 Karakter: Eilen
Megjegyzés: (Pillangómnak)
A felkelő nap fénye vörösre festi a hajnalt.
Felsóhajt a szél, a fák halk susogással üdvözlik a cirógató, de melegséget nem nyújtó napsugarakat, az égbolt fenséges kékségét elűzi az izzó, élénkvörös köd. Mintha a távoli horizont nem bírná el a napsugarak ólmos súlyát, s megtörve, omladozva ejtene véres, szomorú könnycseppeket. Vajon mi történik, ha egyszer képtelen lesz tovább tartani a terhet? Hisz minden pirkadatkor parázsló zokogással fogadja az új nap kezdetét… vajon egyszer ránk szakad az ég, elpusztítva, porrá zúzva mindent, amit felépítettünk? Amit felépítettünk, s amit önszántunkból is szilánkokká rombolunk szépen lassan…
Bárcsak enyhíthetnék a fájdalmán… bárcsak ne kéne egyedül, omladozva cipelnie ezt a hatalmas terhet…
Leülök ott, ahol a végtelen óceán és az égbe nyúló fák erdeje találkozik. Nincs homokos, sziklás part, csak egy keskeny, puha talajú szakasz jelzi a víz és a szárazföld találkozásának vonalát. Régen itt szárazföld volt, tudom jól. Egészen addig, mígnem az óceán mohó habjai fellázadtak az emberi pusztítás ellen, s magukba nyelték, megtisztították tőlünk a világ egy újabb lerombolt, megfertőzött darabját. A természet csodája… mint ahogy a testünk megvéd minket a vírusok, a baktériumok támadásai ellen, úgy védi minden hullám, minden faág és napsugár a saját világát.
A napkorong egyre feljebb vándorol a roskadozó égbolton, a felhők zavart pírja mégsem csitul. Némán, rezzenéstelenül figyelem az ég hullámzását.
A tekintetem megpihen az óceán nyugodt habjain, a távolban, ott ahol az ég és a víz találkozik, csúcsos, fenyegető szirtek, hegyormok emelkednek ki a mély, zúgolódó hullámok közül. Alig látom, mégis tudom, hogy mi az. Hogy mi volt, mielőtt a természet leigázta, lerombolta, kiirtotta.
Megrezzenek, ajkaim apró, halovány mosolyra húzódnak, az apró érintés gyengéd érzésétől. Oldalra fordítom a fejemet, a vállamon pihenő hófehér, hosszú, selyemként libbenő szárnyú pillangón pihen meg a tekintetem.
Némán figyelem nyugodt mozdulatait, felrebben, játszadozik, ezüstös csillámport hint a békés napsugarak hűvös fényébe.
A hangom, a lágy, bársonyos sóhaj szinte elvész a levegőben.
- Nuari. Bárcsak értenélek. Bár tudnám, miért mutatod nekem minden áldott éjszaka az Elsüllyedt város szomorú romjait…
Összerezzenek, ahogy kattan az ajtómon a zár, a szemeim kipattannak a túlságosan is jól ismert hangtól.
Máris reggel lenne? Hiszen még csak most hunytam le a szemeimet.
A szobám apró, csupán néhány centiméteres átmérőjű ablakán bágyadtan törnek be a napsugarak, amelyeknek nagy nehezen sikerült átküzdeniük magukat az égig nyúló épületek szűk, romos utcái között.
Sötét van és hideg.
Reszketek. Félek. Nem akarom, hogy megint azt csinálják. Nem akarom, hogy megint oda vigyenek.
Kemény, durva érintést érzek, az izmaim megfeszülnek, a testem összerezzen a félelemtől. Egy feketébe öltözött, középkorú férfi lép mellém. Felemel, magával visz, de nem mond semmit.
Nincs mit mondania, és nekem sincs semmi mondanivalóm számára.
Ő már menthetetlen. Rajta nem tudok segíteni.
Összeszorul a szívem, a torkom mintha teljesen kiszáradna a bűntudattal keveredett csalódottság érzésétől. Hogy tehet valaki ilyet? Hogy ölheti meg a saját lelkét? Borzalom…
Segítenem kellett volna neki. Neki is. Mindenkinek.
Ismét lehunyom a szemeimet, a romos, piszkos folyosókon állott, dohos porszag terjeng, tudom, hogy a lepukkant, koszos ajtók elrozsdásodott zárjai kegyetlen titkokat, sötét, gonosz tetteket rejtenek.
Megérkezünk.
Ez a szoba kirí a többi közül. A berendezés itt nem ósdi, a legkevésbé sem koszos vagy lomos. Leginkább egy tiszta, modern kórházra hasonlít, reszketve kapaszkodom a lepedőbe, mikor letesznek az ágyra. Nem kötöznek le. Az elmúlt napok során rájöttek, hogy felesleges, hiszen úgysincs erőm ellenkezni.
A tekintetem riadtan pásztázza a pár pillanatig üresen maradt termet, egy-egy műszer halk, monoton csipogással töri meg és teszi még feszültebbé az amúgy is nyomasztó, súlyos csendet.
Léptek nesze, beszélgetés hangja szűrődik az ajtó mögül, a látásomat elhomályosítja a szemeimen felgyűlő vékony könnyfátyol. Bántani fog.
Nuari zavart szárnycsapásokkal repked körülöttem, ledúltan, türelmetlen rezzenésekkel bizonyítja a szívből jövő rettegésemet. Felemelem remegő kezeimet, s ő engedelmesen száll a felfelé fordított tenyereimbe.
- Ne aggódj. Nem engedem, hogy bántsanak. – Halkan suttogok, egy röpke pillanat erejéig az ajkaimat simítják a bársonyos, áttetsző szárnyak.
Nyílik az ajtó, elillan a pillanatnyi béke, a határozottság, a bátorság, hogy ismét átvegye helyüket a rettegés fojtogató, fullasztó töménysége.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? – Mosolyogva sétál be a fehér köpenyes pasi, lesütöm a szemeimet. Nem válaszolok. Rosszul aludtam.
Leül az ágyam mellett lévő székbe, csupán a szemeim sarkából figyelem, ahogy előkészíti az injekciós tűt a szokásos, reggeli vérvételhez. Fájni fog…
- Látom ma sem vagy beszédes kedvedben. Pedig nem akarlak feleslegesen bántani. Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha segítenél… – Nem akar bántani? Napok, hetek óta ezt teszi.
Felé fordulok, az ajkaim megremegnek.
Segíteni? Abban, hogy kiirtsák a legendákat? Abban, hogy elpusztítsák a világ leggyönyörűségesebb csodáját?
- Nem tudok segíteni. – Ha tudnék se tenném.
Sajnálom őket. Őszintén, szívből szánom őket. De nem segíthetek abban, hogy mindenki olyan nyomorúságos sorsra jusson, mint ők.
A hangom szokatlanul vékony és erőtlen, a testemet megviselték a hosszú napok kegyetlen kísérletei. A próbálkozás, hogy elvegyék tőlem azt, amire képtelenek. Soha nem fogják tudni elvenni tőlem a képességeimet.
Ez nem egy kézzel fogható dolog. Ezt nem tudják vérként lecsapolni a testemből, akármit tesznek velem. A titok a lelkem része, és a lelkemet nem tudják darabokra tépni, hogy megkeressék benne azt, ami után olyan vakul, olyan őrülten kutatnak.
Akármit tehetnek velem.
Lehunyom a szemeimet, nem akarom látni, amit velem művel. A tű szúró, zsibbasztó fájdalmat nyújtva mélyed el bennem, az arcomon végigfolyik egy néma, meggyötört könnycsepp.
Mikor lesz már vége?
~*~
A talpam alatt összecsapnak az óceán hullámai, a habok vad zúgolódással ostromolják az ég felé nyúló sziklákat. Az örökké rózsaszínben úszó égbolt most még a szokottnál is véresebbnek, szomorúbbnak tűnik, elszorult szívvel figyelem, ahogy a napsugarak bearanyozzák a mozgolódó víztükröt.
Minden éjszaka egyre közelebb kerülök az Elsüllyedt város képzeletbeli képéhez…
Lesütöm a szemeimet, hosszú másodpercekig figyelem mozdulatlanul a feldúlt, fodrozódó hullámokat. Nuari halk suttogással dúdol a fülembe.
„Szerinted eljön?”
- Kicsoda?
„Nem tudom.”
Hosszút pislogok, ámulattal figyelem a gyönyörű szárnyak nyugodt rezzenéseit.
Szeretem ezt a világot. Itt csak én létezem. Csak én és Nuari. Nincs fájdalom, nincs félelem.
- Miért csak akkor értem ilyen tisztán a szavaidat, mikor álmodom?
„Mert ilyenkor nem akarod érteni, nem koncentrálsz, hogy meghalld.”
- Nem értem… akkor ha ébren sem koncentrálok, hallani foglak?
„Tényleg nem érted.”
Lehajtom a fejemet, elszomorodva figyelem a lábaim alatt tátongó végtelen mélységet.
„Ne engem akarj megérteni. Önmagadat.”
Újra meghitt, mély csend ereszkedik ránk, néma merengéssel figyelem, ahogy a Nap lomhán vánszorog egyre feljebb és feljebb az égbolton. Már nincs is pirkadat, az ég alja mégis vörösesen ragyog. Tényleg vérezne? Tényleg sírna?
„Nem fog eljönni…”
Megrezzenek, ahogy Nuari a térdemre ereszkedik, kíváncsi tekintettel pislogok rá.
- De kiről beszélsz?
„Senkiről.”
- Akkor miért mondod ezt?
„Csak.”
- Nem szeretem, mikor ezt csinálod…
„Tudom. Sajnálom. De nem akarlak áltatni. Túl sok a kockázat, túl sok választási lehetősége van… nem fog eljönni. Kizárt, hogy eljön.”
Felpislogok, tudom, hogy felesleges lenne kérdeznem. Nem fogok választ kapni.
Az óceán hulláma felcsap a lábamig, összerezzenek a testemen végigrohanó jeges borzongástól.
Nem várok megmentőre, az évek során már hozzászoktam, hogy mindig egyedül vagyok.
Kipattannak a szemeim, a testem összerándul, ahogy a hideg átjárja minden porcikámat, erőtlen mozdulatokkal kuporodom egészen apróra a kicsiny ágyon.
Már megint ezek az álmok. Nem értem… nem értem…
Miért kell mindennek ilyen végtelenül, kibogozhatatlanul bonyolultnak lennie?
Dulakodás, verekedés hangja hallatszik a folyosóról, a szemeim elkerekednek a félelemtől. Felhúzom a térdeimet, reszketve tapasztom a fülemre a tenyereimet.
Nem akarom hallani.
Mi… mi történik?
Ezek a hangok… ne… miért bántják egymást? Miért vetemedik arra akárki is, hogy emberi életeket oltson ki? Miért? Miért? Miért kell ezt tennünk?
Elég! Ne… ne…
Megremeg az ajtó, könnyes szemekkel csúszom hátrébb a matracon, pedig tudom, hogy a távolság nem fog megóvni.
A folyosóról bekúszik a vér fémes, kesernyés szaga, a szoba félhomályában nem látom a belépő alakot.
A szívem a torkomban dübörög.
A léptei gyors, mégis gyengéd, ritmusos hangja megnyugtat és rettegéssel tölt el. Ő más.
Megáll mellettem, a szemeim nem találják tekintetét a sötétben.
Az erőtlen, élettelen napsugarak kiemelik a vörös tincsek rémisztően, veszélyesen ismerős árnyalatát, a mellkasomban forró, békét és nyugalmat hozó biztonságérzet árad szét.
Nuari némán szálldogál körülötte, de nincs szükségem a szavaira, ahhoz, hogy tudjam:
Ő az.
- Gyere! – Halk, kissé türelmetlen, de nem durva hangszín. Tétovázás nélkül támaszkodom fel, minden erőmre szükség van a nehézkes mozdulathoz. Nem… nem fog menni.
Az ujjaim a tenyerébe csúsznak. Annyira forró. Éget a bőre. Olyan jól esik a hosszú, fagyos hetek után. Még…
- Tudsz járni? – Remegnek a térdeim, az izmaim gyengék és erőtlenek. Akármennyire irtózom a gondolattól, be kell ismernem az igazságot. Megrázom a fejemet, a rövid tincsek lágyan cirógatják a nyakamat, a hűvös kőpadló parázsként égeti a meztelen talpamat.
A kijárat felé sandítok, az ajtó mögött tátongó folyosó elvész a sötétség homályában. Annyira félek…
Váratlanul lép közelebb hozzám, arra sincs időm, hogy felfogjam mire készül, már a karjaiban tartja a testemet. Megreszketek, az ajkaim ellenkezésre nyílnak, de a bizonytalan, halk szavak elkerülik a figyelmét.
Elindulunk, a testéből áradó forróság szinte elkábít, mintha ópiumként hatna rám.
A szemeimből lassan, meggyötörten csordogálnak a gyász megállíthatatlan könnycseppjei, az arcomat a vállába temetem.
- Megölted őket. – Halkan, szinte némán suttogok, de tudom hogy hallja. – Mindenkit. – Hogy tehette ezt? Mindenkit…
Nem kapok választ.
Nem is várok rá, az elmém elsüllyed a bódultság sűrű mocsarában.
Nem tudom, ki ő… de egy valamiben teljesen biztos vagyok: mától mindkettőnk eddigi élete megváltozik.
Még soha nem láttam ennyire gyönyörűnek az égbolt véres zokogását. Még soha nem csendültek ilyen lágy örömmel az örökké dühös hullámok. Még soha simogattak így a napsugarak…
Hol vagyok?
Megrezzennek a szempilláim, az elmém kiszakad a rövid, szinte pillanatnyinak tűnő álomvilágból, ahogy becsapódik mögöttünk egy ajtó.
Lassan, nyúzottan emelem fel a még mindig nedves szempilláimat, az eddig zavartan megfeszülő, remegő izmaim elernyednek, ahogy letesz egy puha matracra.
Hátrébb csúszok, riadt pillantásommal a tekintetét keresem.
Egy végeláthatatlannak tűnő másodpercig összeolvad a tekintetünk, szinte magukba szívnak, elkábítanak a meseszép, mélybarna szemek.
Egyikünk sem szólal meg.
Túl sok kérdésem van ahhoz, hogy bármelyiket is szavakba tudjam önteni, így inkább várok. Várok, hogy mi lesz a következő lépése.
Hátralép, a fal mellett lévő éjjeliszekrényre dobja a dzsekijét, és a száradt vértől bemocskolódott kesztyűket, majd rágyújt egy cigire. Némán, mozdulatlanul figyelem minden rezzenését.
Megfojt a szívem dübörgése. Nem értem. Mi ez az érzés?
Nem félek tőle.
Miért nem? Kéne… félnem kéne… hisz annyi életet oltott ki… értem…
Miattam…
A rövid szó hosszan, kísértően visszhangzik a fejemben, nem hagy nyugodni. Az én hibám, hogy meghaltak. Minden… az egész az én hibám…
Ismét elém lép, az érintése majdnem gyengédnek mondható, ahogy lecsatolja a nyakamra erősített gumipántot, és óvatosan kihúzza a halántékomon bevezetett vékony vezetéket. Összeszorítom a fogaimat, némán, lélegzetvisszafojtva tűröm az enyhe, fájdalmas zsibbadást.
Lassan, riadtan nyitom ki a szemeimet, mikor végzett, az arca rezzenéstelen, nem tükrözi az érzelmeit, a gondolatait.
Nem tudom, mit mondhatnék…
Hátralép, a ránk telepedett némaság egyre hosszabbra nyúlik, a feszültség percről percre nő. Kezd nyomasztó lenne az elején békésnek mondható szótlanság… a… a vihar előtti csendre emlékeztet.
Nem akarok vihart.
Nem akarok fájdalmat, félelmet. Elég volt…
Mivel érdemeltem ki? Miért pont én? Miért kell mindezeket átélnem?
Nem… megéri. Megér ennyi áldozatot az érzés, hogy megvan bennem a képesség, hogy segítsek a rászorulóknak.
Az ablakhoz megy, fellélegzem, ahogy a tömény dohányfüst eltávolodik a közelemből, a pillantásomat végre szabadon engedi a vékony, szálkás izomzatú teste.
Körbenézek.
Elkerekednek a szemeim, mikor tekintetem megakad a szobában felreppenő, vöröses szárnyú pillangó ámulatba ejtő alakján. Kecses, elegáns, mégis erőt és magabiztosságot sugárzó mozdulatokkal libben hozzám. Nem fél. Bátor és barátságosnak tűnik.
Nuari zavartan keringve tartja a jópár méter távolságot tőle.
Mint mindig.
A pillangók soha nem érintkeznek. Félnek, rettegnek egymástól.
Ha két pillangó szárnya egymást érinti, akkor a gazdáik sorsa örökre összefonódik, és mindkét emberi fél számára láthatóvá válik mindkét pillangó.
Visszafordíthatatlanul gyönyörűséges. A legmélyebb, legfenségesebb bizalmat igényli, hogy egy pillangó ilyen sebezhetővé, kiszolgáltatottá tegye önmagát egy idegen emberi lény előtt.
Hosszan figyelem a vörös szárny selymes mozdulatait, elmosolyodom, ahogy a tenyerem fölé reppen, de nem ér hozzám. Még nem. Még nem ismer eléggé.
Ki kell érdemelnem a bizalmát ahhoz, hogy megérinthessem.
Most már tudom, mit kell mondanom.
Most már értem az álmaimat, értem Nuari eddig meg nem értett célzásait.
Egy röpke pillanat alatt kitisztult az eddig zavarosnak, homályosnak ítélt gondolat, a ködöt szilánkokra hasította az értelem éles pengéje.
- Az hittem nem jössz el, Larail, az Elsüllyedt városból. – Halkan suttogok, a tekintete élesen villan, ahogy hátranéz a válla fölött.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy az ujjai a kardja markolatára csúsznak, a bőrruha kiemeli az izmai feldúlt hullámzását. Gyönyörű…
Lesütöm a tekintetemet, a vidáman, jókedvűen cikázó pillangó élénk szárnycsapásokkal táncol körbe, a hangom még mindig halk és rekedtes, ahogy megpróbálok beszélni.
Nem tudom, mikor szólaltam meg rendesen utoljára.
- Nem bízol bennem... – Nem kérdésként, puszta kijelentésként ejtem ki a szavakat.
Tudom, hogy félti tőlem Ziert. Ki ne tenné?
Én is félteném Nuarit egy idegen karmai között.
Nem kapok választ, de a feszült csend többet elárul minden szónál. Összébb húzom magamat, a térdeimet felhúzva, átölelve kuporodom össze minél kisebbre.
Annyira fázom…
Reszketek. Nuari békésen, vigasztalón ereszkedik a vállamra. Akármennyire próbálkozik, képtelen segíteni rajtam.
Az ő kicsiny teste nem nyújt elég melegséget.
Zier felreppen, a tekintetemmel lassan, erőtlenül figyelem, ahogy visszatér gazdája mellé. Talán ő is megérezte, hogy csak feszültséget szít azzal, ha velem barátkozik? Talán… nem tudom…
- Honnan tudod, hogy ki vagyok? – Halkan szólal meg, egy vékony, kecses füstcsóva hagyja el ajkait. A halovány, élénkvörös tincsek selyemként omolva hullnak le a válláról. Kábán figyelem.
Meg akarom érinteni…
Nem értem ezt az érzést, de akkor is meg akarom érinteni…
Most rajtam a sor, hogy némaságba burkolózzam. Zier árulta el a nevét. Olyan egyszerű lenne válaszolni, de az ajkaim mintha túl kábák, túl lusták lennének a szavak megformálásához.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy ébren maradjak.
Hosszú másodpercekig nézünk farkasszemet, az én fáradt pislogásom töri meg a feszült szemkontaktust.
A tekintete üressége túlságosan is sokat elárul róla. Túl sokat…
A csalódottság kesernyés érzése izzik fel az ereimben. Fáj a gondolat, fáj a meggyőződés. Lehet, hogy mégsem ő az? Lehet, hogy tévedtem? Lehet… ennek a fiúnak… ennek a fiúnak a szemeiben már kihunyt az igaz érzelmek lángja…
A pillangója élénk és élettel teli… de valami hiányzik…
Lehet, hogy velem van a baj? Lehet, hogy rosszul látom… nem tudom…
Aludni… aludni akarok.
Annyira fázom.
- Sajnálom, de nem tudok válaszolni a kérdéseidre. – Halkan, megkínzottan suttogok, a kezeim remegve csúsznak végig a matracon, ahogy engedek a csábításnak és elfekszem az ágyon, megreszketve húzom fel a térdeimet. – Annyira… annyira fázom…
|
