Mégis képtelen vagyok rá, mire ismét elér valami a külvilágból, már egészen más energiákat érzek magam körül. Levegõ után kapkodva próbálom kinyitni a szemem, de képtelen vagyok rá.
Beszélnek körülöttem, de nem fogom fel a szavakat. Elönt a félelem, ahogy rádöbbenek, hogy teljesen idegen helyen vagyok.
Ráadásul valami förtelmes szagot árasztó löttyöt dugnak az orrom alá, és ettõl kissé összeszedve magam, elhúzódok. Szelíd szidás, de nem tudom kitõl, és aztán Clarence hangját is meghallom. A fülemhez hajol, biztosít róla, hogy segíteni akarnak, hogy jobban leszek.
- Clarence – nyögök fel, és megpróbálom felemelni az egyik kezem, hogy elérjem. Nem járok sikerrel, túlságosan gyenge vagyok, de az ujjai hirtelen összefonódnak az enyémekkel. Megnyugtat a közelsége, még a szemem is megrebben, de kinyitni még nem tudom. A löttyöt viszont elfogadom, bízom benne. 
- Mit szeretnél? – kérdezi közben Clarence, de azzal vagyok elfoglalva, hogy ne köpjem ki a sûrû izét. Nagyon, nagyon, nagyon rossz! Enyhe nehézségek árán, kinyitom végül a szemeimet, és rápillantok, de még elég homályosan látok, nem tudok beazonosítani semmit se magam körül.
- Hol vagyok? – kérdezem remegõ hangon. 
- Aludj csak – suttogja, és közelebb hajolva, homlokon csókol. Felforrósodik az arcom, és faggatnám tovább, de folytatja. - Ha magadhoz térsz, mindent el fogok mondani – ígéri, és mivel érzem, hogy megint vonz az eszméletlenség, biccentek, és átadom magam neki.

Zsongó fejjel, és elnehezült tagokkal ébredek, de mikor ismét csak idegen környezetet pillantok meg, riadtan pattanok fel. Kis híja, hogy vissza nem szédülök rögtön, de tartom magam, tekintetemet a szobában lévõ, egyetlen személyre vezetve,rajtam kívül. 
- Hol vagyok? – zihálom halkan.
- A Nosferatu klán területén – feleli habozás nélkül. Kikerekednek a szemeim, és a félelem szinte ostorcsapásként szánt végig rajtam. Miértmiértmiért? 
- Elraboltál? – dobom fel sápadtan, az egyetlen lehetséges választ. 
- Akaratod, és anyád akarata ellenére hoztalak magammal, de nem foglak bántani. Meg akarlak védeni – jelenti ki, mélyen az enyémbe fúrva a pillantását.

Nekem viszont könny szökik a szemembe, és reszketegen rogyok le az ágyra, és lábaimat felhúzva, a háttámláig csúszok. Még ha azt is mondja, hogy csak védeni akar, én akkor se egyeztem be,e hogy idejövök. Elrabolt, pedig bíztam benne! annyira bíztam benne…
- Meg kell értened, hogy ez tényleg csupán a te érdeked! – sóhajt fel, és kiegyenesedve, felém lép. Riadtan lapulok a falhoz, és ezt látva megtorpan. A tekintetében mintha enyhe szomorúság csillanna, és egy pillanatra elszégyellem magam, de végül emlékezetembe idézem, miért is kell tartanom tõle.
- Nem… nem…nem… - rázom meg a fejem, kicsorduló könnyeimet törölgetve. – Te is csak az erõmet akarod, ugye? Ha nem is a véremet, akkor mást! Különben miért védenél? De én csak… haza akarok menni… - szipogom kétségbeesetten. Csalódottan, most már tisztán látható fájdalommal fordítja el a fejét, és ez olyannyira meglep, hogy abbamarad a sírásom.
- Úgy tûnik nem vagy hajlandó elhinni nekem, hogy nem akarlak bántani – szólal meg, és az ajtóhoz lép. – De lesz idõd elfogadni, hogy itt vagy a legnagyobb biztonságban. Nem egy társam meghalt, hogy te most itt lehess, hát ne gondold, hogy pusztán a hatalomért feláldoznám õket!
Nem jön ki hang a torkomon, pedig megpróbálok szavakat formálni, de csak néma tátogásra futja. Az ajtó már csukódik is mögötte, én pedig egyedül maradok, a különös fényben úszó szobában. Felhúzom a térdeimet, és átkarolva õket, ráhajtom a fejem. Hagyom, hogy a csendes zokogás, rázni kezdje a vállamat.
Miért teszi ezt? Mi vagyok én neki, hogy védeni akar, még ha ez az emberei életébe is kerül? Nem is ismer, csak pár napja találkoztunk. Nem tud rólam szinte semmit.
Most mégis rosszul érzem magam, bánt, hogy fájdalmat okoztam neki, ugyanakkor nem tudok megbarátkozni az elrablásom gondolatával.
Felemelem a fejem, és körbepislogok, a szerényen, de barátságosan berendezett szobában. Látszólag lakja valaki, tehát valószínûleg Clarence szobájában vagyok. Remegõ lábakkal állok fel, és lépek az ajtóhoz. Nem zárta be, de ez szinte ijesztõbb gondolat, mint a rabság. Bízna bennem? Gondolja, nem szöknék? Vagy egyszerûen tudja, hogy úgyse tudok. Fogalmam sincs, hol vagyunk.
Nem tárom ki az ajtót, inkább az ablakhoz sétálok, és leesett állal pillantok körbe. Ez egy hatalmas barlang! És ugyan olyan különös szökõkút világítja be, mint a  szobát amiben vagyok, csak jóval nagyobb. Nem természetes fény, és növényeket se nagyon látok, maximum gyér igényû mohákat.
Kinyújtom magam elé a kezemet, és tenyerembe egy apró rózsabimbót bûvölök. Sápatag, de tökéletesen egészséges virágot bont. Tehát ha nem is helyettesíti a napfényt, ahhoz megfelelõ ez a fény, hogy megéljenek a növények. Csak sose lesznek olyanok, mint a szabadban.
Megtörlöm az arcomat, és a virágot az ablakpárkányon hagyva, visszamegyek az ágyhoz, és eldõlök rajta. Ha tényleg csak megvédeni akar, akkor nagyon hálátlan voltam, és jogtalanul vádoltam. Elnézést kell tõle kérnem, még ha boldog nem is leszek a helyzetemet illetõen. Végül addig-addig agyalok, míg a kimerültség, és még mindig tompán zúgó fejem miatt, ismét el nem alszom.

- Nem akarja elfogadni a helyzetét – hallom meg Clarence hangját, mikor már kezdek ébredezni, de a szemeimet még nincs erõm kinyitni.
- Ugye te se gondoltad komolyan, hogy rögtön otthon érzi majd magát?! – felel neki, egy kissé dorgáló nõi hang. Ismerõs, mintha már hallottam volna, mikor azt a büdös löttyit kaptam, ami végül segített. – Majdnem megölték, riadt, ismeretlen helyen van, és valljuk be… fogalma sincs, miért.
- Talán igazad van – sóhajt fel Clarence, nekem pedig végre sikerül annyi erõt összekaparnom, hogy mocorogva, kinyissam a szemem.
- Hát végre felébredtél, kincsem! – lép elém egy idõsebb nõ, és hûvös kezét a homlokomra csúsztatja. Nagy szemekkel nézek fel rá, de nem tûnik ijesztõnek, nem húzódok el. – Kissé felment a lázad, de nem tudom, hogy a fõzet, vagy a harapás miatt. Mindenesetre, pihenned kéne még pár napot, csak utána állj neki kóricálni a barlangban.
- De én… én… otthon… - állok neki a se vége-se hossza dadogásnak, de mielõtt jobban belemelegedhetnék, Clarence is közelebb lép. Zavartan sütöm le a tekintetem, tudom, hogy legutóbb megbántottam.
- Ha a közvetlen veszélyt elhárítottuk, elviszlek a szüleidhez – jelenti ki csendesen. Csillogó szemekkel nézek fel rá, és feltérdelek az ágyon.
- Megígéred? – kérdezem csendesen, esdeklõ hangon.
- Megígérem! – feleli végül, némi hezitálás után. Felragyog a tekintetem, és hálás mosollyal biccentek, de hirtelen szembe jut valami, és elkomorulok kissé.
- Sajnálom az emberidet, akik meghaltak – suttogom magam elé szomorúan. – Vihetek majd virágot a sírjukra? Ez a legkevesebb, ha tényleg… miattam haltak meg… - motyogom letörten. Hirtelen simul egy ujja az állam alá, és gyengéden felemeli a fejem, hogy nedvesen csillogó szemeimbe nézzen.
- Nem haltak meg hiába, és az egész egy másik klán hibája! De biztos vagyok benne, hogy örülnének a virágaidnak – mosolyog rám szelíden. Pirulva kerülöm a pillantását, és végül a másik vámpír ment ki a zavarba ejtõ helyzetbõl. Erélyesen arrébb tolja Clarencet, és egy tányért tesz le mellém.
- Nos szépségem, elõször le kéne fürdened, utána pedig tessék mindent megenni! Clarence, ügyelj rá, hogy semmit se hagyjon meg, a te felelõsséged, hogy megerõsödjön! – fordul parancsolóan az említett felé, aki félszegen biccent. Csodálkozva nézek a nõ után, mikor csukódik utána az ajtó. Ha nem tudnám, hogy Clarence a vezetõ, tuti erre a nõre tippelnék. Amilyen kedves, olyan határozott is. Kicsit édesanyámra emlékeztet, bár õ csak azokban az idõkben figyelmes, mikor éppen férje, vagy gyermeke van. Jó pár történetet ismerek, amiben isteni énje, kevésbé szerethetõ.
- Hát, hallottad, meg kéne fürödnöd! – szólal meg Clarence, én pedig az ágyon térdelve, végignézek magamon. Fehér ingem a nyakamnál csupa vér, ahogy a seb körüli bõrfelület is. A harapás már elkezdett begyógyulni, ha több erõm maradt volna, már nem is látszódna. Így megcsapolva viszont, bele telik pá napba, mire nyoma se lesz.
Megránduló arccal érek a vörösre színezõdött anyaghoz, és rögtön el is kezdem kigombolni. Már a végén járok, és le is csúsztattam a vállaimon, mikor észbe kapok.
Köldökig pirulva, és gyorsan visszarántva magamra a felsõt, Clarencere pillantok. Egészen megfeledkeztem róla, hogy még itt van, ráadásul úgy látom, végig figyelt. Legszívesebben elsüllyednék, bár nem értem, hogy miért kell ennyire zavarban lennem, hisz végül is, õ is férfi, nem? De akkor is, annyira más… nekem…
- Ne… ne haragudj – dadogom botladozó nyelvvel, kerülve a pillantását. – Hol tudok megfürdeni? És mit vehetek fel? És…ühm… - zavartan elhallgatok. Annyira furcsán érzem magam, hogy tudom, még most is engem néz. 

Ösztönösen lépek a nyitott ablakhoz, de anyám hirtelen mellettem terem, és szorosan magához ölelve, elhúz a szabad kilátástól.
- Anya, mi a baj? – nézek fel rá, a karjai közül, de õ csak riadt tekintettel rázza meg a fejét. Nem akar beszélni róla.
- Csak rossz elõérzetem támadt – suttogja végül, magyarázat gyanánt, majd elenged, és megcsókolja a homlokom. – Menj aludni drágám, és kérlek, többet ne menj ki kíséret nélkül!
Szerencsére nem vár ígéretet, és minden további szó nélkül elenged. Én pedig felkullogok a szobámba, az elõbbi különös jelenségen gondolkodva. Vajon honnan jöhettek, azok a fura hangok?

A másnapom egész különösen telik. Emmett szinte el sem mozdul mellõlem, vagy ha nem éppen õ, akkor édesanyám, vagy apám mindig mellettem van. Hiába kérdezem, miért ez a nagy aggodalom, terelik a témát, vagy úgy tesznek, mintha ez egyáltalán nem lenne különösen kirívó a többi nap közül. Végül rájuk hagyom, de estére úgy elfáradok az egész napos szóval tartástól, és társaságtól, hogy hiába tervezem este, hogy még kimegyek Clarence-hez, ha már teljesen leszállt az éj, hamarabb elalszom.
Másnap elkéredzkedek lovagolni, a nap tovább részét pedig olvasgatással, vagy édesanyámmal töltöm, de ezúttal mindig kikerülöm a hosszadalmas, aggódásból fakadó társalgásokat, és korán visszavonulok a szobámba.
Ma mindenképpen ki akarok menni, hisz Clarence megígérte, hogy mesél nekem. Nem tehetek róla, hogy a kíváncsiságom erõsebb az óvatosságomnál. Végül sötétedéskor, felkapok egy sötétkék pulcsit és nadrágot, majd hamarosan már arrafelé tartok, ahol legutóbb találkoztunk. Nem kell sokat kóvályognom, a természet hamar megsúgja, hogy itt van.
- Örülök, hogy látlak – pillantok fel rá, egy gyönyörû akácfa alá sétálva.
- Hogy vettél észre? – kérdezi, miközben a kezét nyújtja, hogy felhúzzon. Hezitálok egy picit, de végül elfogadva a segítséget, hagyom, hogy maga mellé ültessen. 
- A fák a barátaim – felelem õszintén, majd igyekszem megmagyarázni a tegnapi távolmaradásomat. - Tegnap korán elfáradtam. 
- Semmi baj – mondja nyugodtan, látszólag tényleg nem neheztel. 
- De tegnap elõtt... furcsa hangokat lehetett hallani. Anyám is megrémült – pillantok rá. Talán õ tud valamit, hisz itt volt a közelben. - Baj történt? – Felsóhajt, és kissé elõrébb dõl. Tehát tényleg történt valami. 
- Baj történt – ismétli meg a szavaimat. - Meg kellene mondanod az édesanyádnak, hogy a környéken élõ klánok kiszagolták, hogy itt éltek, és folyamatosan támadni fognak titeket rövid idõn belül. Mi próbálunk óvni téged, harmadik napja õrizzük a házat, de ha anyád ezt megtudja, engem is eltilt innen és ti, saját erõbõl kevesen lesztek, hogy a négy klánt megfékezzétek, aki a véredre pályázik – néz rám, én pedig riadt tekintettel, elsápadva kapom a szám elé kezeimet. Miért? Miért kell ennyire a véremmel járó hatalom mindenkinek? Hisz az nem szolgál boldogsággal!
- Ti... õriztetek minket? – kérdezem végül, mikor sikerül összeszednem magam kicsit. Felém fordul, és lassan az arcomhoz érve, kisimítja vörös tincsemet a szemem elõl. Ahogy ujjai a bõrömhöz érnek, feldübörög a szívem, félig a félelemtõl, félig valami ismeretlen, zavarral vegyes megilletõdöttségtõl. 
- Igen – suttogja a választ, majd hirtelen még közelebb dõl, bennem rekesztve a levegõt is. De végül nem tesz semmit, csak visszahúzódva feláll, és leugrik az ágról.
- Holnap eljövök és beszélgetünk – jelenti ki, és már el is tûnik.

Nagy szemekkel nézek utána, de a sötétben nem igazán van kedvem sokáig egyedül maradni, így gyorsan én is lemászok, majd visszasietek a szobámba, az erkélyen keresztül. Még akkor is hevesen zakatol a szívem, és a történteken gondolkodom, mikor már az ágyban fekve, a plafont bámulom. Támadók? Nem mintha sose lett volna példa ilyesmire, de ahogy legutóbb, úgy most is teljesen elkeserít. Miért kell, hogy az én vérem miatt, mások csatázzanak?
Mi lesz, ha Clarence is harcolni fog, és megsérül?
Õ olyan kedves, talán igaz, és nem is a hatalmam miatt van itt. Csak meg akar ismerni, és ezért véd. De így pedig nem akarom, hogy miattam baja essen! Ehhez hasonló gondolatokkal forgolódok még egy darabig, de aztán elnyom az álom.
Másnap nem találok rá alkalmat, hogy meséljek anyáéknak a veszélyrõl. Feszültek, valamit õk is tudnak, így nem akarom én is jobban aggasztani õket. Végül úgy érkezik el az este, hogy nem mondtam nekik semmit, viszont hiába a veszély, késztetést érzek rá, hogy ma is kiszökjek.
Így naplementekor, a tegnapi fa felé sétálok éppen, mikor a halastó közelébõl, elfojtott sikolyt hallok meg. Riadtan kapom fel a fejem, de mivel a hang Emilyéhez hasonlít, gondolkodás nélkül indulok el az irányába. Ez túl messze van a háztól, anyáék nem hallhatták. Szólnom kéne nekik, de mi van, ha akkor elkésünk?
Hamarosan odaérek, és teljesen belesápadok, mikor egy idegen vámpírt pillantok meg, aki Emily nyakára tapadva, a vérét szívja, miközben barátom egyre gyengébben hadakozik. Felnyögök, és karomat kinyújtva, lendületesen felhúzom a föld felõl.
Rögtön hatalmas bokor rózsa indul növekedésnek a lány és a vámpír között, aki így kénytelen elengedni áldozatát. Emily mellém botladozik, és könnyes szemmel kapaszkodik meg a karomban. Riadt, zavarodott, de tele van aggodalommal, ahogy én is.
- Na végre, hogy kegyeskedtél megjelenni, kicsi Animor! – evet fel a vámpír, lenyalva a vért a szájáról. – Már azt hittem, szárazra kell szívnom pár barátodat, hogy végre találkozhassak veled!
- Ki… ki vagy te? – nyüsszenem halkan, és menekülési lehetõség után kutatva, oldalra pillantok. Ez éppen elég neki ahhoz, hogy rózsáimon átugorva, elõttem teremjen. Emily felsikolt, bennem viszont minden hang elakad, csak rettegve emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Annyira más, mint Clarencé. Nincs benne figyelmesség, kedvesség, csak mohó vágy, és félelmet keltõ kegyetlenség.
- Nem mondom, hogy felesleges megtudnod, hisz nem célom most megölni téged, de perpillanat a bemutatkozásnál jobban vágyom valami másra! – jelenti ki, és az arcomon végigsimítva, a nyakamra csúsztatja a kezét, annál fogva ránt magához.
Felnyögök, és könny szökik a szemembe. Nagyon félek, még az erõmet se tudom irányítani, a rózsák rosszhelyen nõnek, lazán kikerüli õket. Már épp kezd fogyni a levegõm, mikor elengedi a nyakam, és inkább derekamnál fogva kényszerít magához, és a következõ pillanatban, már forró leheletét érzem meg a bõrömön. Kétségbeesetten próbálok vergõdni, de semmi esélyem, már csak arra eszmélek, hogy fájdalom nyilall a testembe, és tûhegyes fogai a nyakamba marnak.
Továbbra se adok ki hangot, megteszi helyettem Emily, akit a saját rózsáim akadályoznak meg benne, hogy segítsen. Engem csak némán ráz a zokogás, és könnyek égetik végig az arcom. Túl gyenge vagyok, nem tudom eltaszítani magamtól, õ pedig jól belelendülve, nagyokat kortyol, és elégedetten morog hozzá.
Aztán hirtelen vág valaki a rózsák közé, és tépi le rólam az energiával feltöltõdött vámpírt, én pedig erõtlenül, kábán rogyok le a földre, Túl sok vért vesztettem…
Szinte fel se fogom, mi történik körülöttem, de mintha valakik csatáznának. Emily rohan hozzám sírva, és leguggolva mellém, segít felülni. Így is alig látok, a világ újra meg újra elsötétül elõttem, hiába kapkodok levegõ után, alig jut a tüdõmbe.
- Kár erõlködnöd Nosferatu! A fiú vére bennem van, az erõd most eltörpül az enyém mellett! – hallom meg támadóm gunyoros nevetését. Nosferatu… Clarence?
- Megmondtam, hogyha meglátlak a közelben, végzek veled! – érkezik a hideg, fenyegetõ válasz, ismerõsömtõl.
- Csak próbáld meg! Ezzel az erõvel könnyedén széttéplek!
Remegve próbálok fókuszálni, hogy lássam mi történik, mikor egymásnak ugranak, de az idegen vámpírnak sajnos igaza van, elég nagy hatalmat szerzett. Neki is csapja Clarencet a halastó partján álló kõpadok egyikének, ami megreped az ütés erejétõl. Tovább patakzanak a könnyeim, de mielõtt feltápászkodhatnék, a ház felõl hangokat hallok meg, és az erdõbõl is újabb vámpírok lépnek elõ, valószínûleg Clarencehez tartoznak, mert az idegen horkan fel dühösen. Túlerõ, és mivel nem ölt meg, csak a vérem vette, nem gyõzheti le a teljese hatalmammal õket. Így egy utolsó pillantást vetve rám, hirtelen felszívódik.
Clarence idõközben már védekezõen beállt elém, és most megfordulva, lehajol, és a karjába vesz. Pihegve, harmatgyengén próbálok a szemébe nézni, de a tekintetem még mindig fátyolos. Most vették elõször a vérem, nem csoda, hogy ennyitõl is rosszul vagyok, beszélni sincs erõm.
- Ha itt hagylak, újra eljön. Nem lehetek itt mindig, hogy megvédjelek – szólal meg hirtelen, lágy hangon. Ha itt hagy? Mirõl beszél? Mégis hova vihetne?
- Uram, mindjárt itt vannak a háziak! – lép mellénk egy férfi, biztos az embere. – Hozza a fiút és menjünk! nem lesz még egy ilyen alkalom, ezek után, többet biztos nem engedik ki!
Riadtan rezzenek össze, a szavait hallva. Elvinni? De miért? Hová? Próbálom megtalálni a hangom, de képtelen vagyok rá, csak erõtlenül markolom a felsõjét, ahogy a karjaiban tart.
- Az anyja nem örülne neki – sóhajtva halkan. – És valószínûleg õ se…
- Gondoljon a jóslatra uram! Ha most nem járunk sikerrel, mindennek lõttek, vége a klánnak! – jegyi meg a másik vámpír tárgyilagosan. Mintha nem is akarná rábeszélni semmire, csak közölné a tényeket. Engem pedig az ájulás kerülget, már alig tartom ébren magam. Nem bírom tovább…

- Animor kedves, kész a vacsora – szólal meg a nappali ajtajából az említett, én pedig hálásan mosolygok rá édesanyámra, majd felpattanva követem az étkezõbe. Apa már az asztalnál ül, mellette a birtok intézõje, és a kerti tó fejlesztésérõl tárgyalnak. Mikor belépünk, mindketten köszöntenek, majd újra beszélgetésbe merülnek, míg anyával helyet foglalunk. Miközben szolgálják fel a vacsorát, én az ablakra függesztett tekintettel merülök el az alkonyati kert látványában. Annyira gyönyörû! Vajon milyen lehet ez a tengernél? Sóhajtva fordulok vissza az asztalhoz, mielõtt túlságosan belemelegedek az álmodozásba.
- Drágám, minden rendben van? – kérdezi anya aggódva, én pedig rögtön felé kapom a pillantásom, és rámosolygok.
- Persze, csak kicsit elbambultam – felelem lágyan, igyekezvén minél hihetõbben elõadni a dolgot, de tudom, hogy nem igazán sikerül õt megtéveszteni. Nem is az volt a célom, csak nem szeretném, ha aggódna. Sejtheti, hogy efféle cél vezérelt, mert nem faggatózik tovább, inkább beszáll a kerti tó fejlesztését illetõ ötletelésbe. Én pedig csendesen megvacsorázok, majd jóéjszakát kívánva mindenkinek, a szobámba vonulok.
Egy darabig teszek-veszek, hogy az ajtó elõtt strázsáló testõr elhiggye, tényleg lefekvéshez készülõdöm, majd az erkélyajtót kitárva, kilépek a langymeleg estébe.
Még nem bukott le egészen a nap, de már nem ad túl sok fényt, és egyáltalán nem melegít. Óvatosan lépek át a szomszédos fa ágára, majd a törzsére simítva a kezemet, mágiámmal megkérem, hogy eresszen le a földre.

Hamarosan a birtokot keresztül-kasul behálózó ösvények egyikén ballagok, és az út mentén elhelyezkedõ virágokat nézegetem, vagy éppen az eget, ami szinte már teljesen sötét, csak az alja fürdik még narancsos fényben. Ha nem égnének lampionok a kertben, valószínûleg nem mernék egyedül bóklászni, habár nem félek kifejezetten a sötéttõl, de Emmett, az egyik testõr szerint, különös alakok kezdenek feltûnni a városban.
Ez kissé riasztó, de fõleg azért, mert apámék még rövidebb pórázon fognak tartani.
Sóhajtva hunyom le a szemeim, hogy pár pillanatra, csak az erdõ lágy susogására, és a virágok édes illatára figyeljek. Ekkor érzem meg. Valami idegen kisugárzás rejtõzik a fák között, és mintha halk neszt is hallottam volna.
- Van itt valaki? – kérdezem fennhangon, kicsit összerezzenve, de mielõtt körbefordulhatnék, valaki leugrik mellém, a fölöttem szétterülõ fáról. Riadtan kezdek hátrálni, rózsáimat pedig ösztönösen teríti szét körülöttem az erõm. Hogy jutott be ide?
- Ne félj, fiú. Nem akarlak bántani – mosolyog rám. Tétován nézek végig rajta, de ha a hangja nem lenne lágy, nem hiszem, hogy elkezdenék kevésbé félni. Hisz hozzám képest nagyon magas és a bõre nagyon fura, olyan fakó, amilyet még sose láttam. De jól áll neki, el kell ismernem, hogy nagyon jóképû férfi, csak számomra félelmetes. A vörös tekintete pedig… szinte ledermeszt.  - Clarence Nosferatu vagyok – mutatkozik be. - A Nosferatu vámpír klán ötödik fejedelme, és azért jöttem, hogy megismerjelek – hajol meg kissé. Kitágulnak a szemeim, mikor meghallom, hogy vámpír, de mielõtt menekülõre foghatnám, folytatja. - Ne félj, nem akarlak elrabolni és bántani sem, csupán beszélgetni veled.

Meglepettség suhan át a tekintetemen, és a rózsák növekedése megtorpan. Így is magasra nõttek már, de ahogy távolságtartásomat és riadalmamat legyõzi a kíváncsiság, lassan elkezdenek összezsugorodni.
- Beszélgetni? – ismétlem meg, reszketeg hangon. – Miért akar egy vámpír klán fejedelme beszélgetni velem? – pillantok rá, kissé gyanakvóan.
- Jobban tetszene, ha a véredet akarnám? – szólal meg lágyan, én pedig riadtan rázom meg a fejem.
- De… Miért akar megismerni? – bukik ki belõlem, az újabb kérdés, bá az elõzõre se kaptam normális választ. – Tudja ki vagyok, ugye? Azért… maga is a véremet akarja, nem? Nekem pedig nem szabadna idegenekkel szóba állni!
- Nem gondolod, hogy akkor már elvettem volna, ha a véred kéne? Ha pedig sose állsz szóba idegenekkel, hogy ismerkedsz, és szerezel barátokat? – vág vissza, de ezúttal se egyenes válasszal.
Nos, ez jogos, valószínûleg a rózsák nem állták volna útját sokáig, ha támadni akar. De ami a barátkozást illeti… Bizonytalanul, némán biccentek, de azért még nem tûntetem el teljesen virágaim.
- Jó, tegyük fel, hogy elhiszem a békés szándékot, és megpróbálok bízni önben. Mit szeretne hallani? – mosolygok rá szelíden, kissé ellazítva menekülésre kész izmaim.
- Mit szólnál kezdetnek a nevedhez?
- Animor Silverlake vagyok, az apámé a birtok, és az édesanyám… hát, szerintem tudja ki õ – mutatkozok be én is, nagyjából az õ példáját követve, és meghajtom magam. – De ha ismerkedni akar, miért nem jött nyíltan a házhoz?
- A szüleid a közeledbe engedtek volna? – kérdezi kedvesen. Némi töprengés után, megingatom a fejem, és bocsánatkérõen rápillantok. – Na ugye. Pedig biztos nem sok érdekes dologról hallhatsz itt a falak között.
Zavartan pislogok párat, és kerülöm a tekintetét, ezzel mintegy bizonyosságul szolgálva, hogy ez bizony tényleg így van.
- Nem fognak kicsit keményen? Nem akarnád megismerni a világot? – hallom meg az újabb kérdéseket, mire kisé riadtan kapom rá a pillantásom. Nem ismerheti ilyen jól a vágyaimat, hisz csak most találkoztunk. Egyáltalán mi célja ezzel?
- Én… szeretek itt élni, tényleg – suttogom magam elé. Ez igaz, tényleg szeretek, de ez nem jelenti azt, hogy nem vágyom máshová. – Maga… - nézek rá kérlelõen. -, mesélne nekem a világról?
Mintha kissé meglepõdne, de aztán mosoly suhan át az arcán, és közelebb lépve, bólint. Nem hátrálok el, még a rózsáim se kezdenek ismét növekedésbe, megmaradnak derékmagasságban, csak a szememben villan némi rémület. Azért ez is feltûnik neki, és szelíd mosollyal megtorpan.
- Mondtam már, hogy nem akarlak bántani, és ha akarsz, nyugodtan tegezz – mondja nyugtató hangon.
- Sajnálom, csak… ösztönös volt – kezdem el zavartan bizirgálni, az egyik tenyerembe kúszó virágot. – De kérem… kérlek, mesélj nekem! Honnan jöttél? Milyen a néped? És az emberek az erdõn és a városon kívül? És…
- Lassabban, lassabban! – emeli fel nevetve a kezeit, én pedig pirulva megtorpanok. – Szívesen mesélek, de kényelmes neked így állva? Talán kéne keresnünk egy padot inkább, nem?
Tétován biccentek, habár tartok attól, hogy teljesen a közelébe kerüljek, de borzasztóan kíváncsi vagyok. Jobb kezemet magam elé emelve, kecsesen intek egyet, mire a rózsák visszahúzódnak a földbe, megszüntetve közöttünk az akadályt. Ekkor azonban fojtott kiáltással hallom meg a nevem, és felkapva a fejemet, a ház felé fordulok.
- Ez Emily, a kertész lánya – fordulok vissza Clarence-hez. – Mennem kell, õ figyelmeztet, ha a szüleim keresnek! De… - Már indulnék, de aggódva nézek vissza rá. – Ugye eljössz még?
- Persze – mosolyog rám, én pedig boldogan viszonzom, és a lábaimat kapkodva, elrohanok a ház felé. Emily már aggódva vár engem a hátsó bejáratnál, én pedig gyorsan megkeresem anyát, és megnyugtatom, hogy minden rendben, csak levegõztem. Látogatómról nem mesélek, mert biztos, hogy eltiltanának tõle, márpedig én nagyon szeretnék történeteket hallani tõle.