóhajtok fel, ahogy eszembe jut az a gombóc a torkomban, amikor megláttam, hogy hova megy. - Komolyan rám hoztad a frászt. - Nem szól, hát folytatom. - Oké, hogy nem tudsz meghalni… vagy nem is tudom. De ez a test akkor is halandó test. Nem akarom végignézni, ahogy ledarálnak, szétszaggatnak, megesznek vagy felgyújtanak, akkor sem, ha a lelked nem tud meghalni, vagy hogy mondják ezt felétek - jelentem ki, és megállok. Rám néz. - Tényleg sajnálom. Nem akartam úgy neked esni, de nagyon megijedtem.
- Te ne haragudj - mondja végül kicsi mosollyal. Végre mosoly… ezt vártam! - De… te magadat nem féltetted? - Szeme kíváncsian csillog. Hát, igen. Picit el is felejtettem, hogy ki ő és miért van velem.
- Őszintén? De. Eszembe jutott, hogy én lehetek a husi, ha téged esetleg tényleg nem bántanak. De aztán arra gondoltam, hogy bajod eshet, és már le sem szartam, hogy most halok meg, vagy két nap múlva, csak neked ne essen bajod - nevetek fel, aztán rádöbbenek, hogy mit mondtam. Ahh, bassza meg. Tématerelés…tématereléééés. - Mit akarsz vacsorázni? - nyögöm ki az első kérdést, ami törvényszerűen az egyik legidiótább, amit ki lehet mondani. Nem hiszem, hogy otthon van gasztronómiában. Akkor mit várok tőle…?
- Nem is tudom. Neked van ötleted? - néz rám kíváncsian.
- Hát… esetleg serpenyős csirke. Ahhoz van cucc otthon, csinálok hozzá valami salátát. És akkor egészséges is - jelentem ki. - Szeretem… majd meglátod te is - kacsintok rá. Ő még nem tudja, hogy valami pudingot is összeütök neki.
Itthon, édes itthon… Egy gyors cigi, egy kis kóla, ő meg mellettem ül a kanapén, és csacsog. Állatok, beszélgetünk… melyik, mennyire vicces. Aztán én valahogy rosszul mozdulok, és belenyilall a lábamba a fájdalom. Mondhatjuk tárgyilagosabban is: bebasztam a sebet az asztallapba. Ő elhallgat, én egy szolidat káromkodok.
- Bassza meg… na jó, megyek inkább, és csinálom a kaját - mondom neki. - Ha gondolod, akkor… nem is tudom. Tudok adni egy könyvet, vagy gyere, segíts a konyhában - kacsintok rá.
- Tudok? - csillannak fel a szemei. Ohh, nyuszi, ha te azt tudnád…
- Megcsinálhatod a salátát, amíg én összedobom a husit.
Édesen és lelkesen vágja a zöldséget, meglepő szakértelemmel. Ejnye, egy angyal ne értsen ennyire a késhez, namár! Én csak nézem, és azon jár az agyam, hogy szabad-e nekem őt megcsókolni. Biztos szabad… hiszen nem tiltakozott eddig sem az érintéseim ellen, csak beleremegett néha. De azt mondta, hogy akar még olyat, amilyet a nyakára adtam. Hm… Akkor csak szabad, nem? Ha meg de, akkor maximum a pokolra kerülök. Mondjuk, szar lesz Cassiel nélkül, a mennyben legalább lett volna esélyem néha összefutni vele… de most ne gondoljak erre, mert odaég a kaja!
***
vacsora. Meghitt, békés. Kettesben vagyunk, nagyokat nevetünk, hiszen felesben csináltuk a kaját, és Cassielnek ez élete első salátája, és az öntetet is ő csinálta. Kifejezetten finom. Izgalmas íz világ, gyanítom, én nem tudnám összekutyulni. De ő összetudta, és mennyei lett!
Kaja után egymás után elmegyünk zuhanyozni, én megyek másodszor. Mivel egy matracom van és semmi más, így egy helyen alszunk mindketten… már ha ő alszik. De mire én a lábamat is bekötöm és bemegyek, ő már az ágyon fekszik, a fal felé fordulva. Rajta a tőlem, alvós célra kapott boxer egy pólóval, és mennyeien édes. Mellé fekszem. Először tényleg nem akarok közel menni hozzá, mert félek, hogy ha reggel merevedésem lesz, megijed. De ahogy lefekszem, ő már vackolja is magát. Mosolyogva hagyom, hogy arccal felém forduljon, és a mellkasomba fúrja a fejét. Gondolom, álmodik. Vagy nem tudom. Aztán pár pillanattal később kinyitja a szemeit, és én ekkor döbbenek rá, hogy milyen iszonyatosan közel van.
Ösztönlényekhez méltóan cselekszem, és egy pillanatig sem gondolkodom.
Először finoman simítok végig ajkaimmal az övén, mire összerezzen. Vajon… folytathatom…?
|
| Lorian | 2011. 02. 04. 23:55:21 | #11098 |
Karakter: Cassiel
Megjegyzés: (Rau-channak)
Csend.
Ő is része a csendnek, áll, elmélyülten rágcsálja az ujját. Vajon van olyan íze, mint a robbanós cukorkának?
Csendből már kaptam sokat odafent.... A hangját szívesebben hallgatom.
- Asher... – figyelmeztetem mosolyogva.
Ne hagyj magamra...
Felpillant; a szemében megint ezerféle gondolat villan egy szempillantás alatt. Elbűvölve nézem... Az angyalokkal telepatikus úton beszélünk általában, lelkeink érintkeznek. Ő meg itt áll előttem, és fogalmam sincs, mire gondolhat...
Izgat.
- Adj fél percet – mosolyodik el végül, majd sóhajtva ráncolja a homlokát - Őszintén szólva könnyebb lenne lepkehálóval esőt fogni.
Hogy mit csinálni?Ott lakom, ahonnan Matariel az esőt zúdítja a földre. Esélytelen, hogy ez a fiú – akármilyen szép is az égcseppszeme – elkapja azt.
Kínlódva nevet fel, lehuppan egy lépcsőre.
- Bocs. A nevelőanyám mindig ilyeneket mondogatott, és rám ragadt.
- Nem baj,én az ilyeneket is szívesen hallgatom. – Inkább, mint a felhők selymes csendjét. Mesélj még... tetszik a hangod.
Tekintete megfejthetetlen. Miért néz így?
- Van valami gond?
Feláll.
-Van.
Közel lép, kifinomult orromba újra belekúszik az a titokzatos illat, érzem teste melegét, hallom vére áramlását. Felemeli a kezét, és
Könnyedén végigsimít mellkasomon.
Én...
Ilyet...
Még sosem érintették meg a testem. Mintha...
- Gyere! – vigyorodik el. Megindul a görkoriján, utána iramodok. Azt hiszed, itt hagyhatsz? Vagy mit játszol?
Olyan tempóban halad, hogy tudjam követni... a szél belekócol a hajamba, az izmaim felélednek... futni majdnem olyan jó, mint repülni. A kezemet fogva pörög körülöttem, mint ahogy a fecskék táncolnak, minden tincse életre kel.
Ajka váratlanul a nyakamhoz ér: kiráz a hideg. Csiklandoz.... végignevetem az utat.
Sötét, dohos szagú épülethez érünk, kellemetlen tónusok visszhangoznak dobhártyámon. Fent egy erkélyen 3 olajos bőrű férfi kiabál dallamos nyelven, igazi átéléssel, indulatokkal.
Szeretem a szenvedélyt... Az agyalok gyűlésén maximum én szoktam hangzavart kelteni, de Raphael hamar leint minden vitakezdeményt.
- Figyelj. Ez eléggé… - Asher hangja rezzent ki. - Figyu…
Arca csupa zavar.
- A te mocskos, kecskepásztornak terpesztő anyádat, te... – üvölti az egyik kreol bőrű olasz, mire a másik közbevág, és fennhangon méltatja az elsőnek az apját.
Mit is akart mondani Asher?
- Ez olyan... eredeti – pillantok rá, majd tovább hallgatom a fentieket. Kidagadnak a homlokukon az erek,csupa fenyegetés a testtartásuk... Mókásak.
Ebben a házban egymás hegyén-hátán élhetnek az emberek... ezerféle hang üti meg a fülemet.
Nem győzöm befogadni mindet.
- Még a nevedet sem tudom – hallom mellettem.
Igaz is... De nekem csak egy nevem van, feleannyira sem szép, mint az övé.
- Cassiel – villantom rá mosolyom. A név, aminek hallatán az angyalok a fejüket fogják.
Csattanás, istenkáromló szitkozódás. Meglesz ennek még a böjtje.
- Vigyázz, ki ne ess, ott elég szar a hegesztés – ezen csak nevetni tudok.
Szeretek zuhanni... Mire földet érnék, már az angyalalakomban lennék. De ilyen sem volt még soha, hogy valaki aggódott volna értem. Simogató érzés.
Hmm. Itt mindennek olyan... emberi illata van. Kicsi kuckó az egész.. földön egy matrac. Ő nem felhőágyon alszik, teste összegyűri a lepedőjét,és fordítva... Belélegzi az éjszaka porát. És ma én is be fogom... Izgalmamban beharapom alsó ajkam.
- Szép lakás.
- Inkább csak otthonos – mosolyog - Nem tudom… szoktál te éhes lenni?
Sosem voltam még. De ízlelni akarok. Megelőz a válasszal:
- Emberi testben biztos kell valami kaja. Menj, zuhanyozz le, addig összeütök valami okosságot –fordul hozzám, majd zavartan néz rám, az arcán aranyos kis gödrök jelennek meg
Ahogy nézem, egyre az jár a fejemben, amikor a mellkasomhoz ért... és a kezemhez... És miért ért a nyakamhoz az ajka? Mint amikor a tűző nap által felforrósodott harmatcsepp gurul le a nyakamon...
- Mi az?
- Semmi különös.... – Megtenné újra? Vagy nekem kellene most? Nem tudom... – Igazán semmi.
Arcán halvány pirosság terjed el. Milyen szép így...
- Menj, zuhanyozz le, addig elkészül a kaja – az arcát színező pírt nézem.
Eltűnik.
Akkor most.. ?
Kidugja szőke fejét a fal mögül, rám csodálkozik, majd szusszant egyet.
- Mutatom. – követem a fürdőszobába, ahol elmagyarázza, mit is értett zuhanyozás alatt. Így már más... Végülis meleg nyári esőben fogok megmártózni.
- Na, akkor most, hogy mindent tudsz… ja! Ott a tusfürdőm, a kabinban, használd, a szappan nagyon durván ki fogja szárítani a bőröd – Az enyémet sajnos biztosan nem, pedig kipróbálnám azt is, az érdességet. Emberi testemen olyan selymes a bőr, mint a babáké, hiszen sosem használom sokáig. - Na, hagylak. Ha kellek, sikíts.
Ahogy kidugja a nyelvét, végigfut rajtam valami borzongás.
Na lássuk csak. Levetem a ruháimat, beállok a zuhany alá, és megnyitom a csapot.
Meleg víz tör elő, végigcsorog a testemen, mindenhol érint, csiklandoz – levegő után kapkodok. És csak folyik, minden egyes cseppet külön érzek, ahogy rám esik, végiggördül az arcomon, fejet ugrik az orromról. És ahogy a hasamról lejjebb folyik.... Borzongva – nevetve – nyújtózkodva hajtom hátra a fejem, tárom ki a karjaimat. Imádom! Maradhatnék itt órákon keresztül... Sóhajtva zárom el a csapot, és lépek ki a kabinból.
Megpillantom magam a tükörben; a vízcseppek ragyognak az izmaimon. Vajon emberszemmel milyen vagyok?
Még félig vizes testemre húzom a ruhákat, amiket Asher adott. Érzem rajta az illatát...hmmm.
Kisétálok a konyhába, a hajamból csepeg a víz, szivárványosan látom az élettel játszó fiút, ahogy csillogó szemmel mered rám.
- Jól áll – mér végig különös tekintettel - Figyu… nem lenne baj neked, ha eljönnél velem pár napot melózni? Akár egy is elég lenne. Csak, hogy legyen valami kis lóvénk, hogy több mindent mutathassak meg. Elmehetünk vidámparkba, meg ilyenek. Egyébként állatkertben gondoltam melózni. Mindenes-munka, nem hiszem, hogy ráunnál. Jegyet szedünk, takarítunk, biztonságiőrködünk… benne lennél?
- Mindenben benne vagyok – rázom meg a hajamat vidáman, a vízcseppek szerteszét repkednek, végigfutnak a tarkómtól a gerincemen. Kiráz a hideg, macskaként rázkódom meg.
Asher a pultnak támaszkodva néz, mintha inná a látványom – És az állatokat nagyon szeretem, csak ritkán találkozom velük...
- Én elég gyakran, itt a városban is – fintorodik el – Na de: szereted a paradicsomot?
- Hmmm – rágcsálom a hüvelykujjam, ahogy tőle láttam – amit eddig kóstoltam, az a sült krumpli volt... meg a kóla...és...
- Mákod van: veszettül jól főzök. Együnk, aztán lépjünk le az állatkertbe.
Paradicsom roppan a fogam alatt, olvadt sajt nyúlik hosszúra, ásványvíz pezseg végig a torkomon. Nem tudok betelni ezzel a sok új érzéssel. A gyümölcs íze olyan, mint... mint...
- Hopp.. – Asher harapása nyomán szétfröccsen egy lédús barack, vigyorogva néz rám a gyümölccsel a szájában. A barack leve vékony kis patakban folyik le a szája mellett.
ösztönösen odanyúlok, letörlöm az ujjammal, aztán lenyalogatom a kezemről. Annyira édes... Boldogság-íze van.
Állatkert: vadonillat, fagylaltillat, emberillat, tömeg, ámuló tekintetek.
Szemetet szedegetünk a földről, közben Ashernek be nem áll a szája. Mesél a koris trükkökről, lelkesedik a bungee jumpingért, fintorog egy-egy rohadt almacsutkánál, mérgelődik az eldobott prospektusok felszedésénél.
Órákig tudnám nézni, hallgatni.
Azt hiszem, jó alkut kötöttem, bár... rendesen meg leszek büntetve odafent.
- ...de szerintem neked is tetszenének az extrém sportok – jelenti ki határozottan.
Homlokomat ráncolva nézek rá.
- Mármint... mire gondolsz?
- Olyan sportokra, ahol az adrenalin szinted az egekbe szökik – magyarázza csillogó szemekkel – félsz, mert zuhansz, száguldasz, veszélyes helyzetben vagy...
- Hmmm... félelem... már éreztem régebben, amikor első alkalmakkor játszottam a villámokkal – elkerekedő szemét látva felnevetek – semmi komoly, csak ha nincs dolgom, akkor felbosszantom kicsit a villámok angyalát, olyankor rám dobál párat... és tudod, a villám elég gyors. Ha nem mozdulok egy ezredmásodperc alatt, csúnyán megjárom.
A homlokét vakargatva néz rám.
- Te sem vagy annyira normális ám.
Ravasz mosolya ragályos.
- Te figyelj... nem tré ez neked, hogy lelkeket kell elvinned?
- Miért lenne? Én a balesetekben elhunyt emberek lelkét kísérem. Ők... nagyon zavartak még olyankor. Az egyik pillanatban még békésen vezetnek vagy gyalogolnak, élnek, lélegeznek, aztán egy csattanás, és... – látom, ahogy megborzong. pedig a halál olyan egyszerű – A legtöbben ilyenkor nem fogják fel a dolgokat, sokkot kapnak földön fekvő testük látványától... meg kétségbeesetten kapaszkodnának, hogy elrendezzék a dolgaikat, beszéljenek a szeretteikkel..
Megrázom a fejem.
- ... pedig azt addig kellett volna. Szóval én ilyenkor vigyázok rájuk, hogy ne kószáljanak el, és átvezetem őket a túlvilágra.
Látom az arcán, hogy kicsit nehezen emészti a hallottakat, égkék szemében szürke felhők kavarognak.
- 18 éves vagyok! – üvölt hirtelen indulatosan.
- Tudom - mosolygok őszintén.
- Neked ez nem jelent semmit?
- Hát.. nem. Olyan sok van belőletek – gondolkodom el. Helyes arcán csak úgy kavarognak az indulatok – és ha rövid az életetek? Hát éljetek jól. Ti bármit megtehettek, szabadon dönthettek... Ez varázslatos.
Olyan ez a fiú tényleg, mint az ég, vagy a tenger: egy pillanat alatt változik a hangulata.
Csettint a nyelvével, rám kacsint:
- Megmutatok neked minden varázslatot! Élvezni fogjuk az utolsó napjaimat, az fix.
-Én már most is élvezem – nevetek fel – egyszerűen... érzek, érzékelek... befogadom, magamévá teszem ezt az egészet...
Elkerekedik a szeme, vigyora mint egy nagymacskáé. Mi rosszat mondtam?
- Figyelj... az, amit az utcán csináltál... – elgondolkodva nyalom meg az ajkamat - amikor szád hozzámért... azt miért csináltad? És lehet még?
Hatalmasra kerekedik a szeme,és megtelik vidám szikrákkal. Mintha delfinek ugrálnának a kristálytiszta tengerben. Hasát fogja nevettében. Rajtam nevet.
Elkomorodom, a levegő is lehűl egy pillanat alatt.
-Asher... – mélyesztem a szemébe a tekintetem. Arcom az övétől csak pár centire, látom, ahogy elsápad. – Az a feladatod, hogy szórakoztass... és nem bánom, sőt szeretném, hogy szórakozz velem együtt. De ne rajtam.
Pár pillanatig még ijedten néz a szemembe, aztán oldódik a feszültség, lágyul a tekintete, mosoly árad szét az arcán. Mintha megsimogatná a levegőt körülöttünk.
Egy órája álldogálunk az egyik terem előtt, vigyázunk a rendre. Biztonságiőrködünk, ahogy Asher mondta.
Elgyönyörködöm az embertömegben.
- Hogy lehet ekkora kövér testet növeszteni? És ilyen csúnya visszereket? És az a lány... milyen ártatlan az arca... Miért ilyen kellemetlen szagú néhány ember?
Asher zavartan húzza be a fejét a gallérja alá.
- Psszt... Cassiel, ne olyan hangosan... – hangjában remeg a visszafojtott nevetés.
Bárcsak vele is összekapcsolódhatna a lelkem... tudhatnám, mire gondol, mi jár a fejében.
Állongunk tovább. Kicsit unatkozom...
Morgás hallatszik, emberi fül számára nem hallható puha léptek...
Megfordulok.
Pár méterre tőlünk szibériai tigrisek sétálnak a korlát és vizesárok túloldalán. Szeretem őket, puha léptüket, ahogy hullámzik az izomzatuk, meg nem szelídíthető természetüket, ahogy széttépnek bármit, de aztán véres pofával játékosan hemperegnek, kergetőznek.
Átugrom a korláton, átszökkenek a vizes árkon.
A ragadozók felnéznek, orrlyukaik kitágulnak. Nyugodtan sétálok feléjük, tudom, hogy engem nem bántanak. Tudják; egyek vagyunk.
- Cassieeeel! Ez veszélyes, ne...! - rémült üvöltés. Hátrapillantok,és...
Asher mászik át a korláton, és indul felém futva.
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 02. 05. 00:23:33
|
| Rauko | 2011. 01. 27. 23:21:54 | #10849 |
Karakter: Asher Henning
Megjegyzés: ~ Lori-channak
Szokásos nap. Szokásos, minden tekintetben unalmas. Mindenhol ugyanaz a szag, ugyanazok az emberek, ugyanazok a bukkanók az úttesten… Bele fogok bolondulni ebbe az egyhangúságba! Mostanában minden annyira szürke. De tényleg. Lehet, mondjuk, hogy csak kurvára belefásultam ebbe az egész „Élj a mának!” dologba, de tény, hogy már az sem öröm, ha a zöldséges standot kicsit felforgatom. Bár… ez egy új arc volt!
Vagy csak túlságosan be voltam baszva és szimplán nem emlékszem rá. Felsóhajtok. Ugyan mi a tököt keresne itt egy olyan csúcspasi? Ahh, hülyeség. És mire kellenék neki pont én? Egyébként is. Akarok én dugni mostanában? Pff… Az olyan pasik, mint ő, tuti, hogy átutaznak. És mire kellene nekem egy átutazó, ha jelenleg dugni sincs kedvem?
Épp halál nyugodtan korizom, mindenféle ultraszuper trükköt ellövök, hadd nézzen csak a sok idióta. Ám, az egyik idióta feltűnően hasonlít a zöldségesnél látott kölyökhöz. És tényleg jól néz ki. Azok a szemek… és az arca sem utolsó. A teste meg aztán pláne. Tetszetős darab. Csak tudnám, hogy mi a faszt röhög egy tökéletes ugráson…
- Mi volt olyan vicces? Ez egy tökéletes laser flip volt. - Végignézek rajta megint. Cica, engem nem versz át. Te nem vagy adrenalinfüggő. - Megtanítsam? – kérdezem tőle.
- Arra sajnos nincs időd. - Felvonom a szemöldököm. Miatök? Miért? Dugni ráérünk utána is.
- Hogy a rákba ne lenne? Enyém az egész nap. - Aztán most van az a fázis, amikor szép az ég, zöld a fű és csicseregnek ezek a kibaszott madarak, de én nagyon nem szeretem, ha valaki csak áll előttem és semmit sem csinál. Rühellem, ha várnom kell, és ő most épp semmit sem csinál, csak a gondolataiba merülve bambul. Mondjuk, még bambulva is helyes, ez tény. - Szóval miért nincs időm? Nem rohanok én sehova. És téged szívesen meg...- Helyesebben bele, és az ágyba… vagy bárhova… Hm. - Tanítalak bármire.
- Azért nincs, mert alig egy perc múlva meghalsz. – Fogja, és a képembe mosolyog. Haver… te is szívsz, látom.
- Ki van csukva.
- Nem kell hinned nekem... nem fog fájni, ne félj. Az autó a levegőbe dob, majd egy korlátra érkezel, ami azonnal eltöri a nyakad. De.... ha benne vagy egy alkuban velem, talán elkerülheted. Egy ideig. - Öhm. Erre mondják, hogy ne ítélj a borító alapján? A természet jeles alkotása a drága, de hogy ennyire meg legyen zakkanva…
- Hát, örültem a szerencsének, de most ugye nem haragszol, ha lelépek? - Már húznék is a fenébe. Nem akarok én itt lenni egy ilyen dilis sráccal, mint ő. Ugyan, kérem. Azonban olyan hirtelen történik minden, hogy már csak egy ütést érzek, fékezés, égett gumi szag, és repülök. Hirtelen leperegnek előttem a srác szavai. Autó… akkor jön a korlát és meghalok? De én ehhez fiatal vagyok…
Viszont a halál helyett valaki puha karjaiba érkezek. Felpillantok, és meglátom. Megint ő. Ki a franc ez a gyerek?! Egy rohadt mentalista, és mindjárt nekem esik az agykontroll képességével?! De ez azért kemény volt. Most tényleg meghalhattam volna… legalábbis abból, amit mondott, azt hiszem.
- Mi volt ez? Miért? Én... most akkor megmentettél, és nem... nem haltam meg. Akkor... köszönöm. Én most... megyek. - Asher, baszd meg. Szégyent hozol az adrenalinfüggők szentjeire ezzel a dadogással. De ennek köze lehet ahhoz, hogy miért pont ennek a fiúnak a karjai mentenek meg a nyakkitöréstől?!
- Menj csak. Nem éred el a következő utcát sem. Egy kék teherautó... - Nem. Nem. Nem. Nem! NEM!
- De hát megtörtént! Már elkerültem! Ki a francnak képzeled te magad?
- Asher... ugye így hívnak? – Mi… mi a… – Nem lehet elkerülni. Érted jöttem. Most elodáztuk a balesetet, de csak addig, ameddig én akarom. Elvileg ilyet nem tehetnék, de... úgyis megúszom valahogy. - Tetszik a hozzáállása. De akkor is. Most ő akkor… angyal? Bár ha tud egy jó módszert, hogy ne nyiffanjak ki tizennyolc évesen, akkor rajta hát.
- Mit kell tennem, hogy ne haljak meg?
- Mindenképp meghalsz, csak... nem mindegy, mikor. Ameddig itt tartasz, addig te is maradsz. Annyit kell tenned, hogy megmutatod a világodat. Szórakoztatsz. Eléred, hogy ne unatkozzak... ami nem könnyű,mert hamar ráunok a dolgokra. De az emberi érzéseket, örömöket nem ismerem... Kalauzolj. Tehetsz bármit, bárhogyan: egy nap alatt megmutatsz minden jót, izgalmasat, amit csak ismersz, és akkor este kísérlek át a túlvilágra. De remélem, hogy nem csalódom benned, és sokkal több élvezetet tudsz mutatni annál, mint ami beleférne egy napba. Te időt kapsz tőlem, amiért ti, emberek annyira könyörögtök ilyenkor, én pedig tőled élményeket. - Huuu, ez most tömény. Szóval, ha körbekalauzolom magunknál, akkor kapok még egy kis időt? Mondjuk ez nem nehéz. Ha tudom, hogy mi érdekli, akkor fogom, elviszem oda, egy nap. Hm…
- Mi vonz? Mégis, mi érdekel?
- Minden. Tudod... nálunk nincs... semmi. - Na, ez aztán a tömény filozófia. Mi is az emberi lét? Aztarohadt. Most akkor el kellene magyaráznom egy angyalkának, aki Halandótanból szerintem alig volt kegyelemkettes, hogy mit csinálunk mi, hogy jó legyen? Oké.
- Tudod mit? Legyen. Leszek a Seherezádéd.
***
Szóval valahogy így kezdődött. És azt hiszem, ez két perce történt. Azóta állunk egymással szemben. Ő vigyorog, mint a hülyegyerekek, én meg állok, a szám előtt a mutatóujjam, és gondolkodom. Hogy mutatod meg az emberi világot valakinek, aki nem ismeri? Mivel kezded? Hogy csinálod?!
- Asher… - tép ki gondolataimból egy édes hang. Rápillantok, és nem tudom elküldeni a francba. Olyan helyes…
- Adj egy fél percet - mondom mosolyogva. - Őszintén szólva könnyebb lenne lepkehálóval esőt fogni - sóhajtok fel. Furán néz rám, mire kínosan felröhögök, és leülök egy lépcsőre, ami az egyik házba vezet. - Bocs. A nevelőanyám mindig ilyeneket mondogatott, és rám ragadt.
- Semmi baj, ezeket is szívesen hallgatom. - Rámosolygok, majd oldalra fordítom a fejem, és mire visszanézek rá, megint utcai ruhában áll előttem. Elgondolkodva futtatom rajta végig a tekintetemet. - Van valami gond? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Van. - Felállok, elé lépek, és végigsimítok a mellkasán. Azt hiszem, hallottam egy szusszantást. - Gyere - vigyorgok rá. Elkezdek gurulni, ő meg szalad utánam. Nem vagyok gyors, de fogom a kezét, néha felé fordulok, és háttal megyek előre. Eleinte látom rajta, hogy nem tudja hova tenni a dolgot, később talán pár pillanatig még idegesíti is. Aztán már ő is vigyorog, élvezi, ahogy közepes tempóban gurulok előtte, utána, mikor merre piruettezek körülötte. Van egy mozdulat, amikor szimplán mögé gurulok, és belecsókolok a nyakába. Felnevet. Milyen aranyos srác… nehezen hiszem el, hogy neki a lelkemet kellett volna elvinnie.
Végül, pár perc, de rengeteg nevetés után elérünk a kéglimhez. A régi, körfolyosós épület, a leglepusztultabb hely a környéken. Most is épp vitatkoznak az olaszok. Három pasi lakik az elsőn, és ha elkezdenek egymással kiabálni… zeng az egész. Most ez viszont olyan gáz. Vendégem van, ezek meg hülye kiejtéssel szidják a másik anyját, apját…
- Figyelj. Ez eléggé… - kezdeném, de ahogy hatalmas, csillogó szemekkel mered a körfolyosós, lerobbant épületre, kicsit meglep. - Figyu…
- Ez olyan… eredeti - néz rám, majd vissza az épületre, egyenesen oda, ahol a három olasz faszi vitázik a korlátnál, cigizés közben. Először megrökönyödve nézek rá. Hát ennyire nulláról indulunk? Akkor azt hiszem, van még pár napom, mire megmutatok neki mindent. Úgy látszik, alapvetően az érzések megvannak benne is, ahogy bennem. Mármint az emberi érzések… vagy mik ezek. Öröm, bánat, csodálkozás, félelem.
De mit mutatsz meg valakinek, aki semmit sem ismer? Nekem nincs pénzem, bassza meg. Nem tudom elvinni ilyen-olyan helyekre, maximum ha melózik ő is pár napot velem. De akkor meg kellene kérdeznem, hogy lenne-e kedve eljönni. Alapélménynek egy kis fáradtság nem is jön rosszul. Bár ha azt nézzük, hogy az állatkerti melót is megkérdezhetném… akkor azt még talán könnyebben elviselné, mint az építkezést.
- Még a nevedet sem tudom - mondom neki, ahogy felfelé baktatunk a csigalépcsőn. Ő csodálkozva nézelődik, hallgatja, ahogy az emeleteknél mindig beszűrődik valami hang a lépcsőházba: gyereksírás, veszekedés, nevetés… és olyan aranyos. Tényleg… minden érdekli. Aztán rám pillant.
- Cassiel - mosolyog rám. Milyen… ahm. Édes. Bassza meg! Édes. Nem! Ennyire nem lehetek degenerált, hogy meg akarok fektetni egy angyalt. Mert akármelyik oldalról nézem, oké, hogy van emberi teste. De eleve… ez az emberi test olyan, mint valami gumibaba? Vagy tényleg… tényleg test? Szóval el tud élvezni? Másrészről nem mocskolhatok be egy angyalt. Nem szabadna. De annyira vonz. Nem tudom. Már a zöldségesnél is vonzott. És aztán annyi minden történt. Pedig ez is csak egy átlagos napnak indult. Erre a nyakamba szakad egy angyalka… vagy mi… és kapom is a feladatot: fedezzem fel a világom szépségeit, és mutassam meg neki. Milyen ironikus. Megismerem, hogy milyen jó itt minden, aztán fogom magam, és meghalok. Hah… oltás.
A lakásba érünk. Ő nagyon édes, pedig csak áll az ajtó előtt, mellettem, és várja, hogy kinyissam. A korláthoz lép, de ott eléggé instabil…
- Vigyázz, ki ne ess, ott elég szar a hegesztés - mondom neki mosolyogva, és kicsit bambulok rá. Ő kinéz, nézi az ötödikről elé táruló képet, aztán oldalra fülel. Tányértörés hangja, aztán káromkodás: a szomszéd srác eltört egy tányért. Megint. Ez észhez térít engem is, és nyitom az ajtót, majd befelé invitálom.
Lepukkant kis kéró. Ahogy belépsz, van egy kis előke, a falon akasztókról lógó kabátok, a földön egy vörös-fekete mintás szőnyeg, a falhoz tolva egy cipős polc, a falon, a kabátokkal szemben egy egész alakos tükör. Itt veszi le ő is a cipőt, én is a korit. Aztán belépünk a konkrét lakrészbe, ami enyhén szólva sem nagy dolog. Egy kis konyha, helyesebben főzőfülke. Beférek én, de alig, a tűzhely és a mosogató közötti kis részbe. Megfordulni alig van hely, de a hűtő már például a nappaliban van, mert ide nem fért. Szóval… itt egy tűzhely, egy mosogató és egy kis pakolós, felette egy szekrénnyel, amiben nevelőanyu cuccai vannak. Mázli, hogy rám hagyta a bútorait. Egyébként ez a lakás is az övé volt. A végrendeletében azt írta, hogy mindene az enyém.
Szóval. A konyhában egyébként van egy pici ablak, amit nem szeretek kinyitni, mert szorul. De a nappali már nagyon jól megvilágított, szép, nagy ablak van. Kis szoba ez is. A falhoz tolva a szekrényem, abban ugye a ruhák, ilyenek… szőnyeg itt nincs, mert parkettát tetettünk le. A nappali közepén egy dohányzóasztal, egy ülőgarnitúra, ami fekete, itt-ott székszakadt, megreped, összekoszolódott bőr. Tekintve, hogy állandóan gyertyázok, ha itthon vagyok, élénk rózsa-illat van a lakásban. Picit még az előkében is érezni. Most is, amíg ő bambul mindenfelé, én az asztalhoz lépek, és meggyújtom, aztán bukóra nyitom az ablakot. A nyílászárókat pályázat miatt tudták kicserélni… állítólag még van pénz a többire is, festés, stb, de már leszedték az állványokat is. Ch…
A hálóm, ahova most nem viszem be, de majd az is eljön…höhö… Tehát a háló is érdekesen van megoldva. Úgy alakítottam ki, hogy van egy hatalmas ágyam, helyesebben egy szimpla matrac. Nem akartam ágykeretet. Minek? A fejemnél van egyébként egy ablak. Szép, nagy, és narancssárga a sötétítő. Maga az ablak a ház mögötti, hivatalosan építkezési területre néz, ahol egyébként, amióta én itt élek, szerintem senki sem járt még. Szóval, legalább csend van, és a nappaliból is ide lehet látni. A matrac mellett egyébként, az egyik oldalon van annyi hely, hogy le tudok pakolni. Ébresztőóra, mobilom nincs, egy pohár ásványvíz, mert a tea bepörget éjszaka, valami könyv, amire kábulok, mert ugye nem nézek tv-t, és nem használok internetet sem és ugye a kis doboz, amiben gumit meg síkosítót tartok.
A fürdő meg szimpla fürdőszoba. Mivel régi építésű, kád is volt benne, de kicseréltettük, így zuhanykabinos.
- Szép lakás - jegyzi meg, mikor körbenézett.
- Inkább csak otthonos - mondom mosolyogva. - Nem tudom… szoktál te éhes lenni? - kérdezem elgondolkodva, de mielőtt válaszolhatna, válaszolok magamnak. - Emberi testben biztos kell valami kaja. Menj, zuhanyozz le, addig összeütök valami okosságot. - Ahogy megfordulok, ő a kanapéhoz támaszkodik, rám néz, és mosolyog. Még mindig veszettül szép a mosolya… - Mi az? - Talán kicsit grimaszolok is, mert felnevet.
- Semmi különös - mondja végül. - Tényleg semmi - mosolyog megint, mire kicsit elpirulok, és a főzőfülkéhez lépek. De előtte eszembe jut, hogy miért is hoztam fel.
- Menj, zuhanyozz le, addig elkészül a kaja - szólítom meg, de ahogy nem hallok szöszmötölést, rájövök, hogy talán nem tudja, hogy kell. Kikukkantok, és tényleg. - Mutatom - kacsintok rá és intek, hogy kövessen.
A fürdőben megmutatom neki, hogy merre talál törülközőt, és amíg tanulmányozza a berendezést, kiszaladok neki ruháért. Megállok a szekrényem előtt, és bambulok a cuccokra. Előveszek egy új alsót, természetesen, új pár zoknival. Aztán egy fekete-fehér mintás pulcsi, egy fekete farmer… ennek jónak kell lenni. Testalkatra hasonló, mint én. Ezek jók is lesznek.
Visszaviszem, lepakolom, és megmutatom neki, hogy mit és hogyan. Előre látom, hogy nagyon fogja élvezni.
- Na, akkor most, hogy mindent tudsz… ja! Ott a tusfürdőm, a kabinban, használd, a szappan nagyon durván ki fogja szárítani a bőröd - fintorodom el. - Na, hagylak. Ha kellek, sikíts - vigyorgok rá, megnyalom ajkaimat és kislisszolok.
Nekem tényleg elment az eszem… Meg akarok fektetni egy olyan lényt, mint ő. Hah… de akkor is, annyira jól néz ki, és olyan hihetetlenül aranyos, mégis annyira férfias. Borzalmasan tetszik, de egyelőre csak a külseje. A többit meg remélem, lesz időm kiismerni… és szép emlékekkel távozom a túlvilágra.
Amíg ő pancsol, csinálok neki valami kaját. Nézzük, mim van. Hm… virsli, zöldségek, meg két kifli. Akkor ebből hotdog lesz. Össze is dobom, és közben megfogalmazom magamban a kérdést. Akkor ugye eljön velem melózni? Az is kikapcsolódás, új élmények. Közben persze csinálom a kaját, és néha odafülelek, hogy minden rendben van-e, de szerencsére igen. Azt hiszem…
Mikor kilibben, majdnem elejtem a tányért. Aztakurva… de jó pasi! Nyálcsorgatva nézek rá, és gyorsan a dohányzóasztalra teszem a kaját - mert itt szoktam enni -, nehogy lenyálazzam.
- Jól áll - mondom elismerően. - Figyu… nem lenne baj neked, ha eljönnél velem pár napot melózni? Akár egy is elég lenne. Csak, hogy legyen valami kis lóvénk, hogy több mindent mutathassak meg. Elmehetünk vidámparkba, meg ilyenek. Egyébként állatkertben gondoltam melózni - mondom elgondolkodva. - Mindenes-munka, nem hiszem, hogy ráunnál. Jegyet szedünk, takarítunk, biztonságiőrködünk… benne lennél?
|
| Lorian | 2011. 01. 16. 19:54:02 | #10569 |
Karakter: Cassiel
Megjegyzés: (Raukonak)
Minden csupa fény.
Tökéletesen langyos szellő, harmonikusan kék ég, puha érintésű felhők, lustán áramló csend.
A testem tökéletes, ahogyan kifaragták a világmindenségből. A szívdobbanásom is összhangban van a mindenség lélegzetével, soha nem vert gyorsabban. Bőrömön egy karcolás sem volt soha. Az vagyok, ami az univerzum. Sosem változó, egyensúlyban lévő, külső hatásoktól és szélsőségektől mentes létezés.
Az Örökkévalóság. A végtelen ég.
Annyira békés.
Annyira szép.
Annyira, de annyira.....
Olyan rohadtul unalmas.
Elfekszem felhőágyamon, anyaga nem is ér a testemhez. Milyen lehet, amikor lázasan fekve összegyűrődik alattad a lepedő? Egy hajszálamat rágcsálom. Kiköpöm, nincs is íze... Az ízeket sem ismerném elvileg, csak hát... Néhány megbízás során már ellógtam kicsit nézelődni a Földön, megkóstoltam emberi ételeket. Még most is beleborzongok: a kóla végigpezsgett a torkomon, könnyes lett tőle a szemem, a krumpli viccesen roppant, és szereztem robbanós cukorkát, ami eddigi életem legelképesztőbb élménye volt. Pattogott a számban, a nyelvemen, végigbizsergett tőle a testem.
Még akarok.
Itt jelenleg elzárva élek, Raphael megbüntetett, mert levágtam gyönyörű hosszú tincseit. Értem én, hogy méltóságteljes arkangyal, a léptei nyomát is áhítattal kellene nyalogatnom, de olyan érdekes frizurát láttam egy földi fiún, hogy mindenképp meg akartam csinálni itt valakinek, az enyém túl rövid hozzá.... Raphael helyében büszkén nézegetném magam a kristálytiszta tavak tükrében, amikben fürdeni szokott. Féloldalas, hátul felnyírt fényes haja a legújabb földi divatot követi. Nem értem, hol itt a probléma.
Forgolódom.
Küszködök.
Csukott szemhéjamon át is belopakodik a fény.
A fény nem csak állandó, selymes, töretlen lehet. A tökéletesség nem ebben rejlik... hanem millió tökéletlen darabka játékától, attól, hogy minden benne van. Néha felragyog, néha elsötétül, villog, szikrázik, cseppekre törik, villámként hasít, megéget, langyos napsugárként megsimogat....
Azt mondják, tökéletes vagyok.
Kivéve a rosszaságomat- teszi hozzá mindig Baraqiel dörmögve.
Tökéletesre formáztak, tökéletes körülmények közé.
De én... így nem lehetek az.
Meg kell élnem mindent. Meg akarok élni mindent!
Újra hasra fordulok, lábaimmal kalimpálok. Legalább beleakadhatna egy kósza sas, vagy egy Boeing 747-es.
Persze azért reggel ellógtam a „ magánzárkából”, egészségügyi séta címszóval.
Egészségügyem érdekében elloptam Baraqiel kedvenc lantját, aztán nyelvet öltve futottam a villámi elől... háhh, mozgásom,mint a víz. Sosem kapsz el. De azért egyik villáma megpörkölte a fülemet... utána már kevesebb karátos vigyorral futottam.
De semmi más szórakozás nincs, ma Los Angelesben talán lassabban hajtanak az emberek, talán nem lép le senki a járdáról körülnézés nélkül. Milyen gonoszak, felháborító. Most komolyan... siessetek, rohanjatok, ahogy szoktatok, pénzért, karrierért, tiszteletért, szexért, a többi szánalmas kis dologért, amit mindenképp meg akartok szerezni,most,rögtön, még, azonnal... hogy aztán nevetségesen rövid kis életetek végén rájöjjetek: semmitek sem volt, elpazaroltátok az időt. De szaladjatok, felelőtlenül, akkor legalább abban a pár percben, amíg várok a halálesetre, történnek dolgok. Még ha nem is velem.
Szomjasan figyelem az embereket, ha köztük lehetek kicsit.
Elbűvölnek.
Az arcuk...folyton változik. Az eufória, ahogy részegen táncolnak, a zavaros eszmélés másnap, az izgalommal vegyített rettegés, ha gyorsabban vezetnek, a könnyeik, ahogy elhomályosítják fájdalommal teli tekintetüket.... a behunyt szemek, amikor egymás testéhez érnek, és beleremegnek...
Titkok.
Grrr. Tudni akarok minden titkot.
Beleőrülök az unalombaaaaaaa áááááá aaaaaa.......
Már éppen a pillanatnak írt dalaimat üvöltve énekelve a fejemen pattogok, amikor hívnak. L. A szegény belvárosa, 18 éves fiú, autóbaleset, az ő hibájából. Korrekt, indulok is.
Bűz, mocsok, hangzavar. Milyen csúnya is néhány ember.... az angyalok közt mindenki gyönyörű. Unalmasan szép.
Hamarabb értem ide, még van 15 perc a balesetig. Felveszem emberi alakomat, és kószálni kezdek az utcákon. Mélyen belélegzem az árusok rothadó gyümölcsinek szagát. Brrgh... finom illatokhoz szokott orromat facsarja, megborzongok. Piszkosul élvezem.
Csattt.... a zöldséges standját elsodorja egy arany-zöld tornádó, narancs, paradicsom, uborka színkavalkádja gurul világgá, égkék szempár villan rám, egy pillanatra valami ismeretlen illat kuszálja össze érzékeimet, de a jelenség már tovább is száguldott.
Utána iramodok.
Két utcával arrébb egy lépcsősornál találom meg.
A tornádó egy fiatal fiú, aki a levegővel játszik épp: görkorijával a korlát tetejéről ugrik, szaltózik, gördül, mint egy játékos, izmos macska. A szél elbűvölve belemegy a játékba: fenntartja a fiú testét, engedi pörögni, kibontja összefogott haját, hosszú tincsei fényesen szállnak utána. Tényleg zöld lenne a haja itt-ott, vagy csak a szemem káprázik? És az ő szeme... ezt a ravasz, csibészes zafírcsillogást látva hangosan felnevetek. Itt ez a fiú, olyan külsővel, amivel az angyalok rendelkeznek...nem, szebbel: mert nem tökéletes, hanem... megragadó... És játszik. Játszik a sérülés veszélyével, az életével, a világgal. Úgy él, ahogy én szeretnék. Élvez minden lélegzetvételt.
És alig 4 perc múlva meghal egy balesetben.
Árnyék takarja el az eddig arcomat cirógató napot, felnézek
- Mi volt olyan vicces? Ez egy tökéletes laser flip volt. Megtanítsam? – a csillogó égcsepp szemek pajkosan kacsintanak. Megint felnevetek.
- Arra sajnos nincs időd.
- Hogy a rákba ne lenne? Enyém az egész nap.
Sosem fedhetjük fel magunkat a leendő halott előtt. Sőt... nem is mutatkozhatnánk addig, amíg fel nem szabadul a lelke, s karon nem fogjuk, hogy a túlvilágra vezessük. Nem szólhatunk nekik arról, hogy pár perc múlva például frontálisan ütköznek,és kifolyik az agyvelejük. Nem örülnének a hírnek.
De ő... vajon ő is félne? És... az előbb amit mondott... „megtanítsam?” Sóvárgó izgalom öntötte el az agyamat egy tizedmásodpercre, amíg belegondoltam, hogy kipróbálhatnám, amit ő csinál.
Cassiel, gondolkodj józanul, felelősségteljesen, angyali kötelességtudattal.
NEM.
Nem gondolkodom.
- Szóval miért nincs időm? Nem rohanok én sehova. És téged szívesen meg... khm... tanítalak bármire.
- Azért nincs, mert alig egy perc múlva meghalsz. – mosolygok rá.
- Ki van csukva. – A szemtelen vigyorától az ég is kékebben vibrál.
- Nem kell hinned nekem... nem fog fájni, ne félj. Az autó a levegőbe dob, majd egy korlátra érkezel, ami azonnal eltöri a nyakad. De.... ha benne vagy egy alkuban velem, talán elkerülheted. Egy ideig.
- Hát, örültem a szerencsének, de most ugye nem haragszol,ha lelépek?
Nekiindul, még nevetve visszaint, majd kecses ugrással érkezik, pont a nagy sebességgel kikanyarodó autó elé. Csattanás, teste ívben repül, éles szemem tisztán látja az arcát, tekintetében a döbbenetet, ahogy tehetetlenül zuhan a korlát felé.
Az utolsó pillanatban kapom el.
Az arcán most nyoma sincs a pimasz magabiztosságnak... A halál érintése mindenki arcáról letörli a vigyort. Nagy szemében rémület, remeg a keze, még a szívverését is hallom. Mennyire emberi – mosolygok magamban.
- Mi volt ez? Miért? Én... – dadog zavartan – most akkor megmentettél, és nem.. nem haltam meg. Akkor...köszönöm. Én most... megyek.
- Menj csak. Nem éred el a következő utcát sem. Egy kék teherautó...
- De hát megtörtént! Már elkerültem! – vág a szavamba szikrázó szemmel – ki a francnak képzeled te magad?
- Asher... ugye így hívnak? – ízlelgetem a nevét, ahogyan mélyen a szemébe nézek. Vége a mosolygásnak, zöld szemem villan, az indulattól piros arca elsápad. Engem lát végre. Azt, aki a lelkét viszi át. –nem lehet elkerülni. Érted jöttem. Most elodáztuk a balesetet, de csak addig, ameddig én akarom. Elvileg ilyet nem tehetnék, de... – vigyorodom el – úgyis megúszom valahogy.
Kristályszilánkos szeme felcsillan, mosolyom ragályos.
- Mit kell tennem, hogy ne haljak meg?
- Mindenképp meghalsz, csak... nem mindegy, mikor. Ameddig itt tartasz, addig te is maradsz. Annyit kell tenned – nyalom meg szám szélét, ahogy felvibrál bennem az izgalom – hogy megmutatod a világodat. Szórakoztatsz. Eléred, hogy ne unatkozzak... ami nem könnyű,mert hamar ráunok a dolgokra. De az emberi érzéseket, örömöket nem ismerem... Kalauzolj. Tehetsz bármit, bárhogyan: egy nap alatt megmutatsz minden jót, izgalmasat,amit csak ismersz, és akkor este kísérlek át a túlvilágra. De remélem, hogy nem csalódom benned, és sokkal több élvezetet tudsz mutatni annál, mint ami beleférne egy napba. Te időt kapsz tőlem, amiért ti,emberek annyira könyörögtök ilyenkor, én pedig tőled élményeket.
- Mi vonz? Mégis, mi érdekel?
Ha tudná... keserűen elhúzom a szám.
- Minden. Tudod... nálunk nincs... semmi.
Látom, hogy szép fejében kavarognak a gondolatok, különös szemmel mér végig, majd nyelvével végignyalva ajkát titokzatosan elmosolyodik:
- Tudod mit? Legyen. Leszek a Seherezádéd.
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 01. 16. 20:11:38
|
|
