Összekaparom magamat és az ajtót kettõre zárva indulok el vele egy kis sétára. Persze vigyorogva veszi észre hogy mennyire érdeklõdöm a vigyorgásán, meg azon hogy meséli hogy eltûntem. Igen, azzal a vörössel, igen nem tudom a nevét viszont lesmárolt. Igen, nem, igen, talán, mit tudom én…  Körbesétáljuk a parkot, s közben megiszunk gyorsan egy kávét is ha itt vagyunk a közelben.

- De legalább jóképû volt? – belekortyolok az ital végébe majd nagy kikerekedett szemekkel hápogok felháborodottan.

- Nem tudom?! Szép arca volt, de… - visszanézek a kis sanyargatott  dobozkára és utána megint erre e tökkelütöttre. Nem hiszem el hogy ennyire tetszhettem annak a fickónak hogy még ennek is feltûnjön. Guhh , eszméletlen. Én meg elfutottam elõle, na remek megint hozom a formámat. De belegondolni hogy miket csinálhattunk volna felborzolja a kedélyeimet. Unalmasba tévelygõ beszélgetésünk szinte már véget is ért, hazament és én is visszamegyek még aludni. Nem ártana, hiába a kávé ha a testem összecsuklik. Felkocogok a lépcsõkön, majd elõkapom a kulcsomat és szépen feloldom vele a zárat. Olyan mint ha LSD lett volna a kávémban, vagy ez a valóság? Ott állok és meresztem a szemeimet abba a felemás szempárba. Egy pillanat alatt mellettem terem és becsukja a nyitva hagyott ajtót, hirtelen levegõért kapok mikor közelebbrõl vesz szemügyre. Az ágy felé int az egyik kezével, én pedig mint egy megszeppent kisgyerek tipegek be.

- Érezd magad otthon. – és ezt még õ mondja, de hogy a ménykübe tudott ide bejutni? Az ablakon át? könyörgöm de emeleten vagyunk nincs sem inda sem kuka se semmi amin fel tudott volna jutni. A háznak meg csak ez az egy kulcsa van. Az ablakhoz siet és szárnyra nyitja majd egy elégedett arccal néz ki a szabadba. Az ágy végi támla mögé bújok az arcomig húzott térdeimmel és várom a reakcióját. Ami egy mosoly. - Biztosra veszem, hogy te is remek magyarázattal tudnál elõállni, de kíméljük meg egymást ettõl. Egyrészt felesleges, másrészt csak az értékes perceket pazarolnánk el vele. – iiigen, és? Most ezzel aztán elõrébb jutottunk igazán. Gyorsan a markomba fogom a kulcsaimat és lapozgatni kezdem õket mint egy könyvet szokás közben pár szóval azért megilletem.

 - Hogy jutottál ide be?  - még mindig csak azokra a kis nyavalyásokra nézek, és mindketten ugyan abban a pozícióban maradunk még újra meg nem szólal.

- Varázslat. – ásítja el magát, és fordul el egy kicsit az ágy, és felém. Kicsit hátrébb kotrom magam a lefedett garnitúrán, õ pedig minden egyes kis mozdulatom után egyre közelebb kerül hozzám. Az ölembe kapok egy krémszínû párnát és mögé bújok.

- Na menj már innen, biztosan beszívtál ember. – puffogom csíkra húzott szemekkel, õ pedig egyre szélesedõ mosollyal méreget.

- Nem kell félni Aden. – a nevem hallatára kipattannak a szemeim, és durcásan rákérdezek. A lélegzeteim gyorsabbak amint közelebb ér, végül a párna szélét megragadja hosszú ujjaival és ki akarja venni a karjaimból.

- Még a nevedet sem tudom!? – nyikkantom el magam kicsit megszeppenve. Az arca nincs olyan túlságosan messze, a másik kezét azonban figyelmen kívül hagytam, és meg is lett az eredménye. Az egyik felkaromra szorít, és sikerül kirántania a párnát a helyérõl.

- Jean- nek hívnak. Mulassunk egy kicsit szöszikém. -  hirtelen belepirulok a zoknimba a szavaitól, és mint egy rongybaba válhatok számára szabad prédává. Mellkasának feszítem a kezeimet és el akarom magamtól tolni de nem enged. Minduntalan visszalök oda ahol voltam, hirtelen megragadja a farmeromban levõ övet és lejjebb kényszerít. Rángatózni kezdek amivel csak még inkább sikerül feltornásznom a pólómat épp addig hogy kis röhögést csikarjak ki Jeanbõl.

- Eressz el , légy szíves. – nyújtom el  elnyögve  a mondatom végét mert rásimít a farmerban feszülõ combomra nekem pedig furcsa érzésem támad. Elhúzom a számat az érintésére, mindig csak beleképzeltem magam egy ilyen helyzetbe de ez most a valóság. A lélegzetei a nyakamat érik, amitõl megborzongok immár alatta kiterülve. Leszedi a pólómat, mire én megperdülök alatta  és próbálok a könyökeim segítségével még feljebb kúszni.

- Hova szöksz? Elõlem nem menekülsz. – ránt le ismét, én pedig félve pillantok hátra amikor megérzem hogy lefeszegeti rólam a gatyámat, ahogy van és a fogai végigszántják a hátamat mire egy kisebb hangocska távozik a sóhajommal együtt.

- Ne, ne , neh… - megáll a mozgásban, én pedig ismét hátamra hengeredem és csak most jövök rá hogy egy szál semmiben fekszem , õ pedig leszaggatja magáról az ingjét majd sebesen a gatyáját tolja le. Ködös szemekkel  figyelek rá tovább, de letolja magáról azt a fekete boxert és ö, szó szerint megakad  a tüdõmben a levegõ már nem is számolom hányadszorra. Még a fülem is vörösödni kezd  a látványtól, de õ csak kuncogva puszilgatja a bõrömet tovább. Néha feltûnik egy két sóhaj tõle is, majd merészen  a derekamnál megragadva húz le egészen magáig.

- Nem hittem volna hogy ennyire élvezni fogod. – motyogja miközben felgörget magára egy gumit, én pedig csak hümmögök, meg szipogok az ijedtségtõl, és attól a bizsergetõ érzéstõl amit õ okozott. Lassan rám kulcsolja a kezeit, és hozzám illeszti magát majd szépen lassan belém csúszik. Hangos nyekkenést hallatok.

- Áúúú héé ez fááj!- könnyezni kezdek, mire elkezdi a ritmust diktálni, én pedig pár lökést nyögéssel kísérve vesztem el a testem felett a kontrollt. A kezei a tüdõmig felcsúszik a kacsója és egyre nagyobbakat lök amiket nem bírok cérnával.

- Aden, ígérem megtanítok neked mindent. – húzódik közelebb és a karjai összefonódnak a hátam mögött , majd feljebb húz és az ölében kötök ki. A tarkójáról a hajába csúsznak a kezeim és feljebb ágaskodom amit morogva tûr, de aztán úgy látom hogy élvezi a dolgokat. Magas elfojtott hangok sokasága gyülemlik fel néha a torkomban és olykor szabadjára kell engedjem õket. nem tudom hány perce, órája csinálhatjuk már de neki semmi sem elég. A testem teljesen elgyengül amint megint elér a vég, õ pedig csak folytatja és folytatja.

- Le-éegyen már eléég.. – szorítom meg a fejemnél kucorgó párnát, és döntöm rá féloldalasan a fejemet. A nyakamba tolva a térdeimet markol rám és mozog egy ritmusban a kezeivel, és halkan odalihegi, majd lecsókol.

- Még ez egyszer. – csókol addig ameddig megint eléri a vég, nekem pedig még egyszer megfeszül a testem , a gerincem egy szép ívet leírva vetül megint az ágynak. Kicsusszan belõlem, a lábaim is szépen felveszik az ágy vonalát. Felkel mellõlem, majd öltözni kezd, én pedig csak pihegek a párnák közül mire agyamba villan mit is mûvel. Kihasznált és itt hagy? Ágyékomra húzom a felgyûrt takarót és utána szólok. Az ajtóban álldogál, éppen a felsõjét húzza.

Most már nem áldogáll ott ahol ez elõtt, szem elõl vesztettem. Szinte már a gyomrom is táncot jár a dübörgõ zenétõl, és a piás üveg is kicsit megcsúszott az utóbbi órácskákban. Miközben igyekszem nem kitûnni a tömegbõl,meg kell álljak, mert a felemás szempár rám talált. Majd egy kacér mosollyal édesgetett magához, én pedig a kíváncsiságtól hajtva utána eredek. Nem tudom ebbõl mi fog kisülni. A számomra nagynak vélt tömegben töröm az utat, és próbálom követni a vörös hajzuhatagot, kicsit tanácstalanul nézek azonban körbe mikor egy pillanat erejéig nem lelem. De már is a bárpultnál üldögél, õ ilyen gyors, vagy én lassultam be? A bárpulthoz ülve nézegetem magamnak a csábítómat, vörös haja, és kék-vörös szemei gondolkodóba ejtenek. Hogy lehet valakinek ilyen színû szeme. Biztos csak összehallucinálom. Félrebillentett fejjel figyel, majd belekortyol az italába, és elém is ugyan azt a löttyöt tolja a pultos.

- Köszönöm. – motyogom neki, annyira bele feledkezett az ivásba, én pedig ahogy a többi erõs piával tettem gyorsan lehajtom. Szinte olyan érzésem van ettõl a sok piától, mint ha lefolynék a székrõl, és értelmetlen hülyeségeket hozok fel neki, mint beszélgetés tárgyaként, ezt persze õ egy kicsit unott fejjel hallgatja végig. Egyszer csak közbeszól.

- Gyere, elviszlek egy sokkal élvezetesebb helyre – mormogja az orra alatt, és mindezek után fizet az elfogyasztott italért. Ellép mellettem, és végigsimít az alkaromon, ezzel az érintéssel hívogat maga után.

- Próbálj meg nem rókákat kergetni amint megtorpanunk értetted? – tolja a profilomba a kicsit érzéktelenül, de derekamnál fogva magához ránt, és már utazunk is a „sokkal élvezetesebb hely felé” .

- Ez meg ki? – amint ott teremtünk, azonnal egy éles süvítõ hangot hallok. Egy hosszú fekete hajú nõi alak közelít felénk, tûsarkújának kopogása ütemesebb lesz amint közelebb ér, én meg ijedtemben annyira megszívtam magam levegõvel hogy muszáj volt kihúznom magam, vagy menten ott estem volna össze. Kikerekedett szemekkel vizslatom a nõt,és azt  aki  engem ideszállított.

- Mutatkozz be szépen – hajol közelebb a hallókámhoz, amitõl libabõrös leszek. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, túlságosan is .

- Aden Lawson – nézek fel a nálam nagyjából két és fél fejjel magasabb férfire. Megsimogatja az arcomat, és derekamra kulcsolva a kezét visz magával.

- Azt hiszed megéri majd a reggelt? – visít az iménti hölgy, de ez a felemás szemût nem érdekli. És hogy értette azt az a nõ hogy megérem-e? Miért? Mit csinálna velem ez a férfi? Nagy levegõket veszek, felszabadultnak érzem magam, ,ég is valami frusztrál az elõbbi mondatban. Mire célzott az a hangoskodó nõszemély?

- Nem bántják, mert velem van – int szabad kezével, elköszönve.

- És azt hiszed, hogy ez majd a többieket is érdekelni fogja? Egyetlen jel sem mutatja azt, hogy õ tényleg a tiéd. – de csak nem hagyja abba ezt az értelmetlen rikácsolást, a muksó meg elhúzza a száját, és nagyot sóhajtva rám néz. Én meg értetlenül állok a tények elõtt… lehet hogy ezeknek „ olyan „ kapcsolatuk lenne? Nem, mert akkor nem szorongatna a kezeiben engem. Csábos mosollyal hízelgi magát közelebb, s mert én tehetetlen, és túl részeg vagyok, engedem.

- Ha nem haragszol – bal kezét a tarkómra rakja és közelebb von magához, és azonnal rátapad az ajkaimra, nekem meg pont hogy egy apró nyikkanást sikerült elõtte ejteni, nem vártam volna hogy ez lesz. Pár illetõ megbámul minket, õ pedig szégyen nélkül fal engem. Egy halk szisszenés szerû szó még a nõtõl, és távozik.

- Seggfej .

- Bármi baja esik a kölyöknek, szarrá verlek benneteket. – éppen hogy feleszmélnék az iméntiekbõl, figyelmeztet mindenkit. De minek? Még mindig  a derekamnál fogva terelget le a lépcsõsoron, majd be a kicsit cigi füstös, és dohos szagú épületrészbe. Kicsit meghúzom magam, olyan szempárok villannak rám amiktõl teljesen kiráz a hideg. Kicsit félek talán, kísérõm pedig a bárpulthoz igyekszik, én leragadok a még mindig engem szemlélõ kavargó tömegben. Valaki meglök hátulról, nem úgy hogy elessek, éppen annyira hogy vissza kelljen fordulnom megnézni hogy ki az . Az egyik haverom képe köszönt vissza velem sregizavé. Az illetõ pedig a volt osztálytársam Benjy . Érdekes szemekkel pillog rám, nem lehetek ennyire furcsa, viszont az iskolás éveink alatt sosem voltam berúgva. Sõt, csak akkor ittam, akkor is nagyon kicsit, amikor muszáj volt.

- Szevasz Ade, te mit keresel  itt? – vezet kicsit ki a tömegen keresztül, egyre inkább távolodunk a kísérõmtõl, és a bárpulttól. Felkaromnál fogva húz, és végül egy elkerített paravános résznél megáll.

- Nem jöttem. Hoztak. – mutatok a messze üldögélõ fuvarozómra. Oda pillant, de azonnal felemeli kicsit a hangját, és rám pirít.

- Tudod te egyáltalán kivel jöttél ide? Ez egy veszélyes alak! – boci szemeim ismertetik vele hogy nem vagyok magamnál, vagyis nem hogy magamnál, hanem az a bizonyos alkohol szint már meg is van a véremben.  Magam elõtt tördelem a kezeimet, és felajánl valamit.

- Látom a helyzetet, hazaviszlek jó? – felcsillannak a szemeim, és egy aprót bólintok, mert megbízom benne, jó srác nem fog kitolni velem. Hangos ordítás tör ki valakinek a torkán, mind ketten odakapjuk a tekintetünket, és már meg is látjuk a hang forrását. A felemás szemû kíséretem az. Gyorsan kituszkol a hátsó bejáraton, és el is tûnünk az ordítozó szeme elõl, a házam elõtt nyitom ki az eddig csukva tartott szemeimet. Hogy a francba tudtunk ilyen gyorsan ideérni? Vagy ennyire megártott volna a piálás. Soha többet.

- Nahh spuri! – nyitja elõttem az ajtót, én meg amint tudom bezárom az ajtómat, és a kicsit kinyitott ajtóból megköszönöm neki a kimenekítést.

Elsõ dolgom felevickélni a szobámba, és a cipõmet lerúgva az ágyba feküdni, nem érdekel milyen ruhában, de az ágyban akarok lenni. Volt már olyan érzésed amikor a buliban dübörgõ zene mozgásra sarkallta a gyomrodat, és a zene ritmusos üteme még ott csengett a füledben? Én így érzek, az ágyon fekve a szemeimet lecsukva még mindig ott érzem magam. Elalvásomig még van idõm gondolkodni. De nem sokat, csak azt vettem át magamban, hogy milyen helyzetben is láthatott engem Benjy.

*~*~*~*

Arra kellet ébrednem hogy Dante ott fekszik, a hátamon. Én meg hason teszem ugyan ezt, kinyúlva mint egy kisbéka a paplan alatt, a tegnapi, még  kicsit piaszagú és cigi füsttel átitatott pólóm emlékeztet hogy mi is történt. Az a vörös hajú hapi, aki lesmárolt. Felkelek, katapultálva Dante barátomat a szõnyegre, amit egy kis meglepett szökelléssel küszöböl ki. Majd morcos pofival ül le elém, nekem pedig az elsõ dolgom a mosdóba futni, mert. Mert készülõdik az output. Miután „ kész vagyok „ , lefürdök, és új ruhát húzok, amit ez a csöppség türelmetlen toporzékolással tûr csupán.  A lábamhoz dörgölõzik, és eltekereg a tálkája felé.

- Csak nem éhes vagy? – lecsüccsen, és egy szaggatott nyávogással jelez igent. Így hát ellátom az én kis feketeségemet. A napom pihenéssel, és az ordas piálást követõ gyomornyugtatással telik.

Nem is tudom, talán dél után három óra lehet, mikor csengetnek az ajtómon.

- Engedj be! Én vagyok az! – a jó barátom tegnapról, aki a piákkal traktált. Üvölt a kaputelefonba,  én meg azonnal be is engedem.

- Hova tûntél tegnap este? – ripakodik rám azonnal. Most hogy mondja, csak pár emlék maradt meg tegnapról.

- Átmentünk egy másik helyre egy csávóval. – vakarom meg a  felkaromat. Ásítok  egy hatalmasat, õ pedig megint kérdezget, faggat hogy mit csináltam én vele.

- Egyáltalán tudod hogy hívták?

 - Nem tudom, nem árulta el, csak én mutatkoztam be. – kicsit vörös lett a feje, és mindjárt robbanni készül.

- Tessék eljönni!- ripakodik rám az egyik haverom. Kicsit elhúzom fülemtõl a telefont, mert úgy rikonyál bele, mint valami vadállat , és így is hallani. Az ágyban ücsörgök, egy szál pizsamában, és hallgatom a fohászkodását.

- De én nem akarok nagy dolgot csinálni ebbõl… - mondom halkan neki, de õ folytatja.

- A szülinapod van! Legalább ünnepelhetnél! Direkt neked szerveztük ezt a bulit, és ide se tolod az arcod?- fogadkozom neki hogy én nem óhajtok, meg hogy én ehhez túl fáradt vagyok, de már  dobálják is az ablakomat kõvel. Kinyitom, és letéve a telefont kikiabálok.

- Mi van már? Nem értitek?!- integet nekem és felhajtott fejjel ordítja a szövegét, és le akar csalogatni  a rejtekembõl.

- Könyörgöm, csak egyszer ! Többször nem! Egyszer vagy az életben 18 éves! – nagyot sóhajtok, és lehunyom aszemem kicsit, eddig még életemben nem buliztam, de ez tényleg jeles alkalom, és sokan is leszünk.

- Na jó, kérek 10 percet felöltözni!- kiabálom ki neki, és betépem a függönyt magam mögött. Gyorsan magamra kapok valamit, egy világos farmert, dorcót, meg valami pólót. Áhh, ez a vörös jó is lesz. Felkapom a kulcsom, és miután bezártam az ajtót azonnal zsebre vágom, és sietek hozzájuk. Õk pedig ujjongással fogadnak, na ez kellett nekem. Azonnal az egyik közeli bulizó hely felé vesszük az irányt. Nem annyira nagy, és nincs is akkora tömeg, de mint megtudtam Damientõl, az ordibálós haveromtól hogy jókat szoktak ott inni, meg bulizni.  Belépünk, és azonnal az egyik legnagyobb asztalhoz vezetnek minket, engem ültetnek asztalfõre, pedig utálok a figyelem központjában lenni. De hát mit volt mit tenni…  Elõször is kajáltunk egy sort, hogy azért ne üres nyomorra csússzon a pia, egyszer én is kipróbálhatom nem ?

- Húhh, azt hiszem tele vagyok .- nyöszörgöm a sokaság zsivajába, így legalább nem éh gyomorra iszunk. Azt sem tudom hogy melyik melyik pia, így elém hoznak egy tálcányi különbözõ színû löttyöt. És Damiennel már kóstoljuk is sorra. Hmmm… elõször  a nevet sorolja, utána hogy milyen sorrendben kéne nekiállni.

- Vodka, martini , vadász, stb. – nagy levegõket véve dugom bele nyelvemet az elsõbe, aztán, mert nincs benne semmi furcsa belekortyolok, végül lehúzom. Már csak egy öngyújtó kéne elém, rá lehelnék és fel is perzselnék mindent. Érzem ahogy leér a gyomromba, és a következõ pohárka elõl sem menekülhetek meg, annak kicsit édeskés illata van, és az elõzõnél furább íze. Majd a vadászt iszom már vigyorogva, a többiek pedig elhalkulnak, és hirtelen röhögõ görcs jön mindenkire. Felnézek a pohár mögül, szemeim jobbra ballra pásztáznak, és vizslatják a szíves érdek táborát.

- Nem is rossz, azt hittem nagyobb kunszt lesz. – rántok vállat, a többiek is jóízûen fogyasztanak, végül amikor még mindenki magánál van , és nem csinál semmi égbe kiáltó ökörséget, akkor hozzák a fekete fehér tortámat. Az egyik grafikusi munkám lett kidolgozva rajta, jól nézett ki. Egy hatalmas 18-as gyertya leledzett rajta, na meg egy tûzijáték, ami majdnem leégette a kiszolgáló szemöldökét . Szemöldökös torta lett volna,  jaj anyám! ne gondolj ilyenekre mert ordibálni fog az a martini.

Miután leszedték végre azt a  kiégett mi a csudát róla volt idõm egy nagy levegõvel elfújni a gyertyákat. És ekkor jöhetett a tortavágás, szalon spicces emberke kezében egy kés, és tortát vág… Szerencse hogy nem vagyok az a vérszomjas típus. Sikerül mindenkinek adni belõle, mondjuk szerintem még a fülem mögött is fondant van, de most ez hol érdekel? Eszegetni kezdem a hatalmasra sikeredett szeletet, de a negyedénél elfáradok, tele vagyok, teljesen. Dem már rendeli is a következõ kör vodkát, csak így kísérõnek. Belerángattak ebbe rendesen, ennyit még életemben nem ittam összesen, nem hogy piát, vizet sem! Ránézek a sötétben ketyegõ fali órára, Hajnali kettõ, lássuk csak , az annyi mint… Hat órája nyomjuk az ipart, és alig hogy észbe kapok , már ott táncikálok a parketten, azt sem hittem volna hogy táncolni tudok, nem is nehéz, csak utánozni kell a többieket.

De ezeknek nem elég, én már tökéletesen jól érzem magam, az egyik izompacsirta haverom felvesz a nyakába, én pedig megingok egy kicsit.

- Itt a szülinapos!! – ordítja, és körbecipel a vállán, a többiek meg mint valami megvadult csorda járnak kelnek körülöttünk egy szabályos körben. Én pedig azonnal kiszúrom az elõttem csüngõ világítótestet.

- Csillár, csillár csillár?! – csapkodom azt a majdnem kopasz fejet magam alatt. Mint ha süket lenne , nem is veszi észre hogy egy pillanat és felkenõdöm arra a lámpa búrára. Nem tudok mit tenni, le kell hajolnom, és a szemét betapasztva kapaszkodni minden áron.  Mikor már kifújtam volna magam jön a következõ.

Jólesõen nyújtózok el a koradélutáni nap langymelegében, és nagyot ásítva hajtom a fejemet mellsõ mancsaimra. Nincs is jobb, mint a gyümölcsfák tövében szundikálni, miközben a madarak vígan csicseregnek a fejem fölött, a fûben tücskök zenélnek, és a kert gazdája hangos átkozódások közepette felém csörtet…

Hoppá! Mi nem illik bele a képbe?

Széles, elégedett rókavigyorral pattanok fel, és a korábban összekészített gyümölcscsomót a fogaim közé kapva, szökdécselve indulok meg a kerítésen tátongó lyuk felé. Drága vendéglátóm válogatott káromkodással búcsúztat, de utolérni nem tud, kiérve az udvaráról, eltûnök az erdõben.

- Átkozott dög, egyszer úgyis elkaplak! – ordít utánam, én pedig vidáman intek egyet lompos farkammal, ezüstös bundám derengése miatt, még minden bizonnyal látja ezt a gesztusomat.

Teljes elégedettséggel kocogok tovább, egyre beljebb az erdõben, majd elérve kedvenc helyemhez, ledobom a patak mellé a gyümölcsöket, és alakot váltva, kiterülök mellettük a bársonyos fûben.

- Voler – huppan le mellém a fáról, egyik barátom, emberibb formájában. Hunyorogva nézek fel a fölém hajoló mókusra, aki kissé aggódva tekeri maga kér dúsbundájú farkát.

- Szia Nina! – nevetek fel a lányra, aki kissé mintha megnyugodna, látva, hogy nincs rajtam sérülés.

- Ne vigyorogj, idióta! – foglal helyet mellettem törökülésben, és még a fejemre is koppant egyet. – Hallottam, hogy megint az emberekhez mentél. Mond csak, muszáj neked mindig ingerelni õket? Így is elég gond, hogy a bundád miatt, mindenkinek fáj rád a foga, de ha még idegesíted is õket, egyszer csúnyán megjárod!

- Nem vagy te vészmadár, ne károgj! – felelem töretlen jókedvvel, és a gyümölcsöket összekötõ madzagot kioldva, kihalászok közülük egy barackot, és odadobom neki. Felcsillan a szeme, és rögtön tudom, hogy ha nem is végleg, de egy idõre abbahagyja a kioktatást.  

Egy darabig csend honol közöttünk, õ halkan eszik, én pedig a szikrázóan kék eget fürkészem. Tisztában vagyok vele, hogy a lopásokkal, és idegelésekkel, leginkább a helyzetemnek ártok, de mi mást tehetnék, hogy ha csak egy kicsit is, de ártsak az embereknek?

Nem gonoszságból, nem azért, mert én ilyen érzéketlen dög vagyok, pusztán abból az okból, hogy õk ennél jóval durvábban bánnak a fajtámmal! Vadásznak, elfognak és bezárnak minket, úgy tartanak, mint egy olcsó háziállatot, oda se figyelve arra, hogy érzésekkel, emberi értelemmel és alakkal is rendelkezünk.

Persze, vannak kivételek, mint a testvéreimet befogadó pár, akik saját gyermekükként bánnak velük. Jó nekik, de nekem az úgy is fogság lenne, tele korlátokkal és szabályokkal. Én csak annyit szeretnék, hogy szabadon élhessek az erdõben, tehessem amit akarok, lehetõleg úgy, hogy ne kelljen közben folyton attól rettegnem, hogy mikor veti rám magát egy falka kopó, vagy mikor lövik le a barátaimat egy-egy számukra szórakoztató vadászat alkalmából.

- Hé… Voler! – Puha simogatást érzek meg az arcomon, ahogy Nina megcirógat a farkincájával. – Ne edd magad megint a forradalmadon. Túl kevesen, és gyengék vagyunk ahhoz, hogy felléphessünk az emberek ellen.

- Ez nem forradalom – fordulok a hasamra, és felkönyökölve, a fûben megbúvó lóheréket kezdem keresni. – Én csak nem szeretem, hogy lenéznek minket!

- Talán, majd egyszer rájönnek, hogy vagyunk olyanok, mint õk.

- Én nem akarok olyan lenni! – csattanok fel, belemarkolva a fûbe. Gyorsan megnyugszom, és sóhajtva, bocsánatkérõen nézek fel rá. Megértõen biccent, és pár perc múlva, ahogy terelõdik a téma, már mindketten vidáman nevetünk.

Elmesélem neki, hogy léptem meg a gazda elõl, vagy szedtem szét tegnap egy halom csapdát, és hogy a magát olyannyira nagyra tartó fiatal szarvasbikát, miként csaltam be a csalánosba. Nem kedvelem, ha valaki túl nagyképû, fõként, ha nincs mire annak lennie.

- Voler, te mindenkinél kihúzod a gyufát? – kacag fel, vígan hegyezve a füleit. Megvonom a vállam, és vigyorogva tornázom magam ülõ helyzetbe. Szép lassan kezd elfogyni a gyümölcs, ezek szerint, ha a többieknek is adni akarok, vissza kell majd mennem. Még a gondolatra is mosolyoghatnékom támad. De rögtön elmúlik, mikor a madarak boldog csivitelése, hirtelen csap át ideges, figyelmeztetõ trillázásba.

Felpattanok, Nina pedig követi a példámat. Idegesen szimatolunk a levegõbe, majd egymásra nézünk.

- Vigyázz magadra! – suttogja, remegve az aggodalomtól és félelemtõl, majd felvéve eredeti alakját, felfut a fára, és eltûnik az odújában.

- Te is… - sóhajtom halkan, majd átváltozok, és sietve meglódulok rejtekhelyem felé. Szerencsére a rókalyuk nincs messze, így pár pillanat múlva, már a mélyén lapulva, hevesen dobogó szívvel hallgatom az erdõ neszeit.

Veszélyrõl, baljós eseményekrõl mesélnek, és nem kell hozzá sok idõ, hogy rájöjjek, értem aggódnak… a vadászok miattam vannak itt! Lehunyom a szemem, és lassan kifújom a levegõt. Elcsitul bennem a rémület, és ahogy felhangzik a kopók morgása a bejáratnál, kipattanó szemeimben eltökélt fény csillan.

Engem ugyan nem kaptok el!

Felpattanok, és kilövöm magamat a hátsó bejáratnál, vissza se nézve a kutyafalkára. Ám még így is megérzek valamit a levegõben, aminek hatására majdnem megbotlom, és bucskázok egyet. Alakváltó van köztük!

Ráadásul tudta, hol fogok felbukkanni, már csaholva ugrik is utánam, én pedig ösztönösen kapcsolok gyorsabb tempóra.

Bevetek mindent, ami általában használni szokott. Cikk- cakkozok, mint a nyulak, bokrok alá kúszok, gödröket ugrok át, és az erdõ a segítségemre van, lassan minden üldözõmet lerázom. Kivéve egyet.

Végül megunom a fogócskát, és végsõ elkeseredésemben, egy kisebb tisztásra érve megtorpanok, és szembefordulok vele. Hatalmas, dúsbundájú, hófehér kutyát pillantok meg, aki vérvörös szemeivel, minden mozdulatom at nyomon követi, és figyelmeztetõen morog felém. Bocs kutyuli, ezzel nem riasztasz meg, ezúttal nem!

Nekikészülõdöm, és hirtelen vetem rá magam, fogaimat próbálom belémélyeszteni, de a bundája miatt, ez nem igazán sikerül, mégis fájhat neki, nyüszít, és forogva próbál ledobni magáról. Sajnos sikerül neki, egy jól irányzott mozdulattal csap a földre.

Megszédülök kicsit, de rögtön pattanok is fel, dühös, gyûlölködõ pillantást vetve rá. Alakváltóra vadászik, mikor õ is az?!

Pár pillanatig kerülgetjük egymást, úgy tûnik, õ nem fog támadni. Nekem viszont más terveim vannak, ismételten rávetem magam, sikeresen nekiterelve a mögötte emelkedõ sziklának. Lecsúszik a földre, én pedig fölé kerekedve, próbálok érzékeny, hozzáférhetõ helyre harapni, de felém karmolva, meghátrálásra késztet.

Nem adom fel, ezúttal túlzottan dúl bennem a harag, ám ahogy ismét ugranék, éles fájdalom nyilall az oldalamba, és felnyüszítve esek a földre. Hempergõzök, rázom magam, de a fájdalom nem csitul, a sötétség pedig hirtelen nyel el.

*-*

Nem a megszokott, erdei hangokra ébredek, itt még a madarak hangja is más. De hol van az az itt? Nyöszörögve fordulok meg, de a kemény, hûvös talaj megnyomja a fájó oldalam, és a hirtelen érzés hatására, kipattannak a szemeim.

Riadtan ugrok fel, és esetlenül körbeforogva, ösztönösen keresem a menekülési lehetõséget, de minden oldalról rácsok vesznek körbe. Szívem azonnal heves vágtába kezd, és szaggatott levegõkapkodással kushadok le, riadtan szemrevételezve a környezetem.

Egy szépen gondozott, bokrokkal és szabályos fákkal tarkított udvaron, egy olyan magas ketrecben vagyok, amiben akár átváltozva is kiegyenesedhetnék. Hátam mögött, egy díszes épület emelkedik, de ez érdekel a legkevésbé, arra biztos nem tudnék szökni.

Felpattanok, és a rácsokhoz ugorva, megpróbálom kipréselni magam közöttük, csakhogy legyek bármilyen kicsi, ezt pont rám szabták.

- Ne erõlködj, csak magadban teszel kárt! – szólal meg hirtelen valaki mellettem, én pedig riadtan, mégis fogaimat kivillantva ugrok be az egyik fal felé esõ sarokba, és onnan meredek dühösen, a ketrec mellett álldogáló szõke srácra, és a mellette ücsörgõ fehér kutyára.

Túl összeszedetlen lettem, ha meg se hallottam, vagy éreztem, mikor mellém léptek.

Halkan morogni kezdek, összehúzott szemeimbõl igyekszem csupán megvetést sugározni feléjük, és elrejteni a félelmemet.

- Nem nagyon akarsz átváltozni, mi? – guggol le, majd az alakváltót maga mellé inti, és babrál valamit a nyakörvén, vagy min. A következõ pillanatban, már egy nagyjából korombeli, fehérhajú fiú áll elõttem, lassan csóválva kutyafarkát, és kíváncsian rám szegezve kék szemeit.

- Most te jössz! – vigyorodik el a ruhájából ítélve nemesi sarj, mintha neki olyan nagy áldozatot jelentene, hogy megmutatja háziállata emberi alakját.

Elfordulok, makacsul a falat fixírozva inkább, had lássa, hogy eszem ágában sincs engedelmeskedni. Ez valószínûleg nem tetszik neki, kissé idegesebben cicceg maga elé.

- Nem akarlak itt hagyni a ketrecben, ennél jóval kellemesebb helyet szántam neked, de ha nem viselkedsz, maradsz!

Remegve pislogok rá, halkan szusszanva egyet. Innen sehogy se tudok szabadulni, de talán ha máshol lennék, vagy míg oda átvisznek…

Végül kihúzom magam kissé, dühösen átváltozok, de továbbra is a sarokban ücsörögve fordítom el a fejem tõlük. Úgy is tudják mi vagyok, se farkamat, se füleimet nem próbálom rejtegetni. Elõbbit magam köré tekerem, míg utóbbit hátracsapva, akaratlanul is jelzem, mennyire feszült vagyok.

Csak fél szemmel figyelem a reakcióikat, de így is meglep, mikor a szõke herceg elgondolkodva végigmér újra és újra, a kutya pedig félrebillentett fejjel, érdeklõdve figyel.

- Mi van, nem láttatok még rókát? – csattanok fel pár perc múlva, mikor már eléggé idegesít a bámulás.

- Hoppá, tehát mégiscsak van hangod! – vigyorodik el a szõke.

- Nem éppen barátságos – teszi hozzá a másik, mire felmegy bennem a pumpa.

- Egy jó okot mondj, hogy miért legyek barátságos, és komolyan mondom, megfontolom!

- Nem öltünk meg – érkezik a hûvös, tárgyilagos felelet. Megszeppenek kicsit a királyi sarj szavaitól, de aztán összeszedve magam, elõrecsapott fülekkel pattanok fel, belépve a ketrec közepébe.

- Remek, igazán boldog vagyok! És most? Visztek a cirkuszba, a bálokra attrakciónak, vagy még megvárjátok amíg szépen fénylik a bundám, és utána csináltok belõlem sapkát? – egyre elkeseredettebb vagyok, és hangom is megremeg, ahogy fejemet lehajtva, ökölbeszorított kezeimet figyelem.

- Nem éppen – felelik egyszerre. Keserûen elmosolyodok, még midig nem tudom, mit akarnak tõlem.

- Hogy hívnak rókus? – kérdezi a herceg. – Én Shane herceg vagyok, õ pedig Sibarys.

- Voler… - motyogom halkan, látva, hogy az ujjai között, egy kulcsot forgat. Csak nyissa ki, és már itt se vagyok!

- Siba, figyelj! – fordul a kutya felé, majd ismét csinál valamit, amitõl a másik eredeti alakjába kerül vissza. – Változz át te is, átviszlek máshová!

Nem kell kétszer mondania, máris róka alakban vagyok, és izmaimat megfeszítve várom, hogy futhassak. Amint elég rés támad a nyíló ajtóban, kilövöm magam, csakhogy mindketten számítottak erre, Siba már rám is veti magát. Hiába csaholok és nyüszögök felváltva, a földre nyom, és nem enged, én pedig nem férek hozzá, hogy haraphassak.

- Sajnálom, hogy ennyire a magad kárára cselekszel – lép mellém az ember is, és grabancomat megragadva, felemel. – Sok gond lesz még veled…

Felmordulok, és vergõdve próbálok szabadulni, újra és újra a keze felé kapva. Tekintete figyelmeztetõen villan, és úgy megszorít, hogy fájdalmasan felnyüszítek. Kétségbeesetten ernyedek el a kezében, õ pedig elindul velem.

Miért? Miért vagyok ilyen védtelen velük szemben, mikor eddig olyan egyszerûen kicseleztem minden embert. Mert most nem csak egy ember az ellenfelem…

Tekintetemmel a mellettünk ügetõ kutyáét keresem, de mikor végre megtalálom, elfordul, látva a riadt dühöt a szememben. Ez az õ hibája, és most eszében sincs segíteni!

Végül fogalmam sincs, milyen úton, de egy rácsos ajtóhoz érünk, ami mögött egy egyszerûen, de elviselhetõen berendezett szobát pillantok meg.

Megint rácsok! Nem akarom!

Megpróbálok újra hadakozni, végsõ elkeseredésemben alakot is váltok, de nyilvánvalóvá válik, hogy a herceg nagyobb és erõsebb nálam, pár perc múlva, már a szoba padlóján landolok, és mielõtt ismét ugorhatnék, rám záródik az ajtó.

Rögtön átváltozok, és a szoba legtávolabbi sarkába húzódok. A srác felsóhajt, majd megingatja a fejét, és társához fordul.

- Maradj itt vele, ne csináljon semmi hülyeséget! Hamarosan visszajövök, apám barátja látni akarja majd. Nem hiszem, hogy egyszerû lesz ismét rávenni az alakváltásra… - azzal elsiet, a fehér kutyus, pedig leheveredik az ajtó elé.

- Sajnálom, ha fájdalmat okoztam – fordul felém, de én csak még inkább a falhoz lapulok. Mintha elszomorítaná, hogy nem felelek, de nem adja fel. – De ne csinálj ilyet többet, mert akkor kénytelen leszek megint elfogni téged!

- De miért? – fakadok ki, kissé elõrébb csúszva, halk morgással. – Te is alakváltó vagy! Hogy vadászhatsz mégis ránk?

- Muszáj – vágja rá tömören, én pedig meglepetten csapom hátra a füleim. Túl gyorsan lezárta, tehát valami nagyobb dolog van a háttérben.

- Remek, hát büszke lehetsz magadra, egy ember lábtörlõjeként, a saját fajod ellenségévé váltál! – vakkantom dühösen, és hátat fordítva neki, bekucorodok a sarokba.Nem kell, hogy lássa, mennyire magam alatt vagyok, és félek.

Álmos reggelre nyitom a szemeim. A kutyák csaholását már messzirõl lehet hallani, ami a madarak csicsergésével vegyülve elég érdekes összhatást produkál, de mondhatjuk, hogy annyira talán nem mesterséges.

Felülök a fa ágán, majd egy hoppal le is kászálódom róla, és fájdalmasan konstatálom, hogy sajnos még mindig emberi alakban vagyok. Hát persze, különben nem is tudtam volna felmászni a fára. Teljesen meg is feledkeztem róla.

Így viszont a reggeli nyalakodás ugrott, úgyhogy azt hiszem, lecserélem egy nyújtózásra. Csontjaim nagyot roppannak a mûveletre, fehér hajam pedig hirtelen a szemembe tódul, így kénytelen vagyok megrázni a fejem, hogy kissé javítsak a dolgon. Valahol hallom, hogy a cselédek reggelihez intenek, így a füleimet kihegyezve hallgatom, mi is lesz a kaja.

Tojásos szalonna. Persze ez az õ reggelijük, nem az, amit majd a király párnak szolgálnak fel. Hm, remek, ebbõl csórni kell egy kicsit! El is indulok végrehajtani a tervet, mikor kihegyezett füleim egy másik hangra is figyelmesek lesznek. És ez egy ismerõs hang. A gazdámé!

Rögtön hátraarcot vágok, és az udvaron átsietve egyenesen a palotába baktatok. Ott aztán szépen behúzom fülem-farkam, mivel az emberek már rögtön csúnyán néznek rám, amiért ide kotnyeleskedek. De hát nem tehetek róla, máshogy nem lehet a fõkapuhoz jutni!

Az embereket kerülgetve szépen lassan kiérek a tömegbõl, és még átsétálva jó pár folyosón, végre célhoz érek. A palota elõcsarnoka. A közepén ott is áll a gazdám, két másik katonával beszélgetve, így inkább lassítok a tempón, nehogy megzavarjam õket. De gazdám hamar észrevesz, és mosolyogva int nekem, hogy menjek oda. Odamegyek, mert már szépen be vagyok idomítva. Ha akarnék, sem tudnék ellenszegülni.

 - Üdv, gazdám – köszöntöm illedelmesen, mikor elé érek. Lekonyuló farkam hátul akaratlanul is megindul, és bár nagyon próbálom eltakarni, az elõttem álló mégis észreveszi.

- Szia, Siba. Megmondtam, hogy emberi alakban Shanenek hívj. Legalábbis ha más is van a közelben. Így mindenki azt fogja hinni, hogy egy perverz vagyok – néz körbe a szõke hajú srác morcosan, bár most éppenséggel senki olyan nincs a közelben, aki felfedezhetné eme igazán valós tulajdonságát.

- Mért, nem vagy az? – Ismét felém pillant, a szemében gonosz fény csillan, mire hátrahõkölök. – Izé… elnézést, Shane herceg.

- Azért. Nem vagyok itt pár napot, és elfelejted, hogy kell viselkedni? – Bûnbánó, nagy kiskutyaszemekkel nézek rá, de egy királyi sarjat ez sajnos nem nagyon hat meg. – És ne járjon a farkad, mert idegesít!

- Nem is jár a farkam! – próbálom abbahagyni a farokcsóválást, de csak azért sem megy. Ejnye, sajnos az eredeti ösztöneim ebben a formában is nagyon jól mûködnek!

Shane erre elém lép, és a hátam mögé nyúlva megmarkolja a farkincám, így akaratlanul is abbahagyom annak csóválását.

- Ja. Most már tényleg nem – vigyorog rám, és nagyon jól szórakozik azon, hogy hirtelenjében zavarba jövök tõle. Lehet, hogy csak magamat ámítottam, mikor azt gondoltam, hiányzik? Igen. Teljesen biztos, hogy így volt!

- A füleidet viszont ne húzd be. Utálom, ha nem látszanak.

Túl sok elvárása van ennek a kishercegnek! És sajnos õ az egyetlen, akit ez zavar. A palotában az évek alatt mindenki rájött, hogy alakváltó vagyok, voltak elég okosak hozzá, és azóta is szép véleményük van rólam. Ha ember vagyok, úgy viselkedek, ahogy õk, és úgy is nézek ki, akkor nem törõdnek velem. De ha nem… akkor nem szeretek elsétálni mellettem. De a gazdám erre kért, úgyhogy…

Sóhajtva emelem fel a füleim, és szöszi hercegecském most nagyon meg van elégedve magával, én már kevésbé vele. Nem szeretem, ha ennyire kiskedvencként kezel. Én messze nem vagyok egy háziállat! Õ is tudja. Ezért csinálja ezt.

- Jó fiú – paskolja meg a fejem, majd int, és közbe elindul. Rögtön megyek is utána, azért kicsit jobban összehúzva magam, mert hiába vagyok az õ védence, attól még megbámulhatnak. Sajnos.

Shane legelõször a szobájába megy, hogy lepakolja a felszerelését. Az ágyon ülve figyelem, ahogy pakolászik, és valahogy a farkam ismét csóválásba kezd. Várom, hogy mondjon nekem valamit, hiszen ezért hívott be magához. De egy darabig még várat.

Aztán végül az egyik ládának dõl, és rám pillant. Érdeklõdõen nézek vissza rá. Mintha egy kicsit zaklatott lenne a tekintete.

- Ma vadászni megyünk – kezdi némileg halkabb hangon, de mivel elég nagyok a füleim, nem kell nagyon helyezni õket, hogy így is jól halljam.

- Mint minden hétvégén – bólintok felé, mire még fancsalibb képet mutat. Heh, na vajon mi baja? Eddig, ha a vadászat jött szóba, mindig majd kicsattant a boldogságtól. De most… vajon mit akar mondani?

- Ez most más. Egy nagyon ritka alakváltó rókát kell elkapnunk. - Alakváltó róka? Eddig inkább csak kajának valót vadásztunk, meg néha szõrmének valót, de igazi ragadozót még nem ejtettünk el.

- Értem. De neked ez nincs ínyedre – kockáztatom meg, õ pedig bólint.

- Nem az a bajom, hogy el kell kapnom. Mert ha arról lenne szó, hogy nekem legyen belõle bunda, vagy esetleg a családom valamelyik tagjának, az oké lenne. De nem ez a helyzet… - Ellöki magát a ládától, majd odasétál mellém, és õ is leül az ágyra. Most valami nagyon érzelmeset fog mondani. – A rókát apám egyik nemes barátjának kell elkapnom, aki történetesen egy másik ország igen hatalmas királya, és nem a kedvességérõl híres. De nem mondhatok ellent, apám megtiltotta.

- Miért aggódsz? – kérdem, mert nem teljesen világos, amit mond. Most akkor azért nem akarja elkapni a rókust, mert nem az õ famíliájának lesz? Ez jellemzõ az emberekre.

- Az egy nagyon ritka, ezüstszõrû róka. Talán el sem fogjuk tudni kapni. Annak örülnék. Mert neked sejtelmed sincs arról, mit akar szegény állattal az a fazon.

- Tippeljek?

- Ne – rázza meg a fejét. – Képzeld el, hogy neki egyáltalán nem olyan élete lesz, mint neked. Az-az öreg fószer undorító dolgokat akar vele mûvelni. Tudom, mert találkoztam már vele. Ha csak belegondolok, hányingerem lesz… - megborzong, bennem pedig némileg kezd összeállni.

- Szóval azt akarod mondani, hogy az a király perverzebb, mint te? – Lángoló tekintettel mered rám.

- Szóval szerinted én ennyire perverz vagyok?!

- Nem, dehogyis…

- Na gyere csak ide!

Próbálok menekülni, de õ a farkincámnál fogva visszahúz, és maga mellé penderít. Nyüszítve húzom össze magam, míg Shane villám pillantása végigfut rajtam. A fenébe, most lehet, hogy túlzottan elhibáztam!

De végül gazdám tekintete megenyhül, és nem tesz semmit, csak sóhajt. Bámul egy kicsit, a pillantásában van valami különös, amit legutóbb akkor láttam, mikor kiállt mellettem a büntetõknél. Akkor is ezt a fény csillant a szemében. Sajnálat? Talán.

- Mindegy. Felejtsd el. Csak készülj fel rendesen a vadászatra – feláll az ágyról, majd az ajtót becsapva maga után, elsiet. Étetlen szemekkel bámulok utána, és most tényleg nem értem, hova ez a szeszélyesség. Utoljára akkor volt ilyen, mikor a szülei közölték vele, hogy még nem elég idõs a trón átvételéhez, maradjon csak az õ kisfiúk. Akkor aztán tényleg nagy hisztit csapott. De ez most más volt, olyan… tényleg ennyire a szívén viselné az alakváltók sorsát? Nem… biztos nem. Bár a tény, hogy megmentett…

Mindenesetre egyet tudok. Tudom, hogy nem fogom bántani azt a rókát, legyen bármilyen vad vagy ügyes. A gazdámnak sokat jelent. Bár nem tudom, miért… de ami neki fontos, az nekem is.

× × ×

Sötét, összekúszó növények, nyirkos talaj, sötétség. Az erdõ mélyén mindig olyan korlátozottnak érzem magam. Sõt, gyûlölök itt lenni, mert ilyenkor még a természet is ellenem van. Ha jó szándékkal jönnék, az eredeti alakomban, akkor megnyílnának elõttem az utak, de így állandóan összezárulnak elõttem, a lábam csípik a tüskék, és mintha még a madarak is azt csicseregnék, hogy „tûnj innen”.

Feszengve mozgolódom a lovon, és a mellettem ügetõ Shane ezt észre is veszi. Kérdõen bámul rám, de én csak a fejemet ingatom, hogy semmi baj. Nem akarom, hogy ennyire lássa a gyengeségem. Egyébként is átlát rajtam, ez a legbosszantóbb az egészben. Így is elég megalázó már.

Mögöttünk vadászok és halkan morgó kutyáik, akikrõl tudom, hogy pontosan rám morognak ennyire. Nem szeretnek engem, utálják, hogy intelligensebb vagyok tõlük, de én is az ember szolgája vagyok, így nem bántanak. Furcsa lények ezek. Tõlük már csak ez az erdõ furcsább.

- Állj - szól kicsit hangosabban a mellettem lévõ, mire a csapat megtorpan, mintha még a lovak is értenék, mit mondott. Shane leszáll a lóról, és vele együtt én is a sajátomról.

A fiatal herceg akkor elém lép, és jobbra fordítja a nyakamban fénylõ kristályt. Szinte azonnal kékes fény vesz körül, a testemet fehér bunda borítja be, és a szemem vörösre vált. Pár pillanatra rá már kutya alakban állok gazdám elõtt. A szõke akkor lehajol hozzám, és a nyakamat simogatva csak egy szót súg a fülembe.

- Keresd.

Azonnal a levegõbe szimatolok, és alakváltók után kezdek kutatni. Rengeteg állatot érzek a levegõbe, érzem az aggódásukat, rettegésüket, halálfélelmüket. Ilyenkor kissé elbizonytalanodom, tényleg helyes-e, amit teszek…

De hamar felülkerekedek magamon, és egy furcsa illatot is megérzek. A szemeim felizzanak, és rohanni kezdek, egyenesen a sûrûbe. A kutyák néma léptekkel követnek, az emberek is visszapattannak a lovaikra. Mint megannyi gyilkos árny, úgy járjuk az erdõt. A illat egyre közelebbi.

Egy kisebb rókalyukhoz érünk, a szag innen jön. Egyre erõsebb, már a kutyák is morognak mellettem, de én csak állok, nem rontok be a lyukba. Tudom jól, hol fog menekülni a kis rókus. Akármilyen okos, attól még rókából van. Ezzel veszejti el magát.

Hirtelen felugrok a túrás tetejére, és vicsorogva ugatok le a hátsó kijáraton feltûnõ rókára. A szõre fénylõn csillan, ahogy futni kezd elõttem, én pedig rögtön utána vetem magam. Fényes csík mutatja, merre megy, csak erre koncentrálok, akárhányat cikcakkozik, akárhány bokorban veszik el, mindig megtalálom. Az illata nyomkövetõként vonz.

A kutyák lassan eltûnnek mögöttem, gödrökbe esnek, csapdákba, amikbe a róka vezeti be õket, és próbál engem is lerázni, sikertelenül. Az embereket már régen lehagytuk.

Végül egy kihaltabb, faleveles térre érünk, ahol az ezüstróka szembefordul velem, és ellenségesen rám vicsorog. Morgom felé, de nem ijed meg, támadó pozícióba helyezkedik, és nekem ugrik. Éles fogai a bundámba mélyednek, nyüszítek, forgok, próbálom lerázni magamról. Végül sikerül, a földre csapom.

Azonnal fölugrik, zöld szemei gyûlöletesen merednek rám. Lassan körözni köröket írunk le, de most egyikünk se támad. Én nem akarom bántani õt, mert a gazdámnak fontos. Megfogadtam, hogy nem is fogom.

Õ viszont ismét nekem ugrik, nem veszem észre, hogy egy szikla mögé csalt, nekicsapódom, õ pedig dühösen csaholva magasodik fölém. Sokkal nagyobb vagyok, de még így is leterít, és próbál a torkomhoz férkõzni. Ez már nem játék.

Felé karmolok, mire meghátrál, de már jönne is ismét. De mielõtt nekem ugorhatna, lövés hallatszik, õ pedig a földre zuhan, és nyüszögve gördül ide-oda.

A bundámat megrázva állok fel, és nyelvemet kinyújtva bicegek oda gazdámhoz, aki a lövést leadta. Csak kábító lövedék volt, de az is éppen eléggé fáj.

A róka lassan elcsitul, mély álomba merül. Elkaptuk.