Amilyen gyorsan csak tudok, rohanni kezdek a part mentén, remélve, hogy így nem érzi meg a szagom. Hiú ábránd, nem telik sok idõbe, és hirtelen elõttem terem.
- Így hamar meghalsz – szólal meg gunyorosan, mire fogcsikorgatva irányt váltok, és belevetem magam a felvonulók tömegébe. Megalázva, és meggyötörve érzem magam, ahelyett, hogy én vadásznék rá, most menekülök elõle. Hamar rájövök, hogy az emberek között bujkálni, se nekik, se nekem nem elég biztosságos.

Végül kelletlenül torpanok meg a víz mellett, és egy elhagyatott részen, belevetem magam. Fogaim összekoccannak, és pillanatok alatt hatol a csontomig a jeges víz. Máris nem tûnik olyan jó ötletnek a dolog, de miután fél órával késõbb se csap le rám, elismerem, hogy talán beválik.

Az egész éjszakát a vízben töltöm, és ide-oda úszkálással, folytonos mozgással igyekszem életben tartani magam. Mire azonban hajnalodni kezd, már olyan szinten átfagytam, hogy félek, még egy perc, és itt halok meg.

Remegve kászálódok ki a vízbõl, és már magam se tudom merre, de megindulok az árnyak rejtekében. Kénytelen vagyok a falba kapaszkodni, hogy ne essek össze, és még a légzés is nehezemre esik. Ledobom magamról csuromvíz kabátomat, és megcélzom a csatornarendszert.

Kábán, szinte már mit sem tudva magamról, haladok elõre, míg rácsok nem állják az utam. A pánik végigszánt rajtam, megmarkolom a hideg fémet, a jegessége szinte a kezembe mar, így el is engedem. Megfordulok, más utat kell keresnem. Teljesen ledermedek, mikor megpillantom magam mögött, és riadtan hátrálok, míg a falak és rácsok torpanásra nem kényszerítenek.

- Még délutánig sem bírtad. Eléggé szomorú – szólal meg, zsebre tett kezekkel. Nem futja válaszra, a folytonosan bennem égõ dacos tûz, kezd kihunyni. Szótlanul csúszok le a fal mentén, és minden maradék erõmet felemésztve próbálok ülõhelyzetben maradni. – Kevés vagy te ellenem – súgja remegõ ajkaimra, miután elém lépve, leguggolt hozzám.

- Ölj meg! Nem bírom tovább… - nyöszörgöm végkép kihunyva, lecsukódó szemekkel. Nincs esélyem ellene, elegem van a beteg játékából!
- Neeem… - hallom meg a lélekmaró feleletet, és kipattanó szemekkel nézek fel rá. – Élni fogsz, és mindene gyes nap engem fogsz kielégíteni, ez lesz a te sorsod, mert vesztes vagy… egy vesztes – leheli a fülembe. Bennem reked a levegõ, és a kétségbeesés mértéke, megadja a végsõ döfést, a következõ pillanatban elájulok.

Meleg vesz köbe, és már kezdeném élvezni, mikor nedvességével megtölti az orromat, számat, elzárva elõlem a levegõt. Prüszkölve lököm feljebb magam, hogy elérjem a felszínt. Tágra nyílt szemekkel meredek magam elé, és szaporán emelkedõ, mellkassal nyelem az oxigént. Még mindig ráz a remegés, vissza is fészkelem magam a forró vízbe.
- Élvezd ki, mert nemsokára feladatot szánok neked – érkezik a gunyoros utasítás, de rá se pillantok, lehunyt szemmel próbálom elhitetni magammal, hogy az egész csak egy rossz álom, semmi több.

Kimegy, az ajtó csapódásra megrezdül körülöttem a víz. Pislogok párat, majd fásultan végigtekintek magamon. A ruhám ismételten csurom víz, de legalább a bõröm kezdi visszanyerni az eredeti színét. El kell tûnnöm innen! A gond csak az, hogy hiába menekülnék, elég egyértelmû, hogy nincs esélyem. Ráadásul vesztettem... Nem ölt ugyan meg, de a kezében az életem. Van bennem annyi becsület, hogy elfogadjam a fogadás elvesztésével járó halált, de most, hogy kijelentette, nem fog megölni, már fogalmam sincs, mit tegyek.

Jó félóra elteltével, fogcsikorgatva mászok ki, a hûvössé vált vízbõl, és úgy ahogy vagyok, elegáns vízfolyamot hagyva magam után, kisétálok a szomszéd szobába.

Az ágyon ül, és mikor megpillant, szélesen elvigyorodik.
- Eleget áztál? - kérdi közönyösen. Összeszorítom a szám, és oldalra szegem haragtól izzó tekintetem. Még mindig át vagyok fagyva belülrõl, de ami a legjobban ledermeszt, nem más, mint ájulásom elõtti, utolsó mondata.
- Ha... - elakadok, majd nagy levegõt véve, a szemébe nézve folytatom. - Ha eltûnök, és soha többé nem kereslek, nem árullak be a vadászoknak, elengedsz? - Tudom, hogy kényszeredett, megalázó kérés, de minden porcikám menekülne elõle.

Elvigyorodik, de olyan erõs gúnnyal, hogy rögtön tudom, a válasz nemleges. Összekoccannak a fogaim, és mikor felállva tesz felém pár lépést, rögtön a falhoz hátrálok, még inkább beterítve a szobát vízzel. Innen azonban nincs más út, könnyedén kerít be.
- Ezt ugye te se gondoltad komolyan, kicsi vadászom... - nevet fel metszõen, az ajkaimra hajolva. Elfordítom a fejem, és makacsul összezárom a számat, de ezt nem igazán díjazza, államat megragadva kényszerít vissza maga elé. - Emlékezz mit mondtam, és tartsd is magad hozzá! - súgja fenyegetõen, és megismétli amit nem rég hallottam. - Egy vesztes vagy, és mostantól az a dolgod, hogy kielégíts!
- Nehm! - nyöszörgöm tágra nyílt szemekkel, és fejemet ide-oda csapva, próbálok szabadulni. Halkan felmorran, és úgy megszorítja az állam, hogy fájdalmasan felkiáltok. Össze kell szorítanom a szemeim, hogy ne lássa könnyel megtelõ tekintetem.
- Jobban jársz, ha nem kell ismét kényszerítenem téged. Vagy annyira tetszett a tehetetlenséged? - kérdi hidegen. Apró fejmozdulattan nemet intek, és mikor végre elenged, nem fordítom el megint a fejem. Elégedetten mér végig, majd egyik kezével a mellkasomon kezd kalandozni.

Dermedten figyelem, de nem merek közbelépni, már túl kevés erõm maradt. Nem bírnám ki jelenleg a múltkori fájdalmat. Összerezzenek, mikor kissé megkarcol a körmével, de nem túl durván, még a vérem se serken ki. A testem azonban kezd reagálni, a levegõt is egyre szaporábban kapkodom. Elvigyorodik, és lecsap, kissé elnyílt számra.

Foga az alsó ajkamba mar, és megérezve véremet, halkan felmorran. Nyöszörögve hagyom, hogy vadul csókoljon, de kezeimet ösztönösen feszítem a mellkasának. Nem lököm el, bár ha megpróbálnám se valószínû, hogy sikerrel járnék.

Egyszer csak elenged, én pedig félig felizgult állapotban, a vizes ruhámtól remegve vetem hátamat még inkább a falnak.
- Még hogy el akarsz menni! - hajol az arcomhoz gonoszan csillogó szemekkel, majd elkapja a csuklómat, és maga után rántva, az ágyhoz hátrál. - Gyerünk, kicsi Felix, bizonyítsd, hogy megéri élve hagyni téged! - duruzsolja a fülembe, majd ellentmondást nem tûrõ mozdulattal térdre kényszerít.

Leül az ágyra, és kezein megtámaszkodva, kissé hátrébb dõl. Felizzik a szememben a düh, mikor tudatosul bennem, mint is vár tõlem. Mégis, remegõ kezeimet a térdeire csúsztatom, és reményvesztetten figyelem elégedett képét.

Elhúzva, csigalassúsággal bontom ki a ruháit, de még így se tudok felkészülni, halkan nyekkenek egyet, mikor kiszabadul teljesen merev férfiassága. És ez volt bennem?!

Összerezzenek az emlék hatására, és a vérem akaratlanul is forrni kezd. Kezemet elõrébb csúsztatva, a markomba veszem, és sietve kényeztetni kezdem.
- A száddal, kincsem, a száddal! - Mozdulatlanná dermedek a parancsot hallva, de más választásom nem lévén, kétségbeesetten bukok rá a farkára, amennyire csak tudom, a számba fogadva õt. Mélyrõl jövõen felnyög, és a hajamba túrva, lejjebb nyom. Kis híján megfulladok, mire sikerül arrébb húzódnom.

Megalázottan szopom õt, néha megszívva, máskor belé mélyesztve kissé a fogaimat. Ilyenkor körmeivel újabb árkokat vés a bõrömbe, így jobbnak látom, ha nem veszélyeztetem ékességét. Egy idõ után, egyre sûrûbben fut át remegés a testén, és nehezebben lélegzik. Nagyon jól tudom mit jelent, és egy utolsó szívva engedném el, csakhogy nem hagy elhúzódni.

Összeszorítom a szemem, ahogy egyet lökve a csípõjén, elégedett morgással élvez a számba. Köhögve, fulladozva kapom félre a fejem, mikor végre engedi. Kénytelen voltam nyelni is, ha nem akartam megfulladni, de még így se sikerült mindet leerõltetnem.

- Legalább valamiben jól teljesítesz – dõl elõre hozzám, feljebb húzva a fejemet, egy durva, birtokló csókra. Ahogy elenged, keserû, haragos pillantást vetek rá. Nem zavarja, feltápászkodik és helyreigazítja a ruháját. Engem még mindig a hideg ráz, a nedves ruháim nem száradtak meg.

- Átkozott vérszopó! - sziszegem a fogaim között, továbbra is a földön térdelve, kezeimet az ölembe ejtve. El akarok innét menni, ki akarom nyírni! Ölne inkább meg, minthogy így megalázzon!

Lendületesen az ágyra dob, majd fölöttem is terem, ismét lefog, esélyt se adva a szökésre. Hiába vergõdök, próbálkozok mindennel, erõsebb nálam, szinte észre sem veszi. 

- Most megmutatom neked, mi is az az élvezet, már ha lesz erõd élvezni – vigyorog le rám, mire összerezzenek.

- Azonnal eressz el! – kiáltom követelõzõen, de hangomon átüt a kétségbeesés, képtelen vagyok nyugalmat erõltetni magamra. 

- Micsoda csecsebecse – pöcköli meg hirtelen, a nyakamban függõ medált, majd határozott mozdulattal kitépi onnan. - Erre nincs szükséged többé – hajol az ajkaimra, és vadul belém mar. Ha meg akar ölni, tényleg nincs, de ha túlélem, a hullája fölött fogok játszadozni a medálommal.

Egyelõre azonban nem vagyok olyan helyzetben, hogy ilyeneken agyaljak. Tépi és marcangolja a számat, minél jobban ellenszegülök, annál több vágást kapok.

Végül inkább a visszacsókolást választom, belenyögve a véremmel teli csókba. Kénytelen vagyok az orromon át kapkodni levegõért, mert számat nem ereszti el, és csak nyelni tudom életem adó bíbor folyadékot. Õ is ezt teszi, és közben kézfejével végigsimít mellkasomon, megránduló hasfalamon, egészen a nadrágomig. Benyúl az anyag alá, és kezébe veszi éledezõ férfiasságom.

 Simogat, miközben halkan nyöszörgöm a kéjtõl, majd hirtelen vadul rámarkol, és erõteljesen kényeztetni kezd. Felsikoltok, fejemet hátra vetem, érzem ahogy vérem végigfolyik nyakamon, hogy az ágynemû foghassa fel.

Lehajol a mellkasomhoz, és belevágja a fogait, majd végigszánt a testemen. Piszkosul fáj, de õ nem zavartatja magát, végignyal a vérzõ sebeken, közben pedig lendületesen hajt tovább a kielégülés felé.

Már majdnem elérem, mikor egyszer csak elkapja a vállaim, majd hezitálás nélkül kiugrasztja õket a helyükrõl. Felüvöltök kínomban, összeszorított szemeimbõl csak azért nem patakzanak könnyek, mert úgy érzem, minden testnedvem vér formájában távozik belõlem. Nem igazán foglalkozik a fájdalmammal, egyszerûen hasra vág, és leszaggatja rólam a nadrágom.

Nem látom mit tesz, csak arra eszmélek, hogy hirtelen két ujját vágja belém, és hiába nyüszítek, próbálok hatni rá, nem érdekli a kínom, ráérõsen tágítani kezd. Ráharapok a fejem alatt gyûrõdõ ágynemûre, ezzel igyekszem tompítani a hangom, de teljesen reménytelen, túlzottan fáj minden. Az átkozott testem mégis reagál a tevékenységére, hol megfeszülök, hol elernyedek, és néha különös, mámoros érzés csap át rajtam.

Forró vagyok, és lüktetek, már azt se igazán érzékelem, hogy tágítás közben a hátamat harapdálja, egyre több véremet véve. A bennem élõ vámpírnak még tetszik is a dolog, hogy menne a fenébe!

Nekem azonban nem igazán van ínyemre a heves fájdalom, és képtelen vagyok visszafogni a nyöszörgésem. Mintha megunná, térdelõ helyzetbe húz, de mivel képtelen vagyok használni a kezeimet, arccal feszülök az ágynak. Erõsen tartva a csípõmet, durván belém vágja magát, egészen tövig. Felkiáltok kínomban, úgy érzem majd szétszakadok. Bele se merek gondolni, mit éreznék, ha nem készít fel. Habár amennyi kín eddig ért, talán már fel se tûnne.

Hangom elcsuklik, mikor mozogni kezd, néha eltalálva érzékeny pontomat. Alám nyúl, és rámarkol merevedésemre, mire fojtottan felnyögök. Kemény vagyok, és remegve simulok a kezébe. Lendületesen mozog bennem, érzem ahogy kitölt, feszít, és mégis magamba szívom. Utálom magam!

- A fájdalom lesz tanúja annak, hogy élsz – súgja a fülembe, de már fogalmam sincs, éppen lassít vagy gyorsít-e.

Csak azt érzem, hogy bennem van, keze kényeztet, és a kínom kezd átitatódni valami mámoros kéjjel. Túl sok vért vesztettem ahhoz, hogy továbbra is megfékezzem belsõ vámpíromat. Szemfogaim megnyúlnak kissé, és karjaim használhatatlansága miatt, hasizomból húzom ki magam.

Lassít kicsit, és érdeklõdve várja mit teszek, majd elvigyorodik, mikor kissé hátrafordulok, és megpillantja fogaimat. Zihálok, és halkan nyöszörgök, ahogy fejemet a vállára döntöm, és ezúttal én mozdítom meg a csípõmet, mélyebben magamba húzva.

Felmorran, és az ajkaim után kap, nyelvét végigfuttatva agyaraimon. Saját vérem tölti meg a számat, illata az orromat, kissé magamhoz térítve.

- No nézd csak, a kis vadászban vámpírvér van! Csak nem kiszemelt magának az egyik fajtársam, és megpróbált átváltoztatni? A vadászvér megmentett, igazam van? – súgja a számba gunyorosan.

- Gyilkos dögök! – nyüszögöm levegõ után kapkodva. Testem már szinte magától reagál az érintéseire, de továbbra is csak utálni tudom magam miatta.

Lök egy erõteljest, amitõl ismét az ágyra rogyok, és fejemet a takaróba fúrva, igyekszem visszatartani a nyögéseim. Rá hajol a testemre, és fogait több helyen is belém mélyesztve, egyre gyorsabban mozog bennem, rajtam.

Testem szinte perzsel, a fájdalmat már nem is érzem, csak a mámoros kéjt, ami egyre közelebb visz a beteljesüléshez. Már nagyon a végét járom, mikor erõsen rám szorít, és egy minden eddiginél mélyebb lökéssel egy idõben, rámar a nyakamra.

Felsikoltok a gyönyörrel vegyült kíntól, és a kezébe élvezek. Izmaim összerándulnak körülötte, és hangos morgással, õ is elengedi magát, forrósággal töltve meg bensõmet.

Elenged, én pedig lehúzódva róla, ernyedten terülök el az ágyon, még jobban átitatva véremmel, az amúgy is csatakos lepedõt.

Nem maradt egy csepp erõm se, csak kapkodok levegõ után, és igyekszem nem figyelni, a testemben lüktetõ fájdalomra.

- Mi a neved, kicsi vadászom? – hajol le hozzám, félresöpörve szemeim elõl, véres tincseimet.

- Felix – nyögöm alig hallhatóan. Most minek titkolózzak, elég volt már a kínzásból mára.

- Dorian de Léaud – súgja a fülembe, megharapva azt is. – jól jegyezd meg ezt a nevet, mert a következõ alkalommal, elvárom, hogy ezt sikítsd!

Összerezzenek, és már nyitnám a szám, hogy a fejéhez vágjam, a lehetséges ismétlésre eszembe jutó, cseppet se napos gondolataimat, mikor megragadja vállaimat, és egy jól irányzott mozdulattal, helyre rakja õket.

Felnyüszítek, ez már túl sok nekem, a kimerültség, vérveszteség, és az újabb kín meghozza a rég várt eszméletvesztést számomra.

Mikor felébredek, már magam se tudom, élõ vagyok-e, vagy holt. Bár a fájdalom azt sugallja, hogy nagyon is élek. Kezeimre támaszkodva, ülõhelyzetbe nyomom magam, de ez több szempontból se volt nyerõ ötlet. A vállaim, és a hátsóm is sajog, nem sok híja, hogy vissza ne dõljek.

Bûzlök a saját véremtõl, és mindenem ragad. Körbepillantok, de az átkozott vérszívót nem látom. Életben hagyott… hogy játszhasson még…

De legközelebb belém töri a fogát!

Feltápászkodok, majd épnek nem igazán nevezhetõ ruháimat magamra kapva, elvánszorgok az erkélyig. A medálomat sehol se találom, de a fegyvereimet bezzeg nem rakta el. Szórakozik velem!

Feltornázom magam az épület tetejére, és nem kis erõfeszítések árán, elvergõdöm a szállásomig. Bevágódok a mosdóba, és fél órán át mosom le magamról a vért, és egyéb mocskot. A sebeim sajognak, de szerencsére gyorsabban gyógyulok, mint akármelyik ember. A vámpírvérnek hála, még a vadászoknál is.

Miután végeztem, összeszedem a fegyvereimet. Tovább kell állnom ebbõl a szobából, mert a vérem szaga idevonzhatja õt, és a velencei rendõrség is keres.

Kóválygok egy darabig az éjszakai városban, majd a Szent Márk téren kötök ki, és a Székesegyház erkélyén díszelgõ lovak egyikére telepedek le.

- Nem menekültél messze – szólal meg valaki, a kupola árnyékából. Összerezzenek, és felpattanva azonnal nekiszegezem a tõröm. Nem akartam ilyen hamar viszont látni.

Elõlép, ujjai között a medálomat pörgetve. Szaporábban kezdem kapkodni a levegõt, már tisztában vagyok vele, hogy ez erõm, egyedül kevés ellene.

- Takarodj innen! – sziszegem ellenségesen, mire szélesen elvigyorodik.

- Nem is hiányzik a kis csecsebecséd? – kapja el egyik kezével, az eddig a levegõben lengedezõ nyakéket.

Nagyon is kellene, mert ez mutatja hovatartozásomat, de nem hiszem, hogy csak úgy odaadná.

- Nem alkudozok veled!

- Milyen kár! – sóhajt fel színpadiasan. – Pedig lenne egy ajánlatom. Ha egy napig, pontosan 24 óráig képes vagy elmenekülni, elrejtõzni elõlem, visszakapod a medált, és nem is öllek, vagy alázlak meg még jobban!

Dühös pillantást vetek rá, mire elégedetten felnevet.

- Ráadásul a karnevál ideje van, tehát hemzsegnek itt az emberek, igazán egyszerû a dolgod, nem gondolod? – lép közelebb, egészen végigmérve.

- És ha átversz?

- Nincs rá garancia, hogy nem – nevet fel metszõen. – De mit veszíthetsz? Másik lehetõség, hogy itt és most, azt teszek veled amit akarok!

Megremegek, és tõrömet visszahúzva, elhátrálok az erkély széléig.

- Rendben. Csak 24 óra, igaz?

Bólint, és int, hogy menjek, kapok egérutat. Átvetem magam a korláton, és a szobrok és díszítések segítségével, leszánkázok a talajra. Vetek egy pillantást felfelé, de már nincs ott. Sebesen elindulok, és reménykedek, hogy minél elõbb kezdõdjön el, az emberek tömeges utcára özönlése.

Velence a világ egyik legszebb városa azok közül, ahol eddig jártam. És láttam már pár helyet, de ez a facölöpökre épített, gyönyörû épületekben bõvelkedõ, legendák otthona, viszi a pálmát. Tény, hogy a vérszopók is kedvelik tekintve, hogy annyi itt a turista, mint kevés helyen, ráadásul a lagúnák és sikátorok kusza szövevényében, könnyû lecsapni majd meglépni.

Ez felettébb bosszantó, de nem csorbítja az épületek szépségét, továbbra is tátott szájjal járkálok a városban.

Már kezd esteledni, mikor rájövök, hogy nem éppen látványosságokat bámulni jöttem. Felsóhajtok, majd ruhám alatt rámarkolok a tõrömre, és elindulok vadászni. Nem tudom vannak-e Velencében, és ha igen, akkor hányan, pusztán a megérzés és kíváncsiság hozott ide.

Már épp könyvelném el, hogy szerencsére erre nuku a vámpír, illetve farkas populáció, mikor nehéz, friss vér illata üti meg az orrom. Elhúzom a számat, és visszafojtom rosszabbik felem ébredezését, majd elindulok a forrás felé.

Keskeny utca, a vége felé egy sötétbe húzódó alakkal, aki éppen egy szerencsétlen mellkasában kutakodik. Átkozott dög!

- Azonnal ereszd el! – kiáltok rá utálkozva. Abbahagyja a tevékenységét, és vigyorogva felém fordul. A hold sápadt fényében, piszkosul vonzónak tûnik, még belsõ vámpíromnak is, hála véres kezének, pontosabban, a vérnek.

- És ha eleresztem, tán visszatér belé az élet? – kérdezi gunyorosan, majd hagyja földre zuhanni a testet, és szájáról lenyalja étkezése bizonyítékát. Felfordul a gyomrom, másik énem pedig, inkább mélyen elnyomom.

- Undorító vagy! – köpöm felé utálkozva.

- Inkább menj vissza apuci szárnyai alá, és dobálgasd még a késeidet… Nem tudod, kivel kezdesz aranyom – mosolyodik el még szélesebben. Rohadt idegesítõ!

- Ne becsülj alá! – förmedek rá ingerülten, és elõlépek az árnyékból, kezemben már fénylik a tõr. Végig mér, és vigyora nem fagy le. Na majd én letörlöm! 

- Jajj picinyem, nem tudnálak alábecsülni… ennél lejjebb nincs – nevet fel önelégülten, én pedig kapásból rontok neki, velem csak ne gúnyolódjon!

- Megdöglesz! – morranok rá dühösen, miközben próbálok ki-kimetszeni belõle valamennyit. Túl könnyedén kerüli ki minden csapásom, és az idegtõl csak még szétszórtabb leszek.

Hirtelen eltûnik elõlem, majd mielõtt bármit is tehetnék, hátulról átkarol, és miközben kezét a gatyámba csúsztatja, belém mélyeszti a fogait is.

Bennem reked a levegõ, mivel képtelen vagyok eldönteni, hogy nyögjek, vagy kiáltsak, esetleg szitkozódva küldjem a pokolba. Azt azonban képtelen vagyok palástolni, hogy keze túl jó helyen tevékenykedik, már ennyitõl felizgultam. Picsába! Felix, szedd össze magad, épp a véredet szívja!

- Mesés összhang – súgja hirtelen a fülembe, mikor végre elenged, majd felugrik a háztetõre. – Ha szükséged van egy jó kefélésre, ne habozz felkutatni! – Még kábán is látom széles vigyorát, és ha nem szédülnék a vérveszteségtõl, talán nem hajítanám kábé az ellenkezõ irányba a neki szánt kést.

Eltûnik, én pedig cifra káromkodások közepette, megpróbálom kissé összeszedni magam. Nem vesztettem túl sok vért, de azért a szédülést nem sikerült elkerülnöm. Megrázom a fejem, majd a falnak vetem a hátam, hogy némi levegõhöz jussak.

Morogva próbálom lelohasztani a lelkesedésem odalent is, és ez szerencsére sikerül, mikor pillantásom a hullára siklik. Nem egy izgató látvány.

Egyszer csak léptek zaja üti meg a fülem, és a sikátor végében rendõrök tûnnek fel, az áldozat társaival. Már nincs idõm felszívódni, még pont meglátnak, és olaszul ordibálva, esnének is nekem.

Kár lenne magyarázkodni, tõr a kezemben, és csurom vér vagyok. Tény, hogy a sajátom, de kár lenne magyarázkodásba fogni.

Felsóhajtok, majd sebesen kikerülve õket, némi mászással és ugrással, feljutok a tetõre. A házakon ugrálva, követem az áldozat és saját vérem illatát. Kinyírom azt a köcsögöt! Most miatta kõrözni fognak Velence szerte.

Hamarosan egy tetõtéri szobát pillantok meg, egyértelmûen prédám búvóhelyét.

Mit nekem tervezés és stratégia, lazán bevetõdök a nyitott erkélyajtón.

- Nem tévedtem, te tényleg nem vagy normális! – nevet fel mögöttem, de ezúttal számítottam rá, és hirtelen megperdülve, már szegezem is torkának a tõrömet. Szeme se rezdül, csak gúnyosan elvigyorodik.

- Ártatlant öltél, és belém vájtad az agyaraid, ezért kinyírlak! – sziszegem izzó tekintettel, de látszólag, nem igazán hatom meg vele. Kivillantja szemfogait, majd olyan hirtelen tûnik el elõlem, hogy pislogni sincs idõm.

A falhoz hátrálok, hogy ezúttal ne lephessen meg. Ide-oda kapom a tekintetem, de ha meg is látom egy pillanatra, csak feleslegesen vágom utána sorban a késeimet.

- Nagy szavak egy kiskölyöktõl – duruzsolja hirtelen a fülem mellett. Felé csapok, de elkapja a csuklómat, és addig szorítja, míg fegyverem a földre nem hullik.

Összeszorított fogakkal tûröm a fájdalmat, de mielõtt eltörné, lazít a fogásán. Megpróbálom kitépni magam a kezébõl, de csak annyit érek el, hogy másik csuklóm is a fogságába kerül, és a fejem mellett, a falnak szegezi õket.

- Eressz el! – köpöm dühöngve, és heves ficánkolásba kezdek, minden általam ismert harcmûvészeti technikát bevetve, de csak unott pillantással viszonozza.

- Mégis mit hittél, bogaram? Ide sétálsz, én pedig hagyom, hogy leszúrj? – Közelebb hajol az arcomhoz, mire akaratlanul is leblokkolok kissé. Elégedetten elvigyorodik, majd mindkét csuklómat a jobb kezébe fogja, így balja felszabadul. – Ó, nem! Nekem annál sokkal jobb ötletem van! Mit szólsz, a testedet a szomszéd szobában üdülõ család életéért, címû alkuhoz?

- Felejtsd el!

- Nocsak, egy önzõ vadász? A szívedre tudnád venni, hogy ártatlan kisgyermekek is meghalnak a makacsságod miatt?

Nem felelek, csak tétován fordítom oldalra a fejem. Nem tudom megölni egyedül, túl erõs. Max, ha megvárom a megfelelõ alkalmat, mikor nem számít rá. Mondjuk akkor, mikor… neeeem! A fene se akarja megdugatni magát vele!

- Lejárt az idõ, akkor elõbb az élvezet, utána az étkezés! – jelenti ki egyszer csak, én pedig összerezzenve kapom felé a tekintetem.

- Ha bántani mered õket, én… én…

- Te mi? Rám küldöd a felmentõ sereget? Hívod a kommandót, a tikos egységet? Mert egyedül, még uzsonnának se vagy elég! – Vigyorogva közelebb hajol, majd lenyalja arcomról az oda mázolt vérem. Remegek a dühtõl.

- Ca suffit! Ta queule! (Elég! Pofa be!) – fakadok ki végül, magam se tudom miért, franciául. Hirtelen ez jutott eszembe, bár fogalmam sincs, érti-e.

- Nem kértem az engedélyed – vonja meg a vállát, majd szabad kezét az arcomhoz emeli, és végig simítva arcom élén, lehúzza egészen a nyakamig.

Halkan felnyögök, mikor körmével felsérti a bõrömet, majd nyakamhoz hajolva, lenyalja. Még fel sem ocsúdok, mikor a számra marva, durván megcsókol. Rántanám el a fejem, de alsó ajkamba harapva, maradásra kényszerít.

Vérem megtölti mindkettõnk száját, elégedett morgást váltva ki belõle. Király, ízlek neki…

Gondolok egyet, majd kétségbeesetten harapok rá a nyelvére. Hátrarántja a fejét, és véres száját megnyalva, hidegen elmosolyodik. Asszem, nem volt népszerû ötlet részemrõl…