Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

Sado-chan2015. 03. 05. 13:48:52#32578
Karakter: Senou Toshiya



 - Azt is látod, amire a népem készül. Tudom. – jelenti ki..ezt meg honnan..? kérdőn pillantok rá, de válasz helyett újra az eszelős vigyor fogad, amitől a hideg is iráz. Vissza fordulok és újra összébb húzom magam.

- Honnan tudod? – kérdem végül.. talán hallja amit gondolok?

- Igen, hallom. Pontosabban, ez egy olyan dolog ami nem kontrollálható emberek között mivel ostobák egytől egyig, így mindent hallok. Sajnálom. – sajnálja... hmm...pedig nem úgy néz ki, mit akit akár csak kicsit is érdekelne – Tudod, ha a helyünkben lennél, te sem döntenél másképpen. Úgy értem a macska sem szereti ha rálépnek a farkára... Megharap, igaz nagy fiú?! – valami furcsa lényhez beszél, ami inkább hasonlít egy kimérára, mint egy macskára.

Ahogy a füleit kezdi vakargatni még valami hátborzongató, dorombolásra emlékeztető hangot is kiad... rémisztő!

- Ha nagyon érdekel a dolog ezt úgyis meg fogod egyszer érteni... Ha pedig igényleg, elmagyarázom, mert valószínűleg te túl fogod élni ezt a dolgot... De nem most. Lassan mennem kéne főzni valamit... Holnap este nyolckor a helyi templom kertjében leszek. Ha gondolod gyere... – felkel, de én ülök tovább mozdulatlanul. Mégis mért akarnék újra találkozni vele? El akarom felejteni ezt az egészet, kimaradni abból a háborúból... bármit, csak hadd legyek normális... olyan, mint bárki más!

Hallom, hogy mond valamit, de nem értem, mikor pedig felnézek már nincs sehol. Eltűnt volna?

 

.oOo.

 

Otthon, édes otthon...

Az étkező asztalnál ülünk mindnyájan, én és a nagyszüleim. A vacsora, mint mindig, most is csendben telik.

- Nagyapa, mond... maradt fent apuékról bármi emlék, egy fotó, képeslap, vagy valami?- szakítom meg a csendet. Eddig nem sokat kérdeztem őket, mivel úgy voltam vele, hogy ami elment, az elment, nem is hiányoztak annyira, de most... mi van, ha közül van ezekhez a látomásokhoz...

- Az apád, Kaito... mindig is egy furcsa gyerek volt...- pedz bele szomorkás arccal- tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap, de reméltül hogy minél később...- felkelnek mindketten és elindulnak a pince felé. Értetlenül követem őket, de kicsit örülök is... ezek szerint nem tűnt el minden emlék róluk...

Egy nagy láda előtt állnak meg, Nagymama pedig egy hatalmas kulcsot vesz elő és kinyitja azt.

Egy rakás régi könyv, ruhadarab, képes album és megannyi kisebb doboz hever a ládában

- Ezek... mind az övék?- kérdem elakadt lélegzettem. Papa egy albumot vesz elő, majd kivesz egy képet. A szüleim vannak rajta, boldogok és mosolyognak, de kicsit mintha furák lennének.

- Ök...lennének a szüleim?- kérdem. Ez képtelenség. A kép, bár már kissé megsárgult, mégis kivehetőek a színek. Egy talpig fekete, csuklyás férfi és egy kék hajú nő...

- Mi ez...valami jelmezverseny?- fordulok hátra, de eltűntek. Mi a fene? Hogy szívódtak fel ilyen gyorsan?...


 

.oOo.


 

Másnap este, lassan nyolc óra.

A templom kapuja előtt állok, arra készülve, hogy bemenjek. Nincs hozzá semmi kedvem, de muszáj. Muszáj megkérdeznem őt, talán tud valamit a szüleimről, és arról, hogy nagyapáék hogy szívódtak fel egyik pillanatról a másikra.

- Hát eljöttél? Ez meglep...nem számítottam arra, hogy lesz merszed...- fordul felém. Tényleg a kertben volt...

- Kérdéseim vannak... talán te tudsz segíteni.- húzom elő a megsárgult képet

A kezébe veszi és nézegetni kezdik. A szája lassan húzódik mosolyra, majd hirtelen elneveti magát

- Mi..mi olyan vicces?- kérdem rémülten.

- Sejtettem, hogy nem vagy átlagos, de így már minden világos!- még mindig nem árulta el senki, hogy mi a fene olyan különleges abban a képben. Oké..anyának kék a haja... na és, hajfesték?

- Elárulod, hogy mi olyan nevetséges?- veszem ki a kezéből a képet

- Nara mindig is egy fura szerzet volt, már odaát is...

- Ezek szerint ismerted őt?- csillan fel a szemem

- Igen, méghozzá elég jól!


Yasui2015. 02. 22. 22:09:58#32534
Karakter: Charmo Vetr



Lassan kezdem unni, hogy a Látók megszaporodtak... Mindenütt az a sok őzpötty... Idegesít. Bárhová megyek, Látók és Őrzők vesznek körül. Frusztráló. Habár nekik kellene így érezniük magukat tőlem. Na de mindegy is.
Duimern egészen biztosan nem kelt még fel a tegnap esti hosszúra nyúlt tárgyalása után, így nyugodt szívvel indulok emberi testben beszerző túrára. Az Angyaloknál már voltam. Szerencsére az Ópiumbarlangjaik mindig segítőkészen állnak hozzám, mint vevőhöz. Szeretem, hogy olyan olcsón adják a drogokat ésnem érdekli őket mire is használom fel.
Liától is elhoztam már a gyógyfüveket, amiket kértem, hogy hozzon nekem a kórházból. És már azt a ritka növényt is felszedtem a Holdszigetről. Pedig még csak most lesz dél...
                - Toff, te is éhes vagy nagy fiú? – nézek magam mellé a semmire, de hamarosan egy egész nagy koponya dönti a fejét a lábamhoz.
                - Oké. Akkor keressünk valami halandó kaját... – szinte egyből mozdul a fejem. Körbe nézek magamon. Egy parkot találok, ami meg is tetszik. Csak kevés korcs halandó jár parkba. Csend lesz.
Ráadásul szoktak bent hotdogot árulni, vagy hamburgert, vagy valami hasonló gyors vackot. Egyelőre jó lesz az is.
                - Gyere szépen. – simogatom meg, és követ is hűségesen. Az út mentén sétálok. Lassan, hiszen bőven ráérek. Duimern majd csak délután fog felkelni és csak később lesz éhes bármire is... Habár a hancúrozásra való hajlama sose görbül a megunás és a fárdtság felé.
Körbe jártam, de hotdogost sem és hamburgerest sem találtam, sem semmilyen más ételes bódét. Hoppon maradva indulok kifelé a parkból, amikor ismerős szagot fog az orrom. Az a kisfiú az. Fejét kókasztva, mélyen elmerülve lődörög a park belseje felé.
                - Megint beléd botlok? Nem suliban kéne lenned mint a többi hozzád hasonlónak? – Ijedten kapja a fejét abba az irányba, ahonnan a hangomat hallotta. Aranyosan dadogni kezd.
                - Lekéstem a buszt.... De te mit keresel itt...
                - Úgy kérded, mintha nem járhatnék szabadon egy olyan helyen ami a halandóké... – széttárom karjaimat, jelezvén, hogy az egész világra utalok, amit ő ismerhet.
                - Az embereké... – ismétli, és hangjában mintha egy kis... furcsaság volna felfedezhető de figyelmen kívül hagyom. Egyébként is kit érdekelne, ha olyan lenne mint a többi... Na mindegy...
                - Oké, megfogtál. Leülhetek? – kérdezem és igyekszek gyerekhez szóló, kedves, anyukás lenni, hisz látom, hogy nem tettem rá tegnap éppen jó benyomást... Bólint, én pedig le is ülök, kicsit talán hálásan is nézhetek, hiszen hajnali hat óra óta csak megyek, és még most ülök le először...
Kényelmesen fészkelődök, de szegény fiú megszeppenve húzódik egyre jobban össze. Még mindig idegesíti magát azzal, hogy nem vagyok büdös halandó... Témát keresek, de bármire gondolok, egyet találok.
                - Mondd csak, fiú, mióta látod te a szellemeket? – kissé hangosan kérdezem, így a mondat végére már el is halkulok. Rendesen csöndet törtem.
                - A nevem Toshiya... és... – kezd halkan motyogni - ..szóval... mióta az eszemet tudom, látok dolgokat. Szellemeket, árnyakat, néha a jövőt is. – szóban nem folytatja tovább. De gondolatban igen. És oh, én óvatlan, természetesen miért ne hallanám. Hisz oly gondtalanul gondolkodik rajta, hogy még csak nem is mélyen, hanem a felszínen, tisztán hallhatóan. Buta emberek... Semmit sem tudnak.
                - Azt is látod, amire a népem készül. Tudom. – jelentem ki. Mosolyom gyilkos, ám meglátja az arckifejezésem, és újra félénkebbé válik, zártabbá. Befordul, megijedt.
                - Honnan tudod? – jön a kérdés, ám magában már megis adja a választ a saját kérdésére.
                - Igen, hallom. Pontosabban, ez egy olyan dolog ami nem kontrollálható emberek között mivel ostobák egytől egyig, így mindent hallok. Sajnálom. – valóban együttérző vagyok, ámde az emberekre sohasem voltam ilyen tekintettel. – Tudod, ha a helyünkben lennél, te sem döntenél másképpen. Úgy értem a macska sem szereti ha rálépnek a farkára... Megharap, igaz nagy fiú?! – A fejét az ölemben tartó Toffhoz fordulok, és megvakargatom a fülét, és a füle mögött. Halkan dorombolás szerű hangot ad ki, majd pillanatokon belül abba is hagyja.
                - Ha nagyon érdekel a dolog ezt úgyis meg fogod egyszer érteni... Ha pedig igényleg, elmagyarázom, mert valószínűleg te túl fogod élni ezt a dolgot... De nem most. Lassan mennem kéne főzni valamit... Holnap este nyolckor a helyi templom kertjében leszek. Ha gondolod gyere... – bíztatom, azzal felállok, és megdörzsölöm a csuklómat. Körbe nézek. Nincs senki aki nézne, így nyugodt szívvel válok láthatatlanná. Átlépek démontestbe, és Toff hátára ülök. Kihúzza magát.
                - Szia kölyök! – és első dolgom eltűnni. Duimern már biztosan felkelt...


Sado-chan2015. 01. 22. 17:00:23#32334
Karakter: Senou Toshiya



 A mai nap épp olyan mint az összes többi...ugyan mért is lenne jobb.

Négy dolgozat, a tanárok megint engem néznek ki maguknak és mikor már azt hinné az ember, ennél nem lehet rosszabb, az ég rátesz még egy lapáttal.

Fülem farkam behúzva igyekszem elkerülni osztálytársaim figyelmét, de persze hiába. Egy sárgolyó landol a fejemen, akkora lendülettel, hogy elveszítem a talpam alól a földet és elesek, egyenest az előttem terpeszkedő pocsolyába. Ők csak röhögnek, majd körbe állnak. Az egyik a kabátom nyakánál ragad meg, majd ránt fel.

A monstrum, -mindenki így hívja, mivel kétszer akkora mint mi- könnyűszerrel tart a markában, majd emel fel centikre a föld fölé. Már lelkileg felkészültem arra, hogy a sárba dob, de ezúttal mást talált ki. Az udvar közepén álló zászlórúdhoz vitt, ahol két gyerek állt, kötéllel a kezükbe.

 

A rúdhoz kötözve állok, ők pedig hol kígyókkal, békákkal ijesztgetnek, holott tudják, hogy undorodom tőlük, hol sárral és homokkal dobálnak. Tisztára mint az oviban.

Már kezdek hozzá szokni, hisz minden nap ez megy, de most valami mást is érzek. Vérszagot, sötét, hideg energiát, és bár látni nem látok semmit, a jelenlétét érzem. Megfagy bennem a vér. Érzem, hogy itt áll mögöttem, de a rémülettől és a kötelektől nem bírok mozdulni.

 

Látom, hogy a többiek arca elfehéredik, majd a halálfélelmet is, ami a szemükben csillan. Szemem sarkából mintha én is látnék valamit, de nem tudom beazonosítani. Eszelős nevetése pengeként szántja végig a gerincem. Elakad a lélegzetem is, mikor meglátom, hogy egy talpig vérben fürdő nő lép ki mögülem, majd indul el kínzóim felé. Azok mindent hátra hagyva, üvöltve futnak el, mintha tüzes vassal kergetnék őket...őszintén, meg tudom érteni.

A nő csak nevet, majd mikor abba hagyja felém fordul.

- Nem esett bajod? Elég mogorvák voltak azok a gyerekek... - én csak figyelem őt, falfehér arccal meredek egyenest a szemeibe. Ki ez a nő...vagy inkább mi? Feltűnik a semmiből, rájuk hozza a szívbajt, velem meg kedves, mintha csak egy régi barát lennék.

- Jó..jól vagyok- dadogom, miközben ő levágja a köteleimet. Csuklómat dörzsölgetve lépek hátrébb, nem tudom mi lehet ő, de nem hiányzik, hogy elevenen felfaljon, vagy ellopja a lelkem.

- jaj, ne nézz már így, ha meg akartalak volna ölni már megtettem volna, különben is, te látod a démonokat... olyan, mintha egy lennél közülünk- megnyugtat a tudat, hogy nem öl meg, de ahhoz egyelőre még kevés, hogy feloldódjak. Csak egy erőltetett mosollyal válaszolok, mas körbe nézek a holmimat keresve

- Én... izéé... köszönöm, hogy elkergetted őket, de azt hiszem most már mennem kell... viszlát...- kapom fel a félrehajított táskám, majd még egy pillantást vetek a nőre és gyors léptekkel elindulok hazafelé...

bár ez lenne az első és egyben utolsó találkozásunk, de érzem, hogy hamarosan újra látni fogom őt.

 

Az éjszaka forgolódással telik.

A nő képét látom mindenütt, vérbe fagyott, megcsonkított hullákat és lelküket kilehelni készülő lényeket. Egy háborút, ami a közeljövőben készül kirobbanni.

Leizzadva és levegő után kapkodva ébredek...basszus! Remélem ez csak egy rossz álom, és nem megint a jövőt láttam meg. Nem ez volt az első eset, ám ez sokkal tisztább, mit az eddigiek. Véres, halálsikolyoktól hangos...

Össze gömbölyödve fekszem vissza, majd az orromig húzom a takarót. Muszáj aludnom egy kicsit, holnap két tantárgyból is dolgozatot írunk. Nem is értem, mért nem a holnapi válaszokat álmodom meg előre...

 

Kótyagosan ébredek, mint mindig. Az óra nem jelzett, így mikor kitisztul a fejem és az órára nézek, veszem csak észre, hogy mekkora késésben vagyok.

- Basszus! A rohadt..- hajítom el az órát, majd pattanok ki az ágyból. A lábam a takaróba akad, így esek egy szépet, de nincs időm siránkozni, ha sietek, talán a negyedik óra végére beérek.

A busz is természetesen az orrom előtt megy el, így hiába futottam ennyit. Hát jó, úgy tűnik ma nem megyek suliba...

Jobb híján a városban barangolok, néha megállok egy egy parknál, de valahogy nem találom a helyem. Az a nő... hogy értette, hogy olyan, mintha egy lennék közülük? Mindig is éreztem, hogy nem itt van a helyem, de nem így értettem... én ember vagyok!... azt hiszem..

- Hát újra beléd botlok? Nem suliban ellene lenned, mint a többi embergyereknek?- gondolataimból egy ismerős, hátborzongató hang ránt vissza. Ijedten fordulok hátra, ahonnét a hang jön, majd konstatálom, hogy a tegnapi nő az.

- Lekéstem a buszt... de te mit keresel itt?- dadogom

- ezt úgy kérded, mintha nem járhatnék szabadon egy olyan helyen, ami az embereké- tárja szét a karjait

- Az embereké... -ismétlem meg. És ő nem hinném, hogy az lenne

- Jól van, megfogtál... leülhetek?- mutat mellém a padra. Én csak bólintok, mintha mernék mást mondani neki.

Kényelmesen elhelyezkedik a pad másik végébe, én meg csak összébb húzom magam, hogy véletlenül se legyek az útjában

- Mond csak, fiú, mióta látod a szellemeket?- szakítja meg a csendet

- A nevem Toshiya, és... szóval... mióta az eszemet tudom, látok dolgokat, szellemeket, árnyakat, néha a jövőt is...- talán az utóbbit nem kellett volna megemlítenem. Még jó, hogy arról nem mondtam semmit, mit láttam tegnap éjjel...


Yasui2014. 12. 30. 22:51:21#32194
Karakter: Charmo Vetr
Megjegyzés: Sado-channak


 Érzem a hátamon felfutó hideget.  A combomat és a fenekemet már kellően átjárta.

                Ideje felállni....
Hangzik el a fejemben. Elég is volt a tetőn ücsörzezgésből. Láthatok még csillagot százezret is. Csak egy szavamba kerülne az is, hogy eltűnjenek... De most nem ezzel kell foglalkoznom.
A tető legtetejéről egyenesen abba a sötét utcába ugrok, amit korábban kiszemeltem, hogy nem venne észre senki, ha testet formálnék magamnak. Csöndben várok még egy, vagy talán két percet. Ennyi időnél nem lehet több. Ekkor megérzem a szagot. A füstös, ismerős szagot, amire vártam. Lehajolok. Becsatolom combcsizmáimat, és felegyenesedve egy apró mozdulattal az orromig felhúzom a nyakamba kötött fekete kendőt. A csuklyámat a fejembe borítom, majd kilépek a sikátorból.
Bátor szívvel teszem. Az ostoba halandók nem láthatnak. Semmit sem érzékelnek belőlem... Micsoda gyengeség...

                - Toff.. – szólítom a semmit magam körül. De persze engedelmesen körém fonódik egy árny, mely kardfogú koponya formát ölt lassacskán. Lekúszikvalódi marmagasságára, majd leül elém.

                - Menj előre. A rejtőző a tiéd lehet... – Több nem is kell, el is tűnik. Azonnal lohol, én már csak a távolban látom, ahogyan a következő utca elején a fogai közé mar egy férfit, és eltűnik vele.

                Hm. Szóval ott voltál....
Az árnykimérám után indulok. Egyetlen perc sem kell hozzá,hogy megtaláljam, bár mire oda érek, Toff már félig elfogyasztotta az Őrzőt.
Mit sem reagálva a történtekre megvetve nézek a cafatokban heverő holttestre. Igen. Így jár, aki démonok útjába áll.
Nem is.
                Így jár az, aki a Dinasztiám útjába áll.

A gondolatomat félbe szakítja egy erőtér. Betolakodik az enyémbe, és eláraszt azzal a füstös bűzével, ami bár ismerős, mégis rühellem. Hátra pillantok a vállam fölött. Összefonott hajam a hátamhoz libben.
                - Vagy nagyon bátor vagy, vagy teljesen bolond. – duruzsolom.

                - Meggyilkoltad a bátyámat! Csak nem gondoltad, hogy nem jövök utánad? – a hangja lekezelő, és be kell vallam magamnak, nagyon idegesítő.

                - Értem. Tehát nemes egyszerűséggel csak elment a józan eszed. – teljes testemben megfordulok. – Mit gondolsz, mit tehetsz velem?

                - Megöllek. – jelenti ki. S látom, hogy a harci pózaival próbálkozik, azonban ez magában nem elég. Kevés ez a fiúcska ahhoz, hogy engem eltegyen láb alól. Engem, akit Gravanta és Astaroth véd, ha kell.
Kuncogok.

                - Ahhoz kicsikét korábban kellene felkelned fiacskám. – A mosoly nem látszódhat az arcomon. Kizárt. De a szemeimen igen... Hagyom, hogy még lássa. Utoljára valaki mosolyát. Valami pozitívat ebből a világból.

                - Nem fog sikerülni bármit is tervez Duimern!! Meg fogunk buktatni titeket!! – nem akarom, hogy tovább hablatyoljon.
Egyszerűen egy lépéssel közvetlenül mellette termek. Magamhoz ölelem a bal karommal, a jobbat pedig hátra lendítem.
Puha húsán úgy hatol át a kezem, s olyan könnyedén találom meg a szívét, mintha egy pohár vízbe nyúlnék be a bele esett gyűrűmért. Hörögni kezd. De még nem pusztítom el a szívét.
A fejem félkörös mozdulatával lerázom magamról az orromig kötött kendőt,mire hörgése hangosabbá válik. Ezt akartam. Hogy felismerjen.

                - Ch....Charm...mo...? – nyöszörgi. Vérre szomjazó mosollyal bólintok.

                - Utálom, ha az áldozatom nem tudja meg halála előtt, hogy ki nyírta ki. Vésd jól az agyadba az arcomat és a nevemet, te nyomorult! Ha elmondod, hogy én öltelek meg, Odaát sem fogsz kegyelmet kapni, még Adonaitól sem.

                - Adonai lelke nem rothadt el, mint a tiétek, mocskos démonok! – Nekem persze csak egy apró mozdulatba kerül és... – Khhhaa!!
Mindenfelé a vére fröcsög. Komoly arccal bámulom a holttestét.

                - Azt is utálom, ha a vacsorám megbírál anélkül, hogy ismerne minket.... – Lelököm a testét a földre. Tofffelé fordulok. Amíg én játszottam, felfalta kényelmesen a maradékot is. Csont se maradt. Megsimogatom a fejét. A kezemről patakokban lefolyó vér átfolyik Toff képlékeny árnyéktestén.

                - Jó fiú vagy! Ügyes voltál! – a kezemre nézek, míg az árny a lábaimhoz dörgölőzve letelepedik elém.
Mindenem csupa vér... Csöpög rólam mindenhol. Otthon hajat is kell mosnom. Pedig nem akartam ennyire véresen megölni...

                - Mostmár menjünk haza, nagyfiú. Duimern biztosan nagyon vár minket. – mosolyodok el szélesen, és őszintén. Kirohanok a fák közül, ahol eddig rejtőztünk. A város felé tartok újra. Csak szaladok rendíthetetlenül az emberek között. Áthaladok szinte rajtuk. Halandó nem érinthet.
A város másik végén van az a romhalmaz, ami mögé elrejtettem a kaput Arxba.
Arx az én otthonom, egy hatalmas kúria szerű építmény a Pokol ötödik dimenziójából nyíló apró, rejtett világban, Umbra-ban, ahol a családommal élek. Csöndes. Duimern azért teremtette, hogy békében, csöndben és boldogságban nevelhessem a gyerekeinket... Egy élő, lélegző kastély, ami magától is védelmez minket, és érti, amit mondunk neki.
És azóta is utálom elhagyni a területét...

Gondolataimat szabadon engedve gyorsabban telik az út. De meg kell torpanjak.
Egy épület előtt haladok el, ahol egy csapat gyerek körül ugrál valakit. Közelebb megyek. Muszáj látnom. És meg is lepődök: az a csapat gyerek egy fiút ijesztget különböző dolgokkal, és elég sűrűn ki is nevetik.
Ezt sose szerettem. Én is tudom, milyen kirekesztve lenni az iskolában... Ráadásul más is motivál. A fiú homlokán látom a démonommal, hogy ott a jel. A két pont, az őzminta. Ő Látó...
Utálom, ha a Látókat őrültnek nézik, csak mert látnak valamit amit más nem.
A fiú mögé állok hát, az embereken átlépve. Úgy döntök, most én ijesztem meg őket. Én is akarok nevetni. Ha már amúgy is csupa vér vagyok, használjam is fel valamire.
Bal szemem felizzik. Olyan vörös, mint mindig, a szemfehérem elfeketedik, a jobb szemem pedig kifehéredik teljesen. Őrült fejet igyekszek vágni, és felemelem a kezeimet. Egy pillanatra csupán.
Egy pillanatra felfedem magam előttük, hogy jól lássanak, csupa vér vagyok, s villognak a szemeim, én magam pedig őrülten vigyorogva kuncogok, s feléjük tartok.
Nem egy srác arcán látom meg a halál félelem morzsáit.
Megcsinálom még egyszer. Ezúttal mér jobban hat. Elszaladnak, én pedig harsányan nevetek, szinte a hasamat szorítva. Azonban van itt valami. Mikor megnyugszom, magamat felfedve a fiúhoz fordulok.

                - Nem esett bajod? Elég mogorvák voltak azok a gyerekek...


Miria2011. 01. 16. 16:57:01#10561
Karakter: Mika Kimera
Megjegyzés: (Greeny-nek)


 "Azt hiszem... Nem tudok tovább olvasni. Le kellene feküdnöm aludni." Gondolom magamban, majd úgy döntök, virrasztok még egy kicsinykét, hátha meglátogat valaki. Tetőablakomhoz lépek, a kilincset elfordítom, s kinyitom, majd egy széket állítok az ablakhoz, s azon felmászok. Kiülök a tetőre, körbenézek, magamba szívom langyos nyáréjszakai levegőt. Felnézek, a csillagok ékszerek módjára csillognak. lefekszem, kezeimet fejem alá teszem. 
-Mikaa.... -ébredek egy rekedtes, reszelős férfihangra. Szemeim kipattannak. Elaludtam a tetőn. Felülök, s a háztető gerincén ül a hang tulajdonosa...Ahogy sejtettem. 
-Most kit akarsz az őrületbe kergetni, George? -kérdezem a nyálkásbőrű, oszladozó zombitól. 
-Egy aranyos kislányt, Kimera... Lehet? 
-Figyelj, George... Először meg kell néznem, kit pécéztél ki magadnak... Ha rossz ember, akkor mehet. De ha nem, 5 évig nyugdíjba vonulhatsz...
-Ó, Kimera... Te sokkal erőskezűbb vagy, mint az elődünk. Ő hamar összeroppant! 
-Gondolom nem véletlenül választott engem. -nézek rá fölényesen, szívemben gyűlölettel az elődöm iránt... Nem szabadna haragudnom rá, gondolom sokáig kutatott utánam, hogy meglássa, érdemes vagyok-e a posztra. 
-Ephonyn... -Hörgi a nevét, én pedig ránézek.
-Nem egy szokványos név. 
-A tied se szokványos... De ő nem ember... Sok éve figyelem... Nem öregszik, és jól bánik a tűzzel...
-Tessék? -nyitom tágra szemeimet -hatalma van a tűz felett? Léteznek ilyen lények? 
-Azt hittem, te már semmin nem lepődsz meg azok után, ami történt veled, Kimera -mondja vigyorogva, rothadó fekete fogait megmutatva, majd ugatva, hörögve felröhög. 
-Adj egy hetet. Megnézem, milyen ember. Ha jó, betartom, s nem pecsételem le az engedélyed hat évig. 
-Értettem. Lenne mégegy látogatód ma este... -vigyorog, majd elmászik... Csoszogva, s távozását kíséri a nyálkás hang... Szerencsétlen lány. Ha bűnt követett el, meg fog őrülni, de akkor meg is érdemli...
Várjunk csak... Látogató? Milyen látogató? 
Mikor ezt megkérdem, abban a pillanatban kissé nedves, töredezett haj érinti csupasz vállam... Shikyo... Ő lesz az. Mikor először megláttam, az idegösszeroppanás szélén álltam. Hosszú, fekete, száraz haja van, mely vág, mint a penge, halott szemei már nem fénylenek, szürke hályog van rajtuk, kék, véresre szakadt ujjacskáival keresi a nyakadat, hogy elkaphassa, s csúszik, mászik, mint a haldokló gyilkos, aki minden erejével azon van, hogy megöljön, mielőtt ő maga meghalna, beszélni szinte nem tud, csak bugyborékoló, rekedt, hörgő hangon...
Az ember nem is gondolná, hogy ő nem azért jön legtöbbször, hogy engedélyt kérjen gyilkolni, hanem azért, mert magányos, és szeretetre vágyik... 
Hátulról átöleli a testem, nem tudom eldönteni, a vére, vagy a könnyei csurognak végig a hátamon. 
-Ki bántott, Shikyo? -kérdezem, s próbálok felkészülni a látványra, tudom, gyűlöli, ha az álmok örzői félnek tőle. Az elődöm elküldte mindig, lelkileg nyomorította, míg be nem lépett az álmaiba... Shikyo juttatta el oda, ahova került. Hát igen... A világ összes emberéért engedélyt kell kérniük, viszont az én álmaimba engedély nélkül beléphetnek, amikor csak akarnak... Megfordulok, fehér véres ruhában fekszik előttem, élettelen szemeit rámmereszti. 
-Hiei... 
-Az egy szemét vámpír, de már mondtam neked! Helyes, de undorító a természete, ezt te is tudod! -szólok magamból kikelve. Hiei rengetegszer erőszakolt meg álmomban.
-Tudom Mika, de közel akartam hozzá kerülni...
-Jaj te... -nézek rá, jéghideg halott testét az ölembe veszem....


Csiripelésre ébredek. Reggel van. Ma már nem zavarnak... Nappal nem kérnek engedélyt az időeltolódás ellenére, ugyanis a világ minden pontjára teleportálhatnak, és mindig olyan helyen vannak, ahol épp az éjszaka az úr...
A hátam iszonyatosan sajog, a kezeimen aludtam, azok most el vannak zsibbadva, fel se tudom emelni őket... Egy ideig tornáztatom a testem, majd bemászok a szobámba. George leírta, hol találom a lányt, hogy néz ki, aláírása pedig egy nyálkadarab volt... 
Igen... Ez egy park. Ott fogom találni! 
Lerohanok, magamhoz veszek egy joghurtot, amit gyorsan befalok, majd a garázs felé veszem az irányt... Bringámra huppanva már száguldok is... Nagyon kiváncsi vagyok.
Nem lesz nehéz felismernem a lányt. Elvileg felemás színű a két szeme. 

A parkba gurulok... Elég sok ember van kinn a jó időre való tekintettel. Lerakom a bicajt, s körbejárom a parkot...
Megpillantok egy vöröshajú lányt, amint fagylaltot majszol... Nem látom, csak a profilját... Közelebb kell mennem... Észre veszi, hogy figyelem, rámnéz. Tényleg... Egyik szeme kék, másik pedig aranylóan csillog... Inkognítóban kellett volna maradnom, de így már... Elrontottam. Elkapom a tekintetem, hajamba túrok idegességemben, legszivesebben összetörnék valamit. Visszanézek rá, ő pedig mosolyog... Hah... Ha tudná, min múlik ez az egész... Gondolom, hogy nézek ki... Karikás szemek, kócos haj, mint egy drogos. Most jól megnézett magának, és nem fogom az életben megtudni, ki is ő. 
Dehogynem... Villan fel bennem valami... Meg kell ismernem, el kell érnem, hogy bízzon bennem, és kérdezni... De most hogy menjek oda hozzá?
"Szia, Mika Kimera vagyok, és a bizalmadba szeretnék férkőzni, hogy megnézzem, jó ember vagy-e, és ha nem, akkor rádküldöm az egyik zombimat éjszakánként!" Haha... Tökéletes bemutatkozás...
-Szia! Van valami baj? Tudok segíteni? -áll elém hirtelen, és szólít meg a lány... Ilyen mákom nem lehet... 
-Eh, nincs semmi gond -túrok bele újra a hajamba, kezeim kissé remegnek.. .Tényleg úgy nézek ki, mint egy drogos -csak elfelejtettem magammal hozni a pénzem... A.... Fagyidról jutott eszembe. -mondom, és most akad módom megnézni magamnak... Bársonyos tiszta bőre, gyönyörű szemei, egészséges haja, karcsú alakja jól esik a retinámnak a sok szörny után. Csilingelő hangja, a hatalmas sárga virág a hajában pedig megnyugtat. 
-Óh, csak erről lenne szó? -csodálkozik el. Nem gondoltam volna, hogy ezt a szöveget beveszi... Kis naiv... Aranyos...
-Igen, de... Kis dolgokon is felidegesítem magam. -mondom. -Egyébként... Jóétvágyat a fagyihoz... 
-Fizessek neked egyet? -mosolyog. Chö... ez biztos nem követett el semmit sem... Nem... Nem lehetek ilyen, hiszen akármit csinálhatott a múltban. 
-Jaj, nem kell, köszönöm. -mosolygok vissza rá. -és mondd csak. Átutazóban vagy itt? Mert ha itt élnél, biztos hallottam volna rólad. De legalább a szemeidről. -erre elpirul, továbbra is mosolyog... Sugárzik belőle a gyermeki ártatlanság. 
-Sokan megjegyzik. Egyébként igen, átutazóban vagyok. -ahogy sejtettem. 
-És mióta vagy itt? 
-Tegnap este óta... 
-Ha van kedved, megmutatom a főbb nevezetességeket. -mosolygok rá, még senkivel, senkinek a kedvéért nem voltam ilyen közvetlen... El kell döntenem, mi legyen vele... Bár nem zavar, ha egy ilyen csinos kislánnyal kell megismerkednem... Látom, elmélázik. Na mi lesz?...
 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).