Ma korán keltem, hogy előbb kimehessek a kertbe gondozni a virágaim. Egész szépek maradtak, még annak ellenére is, hogy nemrég egy hosszú nyaralás alkalmával itt kellett hagynom őket. Persze erre az időre felbéreltem egy elég jól szakosodott kertészt, aki fizetés gyanánt sem kért keveset, tehát majdnem biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baja az én kis drágáimnak. Nem is lett, csak hiányoztam nekik, és ez látszik is rajtuk. Közel sem pompáznak annyira, mint szoktak.
- Kai, mindjárt kész a reggeli! - kiabál ki nekem anyu.
- Rendben, megyek! - nyisszantok még egyet a sövényből, aztán felállok, és leporolva magam az ajtó felé indulok.
A lakásba érve veszek egy gyors zuhanyt, aztán lesietek a konyhába, ahol anyukám már tálalja is a reggelit. A ritka esetek közé tartozik, hogy vele reggelizek. Amúgy nem szeretem, ha idejön hozzám, mert az csak régi emlékeket ró fel a múltbéli életemről, de hát csak miattam vett ki szabadnapot, csak nem mondhatom azt neki, hogy menjen haza!
- Nagyon finom volt, köszönöm - állok fel gyorsan, miután magamba tömtem a palacsintákat. Nem szeretek sokáig anyu mellett maradni, mert akkor elkezd kérdezgetni a mostani életemről-körülményeimről, és valahogy nagyon nem szeretek ezekről beszélni neki.
- Várj egy kicsit, szeretnék beszélgetni veled! - Bingó, mondtam én. De sajnos most hanyagolnunk kell az agymosást…
- Bocsi anyu, de edzésem lesz. Délután majd beszélünk! - mosolygom rá a nőre, aztán gyorsan elhúzom a csíkot, hogy többet ne tudjon kérdezni.
A szobámba érve fáradtan dőlök le az ágyra. Már csak ez a kis reggeli is kifárasztott. Túl feszült vagyok, ha a családom is a közelbe van. El kéne engednem magam. Bár mondani azt könnyű.
Végül mégis feltápászkodom, és elkezdek pakolni a táskámba, hogy időben el tudjak indulni a suliba az edzésre. A lányok most különösen sokat akarnak gyakorolni, mivel hamarosan itt a verseny időszak, és be akarják nevezni néhányra a csapatot. Kemény hetek lesznek, már előre látom. Miután elkészülök, lerohanok a lépcsőn, és anyutól elköszönve elindulok a macskaköves járdán, egyenesen a Tokio High School felé. Igen, ide járok, és pechem van, mivel nincs éppen közel…
Mikor odaérek, a lányok már javában diskurálnak, és a pomponjaikat keresik elő. Csatlakozom a társasághoz, aztán mikor már mindenki átöltözött-megtalálta a felszerelését, a pályára megyünk, és gyakorolni kezdjük a koreográfiát. Most egy egész jó számra táncolunk.
Javában gyakorlunk, mikor hirtelen egy labda röpül be hozzánk. Biztos a másik pályáról, ahol a fiúk játszanak, ezt már megszoktuk. A laszti épp mellém repül, de nem veszem fel, majd csak ha valaki érte jön. Nem is kell sokat várnom, mivel egy fekete, elöl egy tincsben fehér hajú fiú elindul felém. Ránézek, mire ő elmosolyodik. Egész fess, főleg így póló nélkül, na de itt melyik pasi nem az?
- Elnézést, nem akartam-akartuk megzavarni az edzéseteket! - néz végig rajtunk bűnbánóan, de mivel a labda hozzám van a legközelebb, a többiek meg sem mozdulnak, így végül én veszem fel a lasztit, és visszadobom.
- Tessék - mosolyogva végigmérem a srácot. Egész jóképű. - Úgy látom, nem kímélnek titeket, húzzatok bele, ha nem akartok veszíteni! - pillantok kicsit hátrébb, az ő térfelükre, ahol a többi srác már türelmetlenül várja az előttem állót. Ahogy elnézem, vannak ott egészen nagy emberszabásúak is.
- Kösz szépen, igyekszünk talpon maradni, csak az ilyen gorillák ellen nehezebb - néz a szemembe, én pedig követem a tekintetét. Ha nem a pályán lennénk, szerintem most elpirulnék ezeknek a szívdöglesztően fekete íriszeknek a láttán, de mivel itt vagyok, ezt hanyagolom.
- Ne aggódj, mi is néha kifogunk ilyen nagy debellákat - kacsintok rá, és nem is hazudtam ezzel kapcsolatban. Ha ti látnátok, milyen pompon lányok vannak egyes versenyeken… brr, kiráz a hideg.
- Hát, ahogy elnézem a társaságot, vannak is egy páran - pillant végig a lányokon, mire ők nevetve sugdolózni kezdenek. Eh, vicces egy srác, édi. - Megyek, mert már hiányolnak a gorillák - néz hátra a srác, aztán vissza rám. - Szia - int mosolyogva, aztán megfordul, és elindul vissza a csapatához. Ahogy távolabb ér, a lányok rögtön körém sereglenek, és elkezdik mondani, hogy „de jól néz ki!” meg, hogy „össze kéne jönnöd vele!”, de én csak a fejemet csóválom. Nem vagyok én olyan. Miután kissé lecsillapodnak, megint megszólal a zene, és folytatjuk a próbát. Néha-néha a fekete hajú srác felé pillantok, és magamban kissé elpirulok. Milyen jól néz ki… tuti, hogy nem akarna összejönni velem.
Az edzés végeztével visszamegyünk az öltözőkbe, átvedlünk, és ki-ki a maga útján megy tovább. Több barátnőm is meg akar hívni egy kávéra, mivel a nyaralás miatt elég régen beszélgettem velük, de kénytelen vagyok mindegyiket elutasítani, mivel megígértem anyámnak, hogy délután elmegyünk valahová együtt. Eh, már előre félek attól a délutántól. Így végül egyedül indulok ki az iskolából a folyosón, mikor valaki szembejön velem. Rögtön tudom, ki az, a fekete hajú srác, ráadásul most nincs vele senki. A földre kapom a tekintetem, úgy megyek el mellette, de ő az utolsó pillanatban megszólít, így kénytelen vagyok megállni.
- Szia! - hallom kellemesen mély hangját, amire megfordulok, és még mindig a földet bámulva köszönök vissza.
- Szia… - elég bizonytalannak hangzott a hangom, de hát mit csináljak, pályán kívül ilyen vagyok.
- Van valami programod a délutánra? - Hogy mennyire fején találta a szöget! De ő most tényleg… el akar hívni valahova? Mert mi másért kérdezte volna meg?
- Ööh… nincs, persze hogy nincs - erőltetek magamra egy mosolyt, bár nem tudom minek, ha rá sem nézek. Bocs anyu, a pasi most fontosabb.
- Remek, akkor nem lenne kedved eljönni velem valahova? - erőtlenül bólintok. Mennyire szánalmas lehetek így… - Oké, akkor itt a számom - a kezembe nyom egy cetlit. - Majd hívj fel, és megbeszéljük, hol és mikor. - Miért, most nem lehetne? De nincs erőm vitatkozni, így csak gyorsan nyögök egy „jó”-t, aztán a nyakamba kapom a lábam, és elsietek mellőle. Még hallok magam mögül egy „akkor szia!”-t, amire vissza is köszönök, bár amilyen halkan, van egy olyan érzésem, hogy meg sem hallotta. Eh, megint jól leégettem magam, jó szokásomhoz híven, na de mindegy. Most csak egy fontos kérdés lebeg a szemem előtt, ami nem más, mint: Mit vegyek fel a randimra?!
Reggel kissé álmosan és fáradtan kelek fel az ébresztő hangjára. Nem aludtam valami sokat, mert szörnyein izgulok a mai fotózásom miatt. Valahogy sikerül kimennem a fürdőszobáig, ahol leveszem ruháimat és lassú csúszással a kádba ereszkedem. Ahh, de jó ez a meleg. Szinte érzem, hogy beindul a vérkeringés a testemben és, hogy fáradt tagjaim végre életre kelnek. Félórányi fürdőzés után ideje sminkelnem és felöltöznöm. Már előre kitettem azt a ruhát, amiben ma fotózni fogok. Egy fekete miniszoknya és ez a falatnyi blúzocska, ami minden idomomat kiemeli. Ráadásul ma nem egyedül leszek. Egy bizonyos Hiroshi Masaru lesz a partnerem. Az anyám kérte, hogy legyek hozzá türelmes és ne kapjam fel rögtön a vizet, ha fogdosni próbál, mert állítólag nagy kurafi. Remek… Már most görcsben van a gyomrom, ha arra gondolok, hogy nem leszek képes megfelelni. Én mindig a maximumot akarom nyújtani, nem érem be kevesebbel, nem vagyok megalkuvó. De nem érek sokáig ezen gondolkodni, mert már így is késésben vagyok. Nem éppen jó kezdet, de mit van mit tenni, beleugrom a körömcipőmbe és irány lefelé a lépcsőn. Amióta elköltöztem a szüleimtől ebbe a kis lakosztályba, magányos vagyok, nincs, aki ébresszen reggel, ahogy anyu tette régen. Mindig is egy hétalvó voltam és most nehéz, hogy mindent egyedül kell csinálnom. Azt hiszem, hogy még elveszett vagyok a felnőttek világában, hiába leszek már 22.
Egy nagy limuzin vár rám odalent, imádnak, nekem is kijár a csillogás. Nem szeretem ezt az állandó felhajtást, de tudom, hogy ebből támogathatom az egyházat. Bár apáca lehettem volna, ahogy azt mindig is szerettem volna, de az apácák azt mondták, hogy én ennél többre születtem, mert nekem ez az élet nem hozhatna boldogságot. Szerintük én igazán csak a szüleim mellett lehetek boldog, de az ő életük tele van világi dolgokkal. Ezért is kezdtem modellkedni. Szerettem volna beilleszkedni közéjük, és szerettem volna, ha büszkék lennének rám. A kamerák előtt megtanultam színészkedni és eljátszani az érzéki nőt. De ez csak a látszat, mert a smink alatt megbújik valódi énem. Az alapozó takar, de valójában minden fotózáson ég az arcom. Lehet, hogy sosem fogok igazán ebben a világban élni? Most nincs időm ezen tovább gondolkodni, mert megérkezem a helyszínre.
Úgy látszik, hogy már mindenki csak rám várt. Ez nagyon kínos. Alig érkezem meg és máris leharapják a fejem, hogy nem kéne késnem, hogy tartsam be, amit megkövetelnek. Bőszen elnézést kérek, aztán irány a kamera elé. Ekkor látom meg azt a fiút, aki ismerősnek tűnik már messziről. Nekem nem csak a divatlapokból, mint azoknak a lányoknak, akik körülrajongják, hanem a suliból is. Azt hiszem, hogy egy évfolyamra járunk. Micsoda véletlen, talán jól megleszünk…vagy inkább mégsem…
-Na gyere ide aranyom, és csak csináld, amit mondok, és jóban leszünk. Mert, ha nem, itt hagylak és csinálhatsz, amit csak akarsz. Remélem, értve vagyok. – oktat ki rögtön partnerem. De hát mit képzel magáról? Ő is csak egy modell, nekem ő csak ne mondjon semmit! Na persze ahhoz elég gyáva vagyok, hogy ki is mondjam ezeket.
-Igen. – válaszolom neki megszeppent és félénk hangomon, aztán kezdődhet a fotózás. Beleadom mindenem, amim csak van, tökéletes akarok most is lenni.
***
Boldoggá tesz, ha arra gondolok, hogy ezzel mennyi pénzt kereshetek az árvaháznak és a gyerekeknek. Figyelmesen követem az instrukciókat, míg nem következnek azok a képek, amiket az iskola szökőkútja előtt fognak készíteni. Ehhez át kellett vennem egy falatnyi kis bikinit, hisz itt a nyár és a nyári divatot is előtérbe kell hoznunk. Az átöltözés után kiengedett hajjal, bikiniben és mezítláb állok a szökőkút elé, miközben megérkezik a fiú is egy fürdőnadrágban. Kissé zavartan kapom el a fejem, amikor elém lép, de nincs idő magyarázkodásra vagy szégyenlősködésre, mert a stáb már így is késésben van, sietnünk kell.
A fotós utasítására egészen karjaiba simulok. Hát ez nagyszerű, mert így már érezheti, hogy remegek, annyira zavarban vagyok.
-Legyetek kicsit természetesebbek! Hitessétek el velem és a nézőkkel is, hogy boldogok vagytok, mert itt a nyár, hogy szeretitek egymást, és, hogy ennél nincs kényelmesebb viselet, mint ami rajtatok van. Na gyerünk már! – szól ránk a fotós, de persze tudom, hogy ez főként nekem szól. A következő mondat, pedig már egyenesen hozzám.
-Csókold meg! – MI? Mi van? Miért pont én? Mindig ez van minden fotóssal, ha páros képeket készítünk. Meglátják az ártatlan arcocskámat és rákényszerítenek a csókra. Persze ezek színpadias csókok, hisz én még úgy igazából sosem csókolóztam, nekem nem volt még barátom sem, azt sem tudom, hogy milyen egy igazán szerelmes nő.
-Nem harapok. – mondta nekem Masaru mosolyogva. Úgy gondoltam, hogy bíztatni akar, de látszott rajta, hogy nyeregben érzi magát, és viccesnek találja, hogy hezitálok munkaügyben. Mert ez csak egy munka és meg kell csinálni, de attól nekem ez még elég nehéz, ráadásul őt még ismerem is. De nagy levegő, bólintás és megcsinálom. Félénken nyomom ajkait az övéihez, miközben a kamerába nézek igéző tekintettel. Érzem, ahogy kicsit ráharap puha ajkaimra, amik kicsit megremegnek zavartságom miatt.
-Ez az! Most tökéletes. Maradjatok így! – szól ránk a fotós, de ő könnyen beszél. De hála az égnek még pár simulós kép és mára készen is vagyunk. Holnap hétvége, nincs tanítás, ezért a termekben fognak minket fényképezni. Remélem, hogy ez a tanulósdi már kevésbé lesz ölelgetős, mint ez a mai. De úgy érzem, hogy beszélnem kell vele, ezért felkapok magamra egy köntöst, és utána futok.
-Ano… elnézést a mai dologért! Ígérem, hogy holnap jobb leszek és leküzdöm a lámpalázamat. –hajoltam meg bocsánatkérően. Próbáltam azért természetesen viselkedni, ha már így beszélünk. Szerettem volna megkérdezni, hogy haragszik-e és, hogy tényleg őt láttam-e az iskolában, de egy hang sem jött ki a torkomon. Még csak a szemébe sem mertem nézni.
Masaru:
A motort bőgetve száguldok át a piros lámpák forgatagában. A motoros rendőrök már tudják, hogy ki vagyok és azzal is tisztában vannak kisebb a kár, ha hagynak száguldozni, mint hogy üldözőbe vegyenek. Már az évek folyamán rájöttek, hogy utolérniük esélytelen, sőt mindig sikerül összetörniük az ártatlan sofőrök autóit, ahogyan felkenődnek rájuk. Idióták…
Na de mindegy is. Én most sietek. Dolgom van. Egy Iskolába kell mennem valami fotózása. Iskola Divat a projekt neve, amihez készülnek. Egy átlagos iskola falain belül átlagos diákokkal. Még jó hogy egyetemista vagyok és nem közép sulis. De hát, ha nekik ez is jó, nekem teljesen mindegy. Csak a partnerem szép kis csaj legyen, más nem érdekel. Nem vagyok hajlandó valami bányarémmel fotózkodni. Nem azért vagyok, hogy mások rusnya külsőjét javítsam. Arra ott a plasztika engem meg hagyjanak békén.
Végre ideértem ehhez a lepukkant kis épülethez. Ez aztán a fantasztikus színhely csak szóljanak, mikor kell ujjonganom. Gyorsan leparkolok és elindulok befelé.
- Ez nem… nem… nem Hiroshi Maszaru!!!!!!!!!!!- sikítozza egy kiscsaj, miközben majd elolvad a magazinnal a kezében, aminek én vagyok a címoldalán. Hát igen jó hatással vagyok a lányokra…
Feltolom fejem tetejére a napszemüvegemet és egyenesen az első helyszínre megyek, ami kint van az udvaron. Hatalmas a meleg. A nap olyan forrón süt, hogy egy szál ingem is, ami kigombolva van rajtam, soknak tűnik. Ahogy odaérek a csapathoz, látom, ahogy mindenki fejvesztve végzi a dolgát. Jaj de utálom a kapkodást.
- Masaru végre! – szól egy hang a tumultus közepéről és egy telefonfülű nő jön oda hozzám. Eszméletlen hogy ez a perszóna mennyit bír beszélni. Állandó jelleggel telefonál. Valószínűleg már el se tudja engedni, mert hozzánőtt a kezéhez.
- Fiacskám örülök, hogy elvállaltad. Tudod, hogy én csak a legjobbakkal szeretek dolgozni. Ezért is voltál te az első, akit megkerestem ezzel. De most egy hatalmas szívességet akarok kérni… - na ez már most rosszul hangzik. Már megint kit akar, rám sózni könyörgöm. – Volna egy fiatal lány, aki elég félénk, de a fotói alapján jó. Szóval szeretném, ha segítenél nekem megoldani, hogy minimum a maximumot hozzuk ki belőle. Remélem, megértesz és számíthatok rád. – néz mélyen a szemembe azokkal a ráncos táskákkal a szeme alatt, amiktől a hideg ráz, de mivel tudom, hogy tényleg ő a legjobb a szakmában nem mondhatok ellent.
- És hol az a kicsike?- vonom fel szemöldököm és kifújom szenvedőn a levegőt. Érzem, hogy ma is nehéz napom lesz.
- Köszönöm. Hamarosan megtudod, de először is gyere velem és vedd fel az első ruhát. – mosolyra húzódik szája és egy lakóbuszba kísér ahol gyorsan át is öltözök egy iskolás cuccba. Egy egyenruha. Utálom az egyenruhákat főleg az ilyen melegben. Egyszerűen majd meg rohadok alatta.
Visszamegyek a helyszínre.
- Kezdhetjük végre vagy megakarjátok várni míg megsülök? – kezdek el már nagyon türelmetlenkedni, mikor a lány már 5 perce sehol sincs és még nem kattognak a gépek. Nem bírok várni. Türelmetlen vagyok. Nem érek rá egész nap itt pepecselni.
- Ah.. Maya! Végre…- szólal fel újra a fotózás rendezője mikor egy gyönyörű vörös hajú bombázóhoz siet oda. Hm… lehet, még se fogok annyira unatkozni?
Gúnyos mosollyal figyelem, ahogy megszeppenve figyeli Akanét aki a fotózásról kezd el neki regélni meg a pontosságról, meg minden olyanról, amit ő megkövetel.
- Jól van már Akane ne húzd már te is az időmet inkább kezdjük, mert még dolgom van. Nem érek rá neked egész nap szívességet tenni. – vágok bele a szavába, mire befejezi a hápogást és hozzám küldi a lányt. Itt az ideje. Na nézzük, mit is lehet majd kihozni belőle. Fekete kis miniszoknyát és egy vékonyka kis blúzt visel, ami remekül rásimul a testére.
- Na gyere ide aranyom, és csak csináld amit mondok és jóban leszünk. Mert ha nem, itt hagylak és csinálhatsz, amit akarsz. Remélem, értve vagyok? – vonom fel szemöldököm és nézek rá lenézően.
- Igen- válaszol halkan és szerényen. Hm… érdekes egy teremtés ránézésre, mint egy vadmacska tökéletes testel megáldva. Erre egy ártatlan kedves teremtés. Egészen mostanáig legalábbis. Ahogy elkattan az első kép, mint aki ki kelt magából úgy kezd el profi modellként pózolni. Még engem is ámulatba ejt de aranyért se vallanám be neki, hiszen én Hiroshi Masaru vagyok…
