A bemutatkozást hallgatom, olyan szépen alakulnak a dolgok. Mrs. Ohara fagyos és tettre kész hangja biztosítja számomra, hogy nem lesz egyszerû dolga Elizabeth – nek, na meg, hogy biztos érdekes reakciót fog kiváltani belõle. Már szinte magam elõtt látom a dühtõl villámokat szóró vörösen izzó szemeit, na meg a meglepett arcát. Már éppen kezdeném élvezni a helyzetet, mikor egy kattanással becsukódik az ajtó elzárva a további hangokat. Halkan csettintek a nyelvemmel csalódottságom jeleként, de a kõmaszk érintetlen marad. Ellépek a faltól, elsétálok a titkárnõhöz, és váltok vele pár szót, amivel újabb érdekes információk birtokába kerülök az unalomûzés mellett. Rápillantok az órámra, már egy jó ideje bent vannak. Remélem, legalább kicsit megizzasztja az öreglány. De mivel nem szeretném teljesen egyértelmûsíteni, hogy én uszítottam rá a banyát lassan elfelé veszem az irányt az irodából. A folyosóra kiérve egy félreesõ sarokban helyezkedem el, ahonnan kényelmesen szemmel tudom tartani a ki és behaladó forgalmat. Nem is kell túlzottan sokáig várakoznom megjelenik a várt személy. Viszont az arcán lévõ közöny nem éppen az a reakció, amire számítottam. Meg kell tudnom, hogy mi is történt pontosan, ez így nem jó. Tekintetemmel követem, míg a tömeg magába nem fogadva rejti el. Az ellenkezõ irányba megyek, még van egy kis idõm tesi elõtt, és mindenképp beszélnem kell Mrs. Ohara – val. Az ajtaja elé érve illedelmesen kopogok, majd a kemény bebocsájtó hang után belépek. Ahogy meglát széles mosolyra húzódnak aszott és ráncos ajkai.

- Jajj kedveském. El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy szóltál. Egy igazi gyöngyszemre bukkantál. Tudtam én mindig is, hogy jó szemed van az emberekhez, de ennyire a felszín alá látni is csak keveseknek adódik meg. Egy igazi hölgyet, egy nagy tudású hölgyet ismerhettem meg. Igaz a vad külsõ kicsit elrettentõ, de ha túljutsz rajta egy minden illemet tudó és betartó személyt láthatsz..

Ennyire elragadtatott állapotba még sosem láttam. Eddig csak tõlem volt elájulva, más nem is létezett, de most.. hát ez kész. Hogy a jó életbe hozta ezt össze?! Nem is csoda, hogy rögtön forrni kezd az agyam. Szerencsémre csak belsõm robban fel, kívül csak a szokásos máz hallgatja csillogó szemekkel az öreglányt. Ez azért bosszantó jelenség, na de ideje lesz lenyugtatnom magam. Ez a terv nem úgy jött be, ahogy számítottam, de azért mégis elértem a célom, megint egy újabb részletet tudtam meg, ami még a javamat szolgálhatja késõbb. A szavai átfolynak rajtam, nem is fogom fel a többi ömlengését. Az órámra pillantok, ideje lesz faképnél hagynom.

- Az örömöm az önével vetekszik, hogy eme tényre fény derült. Szívem minden cseppje megtelt a megkönnyebbülés és öröm szikrájával. Ezen nagyszerû hírrel távozom is akkor, hogy a napom beragyogva nézhessek szembe a még elõttem álló feladatokkal. Köszönöm még egyszer, hogy felderítette ezt a csodát. További szép napot!

Nem is hallgatom tovább, ellépek az ajtóból és becsukom, elzárva a banyát. Tesi óra jön, szerencsére az utolsó ezen a napon. Nyugiban tovább gondolhatom legalább a történteket és valami új tervet eszelhetek ki. Oda sem figyelve lépek be az öltözõbe. A lányok a megszokott módon a megszokott helyükre igyekeznek, ha meg már ott vannak, azt megtartva lökdösnek maguknak kellõ helyet az íratlan szabályok szerint. A kiérdemelt helyemre ballagok némán, nem érdekelnek a többiek, számomra nem többek, mint az egyhangúan hullámzó emberi bábok sokasága. Gépiesen és kimérten nekiállok vetkõzni, szépen összehajtva és elrendezve mindent, már majdnem végzek is a mûvelettel, mikor egy megmagyarázhatatlan érzés kerít a hatalmába. A tekintetem az érdektelen személyeken átvágva a vörös hajzuhatagon állapodik meg. Mintha lelassulna az idõ, ahogy egyik ruha a másik után kerül le az ismeretlen testrõl. A tekintetem pontról pontra kerül egyre lentebb, ahogy a látványt issza a tekintetem, mintha minden kis részt igyekezne elraktározni. Az állam épp leesni készül, az arcom is enyhén megnyúlik, ahogy egyre több rész kerül napvilágra. Azok a formák, azok az izmosan kidolgozott részletek, valahogy a fantáziám beindítva tódulnak egyre elõrébb a gondolataimban. Nem is értem magam, hogy miért vonz ennyire. Amikor pedig azok a fém részeket pillantom meg a lélegzetem egy pillanatra elakad, belegondolva, hogy azok mennyire fájhattak, na meg, hogy milyen lehet õket megérinteni. Nyelek egy nagyobbat, ahogy a nadrágja is lekerül róla. Akaratlanul is az ágyon fekvõ képe ugrik be a szemeim elé, ahogy a formás részek kiterítve várják az éhes pillantást. Szinte megbabonázva nézem, ahogy a még vörössel körbevont új minta lassan nedves réteget kap. Próbálom elszakítani tõle a tekintetem, ezt azért mégsem kéne, hisz ez nem én vagyok, nekem semmi sem esik ilyen téren a nehezemre, minden egyszerûen és úgy megy, ahogy én akarom. A jelenlegi pillanatot kivéve, képtelen vagyok elszakadni a látványtól. Ahogy az élethû szemre vetül a pillantásom mintha belém rúgnának, tör utat magának sikítva a józan eszem. A düh azonnal elborítja az agyam, ennyire nem lehetek semmi alárendeltje, még egy ilyen látványnak sem, és a felismerés mérhetetlen erõvel tör rám, hogy mégis csak sikerült, még ha rövid idõre is, de elvesztenem az irányítást. Felkapom magamra a maradék cuccom és megyek is a terembe, nem akarok itt maradni tovább. Csak halkan hallom, ahogy a fenyegetõ suttogás elhangzik, mely rögtön helyre is igazítja a kelletlen bámulókat. Mosolyogva haladok el a többiek mellett és elõtt, a sorban elfoglalva az elsõ helyet, mint mindig, ahogy ismernek. A tanár is megjelenik, mint mindig, végignéz rajtunk a szokásos lesajnáló módon, felém csak egy óvatos pillantást vetve. Igazából hidegen hagy ez a seggfej, higgye csak azt, hogy minden az õ hülye kis világa körül forog. Amíg békén hagy, és tartja a helyét én sem fogom másként kezelni. Érdektelenül pislogok elõre, néha késztetést érezve, hogy Snape felé tekintsek, de csak a szemem sarkából engedélyezem ezt. Az utasítások, mint mindig a szokásos semmittevésre sarkalnak. Már épp indulnék is, mikor a vöröshöz ér a tanár.

- Oké, fiúk a terembe, lányok röpizni.. igen miss..

- Snape. Én is mennék a terembe – na itt már nem tudom megállni, hogy ne egyenesen ránézzek. Mintha a bõröm alatt érezném, hogy itt megint nem lesz egy szokványos helyzet. Némán figyelem a kibontakozó eseményeket.

- Igen? Mégis mit akar maga a fiúk között a teremben?

- Hallottam jó a focicsapatuk.

- Pompomlányaink már vannak, miss Snape – a párbeszédet hallgatva kapom hol egyikre, hol a másikra a pillantásom. Érzem a feszültséget, és érzem, hogy mindjárt robbanni is fog. Mire lépnék, hogy megakadályozzam ezt már el is kések. Hallom a csattanást, mely a tanár homlokát érve hanyatt löki. A reakciók sem maradnak el, a fiúk hörögve állnak, a lányok, mint várható volt hülye picsa módjára sikítanak. Én meg csak meredten állok és nézem a jelenetet.

- Üdv a csapatban, miss Snape – a tanár összeszedve magát tápászkodik fel, és kezet nyújtva veszi be a csapatba az agresszort. Enyhén leesett állal állok, egyik felem kissé megrezzen, de leginkább attól, hogy nekem kell ezt elsimítanom. Ahogy elvonul a konditerembe Elizabeth máris látom a felém lóduló kezet. Némán és rezzenéstelen arccal nézem a tanárt, ahogy a sajgó fejét tapogatja.

- Wright! Vegye kezelésbe ezt a hurrikánt és intézze el, mert ha nem, maga lesz a következõ, akinek elfoglaltságot adok..

Hogy szakadna rá az ég, hogy gondolja ezt?! A félõs tehetetlen faszkalap..

A hûvös és nyugodt hangom jelen helyzetben fenyegetõbben hat mintha végigordítoznám a termet õrülten forgatva a szemeimet. Gonosz félmosollyal fordulok el a tanártól, majd lépek vissza a helyemre. Nem is figyelek az órára, kis idõ múlva ott is hagyom az osztályt, egyenesen az irodámba megyek, valamit muszáj megnéznem a gépemen. Az üres folyosókon végigkocogva elég gyorsan érem el a célom. Pár pötyögés után meg is van, amit kerestem, nem lesz egyszerû menet, de ezt el kell intéznem. A csengõ hangja vonja magára a figyelmem. Kikapcsolom a gépem, nem sietek, ez az utolsó óra, legalább nem lesz már senki az öltözõben és végre nem kell visszafognom magam. Csendesen és nyugodtan haladok, majd mikor elérem az öltözõt kivágom az ajtót, visszafojtott szitkok hagyják el a számat.

- Hogy szakadná az ég mindenestõl, megveszekedett hülye barom.. – a fém öltözõajtó csak úgy nyekken a dühöm súlya alatt. Nem sok kell és felrobbanok, hogy egy ilyen szép nap mennyire el tud cseszõdni.

- Nocsak – morog egy hang mögöttem. Rögtön tudom, hogy kihez is tartozik. Na még ez hiányzott nekem így végezetül a nyakamba. Gyorsan megköszörülöm a torkom, az elszabadult tincseim hátrasimítom, ezzel is kis idõt nyerve, hogy visszahúzhassam a hûvös álarcom.

- Szóval… szóval a fiúkkal fogsz edzeni? – igyekszem a legközönyösebb hangot megütni, bár érzem, hogy nem megy maradéktalanul. Remélem nem figyel fel erre.

- Ja, jobb, mint a nektek kitalált semmit csinálni – oda sem figyelve ejti le a törölközõjét, felfedve a meztelen valóját. Egy pillanatra ajkaimra fagy a szó a látványtól, ebbõl a távolságból még inkább zavarba ejtõ a látvány. Szerencsémre nem tétlenkedik sokáig, és magára veszi a pólóját és a bugyiját, majd fordul felém. Nem hagyhatom, hogy felfedezze ezt a kis kilengésem.

- És szerinted… tényleg jó ötlet volt lefejelni a tornatanárt?!

A frusztrációm kezd kikezdeni, számon is kérem, de inkább csak levezetésként, mint tényleges választ várva.

- Bevált, nem? Egyébként meg mit érdekel, tengilengizz a többi picsával – érzõdik a hangján, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Ami rám is igaz, nem érdekel, hogy esetleg meglátja, hogy fortyogok. Már nyitnám is rögtön a szám, hogy rázúdítsam minden frusztrációm, mikor egy gyors mozdulattal elkapja a pólóm elejét és nekilök a szekrényeknek, melyek hangos csattanással tudatják, hogy célt ért. Szemérmetlenül közel hajol, izzó tekintetét az enyémbe fúrja.

- Na idefigyelj! Ne baszakodj velem. Ne tegyél nekem keresztbe, mert leszarom ki vagy… felfogtad?

Puha ajkai elérik az enyémeket, minden egyes szavánál kapcsolatba lépve velük. Lehelete forró érintésként cirógatja az arcom, sziszegése fenyegetés helyett nálam nem félelmet kelt. A hozzám préselõdõ mellkasa adja meg az utolsó löketet, elfehéredem az izgalomtól, az új élménytõl, melytõl forrni kezd a vérem. A vörösen izzó tekintetébe bámulok makacsul izzó szemekkel. Magam számára is meglepõ módon egy cseppnyi félelem nélkül állok és várok. Egy fél lépést hátrál, elengedi a pólóm, majd az anyagot visszasimogatja a kiindulási pontjába. Az érintése mintha apró kisüléseket okozna, a testem eddig ismeretlen módon reagál rá. De most nincs idõm ezt elemezgetni.

- Dögös kis tyúk vagy – néz a szemembe, az eddigitõl enyhén más színezettel, ami számomra még kész rejtély. – De lazíthatnál néha, kurvára rád férne. Vagy egy kiadós dugás.

Elenged és eltávolodik. Felkapja a táskáját, majd faképnél hagy. Az állam most tényleg a földet súrolja. Egy pillanat alatt megértem a reakcióm és ez most zavarba hoz. És ha zavarban vagyok akkor dühöngök. Ököllel az ajtóba csapok, hogy a fém meghajlik elõttem.

- Hogy az a rohadt élet.. na ezt azért mégse.

Legyen, benne vagyok. Akkor háborúra fel, rajtam nem fog múlni. Ha ezzel a húzásommal felidegesítettem mit fog csinálni a következõnél? Gonosz fény csillan a szemeimbe. Felkapkodom magamra a ruháim, majd a táskám és viharzok is kifelé. Papírért még berohanok az irodámba, majd az igazgatói felé megyek. Bekopogok és várok a bebocsájtásra. Szerencsémre még bent találom a keresett személyt.

- Jó napot! Lenne egy kis megbeszélni valóm magával, ha ráérne pár percre. – nyitok is be rögtön a hang után, nem várok, ezt most akarom elintézni.

- Szia! Persze, rád mindig van idõm. Gyere ülj le és mondd el miben lehetek a segítségedre.

Magamban szélesen elvigyorodok, leülök az igazgatóval szembe.

- Az új diákkal lennének problémáim. Az agresszív viselkedése kezeletlen. Ha így folytatódik még nagyobb károkat is okozhat. Arra gondoltam, hogy ezt a felesleges energiáit délutáni elfoglaltságokkal, közmunkával és különórákkal orvosolhatnánk. A tanulmányaira úgy is ráfér egy kis segítség, még nem volt elég ideje felzárkózni, de ezzel a lehetõséggel az iskola és õ is jól járna. A szüleivel is meglehet, hogy egyeztetni kellene, a dühkitöréseket elkerülendõen – nézek ellenvetést nem tûrõen. Nem is eldöntendõ kérdésnek szánom a szavaim, én már meghoztam a döntést, neki már csak engedelmeskedni kell, és ezt õ is tudja. Mintha gondolkodna összekulcsolja az álla alatt a kezét és úgy néz rám. Rezzenéstelenül nézek vissza, vesz egy mély sóhajt mielõtt megszólalna.

- Rendben. Beszélek a szüleivel, és holnap reggelre behívatom õket, és elintézzük ezt az apró problémát. Köszönöm a munkádat.

Elégedetten felállok, bólintok egyetértõen.

- Köszönöm.

---

Egy kis idegesség azért bujkál bennem, ahogy közeledek a suli bejáratához. Még szerencse, hogy nekem nem kell jelen lennem. Ez mellett viszont enyhe elégedettséget is érzek, hisz bárhogy is alakul az biztos, hogy nem lesz reakció nélküli. Besétálok az osztályba, elfoglalom a helyem és várom, hogy elkezdõdjön a nap. A tanár besétál, még nagyon nem kellene itt lennie, még van vagy 10 perc a kezdésig. Érdeklõdve pillantok rá, ahogy egyre közelebb ér hozzám.

- Szia! Örülök, hogy itt talállak, lenne egy kis elnöki teendõd az igazgatóiban. Már várnak rád.

Kétkedve húzom fel a szemöldököm, de csak egy apró bólintást hajtok végre, és állok is fel, elindulok egyenesen az eddig oly gondosan elkerült helyre. Útközben azért végigjátszom, hogy vajon mi is fog fogadni. De nem igazán érdekel, majd kiderül, fel vagyok készülve mindenre, ha kell megvédem magam, hisz nálam nagyobb szóforgatót nem találni az iskolába. A nagy ajtó elõtt megállok, felöltöm a ragyogó mintadiák ábrázatom és bekopogok. Választ nem kapok, de az ajtó kitárul elõttem, mintha épp el akarna nyelni. Rezzenéstelenül belépek, az üres székhez lépek és jelenlévõkre pillantok.

- Jó reggelt!

 Nem igazán értem, hogy mit is keresek én itt. Az igazgatóra nézek kérdõn, hisz én elmondtam neki a lényeget, csak nem lehet ekkora retardált, hogy nem jegyezte meg. Nem nézek senkire csak elõre, nem akarom szítani a feszültséget, csak a szemem sarkából nézek a jelenlévõkre észrevétlen, legfõképp Elizabeth –re.

- Üdvözöllek Raven. Azért kértük, hogy jelen legyél, mert egy fontos kérdésben szeretnénk a segítségedet kérni. – na ez már most nem tetszik, ebbõl semmi jó nem fog a számomra kisülni, de még nem ellenkezek, tárja csak fel a lapjait az öreg. – Nemsokára lesz az évenkénti iskolák közötti verseny, amelyben címvédõként dupla erõbedobással kell küzdenünk. Iskolánk két legígéretesebb diákját szeretnénk idén elindítani – na most verd ki ezt a fejedbõl, tavaly is kidumáltam magam, idén sem fogod ezt a nyakamba sózni, béna vagy te ehhez öreg. Közömbösen hallgatom a szavait, de belül enyhén mosolygok.

- Azonnal össze is állítok egy listát, ki lehet a segítségére uram, jeleskedünk éltanulókban, nem lesz nehéz válogatni köztük. Akkor ha megengedi máris intézkedem.. - Állok is fel, de a hangja megállít.

- Idén nem lesz szükség erre, már meg is találtuk a két teljesen feladatra termett diákot. Raven, Elizabeth lesz idén a társad.

Na az baszna még be. Révedek egy pillanatra a tanárra, majd önkéntelen is a vörös felé kapom a pillantásom.

- Én így is tökéletes vagyok.

Ezen azért tudnék javítani.
- Ha már hercegnõ, akkor kezdhetnénk a felzárkózást az etika és az illemtan alapjaival, hogy ne legyen kezdésnek megerõltetõ a számodra. Vagy ha jelen helyzetedben nem megy a kellõ koncentráció, megvárhatjuk, hogy kevésbé érzékeny területeken kalandozzon a Mester.

Felvonom a szemöldököm. George is megáll a munkában, de mielõtt letörném a kicsi cica szarvait kinyílik az ajtó és anyuci vonul be. Rámosolygok hálásan, amikor a kezembe adja a sört. Nekem van az legkirályabb muterem.
- Kell még valami cseppem? – kérdezi. Rámosolygok finoman megingatva a fejem, mert George újra munkához lát, kicsit megfeszül az arcom. Aaau.
- Köszi anyu, majd szólok – mosolygok rá, majd mikor kilibben, Ravenre pillantok – Ahhoz megfelelõen képzett tanárt kellene hívnom. És szólíts nyugodtan felségnek, alattvaló.
Felszisszenek, amikor George fertõtlenítõvel átkeni a tetoválást, lekrémezi aztán leragasztja.
- Akkor én most magukra hagyom a szerelmeseket, had civódjanak édesen egymással. Ha már kellõen kielégítettétek egymást, lent megtalálsz – csap a seggemre, kurva nagy szerencséjére az ép oldalra. Rávigyorgok, oldalra nyúlva elhúzom a bugyim, felkapva.
- Ne féltékenykedj, téged is szeretlek – búgom felé finoman, de a szemem vörösen villan. Ésszel nyuszikám.
Ravenre pillantok, széles cápavigyorral.
- Akkor nekikezdünk vagy udvarolsz még egy kicsit?
- Mi volt az utolsó téma, amivel foglalkoztatok? – tér a tárgyra. Persze, õ meg a szarkazmus naaagyon ritkán futnak össze. Szegény, marha unalmas lehet az élete. Átül mellé, odébb fordulok, szememmel scanként átfutva az anyagokat, szinte érzem, ahogy az agyamba ég… nem lesz sok gond, ezt már mind tudom.

Nem is tudom, mennyi idõ alatt vettük át az éves anyagot…
- Mára befejeztük – jelenti ki egy idõ után – Egész jó volt.
Nyugodtan mordulok felülve, óvatosan húzom ki a takaróm a seggem alól; most egy darabig kellemetlen lesz ám csücsülni, de majd George-tól kérek rá gyógypuszit… megnyikordul a földre dobott matrac, ahogy zuhan vissza, reflexbõl nyújtom a kezem, elkapva a derekát és a combját. A nagy, meglepett zöld szemébe bámulok, kacsintva, amikor kellemetlen morgással és fülvörösödéssel elhúzódik a lábát mozgatva.
- Ilyen gyorsan sem omlott még senki a karjaimba, ellenállhatatlan vagyok – sóhajtok drámaian.
- Kösz – morog kelletlenül, vissza se nézve kapja fel a táskát. Mmm, menekülésszag… gonosz gondolatok kezdenek kergetõzni a fejemben.

Lerántom a hasamon a pólómat, egy bugyiban és a passzentos felsõben domborodó nem túl nõies vonalakkal megáldott testem kiemelve ballagok le utána lekapva egy szekrényrõl a cigimet.
- Örülök, hogy megismerhettem önöket, további szép estét! – hallom tompán, ahogy leballagok a lépcsõn. Nyugodtan húzok ki egy szálat a számmal, rápillantva.
- A továbbiakat majd egyeztetjük – néz rám, és én szó nélkül csak intek neki. Lehajolva fonom át George nyakát, megcsókolva az arcát.
- Egy kibaszott zseni vagy édesem! – nyomok egy csókot a szájára.
- Tudom – szív a cigimbe.

***

Másnap George már megy vissza, persze hiányzik… francba… a seggem meg sajog. Nyugodtan ülök a padomban, lábaim feldobva és rajzolok, hátratúrva tépett fürtjeim. Teljesen elmélyülve firkálgatok, kidolgozva egy rajzot… nyugodtan húzom oldalra a szám, az egyik arc vonásait finomítva.
Valami mormol a tudatom szélén, ajaj, a hatodik érzékeny bizsereg. Vagy csak kurva dugáshiányom van.
- …várják az igazgatói irodában! Ismétlem, Elizabeth Snape-et várják az igazgatói irodában!

Felvonom a szemöldököm. Na, hogyhogy? Nem csináltam semmit, kivételesen Tényleg semmit!
Felkapom a firkált füzetet, a ceruzát a fülem mögé tûröm és leballagok. Na, mit akarnak, jó kislány voltam. Hmm, beugratás szaga van a dolognak, rosszat sejtek, húzom össze a szemeim.
- Igen? – megyek a titkárnõhöz, aki eligazít, merre kell mennem. Óóóha, bizseregnek az antennáim.
Belépek.
Hirtelen egy középkori boszorkányüldözés-hangulat fogott el. És az a boszorkány középen az inkvizíció.
Elmosolyodok. Óóó, Wright, ezért mocskosul megfizetsz, márpedig a te mancsod nyoma elég feltûnõ… De szép húzás volt. Aljas, de szép, felhorgad a harci ösztönöm… de ettõl a nõtõl feláll a szõr a hátamon.
- Jó estét, kisasszony, foglaljon helyet. Az én Mrs Ohara – Mrs?? Valaki elvette? Szar lehet dugni, ha a pasinak nem áll fel, rákiált, hogy Állj fel! Elfojtom a vigyorom, csendesen tûröm a fitymáló pillantását – Az etika és illemtan-tanár.

Szóóóval innen fúj a szél. Oké. Benne vagyok a harcban.
Egy kattanással becsukom magam után az ajtót.
- Jó napot, Mrs Ohara – veszek fel egy tündéri mosolyt, bár a ruhám láttán szerintem az infarktus kerülgeti. – Miben lehetek segítségére?
- Úgy hallottam, hogy ön – sajnálatos módon – nem viselkedik… nem öltözik… - mér végig, de angyali mosollyal nyelem – úgy, ahogy egy hölgyhöz méltó.

Hölgy!? Szinte fejbever a szó. Innen durván menekülnöm kell!
Életemben senki se mert ilyet rám nyomni.
Nagyobb pöcsöm van, mint egyes férfiaknak… megcsikordul a fogam, de angyali mosollyal tûröm.

Imádom a memóriám. Imádom! Bármit, amire kérdez, angyali bájjal, csendes mosollyal ülök ki, válaszolok… az illemtankönyveket szó szerint idézem, gépiesen, végig a szemébe nézve, de lassan véresre kaparom az oldalam.
- Khm… - néz rám a hölgy –  A tudása… a tudása lenyûgözõ, kisasszony.
- Tudja, ebben a zord világban a rózsa csupán tövisek között maradhat épségben – sóhajtok, kezem finoman a mellkasomra téve.
- Azért a kinézetén mindenképp finomíthatna, kedvesem – áll fel, ami jel, hát én is felállok, finoman mosolyogva, szinte az arcom is hozzápirul.
- Köszönöm a tanácsait… tudom, a nagyváros némiképp… rossz irányba terelte… tudja a túlélés…
- Jaj kedvesem.. – simogatja meg a kezem. Levágom neki és megcirógatom vele Raven pofiját.
- Köszönöm, Mrs Ohara, annyira köszönöm – mosolygok ellenállhatatlanul, õ pedig finom mosollyal intve enged utamra.
Amint elfordulok, az arcom gonosz fintorba fordul,becsukva magam után a ajtót, mozdulatlan, semmit e mondó közöny kifejezésével a pofikámon ballagok tovább.

Érzem a szagod. Azt hiszed ezzel betettél, ohoho, nem is tudod, mire vállalkoztál, ha harc, hát legyen harc!
Nyugodtan megyek, és tudom, hogy Wright követ. A diákok nyüzsgõ tömegében könnyedén tûnök el – elvégre torna lesz, leballagok. A bosszú édesebb, ha kiélvezzük.

Közös az öltözõ… nyugodtan dobom le a táskám a székre, kinyitva a szekrényem. Bedobom a kabátom… egyszerûen ideges vagyok, az izmaim hullámoznak a bõröm alatt.

Letépem a fejemrõl a pólót, körülöttem hirtelen elcsendesülnek a lányok. Tudom miért.
Az alakom izmos, ruhában nem igazán látni, de a pasik is megirigyelhetnék, amilyen demonstrcióval ugranak elõ az izmaim a hátamon, a karomon, megannyi varrott mintával körbefonva. A gerincem mentén, ahol a lapockáim összeérnek, egy sor beépített industrial piercing villan fel, a bõr alól.
Lerúgom a nadrágom, megfeszülve dudorodnak a combizmaim, a fenekemen a ragtapasz, amit óvatosan húzok le, felfedve a friss, még piros tetoválást, amit újrakenek. Szerencsém, hogy minden ellenére még nõies az alakom, de kemény – verekedéshez és túléléshez edzett. Megannyi fekete és színes minta tekereg szét a bõrömön, a tarkómnál egy valósághû szem villan, az alkarom, a combom, a lábfejem, lábszáram, az ujjaim… felveszem a kötelezõ kis nadrágot, hátravillantva vörösem, idegesen izzó szemeim.
- Valami g ond van?- suttogok a meredten nézõ lányokra, de elfordítják a fejüket. Nem kell ordítani,hogy az ember ijesztõ legyen… felveszem a rövidujjú felsõt is, hátratúrom a hajam és becsukom a szekrényt.
Kiballagok. A feszültség hullámzik a bõröm alatt, nagyon utolsó húzás volt az idegeimre menni, és kimondottan… fuhh, megölhetnékem van.

Kijön a tanár is, nyugodtan pillant a felsorakozott diákokon; csendesen állok a sarokban, a csuklóm roppantom ki.
Wright is ott van a másik oldalon… tudom, hogy eddig bámult. Hidegen hagy, felé se pillantok.
- Oké, fiúk a terembe, lányok röpizni… igen, miss…
- Snape – morgok. – Én is mennék a terembe.
- Igen? Mégis mit akarna maga a fiúk között a teremben? – gúnyolódik. Vörösen villan fel a szemem hímsoviniszta, focibámuló ír seggfej. Mert a nõ a konyhába, mi?
Lassan megyek oda, rámosolyogva.
- Hallottam, jó a focicsapatuk.
- Pompomlányaink már vannak, miss Snape – vigyorog nem kicsit lebecsmérlõen.

Eléállva meglendül a fejem, homlokkal lefejelem, hogy hanyatt esik nyögve. A fiúk felordítanak, a lányok ijedten sikkantanak fel… Mogorván pillantok rá, szinte fujtatva.
- Üdv a csapatban, miss Snape - tápászkodik fel az edzõ, kezet fogva. Elvigyorodok. Helyes.
Sarkon fordulok elvonulva a konditerembe a fiúk közé.

***
Ez volt az utolsó óra, nyugodtan állok a tus alatt; érzem, hogy a víz végigcsorog a hátamon, megmozgatom a kellemesen sajgó izmaim. Imádok edzés után lazítani… hátraengedem a fejem, hátrasimítva a hajam is a forró vízsugár alatt.
Nem tudom, elmentek-e, nem is érdekel, csak a csendet figyelem, amit magamban kikényszerítettem.
Az ajtó csapódik, morgó, mérges hangot hallok; lustán felemelem a pillantásom, elzárva a vizet kanyarítom magam köré a törülközõm.
Csapódik a fény szekrényajtó – agresszív hullámok.

- Nocsak – morgok, kisétálva a sajátomhoz a méregtõl vörös Ravenre pillantva. Idegesen köszörüli a torkát, hátrasimítja a haját…
Lelki szemeim elõtt a fejét a szekrénybe verem.
- Szóval… szóval a fiúkkal fogsz edzeni? – kérdezem közönyös hangon, de érzem a háttérben vibráló feszültséget.
- Ja. Jobb,mint a nektek kitalált semmit csinálni - mondom leengedve a törülközõt; alatta nincs semmi, csak a vizes testem. Megrázom a hajam, elõvéve a pólóm, felkapva, majd a bugyim. Utána fordulok csak Raven felé.
- És szerinted… tényleg jó ötlet volt lefejelni a tornatanárt?!
- Bevált, nem? – vonom fel a szemöldököm – Egyébként meg mit érdekel, tengilengizz a többi picsával - lépek a cipõmbe. Felháborodottan kap szó után, de nekem elborul az agyam és elkapom a pólója elejét, nekitolva hangos csattanással a szekrényeknek.
- Na idefigyelj – roppannak meg az ujjaim, ahogy szorítom a pólóját. Közel hajolok hozzá, hogy az orrunk összeér, csak hogy biztos legyek benne, minden kibaszott szavam pontosan érti. – Ne baszakodj velem. Ne tegyél nekem keresztbe, mert leszarom ki vagy… felfogtad? – sziszegem az ajkaira, vörösen parázsló szemekkel. Leheletem végigperzseli az arcát, az ajkam forrõ bõre z ajkához ér, hogy szinte követi a szavaimat, mellkasom a mellkasának préselõdik. Elsápad, a szeme vakítóan izzik… hmm… mogorván engedem el, hátrébb lépve, de nem nagyon. Lesimogatom a mellkasán levõ gyûrõdéseket, félmosollyal. – Dögös kis tyúk vagy - nézek a szemébe – De lazíthatnál néha, kurvára rád férne. Vagy egy kiadós dugás – engedem el, felkapva a táskám és faképnél hagyom.
Ezen kivételesen elgondolkodhat egy kicsit…

Gonoszul elvigyorodok. Ha harc hát legyen harc. De akkor itt vér fog folyni, nem is kevés. 

A tanár szavaira egészen várható reakció kel életre.

- Nagyszerû… lekötelez.

De közben már nem is figyel, egyszerûen firkálgatja átszellemült tekintettel a füzete lapját, mintha valami egészen nagyszabású remekmû lenne, amit ha nem fejez be meghal valaki, vagy épp eljön a világvége. A tanár elégedett pillantásától követve megyek vissza a helyemre. Egy lemondó apró fejrázással lezárom ezt a témát, segíteni nem tudok már ezen, bár azért bosszant. Elkezdõdik az óra, a szavak csak úgy ömlenek a tanárból, mintha nem is venne levegõt, csak darálja az anyagot. A testem kötelességtudóan jegyzetel, a tollból kifolyó tinta szavak halmazává áll össze, viszont az agyam egészen máshol jár.

Nem értem ezt a lányt, bár lehet, hogy nem is akarom. Igaz, azt elérte, hogy jól szórakozzam, ilyen kihívást még ebben az iskolában senki sem produkált. Viszont valami rendszert, vagy gyenge pontot találnom kell, így nem jutok sokra vele. Ez a kiszámíthatatlanság nem tesz jót a terveimnek. Mi lenne, ha kedvesebb lennék hozzá, talán összezavarhatnám, vagy legyek még kiállhatatlanabb, esetleg a kettõ vegyülete, vagy küldjek rá valakit?! Hm.. ez nem is olyan rossz ötlet. Esetleg feszegessem a határokat, hogy aztán ha megvannak azokkal törjem be? Ki kellene próbálni, hogy mire milyen lépést tesz, mire hogy reagál, esetleg mi illetve ki az, ami kiborítja, vagy lehangolja, vagy esetleg némaságra inti. Ezt most kell abbahagynom mielõtt túlagyalom magam, vagy félrevezetõ teóriákat alkotok, meglátjuk mit hoz ez a nem várt fejlemény, aztán majd ráérek gondolkozni a következõ lépésemen. Elsõnek ebbõl hozzam ki, amit csak lehet.

Az órámra pillantok, mindjárt vége, el sem hiszem. Karjaim keresztbe teszem, várom a megváltó jelet, amit meg is kapunk. Táskámban kezdek pakolászni, hogy minden katonás rendben álljon, elegendõ idõt elpocsékolva, hogy a termet elhagyó utolsók közé soroljak be. Nem sietek, értelmét nem látom, úgyis tudom, hogy hova kell mennem, hova fog menni, én is ezt tenném a helyébe. Kellõ idõt hagyok, hogy egy kicsit egyedül legyen mielõtt újból letámadom. De beszélnem kell vele, ezt a problémát le kell rendeznem, legalábbis megfelelõ keretek közé szorítanom. Gyors oldalpillantásokat vetek a gyérülõ tömegre, mindenki igyekszik kiszellõztetni magából a savanyú posványt, amit ez az óra hagyott. A megfelelõ pillanatban elveszek a lépcsõházban, majd indulok is felfelé. Az ajtót kinyitva beszéd zaja csapja meg a fülem. Enyhén összeszalad a szemöldököm, tudtommal rajtam kívül ide nem jár fel senki, és nem is járhat fel. Halkan lépdelve közelítek, hátha megpillantom az engedetlent, akire rázúdíthatom a frusztrációm. De ehelyett csak a várt személy és egy mobilból szörcsögõ férfihangot kapok.

- Kismalac – kismalac, engedj be a házadba – morgása mintha kérlelés is lenne egyben.

- Hiányolnak a kanok, Hercegnõ.

Micsoda megszólítás, ezt sem gondoltam volna. Kanok? Hány pasija lehet, vagy hányat tarthat a markában? Egy újabb megválaszolatlan kérdés, de nem jut idõm most ezen morfondírozni.

- Lehet, hogy a következõ hétvégén felugrok. De téged a holnapi nap folyamán akarlak.

- Mmmm… mim hiányzik ennyire?

Érdekes és elégg félreérthetõ játékot játszanak, egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy ezt most nem kéne kihallgatnom, fõleg a következõ mondatot meghallva.

- Az a haaaatalmas szerszámod. Délután ráérsz?

- Megoldom.

- Helyes. Csókoltatlak.

- Nem érzem.

Jókedv hangzik mind a két oldalról. Ezt a párbeszédet enyhén félre is értem, bár az lenne a csoda, ha valaki nem ezt tenné, hisz már kínosan egyértelmû a fogalmazás. A szemeimbe ravasz fény csillan. Meg is van a lehetõség, mellyel az elsõ tesztet végrehajthatom. Kivárok egy kicsit, nehogy azt higgye, hogy végighallgattam a beszélgetést. A repülõ csikket nézem, ahogy földet érve az apró száraz parázsdarabok széthullanak random módon, mint holmi tûzesõ martalékául esett szellõ által felkapott izzó pernye. A kezébe varázsolt papírlapot tanulmányozza, érdekes látni, hogy legalább figyel is valamire, ami nem róla szól.

- Szinte sejtettem, hogy itt vagy.

Igyekszem nem túl kioktató hangot megütni, csak a rideg tényközlés hallatszik.

- Ja – sóhajt, mintha épp kínoznák. Halványan elmosolyodok magamban.

- A korrepetálással kapcsolatban.. – kezdenék is bele, de egy egyszerû mozdulattal leint.

- Ne erõltesd meg magad, nem kell pátyolgatni.

Már épp folytatnám tovább zavartalanul, mikor is eldõl a meleg betonon, majd feltûri a pólóját a hasán. Ezzel láttatni engedi a csípõjén és a köldöke körül lévõ mintákat. Ez a jelenet éppen elég, hogy belém fojtsa a szót. Tekintetem nem tudom elszakítani az ismeretlen formáktól, bár nem is tudok kivenni belõlük semmit. Mintha csak részletek lennének, melyek az egész elõhírnökeként csábítanak, hogy fedezzem fel az egészet. Észre sem veszem, hogy a fejét hátradöntve engem figyel, ahhoz most túlságosan el vagyok foglalva az ismeretlennel. De ez nem tart sokáig, enyhén összerázkódom, mikor végre el tudok szakadni a bõre látványától, nyelek egyet, hogy biztosítsam hangom, majd a szemeibe nézek.

- Én csak holnap érek rá iskola után.

Mintha lebuktam volna, hogy hallgatóztam, érdekes érzés kerít a hatalmába, ahogy az izzó szempárba nézek. Igyekszem minden reakciót megjegyezni, miközben közönyös arccal várok a válaszára. Nem is kell sokat ácsorognom tétlenül, egy újabb változás. Vállat vonva néz rám.

- Nekem oké. Megadom a címem – és már tépi is ki a füzete egy hátsó oldalának a sarkát, rákanyarintja a címét és a telefonszámát. – De csak késõbb gyere akkor, mert dolgom lesz.

Elveszem a cetlit, hajrok rajta egyet félkézzel, majd a zsebembe rakom.

- Milyen rendes – vonom fel a szemöldököm, némán nézem végig, ahogy felül, majd mellém lépve közel hajol. – Ugye? – érzem a forró leheletét, mely végigsiklik az arcomon, megmozdítva a pihéket, majd táskáját felkapva lép el mellettem. – Elõtte hívj fel. Ja – néz rám, ajkaim összeszorítom, ahogy rápillantok. – Köszi – int miközben lefelé ballag. Pár másodpercig nézem amerre eltûnt, majd pislantok párat és a nyakamba szedem a lábaim, mára még nem enged el a suli.

---

Itt az idõ indulnom, nagy levegõt veszek és kiszállok a kocsiból. A telefonom a kezembe veszem, tárcsázok, majd várok.

- Eeegen? – a mély búgó hangot egy rekedt, enyhén karistoló hang szakítja meg, a háttérben mintha valami zúgna, de ilyet még nem hallottam.

- Itt vagyok.

Kimérten közlöm a helyzetet, az ajtóhoz lépkedek csendesen, miközben bebocsájtásra várok.

- Pillanat, épp elfoglalt vagyok… ANYAAAA – ordít, ami szinte beszakítja a dobhártyám, el is kapom messzire a fülemtõl a telefont. – JÖTTEK HOZZÁÁÁÁM, ENGEDD FEEEEEEL! – még ilyen távolból is tisztán hallom a szavakat.

- JÓÓÓÓ – jön a válasz bentrõl, közeledõ léptek zaja, majd az ajtó zárjának hangja töri meg kissé a fülcsengésem. A kitáruló ajtóban egy hétköznapian szép asszony áll, mosolyogva fogad, eláll az ajtóból és kezével int, hogy lépjek be.

- Jó napot Mrs. Snape! Örülök a találkozásnak, köszönöm a vendéglátást.

Mosolygok megnyerõen, majd egy doboz bonbont nyomok a nõ kezébe. Nálunk szokás vinni valamit, ha elsõnek megy látogatóba az ember.

- Szia! Oh, nem kellett volna.. Milyen jólnevelt gyermek. Megkínálhatlak valamivel enni, inni?

Néz rám nagy csillogó szemekkel. Azt hiszem a kellõen pozitív elsõ benyomást megtettem maradéktalanul.

- Köszönöm a figyelmességét, de jelen pillanatban ne kérek semmit, köszönöm!

Igyekszem a lehetõ legudvariasabban visszautasítani, miközben bájosan mosolygok.

- Akkor gyere, felkísérlek.

Ezzel indul is felfelé a lépcsõn, hátra – hátra pillantva, hogy megbizonyosodjon tudom – e követni. Engedelmesen, és csöndben követem, nem maradok le, tartom a lépést miközben tekintetemmel fürkészem a házat. Kellemes légkör uralkodik, otthonos és visszafogott. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a helyet ahol lakik. Ahogy nyílik az ajtó máris visszavonom ezt a gondolatom, az állam szinte padlót fog, amint megpillantom az eddig eltakart képet. Méghozzá az ágyon hason fekvõ Elizabeth – et, ahogy egy ismeretlen férfi ül a térdeinél és épp nagy munkában van. A pasi arcának nagy részét a kerek hátsó takarja ki, aminek domborulata rabul ejtve hívogatja az óvatlan tekintetet.

- ANYUUU HOZOL MÉG SÖÖÖÖRT? LÉÉÉÉÉÉCIIIII!

Még pislogni is elfelejtek, az ordítás viszont még váratlanabbul ér kirángatva a kábulatomból.

- Te meg.. mit csinálsz?

Felháborodásomnak hangot is adok számon kérõ hangsúllyal, és apró frusztrált nyögés hagyja el ajkaim, mikor tudatosul bennem, hogy nincs más rajta csak egy top. Hirtelen elkapom a tekintetem, már majdhogynem zavarba jövök a látványtól. Egy kicsit lefehéredek, de tartom magam, nem adok ilyen könnyen magam. Csak nem bírok parancsolni a kíváncsiságomnak, visszasiklik a pillantásom a kiterített prédára. Alaposan szemügyre veszem a bõrére rajzolt mintákat, a vonalak kusza, mégis egységes játékát, a szinte alig fellelhetõ érintetlen területeket, majdhogynem megbabonáz a felfedezés vágya.

- Ó, bocsi, pofátlan vagyok – könyököl fel. – George, õ Raven. Raven, õ George.

Intézi el a gyors bemutatást, pillantásom az említett felé vetem, egy apró, alig látható bólintással üdvözlöm.

- Hello – tiszteleg nekem a pasi egy ujjal, de aztán fordul is vissza.

- Csüccs – int, és ugyanebben a pillanatban fel is szisszen - Óvatosan, a seggem azért hagyd épségben.

Eddig is sejtettem, hogy nem lehet egy kellemes dolog, mikor valaki bõrét épp ezernyi tûszúrás éri, de ezt hallva már biztos is vagyok benne, hisz akin ennyi minta van annak bírnia kellene. Magamban gonoszul el is vigyorodok.

- Ha sokat ficánkolsz, körbemintázom az ánuszod is – mordul fel, majd utasít. – Fekszik.

Akaratlanul is megfeszül pár izmom, ahogy a képzeletembe ötlik a felvázolt lehetõségnek a képe. Elizabeth vigyorog rám, látszik rajta, hogy élvezi a helyzetet.

- Na, mid van a számomra?

Nem válaszolok, egyszerûen megrázom a fejem és leülök az egyik fotelbe. A monoton zümmögés csak rabul ejt, nem tudok szabadulni tõle, folyton visszatérek a készülõ mintára.

- Te is kérsz? – felvont szemöldökkel pillantok rá. – George szívesen varr bármit, bárhova, igaz szivi?

- Ahogy a hercegnõ parancsolja – morog a férfi fel sem pillantva. Visszakapom a pillantásom Elizabeth – re, aki buja félmosollyal méreget kihívóan. Veszek egy mély levegõt és rendezem a vonásaim, semleges arccal és hideg tekintettel nézek rá.

- Én így is tökéletes vagyok.

Közlöm, miközben a szemeibe nézek közömbösen.

- Ha már hercegnõ, akkor kezdhetnénk a felzárkózást az etika és illemtan alapjaival, hogy ne legyen kezdésnek megerõltetõ a számodra, - enyhén gúnyos halvány mosolyra húzódik a szám. – vagy ha jelen helyzetedben nem megy a kellõ koncentráció megvárhatjuk, hogy kevésbé érzékeny területeken kalandozzon a Mester.

Legjobb védekezés a támadás, ahogy a mondás is tartja. Erre azért George feje is fentebb emelkedik, hogy rám tudjon nézni szótlanul méregetve. Mielõtt szóhoz tudna jutni a vörös kinyílik az ajtaja, anyukája sétál be a sörökkel, meg egy üveg ásványvízzel, majd lepakolja az asztalra, egy üveget pedig a lánya kezébe ad.

- Kell még valami cseppem?

Néz a lányára érdeklõdõ tekintettel. A megszólítás hallatán röhögõ roham kezdene fojtogatni, de csak magamban engedem szabadjára, szó nélkül nézem a jelenetet.

- Köszi anya, majd szólok – hagyja, hogy kisétáljon az anyja a harctérrõl, majd tekintete visszatér rám. – Ahhoz megfelelõen képzett tanárt kellene hívnom. És szólíts nyugodtan felségnek, alattvaló.

A gép zümmögése balsejtelmes alapzajként kíséri a társalgásunk. Pár pillanatig csak méregetjük egymást, kicsit vicces a helyzet, azt mindenesetre meg kell hagyni. Némán az ásványvizes palack felé nyúlok, majd öntök magamnak egy pohárral, enyhén kiszáradt ajkaim megnedvesítve kortyolok bele, miközben sûrûsödik a csend körülöttünk, melyet egy cuppogó hang tör meg, amely a bõrrel érintkezve hal el. A fólia halk tépõdése, majd összegyûrt egyesülése az utolsó simítás a némaságban.

- Akkor én most magukra hagyom a szerelmeseket, hadd civódjanak édesen egymással. Ha már kellõen kielégítettétek egymást, lent megtalálsz – vigyorog ránk szélesen George, aztán kiszáll Elizabeth lábai közül és rácsap a põrén maradt bõrre.

- Ne féltékenykedj, téged is szeretlek.. – hangja kis fenyegetõ éllel cseng ahogy az elhaladó férfi felé néz. Ellépve mellettem rám kacsint, majd bevonja maga után az ajtót. Bal szemöldököm a magasba emelkedik, enyhén értetlen tekintettel nézek utána.

- Akkor nekikezdünk vagy udvarolsz még kicsit? – vigyorog sakálszerûen.

- Mi volt az utolsó téma, amivel foglalkoztatok? – kezdek hát akkor bele, figyelmen kívül hagyva a kérdést. Leülök mellé az ágyra, hogy láthassa a jegyzeteim, és még kiabálnom se kelljen. Meglepõ módon nem kell sokat magyaráznom, visszakérdezve pedig tudja mindazt, amit mondtam. Gyorsan haladunk, igaz ez még csak irodalom volt, de ezzel lassan végzünk is. Ha így megy tovább nem sokáig kell ezt a feladatot teljesítenem.

- Mára befejeztük. Egész jó volt – azért megdicsérem, de csak úgy mellékesen, nehogy elbízza magát. Nem tudom hány órát görnyedhettünk, de azt tudom, hogy a lábaim mintha szúrós betonból lennének, nem akarnak engedelmeskedni. Ahogy felállok máris rogyok vissza, félig ráesve, bár inkább mondható, hogy a karjaiba esem. Meg is lepõdök rendesen, még a szavam is eláll, ahogy közelrõl a hatalmas élénkbarna szemekbe bámulok. De csak pár pillanatig meredek rá, agyam hátsó zuga életre kel, elhúzódok, majd lehajolok és a lábam kezdem masszírozni, hogy visszatérjen bele a rendes keringés.

- Ilyen gyorsan sem omlott még senki a karjaimba, ellenállhatatlan vagyok.

Vigyorog szélesen. Direkt nem nézek rá, ahogy végeztem felállok, immár stabilnak mondhatóan. – Kösz – morgom az orrom alatt alig hallhatóan. A táskám a vállamra kapom és elindulok lefelé. A nappaliban mély diskurzus folyik hangos nevetéssel összekötve. Leérve megköszörülöm a torkom, ahogy a jelenlévõk felé fordulok.

- Örülök, hogy megismerhettem önöket, további szép estét!

Nem nagyon hagyok válaszlehetõséget, a kijárat felé fordulok. Kinyitva megállok egy pillanatra. – A továbbiakat majd egyeztetjük – közlöm a vállam fölött, majd az autóhoz lépdelek. A becsukódó ajtón át a vidám társalgás csak fokozódik, ahogy a vörös koponya is csatlakozik.

---

Az iskolába beérve elsõ dolgom a tanáriba menni. Az erkölcs, etika és illemtan tanár az asztalánál ülve olvassa a reggeli híreket. Gonosz vigyor suhan át az ajkaimon, ahogy végigfuttatom a tekintetem az öreg hölgy karótnyelt vonásain. A szoros kontyba fogott fehér haja szinte világít a fekete garbós nagy ruhájában, amely szigorú elvek szerint több gombos, egészen állig begombolható, nehéz anyagból varrt egyenes szoknyában végzõdõ darab. Olvasószemüvege fekete kerete enyhén felfelé ível megfakult szúrós szürke szemei elõtt. Az azt tartó aranylánca a nyakára omolva várja tartó szerepét. Egy épp befelé igyekvõ tanár lép oda hozzám kedvesen mosolyogva.

- Jó reggelt Raven! Mit szeretnél?

Hasonlóan széles és negédes mosollyal felelek.

- Jó reggelt Mrs. Smith! Mrs. Ohara – val szeretnék beszélni, ha lehetséges.

Válaszként bólint egyet, fordul is sarkon, majd óvatosan megközelítve a nõt áll meg mellette. Nem meri megszólítani, csak áll ott, enyhén megköszörüli a torkát, hátha sikerül felhívnia a figyelmet. Lassú pillantással néz rá az öreglány kimérten.

- Mit óhajt Mrs. Smith? – a hangja megfagyasztja az emberben a vért, egy igazi vérszopó dög, aki minden gyerek, és felnõtt rémálma. Nekem az egyik kedvenc tanárom.

- Miss Wright szeretne önnel beszélni – a tanár hangja alig észrevehetõen remeg. Na igen, az itt tanulók és végzettek emlékeiben elevenen élnek a vele töltött órák. Az ajtó felé libben a tekintete, egyenesen rám. Komoly arccal és egyenes tartásban állva várakozok, egy hangyányi mosoly kerül a zsémbes bige ajkaira. – Elmehet! – ellenkezést nem tûrõen egy egyszerû kézmozdulattal kísérve küldi el a fiatal kollégáját, aki amilyen gyorsan csak lehet kotródik is el onnan a távol esõ helyére. Precízen összehajtogatja az újságját, szépen leteszi az asztala sarkára, majd lassan feláll. A szék mellé lépe visszatolja a helyére, az íróasztala akár egy múzeumi kiállítási darab, még a porszemek is messzire kerülik. Odasétál hozzám, pálcája fémje hangosan koppan minden lépésénél. Mély fõhajtással és egy enyhe pukkedlivel köszöntöm a szoknyám szegélyét megfogva.

- Raven drágám! Miben lehetek a segítségedre lányom? – halványan, de õszintén mosolyog, kezeit a sétapálcájára fonja várakozás közben.

- Örvendek Mrs. Ohara! A segítségét szeretném kérni, egy kis nehézségbe ütköztem. Az én egyszerû lelkemre túl nagy terhet róttak, a legjobb tudásom szerint igyekeztem megmutatni az erkölcs, illem és etika minden kis részletét, hisz ennél fontosabb érték nem is lehet egy fiatal hölgy életében, de egyedül nem jártam sikerrel. Az új diák kigúnyolja ezen magasztos elvek tényét, és nem hallgat a szép szóra. Szeretném kérni öntõl, hogy iskola után, ha lehetséges vezesse rá a helyes útra.

Nagy csillogó és õszintének ható szemekkel nézek rá, enyhe könnyfátylat is húzva eléjük a hatás kedvéért. A komoly arc és a harcias bólintás láttán máris tudom, hogy nyertem.

- Beszélek az igazgatóval és holnap már be is fog ülni az elsõ képzésre. Köszönöm, hogy szóltál! Akkor megyek is és intézkedem.

Nem vár visszajelzést, fejbiccentéssel elköszön, én pedig az elõbb is olyan jól elõadott mély meghajlással viszonzom az elköszönést. A fekete holló szerû alak után pillantok, majd elégedett mosoly ül ki a szám szegletébe. Az osztályom felé veszem az irányt. Az elsõ óra utáni szünet csendes perceit élvezve ülök, mikor a hangfal recsegõ pattanással kel életre.

- Elizabeth Snape – et várják az igazgatói irodában! Ismétlem, Elizabeth Snap – et várják az igazgatói irodában.

Meg is van a várt jel. A folyosót figyelve látom, ahogy a vörös sörény ellibben a tömegben a kijelõlt hely felé. Összekapom magam és elindulok az említett iroda felé. Belépve senki sem lepõdik meg a titkárságon a jelenlétemtõl, a pozíciómmal jár, hogy sokszor megfordulok itt. A résnyire nyitva maradt ajtó mellé lépek és a falnak vetett háttal hallgatom a bent folyó diskurzust.

A légzésem halk ütemét veri vissza a néma sötétség, mely körülölelve próbálja kikémlelni gondolataim, ahogy egy világossárga dossziét tartok a kezemben. Az ablakpárkányra támaszkodom, tekintetem a fekete leplû égboltot megszakító világító fénypászmákra emelem. Egy új tényezõ érkezik a már megszokott rendszerbe, ez a tény nem dob fel, sõt eléggé piszkál. Hisz nagyon is jól tudom, egy kis apró piszok a köröm alatt is idegesítõ tud lenni, fõleg ha nem kellõ körültekintéssel állunk hozzá. Nagyot sóhajtva felegyenesedek, majd a kislámpám felkattintva bevackolom magam az ablakba. Felhúzom a lábaim, az aktát rájuk fektetve nyitom ki. Már a kép is kellõen óvatos hozzáállásra ösztönöz, hát még az, ami alá van írva. Szerencsére nem kell felkészületlenül a holnapi napba vágnom, bármilyen információt megkapok, köztük a személyes kartonokat is, milyen jó dolog is az irányító közösség fejének lenni. Más biztosan büszkén veregetné a saját vállát ezért, de engem ez hidegen hagy, a lényegi része érdekel csak, mégpedig, hogy az iskola a talpnyalóm, és így is marad arról gondoskodni fogok, még ha szemben is kell úsznom az árral ez a nagyvárosi gondcsomag miatt. A hold fényes arca cinkosan mosolyog rám, olyan hideg és számító módon, halványan viszonzom a gesztust, majd lehuppanok a földre és az ágyamhoz lépdelek. Az aktát egy laza csuklómozdulattal az asztalomra ejtem, igazából nincs szükségem már rá, már mindent tudok, amit akartam, a többi úgyis élõben derül ki. A párnára hajtom a fejem, egy kis izgalom azért csak a hatalmába kerít, hisz az eddig unalmas állóvízbe új elem kerül, amit ha okosan játszok ki még talán izgalmas is lesz az életem kis része.

--

Rideg, nyugodt arccal bólintva köszönök a sofõrömnek, ahogy beszállok a kocsiba néma hallgatásba burkolózva. Ropogósan fehér ingem szinte ordítva világít a fekete bõrülésen, míg a fekete élére vasalt nadrágom beleolvad. Csak a tekintetem zöldje visz egy kis színt az utazásba, ami nem tart sokáig, egyrészrõl nem kell messzire mennem, másrészrõl pedig elég korán van még, hogy csak kevesen járjanak erre. Megérkezvén mély levegõt veszek és kiszállok a kocsiból, egy gyors pillantással felmérem a környezetem, majd kezembe veszem a táskám és elindulok a birodalmam felé. Magabiztos léptekkel haladok az igazgatóság felé, útközben kedvesen mosolyogva köszöntöm az itt lévõ diákokat erõsítve bennük az irántam érzett csodálatot, vagy épp irigységet. Az irodába beérve az iratszekrényhez lépek, csendesen kihúzva kotorászok kicsit, majd a megfelelõ helyre visszarakom a kölcsönvett aktát. A zár kattanásakor már némán és szerény mosollyal, ártatlan tekintettel várom be Miss. Emmet – et, aki ahogy meglát szélesen elmosolyodik.

- Jó reggelt! – köszöntöm illedelmesen.

- Jó reggelt Raven, korán, mint mindig. Ma érkezik az új lány, biztos izgatottan várod már, hogy a szárnyaid alá vehesd – enyhén álmos tekintettel néz, majd elfordul a kávégép felé, hogy fõzzön magának egy jó nagy adag feketét.

- Persze, már minden kész, hogy egy újabb szorgos diák öregbíthesse intézményünk amúgy sem épp kicsi hírét – nem is kell válogatnom a szavakat, a rutin már messze megelõzi a gondolataim. – Megyek is, hogy az utolsó simításokat is véghezvigyem – mosolygok bájosan és már az ajtónál is vagyok.

- Legyen szép napja Miss. Emmet! – a válaszát már meg sem várom, kilépve a folyosóra a diákönkormányzati iroda felé indulok. Az elnöki szobába lépve ledobom a táskámat a székbe, majd rápillantok az órámra. Lassan megindul az áradat, özönleni fognak a diákok befelé. Megigazítom a hanyagul álló táskám, aztán a felfelé vezetõ lépcsõsor felé veszem az irányt. Egy hátsó, diákok által nem használható részen haladok figyelve, hogy ne lásson meg senki, az elméletben lezárt ajtóhoz, amely a tetõtérre vezet. A nehéz vasdarabot kilökve a szél a hajamba kap, fekete örvényként kergeti körülöttem, mely akár egy forgószél hullámzik ide – oda minden szabály nélkül. Hagyom hagy tegye, amit csak akar, biztos lépésekkel haladok a párkány felé. Lenézve figyelem a hangyaként rohangáló diákokat, a sorra érkezõ kocsikat, na meg a beérkezõ buszból sûrû színes hányásként kifolyó tömeget, ami a kapuk felé rohan. Mindjárt kezdõdnek az órák, a kijelölt idõ egyre fogy, ahogy a lelkiismeretes tanulók létszáma is. Mély robaj töri meg a délelõtti csendes kezdetet, mintha egy felbõszült oroszlán ordítva hirdetné jöttét, mintegy elõszeleként közvetítve az eljövendõ veszélyes jelenlétét. Szemeim összébb húzom, szemöldököm is kissé közelebb szalad egymáshoz, ahogy az új jövevényt vizsgálgatom. Jobb kezem az arcomhoz emelem, hüvelykujjam az állam alá teszem támaszként, mutatóujjammal pedig az alsó ajkammal kezdek játszani, miközben a párkányra hajolok. A vörös haja égõ fáklyaként világít a tömegben, ami meghunyászkodva félreáll az útjából. Na, igen, ennyit a papírra vetett sorokról és a mellékelt képrõl. Az életben vibráló jelenséget nem lehet leírni egykönnyen, ahogy sejtettem is. Ragadozókhoz hasonlatos mozgása magabiztosságról és dominanciáról árulkodik. Megjött a másik dudás ebbe a csárdába, érdekes nap lesz ez a mai. Ahogy eltûnik a kapuban és magába nyeli az iskola régi épülete úgy fordulok meg és viharzok az osztályom felé. Egyenlõre még hagyom, had gondolja azt, hogy biztonságban van és õ lesz itt a kiskirály. A helyemre érve kecsesen leülök az ablak melletti padomba, majd érdeklõdést tettetve hallgatom végig az amúgy halálosan unalmas órát. A szünetet jelzõ csengõ életmentõként kiabál a szabadságunkért, épp ideje, hogy utána nézzek az új lánynak és felvilágosítsam a miheztartást véget. A szekrényeknél találom meg, a semmivel sem összetéveszthetõ fém sikoltása tudatja jelenlétét. Érdeklõdve pillantok rá, majd az átalakított szekrényre, érdekes kezdést választott magának azt meg kell hagyni. Elõkapja a telefonját és sebesen járatja rajta az ujjait. Na ezt azért már mégsem hagyhatom szó nélkül ennyi tanú elõtt.

- A telefon használata tilos az iskola területén – szólítom meg kimérten, közönyös hangon. Mintha semmibe venne, fel sem néz, míg a telefon nem jelez vissza neki, hogy teljesítette a feladatát.

- De jó neked – kacsint rám egy cápamosoly kíséretében. Szokásos nagymenõ viselkedés. A kissé lecsúszott szemüvegem egy laza mozdulattal visszaigazítom a helyére, ajkaim vékony vonallá préseli a visszafogott megjegyzés, mely rögtön az ajkaimra gördült. Unalmas tekintettel nézem, ahogy ellöki magát a szekrényétõl és indulna is tovább.

- Szóval te vagy az új lány.. – jegyzem meg. mintha még csak most tudatosulna bennem. Enyhén félrebillentem a fejem, miközben nézem, ahogy valami után kutat a zsebeiben.

- Aha – ennyivel elintézi, majd rám zúdítja eddig felgyülemlett frusztrációját. – És légy olyan kedves, menj a fenébe, most nincs hangulatom a baszogatásra – Morog akár egy bolhás kutya, és még a hajrázása is ezt a gondolatot erõsíti bennem. Bár azt nem tagadhatom, hogy a haján játszó napfény csillanása egy fél pillanatra rabul ejti a tekintetem. De a büszkeségem azért megsem állhatja ki szó nélkül, hogy itt parádézzon, na meg semmibe vegyen. Mélységes nyugalommal állok, mintha egy jeges szobor lenne a közelében. Tekintetem az egyedüli, ami egy kis életet mutat, de az is csak enyhén, hogy tudja nem szívlelem épp a kapott szavakat, sem a viselkedést. Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, egészen az arcába hajolok, hogy csak pár centi legyen köztünk és a szemeibe akasztom a tekintetem enyhén fenyegetõen.

- Na figyelj, ez az Én iskolám. Rend van, fegyelem. De el is érem, hogy ez így maradjon! – szinte suttogom a szavakat, de abban biztos vagyok, hogy mindent nagyon is jól hallott. Látom is rajta, hogy elér hozzá az üzenetem, ahogy vörös izzás kél a szemeiben. Makacsul nézem, nem érzek késztetést, hogy el kellene fordulnom. Direkt kimérten mozog, csak a szemem sarkából látom, hogy mit csinál. Elõvarázsol egy szál cigit és kihívó módon az ajkai közé veszi lusta mosollyal, majd még közelebb hajol, mintha mocskos titkot suttogna.

- Jó neked – a búgó, zöngés hang végigzongorázik a gerincemen, ami egyszerre végtelen fenyegetõ, de mégis hívogató. Nem ijedek meg tõle, pedig egy kis hang az agyam végébõl sikít, hogy azért lehet nem ártana ezt jobban végiggondolnom. De nem sokáig élvezheti a kántálás örömét, mert egy egyszerû mozdulattal számûzöm a gondolataim közül. Jeges mosolyra húzódnak ajkaim, ez sosem jelent semmi jót. A körülöttünk állók laza körben körénk állnak és figyelik lopva a fejleményeket. Ha csak ketten lennénk lehet, hogy másként cselekednék, de jelen helyzetben nem sok választásom marad, hisz tartanom kell magam a szerepemhez. Felemelem a kezem és nagyon lassan végighúzom az ujjam az álkapcsa mentén egészen az ajkai vonaláig egy laza mozdulattal, majd gyengéden végigszántva rajtuk kikapom a szájából a bûzrudat, amit megszerezve rögtön ketté is török.

- A dohányzás is tilos!- kimért hangon közlöm a tényeket,  nem változtatok a helyzetemen, de azért izmaim tettre készen várják a fejleményeket, hátha hirtelen helyváltoztatást kell eszközölnöm. De meglepõ módon semmi ilyen esemény nem történik. Egy õszinte mosoly kanyarodik a szájára, és egy elégedett kacsintással jutalmazza az akcióm. Ilyen is eléggé ritkán fordul elõ, de most tényleg meglepõdöm. Csak szemeim nyílnak egy résnyivel nagyobbakra, más reakciót nem adok ki. Ekkor a csengõ, mint egy riadót fújó õrmester jelzi, hogy ennyi volt a szabad levegõ, mehet mindenki vissza az agyzsugorító, monoton rizsahegyek termõföldjére, egyenesen a megfelelõ osztályba. Tekintetem egy pillanatra sem veszem le róla, a szemembe néz, majd elsétál, mint egy pedáns diák. A résnyire megcsúszott állarcom gyorsan visszaigazítom, gyõzedelmes pillantást vetek utána, majd a még ott lévõ iskolatársakra, hogy biztosan tudják, velem nem érdemes és nincs is értelem harcba szállni. Szemem sarkából azért figyelem távolodó alakját, majd mikor elrejti a tömeg én is elindulok az éppen soron következõ órámra. Belül azért a még emésztem a történteket, tényleg el kell hagynom az olvasottak alapján lévõ ítéletemet. Hangyányit megrázom a fejem, mintha el tudnám söpörni az ilyen gondolataimat. Ekkor egy új gondolat villan be, és máris mosolyognom kell. Az beosztás viccesen alakul a következõ órára nézve. A teremhez érve a tömegbe vegyülve megyek be, igyekszem közömbösen, de mégis valamilyen szinten figyelemfelkeltõen haladni. A szemem sarkából észreveszem, hogy a friss hús is befutott, csak megtalálta hova kell jönnie, bár ebben nem is kételkedtem, nem egy elveszett virágszál. Mikor elérem a megszokott helyem leülök, magam alá húzom a lábaim és a tábla felé figyelek. Bár még nincs bent a tanár, ez nem zavar, így le tudom gyõzni a kényszert, hogy a mereven bámuló szempárba nézzek. Mikor megérkezik a tanár a teremben mindenki mérgezett egér módjára rohangál és keresi a helyet. Az oktató ezzel nem foglalkozik, rám néz, majd egy laza mozdulattal odaint magához. Na igen, az igazgatóhelyettessel nem érdemes ellenkezni, sokkal jobb módszer ellene, ha azt hiszi, hogy õ irányít. Engedelmesen odalépdelek, majd megállok elõtte.

- Hallottam a sikeres találkozásod megvolt az új lánnyal, remekül kijöttök, ahogy észreveszem. Ez pont kapóra jön, úgyis meg akartalak kérni, hogy segíts neki felzárkózni. Te vagy az iskola legjobbja, ha segítesz neki gyorsan és könnyen felzárkózhat. Bízunk benned.

Már a nézése sem tetszett, hát még most a szavai. A düh szikrái kapnak lángra bennem, de ahelyett, hogy elküldeném a picsába kedvesen mosolygok. – Persze Mr. Corier, nagyon szívesen! Számomra az öröm, hogy a segítségükre lehetek.

A tekintetem akaratlanul is a vörös fej felé fordul, kissé elmerengve nézem. Na, ebbõl is mi lesz, még a végén megöljük egymást. Mr. nagyarc már emeli is a kezét, hogy a másik résztvevõt is beavassa a részletekbe.

- Miss Snape, örömmel tudatom önnel a jó hírt, hogy Raven volt olyan kedves és elvállalta, hogy segít az elmaradásait pótolni délutánonként.

Sóhajtva dörgölöm meg a csupasz lábszáram. Csak egy bugyiban és topban másztam ki a tetõre, de ennek már jó pár órája és egy doboz cigi elfogyott…
Nem szeressem nap lesz a holnapi, látom elõre. Az iskola egy köpés, de egy ilyen kisvárosban mit várjon az ember? Pfejj…
Sóhajtva nyomom el az utolsó szálat is a kinevezett csikktemetõben, aztán lekúszok az ablakig, be a számomra kinevezett szobába. Még nem vagyok kipakolva, mindenütt csak a dobozok, a fal csupasz az ágyon szétszórva a ruhák… kiábrándító. Mikor volt utoljára, amikor ennyire emberi idõben már otthon torzultam?!

Mérgemben belerúgok az egyik dobozba, lerogyva az ágy mellé. Hát holnap mindenki felkötheti a gatyáját, azt garantálom!

***
Reggel elõtolom a mocim a garázsból, levéve az ülésrõl a sisakom. Apa épp az olajat törölgeti a kezérõl, odafutok adva egy puszit az arcára.
- Aztán csak ésszel, bogaram – dörmögi mosolyogva. Csak elmosolyodok, a fejemre húzva a fekete, szörnyfejes sisakot. Saját termék volt, a lecsapó plexi köré megannyi szörnyfog kitátott, vigyorba torzult foga vicsorgott a gyanútlan járókelõkre. Imádom a motorom… a bõrnadrágom megnyikordul, ahogy feldobom rá magam, lecsapva az üveget, majd felhúzva a bõrkabátom bebõgetem. Ó, micsoda érzés, micsoda hang, a remegés… meghúzatom a féket, aztán kilövök az udvarból. Rásimulva a tankra nyomom a gázt, váltva, behajolva. Szerencse, hogy a suli ettõl a háztól, amit anyáék vettek, egy jóó köpésre van, így megjárathatom a kicsikét reggelente. Elvigyorodok, az órára pillantva. Talán nem ártana belehúzni, hogy jókislányként idõben érjek be, legalább az elsõ napon.

A motor egyre hangosodó morajjal gurult be a suli kapuján, még halk doromboló morgással remegett alattam, ahogy a jó paripához illik. Letámasztom a lábaimmal – érzem, hogy engem néznek. A démoni sisak alól körbekémlelve figyelem a kis klikkeket összeverõdve, majd elvigyorodok. Ó, köszönöm, egy csorda! Lepöccentem a mocit, lezárom, majd egy mozdulattal lehúzom a sisakot a fejemrõl; beletúrok a rövid tincseimbe, hátranyalva õket, megrázva. Ezaz.
Éles, elismerõ füttyszólam töri át a levegõt, miközben leemelem magam a géprõl, odafordulva hunyorítok jó kedvûen, a sisakot a hónom alá szorítva, lerántom a bõrkabát cipzárját, a suli felé menve.
- Azannya…

Csendesen megyek be, egyelõre semmibe véve a tömeget. A szétlebbenõ kabát alól kivillan a vörös top, a fenekemre ráfeszül a bõrnadrág, a csizmám alatt nyikorog a linóleum. Csupán a szemem sarkából mérem fel a rendezett, csendes kis helyet… a diákok úgy nyílnak szét elõttem, mint Mózes elõtt a Vörös tenger, bár feltételezem a csupán kissé szociopata pillantásom gyõzi meg õket errõl.

Hatalmas betûkkel kiírva hogy IGAZGATÓSÁG. Csak egy vak nem tévesztené el, kis huncutok.
- Hello, jó napot – nyitok be, cápaszerû mosolyt villantva a cuki szõke titkárnénire.
- Á, te vagy az új tanuló! – néz rám meglepetten, félénk mosollyal.

Igen, tudom, hogy nem túl barátságom a fejem, próbálom is visszafogni a pofám.

- Igen – biccentek.
- Remek, remek – kezd el kattogni, elõkeresve egy mappát, egy dokumentumot, elkéri a személyim, ellenõriz… - És akkor mindjárt mehetsz is az osztályodba… elkísérlek! – mosolyog rám. Felrebben a szemöldököm, pláne amikor elfordul… - Ó, be is csöngettek, gyere csak.

Egyem a hiperaktív szívét.
- Hm – nézek körül miközben a táskám az egyik vállamon lóg, a sisak a másik kezemben.
- Tudom, hogy hatalmas változás ez a régi iskoládhoz képest, Elizabeth – mosoly rám nénibácsi, mire megrándul az orromnál az izom.
- Zi.
- Tessék?
- Nem szeretem az Elizabethet – magyarázom oda se nézve.
- Ó, persze – duruzsolja tovább. Nem igazán figyelek, az ujjaim már viszketnek, hogy elszívhassak egy szálat. Beszél az osztályról, a kurzusokról, a lehetséges anyámkínjáról… aztán megáll egy osztály elõtt.

Bekopog… aztán rám néz.

- Hmm... – pislog kissé bizonytalanul, és rém kellemetlenül a sisakomra. – Esetleg… ha odaadná…
- Nem, köszönöm, elbírom – vigyorgok rá az összes fogammal, lenyomva az osztály kilincsét. Nyilvánvaló, hogy kételkedik az elsõ jó benyomásra; nos, ez a diákok árapály-szerû mozgása után kétséges.

Belépek.
A csizmám megmordul, ahogy besétálok, a hajam hátravetve és jókislányosnak nem nevezhetõ csípõdöntéssel megállok oldalt, hogy a titkártündér bemutathasson.
Az osztályfõnököm egy érdekes alak, szó se róla… félmosollyal nézek végig az osztályon.
- Nos… õ az új tanuló, Miss Snape. Hozzátok fog járni – mosolyog a nénibácsi.

Csak felemelem a kezem, intve az ujjaimmal. A rohadt életbe, az milyen hosszú nap lesz…
- Nos, rendben – biccentett nénibácsi mosolyogva – Miss Snape, akkor kérem, foglaljon helyet.
- Köszönöm – biccentek elé, az ujjbegyeimen lógatva a sisakom, majd kiszúrva egy üres helyet ledobom magam rá, sóhajtva hátratúrom a hajam. Kihámozva magam a bõrkabátból roppantom ki a nyakam, szórakozva kezdem buzerálni a nyakamba kötött bõrszíjat. Vicces nap lesz, az biztos. Errõl képet küldök a kanoknak.

- Miss Snape! – szól a nénibácsi, mire akaratlanul is megfeszülnek a karizmaim. – A szünetben kérem maradjon bent majd egy kicsit.
Biccentek. Persze, épp ráérek.

A táskámból elõkapva a füzetem, az ujjaim között megforgatom a tollam – mintha csendesen jegyzetelnék, pár vörös tincs az arcomba hullik. Érzem a pillantásokat a tarkómon, hogy mustrálnak, néhol sutyorognak – a póló ujja alól, a megannyi karkötõn át kilátszódnak a tetkót a karomon, a csuklómon, pár az ujjaimon. Hát az öregek alaposan befûtöttek nekem.

Amint kicsöngettek, nehéz sóhajjal dõlök hátra, ülve maradok, amíg a csorda nagy része ki nem zúdul, persze a megszokott idõnél tovább tart nekik. Persze, ez egy olyan suttyó kis közösség, a városka egyik végén elfingod magad, a másikon azt regélik, hogy befostál. Basszus, tényleg szükségem lenne egy cigire.

Kiballagva a tanári asztalhoz rebegtetem meg a szempilláim.
- Igen?
- El tudom képzelni,mekkora változás lehet ez… - na persze. Azt meghiszem, hogy pont Te el tudod képzelni, morgok magamban bosszúsan. Cigi, cigi. – Szóval ha bármire szüksége lenne, forduljon hozzám nyugodtan.
- Persze – rebbennek fel a szemöldökeim. – Mindenképp. Kösz.
- Egyébként megkereshetné Miss Wright-ot – mondja, mire felpillantok. Minek? – Körbevezeti önt… a diáktanács elnöke – mosolyog.
- Õõ… köszi, de boldogulok – kacsintok felkapva a táskám. Belelapozva abba a borítékkötetbe, amit az aktahegyek tündérkéje kicsi kacsómba nyomott, elõhalászom a leendõ szekrényem számát és a kódját majd nekiállok megkutatni. Be kéne tennem a sisakom is.

- Psz, az új lány…
- Biztos hogy lány?

Kapjátok be. Megforgatom a szemem, meghúzva a szekrényt… nem nyílik. Szétbaszom, keresztbe az egész… és mindenki engem bámul. És nikotinhiányom van! Kurva iskola.
És ez a kibaszott szekrény még akad is!
Ököllel belevágok a zár mellé, mire kinyílik egy lassú, kínlódó nyekergéssel. Na végre.
Kicsit behorpadt. Basszus, jól kezdek.
Benyomom a sisakom, a kabátom meg a mocikulcsom…

Alig várom, hogy legyen legalább egy pillanatom, amikor rágyújthatok… becsapva a szekrény ajtaját fújtatva halászom elõ a mobilom, sebesen bepötyögve egy üzenetet a srácoknak. Emberek, itt egy hatalmas adag fû se fog segíteni.
- A telefon használata tilos az iskola területén – szólal meg egy hang elõttem.

Elküld. Lenyomom a gombot, megvárom a pipát, utána nézek fel. Cápamosollyal
- De jó neked – kacsintok rá.

Furcsa csaj, a szemüvegét laza mozdulattal tolja vissza a szemére, ajka vékony vonallá préselõdik. Ellököm magam a szekrénytõl, hogy kimenjek a tetõre, vagy az udvarra, de felõlem a diri fejére is felülök, ha kell.
- Szóval te vagy az új lány… - biccenti finoman oldalra a fejét, miközben a zsebeim tapogatom végig a dobozért.
- Aha – pillantok rá a szemem sarkából. – És légy oly kedves, menj a fenébe, most nincs hangulatom a baszogatásra – morgok. Megrázom a hajam, a vörös tincseken szanaszét rohan a szikrázó fény, mint a parázs erdõtûz idején, ohh, micsoda költõi hasonlat, egyemmegmagam…

Talán nem jó ötlet az ittlétem második órájában õslakos ellenségeket szereznem, de könyörgök: a csizmám szárában vipera van, az övemben kés. A régi dolgok nem avulnak el, és itt fémdetektor sincs az ajtónál, amit erõsen díjazok.

És csak csúnyán néz rám. Megállok, felé pillantva, de mielõtt bármit mondhatnék, egy lépéssel közelebb jön, csendesen, kiboríthatatlan jeges nyugalommal, azzal az ordítva-suttogok hanggal az arcomba hajol. Belehajolni az ember intim szférájába persze nem pofátlanság, mi?
- Na figyelj, ez az Én iskolám – közli velem a nyugalom jeges mintaképe – Rend van, fegyelem. De el is érem, hogy ez így maradjon!

Provokál a kis geci. Lelkemnek hihetetlen jót tett volna, ha hirtelen megfejelve az orrát az agyába pépesíthetem, de egy kósza gondolat jobb ötletet adott.
Szemeim vörösen felizzva égették át a zöldes szempárt, szembogaram lángol; lassan elõveszek egy szál cigit, az ajkaim közé nyomva, még lassabb mosollyal, közel hajolva hozzá.
- Jó neked – suttogom búgó, zöngés hangon-ezután többnyire a srácok golyóit egy roppantással morzsolom szét a markomban. De feltételezhetõ, hogy itt nem díjaznák.

Ó, persze, Zi, hogy neked egyszer békés életed legyen… kis huncut. Naiv picsa…

Mikor aztán a testem erõteljesen remegni kezd, kábán pislogva, pihegve nyitom ki a szemeim. Clarencet pillantom meg, és szép lassan tudatosul bennem, hogy élvezetemet neki köszönhetem.

- Clarence... – nyögöm megilletõdve, reszketeg kéjjel. Hirtelen, szenvedélyesen csókol meg válaszként. Ösztönösen, nyöszörögve karolom át a nyakát, és reflexszerûen lökök egyet a csípõmmel. Ezzel megadom magamnak  a végsõ lökést, és gyönyörömet szájába nyüsszenve, elélvezek.

Kábán, szinte öntudatlanul fekszem még félig rajta egy darabig, majd bevillan, mit is csinált… csináltunk, és riadt zavarral húzódom el az ágy legtávolabbi szegletébe.

- Mi... mit... – nyekergem, közben amennyire csak tudom, eltakarom magam a bõ inggel.

- Mentegetõzés lenne azt mondani, hogy álmodban rám feküdtél és a combomhoz nyomtad a reggeli merevedésed, de ez történt – mosolyog rám. - Viszont tény, hogy a helyzetet én használtam ki. – Mintha elszomorodna, én pedig még mindig képtelen vagyok ép mondatot összerakni.

- De... de nem is... én... – dadogom, szinte elsüllyedve szégyenemben. Tudom, hogy igazat mond, miért ne mondana?

- Kicsi Animor, ne izgulj - sóhajt fel. - Nem tudom, mennyire voltak már ilyen élményeid, de ez teljesen természetes. De azt hiszem, nyugodtan bevallhatom ezek után, hogy eszeveszettül kívánlak – vallja be, kissé tartózkodóan, nekem meg még nagyobbra nõnek a szemeim. - Nagyon örülök, hogy veled aludhattam, és remélem, még megengeded máskor is – jegyzi meg, majd meg se várva, hogy összeszedjem magam a válaszadáshoz, felkel, és kisiet a szobából.

Döbbenten, tanácstalanul bámulom még egy darabig az ajtót, majd kiterülök az ágyon, és égõ arcomat a párnába fúrom. Nem értem… nem értem… Én fiú vagyok! Miért kíván? Ráadásul miért pont engem?

És én…? Én miért nem vagyok ezen felháborodva, megbotránkozva… miért nem undorodok?

Megremegek, és hajamba túrva, zavartan nyüsszenek egyet. Nem csak, hogy nem undorodok, de kifejezetten élveztem az érintését, még most is vágyom rá, csupán a riadtság lép fel ésszerû ellenérvként. 
Ráadásul tényleg nem voltam még ilyen helyzetben eddig. Persze tudom, hogy zajlik ez, én se vagyok már kisgyerek, nem állítom, hogy sose elégítettem ki magam, de hogy mással… hogy más csinálja… és pont egy férfi…
Mégis… tetszett a dolog…
Hirtelen kopogtatnak, és Nick halk hangját hallom meg, mire felpattanva invitálom be.
- Jól vagy? – kérdezi halkan, piros arcomat látva.
- Jó… jól… - hebegem tiszta zavarban, õ pedig mindentudóan elmosolyodik.
- Csak nem…?
- Honnan tudod? – sikkantom halkan, mire felnevet.
- Leolvasható az arcodról, hogy történt valami. Ülni tudsz gond nélkül, tehát nem ment messze, de egy egyszerû csóktól pedig ennyire nagyon, nagyon, azért csak nem jönnél zavarba, hogy még mindig égjen a pofid.
Kis híján elsüllyedek, a virágaim úgy elburjánzanak körülöttem, hogy elrejtsenek, mint valami pajzs. Nick vidáman felnevet, majd félrehessegetve a növényeket, leül mellém. Az elkövetkezõ órákat, halkan beszélgetve töltjük, és szép lassan beavat, hogy zajlik ez az egész két férfi között, és hogy nincs azzal semmi baj, hogy élveztem.
Mire elérkezik az ebédidõ, már viszonylag nyugodtan tudok visszagondolni a reggelre, bár még mindig elfutja a pír az arcomat. Viszont tudom, hogy míg nekem nagyon jó volt, Clarence semmit se tett magáért.
Éppen ezen agyalok, mikor nyílik az ajtó, és gondolataim alanya lép be rajta, és kiküldi Nicket. Én nem is tudok hirtelenjében mást tenni, csak gyorsan az ágyra kuporodom, és elbújtatom égõ arcomat térdeim mögé.

Meglepetten, tanácstalanul nézek utána, de rögtön ösztönösen csúszok feljebb az ágyon, és kuporodok a falhoz, ahogy egyedül maradok. Ha nincs itt, minden ijesztõbb, és idegenebb.
Azért hamarosan sikerül gyûjtenem némi bátorságot, csak akkor riadok meg újra, mikor nyílik az ajtó, és egy fiatal nõ vizet, és váltásruhát hoz nekem. Szelíden rám mosolyog, de nem szól semmit, hamar távozik.
Gyorsan megfürdök, és magamra húzom a bõ, fehér inget, amit kaptam. Szerencsére nincs hideg, így az ing, és egy egyszerû alsó is elegendõ, nem is igen van más, amit felhúzhatnék, ha nem a véres, piszkos ruháimat akarom visszavenni.
Legalább ha ruhákat tudnék hozni otthonról… ha már vissza nem mehetek…
Szemeimet elfutják a könnyek, de gyorsan kitörlöm õket, és az ablakhoz lépve, inkább a külvilágot kezdem figyelni ismét. Ezúttal jobban megnézem magamnak a dolgokat, és rá kell jönnöm, hogy a szökõkút aranyos fényében, még egy hidegnek és nyirkosnak gondolt barlang is gyönyörû tud lenni. Ráadásul se nem hideg, se nem nyirkos. Ez csak tévhit, melynek én is csapdájába estem.
Sóhajtva húzom végig tenyeremet az ablakpárkányon, és figyelem, ahogy érintésem nyomán különféle növények bukkannak elõ a kövek közül.
Apró mosollyal engedem jobban szabadjára erõmet, és szép lassan az egész szoba megtelik virágillattal, és gazdáival. Nem olyanok, mint a felszínen, kissé sápadtabbak a színvilágok, és nagyobb erõt igényel az elõhívásuk, de így is szépek és különlegesek.

Nem tudom, végül mennyit álldogálok az ablaknál, mikor Clarence érkezik vissza, egy idegen fiú társaságában.

- Animor... – kezdi csendesen, hogy felhívja magára a figyelmem. Feléjük kapom a pillantásom, látom, ahogy a virágokat figyelik. Remélem nem tettem ezzel rosszat, bár úgy tûnik, tetszik nekik. - Õ itt a...

- Szia! – lépek a fiú elé, hisz úgy illik, hogy bemutatkozzam. - Animor vagyok – nyújtom a kezem barátságosan, amit õ el is fogad.

- Nick vagyok – mosolyog rám. - A barátod. – Mintha bizonytalan lenne, kérdõn pillant fel Clarencere.

- Valami olyasmi – sóhajt fel õ, majd felém fordul. - Ettél már? – kérdezi, én pedig nemet intek. - Nick, kérlek, keresd fel Sidet, hogy hozzon nekünk valami normális ételt – kéri a fiút, aki meghajol, majd kisiet.
Elgondolkodva nézek utána, majd visszafordulok Clarence felé.

- Ki õ? – kérdezem csendesen.

- Egy halálos beteg fiúként került ide, hogy a vérét vehessem. Tudod, én nem ölök hiába, csak halálos beteg emberbõl szeretek vért kinyerni, mert nekik már mindegy. De Nick kedves, becsületes, megbízható fiú. Jó barátod lehet, hiszen már õ is vámpír.

- Barátomnak teremtetted? – hökkenek meg, miután helyre tettem a dolgokat. Barátokat lehet teremteni…? Talán nem, de mégis, gondolt rám.

- Igen – mosolyog rám, és mintha szomorú lenne kissé. - Tõlem távolságot tartasz és félsz, amiért nem is okollak, de akkor legalább benne bíznod kell, vagy be fogsz savanyodni idelent – sóhajt fel, és mielõtt bármit is felelhetnék, témát vált. - Hogy van a sebed?

- Már jobban – felelem, nem hozva fel újra mondandóját. Ennyire bántaná, hogy tartok tõle? De hát miért érdekli? Ráadásul valóban olyannyira tartok még tõle? - Mikor mehetünk el a sírokhoz? – váltok át én is inkább más kérdésre.

- Amint Clover rábólint, hogy sétálhass – mosolyog rám kedvesen. - De nem mozdulhatsz ki innen nélkülem. A klánom tagjai megbízhatóak ugyan, de vannak fiatal vámpírok, akik nem tudnának mit kezdeni a jelenléteddel, és nem akarom, hogy baj legyen – teszi hozzá, amitõl kissé megriadok, ráadásul elõkerül ismét a bezártság érzése. Sóhajtva ülök le az ágyra, és pillantok a virágokra.

Megszakad a szívem, ahogy nézem. Miért fél tõlem ennyire...? Mit tegyek, hogy ne rettegjen, sírjon, és húzódjon elõlem a falhoz?
- Meg kell értened, hogy ez tényleg csupán a te érdeked! - Látom, hogy ezzel nem segítek...
- Nem… nem… nem… Te is csak az erõmet akarod, ugye? Ha nem is a véremet, akkor mást! Különben miért védenél? De én csak… haza akarok menni… - Részben igaza van, mégis fáj, ahogy kimondja. Nem vártam volna, hogy... ennyire távolságtartó lesz.
- Úgy tûnik nem vagy hajlandó elhinni nekem, hogy nem akarlak bántani. De lesz idõd elfogadni, hogy itt vagy a legnagyobb biztonságban. Nem egy társam meghalt, hogy te most itt lehess, hát ne gondold, hogy pusztán a hatalomért feláldoznám õket!
Nem haragszom rá, nem tartom felelõsnek, de muszáj tudnia róla, hogy nem egy vámpír adta érte az életét. Õk pedig nem adhatták hiába, a fiúnak élnie kell!

Nem tudok mit kezdeni magammal, csak sétálok a fõtéren, majd, amikor úgy gondolom, hogy ideje lenne elmennem a fiúhoz, elõtte elmegyek Cloverért, hogy vizsgálja meg.
Ahogy felérünk, alszik. Így itt a lehetõség, hogy kiöntsem a szívem a nõnek. Okosabb, mint én...
- Nem akarja elfogadni a helyzetét – szólalok meg.
- Ugye te se gondoltad komolyan, hogy rögtön otthon érzi majd magát?! Majdnem megölték, riadt, ismeretlen helyen van, és valljuk be… fogalma sincs, miért. - Igen...
- Talán igazad van – sóhajtok, hiszen tényleg így lehet. De hah, akkor is... Viszont ekkor kinyitja szép szemeit kis vendégem.
- Hát végre felébredtél, kincsem! Kissé felment a lázad, de nem tudom, hogy a fõzet, vagy a harapás miatt. Mindenesetre, pihenned kéne még pár napot, csak utána állj neki kóricálni a barlangban - ismerteti vele a tényeket Clover.
- De én… én… otthon… - Közelebb lépek, mire elhallgat, és lesüti a tekintetét. Ennyire utálna engem...?
- Ha a közvetlen veszélyt elhárítottuk, elviszlek a szüleidhez – ígérem neki azonnal, mire felcsillannak a szemei.
- Megígéred?
- Megígérem! – felelem.
- Sajnálom az emberidet, akik meghaltak. Vihetek majd virágot a sírjukra? Ez a legkevesebb, ha tényleg… miattam haltak meg… - Álla alá nyúlva emelem fel a fejét, hogy rám nézzen. Annyira ártatlan... annyira jó... olyan tiszta.
- Nem haltak meg hiába, és az egész egy másik klán hibája! De biztos vagyok benne, hogy örülnének a virágaidnak – mosolygok rá. Most máshogy süti le a szemeit, arcát kedves, vörös pír színezi, de Clover persze nem bírja ki, hogy ne szóljon bele.
- Nos szépségem, elõször le kéne fürdened, utána pedig tessék mindent megenni! Clarence, ügyelj rá, hogy semmit se hagyjon meg, a te felelõsséged, hogy megerõsödjön!
Ha nem Clover lenne, már minden bizonnyal kivégeztem volna engedetlenségért... olyan százötven évvel ezelõtt. De rengeteg helyzetben a segítõm, támaszom volt, és ma is ezt teszi, így nem bánthatom.
- Hát, hallottad, meg kéne fürödnöd! – szólalok meg, de mintha nem is hallana, vagy látna engem.
Lélegzetelállító pillanatoknak leszek viszont szemtanúja, ahogy lassan végigsimít saját mellkasán, fel, a nyakági. Pici ujjaival félve ért a már félig behegedt sebhez, felnyög, majd elkapja a kezét... mintha direkt csinálná, pedig tudom, hogy nem így van. De akkor  is... több, mint bûnre csábító, ahogy lassan, szinte érzékien gombolja ki magának az inget, majd lassan lesimítja a vállán. Elakad a lélegzetem, ahogy meglátom a sápatag bõrt, érzem, az ágyékom megremeg, keményedni kezdek, és gyorsabban kapkodom a levegõt, pedig azt hiszem, õ semmit sem sejt abból, hogy mennyire bûnösen erotikus ebben az alig egy percben.
Hihetetlen...
Aztán édes hangja szakít ki a gondolataimból, hiszen visszakapja magára az inget, nyakig pirul, majd dadogva megszólal.
- Ne… ne haragudj. Hol tudok megfürdeni? És mit vehetek fel? És…ühm…

Nyelek egyet, majd elszakítom tõle a tekintetem... innom kell! Muszáj innom!
- Küldetek Siddel vizet és váltás ruhát - szólalok meg végül, sikeresen leplezve, hogy mennyire rekedtes a hangom. - Késõbb felkereslek - nyögöm ki, és szó szerint kirontok a szobából.
Lent megtalálom Sidet, aki, gondolom látja, hogy valami nincs rendben.
- Clarence? - néz rám felvont szemöldökkel.
- Nincs egy... beteg, fiatal férfi idelent? - kérdezem tanácstalanul.
- Történetesen de, akibõl a vért szoktuk nyerni neked. Alex házában él - mutat az említett hely felé, én pedig szó nélkül indulok el, aztán eszembe jut, mit ígértem Animornak.
- Küldj fel a fiúnak vizet, váltás ruhát és senki sem zavarhatja.

***

- Mester... - nyitja ki meglepetten az ajtót Alex. - Mit...
- A fiú - nyögök fel. - Hol van, akibõl a vért nyeritek nekem? - kérdezem azonnal, mire elindul az egyik hátsó szoba felé.
Ahogy kinyitja az ajtót, furcsa, de viszonylag szép látvány tárul elém.
- Õ az. Nick - mutat rá az ablak mellett ülõ, az ezüstös fénytõl érdekes fényben úszó, vörös hajú, vékony fiúra.
- Menj ki - parancsolom, mire Alex bólint, és kisiet. Nick rám néz.
- Neked kell a vérem minden alkalommal? - mosolyog rám, majd feláll a székrõl. - Örvendek - hajol meg kissé.
- Clarence vagyok - mondom. - Milyen betegséged van?
- Rákos vagyok. Gyógyíthatatlan, de ti legalább életben tartotok egy darabig.
Tudom, hogy mennyire rossz ez neki, és azt is tudom, hogy a klánban csak én vagyok jogosult arra, hogy akárkit átváltoztathassak. És Animor viselkedésébõl ítélve, azt hiszem, nem várhatom, hogy rövidesen megérinthetem, és siettetni nem vagyok hajlandó.
- Átváltoztatlak - ejtem ki a súlyos szavakat, mire rám kapja megfejthetetlen tekintetét.
- Erre semmi... én...
- Akkor életben maradsz - nézek rá.
- De miért szükséges ez?
- Mert akarom - lépek közelebb ellentmondást nem tûrõen.

A folyamat gyors, fájdalommentes. Ahogy kiszívom a legtöbb vért a szervezetébõl, csak annyit hagyok, hogy az enyémbõl a kiszívott mennyiség felét az õ testébe juttathassam. Amikor ez megtörténik, megremeg, majd kinyitja a szemeit és rám pillant.
- Én... - nyögi, de azonnal felsérti fogaival az ajkát. Mosolyogva törlöm le a kiserkenõ vért, majd lenyalom az ujjamról.
- Szeretném, ha a szolgája lennél valakinek, aki fontos nekem - suttogom, és ajkaira marva hagyom, hogy szívja a vérem. A csókra szükségem volt, hogy levezessem a feszültségemet, neki pedig a véremre, hogy életerõs vámpírrá válhasson.

***

- Animor... - lépek be, de nem lep meg, hogy az ablak elõtt állva találok rá. A szoba ekkorra tele van a kõfalból elõkúszó virágokkal, amiket Nick is lélegzetét visszafogva figyel. - Õ itt a...
- Szia! - lép elé azonnal. - Animor vagyok - nyújtja a kezét barátságosan. A méreténél két számmal nagyobb, fehér ing suhogva követi, én pedig nyelek egyet, ahogy az enyhén áttetszõ anyag alatt megpillantom az alakját... milyen szép.
- Nick vagyok - mosolyog rá a szõke. - A barátod - mondja, és felpillant rám, megerõsítésre várva.
- Valami olyasmi - sóhajtok fel. - Ettél már? - kérdezem, de nemet int. - Nick, kérlek, keresd fel Sidet, hogy hozzon nekünk valami normális ételt - mondom, mire Nick meghajol, és kisiet.
- Ki õ? - kérdezi Animor, Nick után nézve.
- Egy halálos beteg fiúként került ide, hogy a vérét vehessem. Tudod, én nem ölök hiába, csak halálos beteg emberbõl szeretek vért kinyerni, mert nekik már mindegy. De Nick kedves, becsületes, megbízható fiú. Jó barátod lehet, hiszen már õ is vámpír.
- Barátomnak teremtetted? - kérdezi picit meglepõdve.
- Igen - mosolygok rá.
- Tõlem távolságot tartasz és félsz, amiért nem is okollak, de akkor legalább benne bíznod kell, vagy be fogsz savanyodni idelent - sóhajtok fel .- Hogy van a sebed?
- Már jobban - feleli, szinte direkt nem felelve az észrevételemre. - Mikor mehetünk el a sírokhoz? - teszi fel a következõ kérdést.
- Amint Clover rábólint, hogy sétálhass - mosolygok rá kedvesen. - De nem mozdulhatsz ki innen nélkülem. A klánom tagjai megbízhatóak ugyan, de vannak fiatal vámpírok, akik nem tudnának mit kezdeni a jelenléteddel, és nem akarom, hogy baj legyen - mondom neki, mire felsóhajt, és leül az ágyra, majd a virágait nézi, de újra kérdez.
- Mikor viszel el anyámhoz?
- Ha jobban leszel - mondom azonnal. - De ne akarj megszökni. Nem lesz rossz sorod, és ha... elhárul a veszély, és még mindig akarod, visszaviszlek anyádékhoz - jelentem ki, majd közelebb lépek, és lágyan megérintem az arcát. Összerándul a teste, de nem kapja el a fejét. - Mennyire szeretném, ha nem félnél tõlem - suttogom. Akkor nem kellene Nicket csókolnom, érinthetném ezeket a rózsás ajkakat is... de ez talán sosem valósul meg, kényszeríteni viszont akkor sem akarom, hiszen ez már nem a klánról szól. Akarom ezt a fiút. Tudom, hogy akarom...