|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| vicii | 2012. 03. 09. 17:57:51 | #19721 |
Karakter: Layla Kandwell
Megjegyzés: (Egyetlen szerelmemnek - Oosakinana-senpainak)
Sebastiannal egész éjszaka megállás nélkül szeretkezünk… a magaménak érzek mindent, sosem voltam boldogabb… most már tényleg minden tökéletes…
Most már semmi nem ronthatja el az örömünk…
Másnap reggel kisfiunk ébreszt minket, bezzeg ő olyan, mint egy energia bomba már korán reggel alig tud megmaradni egy helyben.
- Apa, anya.- mászik be kettőnk közé az ágyra, én pedig álmosan elmosolyodom… hulla fáradt vagyok, de ezek szerint mégis muszáj felkelni… hát, nincs mit tenni, a gyereknevelés 24 órás meló…
- Pihenjünk még egy kicsit jó fiam?- veszi a karjaiba a csöppséget Seb, én pedig ellágyulva nézem, ahogy magához öleli… ez most annyira idilli… a számomra két legfontosabb személy…
- Nyem vagyok ájmos.- mondja még kicsit selypítősen, a drágám most kezd el komolyabban beszélni. Seb csak fáradtan felsóhajt.
- Csak egy kis ideig kérlek.- könyörög, de Seb nem könyörül senkin…
- Keljetek fel!- követelőzik, miközben ugrálni kezd az ágyon… jesszusom…
- Szívem nincs más választásunk.- mondom elkeseredetten, néhány órányi pihenés még jól esett volna… de ha Seb úrfi azt parancsolja, hogy keljünk fel, akkor muszáj felkelni.
- Pihenjél még, majd szólok, jó? Addig elrendezem a picit.- mondja lágyan, majd kapok egy puszit a fejem tetejére.
Ó istenem, el sem tudnám már képzelni az életem nélküle… elmondhatatlanul szeretem…
Hálás mosollyal pillantok rá, majd sóhajtva lehunyom a szemeimet. Tényleg csak egy kicsit… csak még öt percet, és utána én is felkelek.. csak öt percet…
Persze az öt percből fél óra lesz, majd órák, és mire észbe kapok, már délután van.
De persze Seb megértő, még mindig, és legnagyobb meglepetésemre felveti az ötletet, hogy ma csak pihenjünk, a berendezkedést pedig hagyjuk holnapra. Jobb ötlete nem is támadhatott volna…
Így hát csak fekszünk egymás karjaiban, a kicsi Seb pedig boldogan játszik mellettünk… annyira csodálatos ez a nap… annyira csodálatos minden…
De sajna a frigó teljesen üres, nincs mese, venni kell valamit enni is, ha nem akarunk korgó gyomorral lefeküdni.
- Kicsim el kéne menni a boltba, mert valami enni valót kéne hozni.- pillantok életem szerelmére.
- Rendben elmegyek, addig meg vigyázz magadra, rendben?- kérdi mosolyogva. Ez olyan jellemző… mindig csak másokra gondol… - Sietek haza.- búcsúzik egy finom csókkal, majd pápát intve elsiet.
Én közben gondolkodom. Annyira jó hozzám, hogy meg akarom lepni valamivel… valami igazán romantikus dologgal. Mondjuk talán…
Kicsit elpirulok a gondolatra. Esetleg vehetnék órákat, és előadhatnék neki egy vetkőzős produkciót… vajon hogy reagálna rá? Mondjuk vehetnék kihívó, szexi fehérneműt is, amit majd viselek közben… biztosan meglepődne… de kényeztetni akarom… mindennél jobban… ki akarom neki mutatni, hogy mennyire is szeretem…
Azonban Seb késik. Már haza kellett volna érnie a boltból.
Először azzal nyugtatom magam, hogy biztosan csak elbeszélgetett valakivel. De ahogy telnek a percek, egyre idegesebb leszek. Megpróbálom felhívni a mobilján, de nem cseng ki. Kikapcsolta volna? nem, az lehetetlen… sosem tenne ilyet…
Talán olyan helyen van, ahol nincs térerő? Ez is eléggé abszurd…
Már-már azon vagyok, hogy utána megyek, mikor megcsörren a vezetékes telefon. Rosszat sejtve veszem fel a kagylót.
- Itt a Kandwell lakás. Layla Kandwell vagyok.- szólok bele halkan, mire egy idős férfihang szól vissza.
- Mrs. Kandwell… rossz hírünk van… a férje balesetet szenvedett…- mondja, bennem pedig megszűnik a vér is keringeni…
Balesetet…? Lehetetlen… az nem… nem lehet… hogy Sebastian balesetet szenvedett volna?
- Nemrég hozták be a kórházba. Az állapota egyenlőre kritikus.- mondja a férfi, én pedig lassan remegni kezdek… az állapota kritikus… nem lehet… ó én édes istenem, miért büntetsz folyton? Mit követtem én el, amiért ezt érdemlem? Miért próbálod meg folyton folyvást tönkretenni a boldogságom? Miért akarod elvenni tőlem Sebet?...
- Lehetetlen…- suttogom elvékonyodott hangon, a szemeim megtelnek könnyel…
- Sajnálom.- mondja a férfi halkan.
- Azonnal ott leszek…- suttogom, majd leteszem a kagylót. Édes jó istenem… most segíts meg…
Elfojtom a könnyeimet. Nem sírhatok a pici előtt… nem tehetem…
Jesszusom, mit kezdjek most a kis Sebbel? Nem vihetem magammal a kórházba… nem láthatja, hogy az apja milyen állapotban van… meg egyébként sem engednék be hozzá… ha egyáltalán engem is beengednek majd… édes jó istenem… anyáékat nem hívhatom fel. Túl messze vannak, ráadásul apa szíve annyira gyenge… nem mondhatom el nekik, hogy Sebastiannak balesete volt.
Hívnom kell egy bébiszittert.
Elmebajhoz közeli állapotban lapozom fel a helyi újságot, majd a hirdetések között találok is egy ígéretesnek tűnőt. Nem szeretném idegen emberre bízni őt, de ebben a helyzetben nem tehetek mást…
Felhívom a lányt, aki pár percen belül meg is jelenik az ajtóban.
Elmagyarázom neki a dolgokat, hogy Seb ne hallja.
- Nem tudom, mikor érek haza… valószínűleg bent fogom tölteni az éjszakát a kórházban…- suttogom sírógörcs közeli állapotban, majd a lány kezébe nyomok egy adag pénzt. – Ezen tudsz ételt venni, mindent, ami kell. A telefonszámomat felírtam egy papírra, az asztalon van. Ha bármi van, hívj. Este hétkor vacsora, nyolckor legyen ágyban a kicsi.- hadarom el-elcsukló hangon.
- Anyu…?- hallom a kis édes bizonytalan hangját a hátam mögött. Nagy levegőt veszek, aztán megnyugtató mosolyt erőltetek az arcomra, megfordulok és letérdelek hozzá. Szorosan magamhoz ölelem.
- Kicsikém… anyunak most el kell mennie egy időre.- suttogom halkan, mire csak nagy szemekkel felpillázik rám.
- Hova?- kérdi. Nyelek egyet.
- Anyunak el kell mennie apuhoz…
- Hol az apu?
Ezen a ponton kis híján elsírom magam.
- Apu… apu most kórházban van, kincsem. Rosszul érzi magát, fáj a pocija.- próbálok magyarázkodni, mire megértően bólint. – A doktor bácsik segítenek neki, meggyógyítják. Anyu most őt megy meglátogatni. Úgyhogy fogadj szót szépen a néninek, rendben?- kérdem tőle, mire bólint, majd kapok egy cuppanós puszit az arcomra.
Végül magukra hagyom őket, és rohanok a kórházba. Ilyen állapotban nem vagyok képes a volán mögé ülni, ezért hívok egy taxit. És amint a sofőr elindul, elszakad bennem a cérna és elbőgöm magam a hátsó ülésen… keservesen zokogok…
- Hölgyem… csak nem…- kérdi a sofőr bizonytalanul.
- A férjem kórházban van…- suttogom remegő hangon, mire sajnálkozóan tekint rám a visszapillantó tükörből. Ahogy megérkezek, a recepcióhoz rohanok, ahol eligazítanak. Felmegyek hát az intenzív osztályra, és a váróteremben idegesen járkálni kezdek. Kisvártatva megérkezik egy orvos.
- Mrs. Kandwell?- kérdi bizonytalanul, én pedig bólintok. Felismerem a hangot a telefonból.
- Dr. Swanson vagyok.- mutatkozik be, de engem a neve érdekel a legkevésbé.
- Hogy van Sebastian? Fel fog épülni? Mikor láthatom?- zúdítom rá a kérdéseimet, és kisírt szemeim láttán megszán és rögtön a lényegre tér.
- Az állapota súlyos, még mindig a műtőben van, a kollégáim jelenleg is küzdenek az életéért. A férjét autóbaleset érte. Elgázolták. A tettest a rendőrség keresi. De ami fontosabb… nem fogok köntörfalazni, a férje állapota nagyon súlyos. Koponyatörése és agyrázkódása van, továbbá sérült a gerince…- mondja halkan, én pedig megrázom a fejem…
- Nem… nem lehet… le… le fog bénulni?- kérdem halálra váltan. Az orvos sajnálkozóan megvonja a vállát.
- Ezt még nem tudhatjuk. Van esély a felépülésre. Konkrétumokat majd csak a későbbiekben tudok mondani.- válaszol, én pedig megmarkolom a fehér köpenyét.
- Mondja doktor úr… életben fog maradni…?- kérdem végül, és hagyom, hogy a könnyeim végigcsurogjanak az arcomon…
Az orvos nem tudja állni a tekintetem, félre pillant.
- Jók az esélyei, bár ilyen sérülések mellett…- mondja végül, én pedig sírógörcsben török ki. Keservesen felzokogok, mire az orvos óvatosan leültet az egyik székre.
- Fel a fejjel Mrs. Kandwell. A legjobb orvosaink küzdenek érte… amint vége a műtétnek, értesíteni fogjuk.- mondja, majd indulna, ám mégis megtorpan. A zsebében kezd kutakodni. – Majdnem elfelejtettem. Ezt a férjénél találtuk.- mondja, majd elővesz egy gyűrűt és a kezembe adja.
Döbbenten figyelem az apró karikát… ez… ez egy… eljegyzési gyűrű…?
Remegő kezeim közé fogom, majd lehajtott fejjel, halkan kezdek zokogni…
***
A percek óráknak tűnnek… az órák heteknek… Sebastian még mindig a műtőben van, az orvosok és ápolók felbolydultan szaladgálnak minden felé…
A poklok poklát élem át várakozás közben…
Aztán az egyik orvos hozzám lép, én pedig reménykedve pillantok fel rá. biztatóan rám mosolyog, amitől nagyot dobban a szívem.
- Mrs. Kandwell, a műtét sikeres volt. A férjét átszállítottuk az intenzív osztályra. Jelenleg még mindig az altatás hatása alatt van, de ha kívánja, bemehet hozzá.- mondja, én pedig bólintok, nem vagyok képes megszólalni… az öröm mámorosan áraszt szét, a boldogság könnyei pedig megindulnak… pedig már azt hittem, elsírtam minden könnyem…
Bevezetnek hát a kórterembe. Sebastian mozdulatlanul fekszik a hófehér ágyon, csak a mellkasa emelkedik-süllyed egyenletesen. Adnak egy széket, én pedig leülök az ágy mellé, onnan nézem…
Mindene csupa karcolás… a feje bepólyálva… a szemöldökét egy helyen összevarrták… a karjába infúziót vezettek… az egyik ujján pedig egy csipesz, amely egy gépre csatlakozik, mely egyenletesen pittyeg.
Óvatosan megfogom a kezét…
- Édesem… szerelmem…- suttogom halkan, majd óvatosan hozzá hajolok és csókot hintek kézfejére… - Könyörgöm… könyörgöm, ne hagyj egyedül… csak gyógyulj meg… csak gyógyulj meg…- suttogom elkeseredetten…
|
| oosakinana | 2012. 03. 05. 19:49:43 | #19640 |
Karakter: Sebastian Kandwell
Megjegyzés: (Húgocskámnak ~ Viciinek)
Másnap reggel nagyon jól következik be. Arra ébredek, hogy kapok egy igen cuppanós és nyálas puszit, ami tuti, hogy a fiamhoz tartozik. Elmosolyodok, majd magamhoz ölelem, mire Layla is mellénk fekszik. Magamhoz ölelem őt is. Olyan boldog vagyok velük. Kár, hogy ez a boldogság nem sokáig fog tartani, mert valami biztos közbe fog jönni, csak kérdés milyen formátumba és hogyan.
***
És ahogy megjósoltam igazam is lett. A kis köcsög kitálalt mindent. A haverjaim nem beszélnek velem és minden a lehető legrosszabbul alakul. El kell innen költözünk, csak nem tudom, hogy ezt Layla-nak hogy mondjam meg vagy miként adagoljam be neki. Én is szeretek itt élni, ahogy ő is. Sok emlék fűz ide, de ha ilyenek az emberek, akkor nem tudunk mit csinálni tovább kell lépnünk. Majd egyszer valamikor talán visszajövünk… talán.
Egyszer csak csörög a telefonom. Felveszem.
- Layla? – szólok bele a telefonba.
- Édesem… beszélnünk kell… nem maradhatunk itt tovább. El kell költöznünk. – mondja halkan. Kicsit megkönnyebbülök, hogy tőle hallom. Egy sóhajt el is hagy a szám.
- Igen. Én is így gondolom. – mondom ki őszintén.
- Siess haza. Aztán együtt keresünk lakást… én nekilátok pakolni. Ha lehetséges, minél előbb menni szeretnék… - hadarja egyből belelkesülve. Akkor itt valami történt, hogy így gondolja ő is.
- Rendben van, szerelmem. Hamarosan otthon leszek. – búcsúzok el, majd leteszem a telefont és igyekszem a munkával.
***
Egy hét telik el és szerencsére találok egy lakást, amit meg is tudunk venni, vagyis csak bérelni, de jobb mint a semmit. Belépünk az új házba, ami úgy szint tengerparton van, mert abból nem tudok engedni. A munkám miatt szükségem van a tengerre, meg a lételemem a jó idővel együtt.
Most a költöztetőkkel pakolunk befele. Szerelmem csak úgy osztogatja a parancsokat, miközben a fiam boldogan szaladgál és kacarászva fedezi fel a házat. Igaz kicsit láb alatt van, de szerencsére senkinek nem esik semmi baja.
- Na gyere kislegény, nézzük meg a szobádat. – kapom fel a vállamra a fiamat és bemegyek a kis szobájába, ahol ezentúl fog aludni.
Kicsim utánunk jön, majd a derekamat karolja át és a fejét a másik vállamra hajtja.
- Egy új kezdet… - suttogja, miközben elmerengve kinéz az ablakon.
- Egy új élet kezdete. – javítom ki, majd egy puszit adok az orra hegyére. Elkuncogja magát, majd összeköti a haját és feltűri a ruhájának az ujját.
- Na fiúk, ti rendezkedjetek be, anyu addig tisztává varázsolja a házat. – kacsint ránk és mindketten kapunk egy kis simít.
- Jó! – kiáltja fel fiam lelkesen.
- Akkor dologra fel! – újult erővel vetjük bele magunkat a munkába, hogy minél hamarabb rendbe szedhessük magunkat és nyugodtan élhessünk.
***
Még mindig szalad a ház a rendetlenségtől, de majd a elpakolgatjuk. A költöztetőket szerencsére eltudtuk küldeni, mert az ő dolguknak már vége van. Fiacskám nagyon elfáradt, így Layla megetette és lefektette, majd elment fürdeni. Nem kell nekem se több, hogy csatlakozzak hozzá. Levetkőzök, majd beállok mögé. Magamhoz ölelem, és a nyakába csókolok.
- Mi lenne, ha felavatnánk a házat…? – súgom a fülébe, mire sóhajtva oldalra dönti a fejét, hogy jobban hozzá férhessek.
- Csábító ötlet… de maradt még energiád? – ennyire kétségbe vonná a szex éhségemet?
- Erre mindig van energiám… - mormolom a fülébe. Nevetve felém fordul, majd a nyakamat átkarolva nyújtózkodik hozzám, egy édes, forró csókra.
De a kis huncut inkább egy mosollyal a falnak nyom, majd letérdel előttem. Szóval ezt szeretnéd, kis vadmacskám? Szélesen elvigyorodok és nézem, ahogy végig nyal a férfiasságomon, majd ahogy bekapja, már nem bírom ki sóhaj nélkül. Hajába markolok, és úgy élvezem a pillanatokat, amit okoz nekem.
Nem akarok nélküle elélvezni, ezért megfogom a kezénél és felrántom magamhoz. Most én nyomom a csempének. Fenekébe markolva emelem fel, mire derekam köré fonja lábait.
- Tégy magadévá… - suttogja kéjesen, majd a nyakamat kezdi el szívni a kis vadmacskája. Visszafojtom a nyögésemet, amint elmerülök benne. Nem is várok sokáig, hanem egyből vad tempóba kezdek el mozogni, mire fogait a nyakamba mélyeszti, hogy némítsa kitörni vágyó nyögéseit.
Nem kell sokat várni és mindkettőnk felnyögve élvezünk el, de nem csak ezt az egy menetet nyomjuk le. Elég hosszú az éjszaka annak ellenére, hogy kidolgoztuk magunkat a nap folyamán, de kell a pihenés és ez a jó fajta pihenés.
Másnap reggel még nagyban alszunk és próbáljuk magunkat teljesen kipihenni, mert tényleg szó szerint felavattuk a lakást, mondjuk rajtam több karmolás és harapás nyom van, mint amit meg lehet számolni, arról ne is beszéljünk, hogy a kiszívott foltok is látszódnak.
- Apa, anya. – mászik be közénk kisfiam, aki már fitt és üde.
- Pihenjünk még egy kicsit jó fiam? – ölelem magamhoz a picurkát és a szememet is csukva hagyom, hogy pihenjünk, mert szükségünk van rá.
- Nyem vagyok ájmos. – mondja durcásan, amire csak nagyot sóhajtok.
- Csak egy kis ideig kérlek. – könyörgök neki. Lehet nem kellett volna egy átszeretkezett éjszaka, de legalább kiadtunk magunkból mindent.
- Keljetek fel! – kezd el kiabálni és ugrálni az ágyon.
- Szívem nincs más választásunk. – hallom meg kincsem fáradt hangját, amint elmosolyodok.
- Pihenjél még, majd szólok jó? Addig elrendezem a picit. – adok egy puszit a fejére.
Felkelek, majd felveszem a nadrágomat és irány a konyhába a kicsivel. Lerendezem gyorsan, majd amint tudok, egy játékot adok a kezébe és ma csak pihenni fogunk. Nincs kedvem dolgozni vagy egyáltalán bármit csinálni. Aludni és feküdni szerelemem mellett ez az, ami tökéletesíti a napomat.
Délután felére kincsem is felébred, mondjuk nagy nehezen, de nem baj. Meg is beszéljük, hogy ma nem foglalkozunk a berendezéssel, mert csak egymásnak dőlve pihenünk egésznap, miközben a kicsi boldogan és mosolyogva játszik.
- Kicsim el kéne menni a boltba, mert valami enni valót kéne hozni. – néz rám szerelmem.
- Rendben elmegyek, addig meg vigyázz magadra rendben? – mondom mosolyogva, amire bólint. Elfektetem a kanapén, majd be is takarom. – Sietek haza. – adok egy csókot az ajkaira, majd fiam fejére is. Felveszem a tárcámat, majd irány a bolt, ami nem a közelben van.
~*~
Éppen haza fele tartok a vásárlásból, vagy négy nagy szatyorral, ami majd lehúzza a kezemet, amikor nagy forgalom van az úttesten. Az egyik lámpához érek, hogy át tudjak menni. Zöldet mutat a lámpa. Lelépek, de valami nem stimmel. Egy autó tovább halad. Megfordulok, és kerek szemekkel nézem, majd olyan gyorsan történnek az események. Felkenődök a szélvédőre onnan pedig erős ütést érzek a gerincemen. Erős zsibbadás, majd végül a sötétség visz magával…
|
| vicii | 2012. 02. 28. 17:49:37 | #19495 |
Karakter: Layla Kandwell
Megjegyzés: (Bátyusnak - Oosakinana-senpainak)
Megszeppenten nézem, ahogy kisiet a konyhából majd szótlanul a cipőjét kezdi húzni. Úr isten… még soha nem láttam ennyire dühösnek… gyerekkorunkban eldurrant néhányszor az agya, de ez az arckifejezés még számomra is új…
- Sebastian.- szólok utána, nagyon aggódom. Felém fordul.
- Maradj itthon a kicsivel. Jövök mindjárt.- mondja, és a tekintete szinte izzik a dühtől. Aztán fogja magát, beszáll a kocsiba és elhajt.
Remegve a földre csúszok…
Ó istenem, csak ne tegyél semmi őrültséget… nem bírnám ki, ha megsérülnél vagy börtönbe csuknának…
A kicsi Seb is érzi, hogy baj van, hozzám totyog.
- Mami?- kérdi rám meresztve édes kiskutyaszemeit, én pedig magamhoz ölelem. – Papa ment.- mondja az ajtó felé mutatva. Nyelek egyet.
- Igen kicsim… a papa elment, de ne aggódj, nemsokára hazajön…- remélem.
A percek csak telnek, én meg úgy érzem, éveket öregedek ez alatt a rövid idő alatt. Az idegesség remegésre készteti a tagjaimat, kínomban már a számat rágom… Sebastian… szerelmem…
Majd mikor meghallom az autó hangját, egyszerűen kirontok a házból és a nyakába borulok.
- Sebastian!- ölelem magamhoz szorosan.
- Jól vagyok.- mondja, de nem éppen úgy néz ki… lesápadva tekintek a kezemre, melyen kedvesen vére csordogál…
- Te vérzel.- állapítom meg rémülten… nem… nem lehet…
Sírva fakadok.
- Mit csináltál?- kérdem halálra rémülve, ha megölte azt az embert, börtönbe fogják csukni! Évekig nem láthatom majd! Mi lesz akkor velünk…?
Zokogva a földre csúsznék, de magához húz és bevisz a házba. Bekísér a nappaliba és leültet a kanapéra.
- Minden rendben van Layla. Él mindenki és én is csak egy kicsit sérültem meg. semmi komoly.- mondja mélyen a szemeimbe nézve, ezzel biztosítva az őszinteségéről. Magához ölel, én pedig könnyes arcomat pólójába temetem… annyira de annyira aggódtam…
Kisfiunk is idetipeg.
- Mami.- mondja aggódva pillantva rám, megfogva a kezemet.
Seb felveszi a kis szentemet, majd magunkhoz ölel minket.
Én pedig csak sírok, mint a záporeső, végeláthatatlanul… annyira aggódtam… és annyira megkönnyebbültem…
Bíztam benne, hogy nem tesz semmi őrültséget, de hát annyira dühösnek látszott… mint aki mindenre képes…
Lassan az aggodalom okozta kimerültség álomba ringat…
Még halványan érzem, ahogy szerelmem karjai fonódnak körém és felemel… felvisz a szobánkba, majd megérzem hozzám simulni…
***
Ölelő karok közt ébredek… sírástól fájó szemekkel pillantok a mellettem nyugodtan szuszogó Sebre.
Elmosolyodom. Közelebb csúszva hozzá csókot nyomok a szájára, majd óvatosan kibontakozom a karjaiból. Felkapom a köntösömet majd átnézek a kicsi Seb szobájába. Elmélyülten játszik a kiságyában. Mikor megpillant, felragyognak a szemei, majd felém nyújtja kis kezecskéit, én pedig kiemelem az ágyikóból.
- Mami.- mosolyog rám, és csókot hintek a homlokára.
- Szia szívem.- mosolygok rá biztatóan. Szegénykém… tegnap ő is érezte, hogy valami nagyon nincs rendben… biztosan megijedt…
Kiviszem a konyhába majd megetetem, végül ismét felmegyünk az emeletre.
- Gyere ébresszük fel a papát.- mosolygok rá, ő pedig vidáman felkacag. Óvatosan belépek a hálóba, majd a kis drágát leteszem az ágyra. Négykézlábon Sebhez mászik, majd nagy, cuppanós puszit nyom az arcára.
Drágám ettől persze felébred, és mosolyogva öleli magához a kislegényt. Én is hozzájuk hajolok…
Boldog vagyok, hogy így alakultak a dolgok… boldog vagyok, hogy végül minden rendbe jött…
***
Bolondság. Semmi nem jött rendbe. Sőt, minden egyre csak rosszabb lesz.
Az a féreg kitálalt. Mindent elmondott…
A családunkról beszél az egész város, undorodva tekintenek ránk, gyűlölködő szemeket meresztenek felénk.
Miután Seb elment dolgozni, mi elmentünk a boltba. Az emberek összesúgtak a hátunk mögött… a pénztárnál az alkalmazott lenézően méricskélt…
Én pedig csak szótlanul tűrtem.
Aztán meghallok egy mondatot, amibe belesajdul a szívem…
- … igen, az a két gusztustalan ember meg a korcs gyerekük…
Könnybe lábad a szemem. Azt elviselem, hogy engem ócsároljanak, de hogy ezt a kis angyalt, aki igazán nem tehet semmiről… azt nem tűröm.
Miután hazaérünk, felhívom Sebet.
- Layla?- szól bele a telefonba.
- Édesem… beszélnünk kell… nem maradhatunk itt tovább. El kell költöznünk.- mondom halkan. Néhány pillanatig hallgat, aztán felsóhajt.
- Igen. Én is így gondolom.- mondja végül, én pedig elmosolyodom.
- Siess haza. Aztán együtt keresünk lakást… én nekilátok pakolni. Ha lehetséges, minél előbb menni szeretnék…- mondom.
- Rendben van, szerelmem. Hamarosan otthon leszek.- búcsúzik, majd leteszi. Felsóhajtok… hát mindenhonnan elűznek bennünket…?
***
Egy hét telik el, mi pedig boldogan lépünk be vadiúj lakásunk ajtaján. Gyönyörű családi ház… nem messze innen itt a tenger…
Egy csodálatos tengerparti város. Itt legalább nem ismernek minket. Remélem, minden rendbe jön.
A költöztetők bepakolják a nehéz bútorokat, én pedig lelkesen magyarázok, utasításokat osztogatok, hogy mit hova tegyenek. Seb persze hasonlóan be van sózva, izgatottan pakol ő is. A kis Seb pedig felfedezi a házat, kacagva futkározik, minden kis sarkot megnéz. Persze ezzel nem kis fejtörést okozva a költöztetőknek, de ők is nevetve fogadják a dolgot.
- Na gyere kislegény, nézzük meg a szobádat.- kapja fel végül az apja, majd vállára ülteti a kis tündért és megmutatja neki, hol fog ezentúl aludni.
Nevetve megyek utánuk, majd szerelmem derekát átkarolva hajtom a fejem szabad vállára.
- Egy új kezdet…- suttogom halkan, elrévedve kinézve az ablakon.
- Egy új élet kezdete.- javít ki, majd kapok egy puszit az orrom hegyére. Felkuncogok, végül csak copfba kötöm a hajam és feltűröm a ruhám ujját.
- Na fiúk, ti rendezkedjetek be, anyu addig tisztává varázsolja a házat.- kacsintok rájuk, megsimítva mindkettejük arcát.
- Jó!- kiáltja a kis Seb lelkesen.
- Akkor dologra fel!- mondja Seb is, majd újult erővel vetjük bele magunkat a munkába…
***
Nap végére a munkások elmennek. A ház még szalad, rengeteg doboz van, ami még ki sincs bontva, de véget ért a nap… majd holnap folytatjuk…
A kis Seb jóllakottan alszik, én pedig fáradtan állok a zuhany alatt, mikor szerelmem belép mellém… a hátamhoz simul, átöleli a derekam majd a nyakamba csókol.
- Mi lenne, ha felavatnánk a házat…?- súgja a fülembe érzékien, én pedig sóhajtva döntöm oldalra a fejem, hogy még jobban hozzáférhessen a nyakamhoz…
- Csábító ötlet… de maradt még energiád?- kérdem kuncogva, bár a fenekemnek feszülő merevedése bizonyíték erre…
- Erre mindig van energiám…- duruzsolja perverzen. Nevetve felé fordulok, majd a nyakát átkarolva pipiskedek fel hozzá egy édes, forró csókra…
Végül csak huncut mosollyal a csempének nyomom, majd letérdelek előtte.
Széles, perverz vigyorral nézi, ahogy erotikusan végignyalok férfiasságán, majd a számba fogadom… hajamba markolva nyög fel, s élvezi kényeztetésem…
Még inkább felkorbácsolom a vágyát, majd nem bírja tovább, felránt magához. ezúttal az én hátam simul a csempének… fenekembe markolva felemel, lábaimat pedig automatikusan dereka köré fonom.
- Tégy magadévá…- suttogom kéjesen, majd a nyakát kezdek el szívni. Visszafojtott nyögéssel hatol belém, majd vadul, féktelenül kezd el bennem mozogni, én pedig fogaimat finoman bőrébe mélyesztem, ezzel akadályozva meg élvezetem hangos kinyilvánítását…
|
| oosakinana | 2012. 02. 23. 19:32:41 | #19386 |
Karakter: Sebastian Kandwell
Megjegyzés: (Húgocskámnak ~ Viciinek)
A kezét a szája elé teszi, majd a fejét kezdi rázni, hogy nem mondhatja el. Nem hiszem el, hogy még mindig makacskodik. Miért nem meri elmondani nekem, mi a baj? Nem vagyok vak, nem vagyok hülye!
- Layla az istenért! Egy család vagyunk! – mondom kétségbe esetten, amire bele harap ajkaiba.
Lesüti a szemét és látom, hogy elgondolkozik kicsit az utolsó mondatomon.
- Van egy férfi… - suttogja magát átölelve. Teljesen ledöbbenek. Van valakije. Egy szeretője, akiről nem tudtam. Meg csalt volna engem?
- Neked… viszonyod van valakivel? – kérdezem lesokkolódva, amire csak elmosolyodik. Mi ezen olyan mosolyogni való?
- Dehogy is… én téged szeretlek, nem lennélek képes megcsalni… de engedd, hogy végigmondjam. – kér meg, amire csak bólintok. – Szóval van egy férfi. Az otthonban találkoztam vele, ahova Sebbel járunk… ott dolgozik… szóval, tudja, hogy testvérek vagyunk. – mondja, mire felnéz a szemeimbe. – Tudja, hogy a húgod vagyok… és azt is tudja, hogy Seb a közös gyermekünk… azt mondta, kitálal… - szóval ez a probléma. Miért nem szólt hamarabb? Elintéztem volna, ahogy most is elfogom.
- Úgy nagyjából két hete zsarol. Játszadozik velem. Azt mondta, ha nem teszem meg neki, akkor mindent elmondd… - suttogja, mire elkezd remegni. Én is remegni kezdek,de én nem a félelemtől, hanem az idegtől és a vérszomjtól.
Látom rajta, hogy erős nő, de akkor is. Az én családomat senki nem bánthatja!
- Lefeküdtél vele? – kérdezem halkan, amire megrázza a fejét. Kicsit megkönnyebbülök, de nem lesz jobb semmitől.
- Dehogy. Megpróbált rávenni, de képtelen lettem volna rá… - meg fogom ölni ezt a parasztot. Nem bánhat így a családommal, főleg meg nem a szerelmemmel.
- Hogy hívják? – kérdezem nyugodt hangon, de bennem az ideg tajtékzik.
Ijedten felpillant, és akkor látja meg ő is, hogy mennyire vérben forognak a szemeim, és hogy itt el fogom rendezni a dolgokat, mert ez így nem fog tovább menni pláne az én jelenlétemben.
- Ugye nem akarod megölni? – kérdezi elhűlten. Nem tudom mit fogok vele csinálni, de ha arra kerül a sor, akkor akár még meg is fogom ölni. Nem kell nekem arra engedély.
- Mi a neve? – kérdezem újra, amire nyel egyet.
- Jonathan Hawk. – válaszolja egyszerűen. Az a görény nem egy emberre szállt már rá. Szerencsétlenségére, még tudom is hogy merre lakik.
Kiviharzok a konyhából és elkezdem a cipőmet venni.
- Sebastian. – szól utánam Layla, mire megfordulok és ránézek.
- Maradj itthon a kicsivel. Jövök mindjárt. – mondom kegyetlen dühösen, majd ott hagyom őket. Beszállok a kocsiba és elhajtok a csávókához.
Szinte százzal hajtok végig az egész városon, hogy minél hamarabb szétverhessem a fejét. Megérkezve kirobbanok a kocsiból. Ajtajához érve kegyetlenül kezdem el verni. Dörömbölök. Csoda, hogy az ajtó még egyhelyben áll.
Álmosan és lassan nyitja ki nekem az ajtót, de addig, amíg egy jo nagy jobb egyenessel a másik falnak nem lököm.
- Még is mit csinálsz te Layla-val? Hogy mered fenyegetni? – kérdezem kikelve magamból, mire a falnak nyomom a torkát szorítva.
- Ennyire félted a tulajdon testvéredet és a korcs gyerekedet? – kérdezi, amire még szorosabban nyomom a falnak, amire kezd kicsit megijedni. – Hé.. engedj el… nem kapok… levegőt. – mondja, de elöntötte a szar az agyamat.
- Mit tettél vele? – kérdezem, de válasz helyett inkább fejbe vág egy elég kemény tárggyal. Még szerencse, hogy nem tudott erősen ütni, így csak kicsit felrepedt a fejem.
- Őrült vagy. Jobb lenne a gyereknek nélküled. – mondja, amire megint csak jobban elborul az agyam, de egy kardot tart maga elé. – Takarodj a házamból.
- Ha még egyszer hozzá mersz nyúlni Layla-hoz kitekerem a nyakadat. – mondom komolyan, majd vérző fejjel megyek a kocsimhoz és szállok be.
Kicsit lehiggadva elindulok haza, ahol láthatom a fiamat, bár nem tudom, hogy Layla mit fog mondani a dolgokra.
Amint kiszállok a kocsiból, szinte egyből száguld ki a házból.
- Sebastian. – a nyakamba borul és szorosan ölel. Tudom, hogy végig aggódott, de most ezt el kellett intéznem, hogy ne bántsa többet.
- Jól vagyok. – biztosítom, de ekkor meglátja a kezén a vért, mert belemarkolt a hajamba.
- Te vérzel. – mondja, majd, amint tudatosul benne, elkezd sírni. – Mit csináltál? – kérdezi szinte teljesen kiakadva, majd a földre omlana, de megfogom. Beviszem a házba, majd bezárom az ajtót. Bemegyek a nappaliba és leültetem.
- Minden rendben van Layla. Él mindenki és én is csak egy kicsit megsérültem. Semmi komoly. – mondom őszintén, de túl sok volt neki. Szorosan ölelem magamhoz, mire odajön a kicsi Seb.
- Mami. – néz rá aggódva és megfogja a kezét. Felveszem az ölembe, majd magamhoz ölelem mindkettejüket.
Layla addig sír, amíg álomba nem zokogja magát. Lefektetem a kanapéra. Elintézem a fiamat. Lefürdetem és lefektetem, majd szépen leápolom a sebemet és megfürdők. Legvégül Layla-t a karjaimba veszem és felviszem az emeletre. Lefektetem én meg mellé fekve alszom el, hogy együtt pihenjünk ki magunkat.
|
| vicii | 2012. 02. 21. 19:53:11 | #19354 |
Karakter: Layla Kandwell
Megjegyzés: (Bátyusnak - Oosakinana-senpainak)
A napok nagyszerűen telnek. A kis édes cseperedik, és mindig sikerül meglepnie minket valami újjal.
Seb barátai is beköszönnek, kíváncsiak a picúrra. Rengeteg ajándékot kapunk, főleg játékokat, aminek a kis Seb nagyon örül.
Sebastian mellkasát szinte szétfeszíti a büszkeség… annyira jó így látni őt.
Ma délután a partra is lemegyünk. A kis drágának ideje lesz megismerkedni a világgal, és ahogy szívemet ismerem, a hellyel, ahol a legtöbb időt tölteni fogja.
- Látod fiam. Itt fogsz nagyon sokat lenni a papával és a mamával.- magyarázza neki boldogan, én pedig mosolyogva melléjük lépek. Szinte megmelengeti a szívemet.
- Olyan aranyos vagy, amikor magyarázol neki.- kuncogok fel.
- Mert imádom, ahogy téged is. Válaszolja, majd kapok egy finom kis csókot. Felsóhajtok… annyira jól esik a közelsége…
Ráadásul már annyira kívánom, hogy az szinte elmondhatatlan…
- Kicsim mit szólnál, ha ma este egy kicsit romantikáznánk?- kérdezem bátortalanul, mélyen elpirulva. Szinte elepedek, hogy végre megérintsen…
- Tudod, hogy vevő vagyok, csak az orvosok engedik?- kérdi arcomat megcirógatva. – Nem akarom, hogy bajod essen. Elég aggodalom volt a szülésnél.- mondja.
- Ma beszéltem az orvosommal és azt mondta, hogy szabad, de arra viszont figyelmeztetett, hogy most még nem ajánlatos megint teherbe esnem, mert nem garantált, hogy egészséges lesz, mert még nem szedtem vissza úgy magam vérileg, mint ami a normális lenne.– hadarom szinte egy szuszra. Tudom jól, hogy talán még egy kicsit korai, de hát ha egyszer ennyire kívánom… olyan rég nem érintett úgy…
Ha óvatosak vagyunk, akkor szabad… szóval csak ne akadékoskodj…
- Jól van, akkor vigyázok anyuci. – mondja végül mosolyogva, és puszit hint az orrom hegyére.
Délután rengeteget sétálunk így édes hármasban, és szinte mindent megbeszélünk. Imádok minden percet, amit velük tölthetek.
Seb munkahelyére is beugrunk, ahol a férfibanda fellelkesülve állja körbe a megszeppent picit. Kicsit aggódom érte, de nem igazán ismerem ezeket az embereket, így inkább egy szót sem szólok. De szerencsére Seb közbe avatkozik.
Végül hazaérünk. A kis Sebet közösen megfürdetjük, aztán lefektetjük aludni, persze csak miután megtömte a bendőjét a drága.
Mégis, szinte alig tudom kivárni, hogy végre kettesben maradhassunk…
Ahogy becsukódik mögöttünk a hálószoba ajtaja, azonnal egymást öleljük.
Seb mohón, szenvedélyesen tapad ajkaimra majd a falnak nyom, én pedig felnyögök, mikor megérzem a ruhán keresztül is jól érezhető merevedését… szóval nem csak én vagyok ennyire beindulva…
Azonnal vetkőztetni kezd. Gondolkodás nélkül leveszi rólam a felsőmet. Bár a melleim még egyenlőre tabunak számítanak, mert rettentően érzékenyek.
Seb a nyakamra tapad, forró csókokkal halmoz el, majd a fenekembe markolva felemel, én pedig dereka köré fonom a lábaimat.
Lefektet az ágyra, majd fölém térdel, majd nekilát testemet forró csókjaival behinteni… ajkai nyomán szinte felgyullad a bőröm… annyira jó…
Lassan a nadrág is lekerül, Seb pedig egyre lejjebb halad rajtam, végül a hasamon lévő forradásra gyengéd csókot hint…
Ettől kicsit zavarba jövök. Felmerül bennem a gondola,t hogy a szülés eléggé megviselte a testemet… fel is szedtem pár kilót… meg a hegek…
De aztán a hiú gondolatokat édes érzés kergeti messze, amikor is drágám megtalálja a legérzékenyebb pontomat és nyelvével kezd el kényeztetni…
A testem megrándul a hirtelen jött gyönyörtől, s akaratlanul is kéjes nyögés hagyja el ajkaimat… annyira jó… már majdnem el is felejtettem, mennyire profi nyelvtechnikája van…
Majd hamarosan nyelvét egy ujj váltja fel, és mielőtt még az élvezeteknek még inkább hangot adhatnék, egy csókkal némít el.
- Kicsit halkabban szerelmem, mert a pici felébred.- mondja mosolyogva, én pedig mélyen elvörösödöm… jó ég… ennyire hangos lettem volna?... fel sem tűnt… egek…
- Tudom… Dhe annyira… jhól esik.- mondom nyöszörögve…
Seb kedvesen elmosolyodik, majd újra forró csókban forrunk össze, közben pedig ujjaival egyre csak a fellegekbe repít…
Majd mikor elérem a rég áhított orgazmust, az szinte elemi erővel söpör végig testemen… ahh… nehh… ez most annyira intenzív… annyira csodálatos…
Testem ívbe feszül, akaratlanul is belevájom körmeimet drágám bőrébe…
Seb kihúzza belőlem ujjait, majd kélyesen nyalja le róluk nedvemet…
- Ne csináld ezt.- mondom pihegve, zavartan félre fordított fejjel. Ez annyira zavarba ejtő…
- Rendben.- mondja, miközben futó csókot lehel nyakamra.
Nem hezitál tovább, feltérdel, majd gyorsan vetkőzni kezd. Vissza fojtott lélegzettel szemlélem csodálatos, izmos testét… majd ahogy megpillantom hatalmas, meredező férfiasságát, nyelek egyet… ő is már eléggé ki lehet éhezve…
Gondolkodás nélkül lábaim közé térdel, miközben vadul újra ajkaimra tapad…
Pillanatokon belül meg is érzem magamban. Elfojtott, kéjes nyögéssel reagálok… istenem milyen hatalmas…
De ekkor hirtelen belém nyilall a felismerés. Nem használ óvszert!
Eltolnám magamtól, de nem engedi.
- Seb… azt mondta az orvos…- nyögném, de egy csókkal belém fojtja a szót.
- Tudom, de bízz bennem.- súgja a fülembe elmélyült hangon, én pedig bólintok…
Közben nyakamra csusszan, szenvedélyesen kényeztet, majd mozogni kezd bennem, én pedig alig bírom visszafogni feltörni készülő sikolyaimat…
Pár perc elég, és újra elérem az élvezetek csúcsát…
Testem görcsbe rándul, ismét elönt a forróság és az imádott érzés…
Ekkor Seb hirtelen kihúzódik belőlem, pár erőteljes mozdulattal befejezi félbehagyott tevékenységét majd elfojtott nyögéssel a hasamra élvez…
- Mondtam, hogy bízz bennem.- mondja lihegve, halvány mosollyal. Boldogan kezeim közé fogom arcát, majd lehúzom magamhoz egy forró csókra…
Majd az éjszaka befejezéseként együtt fürdünk le.
***
Az idő telik, kisfiunk pedig lassan cseperedik. Lassan egy éves lesz a kis Seb.
Elkezdett totyogni, és már mondogatja az első szavait… szívmelengető látni, ahogy napról napra egyre többet tanul és kezdi megismerni az életet…
Seb visszament dolgozni, mi pedig a kis gézengúzzal baba-mama tornákra járunk. Minden nap egy órás foglalkozást tartanak a szociális otthonban.
Nagyon kellemes a társaság, és segít, hogy még közelebb kerüljek a kis drágámhoz. Különböző mulattató és relaxációs gyakorlatokat végzünk, amiknek kedvező élettani hatásai is vannak.
Aztán az egyik alkalommal ijesztő dolog történik.
Egy férfi…
Furcsán ismerős. Talán láttam már valahol… de nem tudom, hol…
A szociális otthonban dolgozik. Valamiféle közalkalmazott lehet, ő intézi a hivatalos ügyeket.
Szóval, az egyik alkalommal, mikor a kis gézengúzzal hazafelé tartunk, leszólít.
Épp a gyerekülésbe csatolom be, mikor megjelenik.
- Elnézést, de megkérdezhetem a nevét?- hallom meg a hátam mögül az ismeretlen hangot. bizalmatlanul fordulok meg.
A férfi kicsit lehet alacsonyabb Sebnél, és nem is olyan izmos, de azért rondának sem mondható… sőt, talán elég tetszetős. Ha nekem nem lenne ott Seb, esetleg még egy kellemes beszélgetést is megengednék magamnak vele, de így csak megpróbálom minél hamarabb lekoptatni.
- Mielőtt más nevét kérdezi, illik bemutatkozni.- tájékoztatom, az udvariasság a gyengém.
- Igaz is, elnézését kérem, milyen tapintatlan vagyok… a nevem Jonathan. Jonathan Hawk.- mondja kezet nyújtva, de csak bizalmatlanul hátrálok egy lépést a kocsi felé. A kis Seb kíváncsi szemekkel pislog fel rám.
- Mami?- kérdi, nem érti, miért nem szállok be az autóba és indulunk rögtön.
- Mindjárt megyünk, édesem, ne aggódj. A mami csak beszélget a bácsival. Pár perc, drágám.- mosolygok be rá, majd csókot nyomok a homlokára és megpiszézem az orrát. Vidáman felkacag.
Aztán becsukom az autó ajtaját. Valamiért rossz előérzetem van.
- Layla Kandwell vagyok. Segíthetek esetleg valamiben?- kérdem felvont szemöldökkel. A férfi körülnéz. Senki se közel, se távol.
És ekkor undorító, mocskos vigyor ül ki a képére.
- Te vagy annak a Kandwell gyereknek a szeretője, mi? Azt beszélik a városban, hogy egyszer csak felbukkant nála egy terhes buksza… senki se látta azelőtt… de most turbékolnak, mint a galambok.- vált hangnemet, engem pedig kissé megijeszt. Az előbb még olyan udvarias volt… most meg…
- Hova akar kilyukadni?- kérdem, hangom remegését alig tudom mérsékelni.
- Hát szivi, tudod mindenki arról beszél, Sebastian milyen szerencsés egy ilyen nővel… én viszont észrevettem ám valamit… ti ketten… mintha hasonlítanátok.- mondja közelebb lépve. Hátrálnék, de ekkor elkapja az egyik karom és közelebb ránt magához. Rémülten nézek a szemeibe. – Eltaláltam, mi?- vigyorog a képembe elégedetten.
- Eresszen el.- sziszegem dühösen, majd megpróbálom magam kitépni az ujjai közül, de túl erősen szorít. Helyette csak még közelebb hajol hozzám, arcunk szinte összeér.
- Egy fincsi kis vérfertőzés, mi…? Fogadni mernék, hogy tőle van a gyerek… szegény kicsikém…- pillant be a kocsiablakon. A kis Seb éppen jókedvűen játszadozik az egyik plüssállatkájával… - Vajon mit szólnának az emberek, ha megtudnák ezt a kis titkot? Fogadni mernék, hogy kinéznének titeket maguk közül… és a kis aranyost is…- vigyorog rám, nekem pedig lassan gombóc keletkezik a torkomban…
- Mi a fenét akar tőlünk?- kérdem immáron suttogva.
A félelem elhatalmasodik rajtam… a francba… ez a fazon megrémiszt…
- Hogy mit akarok?… egyszerűen csak szúrja a szemem az az elégedett, boldog mosoly azon a szép kis arcodon…- közli, miközben megmarkolja az államat. Ellökném magamtól, de ekkor a kocsi oldalának lök és testével odaszorít. Hozzám dörgöli merevedését.
- Maga rohadt perverz állat! Hagyjon békén!- sziszegem, majd megfeszített erővel ellököm magamtól.
- Nem menekülhetsz, bébi… ha a saját bátyádnak szét tetted a lábad, akkor nekem is szét fogok… különben a kis titkotok napvilágra kerül.- mondja felsőbbrendű tekintettel. Könnybe lábad a szemem.
Megkerülöm a kocsit, feltépem az ajtót és bevetődöm a sofőrülésre.
- Mami?- kérdi Seb aggódva, látja rajtam, érzi, hogy valami baj van.
- Semmi gond, kincsem. A mami jól van…- mondom, nyugodtságot erőltetve magamra.
Mikor hazaérünk, megetetem a drágámat aztán olvasok neki…
És rengeteget gondolkodom… az a férfi… romba döntheti az eddigi életünket… mindent elvehet tőlünk…
Nem engedhetem… muszáj megvédenem a családom…
***
- Jól van bébi. Most pedig elégíts ki.- súgja a fülembe kéjesen, én pedig undorodva kezdem kibontani a nadrágját…
A kicsi Seb a többi gyerkőccel játszadozik… az egyik újdonsült barátnémra bíztam addig…
Nem szólok semmit, csak letérdelek előtte.
A férfi mosdóban vagyunk, az egyik vécéfülkében. Én lassan kioldom a nadrágját,
Szótlanul, hányingerrel küszködve engedelmeskedem.
- A-a… mégis mit gondolsz, bébi? Szájjal csináld.- markol a hajamba. Villámló tekintettel felnézek rá.
- Ha a számba rakod, esküszöm, leharapom.- sziszegem vérmes bestia módjára. Úgy tűnik, ez kicsit eltántorítja.
…
Játszadozik velem.. napokon, aztán lassan heteken keresztül…
Lassan a sírba kerget…
Egyre gyengébbnek érzem magam… és a legrosszabb, hogy lassan már Seb elől sem tudom elrejteni. Megérzi, hogy nincs minden rendben…
***
Hallom, ahogy nyitódik az ajtó, Seb ért haza a munkából.
- Megjöttem.- hallom a hangját.
Épp a nappaliban ülök, jobb dolgom nem lévén a kicsi Sebnek kötök sapkát.
Ekkor szerelmem belép.
- Szia szívem.- köszön kedvesen, majd megcsókolna, de elfordítom a fejem, így arcomra tud csak puszit adni.
- Szia.- mondom halkan, szégyenkezve. Nem vagyok képes megcsókolni… félek, hogy a szégyenem rá is átragadna…
- Mégis mi bajod van?- kapja fel a vizet, én pedig kétségbeesetten pillantok fel rá. Rettegtem ettől a pillanattól.
Nem mondhatom el neki…
A kis drágaságunk megszeppenten pillant fel az apjára. Nem szokta meg, hogy felemelje a hangját.
- Nincs semmi baj.- nyugtatgatja a hátát simogatva. – Játsszál szépen.- mondja neki mosolyogva.
Nem bírom ezt tovább.
Nem akarok a gyerek előtt veszekedni vele. nem akarom, hogy a kicsi lássa, milyen állapotba is vagyok…
Ezért inkább csak felkelek és kimegyek a konyhába. Seb utánam jön.
- Mi a baj Layla?- kérdi, de képtelen vagyok válaszolni. Megrázom a fejem, érzem, ahogy ég a szemem a könnyektől..
De nem sírhatok előtte…
- Nem tudom mi történt és mi bajod van, de szeretném tudni. Nem szólsz hozzám. Kerülsz. Ha hazajövök, nem csókolhatlak meg és mostanában nem is akarsz hozzám érni, arról ne is beszéljünk, hogy szeretkezni sem akarsz velem. – akad ki teljesen, kiönti, ami eddig a lelkét nyomta. Úgy tűnik, ő sem bírta tovább. – Igazán elmondhatnád, hogy mi a frászkarika van veled. Próbáltam kedvesebben is kiszedni belőled, de akkor sem mondtál semmit, akkor még is mit csináljak? Azt várod, hogy összepakoljam a cuccaimat és húzzak el innen? – zúdítja a nyakamba.
Megrémülök.
Neem… nem engedhetem, hogy ő is elhagyjon… képtelen lennék nélküle élni!
Képtelen lennék egyedül felnevelni a kis drágát… szükségem van rá…
Végül csak kezemet számra tapasztom és némán megrázom a fejem… ha most elmondom neki, akkor az egész családunk veszélybe kerül…
Viszont… ha engedem, hogy az az állat tovább játszadozzon velem, akkor előbb-utóbb olyat fog kérni, amit már én sem fogok megadni neki… és akkor kitálal…
- Layla az istenért! Egy család vagyunk!- vágja a fejemhez kétségbeesetten. Ajkaimba harapok.
Lesütöm a szemeimet.
Igaza van… együtt kellene megoldanunk minden problémát…
- Van egy férfi…- suttogom halkan, karjaimmal magamat átölelve. Döbbenten mered rám.
- Neked… viszonyod van valakivel?- kérdi teljesen lesokkoltan. Elmosolyodom.
- Dehogy is… én téged szeretlek, nem lennélek képes megcsalni… de engedd, hogy végigmondjam.- kérem halkan, mire bólint. – Szóval van egy férfi. Az otthonban találkoztam vele, ahova Sebbel járunk… ott dolgozik… szóval, tudja, hogy testvérek vagyunk.- mondom halkan, majd felnézek a szemeibe. – Tudja, hogy a húgod vagyok… és azt is tudja, hogy Seb a közös gyermekünk… azt mondta, kitálal…- suttogom halkan, majd a következő gondolattól kiráz a hideg.
- Úgy nagyjából két hete zsarol. Játszadozik velem. Azt mondta, ha nem teszem meg neki, akkor mindent elmondd…- suttogom ajkaimba harapva. Remegni kezdek.
De nem sírom el magam.
Erősnek kell maradnom egy ilyen helyzetben.
- Lefeküdtél vele?- kérdi halkan. Megrázom a fejem.
- Dehogy. Megpróbált rávenni, de képtelen lettem volna rá…- suttogom.
- Hogy hívják?- kérdi meglepően nyugodt hangon.
Ijedten felpillantok rá. szinte lángol a tekintete… remeg a dühtől…
Jézusom…
- Ugye nem akarod megölni?- kérdezem elhűlten. Az a szempár… félek, hogy képes lenne elvenni annak a férfinak az életét… még sosem láttam ilyennek…
Szinte már félelmetes…
- Mi a neve?- kérdi újra, én pedig nyelek egyet.
- Jonathan Hawk.- válaszolom…
|
| oosakinana | 2012. 02. 19. 17:52:15 | #19314 |
Karakter: Sebastian Kandwell
Megjegyzés: (Húgocskámnak ~ Viciinek)
Hosszú pillanatig csak bámul maga elé és próbálja feldolgozni a történteket, majd sírni kezd, mire az orvos hamar elhagyja a hajót.
- Seb… én… annyira sajnálom, amiket mondtam… de Michael már annyi fájdalmat okozott, hogy elvesztettem a bizalmamat a férfiak iránt… meggondolatlan voltam… hittem egy jött-ment nőcskének… hagytam, hogy becsapjon… nem hittem benned eléggé… bocsáss meg… én… én… - kezd el zokogni. Odasietek hozzá, leülök mellé. Letörlöm az arcáról a könnyeket és megkönnyebbülten elmosolyodok. Csókot adok a homlokára, majd a picit átnyújtom neki.
- Csss… semmi baj, ne sírj… most már nem számít… - mondom halkan és próbálom nyugtatni is. – A lényeg, hogy minden rendbe jött. Hogy te is meg a kicsi is jól vagytok. De legközelebb bárki bármit mondd, csak nekem higgy. – mondom neki figyelmeztetve, amire bólint.
- Úgy lesz. – suttogja, majda picinek ad egy puszit az arcára. Kinyílnak a szemei a fiúnknak és csak körbe-körbe tekint. – Hasonlít rád. – mondja kincsem mosolyogva.
- Igen… az én fiam. – mondom teljesen büszkén. A kicis felém nyújtja a kezét, mire odaadom az ujjamat, amit megmarkol.
- A mi fiunk… - javít ki kicsit, de azért bólint is.
***
Párnapig benttartják őket megfigyelés alatt. Szerencsére mind a ketten jól vannak, aminek nagyon örülök, hisze megbolondultam volna, ha valamelyikkőjüket elveszítem. Minden időmet, amit csak tudok bent töltök nálunk, de amikor este haza kell mennem, mindig a babaszobát rendezem és festegetem, hogy mire haza jönnek rendes helyük legyen. Be is rendezem. Remélem tetszeni fog nekik.
Baba holmikat is viszek be a kórházba, ahol együtt öltöztetjük fel a picikét. Annyira kis apró és törékeny. Nagyon vigyázok rá. Sokat van a kezembe és ölelgetem meg babusgatom. Ilyenkor mindig látom LAyla arcát, hogy mennyire boldog, ami engem is azzá tesz.
Nagyon sokat törődök velük és bármit megteszek, amit csak kincsem kér. Az életemet is hajlandó lennék oda adni nekik, ha azt kérnék.
Ma jött el az a nap, hogy haza engedik őket. Már alig vártam, hogy haza jöjjenek. Layla is boldog, hogy itthon vigyázhatunk a gyerekünkre végre. Jobb lesz itthon mindenkinek.
Az első, amit hugicám meg néz az a gyerek szoba és teljesen eláll a lélegzete és elakad a szava is a látványtól. Tudom, hogy nem a legjobb, de azért ennyire nem lett rossz.
- Szívem… ez csodálatos! – mondja teljesen elképedve, amire megkönnyebbülök kicsit. Akkor még sem rontottam el.
- Reméltem, hogy tetszeni fog. – mondom vigyorogva.
- Ez maga a tökély. – sóhajtja elvarázsolva. Büszkén húzom ki magam. kezemet a derekára simítom, meg a fiam arcát is megcirógatom, aki felnéz rám egy kis pofát vágva. Meg tudnám zabálni a kicsikét ilyenkor.
- Gyere, ülj le, biztos fáradt vagy még. – visszasegítem a nappaliba és leültetem a kanapéra. – Csinálok vacsorát. – mondom neki szándékomat, amin elmosolyodik.
- Nagyon hálás lennék. Addig megetetem Sebastiant. – tájékoztat, amire bólintok egyet é eltűnök a konyhába. Készítek egy kis salátát, meg szendvicset is hozzá, hogy el tudja dönteni, mit szeretne enni. Áma mikor kimegyek a nappaliba nincs ott, e a gyerek szobában ég a villany. Bemegyek hozzá és látom, hogy a kiságy előtt áll. Odamegyek, és hátulról magamhoz ölelem.
Fejemet a vállára helyezem és úgy figyelem a kicsinket, aki olyan édesen alszik, hogy azt elmondani nem lehet. Imádom teljes mértékben.
- A szeme a tiéd, szívem. – mondja, miközben megfogja a kezemet.
- A szája viszont a tiéd. – állapítom meg mosolyogva.
Kilopózunk a szobából, de a babafigyelőt bekapcsolom, hogy ha fel kell, akkor halljuk meg. Amint kiérünk, kincsem átölel és szorosan bújik hozzám. Ő is hiányzott már nekem nagyon. El nem tudja k képzelni mennyire hiányzott, hogy magamhoz öleljem és élvezzem testének minden egyes porcikáját.
- Annyira szeretlek… - súgja, miközben szemeibe néz mélyen. Gyengéden túrok bele selymes hajába.
- Én is szeretlek, drágám. – válaszolom, majd gyengéden megcsókolom, mire karjaim nyakam köré fonva viszonozza csókomat.
A konyhába megyünk, ahol leülök és az ölembe ültetve kezdjük el etetni egymást. Régen voltunk már így együtt és tetszik ez a kis romantikázás, bár mostanában nem hiszem, hogy sok időnk lesz rá, mert a kicsi Seb el fogja venni az összes időnket. Most viszont jó kicsit romantikázni.
- Tudod… még elég fáradt vagyok… de néhány hét, és a szülés okozta trauma el fog múlni… - mondja halkan és teljesen elpirulva. – Utána pedig… - szóval kis hugocskám kívánós vagy és szeretnél egy kicsit mozogni más értelemben. Hát rendben. Nem leszek majd semmi jónak elrontója, amúgy is most hogy nem voltunk együtt már régen fájdalmas erekciókkal ébredek nap mint nap.
Elmosolyodok, majd megcsókolom a kicsikémet, hogy tudja benne vagyok a dolgok alakulásban és szeretném is, ha szólna, amikor már lehet.
~*~
Nagyon jól telnek a napjaink. A haverok is átjönnek megnézni a fiamat, aminek örülök. Ajándékot is mg játékokat is hoznak neki. Büszke vagyok az én kicsikémre. Ma tervezzük, hogy levisszük egy kicsit a partra, mert nem árt ha levegőzik ezen a szép napsütötte időben.
Amint leérünk a partra, kiveszem a babakocsiból és a kezembe véve mutatom meg neki a partot, ahol remélem nagyon sokat fog még játszani meg úszkálni.
- Látod fiam. Itt fogsz nagyon sokat lenni a papával és a mamával. – magyarázom neki, mire Layla mellénk lép mosolyogva.
- Olyan aranyos vagy, amikor magyarázol neki. – állapítja meg és megigazítja a ruháját.
- Mert imádom, ahogy téged is. – hajolok oda hozzá és csókot nyomok ajkaira.
- Kicsim mit szólnál, ha ma este egy kicsit romantikáznánk? – néz rám teljesen elvörösödve, amin csak jót kuncogok magamban.
- Tudod, hogy vevő vagyok, csak az orvosok engedik? – megsimogatom az arcát. – Nem akarom, hogy bajod essen. Elég aggodalom volt a szülésnél. – állapítom meg, mert akkor tényleg egy halom aggodalom volt.
- Ma beszéltem az orvosommal és azt mondta, hogy szabad, de arra viszont figyelmeztetett, hogy most még nem ajánlatos megint teherbe esnem, mert nem garantált, hogy egészséges lesz, mert még nem szedtem vissza úgy magam vérileg, mint ami a normális lenne. – magyarázza a kis édes.
- Jól van, akkor vigyázok anyuci. – adok puszit az orrára.
Beszélgetünk még sokat és sétálunk összebújva, meg a picit is öleljük. Meglátogatjuk a munkahelyemet is, ahol egyből kezelésbe veszik fiamat és már próbálnák beavatni a felnőtt élet rejtelmeibe, de leállítom őket. Még túl fiatal, meg látom, hogy kicsimnek se tetszik, csak ő nem akar nekik szólni, mert nem ismeri őket.
Végül úgy döntünk, hogy haza megyünk. A kis Seb-et megfürdetjük, majd lefektetjük aludni, mert hosszú volt a nap, mondjuk csak egy alapos evés után tud elaludni. Nem is tudom, kire hasonlít ez a gyerek, de azt hiszem teljes mértékben rám. Én is csak egy alapos evés után tudok elaludni. Mondjuk nekem más jelent az evés, mint neki.
Amint megbizonyosodtunk, hogy elaludt, kisompolygunk a szobájából és a miénkbe megyünk, ahol szinte egyből egymásnak esünk. A falnak nyomom kicsit és vadul kezdem el csókolom. A farkam már így is teljesen készen van, hiszen nem is tudom mikor voltunk már együtt utoljára. Ezért a pillanatért viszont megéri várni.
Leveszem róla a felsőt, bár a melleihez nem érhetek hozzá, mert túl érzékenyek, meg teli vannak fincsi tejecskével, amit az édes pici fiacskám szokott inni. Elhagyom ajkait és a nyakát kezdem el csókjaimmal halmozni. Fenekébe markolva emelem meg, mire lábait egyből derekam köré fonja. Az ágy felé viszem, ahogy végig fektetem, és felé hajolva kezdem el testét csókolgatni, miközben a nadrágját veszem le róla, mert már nem kell oda. A hasán lévő kis forradásra puszikat hintek. Addig csókolgatom, amíg el nem érem szentéjét, ami már annyira nedves így is, hogy kényeztetnem se kéne, de megérdemli, és ezért kap.
Nyelvemmel kezdem el izgatni barackját, amire kicsit megugrik, de egy nyögés hagyja el ajkait, mire kicsit elszakadok ágyékától, legalább is ajkaimmal, miközben ujjammal belé hatolok, de egyből ajkait tapadok, hogy ne legyen hangos, különben a kis Seb felkel.
- Kicsit halkabban szerelmem, mert a pici felébred. – mondom halkan mosolyogva, mire egyből rákvörös lesz.
- Tudom… Dhe annyira… jhól esik. – mondja kicsit akadozva, mert persze az ujjamat mozgatom benne.
Elmosolyodok, majd megcsókolom szenvedélyesen és úgy mozgatom benne egyre fokozatosabban az ujjamat, hogy érje el a mennyek kapuját. Nem is kell sokáig várnom, mert a hátamba marva feszül meg alattam teste és éri el az orgazmus.
Kihúzom ujjamat, majd szeme láttára nyalom le róla a nedvét, amire elfordítja kicsit a fejét.
- Ne csináld ezt. – mondja lihegve, meg teljesen zavarba.
- Rendben. – puszit adok a nyakára, de végül feltérdelek és elkezdem levenni magamról a nadrágot, ami már nagyon szűk, mert kellő képpen készen állok a dolgokra. Végig nézi, ahogyan leveszem a nadrágomat és a bokszeremből elő kerül a nagy félszemű piton.
Lába közé helyezem magam, mert nincs kedvem, meg idegzetem tovább várni. Szenvedélyesen és mohón megcsókolom, majd egyből beléhatolok, amire felnyög, de kicsit el is tol magától, amit nem értek.
- Seb… azt mondta az orvos… - tudom, de fogd be. Csókolom meg megint.
- Tudom, de bízz bennem. – kérem meg mosolyogva, amire bólint.
Elkezdek mozogni benne, miközben elhagyom ajkait és nyakát kezdem el csókjaimmal halmozni. Fokozom a tempót, és nem is kell sokat várnom arra, hogy kincsem megint elélvezzen, de én sem bírom sokáig sajnos, ezért kicsúszok belőle és párat rántok magamon, mire magamba fojtva az élvezet adta nyögést, de egyenesen a hasára lövellem ki élvezetemet.
- Mondtam, hogy bízz bennem. – mosolyogok rá, amire megfogja arcomat és lehúzva hozzám csókol meg, végül mind a ketten felállunk és elmegyünk tusolni.
~*~
Már lassan egy év eltelt, hogy fiam megszületett és éppen a születésnapjára készülünk. Már lassan 3 hónapja visszamentem dolgozni és kincsem is jár egy klubba, amit nagyon szeret, de mostanában elég furcsán viselkedik. Nem úgy bújik hozzám és már nem is szeretkezik velem úgy, mint eddig, ami eléggé zavar, főleg, hogy amikor megkérdezem, mi a gond, nem mond semmit csak odább áll és inkább Seb-bel foglalkozik, aki már elkezdett kicsit járni is, de még nagyon tanulgatja.
Szeretném Layla-val megbeszélni a dolgokat, de nem szeretném elrontani a fiam első születésnapját sem.
Most lépek be az ajtón, mert munkából jövök haza egy hatalmas ajándékkal a kezembe, ami nem más, mint egy új plüss maci.
- Megjöttem. – szólalok meg, mire a fiam kicsit botladozva, de elém jön. – Szia te kis tökmag. – veszem fel az ölembe. – ezt neked hoztam. Boldog születésnapot. – mondom boldogan és puszit adok az arcára, amire kapok egy hatalmas nagy ölelést.
- Mama – mutat a nappali felé.
- Arra van a mama? Akkor nézzük meg. – bemegyek a nappaliba és tényleg ott van szerelmem. – Szia szívem. – köszönök neki és már éppen csókolnám meg, amikor elfordítja az arcát és csak az arcára tudok puszit adni.
- Szia. – köszön halkan, amit már nem bírok tovább.
- Még is mi bajod van? – kérdezem idegesen, mire a pici aggódva néz rám. – Nincs semmi baj. – simogatom meg a hátát, majd leteszem a szőnyegre. – játsszál szépen. – simogatom a fejét, és mire felállok, látom Layla kimegy a konyhába.
Utána megyek.
- Mi a baj Layla? – kérdezem tőle, de nem válaszol, csak a fejét rázza, amire kezdek bepipulni. – Nem tudom mi történt és mi bajod van, de szeretném tudni. Nem szólsz hozzám. Kerülsz. Ha hazajövök, nem csókolhatlak meg és mostanában nem is akarsz hozzám érni, arról ne is beszéljünk, hogy szeretkezni sem akarsz velem. – zúdítom rá, amit eddig elnyomtam magamba. – Igazán elmondhatnád, hogy mi a frászkarika van veled. Próbáltam kedvesebben is kiszedni belőled, de akkor sem mondtál semmit, akkor még is mit csináljak? Azt várod, hogy összepakoljam a cuccaimat és húzzak el innen? – kérdezem tőle, amire ijedtséget látok a szemébe, mert rám kapja. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz ezek után.
Nem akartam elrontani a fiam első születésnapját, de most már nem bírom tovább. tudnom kell az igazat!
|
| vicii | 2012. 02. 18. 20:56:24 | #19302 |
Karakter: Layla Kandwell
Megjegyzés: (Bátyusnak - Oosakinana-senpainak)
A vásárlás nagyon jól telik. Rengeteg holmit veszünk, ruhákat, bútorokat. Az apró kis rugdalózók láttán teljesen elérzékenyülök. Már annyira várom a kis drágát… a karjaimban akarom tartani… ölelgetni, csókolgatni…
Épp a játékok között válogatunk, mikor Seb mobilja megszólal. A munkahelyéről hívják, hogy délután be kell mennie. Kicsit elszomorodom miatta. Nagyon jó lett volna, ha együtt tudjuk tölteni a napot, de hát nincs mese, menni kell.
- Sajnálom kincsem.- pillant rám bocsánatkérően. – De ha itthon akarok veletek maradni, amíg bele nem jövünk a dolgokba, akkor most tényleg muszáj bemennem.- mondja, de látom rajta, hogy a szíve visszahúzná.
- Semmi baj szívem, megértem.- mosolygok rá biztatóan.
- Haza megyünk, és akkor utána megyek is.- mondja sóhajtva, kedvtelenül, majd magához ölel. Sajnos így van ez. Az élet már csak ilyen…
Mikor hazaérünk, már szedi is össze a cuccait, aztán irány a part.
Persze sokszor beszélünk telefonon, ami nagyon jól esik. Élvezem, hogy ennyire törődik velem. Nagyon jól esik…
Épp a főzéshez készülődök – szeretném meleg vacsorával várni – mikor is csengetnek.
Érdekes, senki sem szokott látogatóba jönni… a haverjai, mióta tudják, hogy itt vagyok, nem igazán keresik. De akkor vajon ki lehet az?
Kinyitom az ajtót, és egy igencsak csinos, szőke nővel találom magam szemben.
- Segíthetek?- kérdem kíváncsian, ő pedig meglepetten mér végig.
- Ó… én Sebastianhoz jöttem.- mondja, mintha kis ellenségesség is lenne a hangjában.
- Ő dolgozik…- mondom bizonytalanul. Mi a fenét akarhat egy ilyen nő Sebtől?
- Kár, pedig el akartam neki mondani a jó hírt. De akkor megkeresem a parton.- mondja széles mosollyal, én pedig csak felvonom a szemöldököm.
- Milyen jó hírt?- bukik fel belőlem akaratlanul is a kérdés, kíváncsivá tett.
- Azt, hogy terhes vagyok tőle.- mondja, hidegen végigmérve.
Elakad a szavam. Mi? Ez ugye csak egy morbid vicc?
Nem hiszem el… ez lehetetlen!
- Parancsolsz?- kérdezek vissza, remélem, csak a fantáziám űz velem beteges tréfát.
- Jól hallottad. Gyerek várok Sebastiantól.- mondja egyre ingerültebben. Megrázom a fejem…
- Az nem lehet… Sebastian az én gyermekem apja…- nyögöm elkeseredetten. A nőcske csak felvonja a szemöldökét, majd elkezd kutakodni a táskájában és az orrom alá nyom egy papírlapot.
Bizonytalanul elveszem tőle majd olvasni kezdem… terhességi teszt… pozitív…
- Nem… ez nem lehet… ez képtelenség…- nyögöm rémülten. Sebastian? Ezzel a nővel…? Ő a gyermeke apja…?
- Pedig így van. Hónapok óta viszonyunk van. Azt mondta, szeret… vagy te erről nem is tudtál? Ki vagy te egyáltalán? Nekem azt mondta, senkije sincs.- mondja támadóan.
- Én… én…- mondom halkan, könnyes szemekkel… szó nélkül megfordulok és beteszem az ajtót. Ez lehetetlen…
Leroskadok a földre, kezemben a papírlapot szorongatva… ez lehetetlen…
Megcsörren a telefon.
Tudom, hogy Seb az… de nem veszem fel… ez nem lehet igaz…
Sebastian megcsalt volna? az a nő azt mondta, hónapok óta viszonyuk van. Ezek szerint mióta itt vagyok… ő végig egy másik nővel is kavart?
És azt mondta neki, szereti… nekem is azt mondta… az egész hazugság lett volna csupán?
Nem lehet… az életem… az életem hazugságra épül? Azt hittem, végre megtaláltam a boldogságot… de megint átvertek… újra kihasználtak…
Sírva fakadok. Keserves zokogásba kezdek, miközben hasamat simogatom gyengéden…
- Kicsikém… drága kicsikém… hát mégis egyedül kell majd felnevelnem téged?- kérdem remegő hangon…
***
Sebastian rengetegszer hívott, de egyszer sem vettem fel a telefont. Így este, mikor hazaér, szinte beront a lakásba.
- Layla merre vagy?- hallom meg rémült hangját. Szótlanul ülök a nappaliban a kanapén, kezemben a terhességi tesztet szorongatva.
Mikor belép a nappaliba, dühösen pillantok rá.
- Kicsim miért nem vetted fel a telefont? Tudod hogy aggódtam érted?- kérdi idegesen.
Heh… még hogy aggódott… hát persze…
Felállok, keresztbe fonom a karjaimat.
- Melyik alkalmi kapcsolataid között aggódtál értem?- kérdem dühösen, képtelen vagyok már hinni a szavaiban. – És még hány nő fogja azt állítani, hogy terhes tőled?- kérdem egyre hangosabban. Látom az arcán szétfutni a döbbenetet. Bizony, rájöttem… már nem tudod tovább titkolni…
- Miről beszélsz édes?- kérdi. É még tagadja is… nevetséges…
- Erről itt.- közlöm vele, majd egyszerűen a mellkasának vágom a papírt. – Tudom, hogy félre jársz és az egyik kicsi félre lépésed miatt megint apa leszel.- közlöm vele ingerülten.
- Nem tudom, hogy ki volt itt és mit akart, de hazudik. Soha nm voltam senkivel mióta itt vagy megint.- próbálja bizonygatni, de csak megrázom a fejem. Fáj, hogy még mindig tagadja…
Ostobának érzem magam… ostobának, kihasználtnak és végtelenül szomorúnak…
- És akkor mit mondasz a papírra? Biztos az is csak hazugság igaz? És nem vagy biztosan egy másik gyerek apja.- mondom. Istenem, bár sose jöttem volna ide… bárcsak visszaköltöztem volna anyáékhoz… nem elég, hogy egy férfi kis híján tönkre tette az életem, egy másik most meg a porba tipor… - Kár volt vissza jönnöm hozzád. Te is olyan vagy mint Michael. Most már tudom miért voltál ennyire figyelmes, mert bűntudatod volt. Tudtad, hogy megcsalsz és ezért.- mondom könnyes szemekkel, már csak egy hajszál választ el attól, hogy megint zokogásban törjek ki.
- Ezt te is tudod, hogy nem igaz. Hívtalak állandóan beszéltünk.- próbál meggyőzni.
- Hazug vagy. Te is csak egy undorító férfi vagy, aki a farka után megy.- ordítom magamból kikelve, teljesen elkeseredetten. A férfiak mind egyformák…
Ám ekkor történik valami. Éles fájdalmat érzek a hasamban. Felkiáltva simítom a kezem pocakomra. Neh… csak ezt neh…
- Layla!- lép mellém aggódva, de ellököm magamtól.
- Ne merj hozzám érni…- sziszegem, de a fájdalom nem marad abba, sőt, egyre csak intenzívebb lesz… neh… belehalnék, ha történne valami a kincsemmel…
- Ne légy már hülye és végre gondolkozz.- emeli fel ő is a hangját, majd se szó, se beszéd, betuszkol a kocsiba és irány a kórház.
A fájások egyre gyakoribbak lesznek, a magzatvíz is elfolyik…
A kórházban egyből tolószékbe ültetnek majd a szülészetre visznek. Sebastian nem engedik be…
Tájékoztatnak, hogy a szülés túl hamar indult be… ez komplikációkhoz vezet…
Neh…
A fájdalom hatalmas… vért látok… körülöttem idegesen kiabáló nővérek és orvosok serénykednek…
Aztán elvesztem az eszméletem…
***
Mikor magamhoz térek, már egy kórteremben fekszem, egyedül. Körülöttem nővérek…
- A kicsi… hogy van a kisbabám?- kérdem szinte még félig eszméletlenül.
- Nyugodjon meg anyuka… a kicsi rendben van.- hallok egy kedves hangot. Ekkor az egyik fehér ruhás ápoló mosolyogva egy kis csöppséget hoz a karján… felém nyújtja…
Remegő kezekkel veszem el…
A kis drágaságom…
- Gratulálok. Egészséges kisfia született.
Könnybe lábad a szemem.
- Édesem… drága kincsem… szemem fénye…- suttogom, a könnyeim pedig megállás nélkül potyognak, de boldog is vagyok egyben.
A kis drága kinyitja a szemeit és felnéz rám. Pont olyan csodálatos, szürke szemei vannak, mint az apjának… pont olyan, mint Sebastian…
- Sajnos a picit még pár napig inkubátorban kell tartanunk, megfigyelés alatt.- mondja a nővér sajnálkozva, majd kiveszi a kezemből. Tiltakoznék, de egy csepp erőm sem maradt…
- Most pedig pihenjen, kérem. Sok vért vesztett, és biztosan nagyon fáradt…- mondja a nővérke, miközben infúzióra köt.
Pillanatok alatt elnyom az álom… a tudat, hogy az én kis drágám jól van, végtelen nyugodtsággal áraszt el…
***
Mikor felébredek, érzem, hogy valaki a kezemet fogja…
Oldalra pillantok. Sebet látom az ágyam mellett ülni, ujjai között kezemet tartja. Kihúzom kezem a szorításából.
- Layla.- szólít meg halkan. – Hogy érzed magad?- kérdi aggódva.
- Menj el Sebastian.- mondom neki szomorúan. Nem akarom látni. – Attól, hogy segítettél nem lesz semmis, amit tettél.- közlöm vele a nagy igazságot.
- Kisasszony kérem várjon ezzel a kijelentéssel.- lép be a szobába egy fehér köpenyes férfi. Értetlenül pillantok fel rá.
- Doktor úr nem értem a dolgokat.- mondom zavartan, mire Seb feláll, és az inkubátorhoz lép, amiben a közös gyermekünk alszik édesdeden.
- Mindjárt megfogja érteni.- mondja a doktor, majd beljebb lép és becsukja az ajtót. – Amit önnek mutattak terhességi papírt hamisítvány volt.- közli, én pedig megdermedek. Hamisítvány? Hogyan? – Eljött hozzám Miss Montgomery és megkért, hogy tegyem meg, mert ha nem, akkor elintézi, hogy kirúgjanak az állásomból, amit nem akartam elveszíteni, mert nagyon fontos a számomra ez a munka. De azt nem tudtam, hogy ezzel bajt okozok mindenkinek. Kérem ne haragudjon a férjére. Semmi köze a dolgokhoz és ő csak tényleg önt szereti, meg a fiúkat.- meséli a doktor bűnbánóan. Elakad a szavam.
Szóval az egész csak hazugság volt… a szuka becsapott…
Én meg naivan elhittem… olyan meggondolatlan dolgokat vágtam Seb fejéhez… istenem….
Seb óvatosan kiemeli a fiunkat az ágyából, gyengéden a karjaiba veszi majd rám pillant.
- Mindennél jobban szeretlek és képtelen lennélek megcsalni, főleg, hogy egy ilyen gyönyörűséget adtál nekem.- mondja halkan, mélyen a szemeimbe nézve.
Egy hosszú pillanatig csak döbbenten, elveszetten bámulok rá…
Aztán egyszerűen sírva fakadok.
Az orvos sietve távozik, magunkra hagy minket.
- Seb… én… annyira sajnálom, amiket mondtam… de Michael már annyi fájdalmat okozott, hogy elvesztettem a bizalmamat a férfiak iránt… meggondolatlan voltam… hittem egy jött-ment nőcskének… hagytam, hogy becsapjon… nem hittem benned eléggé… bocsáss meg… én… én…- zokogom elkeseredetten. Hozzám siet, leül az ágyam szélére. Megkönnyebbült mosollyal letörli a könnyeimet, majd csókot hint a homlokomra, végül a kezembe adja a kicsit.
- Csss… semmi baj, ne sírj… most már nem számít…- mondja halkan, megnyugtatóan. – A lényeg, hogy minden rendbe jött. Hogy te is meg a kicsi is jól vagytok. De legközelebb bárki bármit mondd, csak nekem higgy.- mondja, én pedig bólintok.
- Úgy lesz.- suttogom, majd puszit hintek a kis Sebastian arcocskájára. Felnyílnak a szemei, és kíváncsian körbe tekint. – Hasonlít rád.- mondom mosolyogva.
- Igen… az én fiam.- mondja büszkén. A kis Seb egyik kezecskéjét a magasba nyújtja, mire Sebastian gyengéden megfogja. A kicsi pedig ujjacskáit ráfonja Sebastian mutatóujjára.
- A mi fiunk…- bólintok.
***
Még pár napig benntartanak minket a kórházban, megfigyelés alatt. Sebastian szinte minden percét velünk tölti. Szerencsére a kisbabánk jól van, semmi rendellenességet nem tapasztaltak nála. Az anyakönyvét is elkészítették. Sebastian Kandwell Junior.
Egyre élénkebb a kis drága, már a hangját is hallatja, és egyre többet mozog. Szerencsére keveset sír, és inkább mosolyog.
Sebastian pedig egyszerűen imádja. Rengeteget beszél hozzá, ölelgeti, puszilgatja. Imádom nézni őket… annyira édesek… a számomra két legfontosabb személy… a családom…
Néhány babaruhát is hozott be, és együtt felöltöztettük a kis édest. Persze jórészt még csak alszik meg eszik.
Én is kezdek jobban lenni. Persze a szülés megviselt… de lassan úgy érzem, visszatér az erőm, amit elsősorban Sebnek köszönhetek. Rengeteg törődik velem, és segít, amiben csak tud.
Végül pár nap múlva hazamehetünk.
Mondanom sem kell, hogy kicsattanunk a boldogságtól.
Otthon persze hatalmas meglepetés fogad: nem tudom hogyan vagy mikor, de Sebnek volt ideje átrendezni a gyerekszobát. Kifestette, a bútorokat pedig bepakolta.
- Szívem… ez csodálatos!- mondom elképedve, karomban a kicsi Sebbel.
- Reméltem, hogy tetszeni fog.- vigyorodik el, majd bekísér.
- Ez maga a tökély.- sóhajtom teljesen elvarázsolva. Büszkén kihúzza magát, majd átkarolja a derekam és megcirógatja a kis Seb arcocskáját, aki felgrimaszol rá. Mintha mosolyogna a kis édes.
- Gyere, ülj le, biztos fáradt vagy még.- kísér vissza a nappaliba, én pedig leülök a kanapéra. – Csinálok vacsorát.- ajánlkozik, én pedig rámosolygok.
- Nagyon hálás lennék. Addig megetetem Sebastiant.- mondom, ő pedig bólintva besétál a konyhába. Én addig megszoptatom a kicsit. Persze evés után a kis drága szinte azonnal elalszik, ezért beviszem a szobájába és lefektetem. Egy hosszú percig csak elnézem, ahogy édesdeden szunyókál.
Majd egy erős kart érzek a derekam köré fonódni.
Életem szerelmes simul a hátamhoz, fejét a vállamra teszi, és elmosolyodva szemléli meg ő is a kicsit.
- A szeme a tiéd, szívem.- mondom neki megfogva a kezét.
- A szája viszont a tiéd.- mosolyog.
Hangtalanul kisettenkedünk, majd odakint átölelem és szorosan hozzá bújok.
- Annyira szeretlek…- súgom a szemeibe nézve. Ellágyulva túr a hajamba.
- Én is szeretlek, drágám.- mondja, majd gyengéd csókot lehel ajkaimra. Átkarolom a nyakát és odaadóan viszonzom édes csókját…
Kimegyünk a konyhába, ő leül az egyik székre majd az ölébe húz. Megetetjük egymást. Olyan romantikus a hangulat…
- Tudod… még elég fáradt vagyok… de néhány hét, és a szülés okozta trauma el fog múlni…- mondom halkan, elpirulva, a testemre célozva. – Utána pedig…
Boldogan rám mosolyog, majd forró csókot váltunk…
|
| oosakinana | 2012. 02. 18. 11:33:50 | #19285 |
Karakter: Sebastian Kandwell
Megjegyzés: (Húgocskámnak ~ Viciinek)
- Michael? – hallom Layla megdöbbent hangját. Én viszont dühös vagyok és legszívesebben felképelném ezt a mocskot.
- Mit keresel itt? – kérdezem egy cseppet sem kedvesen, de ő csak zavartan ácsorog az ajtó előtt.
- Én… Laylahoz jöttem…- nyögi ki és kicsikémre néz. Legszívesebben kiszúrnám mind a két szemét. Főleg, amikor meglátja kincsem pocakját, ami hozzám tartozik.
Már a boldogság is megjelenik az arcán, ami nekem cseppet sem tetszik.
- Layla… te… nem is mondtad…!- mondja elképedve, majd megpróbálna beljebb jönni, ám útját állom, majd hátra nézek, hogy mi Layla véleménye a dolgokról, de csak felsóhajt.
- Engedd be, Seb. Azt hiszem, ez a beszélgetés elkerülhetetlen. – mondja a szavakat, amire csak bólintok és beengedem azt a görényt, akit legszívesebben koporsóban látnék.
- Layla, de hisz ez nagyszerű! Miért nem szóltál? Minden rendben van? Egészséges? – teljesen fellelkesülve faggatja kincsemet és még a hasát is megsimogatná, de hátrébb lép én meg egyből mellette termek. Átölelem a vállánál
- Azért nem szóltam, mert épp egy másik nőt kettyintettél. – mondja dühösen neki, amit megértek. A kis görény meg csak elszégyellve magát lesütött szemmel áll.
- Én… én igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek… hibáztam… de rádöbbentem, hogy nem tudok élni nélküled! Kérlek, Layla, nem próbálhatnánk meg újra? Könyörgöm! – néz rá kétségbe esetten. Azt hiszem, mindjárt elrendezem az arcvonásait.
Szerencsére Layla, csak a fejét rázza.
- Undorodom tőled, Michael. Rengeteg esélyt adtam már, de mindet elhibáztad. – közli vele ridegen, és még közelebb húzódik hozzám. Igen megvédelek bármi legyen. – Nem fogadlak vissza. Ne is próbálkozz.
- De Layla! Gondolj a gyerekre! Nem nőhet fel apa nélkül! – szóval már zsarolunk is? Tudd meg az én gyerekem és nem fog apa nélkül felnőni.
Szerencsére ezeket hugi is tudja, mert csak a fejét rázza meg.
- Tűnj innen… ez a gyerek még apa nélkül is boldogabb lenne, mint veled… - sziszegi dühösen, de azért remélem tudja, hogy itt vagyok mellette.
- Ne legyél nevetséges! Egyedül képtelen lennél eltartani! – állítsd már le magad pattogó nikkel bolha.
- De nincs egyedül. Itt vagyok neki én. – szólok közbe végre én is, mert már nem bírom tartani magamban a dühömet.
Layla csak megöleli a karomat, majd hozzám simulva néz fel rám mosolyogva.
- Sebastian százszor jobb apja lesz a kicsinek, mint amilyen te valaha is lehetnél. – közlésére én is megdöbbenek, de a görényecske is. Jól esnek nagyon szavai, mert igyekszem is elég rendesen, de ezek szerint látszik is.
- De hát ő a testvéred… - mondja megütközve teljesen.
- És?... Seb a bátyám, az igaz… mégis… ő megad nekem mindent. Azt is, amit te sosem tudtál. Őszinte, igaz szeretetet. – mondja elérzékenyülve a végét, majd a vállamra kapok puszit. Még szép, hogy mindent megkapsz tőlem kicsikém. Mosolyogva nézek le rá.
- Bolond vagy. – rázza meg a fejét a kis állat, de csak mosolyogva néz rám tesóm.
- Nem. Te vagy bolond, amiért egy ilyen csodás nőt megcsaltál. Most pedig tűnj el az életünkből. – emelem fel a hangomat. Senki nem beszélhet így Layla-val. Kiveszem kezemet az öleléséből és elkezdem a csávó felé menni, aki hátrálni kezd. Tudja, hogy erősebb vagyok. Várok egy kicsit hátha szól Layla, de mivel semmit nem hallok, amikor oda érek egy jó nagyon bepancsolok neki, majd kiteszem a szűrét az ajtón. Nem kell ő ide.
Lalya is az ajtóhoz sétál.
- Nem akarlak többet látni, Michael. Már nem vagy része az életemnek. És a drágám életének sem leszel soha a része. Soha nem fogod látni őt. – közli, miközben a hasát fogja. Igen aggódok is értük rendesen. Nem szerencsés bosszúsnak lennie.
- Most pedig takarodj innen, te szemétláda, ameddig még jó kedvemben vagyok. És örülj neki, hogy csak ennyit kaptál. Ha Layla nem lenne itt, már rég péppé vertelek volna. – közlöm vele a tényállást, és ha visszamer jönni, azt hiszem, hogy pórul fog járni.
Ám Layla visszaszalad a szobába, amit nem értek, meg minek szaladgál? Vigyázzon már magára könyörgöm. Amikor egy dobozzal a kezébe tér vissza még mindig nem értem. Amikor a csávó elé dobja, már minden világossá válik.
- Ennyi volt. Fogadd el. - közli utoljára, mert most már pihennie kell. Megfogom a kezét és visszahúzom a házba, majd becsukom az ajtót, hogy felejtse is el azt a kis szemetet.
Magamhoz ölelem, mire ő szorosan bújik hozzám, már amennyire a hasától tud.
- Boldog voltam, mikor azt mondtad, százszor jobb apa vagyok annál a taplónál. – mondom elérzékenyülve, mire mosolyogva néz szemeimbe és kapok egy édes kis csókocskát.
- Csak az igazságot mondtam. Rengeteget törődsz velünk… még senkitől nem kaptam ennyi szeretetet. A kicsi még meg sem született, de már most látom az arcodon, mennyire szereted Őt. – mondja halkan, mire kezemet a hasára teszem. Ők a mindeneim. Még a picike is megmozdul, mintha csak igazat akarna adni anyucinak.
Össze is mosolygunk, mire Layla folytatja.
- Szeretlek Seb… őszintén, tiszta szívemből szeretlek. Veled akarom leélni az életem… - suttogja ajkaimba, majd lassú és gyengéd csókot váltunk egymással. Ezzel a vallomásával nagyon nagy örömet szerzett nekem. Soha nem voltam ennyire boldog, mint most.
- Ha tudnád, mennyire boldoggá teszel ezzel…! Én is szeretlek, Layla. Mindenkinél jobban szeretlek! – suttogom magamhoz ölelve, mire a fejét a mellkasomra helyezve pihen.
***
Másnap együtt megyünk az ultrahangra, ami izgalmas mindene egyes alkalommal nekem legalább is.
A doki elkezdi vizsgálni, majd amikor kincsem meglátja a picit, a kezemet kezdi el szorítani, mire felfigyelek és próbálom kivenni a gyerekemet a képernyőn. Layla teljesen el van érzékenyülve, de boldogan figyeli a picit.
- Nézzék csak… már teljesen kifejlődött a baba. Igaz, hogy még mindössze 7-8 centi csak a hossza, de már látni lehet mindent. Ahogy elnézem, egészséges, nem látom jelét semmilyen elváltozásnak. Gratulálok. – mosolyog ránk, mire kincsem teljesen kicsattanva a boldogságtól néz fel rám.
- Nézd édes… már látni lehet a pici kis kezecskéjét is. – mondja izgatottan a képernyőre mutatva, mire bólintok. Nagyon boldog vagyok én is.
- Megmozdult! Nézd, ásít! Hát nem egy tünemény? – mosolygok rá szélesen, mire nevetve húz magához egy rövid kis csókocskára.
***
Megint eltelik három hónap és egyre csak boldogabbak vagyunk. Várjuk nagyon a pici születését és ezzel azt hiszem én jobban így vagyok, mint kicsim.
Most is éppen vacsorázunk, amikor szerelmem megmerevedik.
- Mi az? Rosszul vagy? Baj van? – kérdezem egyből aggódva, mire csak bíztatóan rám mosolyog. Megfogja a kezemet, majd a hasára teszi. Mintha mozogna benne, vagy ugrálna.
Próbálom kitalálni mi lehet az, de végül letérdelek mellé és a fülemet tapasztom a hasára. Nem kell sok idő, mire felismerem, mit csinál. Nevetve kiáltok fel. - Csuklik!
Visszateszem fülemet és tovább hallgatom a kicsikét. Még azt is érzem, hogy valamijét az arcomnak nyomja a kis édeske.
Boldogan hunyom le a szememet és mosolyodok el. Csókot is adok szívecském hasára.
- Már alig várom, hogy köztünk legyen… - mondom halkan, amire csak bólint.
- Én is. Gondolkodtál már neveken? – kérdezi kíváncsian.
- Persze. Ha lány lesz, mindenképp legyen Layla a neve, az édesanyja után. – vigyorgok fel rá, amire megsimogatja az arcomat. Ez nem volt kérdés. Az anyja biztos, az apja a kérdéses, de majd ha kijön megtudjuk.
- Ha pedig fiú, akkor legyen Sebastian. – az ő választásán is széles mosollyal nézek rá. - Jut eszembe! Nézegettem kiságyakat a katalógusban, és van pár, ami nagyon megtetszett. – újságolja, mire visszaülök a székre mellé.
- Remek! Holnap úgyis szombat, úgyhogy lesz időnk elmenni vásárolni, mit szólsz? – kíváncsiskodok, amire csak bólint.
- Bár elég nehéz ügy lesz… nem vehetünk jellemzően sem fiús, sem lányos dolgokat… - gondolkodik el, pedig nem kéne. Tudja, hogy mindig mindent megoldok.
- Nem baj, majd megoldjuk. – kacsintok rá, majd odahajolok hozzá egy csókért, mire a karjaimba simul sóhajtva.
- Elmondhatatlanul boldoggá teszel, Seb… - suttogja lehunyt szemekkel.
- Én is boldog vagyok veletek. – suttogom, és a hasát kezdem el simogatni. – Menjünk pihenni, hogy holnap fitten menjünk vásárolni. – mondom kedvesen, amire bólint, és már megyünk is az emeletre, ahol az ágyba bújva ölelem magamhoz és alszunk el.
~*~
Másnap a vásárlás nagyon jól telik. Veszünk babaruhákat meg bútorokat, hogy minden rendben legyen a baba érkezéséig. Az egyik szobát addig még ki is kell festeni vagy kicsit átrendezni. Végre hangos lesz a ház, aminek örülök. Szeretném már nagyon, ha a kis csöppség kint lenne az anyukája pocakjából. Jó lesz magamhoz ölelni és simogatni, babusgatni. Minden percét élvezni fogom, amíg velük leszek, mivel szabadságot vettem ki, hogy a baba születése után velük tudjak lenni és segítsek a kezdeti nehézségekben.
Pont emiatt csörög most is a telefonom, hogy be kell délután mennem dolgozni, aminek nem örülök, de mivel a szabadságom múlhat rajta így nincs más választásom.
- Sajnálom kincsem. – nézek rá bűnbánóan. – De ha itthon akarok veletek maradni, amíg bele nem jövünk a dolgokba, akkor most tényleg muszáj bemennem. – mondom cseppet sem boldogan.
- Semmi baj szívem, megértem. – mondja kedvesen, de látom rajta, hogy rosszul esik neki és szeretne velem lenni a mai nap folyamán, de sajnos ez nem így van most jelen állapotban.
- Haza megyünk, és akkor utána megyek is. – mondom is lehangoltan.
Magamhoz ölelem, majd szépen haza megyünk. Felveszem a cuccaimat és irány a partra a szolgálati helyem.
A munkahelyemen, nem volt semmi különös. Beszéltem párszor Layla-val is, hogy tudjam, hogy van, viszont egy idő után már nem vette fel telefont, ami kezdett aggasztani.
Este amint végzek, szinte rohanok haza, amikor nem akarta felvenni a telefont. Berontok a házba.
- Layla merre vagy? – kérdezem egyből és sietek be, amikor megtalálom a nappaliba, mérges szemekkel néz rám és egy papír van a kezébe. – Kicsim miért nem vetted fel a telefont? Tudod hogy aggódtam érted? – kérdezem egyből, mire feláll és keresztbe fonja a kezét.
- Melyik alkalmi kapcsolataid között aggódtál értem? – kérdezi mérgesen. – És még hány nő fogja azt állítani, hogy terhes tőled? – teljesen lefagyok, most mi van?
- Miről beszélsz édes? – kérdezem értetlenül
- Erről itt. – vágja a mellkasomhoz a papírt. – Tudom, hogy félre jársz és az egyik kics félre lépésed miatt megint apa leszel. – vágja hozzám mérgesen.
- Nem tudom, hogy ki volt itt és mit akart, de hazudik. Soha nem voltam senkivel mióta itt vagy megint. – mondom őszintén.
- És akkor mit mondasz a papírra? Biztos az is csak hazugság igaz? És nem vagy biztosan egy másik gyerek apja. – mondja, majd folytatja is. – Kár volt vissza jönnöm hozzád. Te is olyan vagy Michael. Most már tudom miért voltál ennyire figyelmes, mert bűntudatod volt. Tudtad, hogy megcsalsz és ezért. – mondja már szinte könnyezve.
- Ezt te is tudod, hogy nem igaz. Hívtalak állandóan beszéltünk. – mondom neki komolyan, de inkább aggódok érte.
- Hazug vagy. Te is csak egy undorító férfi vagy, aki a farka után megy. – ordítja nekem kikelve magából, de itt az eredménye, hogy nem tesz jót. Felkiált, és a hasához kap.
- Layla. – rohanok oda és segítenék neki, de ellök magától.
- Ne merj hozzám érni… - folytatná is, de megint felkiált a fájdalomtól.
- Ne légy már hülye és végre gondolkozz. – ordítok most már vele én is, mert aggódok érte, meg a piciért, arról nem is beszélve, hogy hülyeség, ami miatt ez történt.
Nem is hagyom tovább ellenkezni, be a kocsiba és irány a kórház. Bemegyünk és egyből a szülészetre viszik, de engem nem engednek be mondván, hogy ez most komplikált szülés lesz és nem akarják, hogy bent legyek, pedig bent akarok lenni.
Kint a váróban fel alá járkálok, egy ideig hallok fájdalmas kiáltásokat Layla-tól, de nem nyugtatnak meg egyáltalán. Úgy szeretnék ott lenni vele és fogni a kezét, hogy azt elmondani nem lehet. Nem is tudom, mi történik odabent. Az aggodalmam viszont akkor lesz nagyobb, amikor nem hallok se kiabálást, se gyereksírást és megjelenik az orvos.
- Mi a baj doktor úr? – kérdezem meg egyből aggódva.
- Gyorsan kell választania. – mondja egyből. – Veszélyben van az anya és a gyerek élete. Kit mentsünk meg, ha nem tudjuk mind kettőt? – kérdezi meg tőlem, én meg csak gondolkozok és le vagyok döbbenve.
- Miért nem tudják mindkettejüket megmenteni? – kérdezem egyből, de teljesen le vagyok fagyva.
- Ha tovább hezitál, akkor mind a ketten meghallhatnak. – mondja sürgetve, mire fájó szívvel mondom rá a válaszom:
- A gyerek. – Layla megölne, ha nem így választanék.
Az orvos újra magamra hagy én meg leülök a székre és sírva fakadok. Ez mind az én hibám. Az én felelősségem, hogy ide jutottunk. Hogy lehettem ennyire hülye. Nem lett volna szabad, hogy ideges legyen. Nyugodtnak kellett volna maradnia, hiszen annyi stresszen ment már keresztül, hogy ez így senkinek nem jó, főleg meg nem egy terhes nőnek.
A percek óráknak tűnnek, ami tehetetlenségem miatt vannak. Még a könnyeim is kicsordulnak az aggodalom miatt. Miért nem mondanak már valamit? Ki vagyok akadva és aggódok is érte. Meg mi lesz, ha ezen túl leszünk? Fog nekem hinni vajon? Fogja engedni, hogy segítsek neki? Nem vagyok hibás semmiben. Nem tettem ellene semmi rosszat, csak vele akarok lenni. Ennyi a bűnöm.
Nem tudom, hogy mit csinálhatnék, mire az orvos kijön egy kis csomaggal a kezében és mosolyog. Remélem Layla is jól van, mert ha nem akkor nem fogom tudni nélküle végig csinálni. Felállok és odamegyek az orvoshoz.
- Gratulálok a fiához. – mondja mosolyogva, majd a kezembe adja a gyereket, aki teljesen úgy néz ki mint én.
- Köszönöm. – éppen alszik, de aggódva nézek az orvosra. – Hogy van feleségem? – kérdezem meg félve a választól.
- Szerencsére meg tudtunk menteni az ő életét is, de nagyon kritikus volt az állapota. – mondja el mi volt a műtét alatt, de megnyugszom, hogy jól van Layla is.
- Mindent köszönök doktor úr. – mondom hálásan. – Mikor mehetek be hozzá?
- Nem sokára átfogjuk tolni egy korterembe és majd ott bemehet hozzá. – jönne közelebb és venné el a gyerekemet, de nem akarom.
- A pici nem maradhatna nálam? – kérdezem szinte könyörgő szemekkel.
- Sajnálom, de el kell vinni jobban kivizsgálni, mivel kora szülött a picike, meg fürdetni is kell. – mondja, mire nagy nehezen, de elválok a fiamtól és visszaadom a dokinak.
Mikor elmennek és megfordulva mennék Layla szobájába, meg látom, ahogy a csaj, aki Layla-nál járt az egyik orvossal beszél és pénzt nyújt át neki. Na, itt már felmegy bennem a pumpa. Szóval ők voltak. Hát nem fogják tönkre tenni az életemet az biztos. Amint a csajszi elmegy, odamegyek az orvoshoz és a falnak nyomom.
- Maga hamisított terhességi lapot annak a nőnek? – kérdezem vérben forgó szemekkel. Még szerencse, hogy senki nem látja a történteket.
- Maga meg mit akar? Engedjen el. – próbál ellökni, de esélytelen.
- Maga miatt került veszélyes állapotba a feleségem és azt akarja, hogy elengedjem? Nem az emberek védelmére fogadott hűséget? – kérdezem mérgesen, amire meglepődik. – Igen jól halotta. Maga miatt veszítettem el majdnem az életem értelmét. – vágom a képébe.
- Sajnálom. Ezt nem tudtam. – mondja, mire elengedem, hogy levegőt vegyen, mert már nagyon kezdett lilulni a feje.
- Sajnálhatja is. A fiam maga miatt lett kora szülött és ezzel a feleségem életét is veszélyeztette. Arról nem is beszélve, hogy el is akar hagyni, mert azt hiszi, hogy tőlem várja az a hülye némber a gyereket, ami maga hamisított. – osztom a dolgokat, amit okozott. – Remélem boldog, hogy egy gyerek apa nélkül fog felnőni, ha az anyja nem fogad vissza. – mondom komolyan, majd megfordulva és kicsit puffogva ott hagynám, ha nem állítana meg szavaival.
- Majd én elmondom neki az igazat. – mondja, mire megfordulok.
- Reménykedjen, hogy higgyen magának, különben okirat hamisítása miatt és emberölési kísérlete gyanújával fel lesz jelentve. – mondom komolyan és eszem ágába nincs most viccelődni, amit lát is rajtam.
Bemegyek a kórterembe, ahol testvéremet tolták. Bemegyek, de még alszik. Bent van a picike is inkubátorban igaz, de bent van vele és így őt is láthatom. Leülök Layla mellé és a kezét fogom, majd elkezdem simogatom. A számhoz emelve puszikat is adok rá.
Nem tudom mennyi idő telik el, mire ébredezni kezd, de amint meg lát elveszi kezeit az enyéim közül.
- Layla. – szólalok meg halkan. – hogy érzed magad? – kérdezem aggódva.
- Menj el Sebastian. – mondja egyből, amire a szívem szorul össze. – Attól, hogy segítettél nem lesz semmis, amit tettél.
- Kisasszony kérem várjon ezzel a kijelentéssel. – hallom meg az orvos hangját, akit nem rég megszorongattam.
- Doktor úr nem értem a dolgokat. – mondja zavartan, mire felállok és inkább a fiam mellé állok.
- Mindjárt megfogja érteni. – kicsit beljebb jön és becsukja az ajtót, majd neki kezd a mesének. – Amit önnek mutattak terhességi papírt hamisítvány volt. – mondja a közepébe vágva. – Eljött hozzám Miss Montgomery és megkért, hogy tegyem meg, mert ha nem, akkor elintézi, hogy kirúgjanak az állásomból, amit nem akartam elveszíteni, mert nagyon fontos számomra ez a munka. – folytatja mély levegőt véve. – De azt nem tudtam, hogy ezzel bajt okozok mindenkinek. Kérem ne haragudjon a férjére. Semmi köze a dolgokhoz és ő csak tényleg önt szereti, meg a fiúkat. – fejezi be.
Kiveszem a gyerekünket, az ágyból, majd úgy nézem Layla-t.
- Mindennél jobban szeretlek és képtelen lennélek megcsalni, főleg, hogy egy ilyen gyönyörűséggel adtál nekem. – nézek komolyan a szemébe és várom az ítéletemet.
Reménykedni tudok, hogy nem fog tényleg elküldeni és hinni fog nekem, meg az orvosnak. Nem akarom elveszíteni őket, mert akkor tényleg elveszek a világban. Csak ők vannak nekem és senki más.
|
| vicii | 2012. 02. 17. 20:27:34 | #19277 |
Karakter: Layla Kandwell
Megjegyzés: (Bátyusnak - Oosakinana-senpainak)
Először elszomorodom. Nem viszonozza a csókom… ezek szerint…
Már épp elszakadnék tőle, mikor hirtelen szorosan magához ölel és szenvedélyesen visszacsókol.
Nagyot dobban a szívem. Megijedtem, hogy ez túl sok lesz neki, de ezek szerint minden a legnagyobb rendben van…
Szorosan simulok hozzá, csak a levegőhiány választ el minket…
- Nagyon boldog vagyok, hogy ezt mondtad.- mondja mosolyogva, mélyen a szemeimbe nézve. Szinte ragyog a boldogságtól… - Akkor most már örökre nálam fogsz élni.- jelenti ki széles mosollyal.
Azonban elszontyolodom egy kicsit… a húga vagyok… biztos tudják már páran… így mégsem élhetünk úgy, mint egy szerelmespár…
- Az eddigi kicsapongó életedet viszont folytatnod kell, hogy ne fogjanak gyanút.- mondom szomorúan. Még csak az kellene, hogy botrány legyen…
De ő csak elmosolyodik, és megsimítja az arcom. Kíváncsian pillantok fel rá.
- Nem tudja senki, hogy testvérek vagyunk, meg ha nem szólítasz bátyónak én meg hugicának, akkor semmi gond nem lesz.- mondja vidáman. Azt hiszem, nagy kő esik le a szívemről, hogy szabadon szerethetem…
Boldogan, szorosan magamhoz ölelem.
- Jó veled lenni.- suttogom teljesen meghatódottan. Ő viszont már miattam kezd aggódni.
- Voltál orvosnál?- pillant rám aggódóan, a hátamat simogatva.
Felnevetek. Kérdésekkel kezd bombázni, teljesen felvillanyozódott. Hát ilyen sokat jelentene neki a gondolat, hogy a baba talán az övé?
Annyira boldoggá tesz, hogy az szinte elmondhatatlan…
***
Lassan telnek a napok, aztán a hónapok. Pontosabban három.
Seb lelkiismeretesen a gondunkat viseli a picivel. Szerettem volna munkába állni, de kézzel-lábbal tiltakozott ellene, így itthon maradtam.
A hasam is növekedik, már szemmel látható az áldott állapotom. Sőt, még a szívem alatt növekvő kis drága is lassan mocorogni kezd, rengeteg örömteli pillanattal megajándékozva.
Seb pedig egyszerűen fantasztikus. Már most jobb apának tűnik, mint bármelyik férfi, akivel valaha is találkoztam. Szinte hercegnőnek érzem magam. Majdhogynem a tenyerén hordoz.
Néha már nagyon zavarba ejtő, de hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól. Minden apróság miatt aggódik, és a munkahelyéről is vagy fél óránként felhív, ha nem többször.
Most is, nemrég beszéltünk. Már hazafelé tart.
Én a konyhában serénykedek, ha már gondoskodik rólam, az a legkevesebb, hogy takarítok meg főzök rá.
- Megjöttem kicsim.- hallom az imádott hangot, mikor belép az ajtón.
- Szia. Milyen napod volt?- kérdem hozzá lépve, mire kapok egy ölelést, majd a hasamat kezdi simogatni.
- Nagyon jó.- mosolyog rám. – A fiúk hívtak volna bulizni, de inkább hazajöttem hozzátok.- hint lágy csókot ajkaimra, majd hasamra is. Felkuncogok. – Jól vagytok?- kérdi aggódva, én pedig felnevetek. Annyira édes. Tökéletes apa lesz belőle.
- Seb. 10 perccel ezelőtt hívtál fel telefonon. Akkor is jól voltam és még azóta sem változott.- tájékoztatom mosolyogva, de csak megvonja a vállát.
- Fontosak vagytok nekem és aggódok értetek.- mondja. Megrázom a fejem. Hihetetlen… néha azt gondolom, hogy kettőnk közül ő aggódik jobban.
- Tényleg holnap mennem kell ultrahangra. Eljössz velem?- pillantok rá reménykedve.
- Még szép. Mindenre elmegyek ahova csak mentek.- válaszolja lelkesen.
És ekkor kopognak az ajtón.
- Vársz valakit?- kérdi rám pillantva, de csak megrázom a fejem.
- Senkit.- mondom összehúzott szemekkel. Vajon ki lehet?
Közben kezem akaratlanul hasamra siklik. Kíváncsian nézem, ahogy az ajtóhoz lép majd kinyitja.
Megdöbbenek.
- Michael?- kérdem döbbenten. Hátrébb lépek. Nem… nem akarom látni… ő hiányzott a legkevésbé…
Látom Seb arcán végigsuhanni a dühöt, de türtőzteti magát.
- Mit keresel itt?- kérdi cseppet sem kedvesen a férfitól, aki csak zavartan ácsorog a küszöbön.
- Én… Laylahoz jöttem…- nyögi ki végül, majd rám pillant.
És ekkor észreveszi növekedő pocakomat.
Látom, ahogy az arcán végigsuhannak az érzelmek, először a döbbenet, az ijedtség, a felismerés majd a boldogság…
- Layla… te… nem is mondtad…!- nyögi elképedten, majd akaratlanul is beljebb lép, de Seb útját állja. Bátyám kíváncsian rám pillant.
Felsóhajtok.
- Engedd be, Seb. Azt hiszem, ez a beszélgetés elkerülhetetlen.- mondom végül, de cseppet sincs kedvem ehhez. Ő megadóan bólint, majd félreáll az ajtóból, Michael pedig besétál.
- Layla, de hisz ez nagyszerű! Miért nem szóltál? Minden rendben van? Egészséges?- kérdi egészen fellelkesülve, majd a hasamra simítaná a kezét, de hátra lépek, kezeimmel védekezően óvva kincsemet. Seb is mellettem terem, átöleli a vállamat.
- Azért nem szóltam, mert épp egy másik nőt kettyintettél.- vágom a fejéhez dühösen.
Szégyenkezve lesüti a szemeit.
- Én… én igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek… hibáztam… de rádöbbentem, hogy nem tudok élni nélküled! Kérlek, Layla, nem próbálhatnánk meg újra? Könyörgöm!- néz rám kétségbeesetten.
Megrázom a fejem.
- Undorodom tőled, Michael. Rengeteg esélyt adtam már, de mindet elhibáztad.- közlöm vele hidegen, még közelebb húzódva testvéremhez. – Nem fogadlak vissza. Ne is próbálkozz.
- De Layla! Gondolj a gyerekre! Nem nőhet fel apa nélkül!- vált stratégiát.
Elborzadva rázom meg a fejem. Még arra is képes, hogy érzelmileg zsaroljon?
- Tűnj innen… ez a gyerek még apa nélkül is boldogabb lenne, mint veled…- sziszegem dühösen.
- Ne legyél nevetséges! Egyedül képtelen lennél eltartani!- mondja, még mindig nem akar leállni.
- De nincs egyedül. Itt vagyok neki én.- szól közbe Sebastian is, látom rajta, hogy szinte alig tudja visszafogni a dühét.
Átkarolom a karját és az oldalához simulok. Felmosolygok rá.
- Sebastian százszor jobb apja lesz a kicsinek, mint amilyen te valaha is lehetnél.- közlöm vele, mindkettejük nem kis döbbenetére.
Michael arcára döbbenet ül ki, Sebastianéra pedig öröm.
- De hát ő a testvéred…- mondja megütközve.
- És?... Seb a bátyám, az igaz… mégis… ő megad nekem mindent. Azt is, amit te sosem tudtál. Őszinte, igaz szeretetet.- mondom halkan, elérzékenyülten, majd lágy puszit nyomok Seb vállára.
Boldogan lemosolyog rám.
- Bolond vagy.- rázza meg a fejét volt férjem, de csak rámosolygok.
- Nem. Te vagy bolond, amiért egy ilyen csodás nőt megcsaltál. Most pedig tűnj el az életünkből.- emeli fel a hangját testvérem. Karját finoman kihúzza ölelésemből, majd Michael felé kezd közeledni. A férfi ijedten hátra lép.
Megállíthatnám Sebet. Megkérhetném, hogy hagyja abba. Hogy hagyja ékén Michaelt. Azonnal megtenné. Gondolkodás nélkül leállna.
De mégsem teszem.
Így csak hagyom, hogy behúzzon neki egy hatalmasat, majd szó szerint kidobja a házból. Az ajtóhoz sétálok.
- Nem akarlak többet látni, Michael. Már nem vagy része az életemnek. És a drágám életének sem leszel soha a része. Soha nem fogod látni őt.- közlöm vele hasamat simogatva.
- Most pedig takarodj innen, te szemétláda, ameddig még jó kedvemben vagyok. És örülj neki, hogy csak ennyit kaptál. Ha Layla nem lenne itt, már rég péppé vertelek volna.- közli vele Seb égő tekintettel.
Nekem eszembe jut valami. A jegygyűrűmet már rég nem viselem, de eddig még nem volt szívem megválni tőle. Most visszasietek a szobába, előkotrom a fiók mélyéről, aztán újra megjelenek. És hanyag mozdulattal Michael elé dobom a földre.
- Ennyi volt. Fogadd el.- közlöm még utoljára.
Seb hozzám lép, megfogja a kezem majd gyengéden behúz a lakásba és beteszi az ajtót.
Magához ölel, én pedig hozzá simulok.
- Boldog voltam, mikor azt mondtad, százszor jobb apa vagyok annál a taplónál.- mondja elérzékenyülve, én pedig felmosolygok rá. puszit nyomok az ajkaira.
- Csak az igazságot mondtam. Rengeteget törődsz velünk… még senkitől nem kaptam ennyi szeretetet. A kicsi még meg sem született, de már most látom az arcodon, mennyire szereted Őt.- mondom halkan, ő pedig kezét a hasamra simítja. Érzem, ahogy a baba megmozdul.
Összemosolygunk a dolgon.
- Szeretlek Seb… őszintén, tiszta szívemből szeretlek. Veled akarom leélni az életem…- suttogom ajkaiba, majd lassú, gyengéd, mégis szenvedélyes csókot váltunk. Ő az igazi… a férfi, akit egész életemben kerestem… a férfi, akit halálom órájáig képes leszek szeretni…
- Ha tudnád, mennyire boldoggá teszel ezzel…! Én is szeretlek, Layla. Mindenkinél jobban szeretlek!- súgja boldogan, én pedig mosolyogva nyugtatom mellkasán a fejem.
***
Másnap együtt megyünk ultrahangra. Végig kézen fogva sétálunk az utcán, mint egy igazi szerelmespár. Mint a friss házasok.
A rendelőben aztán felfekszem az asztalra, az orvos pedig bekeni a hasamat a zselés anyaggal, majd nekilát a vizsgálatnak.
És a képernyőn halvány körvonalakkal feltűnik Ő…
Ahogy megpillantom, megszorítom Seb kezét. Teljesen elérzékenyülve, boldogan figyelem a kis testet.
- Nézzék csak… már teljesen kifejlődött a baba. Igaz, hogy még mindössze 7-8 centi csak a hossza, de már látni lehet mindent. Ahogy elnézem, egészséges, nem látom jelét semmilyen elváltozásnak. Gratulálok.- mosolyog ránk az orvos, én pedig örömtől sugárzó arccal Sebre pillantok.
- Nézd édes… már látni lehet a pici kis kezecskéjét is.- mondom izgatottan a képernyőt bámulva, Seb pedig bólint.
- Megmozdult! Nézd, ásít! Hát nem egy tünemény?- mosolyog rám szélesen, én pedig nevetve magamhoz húzom egy rövid csókra.
***
Eltelik újabb három hónap… az örömök pedig csak fokozódnak.
Egyik este, vacsora közben hirtelen megmerevedek.
- Mi az? Rosszul vagy? Baj van?- kérdi rögtön Seb aggódva, de csak biztatóan rámosolygok. Szótlanul megfogom a kezét, majd a hasamra simítom.
Egy ideig koncentrál, majd összehúzza a szemöldökét, letérdel mellém és fülét pocakomra tapasztja.
Aztán pár másodperc múlva nevetve felkiált.
- Csuklik!- döbben rá, én pedig bólintok. Izgatottan újra hallgatózni kezd. Ekkor a kis drága megmozdul, és érzem, ahogy előre nyújtja apró kis kezecskéjét. Épp Seb arcához.
Boldog mosollyal hunyja le a szemeit, majd csókot hint a hasamra.
- Már alig várom, hogy köztünk legyen…- mondja halkan, s én bólintok.
- Én is. Gondolkodtál már neveken?- kérdem tőle kíváncsian.
- Persze. Ha lány lesz, mindenképp legyen Layla a neve, az édesanyja után.- vigyorog fel rám, én pedig nevetve simogatom meg az arcát.
- Ha pedig fiú, akkor legyen Sebastian.- mondom végül, ő pedig széles mosollyal bólint.
- Jut eszembe! Nézegettem kiságyakat a katalógusban, és van pár, ami nagyon megtetszett.- újságolom, ő pedig visszaül mellém a székre.
- Remek! Holnap úgyis szombat, úgyhogy lesz időnk elmenni vásárolni, mit szólsz?- kérdi, én pedig bólintok.
- Bár elég nehéz ügy lesz… nem vehetünk jellemzően sem fiús, sem lányos dolgokat…- mondom elgondolkodva.
- Nem baj, majd megoldjuk.- kacsint rám, majd hozzám hajol és csókért. Sóhajtva simulok a karjaiba.
- Elmondhatatlanul boldoggá teszel, Seb…- suttogom lehunyt szemekkel…
Szerkesztve vicii által @ 2012. 02. 17. 20:30:53
|
| oosakinana | 2012. 02. 16. 20:11:48 | #19257 |
Karakter: Sebastian Kandwell
Megjegyzés: (Húgocskámnak ~ Viciinek)
Eleinte teljesen meg van döbbenve és úgy néz rám, de a végén könnybe lábadnak édes szemecskéi.
- Layla? – lépek közelebb hozzá aggódva, hogy valami rosszat mondtam, vagy felsértettem benne valamit, ami az ő állapotában nem lenne jó.
- Seb… te olyan jó vagy hozzám… mindig segítesz, ha bajban vagyok, pedig én csak úgy itt hagytalak… és mégis… még mindig annyira kedves vagy… - mondja halkan, miközben könnyei patakokban folynak. Nem akarom, hogy gond legyen, meg szeretem, ezért szorosan magamhoz ölelem, mire arcát mellkasomba fúrja.
- Ne beszélj butaságokat, az a dolgom, hogy vigyázzak rád… - mondom halkan.
Szavaimra tovább zokog a mellkasomon én meg a hátát simogatom. Tudom, hogy nem volt valami kellemes az elválásunk, de akkor is szeretem, meg a testvérem nem küldhetem el és nem haragudhatok rá, ha már megígértem, hogy vigyázni fogok rá.
- Seb… - szólal meg, miután megnyugodott.
- Igen? – kérdezem, de nem néz a szemembe, hanem a felsőmet markolja.
- Szóval… visszaszámoltam… és nem vagyok benne biztos, hogy a gyerek Michaellé. – mondja el, ami a szívét nyomja én meg teljesen meglepődök. Végül is nem védekeztünk, de azt hittem, hogy ő védekezik.
- Biztos vagy benne? – kérdezem, amire csak bólint.
- Akkor fogant, mikor itt nyaraltunk… - suttogja elpirulva, ami mellesleg nagyon jól áll neki… de ha bele gondolok és gyerekünk lesz, akkor tényleg kötelességem vigyázni rá, arról nem is beszélve, hogy a picire is nagyon kell vigyázni.
Így tényleg nincs semmi ellenvetés. Itt fog maradni nálam örökre. Az itt élők nem fogják megtudni, hogy Layla a testvérem. Soha nem meséltem nekik róla. Annyit tudnak, hogy van egy estvérem, de nem mondtam el, hogy ki az és ez így is fog maradni nagyon hosszú időre.
- Seb… én… még mindig nem tudom, mit érzek igazán irántad… - néz fel szemeimbe meg zavarva a gondolataimat. – De… azt hiszem, képes lennélek szeretni. És boldog lennék, ha közösen alapítanánk családot… - mondja halkan, amire meglepődök, majd nyakam köré fonja kezeit és lágyan ajkaimra tapad.
Kicsit le vagyok döbbenve. Annyira, hogy még a csókot is elfelejtem egyből viszonozni, de amint magamhoz térek, megölelem és szenvedélyesen csókolom viszont a kicsikémet.
Levegőhiány miatt szakadunk el, és mélyen a szemébe nézek.
- Nagyon boldog vagyok, hogy ezt mondtad. – mondom mosolyogva és nagyon boldogan. – Akkor most már örökre nálam fogsz élni. – kezdem egyszer jobban felfogni mi is történt és a mosoly az arcomról levakarhatatlan, de ő viszont kicsit elszomorodik.
- Az eddigi kicsapongó életedet viszont folytatnod kell, hogy ne fogjanak gyanút. – mondja szomorúan, amire elmosolyodok, és az arcát simogatom.
- Nem tudja senki, hogy testvérek vagyunk, meg ha nem szólítasz bátyónak én meg hugicának, akkor semmi gond nem lesz. – mondom mosolyogva, amire most már az ő szemei is csillogni kezdenek, majd szorosan megölel.
- Jó veled lenni. – suttogja, de az én fejemben a sok aggódó kérdés merül inkább fel.
- Voltál orvosnál? – nézek a szemébe, miközben a hátát simogatom. Sok ehhez hasonló kérdést felteszek, amiről tudni akarok, ha már lehetséges, hogy az én gyerekemet várja, aminek nagyon örülök. Haza is megyünk, hogy nagyon szépen kipihenje magát és vigyázni fogok rá, hogy többet ne legyen szomorú.
~*~
Eltelik három hónap. Laylanak már kezd növekedni a hasa. El akart menni dolgozni, de természetesen nem hagytam neki. Úgy vigyázok rá, mint egy hímes tojásra, ha nem jobban. Nagyon aggódok érte, még ha dolgozni vagyok, akkor is többször felhívom, hogy minden rendben van-e. a picike már elkezdett rugdosni a hasába, ami annyira jó érzés számomra legalább is. A nemét nem akarjuk megtudni, mondván, hogy legyen meglepetés, de az már biztos, hogy gyönyörű gyerek lesz.
Most is éppen munkából tartok haza fele. A haverok hívtak volna bulizni, de mióta tudják, hogy egy lány költözött hozzám és ráadásul várandós is kevésbé zaklatnak. A lányok meg vannak sértődve, meg féltékenyek, de nem érdekel különösebben.
Belépek az ajtón.
- Megjöttem kicsim. – szólok hugocskámnak, mire a konyhából lép ki. hát igen. Mióta nem tudja mivel lekötni magát, elkezdett főzni és meg kell, hogy hagyjam nagyon is finoman.
- Szia. Milyen napod volt? – kérdezi hozzám sietve, mire megölelem, és a hasára teszem a kezemet.
- Nagyon jó. – mondom mosolyogva. – A fiúk hívtak volna bulizni, de inkább hazajöttem hozzátok. – adok csókot ajkaira, majd a hasához lehajolva adok egy puszit oda is. – Jól vagytok? – kérdezem aggódva.
- Seb. 10 perccel ezelőtt hívtál fel telefonon. Akkor is jól voltam és még azóta sem változott. – mondja mosolyogva, de csak megrántom a vállamat.
- Fontosak vagytok nekem és aggódok értetek. – válaszolom, amire csak megrázza a fejét.
- Tényleg holnap mennem kell ultrahangra. Eljössz velem? – néz rám kedvesen.
- Még szép. Mindenre elmegyek ahova csak mentek. – válaszolom, ám ekkor hirtelen kopognak az ajtón, amit nem értem. – Vársz valakit? – nézek rá értetlenül.
- Senkit. – rázza meg a fejét, majd a hasára teszi a kezét, de kíváncsi, hogy ki az.
Kinyitom az ajtót és a legnagyobb megdöbbenésemre Michael áll az ajtó előtt. Legszívesebben bevernék neki egyet, de kíváncsi vagyok, hogy mit akar. Azaz egy biztos. Layla soha többet nem fogja megkapni. Ő az enyém!!
|
|
