|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| linka | 2014. 08. 06. 22:33:54 | #30930 |
Karakter: Abbadon
Megjegyzés: Haurunak
Az ember az egyetlen olyan lény, akinek megadatott a gondolkodás lehetősége. A szabad döntés joga, de még ennek ellenére is reménytelen a helyzetük. Ostobák, földhözragadt teremtmények mind, kik úgy gondolják mindent tudnak, de a felét sem ismerik annak a világnak, amiben élnek. Ezt mind szánalmasnak találom, s ezzel egyetemben szórakoztatónak is. Úgy látszik az emberekben benne él a pusztításra való hajlam és az öldöklés ösztöne. A gyilkosság és tombolás vágya. Nem tagadom, engem mindez örömmel tölt el, ám tartok tőle magam maradok ezzel a véleménnyel. A halandók régen rettegtek mikor megláttak. Hajlamosak voltak szívmelengető, halálra vált sikolyokkal köszönteni engem. Az én világomban egyikünk sem állhat ellen a hitetleneknek. Semmit sem gyűlölök annál jobban, minthogy valaki lealacsonyítson engem szavakban, tudatlanul. Az emberek gyengülő hite, amivel felénk viseltetnek elfogadhatatlan. Számtalan hozzám hasonló pusztul el, vagy tűnik el nyomtalan ebből a világból. Okot még én sem tudnék mondani, úgy igazán nem is érdekel, mi miatt válnak köddé az alvilági lények. Ez pont valami olyasmi, amihez nekem nincs semmi közöm. Az én hatalmam és dicsőségem a halandók világában mindig is nagy volt. Még akkor is, ha emiatt szörnyetegnek tartottak engem az emberek. Még ha szeretni nem is szerettek, legalább félték a nevem, és istenítettek. Mostanra már ez is eltűnt. Szép lassan halványult el a nevem, s lett jelenlétem rém jelentéktelen. A történeteikben már csak egy szellem vagyok, említésre sem méltó lény, egy csínytevő. Kisstílű, kinek piti, rosszindulatú tettei vannak, s nem vezérli más, csak holmi elenyésző bosszúvágy. Gyengének tartanak azok, kiket még egy harmatos fűszál is halállal fenyegethet.
Rendezgetek asztalon heverő papírjaimon, majd mindet elrakom a fiókba, és lábaimat feldobva asztalom szélére, kényelmesen hátradőlök. Várakozva dobolok ujjaimmal fotelom háttámlájának tetején. Nem tartom türelmetlennek magam, sőt, az idő, ami számomra megadatott nagyobb részben felesleges. Hiszen ha józan fejjel belegondolok, semmi használhatót, vagy fontosat nem teszek ami az emberiség javát szolgálhatná. Nem mintha célom lenne, hogy jól éljenek, vagy fejlődő társadalommá váljanak. Ezt a helyet is inkább unaloműzésem céljából nyitottam meg. Székemből felállva az egész falat betöltő ablakhoz lépek, majd szemügyre veszem az odakint tátongó feketeséget, s mélységet. Ugyanis ez az épület igazán közel épült a sziklás mélységhez, nem mintha bárkit is fenyegetne a zuhanás lehetősége. Inkább esztétikai szempontból választottam ezt a helyet az építkezésre. Igazán csodálatos panoráma tárul azok elé, akik veszik a fáradtságot, s jobban körülnéznek. Odakint már kellemesen besötétedett ahhoz, hogy vendégeket is fogadni tudjunk. Ingem fantomgyűrődéseit kisimítva indulok el az ajtó felé. Az építészek próbáltak a kedvemre tenni, és kérés nélkül építették meg hangszigeteltre az irodámat. Értékeltem a fáradozásaikat, de sajnálatosan nem tudtam ezzel mit kezdeni. Ők nem tudják, de ezzel vajmi keveset értek nálam. Mindenesetre kérés nélkül leszögezhetem, hogy pazar munkát végeztek. Kilépve az ajtón, végigsétálok a halvány, narancsos fénybe burkolt szélesebb folyosón, és a korlátnak támaszkodva állok meg, majd pillantok le földszinti térre. Idefent is vannak már bőven, némelyiküket magam is jó néhányszor láttam már itt. Lehunyt szemekkel élvezem az idebent pezsgő hangulatot, ami minden egyes nyitás alkalmával újraéled. Szeretem ezt a helyet, és ahogy elnézem, ezzel aligha vagyok egyedül. Könnyebben feloldódik itt mindenki, noha sokan nem is tudják, milyen kevert közösség van itt. Ki tudja mi történne, ha egyszer tudomást szereznének arról, kik szoktak errefelé megjelenni. A természetfelettiek ritkán vegyülnek a földiekkel. És ugyanez igaz visszafele is.
Már éppen mozdulnék, hogy visszatérhessek irodám békességébe, mikor egy számomra oly ismerős személy keres fel. Nem látok semmi problémát odalent, mindenki jól érzi magát. Alkalmazottam érzelmeiben sem vélek felfedezni semmi szokatlant. Így elképzelni sem tudom, mi késztethette őt arra, hogy felkeressen.
- Főnök – kezét megemelve érintené meg vállamat, hogy magára terelje figyelmem, de még idejében megálljt parancsol magának. Felé fordulva emelem meg egyik szemöldököm, szavak nélkül kérek tőle magyarázatot sietségére, és ismeretlen, mélyről gyökerező izgalmára és zavarára.
- Ha mondani szeretnél valamit, hallgatlak – sürgetem meg, mikor már sokadik perc elteltével sem mond semmit, csak meredten bámul engem.
- Nemrég érkezett egy fiatal ember, és önt keresi.
- Kísérje fel – mosolyodom el hátat fordítva neki. Vártam már, mikor jön el hozzám. Felesleges lenne azt állítanom, hogy nem tudtam az idejöveteléről. Még érkezésének az okát is tudok. Újfent helyet foglalok székemben, nem szeretem a tétlenséget, így könyvemet elővéve olvasgatni kezdek, míg arra várok, hogy megérkezzenek. Már épp érdekes részhez érnék, mikor valaki bekopog hozzám. Szavamra benyit emberem, aztán int a jövevénynek is, hogy lépjen be nyugodtan. Milyen szép így az életem, hogy van aki mindent elintéz helyettem. Kár, hogy ezt a beszélgetést nem sózhatom rá valamelyik alkalmazottamra. Szíves örömest megtenném.
- Így illik köszönteni valakit? - pillantok rá, könyvemet letéve az asztal szélére. Nem néztem meg hanyadik oldalnál járok, de ez nekem felesleges is lenne. Számát sem tudom már, hányszor olvastam ki ezt a könyvet. Ha akarnám fejből idézni tudnék belőle, írásjelekkel, szóról szóra.
- Bocsánat – szeppen meg, szemeit lesütve, majd gyorsan magához tér, és újra kihúzza magát.
- Miben segíthetek? - fordulok felé. Talán tennem kellene valamit, hogy ne feszengjen ennyire az irodámban. El sem kellett volna hozzám jönnie. Jól tudom mi szél hozta őt ide. De problémáján aligha segíthetek. Túl sok időmet kellene belefektetnem, nem beszélve a türelemről és a kitartásról. Eszemben sincs pesztrálni egyetlen démont sem, pláne egy ilyen félvért, mint amilyen ő. kérdésemet tökéletesen figyelmen kívül hagyva ácsorog egy helyben a szőnyegemen. Egyetlen pillanat erejéig még gyönyörködöm elveszettségén, aztán én is megunom a csendet és torkomat köszörülve hívom fel magamra újra a figyelmét. Ettől ha lehet még inkább zavarba jön és elbizonytalanodik. Jobb szeretem, ha valaki magabiztosan áll elém, és nyüstölés nélkül mondja ki nyíltan, mit akar tőlem. Ő most teljesen szokatlan képet mutat, mint amit eddig megismerhettem.
- Lorashyan – szólok rá, mikor még mindig nem nyög ki semmit.
- Tudod a nevem? - lepődik meg.
- Ahogyan idejövetelednek az okát is – bólintom. - Egy démon, ki nagyobb örömét leli a művészetben, mint a halálban. Kicsi vagy te még az én társaságomhoz. Több kell az idejövetelednél ahhoz, hogy szárnyaim alá vegyelek.
Szerkesztve linka által @ 2014. 08. 06. 22:35:11
|
| Eshii | 2013. 12. 13. 22:20:34 | #28542 |
Karakter: Elvina Folet
Megjegyzés: ~Leirannak kezdés
Úgy hallottam, hogy több démon is tanyázott a hatalmas kiterjedésű Fablung erdőben. Lóra pattantam, s ellovagoltam a területhez legközelebb eső faluba. Sok panaszt hallottam, s elég volt pár embert megkérdeznem, hogy utána körém gyűljenek, s élményeiket meséljék. A falu vezetője viszont kikötötte, nem tud nekem semmit se fizetni, feleslegesen érkeztem. Nem mindig pénzért ténykedtem, hisz nem mindenkinek volt pénztárcájában feles garas, amit nekem szánt.
Felajánlottam szolgálataimat, cserébe pedig fedelet és ételt kaptam. Nekem már ez is elég volt, de nem állt szándékomban visszaélni ezzel. Amint lepakoltam kevés kis tárgyamat a kis kunyhóba – egy öreg házaspár élt benne, de pár hete egymás után pár nappal elhunytak -, amit kaptam, máris mentem utamra az erdőbe. Eleinte lóháton mértem fel a terepet, próbáltam minél hamarabb kiigazodni az erdőben. Nagyon megszerettem a helyet, arra a környezetre emlékeztetett, ahol felnőttem. Sokat sétáltam az erdőben, de soha semmi furcsával nem találkoztam. Már épp feladtam volna a dolgot, azon gondolkoztam hogyan is adjam ezt elő a falusiaknak.
Aztán az egyik délután sírásra lettem figyelmes az egyik sétám során. Rögvest feltűnt, hogy gyermeké. Méghozzá kislányé. Gondolkodás nélkül vetettem magamat bele a bozótosba, követve a szipogást és a sírás hangját. Az ágakat eltoltam az utamból, lassan haladtam igaz, de hallottam, hogy jó felé. A szipogás egyre hangosabb lett. Egy tisztáson kötöttem ki, a kicsi lány pedig a fűben ült, két tenyerébe temetett orcával. Gyorsan körbenéztem, nem e látom meg miért is pityergett, de senki nem volt e közelben rajtam kívül.
- Hé, kicsi lány… - szóltam oda neki, mire rám emelte sírástól vöröslő szemeit. – Eltévedtél?
- A papa… a papa azt mondta ne… ne álljak szóba id-idegenekkel – szipogta, míg én lassan megközelítettem, s leültem kellő távolságban tőle a fűbe.
- Nagyon jól is teszed, ha nem állsz szóba idegenekkel. Az én nevem Elvina.
- Lien vagyok – felelte halkan. – Ha bemutatkozunk, akkor is idegenek vagyunk? – pislogott rám nagy szemeivel.
- Apukád mit mond ott erre? – érdeklődtem kedvesen, míg a csöppség komolyan gondolkodni kezdett.
- Erre nem tért ki… - rázta meg gyengéden fejét.
Még sokáig ücsörögtünk a fűben, én feltettem neki pár kérdést, ő pedig gyermeki őszinteséggel válaszolt. Elárulta, hogy édesapja nevelte csak, s édesanyja belehalt a szülésébe. Nagy büszkén mutatta jobb kezén mind az öt ujját, hogy már biza ő ennyi éves. Szavaiból arra következtettem, hogy egyetlen szülőjével az erdőben laktak, vagyis az édesapja talán valamiféle vadász lehetett, vagy gazdálkodó, vagy talán favágó. Bár mikor megjegyezte, hogy sokat szokott írni, mindegyik ötletem elpárolgott. Így már ötletem sem volt, mit csinálhat az édesapja.
- És mond csak, Lien. Hogy kerültél ide? – tértem rá a lényegre. Látszódott rajta, hogy nem szeretett volna róla igazán beszélni, orcája is kipirult.
- Összevesztem apával… és… és elszaladtam. Aztán már olyan ijesztő volt az erdő, és nem találtam a kis ösvényt… apa mindig mondta, hogy azon menjek, meg csakis a nagy odvas fáig, de egyiket sem találtam. Jaj, apa nagyon haragudni fog rám! Olyan mérges lesz és tombolni fog! – eredtek el újra krokodil könnyei, míg én kedveskedően magamhoz húztam, s halkan csitítani próbáltam.
- Ne aggódj, apukád nem fog rád haragudni. Vagy ha igen, az is csak a túlzott aggodalom miatt lesz, s igazán nem is rád fog, hanem magára. Hmmm… Van egy ötletem. Mi lenne, ha segítenék megkeresni azt az ösvényt az odvas fával? - mosolyogtam rá szélesen, míg ő döbbent, könnyes szemeit rám emelte.
- Tényleg segítenél?
- Szándékomban áll. Gyere Lien, álljunk fel – paskoltam meg kedvesen hátát, majd álltam fel. Ő is követte példámat, miközben könnyeitől nedves arcát a ruhácskájába törölte. Kuncogva vettem elő zsebemből egy kendőt, majd töröltem át inkább azzal. Hálásan rám pislogott, még egy mosolyt is küldött felém. Nagyon édes kislány volt, igaz látszódott rajta, hogy szeleburdi is, mégis ezekkel együtt is elbűvölő kis teremtény volt.
Megfogta a kezemet, nem kértem, de mégis megtette. Halovány mosolyt csalt eme gesztussal ajkamra. Együtt indultunk el ösvényt keresni, bár az én reményem inkább az volt, hogy édesapja utána eredvén megtalál minket. Egy kétségbeesett apa kiáltása a csendes erdőben messzire elhangzott. A kicsi lány sokat csacsogott arról, hogy milyen sokat dolgozik szülője, sokszor bezárkózva a szobájába, papírok felett ülve. Egyre kuszább kép született fejemben a családfőről, nem hallottam még hozzá hasonló emberről. Az ösvényt addigra megtaláltuk, azon sétáltunk egyre mélyebben az erdő szívébe. Furcsa érzés kerített hatalmába, nem is tudtam hova rakni egészen addig, míg Lien csacsogását egy ismeretlen férfi szakította félbe. A bokrok közül sietett az ösvényre, sötét ruhájától elütött hosszú, vörös haja. Elég volt egy pillantás, hogy rájöjjek: bizony démonnal állunk szemben.
- Állj hátrébb! – szóltam a kislánynak, s védelmezően a hátam mögé toltam. Nem akartam, hogy baja essék. A férfi egy pillanatra megállt, összeszűkített szemekkel végigmért, majd tovább sétált.
- Ha ellépsz tőle, nem bántalak – jelentette ki nyugodtan, meg én a fogamat csikorgattam. Még mit nem…!
- Felejtsd el – közöltem vele a tényt, míg Lien a kabátomba kapaszkodott. – Nem hagyom, hogy bántsd – jelentettem ki, míg a férfi szemöldökét értetlenül felvonta.
- Bántani? Csak egy kicsit fogom. – Lien erre még jobban a hátam mögé húzódott.
A férfi nem állt meg, sőt, már csak pár métere volt tőlünk, s kénytelen kellett megállapítanom, igazán jóképű férfi volt démon létére. Hátráltam pár lépést, toltam Lient is hátrébb, miközben fél kezemmel hátrasimítottam az íjamra. A démon ajkára gúnyos mosoly kúszott, jobb kezét felemelte, s kesztyűs kezén csak a mutatóujját emelte fel. Ezután cöccögve intett vele, hogy nem kéne, de nem érdekelt. Nem akartam, hogy Liennek baja essék.Ekkor azonban Lien elengedte az oly görcsösen szorongatott kabátomat, majd zavartan mellém lépett. Furcsa arcot vágott, orcáját felfújta és csücsörített.
- Lien! – néztem le a kislányra döbbenten. – Menj vissza mögém, ott biztonságosabb…
- Gyere ide, és nem lesz ebből baj – intett neki a férfi, míg én mérgesen ránéztem.
- Ne… - kezdtem volna bele, de Lien közbeszólt.
- De ő nagyon kedves, apa – csücsörítette, míg bennem rekedt a levegő. Nem tudtam elhinni, amit hallottam. A démonnak azt mondta, hogy „apa”! Ezek szerint a férfi… az előttünk álló férfi… Zavartan kaptam ide-oda tekintetemet a kicsi leány és a démon között. Nem nagyon hasonlítottak. Nem, egyáltalán nem…
- Nem baj kicsim, akkor is ember – nyújtotta felé kezét, mire Lien sajnálkozóan felnézett rám, majd apjához sietett. – Nagyon aggódtam ám érted – guggolt le hozzá a férfi, s vonta kéz keze közé. – Soha többé ne merj elcsatangolni. S most szépen indulj vissza. Ott a nagy fa – bökött hátra fejével, amire én is kicsit oldalra sandítottam. Látóhatáron belül tényleg ott állt egy kiszáradt fa. Arról beszélt Lien, hogy odáig szabad mennie.
- Ne bántsd Elvinát, kérlek – nyomott egy cuppanóst apja arcára Lien, majd méh utoljára hátranézett rám s gyorsan szedve apró lábait, elindult. A férfi lassan felállt, majd végigmért.
- Miért segítettél a lányomnak? Láthatóan démonvadász vagy – jelentette ki minden gond nélkül.
- Csak egy kicsi lány – feleltem hasonló stílusban. – Nem bántok ok nélkül senkit sem. - Erre a mondatomra hirtelen előttem teremt, s vörös szemeivel mélyen a szemeibe nézett.
- Nem tudom, hogy érted el, hogy bízzon benned, vagy hogy azokat mondja, amiket… de nem bántottad, ezért kölcsönös tiszteletből, no meg nő vagy, nem foglak megölni. Eredj az utadra, míg meg nem gondolom magamat, halandó.
Még utoljára mélyen a szemeibe néztem. Azt akartam, hogy tudja nem ijedtem meg tőle, s ha nem úgy dönt, szívesen harcoltam volna vele. Igaz az éltemért… Jól ismertem már a fajtáját, éreztem az őt körüllengő színtiszta erőt. Erős volt. Nagyon.
- Vigyázzon Lienre, és foglalkozzon vele többet. S akkor többet nem fog ez előfordulni – tettem hozzá dacosan, majd még saját megdöbbenésemre is hátat fordítottam neki, hogy visszainduljak a faluba.
|
| linka | 2013. 10. 16. 20:16:59 | #27666 |
Karakter: Sebastian Crusader
Megjegyzés: Amarának (kagochan)
- Bárhogyan is volt én éppen annyira benne voltam ebben a dologban, mint te. A legjobb, ha nem firtatjuk ezt a dolgot tovább – mondja. Érdeklődve szemlélem tekintetét.
- Talán az lenne a legjobb, ha elmennék - szólalok meg halkan, mégis úgy hogy tisztán hallja szavaimat.
- Tégy, ahogy jónak látod – próbál higgadt és közömbös maradni, de valahol mélyen a szavai mögött van egy kis fájdalom is. Amit nem rejthet el előlem. Elfordul tőlem, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie. Így hogy nem látom a szemeit, nem tudom eldönteni vajon igazak-e a megérzéseim. – A vendégünk vagy, akkor mész el, amikor szeretnél. Ebben szabadon dönthetsz – mondja továbbra is háttal állva nekem. Szavai majdhogynem megremegnek. Mindketten tudjuk, hogy nem mond igazat nekem. Nem akarja, hogy itt hagyjam őt.
- Amara? – teszem vállaira a kezem. Újra rám tőr a fájdalom, de nem törődöm vele. Tudom, hogy már gyógyulok. Nem tart soká és újra egészséges leszek.
- Vigyázz, mert…- arca egészen közel kerül az enyémhez. Rám néz, szemeimmel fogva tartom tekintetét, nem hagyom, hogy félrenézzen. Annyira gyönyörű, hogy az szinte már fáj. Közelebb hajolok hozzá, de mielőtt bármit is tehetnék a lány, elrohan. Halántékomat tapogatva ülök le az ágy szélére. Talán most mindent elszúrtam. A testemet fedő fáslikra pillantok, fejemet csóválva szedem le magamról. Úgy sincs értelme magamon hordani őket. Valaki kopog az ajtómon. Magamra kapok egy fehér inget aztán ajtót, nyitok. Nahát. Amara apja, micsoda meglepetés. Pedig ma nem is vártam, hogy felbukkan. Illedelmesen köszöntöm őt majd félrelépek, hogy beléphessen.
- Miben segíthetek?
- Beszélnem kell önnel – mondja köntörfalazás nélkül. Kíváncsivá tett.
- Hát beszéljen – unszolom és hátamat a falnak, támasztom.
- Megfigyeltem magát és a lányomat. Sajnálom, hogy ezt tőlem kell hallania de, a lányom nem szereti magát, még csak kedvelni sem kedveli. Pusztán csak kötelességből van ön mellett…
- Had találjam ki, azt szeretné, hogy távozzak – vágok szavaiba, hangomból szinte csöpög a gúny. Vonásai megkeményednek de, azért bólint.
- Minél hamarabb, ha ez megoldható önnek.
- Ahogy kívánja, de azért árulja el nekem. Mi miatt döntött így? Netalántán rábukkant valakire, akinek még a szüleimnél is több pénze van?
- Hivatok önnek egy kocsit. Holnap indul – mondja, aztán kilép. Bordáimat ölelve állok meg az ablakban. Szép volt, jó volt de talán igaza van a lány apjának. Neki egy olyan ember kell, aki gondoskodni tud róla. Én még csak ember sem vagyok. De erre szerintem már ő is rájöhetett. És mégsem fél tőlem, megtartotta a titkomat. Egy olyan darabkát mutattam meg neki az életemből, amire még álmomban sem gondoltam volna, hogy felfedem bárki előtt. Szüleimen kívül senki sem tud arról a személyről, aki valójában én vagyok.
…ooOoo…
Korán kelek, talán túlságosan is. Csomagjaim indulásra készen várnak engem a kocsiban. Ujjaimmal végigszántok hajamon és kilépek a szoba ajtaján. Halk léptekkel megyek le a rám váró kocsihoz. Felnézek az égre, sötét felhők függnek fölöttem. Nemsoká újra vihar lesz. Köszöntöm a kocsist aztán elfoglalom a helyem. Amara édesanyja is kijött, koránt sem azzal a szándékkal, hogy búcsút vegyen tőlem. Kedves nő, még akkor is, ha néha talán túldramatizál mindent. Mosolyogva nézek rá. A kocsis kezét felemeli, hogy végre elindulhassunk aztán valamiért kezeit, hagyja visszaesni ő, pedig lepattan, és rohanni kezd. A lány édesanyja is szalad. Én is követem őket. Amara a földön térdel. Ostoba lány. Mégis mire készült? A kocsis köpenyét ráteríti és beterelgetik szépen.
…ooOoo…
Csendesen ülök és hallgatom amint Amara a jól megérdemelt fejmosását, kapja. Ajándékba még egy fenyegetést is kap az édesanyjától, miszerint ha még egyszer ilyet tesz fogságba, kerül a saját szobájában.
- Különben sem értem, hogy mire volt ez jó? Én amúgy is vissza akartam hívni Mr. Crusadert. Szép dolog, hogy adsz az illemre, na de ez mégiscsak túlzás – szavai végeztével kirobban a szobából. Mint egy tomboló tornádó. Előre sajnálom a következő áldozatát. A szalonból veszekedés zajai szűrődnek át, kettesben maradtam a lánnyal. Egyikünk sem szól semmit. Végül egyszerre törjük meg a csendet.
- Sajnálom.
- Kezd te – mondom rámosolyogva. Válaszul én is kapok egy gyönyörű mosolyt. Gyönyörű de ugyanakkor zavart is.
- Nagyon sajnálom azt, ami történt. Nem tudom, mi üthetett az apámba. Vagyis igazából ez várható volt tőle. Hihetetlen egy ember. Elképzelni sem tudom, mit mondhatott neked. De bármi is volt az, biztosíthatlak, hogy nem igaz, mindent, amit mondott csak kitalálta azért, hogy téged elküldhessen.
- És majdhogynem sikerrel is járt – válaszolom továbbra is kedvesen mosolyogva.
- Sebastian én annyira, de annyira sajnálom – motyogja szemeit lesütve. Odakintről a viták zajai elcsitulnak, mélységes csönd telepszik ránk. Mosolyogva lépek közelebb a lányhoz, álla alá nyúlva emelem meg a fejét csak, hogy a szemeibe nézhessek. Pislogva néz rám.
- Pszt! - mutatóujjamat ajkaira biggyesztem. – Soha ne kérj elnézést, a miatt, amit nem te követtél el – mondom ujjamat levéve szájáról.
- Mit mondott neked? – kérdi hirtelen. Mosolyogva nézek le rá, milyen kíváncsi valaki.
- Hogyan? – kérdezem, mintha nem érteném szavainak a jelentését. Elmosolyodik, a zavart tekintet is tovaszáll.
- Tudod te mire vagyok kíváncsi. Az apám mit mondott neked? Mivel vett rá arra, hogy majdnem elmenj?
- Az most már nem számit – mondom nagyot nyújtózkodva. A lány szemei elkerekednek, ajkai egy leheletnyit elnyílnak. Fél szemöldökömet felvonva pillantok rá.
- Már nem fáj? – kérdi közelebb lépve hozzám. Kezeivel immáron épp bordáimat tapogatja végig. Szórakozottan nézek le rá. Ingemet feltűrve nézi meg nincsen-e bármi elváltozás, például véraláfutás vagy esetleg duzzanat. – Ez egyszerűen hihetetlen.
- Igen kedvesem valóban az. De kérlek minden velem kapcsolatos hihetetlen dolog, maradjon kettőnk között – kérlelem halkan.
- De hogyan? – néz rám kíváncsian. Sejtettem, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat. – Mégis hogy vagy képes minderre?
- Hagyd meg szegény csodabogárnak a titkait – válaszolom továbbra is mosolyogva, de a szemeim már teljes komolysággal csillognak. Ingoványos talajra léptünk mindketten. Már így is túl sokat tud rólam. Ennél többet nem árulhatok el magamról. Még akkor sem, ha szeretném. Meg szeretnék bízni benne, és bízom is, de nem tudom, hogyan kezelné azt a titkot, amit rá szabadítanék azzal, hogy elmondom, ki vagyok én. Vagy hogy mi vagyok én. Egyszerűen nem hozhatom őt ilyen helyzetbe. Egy titok mindig nagy felelősséggel jár. Sokáig én sem tudtam kezelni.
|
| linka | 2013. 09. 20. 21:18:14 | #27403 |
Karakter: Sebastian Crusader
Megjegyzés: Amarának (kagochan)
Kellemes ez a hely, bár még most sem igazán értem, hogy az apám, hogyan volt képes ennyire egyszerűen elküldeni engem otthonról. Amióta itt vagyok, nem is hallottam róluk semmit. Nem igazán tudok aludni, talán ha pár percre elszenderedtem. Amikor kinézek az ablakon, már jócskán későre jár. Az aranyló korong lemenőben van, hogy helyét átvehesse a hold. Könnyedebb ruhát veszek fel, aztán kilépek a szobából. Amara is pont akkor lép ki az ajtón, mint amikor én. Micsoda szerencsés meglepetés. Végigfuttatom rajta szemeimet, nem éppen lovagláshoz van öltözve.
- Nagyon csinos vagy – mondom az igazságnak megfelelően. – De ez a ruha nem lesz túl kényelmes a lovagláshoz.
- Pedig ez a legegyszerűbb ruhám – mondja végignézve magán. Nagyon szép ruha, akárcsak ő.
- Nem baj, akkor majd később tanítalak meg lovagolni, majd felülsz a hátam mögé, és úgy teszünk egy kört a birtokon.
- Rendben – feleli beleegyezésként.
- Hová- hová, ha szabad kérdeznem? – mily meglepő, hogy pont ilyenkor jelenik meg Amara édesanyja. Nem volna jó elmondani neki, hova is készülünk. Szóval most hazudnom kell.
- A kertbe – mondom semleges hangon.
- Szó sem lehet róla. Mára már elég bajt okoztak. Egyébként is hideg van – mondja kezével legyintve, hogy induljunk meg végre. Na nem az ajtó, hanem a szalon felé. – Jobb itt bent a jó melegben. Sophie finom teasüteményt készített és majd Mr. Crusader felolvas nekünk valamit – szavaitól nem derülök jobb kedvre. Nem egészen így terveztem. A mai napi terveimben egyáltalán nem szerepelt a könyvekből való felolvasás és a teasütemények majszolása. Türelmesen várom, hogy a nő kiválassza a számára legmegfelelőbb könyvet, hogy aztán a kezeimbe nyomja. Amint ez megtörténik mindhárman helyet, foglalunk, kinyitom a könyvet, és olvasni kezdek. Unottan olvasom a könyvet, várva, hogy elaludjon Amara anyja. Részben sikerrel jár a tervem, mert elalszik, aztán pár másodperc múlva rémülten kapja fel a fejét. Legalább megpróbáltam.
- Azt hiszem én, lefekszem. Amara ti se maradjatok túl soká. Jó éjszakát - búcsúzik. Megvárom, amíg kilép az ajtón, majd egy gyors mozdulattal a lány mellé megyek.
- Mehetünk lovagolni.
- De hát hogyan? – kérdi döbbenten. Nahát, az ártatlan virágszál még sohasem tett olyat, hogy elszökik hazulról? Éppen itt az ideje.
- Szépen kisurranunk a hátsó ajtón.
- Bajunk is lehet belőle. Anyám mérges lesz, ha megtudja – nem tudom mennyire gondolta komolyan kimondott szavait, de nevetése sok mindent elárul.
- Egyszer mi is elmehetünk valahová kedvünk szerint – mondom. Nem tudom ő, hogyan vélekedik a számára jutott szabadságról, de én igencsak keveslem. Nem tarthatják örökké bezárva őt, mint valami kanárit.
- Gyere, tudom, hogy hol tartják a hátsó ajtó kulcsát – csuklómnál fogva kezd vezetni. – Halkan, mert a cselédek beárulnak, amikor kint hideg van, nem engedhetnek ki engem az ajtón – csöndes léptekkel követem őt. Amara kulcsért nyúl, ami aztán majd a szabadságot jelenti kettőnknek. De leejti. Hangos zörejjel ér földet, a lány ijedtében nekem ugrik. Mentségére szóljon engem is megrémisztett a hang. Senki sem szalad meglesni, vajon mi eshetett le a földre.
- Az ajtót inkább én nyitom ki – veszem ki kezeiből a kulcsot. Átadja én, pedig immáron hangtalanul nyitom ki az ajtót. Vezetésével hamar átvágunk az udvaron egyenesen az istálló felé. Újabb zárt ajtóhoz érünk, pár perc vacakolás után azt is sikerül kinyitnom. Nem kell hozzá nagy művészet. Belépek, aztán az első lovat, amit meglátok, kivezetem. Szerencsétlen állatok nem mozoghatnak valami sokat, jó néhány túltáplált. Soha sem, szabadna egy lovat sem hagyni ennyire ellustulni. Nálunk mindegyik egészséges és eleven.
- Ahogy így elnézem, jót fog tenni neki egy kis mozgást – rámosolygok és felülök a nyeregbe. Kezemet nyújtva segítem fel őt is. – Kapaszkodj belém.
- Biztos, hogy tudod, hogy mit csinálsz? – kérdi átkarolva. Hallom hangjában a bizonytalanságot. Mit tegyek, hogy bízzon bennem? Apám már gyermekkorom óta taníttat engem lovagolni. Ezen kívül remekül kijövök az állatokkal.
- Persze. Ne félj, vigyázni fogok rád – finoman jelzek a lónak és elindulunk. Hűvös idő van, nyirkos fagyos szél rezegteti meg a fák leveleit körülöttünk. Amara testén apró remegések futnak végig, aztán eltüsszenti magát. Talán mégsem kellet, volna kijönnünk ilyen zord időben. Matatni kezd mögöttem valami után, egy pillanatra mintha az egyensúlyát is elvesztené. – Fázol?
- Egy kicsit – motyogja halkan. Elkomorodom egy kicsit.
- Akkor visszafordulunk – mondom irányt váltva. A rengeteg esőzésnek köszönhetően a föld elázott a fákról lehullott levelek, pedig nedvesen tapadnak össze. Elég egy óvatlan pillanat ahhoz, hogy az ember megcsússzon, és a földön találja magát. Az állat patája megcsúszik egy lejtős részen, mi pedig elkerülhetetlenül zuhanunk vele együtt. Fájdalmas nyekkenéssel érek földet az átázott talajra. Amara sem járhatott jobban nálam. Aggódom érte, hogy nem esett-e valami baja.
- Jól vagy? – kérdi talpra állva. Megnyugszom. Felülök, és erre az apró, jelentéktelen kis mozdulatra éles szúró fájdalom önti el mellkasom. Felszisszenek. Apróbb lélegzetvételekkel próbálom feltölteni tüdőmet friss oxigénnel. Minden egyes lélegzetvételre szúró fájdalmat érzek bordámnál. Amara mellém, siet és letérdel hozzám. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, nem sokára elmúlik. Talán egy-két nap és meggyógyulok. – Sebastian. Kérlek, válaszolj. Aggódom érted – ránézek az arcára. Valóban aggódik értem. Homlokán egy vékony vágás húzódik, újabb fájdalmas lélegzetvétel kíséretében feljebb ülök és ujjbegyemet óvatosan homlokához, érintem. Megrándul az arca, ahogyan a vágáshoz érek. Elmosolyodom és végigsimítok rajta, érintésem nyomán a heg elhomályosul. Mintha soha nem is létezett volna.
- Ne aggódj. Semmi bajom – nyugtatom meg kedvesen. Kezemet bordámhoz szorítva állok talpra. Szabad kezemet Amara felé nyújtom és felsegítem őt is. Körülnézek, tekintetemmel a lovat keresve, nem messze tőlünk álldogál. Fejét idegesen forgatja, megrémült, de nem sérült meg. Ami egészen jó jel. Amara követi tekintetem és a ló felé indul. Elkapom a kezét és megakadályozom, hogy az állathoz menjen.
- Megsérültél. Te nem mehetsz oda hozzá – mondja állával bordáimat szorító kezem felé bökve. Mosolyogva csóválom meg a fejem. Nem engedhetem őt oda. Félek attól, hogy a ló esetleg rosszul tűri a lány közeledését.
- Már pedig kénytelen leszek. Bízz bennem, nem lesz semmi baj – mondom kikerülve őt. Kezemet az ideges állat felé nyújtom, előre hátra lépked, farkát zavartan csapkodja. Óvatosan érintem meg az állat fejét. Felhorkan, de nem távolodik el tőlem. Remek. Másik kezemmel már nem szorítom fájó bordám, helyette az állat fejét kezdem el simogatni miközben nyugtató szavakat, duruzsolok neki. Megigazgatom a nyerget, és újra felülök. Intek a lánynak, aki rosszalló pillantásokat vet rám, de azért közelebb jön és hagyja, hogy őt is felsegítsem. Átkarol halkan, újra felszisszenek, ő, pedig azonnal eltávolodik tőlem. - Hé, ne aggódj. Mondtam már, nincs semmi baj.
- De ez nem igaz. Hiszen látom rajtad, hogy fáj.
- Igen, valóban kellemetlen. De én kibírom, azt viszont nem akarom, hogy neked valami bajod essen – mondom ellentmondást nem tűrve.
×××
Könnyedén, észrevétlenül osonunk vissza a házba. Amara hamar eltűnik az egyik szoba sötétjében aztán egy tekercs fáslival, bukkan fel újra. Pislogva nézek rá. Erre igazán semmi szükség. Hiszen én nemsokára jól leszek. Csak egy kis idő kell nekem. A kezembe nyomja, aztán behesseget a szobámba. Nem sokára ő is belép az ajtómon, átöltözött.
- Vedd le az inged – felvont szemöldökkel meredek rá. Arcát apró rózsás pír önti el. Leülök az ágy szélére, és engedelmeskedve neki kigombolom ingem és leveszem magamról. Várakozva nézek rá, tekintetem kerülve elém áll, és mellkasom köré tekeri a fáslit. – Nagyon sajnálom – motyogja bocsánatkérően.
- Semmi baj – válaszolom kezemmel hajamba túrva.
- Ne mond ezt. Hiszen én vagyok a hibás a történtek miatt.
- Ó valóban? – kérdem ránézve. – Én nem értek veled egyet. Hiszen én akaratoskodtam, hogy szökjünk ki. Te az egészről nem tehetsz semmit. Már megint én okoztam a galibát, te pedig emiatt igazán ne hibáztasd magad.
|
| linka | 2013. 09. 06. 18:06:26 | #27239 |
Karakter: Sebastian Crusader
Megjegyzés: Amarának (kagochan)
- Ezt, meg hogyan művelted? – kérdi félig döbbent félig csodálattal teli hangon. Kezét felém, és a virág felé nyújtja, aztán mintha valami szörnyű dolgot tett volna, visszahúzza magához.
- Ez titok – mondom zavartan elmosolyodva. – Csak egy kis trükk, nem kell törődni vele. Tisztában vagyok azzal, hogy feleslegesen magyarázkodom neki. Akármit is mondok, nem tudom félrevezetni, nem olyan ostoba. – Nagyon szép itt – szólalok meg körbenézve az üvegházban.
- Talán, menjünk vissza a házba. Ide akkor jöhetsz le, amikor akarsz – mondja aztán kezét mellkasához szorítva, elindul.
- Nem maradhatnánk még?
- Nem. Nemsokára reggeli. Anyám nem szereti a késést – hadarja el gyorsan. Van némi igazság abban, amit mond, de most nem emiatt akar elmenni.
- Hát jó… - sóhajtom, aztán elindulok utána. Amara angyali arccal néz rám, aztán az ebédlőbe küld engem mondván nem sokára ő is lent lesz. Illemtudóan köszöntöm a lány édesanyját aztán helyet foglalok az egyik széken.
- Késtél. Mondhatom szép példát, mutatsz a vendégünknek.
- Elnézést kérek – aprót biccentve foglal helyet mellettem. Mindannyian csöndesen üldögélünk az asztalnál, Amara nem eszik valami sokat.
- Amara, miért van rajtad csipkekesztyű? – kiált fel az anya. Kezeiben mozdulatlanná merevednek a levegőben, a teáskannával együtt. A lány kezeire pillantok, valóban kesztyűk, mögé bujtatta hófehér bőrét.
- Ajándék Sophia nénitől, gondoltam… - szavaiba pirul. Nem értem, mi oka volna a hazugságra? Mert hogy egyértelműen nem azért vette fel azt a kesztyűt, mert egy rokonától kapta.
- Te nem szoktál idehaza kesztyűt hordani. Mit rejtegetsz előlem? – vonja kérdőre lányát. Ez engem is kezd kíváncsivá tenni. – Vedd csak le szépen – mondja Amara pedig engedelmesen, leveszi a kesztyűt. Bőrén jól látható égési sérülések vannak. Mindez a miatt, mert én feltétlen el akartam menni az üvegházba.
- Jesszus! – sikkant fel a nő, és döbbenetében szájához emeli kezét. – Mégis merre jártál?
- Az üvegházban voltunk – feleli csöndesen Amara.
- Hogy hol? Hát, meg akarod ölni magad te lány? Ennyi erővel, a napra is kiállhattál volna, egy jó nagy nagyítóval a kezedben – fedi meg idegesen, szegény lány meg csak lehajtott fejjel tűri csöndesen. Szerény meggyőződésem hogy egy picit eltúlozza ezt az ügyet. És habár eddig magam is csöndesen hallgattam ezt a párbeszédet, most kénytelen vagyok közbeszólni. Elvégre nem hagyhatom hogy minden szegény lányon csattanjon.
- Kérem asszonyom. Az én ötletem volt, hogy oda menjünk. Kíváncsi voltam a virágokra. Amara csak jó házigazda akart lenni – mondom a nő szemeibe nézve.
- Nem Sebastian, az én ötletem volt az üvegház – mondja gyorsan Amara. Elképesztő, hogy mennyire nem igaz, amit mond. Kénytelen vagyok máshogyan fogalmazni, nem hagyhatom, hogy őt hibáztassa az anyja mindenért.
- Rosszul emlékszel, én voltam az értelmi szerző, miattam ne keverd bajba magad – mondom.
- Elég legyen – szól közbe a nő. – Bármelyiktök találta ki, nagy butaság volt. A lányom súlyos égési sérüléseket is szerezhetett volna, a bőrét a legkisebb napfény, sem érheti, még az ablakon, sem szabad kinéznie és ezt ő nagyon jól tudja. Szerencse, hogy nem esett nagyobb baja. Most, hogy ezt tisztáztuk, nincs is amiért, több szót vesztegetni rá – miután végez szentbeszédével, mindannyian befejezzük az étkezést. Talpra állok és elindulok az ajtó felé. Amara követ engem, hát persze hogy utánam, jön.
- Köszönöm, hogy meg akartál védeni – szólal meg halkan.
- Semmiség – válaszolom zavartan. Az üvegházban történtek után, tartok attól, hogy esetleg elmondja bárkinek is. – Szót sem érdemel.
- De, igenis érdemel, és bármi legyen is a titkod, én egy szót, sem fogok szólni róla senkinek. Erre szavamat adom – számítottam erre, de mégis meglep, hogy felhozza ezt nekem. Sérült kezeire nézek aztán kedvesen, elmosolyodom, és kezemet nyújtom felé.
- Gyere ide és hunyd le a szemed – szólalok meg, pár pillanatig értetlenül mered rám, végül úgy dönt, megbízik bennem. Tenyerét puhán fekteti az én tenyeremre, szemeit utasításomhoz hűen lehunyja és vár. Égett kezét két tenyerembe zárom, bőröm alól nyugtató melegség árad, nem ugyan úgy de hasonlóan a növényhez Amara bőre is helyrejön. Miután végzek a gyógyítással, elengedem kezét és távolabb lépek tőle. Figyelmesen szemlélem arcát amint szemei immáron épp kezére, siklanak aztán énrám. Nem tudom biztosra mit is vártam tőle, talán hogy sikítva elrohan, vagy egy szörnyetegnek elkönyvel e helyett hozzám lépett és megölelt. Ez a mozdulat engem is alaposan meglep.
- Köszönöm – suttogja arcát öltözékembe fúrva. Keresem a választ, hogy most miért kapom ezt. Mit tettem, ami miatt köszönetet mond nekem. Nem tudom. Pillanatnyilag még csak nem is érdekelnek a miértek.
- Szólnod kellett volna, már a legelején, amikor ez megtörtént. Bármi történik is, mond el nekem, hátha tudok segíteni – mondom tőlem szokatlanul halk hangon. – Mielőtt elmennénk lovagolni, lepihennék egy kicsit.
- Persze, menj csak – mondja hirtelen eltávolodva tőlem. Pirulva hajtja le a fejét, mintha ezzel bármit is elrejthetne szemeim elől. Mosolyogva csóválom meg a fejem aztán ideiglenes szobámba, megyek. Homlokomat masszírozva dőlök be az ágyba. Szó sincs arról, hogy fáradt vagyok, egyszerűen nem tudom eldönteni jól tettem-e azt, amit tettem. Ha úgy akartam volna, könnyedén meggyőzhettem volna Amarat arról, hogy amit látott valójában meg sem történt, vagy hogy csak egy egészen egyszerű trükköcske volt. Valószínűleg az égési sérülése is meggyógyult volna egy idő után. Szóval marad a kérdés, hogy miért is lepleztem le ennyire egyszerűen magam előtte?
|
| linka | 2013. 08. 14. 18:28:23 | #26893 |
Karakter: Sebastian Crusader
Megjegyzés: Amarának (kagochan)
- Az én szabadságom csak látszólagos. Míg apám velünk élt, velem is ugyan úgy bántak, mint veled. Anyám kiharcolt a számomra egy kis szabad teret, de a házasságuk ráment – szavai bánatosak. Csodálkozva nézek rá. Arra már én is rájöhettem, hogy milyen is az ő apja. És mégis meglepődöm, amikor szembesítenek az igazsággal. – Nappal a ház fogja, vagyok, de régen még éjszaka sem sétálhattam kedvemre. Ez, hogy most itt ülhetek ez anyám érdeme. Az apám nagyon erőszakos ember és… - Mondatát nem fejezi be, inkább félre néz. Láthatóan zavarban érzi magát, pedig igazából nekem kellene zavarban lennem. Elvégre én vagyok idegen helyen ismeretlenek között.
- Mond csak tovább.
- Hiszen láttad. Téged is rákényszeríttet, hogy itt maradj. Mindig eléri, amit ő akar. Néha szeretnék elmenni innen, de nem lehet. Még mindig sakkban tart minket.
- Hogy lehetséges ez? – figyelmesen nézem őt. Tüzetesen szemügyre veszem arca minden egyes rezdülését. Mégis hogyan teheti ezt az apja?
- Anyám nagyon fiatalon, ment hozzá apámhoz. Nagyapám, pedig úgy rendelkezett, hogy a lánya vagyonrészét a férje kezelje. Ha nem tesszük, amit mond nem kapunk pénzt és még a házból is, kitehet minket. Nekem az írásból van egy kis keresetem, de ha elmegyek mi lesz anyámmal? A kettőnk számára nem lenne elég. Így hát kénytelen vagyok maradni és tűrni – Tehetetlenül von vállat. Elgondolkodom, mit tennék én hasonló helyzetben. Nem, hiába gondolkodok ilyesmin, én soha sem kerülnék ilyen helyzetbe. Ahhoz az én apám túlságosan is gyáva. És bár senkinek sem vallaná be soha, de retteg tőlem. Retteg attól az erőtől, ami az én birtokomban van.
- Én elmehetnék, nem is tudom, hogy még miért nem tettem meg idáig – el sem hiszem, hogy ezt tényleg kimondtam. A lány felé fordulok, arca gyönyörű még így is hogy szomorú. Felemelem a kezem, de még mielőtt végigsimítanék bársonyos bőrén megálljt, parancsolok magamnak. Amara zavartan figyeli mozdulataimat. Sötét tincsei szoros kontyba rendezte, talán az érkezésem miatt. Valaki kapkodva készíthette el a haját, mert a hajtű túlságosan is közel került fehér bársonyos bőréhez. Újra felé nyúlok, de ezúttal nem céltalanul, megérintem a sötét hajtűt és kiveszem tincsei közül és átnyújtom neki.
- Tessék. Majdnem megszúrta a nyakadat – a lány remegő kezekkel próbálja meg újra rendezni kibomlott haját. Egy ideig várakozva nézem, aztán segítségem ajánlom neki. - Add csak ide – kérem, aztán amikor átnyújtja, feltűzöm a haját. Volt, amikor édesanyámnak is én segédkeztem.
- Köszönöm – feleli halkan. Odafentről kövér vízcseppek hullnak a földre. Nahát, nem is sejtetem, hogy vihar készülődik. Amara nyugodtan ül tovább, arcán több vízcsepp is legördül. Érdekes, és ha nem aggódnék amiatt, hogy netalántán valóban megfázik akár el is, mosolyodnék rajta.
- Jobb lesz, ha bemegyünk még a végén, megfázol – mondom. Meglepő módon nem száll vitába velem egyszerűen, összepakolja a holmiját, és talpra állva elindulunk az ajtó felé. Érdekes hasonló helyzetben más lányok már réges rég a hajuk miatt aggódnának. – Jó éjszakát Miss. Amara.
- Jó éjszakát Mr. Crusader – búcsúzásunk után nem kell messze mennem. A lány apja mindenre ügyelt. Mosolyogva lépek be szobámba. Tiszta és rendezett minden. Egyáltalán nem olyan, mint az enyém.
Másnap reggel meglepő módon korán kelek. Odakint még mindig szakad az eső, úgy tűnik, ez még el fog tartani egy jó ideig. De talán délutánra eláll. Nem igazán vagyok oda az esőkért, de még mindig jobb, mint a szárasság. Vajon van, aki gondozza a növényeimet? Ha az apámon múlik, mindegyiket egyenként tépi ki gyökerestül. Soha sem volt érzéke a széphez. Felöltözöm és lesétálok a szalonba. Még senki sincs fent, így hát kezeimbe veszek egy újságot és helyet foglalva a karosszékbe olvasgatni, kezdem. Halkan nyílik az ajtó, és valaki belép rajta. Szükségtelen fölnéznem ahhoz, hogy tudjam Amara lépett be.
- Mit szólnál egy kis kiránduláshoz?
- Nagyon jó lenne – feleli lelkesen. Aztán amilyen gyorsan jött öröme olyan hamar megy is el. – De én nappal nem mehetek ki a házból.
- Nem mondtam, hogy most rögtön – nevetek fel bánatos hangját hallva. – Majd este, ha elállt ez a fránya vihar és nem lesz nagyon hideg. Tudsz lovagolni?
- Nem. Apám, még az istálló közeléből is eltiltott – ezen elhallgatok egy picit. Engem, még ha leláncolnának, se tudnának eltiltani a lovaktól.
- Majd megtanítalak. Gyermekkoromban sok órát vettem, az anyám szerint a sport jót tett az egészségemnek. Majd kölcsön vesszük az egyik lovat, senki sem veszi észre – mondom, aztán az újságot visszateszem oda, ahonnan elvettem és talpra állva az ablakhoz lépkedek. Mint ahogyan azt gondoltam, a vihar valóban nem fog sokáig tartani, máris alább hagyott. Csak idők kérdése hogy végre kisüssön a nap. Hátra pillantok a lányra, merengve figyel engem, elmosolyodva lépek elé.
- Nos kisasszony, ha már így be lettünk zárva ebbe a házba. Mi lenne, ha körbevezetne engem? - Mosolyogva csóválja meg a fejét aztán az ajtóhoz lépve, kinyitja azt és biccent a fejével, hogy kövessem.
- Akkor talán kezdhetnénk is az üvegházzal - szavain fellelkesülök aztán az ablakon kinézve fanyar mosollyal, nyugtázom, hogy valóban kezd előbújni a nap.
- Sajnos ezt is, az esti programjaink, közé kell tennünk – mondom csalódottan. Imádom a növényeket.
- Ne aggódj, nem kell kilépnünk a házból. Csak kövess – int fejével és elindul a folyosón. Kíváncsian és újra fellelkesülve követem őt. Kezdem úgy érezni magam, mint egy kiskölyök, akinek titkos dolgokat akarnak éppen mutatni. A falakon embereket ábrázoló képek lógtak, talán ők lehettek az ősök. Volt néhány tájkép is, hogy hangulatosabbá tegyék a helyet. Amara megáll, és rám pillant. Előre lépek és kitárom az ajtót, aztán előre engedem a hölgyet. Amint átlépem a küszöböt, arcomat friss levegő csapja meg, tele a virágok bódító illatával. Leguggolok, és szelíden simítok végig egy virág szirmain. Nem figyeltem mozdulataimra. Elfeledtem, hogy nem otthon vagyok és hogy nem egyedül. Az apró virágon döbbenetes változások mennek végbe, elszáradt és megbarnult szára új élettel töltődik fel szirmai, pedig ragyogó szép szint vesznek fel. Lehunyom szemeimet, és óvatosan hátra pillantok a lányra. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől, nem engem néz, hanem a növényt. Azt a növényt, ami pár perce még szárazra volt száradva. Ebből nehéz lesz kimagyarázom magam.
|
| linka | 2013. 07. 29. 21:22:12 | #26607 |
Karakter: Sebastian Crusader
Megjegyzés: Amarának (kagochan)
- Sebastian! – hangzik valahonnan a távolból. Nevemre önkéntelenül is hátra pillantok. – Merre jársz már megint? – alig egy órája lehetek kint, és máris keresni kezdtek. Hiszen szóltam, hogy kijövök a kertemhez. Talpra állok, és mielőtt visszaindulnék, gyorsan leporolom ruhám. Nem láthatnak meg engem itt. Abból megint csak botrány lenne. Mert, hogy nekem most csakis kizárólag a minél hamarabbi házasságra kell törekednem. Jobbra tőlem valami megmoccan. Felvont szemöldökkel sétálok a sövényhez, amiből éppen, hogy odaérek egy ismerős arc, bukkan fel. Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogyan kiesik a növényből. Vigyorogva kimászik aztán a hátára gördülve nevetni, kezd. Nem tehetek róla, ezen én is elvigyorodom.
- Sebastian mit művelsz te már megint idekint? A nők nem töltenek ennyi időt ezek között az illatos vackok között – mosolyogva csóválom meg a fejem, aztán leseprem a hátáról a leveleket.
- Jason, neked éppen nem a korodbeli gyerekekkel kellene rohangálnod? – kérdem tőle, de, még ha akarnám, se tudnám leplezni jó kedvem. Szőke tincsei kuszán merednek a szélrózsa jó néhány irányába.
- Nem… vagyis de igen. De most nem önszántamból jöttem utánad. Atyád hivat – felsóhajtok, kezemet nyújtom a kisfiúnak, aztán felsegítem. Amíg én némán követem Jasont neki szinte egy percre sem áll be a szája. Vajon beszéd közben vesz levegőt vagy ezt a műveletet már csak végszükségben, alkalmazza? Jason csak az ajtóig kísér engem aztán magamra hagy. Ujjaim a kilincsre fonom és benyitok. Atyám a folyosón sétál jobbra, balra mellette egy ismeretlen férfi álldogál.
- Hivattál atyám?
- Fiam merre jártál? Már megint azoknál az átkozott gyomoknál voltál?
Szemeim lehunyom egy röpke pillanatra, majd egyenesen az idegen szemeibe nézek. És amikor pillantásom viszonozza, megrettenve hőköl hátra. Jellemző, és ismerős reakció. Nem sértődöm meg rajta, még csak nem is érdekel. Hasonló helyzetben én is így reagálnék.
- Szólítottál. De még most sem tudom miért.
- Adtam lehetőséget, hogy feleséget keress, de te mást sem csináltál, mint azok között a növények között ücsörögtél. Itt az idő, hogy a kezembe vegyem az irányítást. Még mielőtt elutazol menj és beszélj édesanyáddal – felhorkantok aztán magukra hagyom őket. Nem törődöm a ténnyel, hogy még csak nem is köszöntem a vendégnek. Végigsétálok a folyosón, a falakon lógó képekről régkor generációi néznek vissza rám. De egyik sem hasonlít énrám. Egyik sem képes arra, mint amire én. És egyik sem képes egyetlen kósza gondolatával különbnél különb virágokat idézni. És most nekem mégis atyám óhaját követve utaznom kell, hogy egy újabb jelentéktelen lánnyal ismerkedjek meg. Mély levegőt veszek, aztán benyitok anyámhoz. A kandalló előtt ül, kezeiben egy régi könyvet szorongat. Ajkaimra szeretetteljes mosoly ül ki. Rég volt, amikor olvasott belőle.
- Eljött az idő igaz? – szólal meg végül. Bezárom magam mögött az ajtót és hozzásétálok. Anyám mögé lépve vállaira teszem tenyerem. – Itt hagysz minket. Miket is beszélek, hiszen te már felnőtt férfi vagy, nem tarthatlak örökké magam mellett.
- Visszajövök hozzád, nem hagylak magadra. Amíg élek számíthatsz rám. De bármennyire is utálok, igazat adni neked most tényleg el kell, hogy menjek, suttogom és adok egy apró puszit az arcára. Végignézek az asztalon, kávé néhány gyümölcs egy tálra helyezve és egy virág, ami már majdhogynem teljesen kiszáradt. Fejet csóválva simítok végig száraz szirmain, érintésem nyomán a növény életre kell, és teljesen kivirul. – Légy jó és vigyázz apára és magadra.
Kilépek az ajtón, oldalamon egy ismeretlennel. Beletúrok hajamba, aztán hagyom had, vezessen az idegen. Bárhová is megyünk semmivel, sem lehet rosszabb az otthonomtól. Hiszen új környezet, ami nálam mindennél nagyobb kincs. Hiszen a kaputól messzebb még sohasem mentem. Nem, azért mert nem vágytam rá. Óh hogyne vágytam volna a szabadságra, de engem bezárva tartottak. A szüleim számára olyan voltam akár egy kincs, amit a világ elől jobbnak láttak elrejteni. De bármit megkaptam, amit csak kértem. Gyakorlatilag egy aranykalitkába zártak. Csöndesen tesszük meg az utat, a férfi valamit mond nekem, de én mit sem törődve szavaival, csodálattal meredek a kinti tájra. A férfi talán a lányáról mesél… Amara. Azt hiszem így hívják őt. Gyenge, törékeny és sokat betegeskedő lány. Nem sokkal később a kocsink megáll, mi pedig az ajtóhoz sétálunk. Becsenget aztán már haladunk is tovább. Pillanatnyi hezitálás csupán. Valami nem stimmel itt. Nem úgy viselkednek, mint ahogyan az én családom. Egy ember családja sem hasonlítható össze a másikéval. Így én sem teszem. Nem vonok le következtetéseket mások életéből vagy viselkedéséből. Nem tartozik rám. Egy tágas terembe vezet engem, minden letisztult és kifinomult. Jó ízlésre vall. A fotelban egy nő ül, amikor hozzá lépek talpra áll és elmosolyodik, lehajlok, és kézen csókolom őt majd én is helyet, foglalok nem messze tőle. Pár finom koppintás az ajtón a mellettem álló férfi, pedig így szól: - Szabad.
- Amara, ő itt Mr. Sebastian Crusader. Egy barátom fia – nevem hallatán talpra állok, és a fiatal hölgyhöz lépve lehajlok, és lány csókot lehelek kézfejére. Talán kissé mintha zavarba lennék. Egészen másra számítottam, nem gondoltam hogy Amara ennyire… gyönyörű.
- Örvendek – szólal meg kellemesen lágy hangon.
- Nem azt mondtad nekem, hogy Mr. Crusader a kuzinod? – vonja kérdőre a nő férjét. Ez a hangnem a mi házunkban megengedhetetlen volna. Kuzinja volnék? Óh nem, én minden egyes embert ismerek, akikben csörgedezik a családom vére.
- De… de igen, bár elég távoli – már ott elrontotta, hogy megakadt mondatába. Mentegetőzése semmit sem javított helyzetén.
- Ön orvos Mr. Crusader? – kérdi tőlem a nő. Én sem vagyok hozzászokva az ilyesfajta viselkedéshez. Lopott pillantást teszek a lányra, kellemetlenül érzi magát. Sápadt arca még fiatalabbá teszi őt, mint amilyen valójában lehet.
- Nem, de értek a gyógyászathoz asszonyom – válaszolom illemtudóan. És valójában igaz is, amit mondok. Értek a gyógyászathoz, ha úgy kívánom bárkit egészségessé, teszek.
- Igen. Sebastian nagyon ért a növényekhez. Valódi természetgyógyász ez a fiú – semmi szükség arra, hogy fényezzenek engem.
- Valóban?
- Arra gondoltam, hogy megkérem őt, maradjon itt egy kis időre. Amarának biztos jót fognak tenni a teái – feleli a férfi. Erre már én is rá emelem tekintetem Teáim? Mégis mióta készítek én teákat?
- Nem szeretnék alkalmatlankodni – szólalok meg. Anyámnak ígéretet tettem, vissza kell, hogy menjek hozzá. Nem maradhatok itt sokáig.
- Ne butáskodj fiam. Itt maradsz és kész. Senkit sem fogsz zavarni – a férfi mindezt nem ajánlatként mondja nekem. Hangjából színtiszta parancs hallatszik.
- Szívesen látjuk – szólal meg a nő. Miért nehezítik meg a dolgomat? – Azonnal szólok Sophie-nak, hogy készítse elő a vendégszobát. De hol lehet az a lány? Elinor kérlek, nézz utána – a lány az ajtóhoz sétál, majd kilép rajta.
- Ejnye Sophie. Igyekezz és tedd azt, amit a mama mondott, úgyis jól hallottad a parancsot – annak ellenére, hogy már nem a szobában van ugyan olyan tisztán hallani, amit mond.
- Igenis – hadarja egy ismeretlen hang, aztán lábdobogás.
- Ugye tisztában van vele fiatalember, hogy a lányom betegsége nem gyógyítható. Az egész életét napfény nélkül kell leélnie – a nő szavaira azonnal felkapom a fejem. Döbbenten meredek mindkettejükre.
- Hogyan? – kérdem tőle értetlenül. Mellettem a férfi köhögni kezd. Zavarban érzi magát.
- Igen ezt még nem említettem – hadarja a férfi. Nem említette? Igen ez tényleg így van. Mert ha ezt mondta volna határozottan, emlékeznék rá. – Tisztában vagyok vele, hogy néhány növény nem segít a lányunk baján. Crusaderék Olaszországba utaznak pár hónapra. Gondoltam Sebastian nem unatkozna otthon egyedül, Amarának is lenne társasága, és ifjú barátom kikúrálna benneteket, hogy télen ne fázzatok meg… - ezen majdnem elnevettem magam. Téli megfázás? Ugyan kérlek. Milyen szerencse, hogy csak egy kis megfázás a legnagyobb problémája a lánya betegsége mellett. Egy ismeretlen lány tér vissza, modorából ítélve szobalány lehet, vagy valami ehhez hasonló. Estig szinte alig állok meg pihenni, Amara édesapja a fejébe vette, hogy még ma végigmutatja házának minden egyes zugát. Kintről mozgásra leszek figyelmes, arra veszem lépteimet és Amarát pillantom meg.
- Szép esténk van – szólalok meg, látom, ahogyan megrezzen. Biztosan ráijesztettem. Elmosolyodom ezen a gondolaton.
- Igen nagyon szép – válaszolja csöndesen. Közelebb megyek hozzá, és helyet foglalok mellette a padon. A ránk telepedő csönd akár nyomasztó is lehetne, de mégsem az. – Sajnálom – szólal meg hirtelen a lány. Ránézek. Nem értem miért kér elnézést, hiszen ő semmi rosszat nem tett.
- Mégis mit sajnálsz? – kérdem kedvesen.
- Hogy apám eltitkolta előled az igazságot. Ez így nem helyes, elvégre hazudott neked. De ő mindenkivel ezt teszi.
Kezeim összedörzsölöm aztán a csillagos égre, emelem tekintetem. Én is hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam át az apám és az ő apjának a tervét. Egyszerűen valami újra volt szükségem. Egy kis változásra, és ez a hely… nos ez most nekem tökéletesen új. Viszont az, hogy ők elutaznak Olaszországba még számomra is újdonság. Miért nem mondták el nekem? Hogyan várhatják el tőlem, hogy bízzak bennük és őszinte legyek, ha még ők nem teszik meg ugyan ezt nekem?
- Min gondolkodsz? – csöndesen kérdi, mintha tiltott volna ez az egyszerű kérdés.
- Őszinteségen, átverésen, utazáson és a szüleimen – válaszolom mosolyogva. – A te otthonod egészen különleges. Még akkor is, ha ők ketten már nem is szeretik úgy egymást, mint annak idején. Nálunk minden máshogy megy. Az én szüleim azt szeretnék, ha minden egyes parancsukat kisbabaként követném. Számodra még így is, hogy szabadságod egyedül csak az éjjelekre van korlátozva sokkal boldogabb életed, van. Most pedig néz meg engem – fanyar mosolyra húzom ajkaimat. – Majd kicsattanok az egészségtől és még így is rab, vagyok. Rab a saját életembe.
.
Szerkesztve linka által @ 2013. 07. 29. 22:34:22
|
| Silvery | 2011. 11. 26. 19:11:10 | #17877 |
 Karakter: Eilen
Az éjszaka békés nyugalma körülölel minket. Mintha nem egy lerombolt falu omladozó házában lennénk, mintha soha nem kellett volna végignéznünk a ma történt szörnyűségeket.
…mintha nem is elsöpört életek romhalmazain térdelnénk.
Lehunyom a szememet, a csillagok néma dúdolása, a mosolyuk megnyugtat.
Akármi történjék is velünk, gyenge, piszkos halandókkal, az ő tisztaságuk, az ő fényességük örök és sérthetetlen.
Titeket nem tud beszennyezni az emberek erkölcstelensége. Ti biztonságban vagytok.
A ránk ereszkedett csend egyre mélyebb, minden porcikámat, a szívem legelrejtettebb zugait is áthatja a békés, dermedt mozdulatlanság.
A levegőben még ott reszket, vibrál a megválaszolatlan kérdés, pedig a szívünk már végtelen hosszúnak tűnő másodpercek óta továbblépett.
„Érzed?”
A homok melegen csiklandozza a lábujjaimat, az óceán habjai fáradt morajlással mossák a partokat.
- Micsodát?
Csend.
A távoli horizont ismerős képe rabul ejti a tekintetemet.
A felkelő Nap kibukkan a végtelen óceán alól, s akár a fuldokló, kipirul arccal küzd, mélyen, hosszan magába szívja a levegőt, miközben ezerfelé szórja csillámló könnyeit.
Tisztán hallom, ahogy zihál… vagy csak a szél süvít a fák között?
Az égbolt gyönyörű vörössége ámulatba ejt. Larail…
„Annyi ideje vártunk rá. Vajon nekünk is elhozza a pirkadatot? Vajon kivezet az éjszakából? Vajon most kezdődik minden?”
Suttogó, szinte énekszerű dallamok.
- Nuari… Bízhatok benne? Megtehetem?
Hűvös szellő borzolja végig az arcomat, felém leheli a habok sós, kesernyés illatát.
Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, de a hideg így sem kímél. Megborzongok.
„Nagyon vigyázz, Eilen. Tudtad, hogy…
… az égbolt napnyugtakor is véres könnycseppeket hullajt?”
Forró érintés űzi el a szívembe maró szavak visszhangját, lassan, mély kábulatból ébredve nyitom ki a szemeimet.
Újra sötét van, a csillagok parányi, figyelő tekintetét érzem magunkon.
Leírhatatlan melegség árad belőle. Közelebb akarom érezni magamhoz. Még közelebb.
Gyengéd érintés az államon. Röpke, puha, elillanó mozdulat. Maga felé fordít.
Forró a lehelete, lágyan csiklandozza az arcomat.
A szívem rémisztően gyorsan dübörög, a lélegzetvételeim kapkodóvá válnak. Mi… miért jön ilyen közel? Ő is fázik?
Selymes érintés, az ajka a bőrömhöz ér… olyan meleg… végigcirógatja az arcomat, majd puhán érinti elnyíló számat. Megremegek.
Nem hallok a szívem zakatolásától.
Nem értem. Mit csinál? És miért tűnik természetesnek, helyénvalónak minden mozdulata?
A mellkasára simítja a kezemet, lesütött tekintettel harapok az alsó ajkamra.
Idegen íze van…
- Szándékosan sosem bántanálak... – Könnybe lábadnak a szemeim. Tudom. Tudtam…
Lassú, óvatos mozdulattal emel fel, elgyengülök a karjaiban.
Annyira fáradt vagyok…
Ő az egyetlen a világon, aki mellett megengedhetem magamnak a védtelenséget…
Lehunyom a szemeimet, szinte félálomba merülve dőlök a vállára. A vöröses tincsek csiklandozzák, cirógatják az arcomat.
Mosolygok.
Játszadozó hópihék táncolnak, keringőznek körülöttük, édes kacajuk zene füleimnek.
A hófehér szárnyak elvesznek a vakító pelyhecskék között, lágy, selymes lebbenésük mégis magukra csalja figyelmemet.
- Nuari, Nuari nézd! Hó… még soha nem láttam havat.
Felemelem a kezeimet, engedem, hogy a tenyerembe szállingózzon néhány fáradt hópihe, s figyelem, ahogy a bőrömön elolvadnak, semmivé enyésznek.
Már nem mosolygok.
- Álmodom igaz? Miért mutatod ezt nekem, Nuari?
Zaklatottan suttogok.
Megöltem őket… megöltem a pelyheket, mielőtt még elérték volna a földön megpihenő társaikat.
„Mert szeretlek.”
Felemelem a tekintetemet, de már hiába keresem alakját. Elveszett a felerősödő hózivatarban.
- Nem értem.
„Varázslatosan gyönyörűek, nem igaz?”
A távolból szól hozzám, mégis tisztán hallom szavait. Bólintok. Tényleg gyönyörűek.
„Sebezhető, gyenge pelyhecskék… de ne hidd, hogy ártalmatlanok, Eilen. Tiszta, érintetlen bájuk elbűvöl, de a fagyos végtelenség halálos veszélyt rejt magában. Féltelek Eilen. Féltem magunkat. Talán ez nem is a kezdet… talán tényleg a végzetbe visz minket?
Nem szeretnék csalódni. Nem szeretnék kiábrándulni a melegségből… a melegségből, amit mi ébresztettünk a szívében, s most minket melegít a hideg éjszakában.
Vigyázz magadra, értem. Értem, és magadért… és érte. Megteszed?”
Letesz a földre, s én megszédülve nyitom ki a szemeimet.
Remegek.
Nuari… nem értelek.
Hátrálok egy lépést, a levegőben vibráló feszültségtől összeszorul a torkom.
Árny mozdul a sötétben, az éjszaka halott nyugalmát szétszaggatja egy bagoly távoli huhogása.
Elfojtok egy riadt nyekkenést, Larail dühös tekintete felém villan. Mintha megtorpanna a szívem a mellkasomban. Zsibbad…
Távolodó neszek halk zöreje, Larail gyors mozdulattal dobálja össze a táborhelyünkön szétpakolt plédeket és fegyvereket. Lebénultan, mozdulatlanul figyelem kapkodását.
Az… az én hibám?
Olyan tehetetlennek érzem magam… mindig… mindig csak hátráltatom…
- Most... mi lesz? – Halk suttogás, reszket a hangom.
Mintha órák teltek el volna azóta, hogy Nuari könyörgő szavakat lehelt a fülembe, összezavarva a tiszta gondolatokat.
Nem akarok rá gondolni… mégsem tudom kiverni a fejemből.
- Az lesz, hogy elindulunk, és igyekszünk nem megöletni magunkat. – Ingerült.
Összeszorul a szívem. Félek attól, hogy mi fog történni, de még jobban rettegek a tőle kapott szidalmazó, megvető szavaktól.
Kérlek… kérlek, ne utálj.
- Sajnálom. – Ismét könnyek gyűlnek a szemembe.
Léptek zaja, gallyak recsegése, éjszakai állatkák szétrebbenő cincogása töri meg a csendet.
Közelednek.
- Siess! – Erős érintés a karomon, felránt a nyeregbe, a ló idegesen nyerít fel, érzi a félelem szagát a levegőben.
Vágtatunk.
A lovak nehézkesen, gyötrődve keresnek járható ösvényt, de az állati ösztön nem elég, hogy eligazodjanak a sötét bozótosban. Lassan haladunk. Túl lassan. Követnek minket.
Nem mozdulok, görcsösen, remegve markolom a kantárt, a tekintetemmel hiába fürkészem a fölénk magasodó árnyas rengeteget.
Félek.
Nuari rémisztő némaságba burkolózik. Nem pihen, nyugtalanul követ minket.
A levegő egyre hűvösebb, csípi könnyes arcomat… lehet, hogy ismét a szívemből jövő hideg borzongat?
Szerencsétlen, reszketeg mozdulattal mászom le a lóról, mikor Larail felém int, kíváncsian figyelem, ahogy leszereli a nyergeket. Mit csinál?
Behúzom a nyakamat, a hideg szél könyörtelenül tépi a bőrömet. Kíváncsi vagyok, de nem merek megszólalni, hogy megkérdezzem, merre megyünk tovább.
Merev tekintettel követem az égig nyúló ösvény meredek vonalát, az aggodalom marcangoló érzése a szívem mélyére eszi magát.
- Talán pár óra múlva odaérünk, de nem lesz időnk pihenni. – Felveszem a pulcsit, amit felém nyújt, de még így is kiráz a hideg.
Tényleg arra kell mennünk? Oda fel?
Veszélyes lesz… félelmetes és fárasztó…
Lenyelem a kételyekkel teli szavakat, elásom a félelmeimet. Amíg vele vagyok, nem eshet bántódásom. Amíg itt van velem… úgy érzem… bármire képes vagyok.
Bolond vagyok? Bolond vagyok, hogy hiszek ezeknek az érzéseknek? Bolond vagyok, hogy az életemet is rá bíznám? Talán…
… de olyan jó érzés.
- Gyere! – Elindulunk felfelé.
A hideg már a csontomig mar, vacogva, remegve teszem a lábaimat egymás után.
Elmerülök a gondolataimban, a külvilág eltávolodik.
Nem látom, nem figyelem merre megyünk, vakon, kábán követem őt.
Egyik láb, másik láb. Olyan kimerült vagyok. Reszketnek a térdeim…
Egyik láb, másik láb… nem gyengülhetek el… szédülök.
Egyik…
Másik…
Mikor lesz már vége?
Megállunk. Rövid, lélegzetvételnyi pihenő. Nem ülök le, tudom, hogy csak még nehezebb lenne folytatni utána a menetelést. Órák teltek el, de ezt a helyet nem éri el a felkelő Nap áldásos melegséget nyújtó fénye.
- Bi-biztos nincs m-más út? – Halkan suttogok.
Annyira… annyira fázom.
Átölel.
Lassú, lomha melegség árad szét az ereimben, felolvasztja lefagyott végtagjaimat. Miért? Miért ilyen forró?
- Bár lenne, hidd el, én is inkább mennék egy kikövezett, tengerparti sétányon…
„Nem szeretnék csalódni. Nem szeretnék kiábrándulni a melegségből… a melegségből, amit mi ébresztettünk a szívében, s most minket melegít a hideg éjszakában.”
Lehunyom a szemeimet, meghitt mosoly kúszik az ajkaimra. Bólintok.
Erősnek kell lennem.
Elszánt pillantással nézek fel, a sűrű köd mögött kirajzolódnak a hótakaróba burkolózó hegycsúcsok fenyegető ormai.
Nuari…
Már értelek.
Néma csend felel a sóhajomra, Nuari még mindig makacsul, feszengve hallgat. Még soha nem csinálta ezt ilyen hosszan…
A talpam elmerül a mély hótakaróban, s az ropogva süpped be súlyom alatt.
A ruháim átáztak, a bőrömet csípi a fagyos szél, a jeges hópelyhek.
A köd, a szitáló hópihék szinte átláthatatlanná teszik a tájat, az út folytatása a vakító fehérségbe veszik.
Reszketek.
Egyikünk sem szólal meg, a hegy mély morajlásában úgyis elvesznének a feleslegesen kiejtett szavak.
Megremeg a szikla, mintha dühös szörnyetegként próbálná lerázni magáról a nyugalmát zaklató vándorokat, a hópelyhek kárörvendő, gúnyos kacaja belevisít a feszült dübörgésbe.
Larail érintését érzem a karomon. Késő.
Csúszok. A szikla pereme fenyegető gyorsasággal közeledik, a jéggé fagyott hóréteg bársonyos simasággal vezet a mély felé.
A szorítás erősödik, az ujjai az alkaromba marnak, a vállam fájdalmasan nyekken, mikor hirtelen megállunk. Reszketek, zihálva, kapkodva keresek kapaszkodót a jeges sziklaperemen.
Nem fog menni…
Annyira csúszik.
Nem fog menni…
Gyengül a tartásom, a talpam alatt tátongó sötét, végtelen mélység szinte magába szippant.
Ne…
- Segíts... Larail, segíts…
Elül a hegyoldal remegése, a hópelyhek nyugodt beletörődéssel szállingóznak tovább.
A halálom számukra már elfogadott tény.
Könnyek csordulnak végig az arcomon, görcsös félelemmel kapaszkodok Larail kezébe.
Ha elengedném…
Ha nem kapaszkodnék… akkor ő könnyedén felmászna. Nélkülem könnyedén tovább mehetne.
Összeszorul a mellkasom, a szívem a torkomban dübörög.
Én nem akartam, hogy így legyen vége.
Azt hittem változtathatok. Azt hittem azért lettem kiválasztott, hogy tegyek valamit egy szebb, boldogabb jövőért. Azt hittem… hiú ábránd volt csupán?
- Kapaszkodj a karomba. – Rekedtes, remegő hang.
Meggyötört rettegéssel nézek a szemeibe.
Ha elengedném…
„Vigyázz magadra, értem. Értem, és magadért… és érte. Megteszed?”
Összeszorítom az ajkaimat.
A testem az ösztöneim parancsát követi. Erősen szorítom a kezét.
Hosszú, küzdelmes percek telnek el, a mélység, a rettegés, a halál sötét, árnyas fenyegetése méterről méterre egyre távolabbinak tűnnek, s ahogy a feszültség alábbhagy, úgy erősödik a rettegés emlékének szívszorongató fájdalma.
Átölel, a karjait erősen fonja körém… mintha soha nem akarna elengedni. Mintha osztozna a fájdalmamban.
Reszketek.
Lassan buggyannak ki az első, gyötrődő könnycseppek a szememből, majd újabb és újabb követi a kihullottakat, egyre gyorsabb, keservesebb tempóban.
Zokogok.
Átölelem, a fejemet a mellkasára hajtom.
Hangosan, szívfájdítóan, kétségbeesetten zokogok, akár egy kisgyermek, a testem rázkódását megnyugtatják ölelő karjai. Gyengéden simogatja a hátamat, vigasztal, ölel, melegít.
- Nyugodj meg, kicsim. – Halk suttogás, sóhaja borzolja kihűlt bőrömet.
Felemelem a fejemet, a vállára hajtom a homlokomat, arcbőröm a nyakát simítja. Meleg a bőre, s én gondolkodás nélkül bújok a kellemes forróság forrásához.
Az izmai megfeszülnek, olyan erővel szorít magához, mintha eggyé akarná olvasztani testünket.
Már nem sírok, a testemet is csak a hideg rázza lankadatlanul.
Nem akarok felállni.
Nem akarom, hogy tovább menjünk. Itt akarok maradni. Vele… az ölében… a karjaiban.
A hópelyhek csalódott, feldühített visítással keringnek körülöttünk, a felerősödő szél beletép a vörös tincsekbe. Mintha az egész táj véres dühvel fogadná a meghiúsult merényletet.
Mintha minden kő, minden hópihe és a szellők apró fuvallatai mind, mind ellenségek lennének, s a vesztünket várnák.
Az ujjai a hajamba bújnak, fáradtan emelem fel a fejemet.
Látom a szemein, hogy mit fog mondani.
- Tovább kell mennünk. – Igen, tudom…
Nem mondok semmit, lehajtom a fejemet, félénken, enyhén megremegve bólintok.
Felállunk, gyengéden fogja meg a kezemet.
Kérdő pillantással pislogok fel, a tekintetünk találkozik.
- Nem engedlek el. – Bizonytalan, szinte észrevehetetlen mosoly suhan át az arcán.
Előrefordul, lassú léptekkel indul el a vékony peremen, óvatosan húz maga után.
Semmit nem hallok a szívem dübörgésétől.
Égnek, bizseregnek az ujjaim, az arcbőröm felmelegszik.
Mi ez…
… mi ez az érzés?
A hófehér és a vöröses szárnyak vidám, gondtalan kergetőzését figyelem, a havas hegycsúcsok mögött lenyugvó Nap haldokló sugarai véresre festik az égboltot.
Az egész táj nyugodt, kimerült színeket ölt magára.
Még soha…
Még soha nem láttam ilyen gyönyörűnek együtt a vöröset és a fehéret.
Elmosolyodom, hosszút pislogva szakítom el a tekintetemet a látványtól.
A szemeim nem akarnak kinyílni.
Halálosan kimerültem, a lábaim ólomsúlyúnak tűnnek.
- Larail… - Halkan suttogom a nevét, a fagyos, esti szélben elveszik az erőtlen hang.
Megáll. Elkeseredett tekintettel pislogok fel rá, de képtelen vagyok a szemeibe nézni.
Lesütöm a szemeimet.
Az ajkaim szólásra nyílnak, de nem jönnek ki a kívánt szavak.
Nem akarok a terhére lenni. Nem akarom, hogy gyűlöljön…
- Gyere ide. – Az ő hangja is halk, érzem a kimerültségét. Közelebb lépek.
Egy szót sem kell mondanom, mintha anélkül is tudná, mire gondolok.
Gyengéden érint, úgy vesz a karjaiba, mintha súlytalan lennék. Megreszketve karolom át a nyakát, hogy valamelyest segítsek neki.
Könnybe lábadnak a szemeim.
- Sajnálom… - Halk sóhaj, az ajkaim alatt érzem a bőre melegségét, ahogy a nyakához bújok.
Tisztán érzem megborzongni a testét.
A hegyoldal legveszélyesebb szakaszát már elhagytuk, a perem itt szélesebb, a sziklák kevésbé meredekek. Mikor érünk a végéhez? Egy örökkévalóságnak tűnik ez a nap…
- Nézd, ott egy barlang… - Halkan suttogok, a mellettünk magasodó szikla oldalába mély, széles bejáratú barlang tátong, de minden porcikám megremeg a gondolattól, hogy ebben a fagyos hidegben térjek nyugovóra.
- Ez nem barlang. – Leplezett izgatottsággal emelem fel a fejemet Larail szavai hallatán, elkerekednek a szemeim. - … hanem alagút. – Alagút? Vajon… vajon hova vezet?
Eláll a lélegzetem a szemünk elé terülő város látványától.
Lehetetlen… egy város a hegyekben…
- Biztos vagy benne, hogy ez biztonságos? – Képtelen vagyok elrejteni a hangom megkönnyebbült remegését.
Álmodni sem mertem róla, hogy ágyban tölthetem az éjszakát.
A város barátságosnak, veszélytelennek tűnik, a fogadóban kissé meglepetten, de melegen üdvözöltek minket.
Nincsenek hozzászokva a látogatókhoz, fogadóként is csak egy apró, elhagyatott kunyhócska funkcionál.
- Biztonságosabb, mint odakint a fagyban. Az éjszakák túlélhetetlenek.
Nyugodtan tűnik a hangja.
Tétovázva nézek körbe az apró, szegényes berendezésű szobában, a ruháim vizesek, hidegen tapadnak a bőrömhöz.
Megborzongok.
Larail egyből a kandallóhoz sétál, gyors mozdulatokkal gyújtja meg a felpakolt fadarabokat, megbűvölten figyelem a lángok életre kelő, lágyan lebbenő mozdulatait.
- Eilen, vedd le a vizes ruhákat.
Igen… tudom… tudom, hogy le kéne…
De miért érzem ilyen kényelmetlennek a gondolatot? Eddig nem zavart, ha előtte kellett öltöznöm.
Remegő, kapkodó mozdulatokkal hámozok le magamról mindent, vacogva bújok be az ágyra terített vastag takaró alá. Hideg…
Megfagyok…
Összegömbölyödve húzom fel a térdeimet, kábán figyelem, ahogy Larail kiteríti a ruháimat a tűz mellé. A szívem halk dübörgése felgyorsul, mikor ő is vetkőzni kezd. Bennem reked a levegő, megreszketve fordulok a fal felé, a szemeimet lehunyva próbálok ellazulni.
Minden olyan más lett…
Mióta megismertem őt, az egész életem a feje tetejére állt.
Mik ezek az érzések? Régebben bizonytalan, tátongó üresség kongott a mellkasomban.
Egyszerűen csak… csak léteztem. A saját, külön kis világomba burkolózva menekültem a rám nehezedő kötelesség elől, miközben elhitettem magammal, hogy ha elég sokáig menekülök, egyszer szembejönnek a válaszok a kérdéseimre.
Larail… segítesz… ugye te segítesz megtalálni a válaszokat?
Hallom, ahogy leül a másik ágyra, félénken húzom fel egészen az orromig a takarómat.
- Larail… - A csend felel a szavaimra, még halkabban, alig hallhatóan folytatom. - …nagyon fázom.
Az ágy fáradtan nyikorog, amikor feláll.
A torkomban lévő hatalmas gombóc szinte megfojt.
A matrac besüpped, a takaró felemelkedik, és a kinti fagyos levegő belemar a bőrömbe.
Megremegek.
Mellém fekszik, a testem megfeszül.
Forró… lehetetlenül forró…
Már azt sem tudom, hogy az ő testéből árad e a melegség, vagy az én szívem hevíti e fel a testemet a közelségétől. Csodálatos, ismeretlen, ijesztő érzés.
Megfordulok, s ő szó nélkül ölel magához… mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga… talán így is van.
A napsugarak égetik az arcomat, az óceán habjai ezerfelé szórják fényüket.
Forróság…
Megigéződve figyelem Nuari jókedvű szárnycsapásait, vidáman táncol körbe.
- Jó kedved van. – Suttogok.
Nem akarom megtörni a pillanat mágikus szépségét.
„Nem. Neked van jó kedved.”
- Az nem ugyanaz?
„Napról napra egyre közelebb érsz a szívemhez.”
Felemelem a tekintetemet.
Nem válaszolok a szavaira. Bármit mondanék, elrontanám a dicséret tisztaságát.
A Nap az ég tetején vándorol, a felhőtlen égbolt halványkék lepelként magasodik fölénk.
„Kíváncsi vagy, most miért nem napkeltéről álmodsz, igaz?”
Némán bólintok.
Összeszorul a mellkasom.
„Mert a gyönyörű vörösséget már a szívedben is megtalálod. Hunyd le a szemedet, és látni fogod.”
Elmosolyodom.
Vörös szárnyak fátyolos lebbenése. A napsugarak simogatják szépségét.
- Zier?
Lehetetlen.
„Semmi nem lehetetlen”
Halk kacaj, a vörös és a hófehér szárnyak kergetőzése ismét rabul ejt. Édes, gyermeteg játék, a vakító fény mágikus csillámot szór alakjukra.
Irigylem őket.
Irigylem a gondtalanságukat, pedig ugyanazt a terhet cipelik mint mi.
Akkor mi miben különbözünk? Nem tudom. Nem értem.
Annyi mindent nem értek.
Kinyitom a szemeimet, az ablakon beszökő kora délelőtti napsugarak keskeny csíkot rajzolnak a kopott, régi parkettára.
A kandallóban már kialudt a tűz, a parázs fáradtan, kimerülten izzik.
Elmosolyodom.
Larail még alszik, hosszú másodpercig figyelem a mozdulatlan, kisimult arcvonásokat.
Olyan nyugodtan és békésnek tűnik…
Az ujjaim bizseregnek, meg akarják érinteni, de nem mozdulok.
Óvatosan bújok ki az öleléséből, kikászálódom mellőle, majd hangtalan léptekkel sétálok a megszáradt ruhákhoz. A függöny melletti résen megakad a tekintetem, odakint lágyan, puhán szállingóznak a békés hópelyhecskék. Elmosolyodom.
Nuari izgatottan libben fel, körbereppen néhányszor a szobában.
Kifelé hív, csalogat.
Meggondolatlanság lenne… de képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, a szívem nem engedi, hogy maradjak.
Kilépek az ajtón, eláll a lélegzetem.
A házikó tágas kertecskéjét vastag, érintetlen hótakaró borítja, a napfény megcsillan a sima, selymes felületen, mintha apró kristályszemcsék ragyognának. Gyönyörűséges…
Teszek néhány lépést, a hideg most nem bántja a bőrömet… a testem megőrizte az éjszaka forróságának emlékét.
Hátranézek, izgatottan figyelem, ahogy a hibátlan felületet elrontják, megcsúfítják apró lábnyomaim, de a sűrűn szállingózó hópihék szinte rögtön munkához látnak, hogy megjavítsák, amit én elrontottam.
A természet varázsa.
Most már nem aggódsz, igaz?
„Igen. Most már én sem félek tőlük. Megvédett, és ha szükség lenne rá, újra megtenné. Tudom.”
Letérdelek, szórakozottan rajzolok kicsi mintákat a hóba…
Azt hittem, hogy elengedem a kezét. Azt hittem, hogy megteszem.
„Én is azt hittem.”
Könnybe lábadnak a szemeim.
Sajnálom.
„Ne sajnáld. Gyönyörű döntés lett volna, és mindvégig elkísértelek volna az úton. De köszönöm, hogy nem tetted meg.”
Letörlöm a kiszökő könnycseppeket, elmosolyodva gyúrok egy apró hógolyót.
Halványvörös pillangó ereszkedik az előttem épülő hóemberre, megreszketve kapom fel a tekintetemet.
- Ennyire szeretsz halálra rémíteni? – Szúrósan néz rám, de a hangjában nincs szemrehányás.
A földön térdelve nézek fel rá, akaratlanul is elmosolyodom.
Larail…
Nem válaszolok, zavartan sütöm le a tekintetemet.
Elnyílnak az ajkaim, de nem tudom, mit mondhatnék… én csak… esett a hó és… és süt a nap…
- Ne mászkálj el szó nélkül. – A hangja halk, nyugodt, kipihent, az ujjai gyengéden érintik az arcomat…
…lehunyom a szemeimet a kellemes érzéstől. Az ujjai még melegek, valószínűleg csak egy-két perce kelt ki az ágyból.
Összezavarodva, bódultan szorítom össze az ajkaimat, a hangom megremeg, mikor megszólalok.
- Én csak… nézd… építettem hóembert. – Mosolyogva mutatok a művemre, lassú, nehézkes mozdulatokkal tápászkodom fel a földről, a tekintetemet ismét rá szegezem.
Látni szeretném, hogy mit szól hozzá…
Az ujjai az államra csúsznak, s ahogy felé fordítom az arcomat, egy lassú mozdulattal hajol le hozzám. A vörös tincsek előre hullnak, lágyan omolva keretezik arcát.
A szívem egyre hevesebben és hevesebben dübörög.
Tágra nyílnak a szemeim.
Nem tudom kiolvasni a pillantásából, hogy mire gondol. Közel van…
Forró, rövid, selymes érintés az ajkaimon.
Mintha soha nem is létezett volna, már véget is ér, s én visszafojtott lélegzettel, megdermedve meredek rá.
Furcsa borzongás töri meg a mozdulatlanságomat, az ujjaimat puhán simítom az ajkaimra.
Megint az az íz…
Kellemes…
- Ezt… ezt miért csinálod? Te is fázol? – Halkan suttogok, nagy, kérdő szemekkel nézek fel rá. Nuari izgatott, kíváncsi szárnycsapásokkal ereszkedik Larail vállára, a szemeim még tágabbra nyílnak, mikor a szárnyával végigsimítja az arcát.
Még soha…
Soha nem ment senki közelébe.
Mi történik velünk? Nem értem… nem értem…
Nuari… miért mondod azt, hogy napról napra egyre közelebb kerülök hozzád? Hiszen egyre több megválaszolatlan kérdés gyűlik a szívemben…
Vajon a bölcsesség fogalma azt jelenti, hogy tudjuk mi az, amit nem tudunk?
Vajon ezekre a kérdésekre nem is léteznek válaszok? Nem tudom…
Csak azt tudom, hogy ez… ez valami különlegesnek a kezdete. Igen… minden porcikám érzi, reméli… akarja.
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 11. 26. 19:12:43
|
| Silvery | 2011. 10. 16. 16:08:36 | #17307 |
Karakter: Eilen
Megjegyzés: (Lawimnak)
- Egyszerűen csak nem érdemelted még ki, hogy egy kicsit is bízzak benned. – Nem érdemeltem ki a bizalmát? De hiszen megmentette az életemet. Mi okom lenne ártani neki? Nem értem.
Ezek szerint nekem sem kéne bíznom benne?
Miért tűnik lehetetlen feladatnak? Olyan végtelenül kiszolgáltatott vagyok mellette, és mégsem tesz semmi olyat, amivel ártana nekem. Vajon hibát követek el, ha mindezek után vakon megbízom benne?
Lehunyom a szemeimet, a súlyos, kérdőjelekkel teli gondolatok félálomba nyomják az elmémet, Larail lágy, nyugodt léptei édes ringatásként segítenek pihenni. Annyira jó érzés.
Közelebb bújok hozzá. Mindig még közelebb és közelebb, mintha csak bele akarnám olvasztani reszkető, átfagyott testemet az ő örökké forró, erős alakjába. Mintha ezzel akarnám örökre magamhoz láncolni, mintha ezzel akarnám enyhíteni a szívemben néha fel-feltámadó aggodalmat.
Az aggodalmat, hogy ez is csak egy álom. Ez is csak egy a valóságos, rémisztően élethű és elillanó látomások közül. Rettegek, hogy egyszer felébredek, és a megbabonázó bíborvörös szín ismét csak a Nap könnyes búcsúját jelentheti a szívemnek.
Résnyire nyitom a szemeimet, a vörös tincsek az arcomat simogatják, a mellkasom megreszket. Csak még egy kicsit…
Még egy kicsit engedj álmodni.
Szél. Hűvös, fagyos szél rohan végig a poros úton, kacagva dúlja fel a halott falevelek békés nyugalmát. Akár egy korbácsütés, vészjósló süvítése emlékezteti őket az élettelenség üres tudatára.
Fáj. Annyira… annyira nagyon fáj a szenvedésük. Fáj a szívükben lüktető eltemetett keserűség. Fáj a tekintetükben csillogó örök magány. Fáj a bűntudat, melyet minden levegővétel egyre feljebb korbácsol bennem.
Mi jogon élek én, ha őket hagytam elveszni?
Mi jogon lángol a mellkasomban a céltudatosság és az elhivatottság bizonytalanul melengető tüze, ha hagytam, hogy az ő szívükbe kopár télidő költözzön?
Mi jogon?
Megborzongok, mintha a csontomig vájna a hideg.
Nem találom a melegséget, nem találom a vigaszt hozó, ölelő karokat.
- Pihenj, Eilen, majd Barur asszony hoz neked ennivalót, és szerez új ruhákat. – Kinyílnak a szemeim, villámcsapásként tudatosul bennem, hogy hol vagyok. Egy szoba. Ezek szerint… megérkeztünk. Oda?
Reszketve húzom még kisebbre magamat, de az önmarcangoló gondolatok nem csitulnak. Nem hagynak nyugodni, képtelen vagyok őket száműzni.
Nuari félénk, reszketeg szárnycsapásokkal ereszkedik mellém. Simogat, vigasztal, lágyan suttog a fülembe halk, csitítgató dallamokat.
Igen tudom… én is tudom, hogy nem segíthetek mindenkinek. Én is tudom, hogy nem lehet mindenkit megmenteni…
De miért nem?
Miért? Miért? Miért?
A néma, heves zokogás megremegteti a mellkasomat, az ajkamra harapva húznám a mellkasomhoz a térdeimet, hogy még kisebbre kuporodhassak, de akadályba ütközöm. Kipattannak a szemeim, egy röpke másodpercig riadtan pislogok fel Larailra, de a belőle áradó forróság hamar elűzi a hideg marcangoló, sebző karmait.
Ellazulnak a reszkető izmaim, öntudatlanul, megnyugodva és számomra eddig elképzelhetetlennek hitt békével a szívemben bújok közelebb hozzá.
Átölel, és érintésével megteszi azt, ami nekem soha… soha nem sikerült.
Elűzi a bűntudatot, elűzi a fájdalmat. Az ölelő karok mintha pajzsként védelmeznének a gonosz ábrándoktól, az érintése gyógyírként frissíti fel, hűti le a szívemen lüktető, forrongó, gyulladt sebeket.
Miért? Miért tesz úgy, mintha fontos lennék?
A végén még… a végén még én magam is elhiszem.
Felnézek, Nuari szárnycsapásai halkan simítják a sűrű levegőt, akár egy selyemfüggöny lágy lebbenése az éjszakai szellőben.
A fák összeborulnak felettem, védelmezik az ég haragjától a falucska törékeny házait, sűrű lombjukon csak néhol szűrődik át egy-egy makacs, kitartó napsugár.
Elámulok, nézem a természet kitartó csodáját.
A fény beszökik a sötétség világába, elűzi az árnyak és a veszély gonosz terjeszkedését.
Halk, vidám nevetést hallok, a lábaim maguktól mozdulnak.
Apró kislány, a földön térdelve rajzol egy citromsárga zsírkrétával.
Nem lát engem. Semmit nem lát az álmain és a látomásokon kívül, melyek rabul ejtették gondolatait. Egy újabb és újabb vonal kerül a hófehér papírra, kirajzolódik a felismerhető szárnyak kecses alakja.
Felnéz rám.
A tekintete tele van álmokkal. Álmokkal és a varázslat bájos csillogásával.
Magával ragad.
Milyen rég… milyen rég éreztem a mágia bűvös varázsát. Milyen régóta elfelejtettem, hogy mi is a létezés valódi értelme. Hogy miért születtünk, és hogy miért éri meg minden reggel újra és újra kinyitni a szemeinket.
Megrezzenek, kicsit összébb húzom magamat a takaró alatt. Hideg…
Lassan nyitom ki a szememet, és pont ekkor nyílik ki az ajtó. Összerezzenek, ahogy egy ismeretlen nő lép be, riadtan ülök fel az ágyon, de az elmém sötétségbe borul, megszédülök a hirtelen mozdulattól.
Olyan gyorsan illan el az álom mágikus utóhatása, mint amilyen hirtelen és váratlanul rám talált.
Kedves hangon szólal meg, értetlenül hallgatom a barátságos, meleg hangszínt.
Emlékszem már… Barur asszony… őt említette Larail is… igaz?
Akkor nincs okom rá, hogy féljek. Ugye?
Kábán, szó nélkül engedem, hogy felöltöztessen, az értetlen, szomorú tekintetemet egy röpke pillanatra sem veszem le róla.
- Tényleg nem vagy túl beszédes. Ne aggódj, egy kis meleg leves, és máris jobban fogod érezni magadat. – Jókedvű anyáskodással duruzsol, furcsa melegséget érzek a mellkasomban.
Nem értem. Összezavarodtam. Miért ilyen kedves?
Hiszen… hiszen ő is ide tartozik… hiszen számára a létezés üres változatlanságot jelent csupán. Nem igaz? Ő miért nem gyűlöl?
Nagy szemekkel figyelem, ahogy kisétál az étkező ajtaján, üveges tekintettel meredek az előttem lévő leveses tányérra, a kanál bizonytalanul reszket a kezemben.
Nem érdemlem meg, hogy így bánjon velem. Hiszen… hiszen az én hibám, hogy… hogy…
Felkapom a fejemet, ahogy látom Nuarit kilebbenni az ajtón, tágra nyílt szemekkel állok fel a székről. A lábaim megremegnek, labilis, de eltökélt léptekkel sétálok az ajtó felé.
- Nuari! Nuari várj! – Halkan szólongatom, de ő nem habozik. Vakon követem.
Az utcán lágyan játszadoznak a késő délutáni nap sápadt sugarai, a köves úton gyerekek labdáznak, néha egy-egy szempár felém kalandozik, olykor meg-megállnak hogy bámuljanak pár röpke pillanat erejéig.
Értetlenül lépkedek a jókedvű, játszadozó gyermekek között, a szívem megtelik reménnyel. Nem értem miért, de szeretném elhinni, hogy a szemeim nem hazudnak nekem. Vajon létezik boldogság a halál után?
Megtorpanok. Ledermedve meredek az utca szélén kuporgó kislány felé.
Ő nem nevet. Ő nem játszadozik a többiekkel, az ő arcát nem díszíti mosoly. Egy lap fölé görnyed és elmélyült tekintettel rajzol.
Lassú léptekkel sétálok mellé, megreszket a mellkasom, mikor a pillantásom a rajzra siklik. Leguggolok mellé, néma áhítattal figyelem őt.
Miért tűnnek a többiek boldogabbnak, mint ő, mikor számára olyan lehetőség adatott, amiről ők álmodni sem mernek? Nem értem…
„Néha fájdalmas dolog pillangónak lenni a hernyók között…”
Halkan suttog a fülembe Nuari, bizonytalan tekintettel pislogok felé. Hosszú másodpercek libbennek tova, nem szólalok meg, s mielőtt összeszedhetném a gondolataimat, Nuari ismét megzavar.
„Néha azzal segítesz a legtöbbet, ha nem segítesz.”
Ezt hogy érted? Azt kéred tőlem, hogy vegyem el a szárnyait? Azt kéred tőlem, hogy tegyem hernyóvá a pillangót?
„Nem. Csak annyit mondtam, hogy a választás a tiéd. A tiéd és az övé.”
Én miért nem dönthettem?
„Te pillangónak születtél. Különlegesnek. Elpusztíthatatlannak.”
Csillogó szemek fordulnak felém, csupán ekkor döbbenek rá, hogy könnyek csorognak az arcomon. A kislány álmodozó pillantása ismét elvarázsol.
Elmosolyodom, és ő a rajzára pislog, majd halkan, suttogva szólal meg.
- Te is látod őt? – A sárga, aprócska pillangó gyenge, gyermeteg szárnycsapásokkal száll a földre. A teste áttetsző, alig törnek meg szárnyain a fényes napsugarak.
Most még csak egy gyenge, élettelen álomkép.
Bólintok, finoman teszem a kezemet a kislány selymes, aranyszőke tincseire.
- Néha az álmok valóságosabbak, mint amilyennek tűnnek. Sokkal, de sokkal valóságosabbak. – A nagy szemek, rám néznek.
- Ezt hogy érted? – Felállok.
- Ne veszítsd el a hitedet, és egyszer megérted. Gyönyörű rajz. – Halkan, suttogva fejezem be a mondatot.
A döntésemet meghoztam. Nincs jogom… nincs jogom megfosztani másokat az álmuktól, az életüktől. A választás innentől csakis az övé. Lehet fényes, gyönyörű pillangó vagy beolvadhat a tömeg sötétségébe.
„Jól döntöttél…”
Köszönöm. De többet ne tegyél próbára, mert megbántasz vele.
„Sajnálom.”
Nuari…
„Tessék?”
Én is sajnálom. Ha lett volna választásom, téged választottalak volna.
„Tudom. Köszönöm.”
Lehunyom a szemeimet, mélyet lélegzek a hűvössé váló levegőből. Lassan indulok el az úton, mintha egy ismeretlen erő irányítaná a lépteimet. Hív, csábít, csalogat.
Megállok, a szemeim tágra nyílnak, ahogy szétterül előttem a széles tó gyönyörű látványa. A hullámzó habokra alig esik néhány gyenge, élettelen napsugár, a hullámok mégis ezer felé szórják pislákoló fényeket. A víztükör szinte megvakít, a napsugarak csillámporként szórják szét rajta a szédítő világosságot, s ragyogó, foszforeszkáló tündérként játszadoznak, énekelnek a zúgolódó vízcseppek. Akár egy bűvös látomás, pedig ez a valóság.
Halk kacagás vegyül a természet hangjai közé, hűvös ujjak érintését érzem a kezemen.
Magával húz, s én megbabonázottként engedem, hogy átvezessen a nádason, egészen a víz és a föld találkozásának vonaláig. Újabb kacaj, húzna tovább, de én megállok.
Hív, mintha a lelkemet simítaná a csalogató ének.
Leguggolok, az ujjaim elmerülnek a vízben. Tovább csalogat. A tekintetünk találkozik, gyengéd mosolya mögött gyermeki bájjal csillan a gonoszság.
- Ne. Nem szeretnék meghalni. – Halkan suttogok, s ő elszomorodva ereszti el az ujjaimat, alakja lágyan táncol a hullámok tetején, a napsugarak átvilágítják anyagtalan testét, a szellő felerősíti suttogó szavait.
Pedig olyan csodálatos…
Mellém lép, a vállamat simítja. Lehunyom a szemeimet…
Halál… régebben mennyire csábított a gondolata… a gondolat, hogy a kívülállók nem tudnának ismét rabságba ejteni. A gondolat, hogy többé nem fenyegetné a veszély a világot, hogy a képességem rossz kezekbe kerül. Olyan egyszerű lenne. Annyira könnyű… egyszerűen belépni a mélységes habokba és élvezni, ahogy elnyel a csitítgató sötétség. Érezni, ahogy vigasztalnak, átölelnek és simogatnak a hullámok. Érezni, ahogy befogad a nyugalom, ahogy elcsitulnak az aggodalmak.
Ahogy eltávolodik az élet… ahogy eltávolodik a hideg. Soha többé nem kéne fáznom, soha többé nem kéne rettegnem.
Milyen csodálatos lenne.
Húz, és én követem. A nevetése, a boldog, játszadozó szavak a szívembe égnek. Követem, Nuari suttogását már nem értik füleim. Hallom, de nem értem. A szívem megtagadja.
Kinyitom a szemeimet, hogy elbúcsúzzak az égbolt varázslatos kékségétől. Hogy egy utolsó pillantást vessek a fák zöldellő lombjaira.
De az ég nem kék.
A bíborvörös szín szinte pofon vág, megtántorodva, zihálva lépek hátra, a szemeim előtt az Ő arca jelenik meg.
Nem. Nem halhatok meg pont most. Most, mikor végre úgy érzem, van értelme élnek. Nem hagyhatom Őt egyedül, nem tehetem meg.
Nem árulhatom el azokat az ölelő karokat. Nem árulhatom el a belőle áradó melegséget. Még el sem sikerült nyernem a bizalmát… nem veszíthetem el máris.
Könnyes szemekkel lépek még hátrébb, kábán ülök le a partra.
A kislány elém lép, a tekintetén ismét átvillan a gonoszság, a düh sötétsége, de hamar tovaillannak, hogy visszaköltözzön a gyermeki ártatlanság.
Halkan suttog, de már nem figyelek. Nem értem a csábítgató szavakat, s mikor hangot hallok a hátam mögül, összerezzenek.
A kislány elkapja a fejét, eltorzul az arca. Riadtan figyelem, ahogy a habok elnyelik apró alakját, és igazán… igazán csak most tudatosul bennem…
Hirtelen érzek rántást az ingemen, tágra nyílt szemekkel pislogok fel Larailra. A tekintete dühös.
Dühös… de máshogy dühös, mint az a kegyetlen harag, amit a lány szemében láttam.
Az ő dühe nem őszinte düh. Igaz? Ugye nem tévedek?
- Eddig kerestelek, van fogalmad arról mi minden történhetett volna veled?! – Megrökönyödve, értetlenül nézek rá.
A szívem mintha a torkomban dübörögne, az ajkaim megreszketnek, de hangot kiadni képtelen vagyok.
Keresett? Miért?
Elenged, s én visszaesek a földre, de még ennyi sem elég, hogy kizökkenjek a kábulatból. Elmélyülten meredek a csillogó, ragyogó habokra, mintha soha nem rejtett volna magában halálos veszélyt a mélységük.
Hallom a sóhaját, ahogy mellém ül, az izmaim megfeszülnek. A testemet furcsa melegség járja át, mintha az ereimben forrna a vér. A szívem őrülten dübörög, pedig majdnem egy fél méter elválaszt minket egymástól. Nem értem… mégis úgy érzem, mintha a belőle áradó forróság fűtené a testemet… nem értem…
- Komolyan nem értelek. – Halk, őszinte szavak. Belőlem is őszinteséget csikarnak. Előre dőlök, mereven, bódultan nézem a hullámok hipnotizáló, csendes rezzenéseit, az államat a térdemre hajtom.
- Aggódtál? – Félek a választól. Félek, hogy egyszerűen rávág egy nem-et, vagy hozzáteszi, hogy csakis a küldetés miatt féltette az életemet. Hiszen ő is csak egy eszközként kezel, nem? Ugye… ugye nem?
Rettegek a választól, mégsem tudom nem feltenni a kérdést.
A szívemben mintha egy apró, eldugott reménysugár késztetne, kényszerítene minden meggondolatlan balgaságra.
- Igen.
Egyetlen szó, mégis számomra mindent jelent. Világokat épít fel és rombol porrá a lelkemben. A fájdalmak, a csalódások és az aggodalmak kitartó bástyái most mintha törékeny és sebezhető kártyavárként dőlnének össze, csakis reményt és boldogságot hagyva a lelkemben. Utat engednek a napsugaraknak, hogy a lelkem sötét zugai megteljenek reményt és hitet adó világossággal.
- Igen… - Nem néz rám, de én az arcvonásait figyelem. Közömbös, a tekintete üresnek és érzelmektől mentesnek tűnik… mégis… mégis más.
Mégis mintha érzések és gyengéd gondolatok milliárdjait tükrözné felém.
Talán mégis… igen… talán mégis ő lenne az?
Ki más lehetne?
Senki más, csakis ő.
Elmosolyodom, a szívem boldog lüktetése teljesen elkábít.
- Olyan boldog vagyok. – Halkan suttogok, s ahogy felém néz, a tekintetünk mélyen eggyé olvad. A pillantás egyszerre feszült és oldott, egyszerre komoly és vidám, elkeseredetten boldog.
Még soha… még soha nem örültem ennyire, hogy élek.
Félek. Rettegek, hogy egyszer elveszítem őt. És el fogom. Tudom, hogy el fogom.
- Menjünk vissza. – Halkan szólal meg, és én bólintok. Engedem, hogy felhúzzon a földről, az arcomon forró könnycseppek csordulnak végig.
Lassan indulunk el, talán ő maga sem veszi észre, hogy elfelejtette elengedni a kezemet. Ég a bőröm, ahogy maga után vezet, az arcomon már záporoznak a könnycseppek.
Még egy kicsit.
Ugye álmodhatok még? Ugye álmodhatok még tovább és tovább?
~*~
A fényt lassan elűzi a sötétség, a Hold sápadt világa váltja fel a Nap ragyogását. Hosszú órák óta haladunk, Larail csak ritkán és akkor is rövid pihenőket enged. Fáradt vagyok, de egy szót sem szólok.
Egyikünk sem töri meg a kényelmetlen csendet, a tekintetemmel a hátát figyelem, a szívemet nehéznek érzem, fájdalmasan nyomja, feszíti a mellkasomat.
Mintha a faluval együtt a közöttünk lévő bizalmas pillanatokat is magunk mögött hagytuk volna, a megválaszolatlan kérdés ólomsúlya ránk nehezedik.
„Mivel érdemelhetném ki a bizalmadat?”
Miért nem válaszolt?
Miért nem enged közel magához? Miért? Én azt hittem…
Én azt hittem, hogy furcsa, különleges kapocs alakult ki közöttünk. Azt hittem, hogy…
Nem tudom… nem is tudom, mit hittem. Olyan buta voltam.
Most megint rideg és távolságtartó lett, engem pedig lebénít a félelem, hogy meggyűlöltetem magamat vele. Úgy érzem, mintha tehetetlenné tenne a rettegés.
Még soha… soha nem éreztem ennyire gyengének magamat. Még soha nem féltem ennyire attól, hogy valaki meggyűlöl. Nem értem… nem értem, miért…
- Halkan. – Lelassítunk, a tekintetem kitisztul, ahogy egy pillanat alatt kizökkenek a kavargó, bizonytalan gondolatok elmélyült világából.
Sikoly szakítja fel az éjszaka dermedt csendjét, s ahogy kitisztítja elmémet, a tűz ropogó, mindent felemésztő hangja társul az üvöltésekhez és a kardok halk csilingeléséhez.
Tágra nyílnak a szemeim, a testemből minden melegség, minden kellemes érzés elillan, szinte kővé dermedve, mereven figyelem a távolban lángoló falu képét.
Megreszketek, a torkom összeszorul.
Az én hibám.
Csakis az én hibám. Istenem! Miattam történik az egész.
- Segítenünk kell nekik! – Kétségbeesetten, könyörögve nézek Larailra, de a tekintetében nem látom az én aggodalmam, az én elhivatottságom tükröződését.
Üresség.
Hideg, nemtörődöm közömbösség.
- Rajtuk már nem lehet. – Nem igaz! Mindig lehet… mindig lehet…
- Segítenünk kell! Meg fognak halni, segítenünk kell! – Újabb és újabb szavak. A szívem már tudja, hogy felesleges.
A bűntudat feltépi a mellkasomat. A bűntudat… a bűntudat azért, hogy már nem is a faluban szenvedő emberek miatt aggódom.
Már Larail lelkéért könyörgök sírva.
Kérlek… kérlek… kérlek, ne bizonyítsd be nekem, hogy tévedtem. Kérlek, ne rombold porrá a rólad felépített képemet. Kérlek!
- Ők már meghaltak, ne légy ostoba. – Lemondó, már-már durva megjegyzéssel irányítja maga után a lovamat, reszketve markolom a kantárt.
Ne…
- Kegyetlen vagy, hogy tudsz így élni? – Halkan töröm meg a sikolyok monoton neszét, egyre kevesebb, egyre elhalóbb üvöltések csúfítják a sötétség nyugalmát.
…a sötétség nem létező nyugalmát, ami ismét meghódítja a sebezhető lelkem törékeny, rejtett zugait. Magába szívja, kínozza, fájdalmasan gyötri.
- Sosem fogsz megtalálni semmit, amit keresel… - Kétségbeesetten, rekedtesen sóhajtom a szavakat, a szívem utolsó próbálkozása…
Megtorpan, s én várakozón, égető reménnyel nézek rá.
Annyian… annyian szenvednek miattam. Miért… miért kell ezt látnom? Miért okoznak egymásnak fájdalmat az emberek? Miért nem tudnak békességben és szeretettel együtt élni? Miért?
Azért létezem, hogy lássam, ahogy ártatlanok halnak meg miattam?
Miért nem tudtam egyszerűen megtenni? Miért nem engedtem a tónál a csábításnak? Miért nem engedtem, hogy magával vigyen a mélybe?
Kérdések milliói izzanak fel az elmémben, Larail hideg, hűvös megjegyzése éles, mérgezett tőrként szúródik a szívembe.
- De hisz’ téged is megtaláltalak.
Ledöbbenten meredek rá, a fülemben visszhangzanak a szavai.
Igen. Engem is megtalált.
Hiszen azért keresett, mert szüksége van rám… mert szüksége van rám, hogy beteljesítse a sorsát. Ezért keresett és ezért vigyáz rám. Ezért van még mellettem és ezért aggódik értem.
Csakis ezért.
Semmi másért.
Miért érzem úgy, hogy mindjárt cafatokra szakad a mellkasom?
Összeszorítom az ajkaimat, a szemeim könnybe lábadnak, de nem engedem ki a csípő, mardosó cseppecskéket. Nem. Már eleget sírtam…
Összekuporodom a földön, mikor megállunk. Nem nézek rá, és egy szót sem szólok, mikor vigasztalni próbál.
Csak egy eszköz vagyok. Ő sem becsül többre, mint a kívülállók. Ő is ugyanúgy fájdalmat okoz, mint ők. A különbség csupán annyi, hogy míg a kívülállók a testemet tették tönkre…
… addig Larail a lelkemet, a szívemet zúzza porrá.
Vajon én vagyok naiv? Én hitettem el saját magammal, hogy jó ember… én hitettem el saját magammal, hogy… hogy…
Összerezzenek, ahogy rám dobja a takarót, nagy szemekkel pislogok fel rá most először, de szinte rögtön meg is bánom.
A tekintete közömbös, enyhe megvetés villan benne.
- Csinálj amit akarsz, de eszedbe se jusson megszökni. Ha mégis ezt teszed, minden bizonnyal meg foglak ölni. – Megreszketek, szó nélkül burkolózom a vékonyka takaró hűvös anyagába.
Remegek, szinte rázkódom a hidegtől, de most először nem az esti fagy borzongatja a testemet.
Nem… a hideg most mintha belülről, a szívemből áradna szét az ereimben.
„Ha mégis ezt teszed, minden bizonnyal meg foglak ölni.”
Megölni? Mindazok után, amit értem tett?
A faluból hozott vastag, zöld sálba bújtatom az arcomat, felhúzom a térdeimet, magamhoz ölelem őket, ahogy erőtlenül elfekszem a kemény, fagyos földön. Nem fekszik mellém, pedig napok óta mindig együtt aludtunk.
Hiányzik a testéből áradó melegség, mégis örülök, hogy nem teszi.
Most nem kívánom az érintését. Nem szeretném közel érezni magamhoz.
Félek…
Félek tőle. Félek tőle, hogy még így is… hogy a szívem mélyén még így is örülnék a közelségének. Hogy a szívem mélyén mindezek után is megbocsájtok neki. Hogy képes lennék szemet hunyni afölött, hogy kegyetlen és szívtelen.
Nem, ezt nem tehetem.
Nem engedhetem, hogy még többen meghaljanak miattam. Valamit… valamit tennem kell.
Résnyire nyitott szemekkel figyelem a tűz egyre fáradtabb lobogását, lassan elhalnak a lángcsóvák, izzó, vöröslő parázzsá csitul táncuk. A vöröslő fény narancs árnyékot vet Larail alakjára. A tűz mellett ül, a szájából lógó cigi füstje kacskaringózva, lomha mozdulatokkal emelkedik az ég felé.
Gyönyörű.
Lassan az utolsó apró fényforrások is kihunynak körülöttünk, az éjszaka már nyugodt, csendes, a csillagok pislákoló fénye az egyetlen, ami megtöri a sűrű árnyak világát.
Alig egy méterre tőlem fekszik le a földre, ő is álomra hajtja a fejét. Nem tudom, talán már azt hiszi, hogy elaludtam, mozdulatlanul, csupán résnyire kinyitott szemekkel figyelem, ahogy elnehezedik a teste, a légzése halkká, egyenletessé, nyugodttá válik.
Zier lassú szárnycsapásokkal ereszkedik le, a vállán megpihenve őrzi az álmait.
Felülök, ahogy a vállamról lecsúszik a takaró, megborzongok az éjszaka hűvös fuvallatától. Zier aggodalmasan rebben fel, riadtan kapom felé a tekintetemet.
Úgy érzem magamat, mint egy szökevény.
Az is vagyok… szökevény vagyok… elárulom őt azzal, amire most készülök.
Elárulom? Hiszen soha nem is birtokoltam a bizalmát… nem igaz? Hiszen nincs mit elveszítenem.
Összeszorul a mellkasom, a különös, keserű fájdalom erőt ad a folytatáshoz.
Felkelek, Zier a vállamra rebbenve simítja végig bőrömet, a gerincem vonalán fagyosan égető borzongás rohan végig. Még soha nem érintettem idegen pillangót, és ő önszántából tette meg az első lépést. Felemelem a kezemet, remegnek az ujjaim, ahogy a tenyerembe ereszkedik.
A szemeim könnybe lábadnak. Tudom, hogy nincs vesztegetni való időm. Bármikor felébredhet.
- Zier… sajnálom. Annyira sajnálom. Rajta nem segíthetek. Rajta nem tudok segíteni. – Végigcsurran egy forró csepp az arcomon, a hideg szél kihasználja a lehetőséget, és felerősödve tép nedves bőrömbe. Remegek. A félelemtől, a bűntudattól, a hidegtől. – Vigyázz rá, mikor én már nem leszek itt. – Halkan suttogok, Zier felreppen, ahogy leeresztem a kezemet.
Néma, nesztelen léptekkel indulok el, s ahogy egyre távolabb kerülök tőle, úgy gyorsulnak fel a lépteim.
Reszketeggé, türelmetlenné válnak. Nem attól félek, hogy követ. Nem. Attól félek, hogy elillan a pillanatnyi bátorságom.
Attól félek, hogy visszamegyek hozzá. Attól félek, hogy képtelen leszek még egyszer elengedni.
Miért? Miért kell ilyen erős kötődést éreznem? Hiszen nem is ismerem. Hiszen azt sem tudom igazán, hogy mi jár a fejében. Hogy mik a céljai velem.
Akkor miért?
Talán azért… azért mert a hosszú, hosszú évek alatt… ő volt az egyetlen, aki – még ha csak érdekből is – törődött a sorsommal… aki aggódott értem… aki rám mosolygott úgy, mintha számítanék… aki átölelt az éjszaka hidegében.
Összeszorul a szívem, a tudat, hogy ezek a pillanatok csak számomra voltak különlegesek, megmérgezi az emlékeket. Ő mindvégig csak a küldetésre gondolt. Ő semmit… semmit nem érzett.
Térdre rogyok, a falu poros utcáját romos házak, összedőlt istállók és lerombolt kerítések övezik, de én semmit nem látok belőlük. A könnyeim megvakítanak, csípik, marják a szemeimet.
Semmit… semmit nem jelentett neki.
Miért fáj ennyire? Miért?
Én csak… én csak arra vágytam, hogy bízzon bennem… csak arra vágytam, hogy mellette maradhassak… miért?
Zokogva görnyedek össze, az üres, halott falu éjszakai visszhangja az egyetlen társam.
A lemenő nap fénye a szokott bíborvörös árnyalatra festi az ég kékségét.
Elámulva nézem az Elsüllyedt város romjai fölött síró, zokogó égbolt végtelen szépségét. Már nem érzek szomorúságot.
- Nuari…
„Igen?”
- Most is álmodom? Hiszen nem is alszom…
„Azt hittem, már megtanítottam neked, hogy nem csak alvás közben lehet álmodni…”
- Igazad van… miért hoztál ide?
„Ezt akartad látni, nem? Elbúcsúzni a varázslatos vörösségétől…”
Könnybe lábadnak a szemeim, reszketve nyúlok az ég felé. Hiába nyújtózkodom, most nem érem el. Nem érzem az ujjaim között a selymes tincseket, nem tudom megfogni, nem tudom végigsimítani.
Fáj a létezés.
- Köszönöm. Azt hittem, meg akarsz állítani majd…
„Nem akarlak. Te cipeled a terhet, ezért a döntés egyedül a tiéd. Én mindig melletted leszek, de a szíved súlyán nem tudok könnyíteni.”
Kicsordulnak a visszafojtott könnycseppek, a tenyerembe temetem az arcomat.
- Köszönöm. Köszönöm.
A könnyfátyolon keresztül is tisztán látom, ahogy a napkorong lebukik a távoli horizont mögött.
Lehunyom a szemeimet, visszaemlékszem a rejtett falucska félhomályba burkolózó utcáira. Szinte látom a fák összeboruló lombjai között beszökő napsugarakat.
Elmosolyodom.
Már nem félek. Nem félek, mert tudom…
Tudom, hogy mindegy milyen mély a sötétség. A fény mindig utat talál magának.
Ez így volt, így van és örökre így is marad.
Talán egyszer Larail lelkét is megtalálják a boldogító napsugarak. Talán egyszer… talán egyszer valaki kinyitja a szemeit, hogy ő is láthassa a fényt.
Bárcsak én lehettem volna…
Bárcsak…
Összerezzenek, ahogy közeledő hangokat hallok. Beszélgetés. Durva, sötét hangszín, rekedtes nevetés. Lebénít a rettegés, pedig tudom… tudom, hogy ezt akartam.
Én döntöttem így.
Felállok, egy fadarab reccsen a talpam alatt.
- Te is hallottál valamit? – Könnyedén ki tudom venni a hangos, erőszakos szavakat, remegve lépek előre. A testem emlékszik… túl jól emlékszik a fájdalmakra, amiket ők okoztak nekem.
De amíg… amíg én szabad vagyok, addig nem állítják meg a gyilkolást.
Addig üldözni fognak, és ártatlanok fognak szenvedni miattam. Nem engedhetem…
Hirtelen érzek rántást a kezemen, mielőtt az ajkaimon kiszaladhatna egy meglepett sikoly, meleg ujjak tapasztják be a számat.
Megreszketek, tágra nyílt szemekkel zihálok a tenyerébe, az egyik ház lerombolt ajtaján ráncigált be, a kormos, omladozó falnak simulva bújunk meg a kutató szemek elől. Remegek, az ujjaim a kezére csúsznak, de nem tudom lefejteni magamról.
- Ne mozdulj! – Halkan, komor haraggal suttog a fülembe, a lehelete a fülemet cirógatja. Megborzongva hunyom le a szemeimet, a meglepettségtől még a könnycseppek is elpárologtak.
Erősen szorít, kétségbeesetten küzdök ellene.
Küzdök, pedig a szívem hevesen zihál a boldogságtól. Küzdök… talán… talán pont ezért küzdök.
- Engedj… - Halkan, az ujjain keresztül suttogok, de hiába próbálok kiszabadulni a szorításából, sokkal erősebb nálam.
Miért? Miért nem enged? Miért tart vissza, mikor végre… végre belenyugodtam a sorsomba? Mikor végre elfogadtam…
Hogy lehet ennyire… ennyire önző? Csak a céljai miatt vissza tart… ártatlanok fognak meghalni…
- Eilen… - Halkan sóhajt a fülembe, a gerincemen mintha apró szikrák rohannának végig. – Ha most lebuktatsz minket, engem is megölnek. Ezt akarod? – Ledermedek.
Elhalnak a mozdulataim, a kezeim, amikkel eddig kitartóan próbáltam lefejteni a számról az ujjait, visszazuhannak a testem mellé, a szemeim tágra nyílnak.
Nem akarom.
Nem akarom, hogy miattam megöljék. Nem akarom…
Ellazulnak az izmaim, meggyötörten, elhagyottan engedem, hogy magához húzzon. Már nem szorítja a számra a kezét, tudja, hogy felesleges.
Lehunyom a szemeimet, néma, megkínzott könnycseppek szabadulnak ki a látásomat elhomályosító könnyfátyolból. Meddig… meddig akar még kínozni?
Ahogy szembefordít magával, a mellkasába temetem az arcomat, a vállam rázkódik a néma zokogástól. A kezei erősen fonódnak a vállaim köré, magához húz, és én is átölelem.
Hallom, ahogy az utcán végigsétáló katonák beszélgetnek.
Minket keresnek, minden porcikám reszket. Rettegek a gondolattól, hogy megtalálnak. Most már rettegek a gondolattól.
Beszélgetnek, de az elmém túl nyomott ahhoz, hogy felfogjam a szavaikat, remegve, görcsösen ölelem Larailt.
Hosszú, fülledt másodpercek telnek el. Az illata elbódít, töményen, kitörölhetetlenül a tudatomba eszi magát. Miért? Miért ölelsz ilyen szorosan, mikor elárultalak? Miért?
Távolodnak a hangok, érzem, ahogy lassan elernyednek az izmai, a feszültség sűrű köde elpárolog, és valami egészen más, megmagyarázhatatlan érzés veszi át a helyét.
Hallom, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt, de a zokogásomat csak felerősíti az ő megkönnyebbülése. Úgy érzem, végleg elúszott az esély… az esély, hogy ledobjam magamról a terhet, ami alatt lassan már összeroppanok.
A hátát a falnak döntve csúszik le a földre velem együtt, az ölében térdelve bújok a mellkasához, egy pillanatra sem engedem el. Úgy ölelem, mintha megvigasztalhatna. Úgy ölelem, mintha tőle várnék szeretetet, bátorítást.
Pedig már tudom. Már tudom, hogy feleslegesen reménykedtem. Már tudom, hogy milyen valójában.
Érzem az ujjait a tincseim közé bújni, a mellkasára vonja a fejemet.
Hosszú percekig hagyja, hogy egyre hangosabban, egyre elkeseredettebben zokogjak a mellkasán, megvárja míg lecsitul a lelkemben tomboló kétségbeesett vihar.
- Nem miattad haltak meg. – Halkan suttog, az ujjai megfeszülnek a hajamban. Egy pillanatra lecsitul a heves pihegésem, a levegőt visszafojtva, mozdulatlanul várom, hogy folytassa. – A kívülállóknak nem kell indok a gyilkolásra. Akkor is megtennék, ha a markukban lennél. – Lassan, reszketeg sóhajjal fújom ki a levegőt, a szemeim égnek a sok sírástól.
Miért… miért mondja ezeket? Egészen olyan, mintha vigasztalni próbálna… de mégis… mégis olyan távolságtartóan… és pont ez a távolságtartás az, ami hihetővé teszi a szavait.
Vajon igazat mond? Vajon tényleg úgy gondolja, hogy amúgy is meghaltak volna? De miért? Miért ölnék meg őket?
A legendák miatt? Egyszerűen azért, mert ők hittek valamiben? Ez lett volna a bűnük?
„Igen, ez volt a bűnük.”
Nuari lágy szárnycsapással reppen fel, Zier vöröses szárnyaival táncot jár a selymes fehérség.
Elbűvölten figyelem őket egy röpke másodpercig, majd Larail felé fordulok. Nagy szemekkel, félve és reménnyel nézek fel rá.
Bárcsak lenne erőm szavakba önteni a gondolataimat.
Bárcsak lenne bátorságom megkérdezni, hogy miért tart maga mellett… hogy mi a célja… hogy miért megyünk a kísértetek veszélyekkel és halállal teli birodalmába.
- Most meg fogsz ölni? – Halkan, suttogva szólalok meg, ahogy felrémlenek bennem a durva szavai. Nem is tűnik olyan szörnyű gondolatnak az ő kezei által meghalni… - Megteheted… ha képes lennél rá, az életem úgysem ér semmit. – Elhal a hangom, magam sem tudom igazán, hogy miért mondom ezeket a szavakat.
A szívem már érti azt, amit az elmém még csak most fogott fel.
Az én feladatom...
Az én feladatom lenne, hogy segítsek a napsugaraknak megtalálni és megtölteni egy elveszett, elzárkózott lelket?
|
| Silvery | 2011. 09. 24. 12:54:43 | #16846 |
Karakter: Eilen
Megjegyzés: (Lawimnak)
Tompán érzékelem, hogy rám teríti a takarót, de a vastag dunyha mit sem segít a testem reszketésén. Mintha képtelen lennék meleget termelni, így a takaró csupán a belőlem áradó halott hűvösséggel borzolja végig lúdbőrös tagjaimat.
Vajon ha most lehunyom a szemeimet… kinyitom őket még valaha?
Nehézkes, reszelős sóhaj tör ki ajkaim közül, a testem megremeg tőle. Olyan végtelenül elesettnek érzem magamat. Hova tűnt az élet, az erő, a lelkesedés belőlem?
Nuari selymesen hullámzó szárnyakkal ereszkedik le mellém, a párnán megpihenve simítja végig hideg arcomat, s csak akkor rebben fel, mikor élénkvörös tincsek hessegetik el mellőlem.
Résnyire nyitott szemmel, félájult bódultsággal figyelem, ahogy mellém fekszik… ha lenne elég erőm, megkérdezném miért teszi.
A testem megborzong, meglepő, szokatlan melegség cikázik végig rajtam, öntudatlanul, ösztönösen bújok közelebb a forráshoz: Hozzá.
Annyira jó…
Egy másik ember testéből áradó melegség… mintha életet lehelne belém. Megnyugtat. Gyengéden csitítgatja a gondolataimat.
Nem ölel át, nem vigasztal, nem próbál álomba ringatni. Hozzám sem ér, mégis édesen simogat a közelsége.
Most már nem lesz baj. Most már biztonságban vagyok… ugye?
A felkelő Nap ismét rám hinti rózsaszín sugarait, eddig nem létező, borzongatóan kellemes melegséggel cirógatják a bőrömet. A pirkadat gyönyörűbb és sokkal de sokkal fájdalmasabb, mint valaha. A vörös égbolt áttetsző kékessége hullámozva próbálja visszahódítani a horizont végtelen szélességét, egyszerre harcolva a napsugarak rózsaszín porával és a távolban gyülekező éjfekete, fenyegetőző viharfelhők hadseregével.
A messzeségben égbe nyúló szirtek, hegyormok gyülekeznek, gyilkos, éles csúcsaikkal darabokra szaggatják az ég sűrű fátylát.
Oda már nem érnek el a napsugarak. A minket cirógató, melengető fény nyárfalevélként reszketve kerüli el a ködbe burkolózó hegyeket, s én remegve teszek újabb és újabb lépéseket, miközben a szívem türelmetlen ellenérzését próbálom elhessegetni.
Olyan nehéz…
Egyszerre visszhangzik bennem két erősen lüktető gondolat.
„Menj tovább…”
„Fordulj vissza, amíg teheted”
Nem tudom, hogy helyes e az út, amin járok, de már nem fordulhatok vissza. Fáj a gondolat, görcsbe ugrik tőle a gyomrom, hogy segítsen feléleszteni szívemben a rettegés makacs ellenállását, mely életemben talán először ébreszt fel bennem egy lehetetlen, képtelen gondolatot.
„Nem akarom. Nem akarom azt tenni, amit Nuari suttog halk bizonytalansággal a fülembe. Félek. Annyira félek.”
Hezitálok.
„Ők nem bánthatnak minket. Nincs elég erejük hozzá…” – Halkan dalol a fülembe, mozdulataiból, lassú táncából árad a nyugalom. Csak az én szívem van tele kétkedéssel.
És ha mégis?
- A megkeseredettség, a vérszomj és a bosszúvágy kiszámíthatatlanná, meglepően erőssé és veszélyessé tesz… hiszen pont te meséltél róluk, Nuari. - Halkan suttogok, az arcomat hangtalan, erőtlen könnycseppek mossák.
Az elbukottak lakhelye…
A saját felelősségemnek érzem létezésüket.
A bűntudat szinte megfojt, erős, szorongató hurokkal feszül a torkom körül. Nem szabad tétováznom. Hiszen Nuari hív, csalogat az ismeretlen köd, a túlságosan is jól ismert idegen felé. Tudom mi vár rám, mégsincs róla fogalmam.
Megremeg a köd, egy bátor napsugár darabokra tépi a sűrű homályt, hogy az apró foszlányok ismét egymásra találhassanak. Sötétségbe vonnak minket, fenyegető árnyak gyilkos suttogását legyintik felénk. A szél búgása betúrja magát a dermedt csend és a késsel vágható köd közé, éles vijjogással tör szilánkokra mindent maga körül, s az apró darabkák vészjósló, eleven koppanással hullnak a hűvös kövekre.
Megreszketek, a fagyos szél karmai végigkarcolják a gerincemet.
A félelem könnyeket csal a szemembe, ösztönösen, akaratlanul is hátrálok egy lépést.
Nem megy. Nem tudok tovább menni. Nem tudom megtenni a következő lépéseket. Egyedül vagyok és annyira… annyira félek.
Nuari aggodalmas szárnycsapásokkal hív, csalogat, siettet, türelmetlenül dúdol egy ismeretlen dallamot a fülembe. Alig egy méterre van tőlem, cifra alakja mégis el-elvész a sötétség karmai között. A szívem a torkomban dübörög, érzem, ahogy a vér hevesen lüktet az ereimben.
Már sehol sincs az eddigi melegség, minden porcikám reszket a csontig hatoló hidegben, a bőrömön mégis gyöngyszemekként csillognak a rettegés apró verejtékcseppjei.
Hátrálok, megadom magamat. Képtelen vagyok rá, hogy tegyek egy újabb lépést.
Ajkaimon halk sikoly szalad ki, mikor a hátam nekiütközik valaminek.
Kezek csúsznak a vállamra, hosszú, fekete kesztyűvel borított ujjakat látok, s ahogy oldalra fordítom az arcomat, ismerős, élénkvörös tincsek úsznak a látóterembe. Mintha a pirkadat színét vetítenék elém.
Olyan gyönyörű. A sötét, átláthatatlan ködben is magában hordozza a Nap megnyugtató fényét. A véres könnycseppek szomorú, mégis lélegzetelállító árnyalatát.
Már nem félek.
A sötétség kevésbé tűnik gonosznak, a szél kísérteties búgása gyászos hegedűszóként csitítja el bennem a félelmet.
Nem értem miért és azt sem hogy hogyan...
Még soha… soha nem szerepelt senki… senki más az álmaimban.
Megremegek, ahogy valami végigcirógatja az arcomat, ólomsúlyú szemhéjaim lomhán, lustán emelkednek fel. Hetek óta nem aludtam ilyen sokat egyhuzamban…
Résnyire nyitott szemeim mögül tekintetem az arcomat simogató vöröses tincseket figyeli. A hullámzásuk rabul ejt, csak lassan döbbenek rá, hogy már nem a szobában vagyunk. Az éjszaka átláthatatlan sötétsége ránk nehezedik, mégsem érzek félelmet. Most nem. Miért? Miért érzem úgy, hogy bármikor a kezébe tenném az életemet? Nem értem, és ha róla van szó Nuari némán, makacsul hallgat.
Nem nézek le. Nem akarom látni az alattunk tátongó mélységet.
- Hova megyünk? – Halkan szólalok meg, hangom erőtlenül simítja az éj nem létező nyugalmát.
Nem kapok választ, még egy pillantásra sem méltat, komor tekintete az utat pásztázza. Fáradtan emelem fel a kezeimet, erőtlenül karolom át a nyakát, hogy segítsek neki megtartani a testem súlyát.
Gyenge izmaim egy pillanatra megfeszülnek, ahogy elrugaszkodik a létrától, a talpai légies könnyedséggel puffannak a járdán. Szinte görcsösen szorítom a nyakát, enyhe remegéssel engedem, hogy lefejtse magáról a kezeimet, és letegyen a földre.
Még mindig reszketek, nagy, riadt szemekkel nézek fel rá, miközben ő körém csavarja a kabátját. Miért tesz le? Hova megy?
- Maradj itt, mindjárt jövök. – Elkerekednek a szemeim, az ajkaim szólásra nyílnak, de egy hang sem jön ki a torkomon. Elfojtom az önző, kicsinyes gondolatokat.
Nem akarok egyedül maradni. Kérlek… ne hagyj itt…
Lehunyom a szemeimet, fájdalmas súllyal tudatosul bennem újra és újra a tény: egyedül vagyok. Ahányszor egy pillanatig elhiszem, hogy lehet kiút a magány labirintusából, darabokra hullnak az álmaim.
Neki is csak egy eszköz vagyok. Egy senki. Semmivel nem értékel többre, mint a kívülállók. Ő is bántani fog? Félek.
Most már biztosan tudom.
Nem Ő az.
Nuari a vállamra ereszkedik, a szárnycsapásai lelassulnak, majd megállnak, ahogy kényelembe helyezi magát. Némán, türelmesen hallgatja a szívem zokogását.
A vöröses tincsek végleg elvesznek az utca távoli homályában.
Vajon visszajön még?
Igen, visszajön. Különben nem hagyta volna itt a kabátját.
Lehajtom a fejemet, meztelen talpaimat csípi a hideg kő. Összehúzom magamat, elfojtom a gondolatot, miszerint a dermesztő fagy forrása a saját szívem.
Nem értek semmit. A jövő még soha nem tűnt ennyire kiszámíthatatlannak, mégis ilyen egyértelműnek.
Egy motor hangja bőg fel a távolban, csupán akkor zökkenek ki a mély, meggyötört gondolatok közül, mikor felém nyújtja a kezét. Kitisztul a tekintetem, remegő ujjaim végtelen bizalommal csúsznak a tenyerébe.
Az egyik pillanatban úgy érzem, soha többé nem látom, aztán ismét szívből jövő nyugalommal áraszt el a jelenlétének az érzése. Bárcsak tudnám, miért.
- Kapaszkodj. – Halkan szólal meg, mikor végre sikerül felülnöm a hatalmas járműre, a kezeimmel puhán karolom át, testünk szorosan összesimul.
Remélem nem hallja a szívem dübörgését.
Megfeszülnek az izmai, mikor beindítja a motort, csupán nehézkesen hallom szavait.
- Mi a neved? – Hátrasandít, s ahogy megindul a jármű, ösztönösen még közelebb férkőzöm hozzá, remegve simítom arcomat melegséget nyújtó testéhez.
- Eilen… - Nem tudom hallotta e, halk sóhajomat széttépi, meggyilkolja a süvítő szél, lehunyt szemekkel élvezem a látványt, ahogy a vörös tincsek a pirkadat közeledtét jósolva táncolnak körülöttem.
Ahányszor látom, a hajnal, az ébredés, az újjáéledés képét festi elém… a remény bátortalan fénye…
Élénkvörös szárnyak úsznak mellém, lehetetlenül könnyed mozdulatokkal ereszkedik a vállára Zier, s én megbűvölten figyelem, sóhaját, énekét felém lebbenti a szél.
„Sziklák közt táncoló holdfény, tavak hullámain lebegő szertefoszlott álmok. Mellettünk, s mégis sehol, csupán álomképként él bennünk. A kedvelt rontások között hatalmas, mégis elenyésző létezés, alaktalan forma, fogai mélyre vájnak. Vért kíván a vére, mit oly régen elveszített, vakká vált a jóra, tombol benne a gonosz semmitmondó hatalma. Szél nem tépi haját, szemét nem marja könny, arcát nem torzítja mosoly, érintése nem kegyelmez, ám nem is gyötör.”
Halkan dúdolja újra és újra és újra a vészjósló sorokat, a szorításom görcsösen erőssé válik, bár testemben valószínűleg nincs annyi erő, hogy ez érezhető legyen.
Elkerekednek a szemeim, az álmom ismét rám talál, felizzik, felrémlik elmémben. Kísért, követ, nem hagy nyugodni. A szemeim előtt látom a végtelen sötétségbe vezető hidat, melynek rozoga lécei meggyötörten, roskadozva tartják magukat hosszú évszázadok óta.
Ő is…
Hát ő is ezt látja? Ő is ezt érzi? Neki is oda kell mennie?
Zier… Nuari…
Mit akartok tőlünk? Miért küldtök minket a halál karmai közé?
Bárcsak érteném…
Lassan kiérünk a városból, a külvárosok romos utcái sietve száguldanak el mellettünk, egyre közelebb és közelebb hozva az erdő sötét, fenyegető rengetegét. Erősen ölelem a derekát, egy pillanatra sem lazul a szorításom, pedig már ennyitől zsibbadnak a kezeim.
A motor halk morranással, erőtlenül szusszanva torpan meg, s én képtelen vagyok eldönteni, hogy szándékosan álltunk e meg vagy a jármű unt rá a hosszas száguldozásra.
- Remek. – Dühösen, ingerülten felhorkanva ugrik le előlem, s én megkönnyebbült, néma sóhajjal engedem, hogy segítsen leszállni a veszélyes járgányról. – Attól tartok kénytelenek leszünk gyalogolni.
Zavartan, bizonytalanul toporogva helyezem a súlyomat az egyik lábamról a másikra, a földön pihenő kövek és gallyak könyörtelenül vájnak mélyedéseket meztelen talpaimba.
Gyalogolni?
Nem tudom… nem tudom, menni fog e.
Nem akarok a terhére lenni. Senkinek nem szeretnék a terhére lenni.
- Ugye… - Halkan suttogok, de bennem reked a folytatás.
Félek a gondolattól. Képtelen vagyok szavakba önteni, az túl véglegessé tenné.
Feszült, dermedt csend követi a bizonytalan megszólalást, összerezzenek, mikor kissé türelmetlen, várakozással teli hangon szólal meg.
- Igen? – Elmélázva figyelem, ahogy a motor csomagtartójában kotorászik, gyengéd, lágy hangon folytatom, s csupán a szemem sarkából látom, hogy elém dob egy pár cipőt.
- Ugye Firrahba akarsz menni? – Ledermed, a szemeiben leplezetlen gyanakvás csillan, mikor a tekintetünk összeolvad.
Mintha egy évszázad telne el pár röpke, feszült másodperc alatt, a bólintása végül mégis megtöri a pillanat végtelenségét. Tehát tényleg…
Tényleg oda megyünk?
Megremegnek a lábaim, lassú mozdulatokkal húzom fel az elém dobott cipőket. Kényelmetlen, szinte csúszkál benne a lábam, de egy szót sem szólok. Rettegek, hogy elég egy apró panasz vagy egy félénk megjegyzés, és magamra hagy az erdő kiismerhetetlen, rémisztő rengetegében.
Nem akarok egyedül maradni. Most nem. Itt nem.
Felém lép, tudom, hogy fel akar venni, de elhátrálok előle.
- Tudok menni egyedül is. – Halkan suttogok, az is nehéz feladat volt, hogy magamnak bemeséljem a képtelen sületlenséget, hát még neki… nem számít.
Erőt kell gyűjtenem, különben eltipor, porrá zúz az élet súlya. Nem engedhetem meg magamnak ezt a gyengeséget.
A gondolataim határozottak, de a testemet közel sem érzem ilyen magabiztosnak. A lábaim reszketnek, az izmaim zsibbadtak és fáradtak.
A hosszú hetek bezártsága és a fájdalmas kísérletek legyengítettek. Nem is tudom, mikor voltam talpon utoljára, azt is csodának tartom, hogy hátrálni képes voltam egy lépést.
Szánalmasan gyenge vagyok.
- Jó, akkor igyekezz, és ne maradj le. – Összeszorul a torkom a kétségbeesettségtől, az állkapcsom megfeszül, ahogy erősen koncentrálva lassú, majd egyre gyorsuló léptekkel követem. Mintha tudatlan csecsemőként újra el kéne sajátítanom a járás művészetét.
Szédülök, minden mozdulatért küzdelmet vívok önmagam ellen.
Nem tudom, mennyi ideje mehetünk, talán alig volt több tíz percnél, de én óráknak éreztem minden pillanatát. A légzésem nehézkessé válik, már az elejétől fogva a tűrőképességem határát feszengettem, s most végleg elhagy minden erőm.
Azt hittem menni fog…
Térdre rogyok, az ujjaim a hűvös avarba süllyednek, ahogy megtámaszkodom magam mellett, remegve hajtom le a fejemet. Reszelős, nehézkes légvételekkel kapkodom a levegőt, köhögve emelem a szám elé a kezemet, az ujjaimon néhány apró, vöröslő vércsepp csordogál végig. Mintha még mindig érezném a gyógyszerek ízét a számban…
Hát persze… még egy napja sincs, hogy elhozott onnan.
Felemelem a fejemet, a vékony könnyfátyol mögül is látom, hogy előttem áll. Nem tudom, mikor vette észre, hogy lemaradtam.
Nem nézek az arcára. Nem akarom látni a tekintetében, az arcvonásain a megvetést, a szánakozást… nem akarom látni… nem akarom…
Olyan ostoba vagyok. Tényleg azt hittem, hogy képes leszek rá.
Felém nyújtja a kezét, nem várja meg, míg összegyűjtök elég erőt ahhoz, hogy a tenyerébe simítsam az ujjaimat, gyengéd erőszakkal húz fel a felkaromnál fogva.
- Gyere. – A hangja nem durva, de nem is figyelmes, nem kedves. Meginogva, bizonytalanul állok talpra, és ő hátat fordítva mutatja, hogy kapaszkodjak a vállába. A kezeimet a nyaka köré fonom, a lábaimmal átkulcsolom a derekát, erőtlenül tartom meg a testem pihekönnyű súlyát. Tonnáknak érzik a fáradt izmok.
A homlokomat a vállára hajtom, lehunyom a szemeimet, mikor elindulunk.
Összeszorul a szívem, a szemeimből lassan, némán csordogálnak a könnycseppek.
Mégiscsak egy bonyodalmat és fáradtságot okozó teher vagyok…
- Sajnálom… - Halkan suttogok, szipogva, reszketve bújok hozzá.
Olyan meleg… annyira meleg a teste az enyémhez képest.
Vajon meg fogok halni?
Vajon soha többé nem érezhetem, milyen érzés magabiztosan sétálni a saját lábaimon?
Nem válaszol, egy szót sem szól. Némán folytatjuk az utunkat, a ránk ereszkedett dermedt, feszült csendet csak a cipője alatt ropogó gallyak törik meg, s én szépen-lassan feldúlt, kényelmetlen félálomba szenderülök.
A tűz zaklatott, dühös ropogása már a távolból hallatszik, a lángnyelvek mohón falják a szalmatetejű házak roskadozó romjait. Sikolyok, rettegéssel teli ordítások, fájdalmas nyögések töltik be az éjszaka csendjét.
Felnyögök, a szívemig hatol minden zokogó gyermeki sikítás, az emberek egymást lökdösve menekülnek a pusztító tűzvész elől. Fegyverek hangja dörren, céltudatos, kegyetlen, jégkék szempár villan felém a távolból. Üres, halott tekintet. Engem néz.
Ismerem ezeket a szemeket.
Megfagy az ereimben a vér, emlékszem, ahogy a műtőasztalon fekve, könnyezve, némán könyörögve a halálért tűrtem, hogy ez a szempár újra és újra rabul ejtse megkínzott pillantásomat.
Fáj.
Remegek.
Eltűnik a kép. Sötétségben úszok, levegőért küszködve próbálom apró legyintésekkel feloszlatni az engem körülvevő sűrű ködöt, de semmi nem történik. A tekintetemmel Nuarit keresem, de nem találom.
Rettegés szorítja össze a szívemet.
Madárdalolás édesded dallama kúszik a síri csend helyére, a kép lassan világossá válik, hófehér selyemszárnyak bomlasztják fel a homályt. Nuari vidám szárnycsapásokkal hív, csalogat a kusza ösvények között, s ahol a vékony, alig észrevehetően kijárt út véget ér, egy varázslatos szépségű völgy tárul a szemeim elé.
Az égbe nyúló, összeboruló fák félhomállyal takarják be a távolban elterülő, rejtőzködő falut, a napsugarak mégis makacsul, kitartóan törnek be, hogy fényt leheljenek az ott élő emberek életébe.
Egy falu. Egy titkos falu az erdő mélyén?
Nem tudom miért, de a szívemben szétárad a forró biztonságérzet, a kezeimet előre nyúlva próbálom elérni a szertefoszló látomást…
Nuari… köszönöm…Kinyílnak a szemeim, bágyadtan, riadtan emelem fel a fejemet.
Fél szemmel hátrasandít, ahogy megérzi a mocorgásomat, a pillantásunk csupán egy másodpercre találkozik, szinte rögtön lesütöm a tekintetemet.
Megfeszülnek az izmaim, még mindig reszketek az álmomban érzett rettegés valóságosságától.
- Larail… - Halkan suttogok, nem válaszol, csupán csendben várja, hogy folytassam. – Várnak ránk… a faluban várnak ránk… ők. Ne menjünk oda… kérlek… nem akarok visszamenni… - Halkan, kétségbeesetten suttogok. Magam sem tudom, hogy igazam van e, de a szívem makacsul ellenzi a gondolatot, hogy odamenjünk.
Hogy mi az az oda?
Fogalmam sincs. Nem tudom, milyen falu volt, nem tudom, merrefelé. Csak azt tudom, hogy Nuari nem akarja, hogy oda menjünk.
Figyelmeztetett… muszáj… muszáj elmondanom Larailnak.
Megáll, oldalra fordítja az arcát, hosszan, mélyen összeolvad a tekintetünk. A késztetés, hogy megszakítsam a szemkontaktust, szinte darabokra szaggatja a mellkasomat, de képtelen vagyok rá.
Rabul ejtett.
Érzem a leheletének forróságát lecsapódni az arcomon. Megborzongok.
- Rendben, akkor nem a legrövidebb úton megyünk. – Halkan szólal meg, a hangjában talán most először csendül egy árnyalatnyi gyengédség a komor, örökké unott közömbösség mellett.
Megrezzennek az ajkaim, de lenyelem a rövid, reszketeg „Köszönöm”-öt. Félek, hogy elsírnám magam, ha megszólalnék.
Az elkövetkezendő egy-két órában az utat figyelem, a szemeim tágra nyílnak, mikor felismerem az ismerős, már látott ösvényt. A szívverésem felgyorsul, izgatottan, megilletődött örömmel meredek az előttünk elterülő széles, félhomályba burkolózó folyóvölgyre, melynek oldalán rendezett, szépen, tisztán kiépített falucska áll.
Honnan tudta?
Ez az a hely, amit álmomban is láttam… honnan… honnan ismeri?
Elindulunk a folyó partján, halkan suttogom, szinte csak lehelem a rövid kérdést.
- Mi ez a hely? – A késő délutáni napsugarak bizonytalanul cirógatják végig arcomat, a fák között kicsiny pacsirták énekelnek, játszadozva kergetőznek egymással, miközben kiélvezik a lágy napfürdőt.
Megnyugtató…
- Egy rejtett falu. Olyan emberek lakják, akik elvesztették az álmaikat, de nem léptek a kegyetlenség, a megkeseredettség útjára. Még akkor találtam rá, mikor… - Elakad a hangja, mikor rádöbben, hogy a folytatás talán túl sok információt tartalmazna, az ajkaimat összeszorítva fordítom a tekintetemet a fénylő víztükörre.
Még egy apró információmorzsát sem akar elárulni magáról.
Fáj.
Miért szúr a mellkasom?
- Mivel érdemeltem ki ezt a bizalmatlanságot? – Halkan suttogok, a hangomban csalódottság, fájdalom csillan. Nem tudom, hogy miért szeretném tudni… de érdekel.
Érdekelnek a gondolatai, az érzései. Megmentett… az életemet köszönhetem neki, és azt sem tudom, hogy egyáltalán miért tette. Hogy mik a szándékai… hogy mit tervez velem…
Fogalmam sincs, és megfojt ez a tudatlanság.
|
|
