 Karakter: Lorian Icon
Megjegyzés: (Murielnek)
Két hónap.
Két hónapja, hogy megöltem a kedvesét.
Két hónapja figyelem őt távolról, éjszakánként az ablaka előtt állva a levegőben.
Mert nem tudok nélküle létezni.
Hazafelé felajánlkozó örömlányokat, belém kötő suhancokat, ártatlan, útbaigazítást kérő emereket tépek ketté végtelen, tomboló őrületemben. Vérük szaga, fehér csontjaik látványa örökkre az agyamba ivódik.
Sosem akartam volna már a közelébe menni, beszélni vele... Erre ő fut belém. Holnap találkozunk... És én ajánlottam fel, hogy elviszem egy gyönyörű helyre. Elment az eszem... Kettesben vele, ott...
Ma éjszaka is ugyanott állok, ahol az elmúlt két hónapban minden éjjel; ablaka előtt, hangtalanul, magamba szívva alvó arcának békéjét. Már nem ébred fel David nevét sikoltozva...
Holnap találkozunk... nem bírom ki.
Belépek az ablakon, néma léptekkel az ágyához sétálok.
Alszik.
A holdfény finom ezüsttel vonja be testét.
Nyaka, karjai, mellkasa selymes fénye végtelen szomorúsággal tölt el. Annyira szép...
Óvatosan betakarom gyönyörű mellét.... Ne fázzon meg.
Az éjszaka csendjébe csak halk lélegzetvétele olvad bele, behunyt szemmel hallgatom.
Nem... látni akarom őt.
Szomjazó homokként iszom be bőre hamvasságát, ajka vonalát, megrebbenő szempilláját
Muriel....gyönyörű Muriel....
Nézem, mint egy fuldokló...
Árad a holdfény, végighömpölyög a levegőben, szétáramlik rajtam a fájdalom.
Visszahajtom a takarót, újra előttem van a válla, kulcscsontja íve, melle...
Reszketve hajolok közel hozzá, csak pár centire tőle.
Teste melege így is perzsel, éget... mégis reszketek, fázom a vágytól.
Kiszáradt ajkakkal lélegzem be bőre angyalillatát, minden apró pórusom libabőrösen borzong.
Remegő kézzel, lassan nyúlok felé, még a levegőnek se legyen hangja, ahogy a kezemhez ér...
Egy centire a testétől megáll a kezem a levegőben.
Zihálva hajtom le a fejem.
Sosem simogattam még senkit. Csak... kielégítettem vágyamat.
Megöl ez az éjszaka... megöl Muriel szépsége.
Nem érhetek hozzá, megtöröm a csodáját, kárt tennék törékenységében.
Megrebben a szempillája, félmosolyra húzódik arca, suttog valamit, de ajkai elnyelik a szavakat.
Újra arcához emelem kezem... lassan... szinte hozzá sem érve, szinte csak egy milliméterrel fölötte simítom meg ujjaim hegyével puha arcát, mégis... ajkaimba harapok, hogy ne nyögjek fel.
Szellő borzolja meg az függönyt, a felhők mögül lassan előbújó Hold remegő fénye cirógatja csak az arcát. És reszkető ujjaim.
Gyengédebben, mint a hárfámat érintem, gyengédebben, mint a tavaszi nap leelli a felhőket, végtelen lágyan simítom végig arcán a kis gödröcskéket.
Mosolyogj....
Ajkam szinte ajkához ér, hajam puhán hull előre, vállára omlik fényesen. Beleremegek ennyi érintésbe is.
Akarom őt. Jobban, mint bármi mást. Jobban, mint az életet.
Ahogy itt alszik... ő a béke.
Könnycseppek égetik a szememet.... mi ez? Sosem sírtam....
Itt van tőlem egy centire,és én nem ébresztem fel, nem kérem, hogy nézzen rám úgy... nem ölelhetem magamhoz.
A Hold lágy fénye égeti a gerincem.
Kínzóan gyönyörű ez az éjszaka. Ilyen pillanatok... nem ismétlődnek.
Lélegzetvételemmel cirógatom végig nyakát, leheletemmel forrósítom fel vállát. Ajkam lassan kulcscsontjához ér... finomabban, mintha egy szempilla esne mellkasára.
Végtelen lassúsággal haladok lefelé... ujjaim követik ajkamat, lepkeszárny-érintéssel simítják végig nyakát... vállát...
gyönyörű melleit...
ajkam ajkához ér, reszketve kapaszkodom, hogy ne csókoljam mélyen, szenvedélyesen, csak olyan lágyan, hogy ne ébredjen fel...
Mert akkor elszakad bennem minden gát.
Ajkaim elhagyják száját,hogy újra a melléhez térjenek vissza... a gyönyörű, gömbölyded halmok libabőrösen nyújtózkodnak érintésemtől, megkeményednek forró nyelvemtől. Tenyerembe simítva hajolok rájuk.
Mozdul a teste, öntudatlanul, mély álomban feszül meg, ernyed el, édes sóhaja kínzón cirógatja fülemet.
Varázsom álomban tartja őt, de teste ösztönösen együtt hullámzik mozdulataimmal.
Nem bírom.... ölelni, birtokolni, érezni akarom...
Fogaim szorítom össze, könnycsepp hull selymes bőrű hasára.
Gyengéden nyalom le onnan, nyelvem tovább siklik lefelé... gyöngyházfényű csipkebugyijáig.
Végighúzom ujjamat a csipkén... nedves vágya lüktet, átüt a vékony anyagon...
Lélegzetem akadozik, testem minden porcikája éhesen sikolt, követel.
Lehúzom combjain a fehérneműt, az ezüstös holdfényben felragyog a gyöngyház csipke.
Felnyögve nézem a szatén lepedőn alvó meztelen lányt... istenem....
Törd meg a pillanatot... szakítsd meg a csodát... kérlek... legyek képes hátralépni most,és itthagyni őt...
A pillanat nem szakad meg.
Édes láncokkal húz magához bársonyos bőre.
Lassan kúszok felfelé, arcomat térdéhez, combjához simítom... egyre forróbb.
Felnyög, széttárja combjait... és ettől a mozdulatától elveszek.
Szemérmébe fúrom arcom, kóstolom, ízlelem forró, lüktető, elemésztő vágyát, nyelvem mozgása nyomán teste ívbe feszül, szívverését érzem az ajkaimban.....
Szuszogva ernyed el, s zuhan még mélyebb álomba. Fel sem ébredt, gyengéd érintésem álmába olvadt, másnap tán nem is emlékszik majd rá...
Édesem...
Vágyam fájdalmasan lüktet, de nem törődöm vele.
Sosem törném meg álmát.
Hangtalan léptekkel sétálok az ablakhoz, kizuhanok a mélységbe.
Szárnyaim az éjszakára simulva visznek messzire.
Egészen a város szélén lévő hangulatos parkig. A nyári éjszaka langyos, körülölelő, egy fiatal pár szerelmesen egymásba karolva sétál a csillagok alatt.
Eléjük lépek.
Mosolyom, tekintetem láttán elszivárog arcukból a vér, kisugárzásomtól megrezzen a foguk.
- Tipli – mélyesztem szemem a srácéba.
Arcszíne halottfehér, ajka remeg.
Engem látnak: magas, hosszú hajú, karcsú fiút. De érzik, igen, mindenki megérzi, ha a démonvérem őrjöng bennem. Veszélyt lélegeznek be, veszély dübörög a dobhártyájukon.
A lány görcsösen kapaszkodik kedvese karjába.
- Menj – ismétlem a fiúnak, hangom már a rekedtes állaté. Ne várd meg, míg elvesztem a kontrollt.
- Nincs nálunk pénz... – reszket a sápadt fiú hangja.
- Mondtam én, hogy pénz kell?
A lányra néz, majd rám... Vigyorom keserű. Nem hagynád cserben, tudom... de démonok poklát érzed, ahogy rád nézek, ezzel senki nem küzdene meg.
Ujjai kicsúszna a lány ujjai közül, az hiába kap utána... Visszhangzik rohanó lépte, ahogy eltűnik a fák között.
A göndör hajú, fiatal szépség dermedt szemekkel néz rám, ajka megremeg.
A harkályok lakta, öreg tölgyfának taszítom, lerántom ruháját.
Itt járt Jane és Erick, szív alakú ügyetlen vésés a fatörzsön.
Elhaló sikoly, ahogy szinte széttépem fiatal testét, miközben újra és újra belévágom kőkemény merevedésem.
Véresen hagyom ott a fa alatt.
- Hellóóó! – csupa mosoly arc tölti be a látóteremet – nem mondtad, hova is megyünk, szóval csak így jöttem – néz végig magán kicsit bizonytalanul: könnyű nyári ruha, szandál, virágos pánt a hajában.
Mintha az édenkertből jött volna.
-Tökéletes vagy... – mosolyodom el.
- Szóval... hova is megyünk? Hol az a díszlet?
Felnevetek, olyan a kíváncsi tekintete, mintha pillangók repkednének körbe. Szinte érzem szárnyaikat az arcomon.
- Csak gyere.
Beülünk az autómba, amit szinte sosem használok, szeretem, ha én mozgok, és a levegő körülöttem. Le is húzom a tetőt rögtön, a szél belekap Muriel hajába, játékra hívja.
Ahogy nevetve hátrahajtja a fejét, egy ér pulzál a nyakán, olyan étvágygerjesztő, hogy legszívesebben végigharapdálnám...
Vagy csak a nyelvem hegyével, mint éjszaka...
Ágyékom átforrósodik.
A gázra lépek.
A sebesség felélénkít és megnyugtat egyszerre.
- Tudod, kicsit olyan, mintha már régóta ismernélek... – tűnődik mellettem Muriel, egy hajtincsét rágcsálva – de olyan is, mintha idegenebb lennél az ufóknál.
Szájában a hajával sandít rám.
Legszívesebben lefékeznék, magamhoz szorítanám, és az örökkévalóságig csókolnám azokat a rózsaszín, puha ajkakat.
- ... de olyan is, mintha... – összeráncolódik a finom vonalú szemöldök, aggódva les rám, szívem görcsbe szorul, mert azonnal megérzem: fél.. - ... mintha valami furcsa lenne körülötted... nem is tudom, maffia tag vagy? Megmondhatod ám.
- Senkinek nem dolgozom – villantom rá mosolygó tekintetemet – és nem is tartozom semmilyen szervezethez.
- Áhááám, akkor fejvadász! Mint Lorenzo Lamas, vagy inkább Van Hellsing! Mint azok a jófiúk,akik igazából kicsit rosszfiúk is, ijesztőek,de elkapják a gonoszt.
Mintha egy gyermek szavait hallanám, nem tudok nem nevetni.
- Tudod, többet kellene nevetned... olyan... – homályos szemekkel, kipirult arccal szegi le a fejét – és olyan keveset beszélsz.
Ujjaim a kormányra szorulnak. Mit mondhatnék neked? Belenémulok a jelenlétedbe.
- Jut eszembe, hol vagyunk? – les körbe kíváncsi szemekkel.
A város már rég eltűnt, a fák összeérnek fejünk felett, a terepjáró dorombolva veszi a döcögős talaj akadályait. Leállítom a motort.
- Gyere – nyújtom a kezem a tündérnek.
Kiszáll... arcán szétterül az ámulat.
Az erdő közepén vagyunk, a kedvenc kis tisztásomnál, amit egy hűs vizű patak szel ketté, mely egy tükör sötét tóban végződik, körben mélyzöld mohával benőtt fehér sziklák, a sötét, buja aljnövényzeten csupa vörös kis virág, mintha vércseppek lennének.
- Lorian... ez gyönyörű. Tényleg ilyennek álmodtam a színdarabom helyszínét... – tekintetében visszatükröződik a cseppnyi tó ragyogása, megborzong, karján libabőrösen merednek a kis pihék, mellbimbója átdomborodik a vékony ruhán.
Most... bemélyeszteném a körmeimet a mellkasába, fogaimat az arcába, tépném, harapnám, innám a vérét, nyelném nyers húsát, amíg azt nem érzem, végre enyhül az égető vágy, hogy eggyé olvadjunk... megfürödnék a vérében, sajátommal keverve azt... akarom...
Elfordulok.
Kiveszem az autóból a fekete vászonba csomagolt holmimat, és arrébb sétálok. Nem akarom látni, ahogy Muriel táncol, kecsesen olvadva a gyönyörű tisztás békéjébe.
Belehalnék.
Kicsit arrébb, amikor már nem hallom lélegzetvételét, puha lépteit, szívverését, leülök egy sziklára és kicsomagolom a hárfámat.
Mélyet lélegzem a hűs erdei levegőből, a víz, fű, virágok, élet illata gyógyír lelkem kínzó fájdalmára.
Puha, angyali mozdulattal érintem a húrokat, mintha a szeretőmet simogatnám – amit sosem tettem.Hangok reppennek fel lágyan, egy pillanatra sem törve meg a természet harmóniáját, mintha mindig is a madárhangok, a szél, a vízcsobogás része lett volna a hárfa játéka.
Behunyt szemmel olvadok bele a természetfölöttibe, megnyugszik angyalvérem, elcsitul démonvérem.
Most akár... ember is lehetnék.
Halk léptek zenéje társul a húrok hangjához.
Lassan nyitom ki szemem, lassan élesedik ki a sok színes folt egyetlen képpé: Muriel áll előttem, szemében szivárványos könnycsepp ragyog. Mozdul az ajka, de néma marad.
Percekig, órákig, évekig nézünk egymás szemébe talán.
- Hazaviszlek... tenger ragyogása”– tudja, hogy ezt jelenti a neve?Mindegy is. Nincs egyetlen tenger sem, mely így ragyogna.
Eltelt két nap, mióta az erdőben voltunk.
Nem hív.
Nem érdekel.
Beleőrülök.
Távol akarok lenni tőle.
Benne akarok lenni.
Veszélyben lenne velem.
Nem tudok létezni nélküle.
Ijedt sikoltás hagyja el a száját, ahogy hirtelen elé toppanok a lakásában. Gyönyörű Muriel...
- Mi... te... hogy jöttél be? – mellkasa emelkedik és süllyed, pulzusát a szívemben érzem.
- Nem engedtél volna be? – hangom teljesen más, mint amit eddig hallott. Próbálom uralni, kontrollálni a démont, de reszket a testem,ahogy kapaszkodom a józanságba.
- Lorian... miért ne engedtelek volna be? De nem beszéltük meg, hogy találkozunk, vagy... – szemében zavar, értetlenség.
Az enyémben az állat.
Fogaim csikorgatva majdnem felüvöltök, ahogy széttép belülről. Nem akarom...
- Látni akartalak – hangom rekedt, mélyről jövő hörgés csupán.
Hátrál.
- Én... mi van veled..?
Izmos, karcsú testén csak egy vékony selyem köntös. Ahogy a lágy anyag siklik a combján, mintha kés siklana végig a torkomon. Haja vizesen tapad arcára, hátára.
Akarom...
- Mindenki akar engem... ne mondd, hogy te nem – fogaim vicsorogva villannak meg – mindenki a gyönyörű Loriant akarja, már amikor gyerek voltam... Neked is kellek!
Szemében félelem.
- Miért félsz?! – üvöltésem kettétépi a falakat, ujjaim a selyembe akadnak, szakadva hull a földre, ajkam ajkára tapad, marcangolva akarok még többet..
vér íze a számban...
Bőröm zokogva sikolt, ahogy testéhez szorítom testem, durván markolva belé. Merevedésem szinte átdöfi őt, forrósága az önkívületbe sodor.
Istenem... meg fogom ölni őt.... hörögve zokogok magamban, ahogy durván, állatias kegyetlenséggel teszem magamévá, szinte összetörve vékony testét.
- Lori...annn... – nyög fel.
Élvezi.
Élvezi...
A testemből áradó angyal és démonkisugárzás egyszerre jeges érintés, egyszerre perzselő lehelet. Elveszti tőle a fejét mindenki. Ha másnap kettétépve is ébred... akkor is élvezi.
- Nem! – üvöltök fel, és még mélyebben beléhatolok, fogaim vállába mélyednek. Nem... Engem érezz, akár fáj, akár jó... Engem, és ne azt, amiből lettem... ne az angyalok és démonok mocskát...
Érezz engem, láss engem...
Önkívületben nyög, vállán végigfolyik a vér.
Szeme összeszorul, ajka nyitva, zihálva kapkodja a levegőt... izmai megfeszülnek...
Orgazmusa mindent elsöpör.
Kielégítetlen vágytól égő testtel, remegő kezekkel teszem őt le az ágyára, és lépek ki az ajtón.
Nem mehetek tovább...
Szerkesztve Lorian által @ 2011. 02. 08. 14:01:01
|
