Rendelek pár csokor virágot, hogy mire odaérünk a birtokra, már a bejáratnál várjanak, mégsem mehetek oda tiszteletemet tenni üres kézzel, elfogadhatatlan lenne.

- Mehetek valamerre? – Bosszantóan elkezd bökdösni. Ez a viselkedés mégis mi akar lenni? Most tényleg kér tõlem valamit? Vagy csak bosszantani akar?

- Mégis merre? – Dörmögöm mély hangomon. Ha a birtokon belül akar maradni, végül is nem probléma.

- Ki, arra. – Kinézek az ablakon, arra amerre mutat. Ott van egy közeli család, a szomszédokkal nem igazán ápoljuk a kapcsolatunkat. Nem jó ötlet. Felé fordulok, vágyakozó szemekkel néz rám. Hát nagyon sajnálom.

- Nem.

- Ne csináld már. Egész nap idebent voltam. Jól viselkedtem! – Nyafog. Hadar. Zavartan nézek rá, ritkán beszél ennyit.

- És odakint mit akarsz csinálni? – Lehajtom a laptopot és kényelmesen hátradõlve meredek rá. Remek kis párbeszéd, tetszik.

- Van jó néhány lehetõség. – Jobban bepörög mint szokott, ami meglep. Elégedetten figyelem hogy próbál meg rávenni hogy kimehessen. Simán kinézem hogy pont, amint kiengedem egyetlen egyszer, levadásszák kapva a lehetõségen. A birtokra nehéz bejutni, de nem lehetetlen, az erdõ jó terep a betolakodóknak, nem akarok lehetõséget adni, csak hogy kiélhesse magát a kinti csatangolásban.

- Valóban? Mint például? – Komolyan, egy erdõ, max sétálni tudsz, meg egy-két madarakat nézni, semmi szórakoztató nincsen benne, tél van, minden kihalt, hideg és jeges.

- És idebent mit csináljak? Netán nézzem ahogyan ülsz a laptopod elõtt? – Kitárja karjait felháborodása jelül, túl õszintévé teszi ez a nonverbális kommunikáció.

- Nem vagy már gyerek. Ne hisztizz.

- Azzal nem foglak jobban kedvelni téged, ha ilyeneket mondasz nekem. – Kedvtelen leszek az ilyen megjegyzéseitõl. Mégis mit tehetnék?  A fél világ tálcán akarja a fejét és még csak nem is tud róla.

- Csak a te érdekedben tartalak bent a házban. – Felállok és elsétálok mellette, de nem messze az ajtótól megállok szavaira.

- Figyelj, nem vagyok már olyan kölyök mint amilyennek te nézel engem. Eddig is túléltem mindent, én ebbe születtem bele. Nem kell tartani attól, hogy esetleg levadásznak engem a legelsõ óvatlan pillanatban. – Nem-e? Egy ideig figyelem, közben gondolkozom, keresem a helyes megoldást.

Karjait kezdi összezárni, és a tekintetemet is kerüli, ezzel is azt jelezve rossz úton járok, mivel megint kezd elzárkózni elõlem.

- Mindegy. Maradok bent ha ettõl kevésbé lesz komor ábrázatod. nem igazán áll jól neked. – Hát nagyon örül magának valaki.

- Nem tetszik? Ne nézd. – Kicsit sértetten hagyom el a szobát. Szerintem nem is vagyok olyan ronda mint ahogyan azt õ állítja.
Elindulok hogy megnézzem a csomagok rendben vannak-e. Egy ideig töprengek az elõbb történteken. Sok rágódás után, azt hiszem talán nem lesz probléma egy kis sétából. Már Cameron szobája elõtt állok mikor még csak most döntöttem. Halkan bekopogok és egy morgást válaszul kapva benyitok.

- Rendben, de csak egy óra, és ha szem elõl vesztelek pórázt rakok a nyakadba. – Meglepetten pillant rám majd elvigyorodik és kifut mellettem az ajtón, a bejáratnál bevár, majd megint futni kezd.

Eljutunk a birtok  egyik rétére,  ott nekidõlök az egyik fának. Nem látom hol van, de érzem hogy itt motoszkál a közelemben.

Hirtelen fogalmazódik meg bennem a gondolat, valaki akit nem ismerek itt van, ezüst szagát is érzem. Cameron!

Idegesen rohanok oda hozzá, de amikor egyedül megtalálok ahogy egy havasi rókával babrál megnyugszom valamennyire, hogy nincsen baja.

A következõ pillanatban egy íjvesszõ suhan el a fejem mellett, idejében elkapom a kezemmel, de égetni kezd és eldobom. Vasfû kivonatba mártott ezüst nyílvesszõk? Nem rossz, el kell ismernem.

- Mi folyik itt? – Cameron is érzi hogy nem rendes ez a vesszõ. Kiteszem elé a karomat mikor elkezd a támadó irányába futni, ezzel megállítva.

- Maradj itt, azonnal végzek. – A vadász mögé lépek, már csak azt veszi észre ahogy fogaimat a nyakába mélyesztem és feltépem  a torkát. Zavartan köpöm fel a lenyelt vért ahogy végigégeti a nyelõcsövemet, összeroskadok a fájdalomtól és a szám elé kapok mikor visszajön aminek nem kéne.

Hallom ahogy Cameron hozzám fut, de nem érzem érintését, leguggol elõttem és csak figyel rám. Kis idõ után összeszedem magam és letörlöm a maradék vért a szám szélérõl, lassan már be is gyógyulnak a sebeim.

- Menjünk vissza a házba. – Felállok leporolom magam és a ruhájánál megfogva cipelem a házig a hullát magam után húzva. Ahogy a villa elé érünk ledobom a fölre, mégse vérezze össze a házamat. Pár ember eltakarítja a mocskot amíg én bemegyek és leveszem a felesleges ruhákat, közben még mindig a számat törölgetem. Kellemetlen egy érzés.

- Cameron, készülj, napkelte elõtt indulunk. – Van kereken egy órája indulás elõtt. Tudom, hogy sok kérdése van, de jelenleg az hogy innen elmenjünk fontosabb és szerintem ezt õ is érzi.

A kellemes szellõ ami itt lengedez nosztalgikus számomra. Talán hiányzott is. Cameron rendes volt, nem kérdezõsködött, de tudom hogy nemsokára kirobban belõle minden. Így ennek elkerülése érdekében megkeresem õt a szobájában.

- Azt hiszem beszélnünk kell. – Leülök az ággyal szembeni kanapéra, õ meg felül hogy jobban tudjon figyelni.

- Azt hiszed? – Cinikus mint mindig. Az a nagy problémám amin idefelé jövet végig gondolkodtam. Elmondani az igazságot semmiképpen sem akarom, de hazudni sem szeretek. Mi lehetne az arany középút? Gondolkodásomat látva elmosolyodik, mellém sétál és a fejem mellé hajol.

- Talán problémád akadt? – Tejbetök vigyora bosszant. Mérgesen nézek rá amitõl egy pillanatra meglepõdik, majd még jobban mosolyogni kezd és karját a vállamra támasztja.

- Tudom meglephet, de nem kedvel mindenki, sokan az életemet akarják, és azokét is, akik a közelemben vannak, így te is veszélyben vagy, húzd meg magad. – Hazudom neki komoran rámeredve. Vállat von, az ablakhoz sétál és leül a párkányra. Szerintem arra gondolhat hogy volt így is elég baja és most csak rátettem egy lapáttal, ha tudná mi az igazság…

- Gyere velem. - Érzem hogy követ. A hátsó bejáratnál már ott várnak a virágcsokrok amiket rendeltem. Az egyiket a kezébe adom, a másikat meg magam hozom.

Szomorúan meredek az elõttem álló két sírra. A fejfákon ismerõs neveket olvasva vérzik a szívem. Tudom, hogy már egy jobb helyen vannak, és várnak rám, majd eljönnek értem ha elön az én idõm is, csak ez nyugtat hogy még egyszer találkozhatom velük Szerintem meg sem érdemlem. Letérdelek, anyám sírjára teszem a kezemben lévõ csokrot, majd Cameron kezébõl elveszem a másikat és azt apáméra teszem. Egy percig néma csendben emlékezem meg rájuk, és eszembe jut Cameronnal hol is találkoztam elõször. Nem tartom valószínünek, de ha bármelyik sírra rámer ülni, nem vállalok felelõsséget a tetteimért.

- Ülj vissza az asztalhoz. - Szólok rá határozottan, csak egy futó pillantást vet rám.

- Miért tennék ilyet? – Tündérien rám mosolyog, élvezi, ha bosszanthat? Érdekes.

- Azt teszed amit mondok neked. Én hozom a szabályokat. A szavam itt törvény. – Ez így van rendjén, ez az én házam, én vagyok a fõnök, és az alap dolgokból nem engedek, olyan neveltetést kap, amilyet jómagam is gyermekkoromban.

- Hû. Elárulod ki halt meg és tett téged királlyá? – Ledöbbenek. Nem tudhatja, de ez nagyon bántó számomra, de nem nevezhetném magam felnõttnek, ha nem bírnám ezt kezelni. Hogy ki halt meg? Nagyon egyszerû, a szüleim. A vagyonukat örökölvén vettem ezt a házat, úgyhogy mindvégig én voltam itt a király. A házat, ahol születtem, régen látogattam már meg, ott vannak eltemetve õk is. Ettõl a hosszú gondolatmenettõl valahogy sötétebb lesz a világ, magányomat felszínre hozza, de mindig is tudtam hogy nem vár más egy magamfajtára.

Hallom koppanni a tányért az asztalon, oda kapom a fejem gondolván hogy végre szót fogad, de csalódnom kell.

- Hová mész? – Leteszem a poharat a kezembõl, kicsit majdnem kilöttyent.

- Meditálni az élet értelmén. – A szarkazmus hercege is lehetne, nagyon passzolna hozzá ez a poszt. Ingerülten szólítom meg újra.

- Cameron! – Egy pillanatra kétségbe estem, hogy elmegy. Szívem, mint a kalitkába zárt madárka, le kell nyugodnom.

- Fel… a szobámba. – Egészen halkan mormolja az orra alatt. Szomorúan nézek utána. Valamivel megbántottam volna? Úgy érzem nagyon nem kedvel. De nem tettem elenne különösebben semmi rosszat.

Zaklatottan dõlök hátra a székemben, kezembe veszem a kristálypoharat és a benne lévõ vért kezdem vizslatni lebiggyesztett ajkakkal.

Persze hogy nem kedvel. Kirántottam a szokványos életébõl, jelen pillanatban is bezárva tartom, meg akarom változtatni. Nem csoda hogy nincs velem senki, kegyetlen vagyok.

Hirtelen pattannak fel a szemeim a szörnyû álomból. Felülök, arcomat megtámasztom a tenyereimben. Már megint, ezek a nyamvadt rémálmok belsõ szorongásra utalnak, azt sem tudom mit akarnak vele üzenni nekem. Újra és újra élem át az a szörnyû idõt mikor elraboltak. Bezártak egy széfbe, bedobtak egy bányató mélyére, semmire sem voltam képes csak megfulladni, mindig és mindenkor, csak a mély fájdalom. Oldalra döntöm a fejem, hogy kicsit felébredhessek, felüvöltök ahogy a mellettem lévõ kancsót észreveszem és lecsapom a földre.

Nem hiszem el! A mai napig rosszul vagyok a víz látványától is, orvoshoz kéne fordulnom, ez már beteges.

Felöltözöm, hívok egy takarítónõt és az udvarra megyek. Bár a nap nem jelent veszélyt a számomra akkor sem szeretem, igyekszem kerülni tenyérbe mászó fényét.

Meglepetten pillantok az elõttem állóra aki felfelé bámul.

- Cameron? – Felém kapja a fejét, kezeit zsebre vágja.

Látom most sem kíván hozzám szólni. Én nem erõltetem, elsétálok mellette, be a házba, fáradt vagyok még mindig.

Már egy hónapja itt lakik és úgy érzem egyet lépek elõre és kettõt hátra. Papírhalmok közepette ülök az irodámban õ meg a sarokban zajong valami vacakkal. Mostanában minden örömét abban leli hogy zavarja a mindennapos rutinjaimat, bár egy-két dolgot sikerült belenevelnem. Miután többször nem akart idõben asztalhoz ülni elég volt felkapnom a vállamra, hogy elég kínos legyen neki, és magától legyen ott idõben ahova hívom.

Szerencsére különösebben felidegesítenie még egyszer sem sikerült, hála az acél idegeimnek és annak hogy javarészt nem érdekel mivel játszik. Mintha gyereket nevelnék, pedig már felnõtt férfi, mégis így viselkedik.

Hatalmasat nézek amikor a homlokom közepén csattan valami, mielõtt elrepülne máshova elkapom és jól szemügyre veszem. Egy ezüst gyûrû. Cameron hirtelen rácsap az asztalra és nyújtja a kezét felém.

- Kérem vissza! – Szemeiben ég a tûz, mélységesen felháborodott, amit nem is nagyon értek. Fura arcot vághatok most, mert egyenesen zakkantnak nézem.

- Minek dobtad ide, ha annyira fontos? – Markomba zárom a kis tárgyat. Öklömet erõsen próbálja feszegetni, de erõsebb vagyok nála.

- Elejtettem!

- Akkor itt van. – Kinyitom a kezemet, õ meg azonnal utána kap és az ujjára húzza. – Furcsa vagy. – Ferdén nézek rá, olyan jó érzés, ha ennyire közel van hozzám.

- Vicces ezt a te szádból hallani. – Sértõdött, felfujt hörcsögpofit vág, halványan elmosolyodom mert ilyenkor mondhatni aranyos ez a kis veréb. Sértése már meg sem  kottyan, lassan hozzászokom hogy neki semmi sem jó rajtam, vagy bármit teszek. Miért ilyen hosszú a hajad, miért nézel mindig ugyan úgy, miért vagy merev.

- Elutazom holnap a családom birtokára, ahol nevelkedtem, szeretném ha velem jönnél. – Tenyerembe támasztom a kezem és úgy figyelem.

- Van választásom? Megfogsz és magaddal viszel. – Kezd kicsit kiismerni, még mindig ugyan úgy viselkedik mint az elején amikor ide került, csak annyit változott a felállás, hogy kicsit jobban ismerjük a másikat, de még mindig félek leengedni a védelmem vele szemben, kiszámíthatatlan, vad, érdektelen és szófogadatlan.

- Aljas rágalom. – Vonom meg a vállam.

Felnyitom a laptopot, ki kell választanom valami ajándékot, ugyanis ideje meglátogatnom apát és anyát.

- Lassan pirkad, az én életmódomhoz kéne igazodnod – mondja. Én továbbra sem nézek rá, nem érdekel amit mond. Valamit ledob az asztalra. Hangjából következtetve könnyû anyag lehet. Folytonos motoszkálására fel sem figyelek. Felsóhajt, ami hirtelen jött és nem tudom mi válthatta ki belõle ezt. Rákapom tekintetem. Már koránt sincs abban a komoly öltözetben, lazábbra vette a formát valamivel. Kap tõlem egy piros pontot emiatt. Nekidõl a baldachinnak aztán engem vesz szemügyre. Remek, ezzel viszont nem fogja elérni, hogy szóra bírjon.

- Ideje vacsorázni, fürödj le és gyere az ebédlõbe – szavai végeztével az ajtó felé indul. Eszem ágába sincs bármit is tenni annak érdekében, hogy megkönnyítsem az életét. Hordja csak a koloncot ha már a nyakába vette. Felsóhajtok, reménytelen ha még mindig azt hiszi engedelmeskedni fogok neki bármiben is. Újra felém fordul, és szemöldökét finoman felvonva kérdõn rám pillant.

- Talán valami nem tetszik? – Talán a kérdés? Vagy az egész helyzet amibe sodort engem? Választhat. Lepattanok az ablakból és az ágyra dõlök. Kényelmes, puha és nagy.

- Most nincs kedvem fürdeni, majd késõbb – Két kezemet fejem alá téve helyezkedek el még kényelmesebben. Jelezvén, hogy nem fogok fel állni még az õ kedvéért sem. Kedvtelenül csóválja meg a fejét. Remélhetõleg tökéletesen átment neki az üzenet. Figyelmesen szemlélem közeledését. Elképzelni sem tudom mégis mire készül. Az ágyhoz érve feltérdel rá és lábam után kap. Abban a pillanatban sok minden átfut az agyamon, de azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy pont a cipõm kell neki annyira. Éppen hogy hozzáér a fûzõhöz felülök és értetlenül pislogok rá. Na és ez most mire jó neki? Valami számomra ismeretlen nevelõ célzata van vagy mi? Miután végez cipõim elkobzásával feláll és az egyik ajtóhoz ballag teljes nyugalomban. Kinyitja aztán úgy dönt õ ott fog szobrozni egészen addig amíg én meg nem emelem a hátsómat.

- Illik tisztán az asztalhoz ülni – szavainak nyomatékosításaként még a karjait is összefonja. Várakozva néz rám. Nem hiszem el. Nem lett volna egyszerûbb azzal kezdenie, hogy vegyem le a nyamvadt cipõimet? Miért kell mindig mindent a bonyolultabb és hosszabb oldalról megközelítenie? Hihetetlen egy alak. Hogy képes valaki ennyire ragaszkodni a szokásaihoz és az ostoba elveihez. Nem mindegy neki, hogy ülök az asztalhoz? Vagy talán büdös vagyok neki? Megadom neki az örömöt és elmegyek fürdeni. Sértetten robogok el mellette, ne higgye hogy ezzel most jobban kedvelem õt. Éppen ellenkezõleg. Hatalmas dörrenéssel csapom be magam mögött az ajtót. Csak hogy vegye a lapot, nem önszántamból teszem amit teszek. Elsõ gondolatom amikor körülnézek az, hogy „ hû”. Ez egyáltalán nem olyan mint az enyém otthon. Itt minden tiszta és rendezett. Nálam az egész ház a lehetõ legtöbb higéniai szempontban megbukott volna. Engedek vizet magamnak, aztán megmosakszom. Régen mosakodtam már ennyire alaposan meg. Tiszta ruhát veszek fel aztán követve az illatnyomot, lejutok az ebédlõbe. Meleg ételt tesznek elém, ami meglep de igazából nem is kellett volna meglepõdnöm. Jól esik ez a változatosság. Rég volt már amikor fõtt ételt ettem. Valahogy mindig beértem az egyszerûbb könnyen fogyasztható vackokkal. Õ éppen egy pohár löttyöt iszogat, ami nekem határozottan nem tûnik finomnak. Az asztalon levõ tányért az ölembe kapom és kényelmesen elnyújtózva a székben lábaimat kinyújtom és keresztbeteszem bokáimnál. Mozdulatsoromat  mindvégig figyelemmel kíséri végül egy újabb csüggedt sóhaj hagyja el ajkait. Jókedvûen elmosolyodom és mintha mi sem történt volna tovább folytatom az étel eltüntetését.

- Ülj vissz az asztalhoz – szólít fel hangjában határozott éllel, én éppen hogy csak rápillantok.

- Miért tennék ilyet? – kérdem angyali mosollyal. Lehunyja szemeit egy pillanatra aztán halkan újra felsóhajt.

- Azt teszed amit mondok neked. Én hozom a szabályokat. A szavam itt törvény – szavaitól kiráz a hideg. Az apám mondogatta folyton ezt, elkomorulok de érzelmeimet pökhendiséggel leplezem.

- Hû. Elárulod ki halt meg és tett téged királlyá? – vigyoromat még ha akarnám sem tudnám leplezni. Szavaimat újból reakció nélkül hagyja. Még csak rám se pillant. Ökölbe szorítom ujjaimat aztán leteszem az asztalra a tányért én pedig felállok.

- Hová mész?

- Meditálni az élet értelmén – morgom gúnyosan.

- Cameron!

- Fel… a szobámba – sóhajtom kilépve a helységbõl és most az egyszer valóban azt teszem amit mondtam. Felsietek aztán bezárom magam mögött az ajtót, kinyitom az ablakot aztán felülök és tovább szemlélem a környezetet. Szép hely, meg tudnám szokni. Friss levegõ kócolja össze játékosan tincseimet. Gyûrûmmel kezdek el játszadozni, forgatom és hagyom, hogy megcsillanjon rajta a napfény.  Szórakozottan feldobom, de elkapni már nem sikerül és kiesik az ablakon. Kihajolok és elkeseredetten nézem a földön csillogó apró karikát.

- A fene egye meg – szólalok meg halkan és latolgatni kezdem fejben az esélyeimet. A bejárató ajtón határozottan nem mehetek ki, elõbb csípnének engem nyakon mint hogy el is jussak odáig. Felguggolok és kilógatom lábaimat az ablakon. Magamban elszámolok háromig aztán ugrom. Figyelembe véve az ablak és a föld közötti távolságot, a zuhanás sebességét, és az esés szögét arra a következtetésre jutok, hogy ez baromira fog fájni. De a nemes cél érdekében bármit. Különös, hogy még csak azt sem tudom miért ragaszkodom ennyire egy jelentéktelen ékszerhez. Fõleg, hogy egy olyan személytõl kaptam akinek még a neve kiejtésétõl is felfordul a gyomrom. Senki kedvéért sem fogom megváltozni. A logika eddigi tetteimben nem igazán játszott szerepet, ez után is így lesz. A logika eddigi tetteimben nem igazán játszott szerepet, ez után is így lesz. Akár jósnak is elmehetnék. Habár fûre estem még a legnagyobb jóindulattal sem tudnám puhának nevezni. Amikor földet érek egy adag levegõ hagyja el a tüdõmet. Újra emlékeztetnem kell magam, hogy vegyek levegõt. Hasamra gördülök és könyökömre támaszkodva talpra kászálódom. Na már csak a vérnyomásomat kellene bevárnom és minden rendben. Keresgélni kezdek és amikor megtalálom az ezüst karikát zsebem mélyére süllyesztem és felnézek az ablakba. És oda én most hogyan is fogok vissza fel jutni?

.

Dacosan meghajol, még lendít is egyet a kezeivel. Édes, gyerekkoromban játszottam ilyenekkel. Kisétálok, az ajtót meg becsukom magam mögött majd háttal nekidõlök egy pillanatra. Zárjam be? Minek? Ott az ablak, akkor már inkább itt szökjön, minthogy leszakítsa a függönyöket.

Lehunyom a szemeimet, mélyet szippantok a levegõbe. Olyan intenzív az illata,  ég a torkom. Éhezem a vérére, selyme simogathatna hosszú órákon át.

Nyelek egy nagyot és elindulok, ma még sok dolgom lesz.

Elmegyek az irodámba, bent már a táskám vár is, hogy kipakoljam ami felesleges és betegyem azt, ami fontos, jelenleg az életrajzát a kis szökevénynek. Amint készen vagyok indulok kifelé a kocsihoz. Meg sem lep, hogy Cameron illata csapja meg az orromat. Követem, jó messzire elbóklászott. Megáll, amint észrevesz és szembefordul velem.

- A „maradj itt” melyik része nem volt világos számodra? – Karcos a hangom, nem értem miért húzott fel, talán az a pimasz vigyora…

- Nem vagyok én Golden retriever. – Teljesen jogos. Nem tartom én õt kutyának. A likantróp teljesen más besorolás, és még korcsnak sem nevezhetem. Az engedelmesség nem feltétlen jelenti, hogy bekutyultál. Tudatlan kölyök.

Mellém sétál, közben meg körbe néz, aztán engem figyel. Szemeiben vihar kavarog. Talán felhúztam volna valamivel?

– Hogy vetted észre ilyen gyorsan az eltûnésem? – Mondjam meg, hogy éppen erre sétáltam?

- Kiszámítható vagy.

- Meddig kell itt maradnom? – Kell? Ki mondta hogy kell? Ez egy szívesség részemrõl, nem kényszerítettem, szabad akaratából van itt, és a kérdés sem volt pontos amit feltett, legalább használja helyesen a nyelvet, ez alap követelmény.

- Nem muszáj itt maradnod. Akár a szobádba is visszamehetsz. – Tudom, hogy nem így értette, de tanuljon meg helyesen kérdezni, és helyes választ fog kapni.

Felmered a plafonra, majd elsétál mellettem. Na mi van? Nincs humorod?

- Nem éppen így értettem. – Észrevehetõen a számára kijelölt szoba felé veszi az irányt, hálás vagyok, hogy képes visszatalálni, nem akarok csõszködni.

Belép az ajtón, én meg követem. Leveti magát az ágyra, majd legyint egyet felém.

- Persze, csak nyugodtan fáradj be. – Lassan leperegnek rajtam a szavai, úgy tûnik könnyen hozzá bírok szokni, a viselkedéséhez.

- Örülj, ha életben maradsz egyáltalán. – Vetem neki oda foghegyrõl. Szerencséje van, viszonylag nehéz engem felhúzni, de õ már most karcolgatja az idegeimet.

- Ja, igen. El is felejtettem. Te most valami szívességfélét tettél nekem azzal, hogy befogadtál mint valami kivert kutyát. – Köpi a szavakat. Legalább ezt az egyet nem kell tisztáznom vele. Csak tudja, hogy nem a nyúl viszi a puskát, más egyenlõre nem fontos.

- Igen Cameron. Tényleg szívességet tettem neked. – Nem várok köszönetet, tõle nincs rá szükségem. Amint képes lesz olyan emberré válni, aki belefér az értékrendembe, számítani fog.

- Nem kértelek erre. – Egy kicsit elgondolkozom. Elszomorít, és egyszerre dühít is a válasza.

- Netán szívesebben halnál meg? – Ha ez a kívánsága, rajtam ne múljon, nem én bukok el az életben.

- Párszor már majdnem megtettem. Nem nagy cucc. – Most magának hazudik, nemcsak nekem. Nem nagyon elmélkedett eddig, csupán a tettek embere.

– Fáradt vagyok. Nem lehetne áttenni holnapra az életem vagy akár a döntéseim analizálását? – Hangos sóhaj, mintha csak szívességet tenne nekem. Végignézek rajta még egyszer utoljára. Azt hiszem nyomatékosítanom kell benne, az eddig még ki nem mondott egyik szabályomat.

- Ezúttal maradj is idebent. – Rázárom az ajtót. Tudom hogy hallja. Ha számítana ez a kicsi zár, talán boldogabb is lennék, hogy tényleg bent tudom tartani, de azért remélem, hogy nem áll szándékában szétszedni az ajtómat.

Felkapom a táskámat amit ledobtam a folyosón lévõ egyik asztalra és elindulok, hogy elintézhessem Cameron ügyét.

A becsületem, már ez múlik az ügyön. Mérgesen masszírozom ráncba torzult homlokomat. Migrént kapok. Volt értelme? Nem érzek megbánát, szerintem helyesen cselekedtem, de miért pont ez a sárga köves út? Kicsit könnyebb is lehetne, pedig a nehéz feladatokat szeretem ha már választani lehet az élet megpróbáltatásai közül, de ez most rendesen feladta a leckét.

Sikerül a célom. De milyen áron? Meg kell védenem, nyomoztak Cameron ügyében. Egyedül van. Az utolsó likantróp. Úgy érzem mintha kígyót melengetnék a keblemen, nem egy hímes tojást. Ha megtudja, hogy fontos az élete kitudja milyen eszközöket vet be a maga érdekében, és nekem meg kell védenem bármi áron. Túl nagy szerencse ez számára, vajon milyen tanító célzata van ennek, vagy miért kapta ezt a szerencsét? A sok rossz ellenében a sors keze közbeavatkozott volna? Vagy csak engem büntetnek. Nem tudom még mi van a színfalak mögött, de kiderítem. Addig is, jobb lesz hallgatni errõl, legyen csak az én kis titkom. A tanácson kívül meg más nem tudja hogy nálam van. De minden eszközt be fognak vetni a vadászok, hogy megtalálják. Elõbb vagy utóbb, de hozzám is eljönnek. Jobb lenne elõre tudni, és elutazni vidékre, ahol senki sem találja meg, bár ez még a jövõ zenéje. Most csak rá kell feküdni a nevelésére.

Várok egy kicsit az ajtó elõtt mielõtt kinyitnám. Összeszedem a gondolataimat.

Benyitok, õ pedig az ablakban ül, és néz ki rajta. Meg sem illet vele, hogy felém forduljon. Nehéz eset.

- Lassan pirkad, az én életmódomhoz kéne igazodnod. – Lehúzom a kesztyûimet és az asztalra dobom, a nyakkendõmet kicsit kilazítom, és a zakómat is félre teszem.

Egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból, amivel érdekes módon felkeltem a figyelmét.

Nekidõlök a baldachinnak közben õt figyelem. Nem szólsz semmit? Akkor majd én.

- Ideje vacsorázni, fürödj le és gyere az ebédlõbe. – Elindulok az ajtó felé, de egy bosszantó kis hangocska megállít. Megfordulok és felemelem az egyik szemöldökömet.

- Talán valami nem tetszik? – Leugrik az ablakból és elfekszik az ágyon.

- Most nincs kedvem fürdeni, majd késõbb. – Kezeit a feje alá teszi és kényelmesen elhelyezkedik, a cipõ még a lábán van, és úgy fekszik az ágyban.

Elkeseredve csóválom meg a fejemet.

Ne ijeszd el, legyél kedves, ha megijed és elfut bajt hozhat a fejemre. Ezeket kántálom magamban, mióta bejöttem a szobába.

Feltérdelek az ágyra és a lába után nyúlok. Elkezdem levenni a cipõjét, amint hozzáérek meglepetten felül és nézi amit csinálok.

Miután végeztem a fürdõ ajtajához megyek és kinyitom, végül megállok mellette.

- Illik tisztán az asztalhoz ülni. – Összefûzöm a karjaimat magam elõtt és várok. Gondolom most nem tart éppen normálisnak, de ha belegondolunk, jogos amit kérek.

Kis idõ után hallom az ágynemû susogását, majd ahogy lépked a szõnyegen, elviharzik mellettem és becsapja maga mögött az ajtót. Na ugye, nem volt ez olyan nehéz. Egy lépés elõre.

Ellököm magam a faltól és az étkezõbe megyek. Nem sokkal késõbb csatlakozik.

Viszonylag nyugodtan képesek vagyunk megvacsorázni. Egy finom pohár életnedû simogatja fáradt testemet. Olyan csodás, ahogy lecsúszik a torkomon, minden percét élvezem. De mégis Cameron vére jobban vonzz, mint a kedvenc borom. Az érzékeim kivannak élezve minden mozdulatára. Szépen megfürdött, érzem a kellemes illatát a bõrének, a friss mosott ruháét. Bizsergetõen vegyül a kettõ, bárcsak ízlelhetném is. Sosem terelte el még ennyire semmi a figyelmemet, minden másodperc kínzás mellette.

- Nincs kedvem játszadozni veled, bár egyértelmû. Hogy szórakoztató lenne – ajkait vigyorra húzza, nem nézek félre. Akármit is mond nem érdekel. Tõlem aztán fejre is állhat.

- Mi lesz? Megöl? Nem örülnék neki.

- Nem akarnám – válaszolja semlegesen. Kezdem elveszíteni fonalat, a beszélgetés menete apránként csúszik ki kezeim közül. Elereszti vállaimat, de nem távolodik el tõlem. Felém nyújtja a kezét. Érzékszerveim kiélesednek, rég volt már amikor nem tudtam eldönteni veszélyben vagyok-e vagy sem. – Ha élni akarsz, velem jössz, és megvédelek, ha nem, akkor érted jönnek, és levadásznak, akár egy veszett kutyát – mondja kihangsúlyozva az utolsó szót. Szóval mindent tud rólam. Mindegy mit teszek, vagy õ nyír ki engem vagy más. De ha már van választási lehetõségem, választok. Különös kezet rázni olyasvalakivel aki akár árthat is nekem.

- Játsszunk egyet, úgyis kezdtem unatkozni – mondom szavaimmal meglepetést okozva neki. Ostoba ha azt hiszi csecsemõként fogom követni õt és hallgatni fogok rá. Nem ismer engem igazából. És szeretném ha továbbra is megmaradna ez a kellemes állapot. Valahonnan szerez egy autót. Csak nem fél attól hogy esetleg megláthatják õt mellettem? Vele szembe foglalok helyet, nem szólok semmit. Nyúlós, ragadós csend telepszik ránk, olyan amit vétek volna megszakítani holmi felesleges szavakkal. Arcomon egy vigyor terül el. Figyelmesen szemlélem érzelemmentes arcát. Kell, hogy legyen valami gyengepontja. Valami, amitõl könnyedén kiesik abból az átkozott higgadtságából. Elfordul és az üvegen mered kifelé. Túl sok ideig tartott amíg elértem, hogy kényelmetlenül érezze magát mellettem. Ha továbbra is azt akarja, hogy mellette maradjak ezen az idõn hamar le, tudok faragni. Telefonon keresztül beszél valakivel miközben én halálra unom magam. Hátradõlök az ülésben én azon kapom magam, hogy én is elbambulok. Szükségtelen figyelnem ahhoz, hogy hazataláljak. Amint esélyt kapok a szabadulása nem fogok habozni. Majd eltûnök valahová azok meg rághatják tövig a körmüket. Kanyart vesz az autó és lassulni kezd. Döbbenettel teli csodálattal meredek a hatalmas épületre ami elénk tornyosul. Arcomon nem hagyom kiülni érzelmeimet. Kinyitja az ajtót, én pedig kimászok. Lustán nekidõlök a kocsinak, aztán füttyentek egyet aztán bólogatni kezdek elismerõen. Nem semmi ház. Ehhez képest az én otthonom semmiség.

- Ha sikerül életben tartanom téged, jó leszel és nem rombolod le, akkor ez az új otthonod – meg sem várva esetleges válaszomat már indul is. Szemeimet forgatva lököm el magamat a jármûtõl aztán követem õt. Kabátját leveszik róla táskáját pedig elveszik. Szép is az élet így. Egy szobához vezet engem aztán kinyitja az ajtaját. Most gondolom azt várja, hogy én bemenjek oda.

- Maradj itt, amíg vissza nem térek – adja ki az utasítást. Grimaszolok aztán tisztelegve meghajlok elõtte. Kilép a szobából de az ajtót nem zárja be maga mögött. Vagy ennyire ostoba vagy ennyire bízik bennem. Nekem egyáltalán nem tûnik ostobának, ennek következtében bízni sem bízhat bennem. Kikukkantok a folyosóra, senki sehol. Felejtse el, hogy én egy helyben maradok. Nem vagyok senki csicskása sem, nem várhatja el tõlem, hogy azt teszem amit mond. Kilépek az ajtón és felfedezõ útra indulok. Különös egy hely szó se róla. Ujjaimat végighúzom a falakon ahogyan haladok. Utam közben egy árva lélekkel sem találkozom. Lépteket hallok magam mögül. Megállok, felsóhajtok aztán vállam felett pillantok hátra. Daviel mozdulatlanul ál nem messze tõlem.  Ha eddig sikerült is elrejtenie érzelmeit, a mostani haragja mindenféle további nélkül átjött. Szórakozott vigyorra húzom ajkaimat.

- A „maradj itt” melyik része nem volt világos számodra? – kérdi komoran. Felvonom egyik szemöldökömet majd vállat, vonok.

- Nem vagyok én Golden retriever – válaszolom unottan körbenézve. Szemeibe nézek és amit látok az a nagy büdös semmi. Oldalra lépek és átnézek válla felett. Továbbra sincs senki a folyosón rajtunk kívül. – Hogy vetted észre ilyen gyorsan az eltûnésem?

- Kiszámítható vagy – mondja némi gondolkodás után. Habozása elég sok mindent elárult most róla. Vagy agyalt azon mit is válaszoljon nekem, vagy túl sok lehetõséget tudott volna mondani és kellett egy kis idõ a válogatásra. Mindenesetre gyõzött az aranyérmes válasz.  Felhorkanok és határozottan gorombán meredek rá. Még, hogy én kiszámítható.

- Meddig kell itt maradnom? – kérdem halvány mosollyal. Összevonja szemöldökét és értetlenül mered rám. Nem tehetek róla, ezen már tényleg fel kell nevetnem. Nehéz õt kizökkenteni bármibõl is, de nem lehetetlen.

- Nem muszáj itt maradnod. Akár a szobádba is visszamehetsz – felnézek a plafonra aztán újra rá. Összeszûkítem szemeimet és elmegyek mellette.

- Nem éppen így értettem – morgom hátra sem pillantva. Lépteibõl könnyedén leszûröm, hogy követ engem. Visszasétálok a számomra kijelölt szobához és belépek az ajtón. Leülök az ágyra aztán fejemet forgatva nézek körül. Õ is belép az ajtón. – Persze, csak nyugodtan fáradj be – intek felé gúnyosan. Szavaimra már meg sem rezzen.

- Örülj ha életben maradsz egyáltalán.

- Ja, igen. El is felejtettem. Te most valami szívességfélét tettél nekem azzal, hogy befogadtál mint valami kivert kutyát – mondom könnyedén, hozzá hasonlóan kihangsúlyozva az utolsó szavakat.

- Igen Cameron. Tényleg szívességet tettem neked – elkomorulok és hûvös tekintettel mérem végig õt. Ha most köszönetet vár tõlem, felejtse el.

- Nem kértelek erre – érdektelenül vállat vonok, mintha nem az életemrõl lenne éppen szó. Kezdek lemondani a szökési tervemrõl, legalábbis egy kis idõre. Csak addig amíg fel nem mérem a terepet, na meg nem olyan rossz nekem itt. Nem szívesen mennék vissza az igazi otthonomba, oda ahonnan elszakított ez az alak engem.

- Netán szívesebben halnál meg?

- Párszor már majdnem megtettem. Nem nagy cucc – válaszolom lustán vállatvonva. Összevonja szemöldökét, homlokán apró redõk keletkeznek szinte látom ahogy szemei mögött megmozdulnak a fogaskerekek. Megunom és felsóhajtok. – Fáradt vagyok. Nem lehetne áttenni holnapra az életem vagy akár döntéseim analizálását? – kérdem ásítva.

- Ezúttal maradj is idebent – szól halkan, vet rám még egy utolsó gondolkodó pillantást és kilép az ajtón. Hallgatózom, hogy valóban elment-e vagy csak egyszerûen próbára tesz. A zár kattan, fanyarul elmosolyodom. Úgy tûnik tanult elõzõ hibájából és úgy döntött nem bízik bennem. Nem hibáztatom õt emiatt. Már csak arra lennék kíváncsi mi miatt hozott engem magával. Fogadni mernék, hogy nem ragyogó modorommal hatottam meg õt ennyire. Szánalom. Gyûlölöm ezt az érzelmet. Annyiszor találkoztam már vele, annyi ember szemébe láttam már.

- Kénytelen leszek. Hiszen rám zártad az ajtót – kiáltom hangosan utána. Nem tudom meghallotta-e vagy sem. Tulajdonképpen nem is várok válaszra.

- Mindenki egyetért a döntéssel? – Egyértelmûen nekem szánták a célzást. Ki sem nyitom a szemeimet, úgy válaszolok.

- Van más választásom? A többség szava dönt. – Természetesen nem értek egyet. Az én elveim közt nincs helye a gyilkosságnak. Megölni valakit, mert hibázott? Úgyis megkapja az élettõl a méltó büntetését, semmi jogunk beleszólni a sorsba.

- Akkor halál. Daviel, vállalod? – Ahogy a jégkék szemeivel rám pillant az öreg, tudom, hogy a fejemben próbál olvasni, reakcióim híján várakozón felemeli a szemöldökét. Azt hiszem tényleg az én feladatom ez, de nem tudok hozzászokni, egyszerûen nem helyes.

Nem mondok semmit, felállok, meghajolok és elhagyom a szobát. Kint rám adják a kabátomat, a kezembe pedig a célpont adatait nyomják. Név: Cameron. Kor: ismeretlen. Esténként a temetõben lehet rátalálni, ha nem ott van, akkor a szülõházában.

Temetõ? Elég ízléstelen, van gyomra a gyereknek.

Az említett helyen meg is találom. Gyönyörûen játszik, hagyom átadni magam a szomorú dallamnak, szinte a szívemig elér. Magány, egyedüllét, üresség, düh, nyomorúság. Oly sok érzelem merül fel ebben az apró dalocskában. Még mindig hibának tartom a megöletését. Egy mûvészlélek sokat ér, nem szabad elpocsékolni.

Oldalra biccentem a fejemet picit amikor abbahagyja a zenélést. Talán észrevett?

Hátrapillant, de úgy tûnik nem engem figyel. Visszafordul, és újra rákezd. Bûnnek érzem megzavarni.

- Cameron. – Lágyan szólítom meg, de nem keltem fel az érdeklõdését. Délceg egy ifjú. Picit elmosolyodom, hogy ennyire rám se hederít, elvégre engem ne vegyenek semmibe, nem?

- Cameron. – Újra megszólítom, ha most sem figyel fel rám mérges leszek.

Szerencsére ez nem következik be, mert végre rám emeli borostyán szemeit, amikhez hasonlót még nem láttam eddigi életem során, mondhatni elveszek bennük. Tényleg a szem a lélek tükre, minden lesüt róla.

- Mit akar? – Pimasz egy hangsúlyt üt meg velem szemben. Ha számítana számomra, talán még dühbe is gurulnék miatta.

Ajkaihoz emeli a harmonikát, de nem fúj bele, jobbnak látja eltenni a zsebe mélyére. Már azt hittem el kell vennem a játékát, hogy végre rám figyeljen.

– Kibökné végre, hogy mi a francnak jött ide? – Nem veszem magamra a kisstílû és arrogáns modorát.

- Beszédem van veled. – Ez egyszerû, elmondom amiért idejöttem, aztán még eldöntöm, hogy én magam végzek vele, vagy beviszem, hogy más tegye meg helyettem. Nem akarom bemocskolni a kezeimet  ha jobban bele gondolok, de így is az én lelkemen száradna a vére.

- Csak tessék, én ráérek. – Hanyagul a maga mellett lévõ sírkõ felé int, kacér szája mosolyra húzódik miközben kényelmesen hátradõl. Ez gyalázat. Egy sírt megszentségteleníteni, nincs benne semmi tisztelet?

- Daviel Evilin. – Bemutatkozom, csak az illedelmesség kedvéért. – A tanács hozott egy döntést. – Úgy érzem ezzel mindent kifejtek, amit kell. Maga elé kezd bámulni, miután tudatosodott benne a gondolat rám néz.

- Miféle döntést? – Elkomorul, egy percet vár, aztán a kapu felé kezd sétálni. Megbántad, hogy kijöttél, igaz? Tudja nagyon jól, hogy mi a felállás, ez a pótcselekvés, hogy elsétál, felesleges, nincs menekvés.

- Halálraítéltek téged. – Mondom egyszerûen. Nincs értelme köntörfalazni.

- Tudja mit, az indok már nem is érdekel.  Kösz hogy szólt. – Visszaint a kapuból. Látom nem érti, a kezemben van az élete, itt és most döntök a sorsáról. Milyen szomorú élete lehetett szerencsétlen kölyöknek, hogy a halál meg sem rendíti? Utána megyek, meg szeretnék mindent tudni, hogy helyes döntést hozhassak.

- Tartok tõle nem fogtad fel teljesen azt, amit mondtam neked. – Végig ót figyelem jobbjáról, rám pillant egy másodpercre, szemeink találkoznak az idõ egy törtrészéig. Annyira dús érzelmileg, szinte vonzz a vére.

- A lényeg azért lejött. – Forgatja szemeit. Talán nem vagyok elég egyértelmû, vagy kifejezõ? Ennyire nem érdekli semmi? Ezt a viselkedést nem bírom felfogni.

- Valóban? És mi volna az? – Furdal a kíváncsiság vele kapcsolatban, érdekel a gondolkodása, a háttere a viselkedésének, maga a személyisége, az ember.

- Figyeljen, tõlem aztán nyugodtan társaloghatunk arról, hogy ki, mikor, és miért akar engem kinyírni, de nem lehetne máskor? – Elszomorodom ostobaságán, akár egy elhagyott borjú bébi.

- Attól tartok ez nem lehetséges. – Sóhajtok egy nagyot, vállára teszem a kezem és egy mozdulattal szembefordítom magammal. Egy pillanatra megrökönyödik, de azonnal észhez tér.

- Nincs kedvem játszadozni veled, bár egyértelmû, hogy szórakoztató lenne. – Vigyorra húzódnak ajkai, merészen állja pillantásomat, engem annyira nem érdekel ez az egész, kezdem elveszteni az érdeklõdésem, ha ostoba hát ostoba, nem tudok vele mit kezdeni.

- Mi lesz? Megöl? Nem örülnék neki. – Egy pillanatra arra gondolok, hogy nem akar meghalni, van remény benne. Jönnek vissza az eddigi gondolataim. Nem volna helyes kivégezni.

- Nem akarnám. – Megzavarodva néz rám. Nem csoda, hadakozom magamban, nem tudom mit tegyek, de tényleg nem akarom megölni, azt sem akarom hogy más megölje. Dûlõre jutva engedem el eddig szorított vállát és felé nyújtom a kezem.

- Ha élni akarsz, velem jössz, és megvédelek, ha nem, akkor érted jönnek, és levadásznak, akár egy veszett kutyát. – Az utolsó szót kihangsúlyozom jelezve, hogy igazából hol is van a helye. Nézi pár pillanatig, majd erõvel rámarkol és megrázza.

- Játszunk egyet, úgyis kezdtem unatkozni! – Meglep a reakciója. Felszabadult és megbánásmentes. Akár a szellõ, kicsit kacér. Magával ragadó, könnyen befolyásoló és felszabadító, manipulatív. Úgy érzem vigyáznom kell vele, ha egy percre nem figyelek megharaphatja a kezet amelyik eteti. Igazából nem áll szándékomban megszelídíteni, vagy befenyíteni és rabszolgává tenni. Talán csak reménykedem benne, hogy szebbé tudom tenni az életét. Nevezhetjük szánalomnak. Sokakkal szemben érzek így. Ha sikerül megmentenem, megvan a mai jótett is.

Magamhoz rendelem az autót, vele nem fogok rohangálni az utcákon. Egész csendes ahhoz képest, hogy milyennek gondoltam. Vele szemben ülök és õ csak vigyorog. Kicsit bosszantó, ha hosszabb ideig nézik az embert. Inkább kifelé nézek az ablakon, közben meg a telefonon egyeztetek, hogy ma még bemegyek.

Nem is biztos, hogy képes leszek egymagam megmenteni az életét, lehet, hogy a többiek nem egyeznek bele és leszavaznak, elvégre demokrácia az igenis él köztünk tanácstagok között, amúgy meg hierarchikus a társadalmunk, egyedül a mi szavunk szent, ezért nem rajongok túlságosan, nem találom igazságosnak. Amint én leszek a legfõbb bölcs, változtatásokat viszek véghez, ezt már eldöntöttem, de így is csak a kivételes tehetségem és származásom juttatott el idáig, ahol most vagyok. Az én szavam nem eget rengetõ, még.

Bekanyarodunk a házam elé. Szép, nagy, és otthonos, legalább is én így vélem, az én kényelmem szerint van kialakítva.

Kinyitom az ajtót, õ meg kényelmesen kimászik az autóból, lezserül nekidõl és nézelõdik. Füttyent egyet és elismerõen bólogat.

- Ha sikerül életben tartanom téged, jó leszel és nem rombolod le, akkor ez az új otthonod. – Elindulok felfelé a lépcsökön, ahogy beérek a kabátomért és a táskámért nyúlnak. Hátranézek, hogy követ-e és szerencsém is van, mert így tesz. Ez elsõ szobát, ami szabad és nincs messze a lakosztályomtól, annak kitárom az ajtaját.

- Maradj itt, amíg vissza nem térek.

 Senki sem tudott rólam és a családomról semmit. A szomszédjaink azt hitték, hogy mi csak egy tipikus zûrös család vagyunk olyan, ahol az apa bántalmazza a gyerekét az anya pedig fél bármit is tenni. Tulajdonképpen ez volt a lényeg. Nem igaz? Nekem nem kellet sokat tennem azért, hogy bántson. Azért tette, hogy megfélemlítsen, hogy megtanítsa nekem hol a helyem. Tudta hogy egy napon majd erõsebb leszek, mint õ. Legalább a megérzései jók voltak. Ledobom a két csokrot a sírokra, aztán leülök és szájharmonikámat elõvéve játszani, kezdek. Csak egy egyszerû dallam, semmi extra nincs benne. Ha a rendõrök nem is jöttek rá arra, hogy mi történt azon az éjjelen másoknak biztosan tökéletesen lejött az egész. Nem sokan tudnak az én kilétemrõl hiszen többnyire meghúzom magam. Már amennyire ez nálam lehetséges. Nem ez a világ legszebb temetõje amit eddigi életemben láttam. Egyszerû sírkövek vannak benne a talaj hullámos a kapun pedig már több a rozsda mint a festék. Elragadó látványt nyújt minden idelátogatónak.  Különös érzésem támad, mintha valaki figyelne engem pedig ez ostobaság. Ide csak én szoktam eljárni. Legalábbis ebben a késõi idõpontban. Hátrapillantok, de egy árva lelket sem látok, vállat vonok és tovább játszom a  hangszeren.

- Cameron – szólal meg valaki mögülem. Nem veszem a fáradtságot, hogy megforduljak, ha akar tõlem valamit úgyis kiböki, ha meg csak a nevemet gyakorolja megengedem neki. Mit bánom én. Tovább játszom a dallam semmiben, sem változik. Ugyan az, mint amit már eddig is minden este eljátszom a szüleimnek. Amikor még éltek volt egy szabály a házban. Nem játszhattam a hangszeren, mert az apám gyûlölte a hangját. Talán emiatt is ülök idekint temetésük óta minden áldott éjjel. – Cameron - dörren rám újra az ismeretlen. Felsóhajtok és megfordulok, nem kockáztatok inkább.

- Mit akar? – kérdem. Szemeimmel tökéletesen látok sötétben is. Nincs szükségem fényre ahhoz, hogy szemügyre vehessem az alakot. Tincsei egészen hosszúak, szokatlan de nem teszem szóvá. Szemei kéken csillannak a holdfényben, arcán különösebben nem fedezek fel semmit. Rendezett vonásai vannak amitõl ha volna egy cseppnyi eszem talán megijednék. Kérdésemre különösebben nem reagál, idegesít, hogy figyelmen kívül hagyja szavaimat. Ezt én szoktam tenni. A hangszert újra a számhoz emelem aztán meggondolom magam és zsebem mélyére csúsztatom. – Kibökné végre, hogy mi a francnak jött ide?

- Beszédem van veled – mondja mintha éppen csak az idõjárást vitatnánk meg. Ettõl a figurától sem lesz sokkal jobb a kedvem.

- Csak tessék, én ráérek – intek kezemmel hogy foglaljon helyet az egyik sírkövön vagy tegyen amit akar. Homloka ráncba szalad aztán hamar rendezi vonásait és lapos pillantásokkal jutalmaz engem.

- Daviel Evilin – mutatkozik be, holott engem egyáltalán nem érdekel ki vagy mi õ. Az sem érdekel igazából miért jött. Rossz érzésem van vele kapcsolatban. – A tanács hozott egy döntést – mondja szárazon. Rég hallottam a tanácsról. Bármilyen döntést is hoztak, nem lehet valami jó hír. A nevemet tudja, nem kell bemutatkoznom neki. Egy gonddal kevesebb.

- Miféle döntést? – kérdem erõltetett mosollyal aztán feladom a  jó kedv eljátszását és elkomorulok. Felállok és teszek egy lépést a kapu felé. Kellett nekem is kijönnöm ide. Õ mozdulatlanul áll.

- Halálraítéltek téged – mondja. Szép is a tárgyilagosság. Ennél valamivel rosszabbra számítottam. Persze ettõl sem fogok dalra fakadni, ez is szörnyû hír a maga módján. De valahogy ez, szórakoztató az én életemben. Ha õ tudná, hogy én már miken mentem keresztül.

- Tudja mit az indok már nem is, érdekel.  Kösz hogy szól – jegyzem meg szárazon. És megfordulva a kapu felé indulok. Az ezüst gyûrût visszahúzom ujjamra, és ökölbe szorítom ujjaimat. Egész üdítõ a tény, hogy ezúttal még szólnak is, hogy nincs helyem az élõk sorában. A kapuból még visszaintek az egyhelyben ácsorgó alaknak. Ha csak ennyit akart közölni velem teljesítette a feladatát. Mehet haza, vagy ahova akar. Én meg majd kitalálok valamit. Nem hagyhatom ennyiben ezt az egészet.

- Tartok tõle nem fogtad fel teljesen azt amit mondtam neked – szólal meg egy ismerõs hang mellõlem. Rápillantok de nem állok meg, egyszerûen megyek tovább. Õ könnyedén lépést tart velem.

- A lényeg azért lejött – jegyzem meg szemeimet forgatva.

- Valóban? És mi volna az?

- Figyeljen tõlem aztán nyugodtan, társaloghatunk arról, hogy ki mikor és miért akar engem kinyírni, de nem lehetne máskor? – kérdem szárazan elmosolyodva. Csüggedten csóválja meg a fejét, mintha én reménytelenül hülye lennék.

Átöltözök és életvidáman megyek át Sawl szobájába. Kíváncsi vagyok mi volt.

-          Felkeltél? – kérdezem kedvesen.

-          Yin? – elég értetlen fejet vág szegényke és nem aludhatott túl sokat. 

-          Én, én vagyok. Te pedig meztelen. – mosolyodok el, de tudom mennyire zavarban van, így hátat fordítok neki és úgy adom kezébe a köpenyt, vegye fel. 

-          Köszi. – veszi ki kezembõl. Ezek szerint együtt töltötte az éjszakát Yang-gal? de nem úgy tûnik.  – Mióta vagy itt?

-          Pár perce. Nem vagy éhes? - nem támadom le rögtön azzal le feküdt-e Yang drágával. Bár elég nyugtalannak és idegesnek érzem szeretett testvéremet, agy szerintem nem történt semmi.

-          Deh! – elindulok kifelé és õ követ. Kis álmos, de nagyon aranyos még így is. -  Mi volt az este? – kérdezek rá de csak a lépcsõnél, viszont rá sem nézek. 

-          Ühm… elájultam. – erre felnevetek. Ez vicces. Egy olyan jó pasival lehet mint Yang erre elájul. De lehet ... Na ez még viccesebb. 

-          Akkor még szûz vagy? – ülünk le a bárpulthoz. Hát ez még viccesebb.

-          Igen. – majdnem ismét nevetek. Na Yang, kifogtál egy szûziket... Hogy fogod te ezt feldolgozni, hogy nem fogod olyan könnyen megkapni? Hehe, érdekes lesz.

***

Sajnos miután elköszönök Sawl-tól kénytelen  vagyok Yang-nak átadni a testem a tárgyalások miatt. Hagyom had bonyolítja le a piszkos üzleteit.  Remélem nem fog semmi bajt csinálni. 

                            ***

-          MADÁRKA! – hol a francban van?? Nem hiszem el, hogy ennyi õr van és képes megszökni! Meghallom lépteit és elindulok a hang irányába. Szép lassan, minek sietni? Itt úgysem igazodik ki, én meg simán el kapom. 

-          Meg vagy Sawl. – állok meg elõtte. Zsákutca drágám. Riadtan néz rám ,de egyszer csak valami megváltozik...

-          Honnan tudod a nevem? – határozott les z a kis riadt madárka. Hogy honnan?
- Sok idõt töltök Yin-nel. tudod édes? Tõle mindent megtudok, mert õ egy engedelmes lány. - karon ragadom és vissza vezetem a szobájába. - Ha jót akarsz magadnak szívem, maradj szépen nyugton. 

                             ***
Késõ délután átlátogatok Sawl-hoz. Zaklatotnak és szomorúnak tûnik.

- Volt egy kellemetlen beszélgetésed Yang-gal? - kérdezem. Tuti ez volt. A bátyám nem túl kedves.

- Volt. 

- Ugyan, semmi baj. Csak játsz az õ szabályai szerint és akkor nem lesz gond. - mosolygok rá kedvesen.

- Mint te?